Blogszünet és új kezdet

Ecclesia semper, reformari debet, vagyis az egyháznak mindig megújulásra (reformációra) van szüksége. Örökzöld mondat ez, amit időnként hangoztatunk, és azt is hozzá kell tennünk, megújulni, újat kezdeni, egy új szakaszba belevágni igazából úgy érdemes, ha az ember kicsit lelassul, megáll, meggondol dolgokat. Hajszoltan nem lehet újat kezdeni.

Majdnem húsz éve írom ezt a blogot. Eredetileg még egy másik szerveren kezdtem, így a legelső bejegyzéseimről készült mentés a nyilvánosság számára nem hozzáférhető, csak nekem van meg. De nem is ez a lényeg: amikor elkezdtem, azt határoztam el alapfeladatként, hogy miközben törekszem a személyes hangvételre, olyan témákról akarok írni, amelyek a hitemet, a teológiát, az egyházat érintik.  Volt ebben valamiféle ventilációs szándék is, és olyan problémamegfogalmazás, amely a saját házunk táján söprögetés kifejezéssel írható le talán a legjobban. No és persze arra is törekedtem, hogy a bejegyzések szándékoltan provokatívak, gondolatébresztők, néhol talán karcosak és szókimondók legyenek. Az internet túl nagy, az információóceánból csak azok a hullámok tudnak kicsikét kiemelkedni, amelyek megütnek ingerküszöböket. A provokáció számomra nem a botrányokozás, hanem az edukáció és elgondolkodtatás eszköze.

Nagyon elfoglalt vagyok, így ugyancsak kitűztem célként, hogy nem a blogolásról fog szólni az életem, a szolgálatom, a teológiai munkám sem. Nem válhatok a saját blogom rabszolgájává, nem kerülhetek alárendelt szerepbe az átlagosan heti két frissítéstől, amire mindig is törekedtem. Keresztény frázisként megfogalmazva nem én vagyok a blogért, hanem a blog van értem. Ebből aztán az is következett, hogy  csak millió más teendőm mellett jutott időm az írásra. Az itt közölt gondolatok ezért sok esetben spontánok, azonnali jellegűek voltak, nem lexikonoztam, kutattam, nem elemeztem forrásokat a megírásuk kedvéért. Nem főállású blogger vagyok, sőt hibának is tartanám ha az lennék, hiszen alapvetően az offline kommunikációban hiszek, a szemtől-szembeni párbeszédben, és ezt a hitemet az elmúlt csaknem két évtized online-világában összegyűjtött tapasztalataim csak tovább erősítették.

Mindezt azért írom le, mert úgy döntöttem, hogy itt és most szünetet fogok tartani az írásban. Egy ideig nem lesznek tehát új bejegyzések ezen a felületen: akik itt követték a tevékenységemet, a közeljövőben nem fognak frissítésekkel találkozni. Fontos, hogy nem zárom be végleg a blogot: szünetről van szó, nem megszűnésről! Ugyanakkor a szünetet követően a blog Facebook felületén szeretném megpróbálni a folytatást: azt tapasztalom, hogy az olvasók jó része ott követi az eseményeket és a kommentek is sokszor inkább ott landolnak. Valahogy maga a blog, mint műfaj is kikopóban van, ami nem tragédia, hanem csak egy trend, erre azonban illik reagálni. 

Összefoglalva tehát: kövess be a FB-n és ott hamarosan találkozunk, folytathatjuk, beszélhetünk egymással! Köszönöm mindazoknak, akik eddig is olvastak, igazán nagyon hálás vagyok értetek!

Tovább

Íme, a művész!

Mindig utólag borzadunk el: úgy látszik, a történelem szörnyű tanulságait csak túl későn, az események megtörténte után vagyunk képesek értelmezni. Persze ez is több a semminél, ám biztosan nem tűnik elegendőnek, hiszen hiába vonjuk le a konzekvenciákat, ugyanazokat a hibákat újra meg újra elkövetjük. A "Goebbels, a manipuláció művészete" című friss mozifilm súlyos őszinteséggel mutat rá erre a tényre, amit keresztényként is érdemes megszívlelni.

