Történetek nélkül semmik vagyunk!

Jobb későn, mint soha! Elkezdtem nézni a "The Chosen"-t, ami valahogy mindig is ott volt számomra a tudatom hátterében, de csak most jött el a pillanat, hogy belevágjak a hét évad hosszúságúra tervezett alkotás megtekintésébe. Még csak az első évad végére értem, de azt kell mondjam, a The Chosen igazán különleges film a maga nemében. És bizony nemcsak azért, mert végre feltűnt a láthatáron egy értelmezhető, nem didaktikus, hitelesen megformált, mégis felvállaltan keresztény produkció - hanem sokféle más okból is. Mondok ezekből kettőt!

Ha valaki olyan elmaradott csökevénye a világnak, mint én vagyok, és szintúgy egy másodpercet sem látott még az egyébként bődületesen népszerű filmsorozatból, csak kattintson ide, tegyen félre magának egy kis időt és nézzen meg egymás után mondjuk három epizódot a The Chosen-ből. Kezdetnek ennyi is elég lesz: az első három részből már képet fog kapni arról, milyen alkotói szándékok vezették a készítőket és milyen színvonalon próbálták elbeszélni a végső soron elbeszélhetetlen történetet. Vagyis azt a sztorit,  amikor Isten úgy döntött, elköveti a valaha volt legnagyobb szingularitást és belép a mi eseményeink sodrába, amit történelemnek nevezünk. A belépő emlékezetesre sikerült: azóta az időt is a Fia születésétől számoljuk, legalábbis nyugaton.

A filmtörténet jézusai megérnének egy hosszas elemzést. Nem vagyok esztéta, csak a laikus beszél belőlem. Voltak köztük jobbak és rosszabbak, olyanok, amelyek igyekeztek a szöveghűséget szem előtt tartva bemutatni az evangélium által ábrázolt Jézust, és amelyek valamiféle jobban vagy rosszabban felfogott művészi szabadság értelmében inkább egy értelmezett Krisztus-képet hordoztak. Utóbbival önmagában nincs is gond. Mert az ugye biztosan tudható, hogy az evangéliumok nem Jézus-életrajznak készültek: voltak ugyan egyházi próbálkozások, hogy Máté, Márk, Lukács és János szövegét valamiképpen szintetizálva ún. evangéliumi harmóniát állítsanak elő, de hát bárhogyan is igyekszik az ember, a tények azok makacs dolgok. Az igazság az, hogy Jézus életének nagy részéről semmit sem tudunk.

Így tehát logikus a következtetés, ha filmre álmodjuk Jézus figuráját, elkerülhetetlen lesz valamiféle művészi toldalék, kiegészítés, értelmező munka is, mert teljes élményt nyújtó alkotást hézagos anyagból nem lehet összeállítani. A kérdés ezért nem az, hogy szabad-e olyan dolgokat beletenni egy Jézusról szóló filmbe, melyek nincsenek leírva az evangéliumokban, hanem az, milyen szándékok vezérlik azt, aki ilyesmire adja a fejét?

Nos, a The Chosen alkotóinak szándéka a sorozat elejétől fogva világos: bőségesen használták a fantáziájukat, de ezt a fantáziát végig alárendelték két erőteljes szándéknak. 

Az egyik - és ez a fontosabb - a Jézus személye iránt érzett tisztelet, ami végig belengi a képsorokat. Számomra nem attól különleges sorozat a The Chosen, hogy szépen megépíti azt a korszakot és az egyes szereplők élethelyzeteit, ahogyan jó eséllyel a valóságos első századi világban is történhettek az események. Igazából gőzünk sincs arról, milyen srác lehetett a balhésnak tűnő Péter apostol, hogyan és mivel ügyeskedett, ahogy azt sem tudjuk, Máté rendelkezett-e autisztikus vonásokkal, vagy hogy Jézus ácsmesterként játékot faragott-e valamelyik szerencsétlen sorsú kisgyermeknek (ezek mind benne vannak a filmben). A film eljátszik ezekkel a lehetőségekkel, de mindig úgy teszi ezt, hogy közben nézőként nincs olyan benyomásunk, mintha direkt szembe akarna menni az evangéliumi szöveggel. A kreatív toldalékok nem felülírják, hanem belesimulnak az egyház Jézus-hagyományába, és mégis izgalmasak, gondolatébresztők, működőképesek maradnak. Lám-lám, itt van a jó példa arra hogyan lehet szépen integrálni és együttesen felhasználni a konzervatív és a progresszív gondolkodást, a múlt felé mutatott tiszteletet az újszerűségre törekvő szemlélettel!

A másik, hogy teológusként nézve is nehezen találok bődületes hibákat és elcsúszásokat a filmben. Kötekedni azt persze tudnék - de mivel működik, amit látok, nem vesz rá a lélek. Nagyon is érzékelhető, hogy az alkotók törekedtek a szakmaiságra, a hiteles kortörténeti háttér megteremtésére. Jézus nem egy láthatóan jó karban lévő amerikai sztár (a főszerepet játszó Jonathan Roumie szülei egyiptomi-szíriai és ír származásúak), hanem ránézésből más, mint a Jézus-produkciók tipikusan nyugat-európai Krisztusai. A porfészek városok, a szakadt emberek, a díszletek néhol olyanok, hogy az ember szinte érzi a bűzt és a lábszagot, harapja a port és megcsapja a sivatagi hőség. A zsidó és római kontextus, a két etnikum közötti feszültség és a társadalmi-politikai-vallási helyzet is jól adagoltan keveredik elő, vagyis pontosan úgy, ahogy azt a korszakról származó ismereteinkből tudhatjuk. Ráadásul komoly erényként az is előfordul, hogy a sorozat egy-egy kulcsepizód kedvéért visszarepül az Ószövetség világába - ezáltal megtesz olyasféle tipologikus összekapcsolásokat, melyek nélkül Jézus missziója és története nehezen érthető lenne.

A The Chosen tehát működik úgy, ahogyan van. Ráadásul fontos film is, mert a világ legjobb sztoriját meséli el nekünk, ami már csak azért is fontos, mert történetek nélkül mi emberek semmik vagyunk, no meg a Jézus narratíva sokkal több egy történetnél: az üdvtörténet fordulópontja. És döbbenet, de ha van hitünk, ebben a történetben bizony nekünk is osztottak lapot.