A legfontosabb senkik ezen a világon

A blog egy korábbi, Brátán János-díjas posztjában :-P az univerzum finomhangoltsága melletti érvek gyengeségére mutattam rá, azonban kritizáláson túl semmi pozitívat nem írtam a témát illetően. Az igazság az, kritizálni könnyebb volt, mert a világegyetem nagysága alaphangon negatív érzelmeket hoz ki belőlünk. Azt sugallja nekünk, jelentéktelen nullák, említésre sem méltó lények vagyunk, akik valahol a sötét semmi egyik szegmensében, egy színes golyó felszínén pörögnek. Hogyan lesz ebből bármiféle pozitív üzenet?

Komoly sokkot okozott az emberiségnek, amikor Kopernikusz és Galilei tevékenysége nyomán egyértelműen kiderült, mégsem mi állunk mindennek a középpontjában. Addig szó szerint azt gondoltuk, körülöttünk forog a világ, ám egy csapásra nyilvánvaló lett, sehol sem vagyunk. Ahogy bővült az ismeretanyagunk, a kozmikus távolságok még nagyobbak lettek, térben és időben egyaránt. A porszem nem elég szemléletes kifejezés arra, hogy a Föld és rajta az egész emberiség milyen viszonyban áll a nagyjából 15 milliárd fényév nagyságrendű, egyre táguló világegyetemmel. Kozmikus léptékben az emberi faj és benne Sytka - a blogjával együtt - egy nevetséges kis pattanás, vagy annál is kevesebb.

Önmagunk kinevetése azonban csak akkor jogos, ha a lépték kozmikus. Vegyünk csak távcső helyett más eszközt a kezünkbe, máris megváltozhat a véleményünk az értékelhetőség kérdéséről. Ahogy Teilhard de Chardin rámutatott, a jelentőséget nem szabad csillagászati méretekkel és időtartamokkal mérni: ehhez inkább a bonyolultságot és tudatosságot ajánlotta. Ez pedig máris érdekes nézőpontban láttat bennünket. Ugyanis amennyire tudjuk, a legnagyobb fokú komplexitás nem a nagy vagy a kicsi, hanem a "közepes" mérettartományban van jelen - azaz nem a picike atomok és nem is a hatalmas galaxisok világában, hanem a miénkében. A saját agyunk billiónyi idegsejtet tartalmaz, a köztük létrehozható kapcsolatok pedig felmérhetetlenül nagy számúak. Egy emberi lényben magasabb a szervezettség és az élmények gazdagsága, mint sokezer kihalt és kopár galaxisban. A furcsa helyzet tehát az, ahogy az univerzum mellett a mi fizikai valóságunk eltörpül, úgy zsugorodik le hozzánk képest az univerzum is, ha a bonyolultság és összetettség lesz a kritériumunk. És nem utolsó sorban: mégiscsak mi, a legnagyobb senkik vagyunk azok, akik saját semmiségünket képesek voltunk felfedezni és megérteni.

A Biblia a maga módján ugyancsak hasonló kettősséggel beszél az emberről, mint a természet "kijelentése". Az ember egyszerre jelentéktelen és nagyon is fontos személy, aki Isten képmását hordozza magán. Halandó és sérülékeny, élete elhervad, mint a virág, ám mégis megérte kifizetni érte a legnagyobb árat. Isten gondolkodásában mintha kezdettől benne lenne, hogy a kicsit nagyra tartja. Érdekes módon Izrael kiválasztását saját szeretetével indokolja, de előtte elárulja számukra, nem a nagyságuk miatt döntött mellettük, hiszen minden népnél kisebbek.

Ha a kozmoszra nézünk, lehervadhat a mosoly az arcunkról, ám ha nem akarunk ennyire a távolba révedni, saját magunk összetettségéről vigasztaló módon eszünkbe juthat, hogy valamiben felülmúljuk a kozmoszt és mégiscsak fontos kis mákszemek vagyunk. Az értékünk megérte Jézusnak a saját életét.