Vannak erős mondatok és erős jelenetek ebben a filmben. Az egyik például mindjárt az elején hangzik el, amikor Adolf Hitler közismert propagandaminisztere, azaz Joseph Goebbels (Robert Stadlober remek alakítása) egy jelenetben azt mondja, a propagandát ő művészetként fogja fel. A propaganda olyan művészet, ami egy üzenetet átélhetővé tesz, és ahhoz hogy tényleg az legyen, érteni is kell hozzá. A propaganda az emberek érzelmi elbűvöléséről szól, a pátosz adja a centrális pontját, vagyis arra bazíroz, hogy az általa gerjesztett emocionális hullámok magukkal sodorják az embereket. Aligha vitathatja bárki is, hogy a második világháború történetében Goebbelsnek oroszlánszerepe volt a Führer-kultusz megteremtésében és fenntartásában. A berlini Sportpalastban elmondott beszéde - ami akkor hangzott el, amikor minden józan ember látta, hogy az egész háború elveszett - még két évvel kitolta a pusztítást, ami így emberek tömegének halálát okozta.

A filmben Goebbels karaktere sajnos remekül fogalmazza meg a propaganda, mint művészet "műfaji besorolását", amikor azt mondja, a propaganda nem az információ közlésének egy módja, hanem fegyver, háborús eszköz, a háború megvívásának egyik formája. És valóban így van, a propaganda sosem tudatni kíván valamit, nem tanítani és edukálni akar, hanem valaki harcában számít fegyvernek, amihez felhasználja az embereket. A "Goebbels, a manipuláció művészete" képeit nézni azért letaglózó, mert miközben a második világháborús dokumentumfilm kockákat, vagy éppen a filmkészítők által kreált valósághű jelmezeket és díszleteket látjuk, nagyon is érezzük, hogy az egész valójában ennél többről szól. Olyan gondolatok csengenek vissza a forgatókönyvből, amelyek időtlenné teszik a filmet. A propagandatechnikák és a célok szinte ma is ugyanazok, mint akkor voltak, csak a történelmi helyzet más, ahol használják őket. 

Valaki egyszer azt írta, az olyan emberekre, mint Adolf Hitler vagy Joseph Goebbels igazából nem szabadna az "őrült" jelzőt használni. Ezzel persze nem mentegetni kívánta a nácikat, erről természetesen szó sincs. Valahol tényleg őrültek is voltak, akik a legnagyobb gonosztett és legeszementebb őrültséget művelték. És mégis, az "őrült" kifejezés azért nem szerencsés, mert ezáltal Hitler vagy Goebbels kényelmes távolságra eltolhatók tőlünk. Simán mondhatjuk rájuk a frázist: "Jaj, hát persze ők csak azért csinálták mindezt, mert őrültek voltak!" Az igazság azonban az, hogy a maga módján és a maga furcsa logikája szerint a legtöbb velejéig náci ember teljesen hétköznapi jelenség volt. Attól olyan iszonyatosak, hogy kis túlzással bárki lehetne a helyükben. Ezt Rudolf Höss naplóját olvasva értettem meg a legjobban: az auschwitzi táborparancsnok semmiféle értelemben nem hasonlított egy dühöngő bolondra, egy elmebetegre, egy őrültre. Igazából teljesen átlagos ember volt. Fontos ezt tudatosítani magunkban, mert ha eltoljuk magunktól ezeket a karaktereket, beleértve a propagandista Goebbelst, nem fogjuk érteni miben állt a gonoszságuk és akkor nem tudjuk levonni a helyes történelmi következtetéseket sem.

Szerintem a filmnek van egy kissé hibás megközelítése Hitlerről: én még ilyen rokonszenves Führert nem láttam a vásznon. Egy nyugodt, töprengő, higgadtan döntéseket hozó Vezér mutatja meg magát, márpedig a történelmi Hitlerről tudható, hogy állandó dühkitörései voltak, nem tűrt ellentmondást, élete vége felé pedig egészségileg is megtört és összeomlott. Sajnos ebből viszont alig jön át valami a vásznon - meglehet, tudatos koncepció miatt, mert egy emberibb Führer a nézőt nagyobb kihívás elé állítja.

És akkor néhány gondolat keresztényként. Felfigyeltem arra, hogy a saját egyházamban, illetve a karizmatikus-szabadkeresztény világban az istentiszteletek mennyire érzésközpontúak. A dalok a dicsőítés során többnyire arról szólnak, hogy én mit érzek és milyen jó érzések töltenek el Isten megváltása, érintése, kegyelme miatt. A prédikáció sok helyen általában egy lelkesítő és buzdító beszéd, azaz alapvetően az emberi érzéseket próbálja megragadni. Az imák is érzelemdúsak, sőt sok esetben hízelkedő stílusban szólnak Istenhez. Természetesen nem arra gondolok, hogy mostantól legyen a légkör hideg, mint a kő, űzzük ki az érzelmeket az alkalmainkról. Ám néha elbizonytalanodom, vajon nem hasonlít-e mindez egyfajta "belső proagandára", ahogy Goebbels karaktere megfogalmazta? Hiszen a cél mintha nem az edukálás, a tanítás, a mélyebb felismerés megszületésének elérése lenne, hanem az érzelmi ráhangolás és elbűvölés. Nyilván, ettől nem lesz "náci" az istentisztelet: amiről énekelünk, amiről beszélünk, ahogyan imádkozunk, hordoz igazságot. De az egész iránya kissé propagandaszerű, nem?

A "Goebbels, a manipuláció művészete" című filmet most meg tudod nézni a mozikban.

Tovább

A provokáció nem bunkóság

Van egy párt Magyarországon, amit politikai szimpátiától függetlenül jelentéktelennek nevezhetünk, de ha már teljesen súlytalanok, legalább a nevük jól hangzik: Párbeszéd. Nomen est omen, mondá a latin, de ez most sajnos nem igazán illik ehhez a párthoz, az ellenkezője viszont annál inkább...

Ha egy párt a nevében hordja a párbeszéd kifejezést, akkor nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak arra gondolni, talán szívesen gyakorolják is magukat az ilyesféle tevékenységben. Igen hasznos foglalatosság ez egy olyan országban, ahol az igazi párbeszédekből egyre kevesebb fordul elő, főleg ami a politikai és társadalmi kérdéseket illeti. Viszont eszmecserébe bonyolódni csak azokkal jó és lehet, akikkel értelme is van. 

Na, ezekkel nincs. De nem is azt akarják, csak köpni egy nagyot. Egy akkorát, ami az egyház egészét nagyjából betakarja.

A Párbeszéd kitett az utcákra olyan megállítótáblákat, ahol az egyházról - rendkívül finoman fogalmazva - lesajnáló, gusztustalan, élesen pocskondiázó beállítással készült sötét árnyalatú képek láthatók. Bármely átlagos képességű ember ránéz ezekre, arra gondol majd, hogy ilyen az igazi gonoszság megtestesülése, papi ruhában. Mindez olyan szöveggel, amiben nem nagyon van köszönet. Komolyan, nekem a stílusról a második világháború alatt terjesztett propagandalapok karikatúrái ugrottak be. A Der Stürmerben és az ahhoz hasonló lapokban voltak ilyen hangulatú képek, amelyek a politikai vagy ideológiai ellenfeleket a világ legnagyobb söpredékének állították be. Ezzel akar ez a nemlétező párt egy konstruktív párbeszédre invitálni felekezeteket, hívőket, keresztényeket. Mondván, hogy ők csak provokálni kívánják az asztalhoz ülést és a dialógust. Nekik a szándékaik arról szólnak, hogy meg tudjuk beszélni az egyházzal kapcsolatban felvethető kritikus kérdéseket és tiszta vizet öntsünk a pohárba.

Nekem nem úgy tűnik.

Bevallom, a provokációt szeretem, sajnos nem művelem olyan magas szinten, mint Krisztus, de igyekszem tőle tanulni. Persze Ő sem volt finom, mondott keményeket, nyerset, karcosat, de miközben felháborított, csodálatos módon valahogy mégis vonzó maradt. Jézusban ez is imádható: ahogy provokál, vonz is, és akinek van füle, az hallja, aki hajlik rá, az a kemény szavak mögött megsejti a minket féltő szeretet szándékát.

A Párbeszéd akciója viszont szimplán csak bunkó és tapló. Úgy, ahogyan van, képpel és szöveggel. Mintha odamennék egy emberhez, akivel nem értek egyet, keményen orrbavágnám, és ahogy próbálná tamponálni a lecsorgó vérét, közben hátba is veregetném: ugyan már, ne vegye ezt annyira komolyan, én csak beszélgetni akarok. Az orrbavágás csupán egy gesztus, felkérés az őszinte eszmecserére.

Sokat kritizálom ezt a kormányt, véleményem szerint meg is érdemli. Hasonló stílust más kérdésekben simán letesznek ők is az asztalra. De az biztos, hogy ettől még a Párbeszéd politikusaival én nem kívánok egy asztalhoz ülni és úgymond beszélgetni a hitemről meg az egyházról. Nincs értelme, nincs közös pont, ahol találkozhatnánk, és őszintén szólva ha ők így keresik a társaságomat, jó is ha nem találkozunk. Persze egy statisztikailag is nehezen kimutatható formáció esetében talán odafigyelni sem érdemes a hangra, ami tőlük érkezik.

Tovább

A kihagyott ziccer... - Tibes-szel beszélgettem

Sosem voltam a rapzene rajongója, pedig szeretem és magával ragadónak tartom a minőségi dalszövegeket. És hát melyik műfaj is lehetne adekvátabb a szöveg tekintetében, mint amit kifejezetten ilyesmire optimalizáltak: vagyis a rap, ami sokkal többet akar elérni szókimondásnál. Egész kultúra telepedett köré, erről pedig egy igazán mértékadó keresztény raperrel, vagyis Tibes-szel beszélgettem.

A Biblia tulajdonképpen nem más, mint egy hatalmas Szöveg, hiszen maga az elnevezése is azt jelenti: "könyvek". Mivel túlságosan profánnak tűnik, nem szoktunk a Szentírásról iratgyűjteményként beszélni, pedig nincs ebben semmi ördögtől való. A világ legismertebb könyve gyakorlatilag egyetlen nagy történetről szóló szöveggyűjtemény. Az ember pedig azt hinné, ha a zenei műfajok közül van egy olyan, ami kifejezetten a szövegek befogadására és a szövegek elmondására való - márpedig a rapzene esetében ezt aligha kell bizonygatni -, akkor ez a két dolog összetalálkozik egymással. Mitagadás, nagyon nem ez a helyzet. Az egyház alapvető reakciója mindenre, ami nem dicsőítés, az aggály és a gyanakvás - például attól, hogy a világban népszerű műfajok felhígítják a keresztény üzenet tartalmát.

Partizánakciók persze mindig is voltak. Már évtizedekkel ezelőtt léteztek keresztény rapformációk Magyarországon is. Egyikük, az ART éppen a napokban ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját, ahol Tibes is megjelent. Tibes talán a legismertebb figurája kis hazánkban a keresztények között a rap-nek, aki ráadásul annyira mozgalmár és buzgalmár típus, hogy saját lemezkiadót is alapított KRU Records néven. Meggyőződése, hogy az egyház nem használja ki igazán a zenében rejlő lehetőségeket, talán a dicsőítést mint sajátos "egyházzenei műfajt" leszámítva a többi stílus kicsit a parlagon hever. Pedig ő maga még egyetemista "bulirapper" korában is keresztény rapzenét hallva fordult a hit felé. Azóta pedig elképesztő energiákat mozgósítva próbál mindenkinek beszélni, vagyis rappelni Isten valóságáról.

Őszinte leszek, tőlem az egész hip-hop kultúra nagyon távol áll. Nemcsak a rapzenét értem ezalatt, hanem a breaktáncot, a falfirkálást, azt az öltözködési stílust, vagyis a szubkulturális miliőt, ami a szövegmondó kisiparosokat körbeveszi. A zenei ízlésemtől függetlenül mégis azt mondom, igaza van Tibes-nek: a rapszövegekből sokkal több őszinteség, karcosság, odamondás jön ki, mint a dicsőítő dalok sokszor panelszerű strófáiból. Valahol azt gondolom, egy igényesen és őszintén megírt rapnóta tartalma olyasmi, mintha mai zsoltár lenne.

Nos, ha tőletek is távol áll ez az egész, szerintem akkor is adjatok egy esélyt Tibes-nek, akivel sikerült egy jót beszélgetnem a téma izgalmas kérdéseiről:

Tovább

Két és fél perc...

Általános tapasztalatom, hogy az emberek szeretnek a múltra hivatkozni. A saját eszméiket, hitnézeteiket, elképzeléseiket sokszor azzal akarják érvényesnek láttatni, hogy korokon átívelőnek, az emberiség egészét felölelőnek és nagyon réginek tüntetik fel. Minél távolabbra vezetnek a gyökérszálak, annál jobbnak tűnik a dolog. Nekünk keresztényeknek különösen is nagy hajlandóságunk van az ilyesmire, de mintha nem mennénk vissza elég messzire...

Szó mi szó, 1954 azért nem volt annyira régen! Ebben az évben alakult meg a világ egyik legfiatalabbnak nevezhető vallása, amely azóta milliós követőtáborral rendelkezik számos országban, vagyis a szcientológia egyház. Aki kicsit utánajárt a szcientológia eredetének, tudhatja, hogy az egész egyházat egy bizonyos Ron Hubbard nevű férfi alapította, aki a dianetikának elnevezett módszer tanításának lefektetésével indította útjára a tulajdonképpeni szcientológiai tanrendszert. (Hubbard egyébként eredetileg sci-fi író is volt.) Gyakorlatilag egy huszadik századi vallásról beszélünk, ami abból a szempontból nem túl szerencsés, hogy zsenge és friss gyökerekkel rendelkezik - így aztán nem lenne önmagában nagy tekintélye. Hubbard is érezhette ezt, úgyhogy kitalált egy komplett mitológiát, amelynek középpontjában a gonosz Xenu istenség  75 millió évvel ezelőtti ármánykodásai állnak. Nem szeretném leírni a teljes történetet, amelyre még a szürreális jelző is kevésnek tűnik. Ami nekünk most fontosabb, hogy észrevegyük: egy 1954-ben keletkezett vallás rögvest megalkotott magáról egy olyan képet, miszerint szellemi előzményei sokmillió évesnek tekinthetők.

A múltra hivatkozni ugyanis remek üzlet a jelenben. A múltnak súlya van, tekintélyes csengése, meggyőző ereje. Sokak számára ha valami régi, az jó is.

Természetesen szó sincs arról, hogy ne tisztelnénk azok gondolatait, tudását, eredményeit, akik előttünk jártak. Nem valamiféle háborgó cinizmussal írom le ezeket a sorokat, hiszen az én hitem is a Biblia több ezer éves történeti szövegein alapszik. A múlt valóban számos értékes, becsülendő, konzerválandó érték hordozója. Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy a múltra való hivatkozás önmagában semmit nem tesz igazzá és nem is jelent semmit sem. Ráadásul úgy tűnik, mintha nem mennénk vissza elég messzire, amikor a múltra gondolunk. Történelem alatt ugyanis legtöbbször az elmúlt nagyjából tízezer esztendőt értjük, és az összes jelenbeli hagyományunkat, hitelvünket, nézetünket, viselkedésünket, magatartásunkat, a másik ember vagy nép felé mutatott érzéseinket ebből az időkeretből akarjuk igazolni.

Az elmúlt 10-12 ezer év azonban nem az ember, hanem csak az emberi kultúra története. Ha érteni szeretnénk a dolgok jelentőségét, saját valóságunk meghatározó elemeit, akkor ennél sokkal messzebbre érdemes elkalandozni. És itt kerül elő a néhány bejegyzéssel ezelőtt említett "Big History" elképzelése, ami minden kritizálható problémája ellenére jó abban, hogy egészen a Világegyetem kialakulásától számítja az időt, aztán ebben a roppant keretben helyez el bennünket emberi lényeket is. Anélkül, hogy az olvasómat fárasztanám a tudomány révén ismertté tett számokkal, hadd említsek csupán néhányat közülük!

Jelenlegi tudásunk szerint az Univerzum kb. 13,7 milliárd éves, de az egyszerűség kedvéért ezt a teljes történelmi keretet most 13,7 évnek feleltetjük meg, hogy a gondolatmenet érthetőbb és követhetőbb legyen. Ebben a metaforában a homo sapiens mint faj nagyjából 100 perccel ezelőtt lépett a színpadra! Másként fogalmazva, a 13,7 éves időfolyamból csupán kicsit több, mint másfél órája létezünk, és alakítunk bármit is a valóságban. Az első bizonyíték a városok és az agrártársadalom létezésére ebben a leegyszerűsített időskálában mintegy kettő és fél percre(!) van a jelentől. Szeretnék itt egy pillanatra megállni, mert annyira hatásosnak érzem a dolgot. A világtörténelem teljes időskáláján az elmúlt két és fél percben történt minden, amit a suliban történelem címszó alatt tanultunk. Ebben a kis időszeletkében zajlottak a háborúk, halt meg Jézus a kereszten, uralkodtak a királyok, dőltek meg a birodalmak, szaporodtunk el teljesen, és a Holdra pedig kb. másfél másodperccel ezelőtt léptünk. Réginek gondolod az egykorvolt Római Birodalom nagy dicsőségét? Az időskálánkon ez nagyjából egy perccel ezelőtt történt...

Talán felmerül a kérdés, minek foglalkozni ezzel az egésszel? Mire jó látni ezt a csüggesztően hatalmas időkeretet a fejünk felett?

Nos, két okból mindenképpen. Egyrészt, talán némi alázatra inthet bennünket, amikor saját magunkra gondolunk és önnön nagyságunktól eltelve az emberről, mint a "világ uráról" beszélünk. Vajon mekkora (időben is) az a régió, ami felett állónak képzeljük magunkat? Miféle királyságunk is van, amivel nagyjából két és fél perce rendelkezünk? Mi van a kezünkben, amit tényleg uralunk és birtoklunk? Tény persze, hogy a Szentírás is felszólít arra, hogy uralkodjunk a teremtett világ felett - más kérdés azonban, hogy ez "királykodást", vagy inkább gondviselést, a természettel való együttélést, annak megismerését és megőrzését jelenti-e inkább... Másrészt, néha nem hátrányos emlékeztetni magunkat, hogy tulajdonképpen mindannyian egy tőről fakadunk, és ugyanabból az anyagból gyúrtak bennünket, egy faj közös példányai vagyunk. Az ilyen gondolatok általában csak parádésan giccses szövegkörnyezetben kerülnek elő, vagy a globalizációs szólamok unalomig ismert paneljeiként - pedig mély igazságot hordoznak magukban. Ráadásul olyat, amire mostanság óriási szükség van. Szinte népsport lett egymást szekértáborokra bontani: ki a Fideszes, ki a Tiszás, ki a konzervatív, ki a liberális, ki az ilyen és olyan, no meg az emilyen és amolyan. Az emberek szinte megvadulnak, ha valaki nem olyan, mint ők és egy másik táborhoz sorolja magát! Persze nem arról van szó, hogy tagadjuk vagy megszüntetjük a kategóriákat,  valamilyen univerzális savval felmarjuk a nézetkülönbségeket, de a valóság végső szövetének megismerése felfedi a tényt, hogy a sokszor csak általunk kiöltött és konstruált kategóriák mögött bizony ugyanazok vagyunk: emberi lények, akik nem tökéletesek, hasonló félelmekkel, reményekkel, vágyakkal. Ha a múltba kellő mélységig visszanézünk, beleértve azokat a teljes korszakokat, amikor még nem is léteztünk, számos olyan dolgot is megérthetünk, ami nem a széthúzást, hanem az egységet erősítheti közöttünk. A múlt tehát lehet egy eszköz, amivel fennen hangoztatjuk saját nézeteink helyességét, de a régmúlt amiről itt beszéltem leginkább azt bizonyítja, hogy ugyanolyanok vagyunk. Nem tudom persze, hogy ez jó vagy rossz hír, de néha jó belegondolni és számolni a valóságával.

Tovább

A Trón nem üres

Lázító liberális vagy igazi forradalmár, a konzervatív eszmékkel szembemenő, ellenáramú egyházfő, vagy őszinte újító, aki egy sokszor maradinak nevezett egyház feje volt. És persze jófej idős bácsi, akit még az ateisták is tiszteltek, miközben egyesek katolikusként is fanyalogtak miatta. Jezsuita körből felemelkedett, nem európai észjárással rendelkező progresszív, aki különös szociális érzékenységgel fordult az elesettek felé. És nem utolsó sorban olyasvalaki, aki pápasága ellenére szeretett magára főzni, a frászt hozta a testőreire azzal, hogy metrón utazott és elment a postára befizetni a saját csekkjeit. Ha a véleményeket nézzük, ez mind Ferenc pápa volt, és persze ennél is több. Nyugodjék békében!

"Buona sera" - azaz "Jó estét!", ezekkel az egyszerű szavakkal köszöntötte megválasztása után már  új pápaként Ferenc a Szent Péter téren várakozó tömeget. Emlékszem magamra, amikor először megláttam az új pápát. Azt mondják az első benyomás általában tartós. Hát az én első benyomásom és egyfajta belső hangom, ami akkor megszólalt, valami ilyesmi volt: "úgy tűnik végre kaptunk egy normálisabb pápát". Aztán kicsit megtorpantam és figyelmeztettem magam, hogy én ugyan nem kaptam senki sem, hiszen protestáns vagyok, aki számos ponton egészen mást gondol az egyházról, mint a katolicizmus... Úgyhogy, nehogy már örülni merjek egy pápának!

De az az igazság, hogy tényleg örültem neki. S bár ez a hang persze árnyalódott az elmúlt évek során, amikor bizonyos kérdésekben nem feltétlenül értettem egyet Ferenc pápával, valahogy a szimpátiám protestánsként is tartósnak bizonyult. Kedveltem ezt az embert, és amikor valakit kedvelsz, akkor tökmindegy lesz melyik felekezetből érkezett. Minden vita, teológiai ellentét, egyházkormányzási szempontkülönbség együttvéve is kevés volt ahhoz, hogy a rokonszenvemet megsemmisítse. Sőt, egyszer még a "protestánsok pápájának" is neveztem őt, mert szerintem nem túlzás azt mondani, hogy Ferenc hangjára és személyére intenzíven figyeltek a katolikus egyházon túl is, sőt talán az egész kereszténység körén kívül, ami groteszk módon éppen az egyházára nem feltétlenül jellemző. Miközben paphiány van és a hívek is elmaradoznak, Ferenc pápa képes volt magára vonni a tekinteteket. Nem bántásként fogalmazok így, de néha azt éreztem, mintha nem lenne kompatibilis azzal a felekezettel, amit képviselt.

Ez most nem a viták ideje, mégis szükségesnek tartom megemlíteni, hogy pünkösdi keresztényként az egész pápasággal kapcsolatban fenntartásaim vannak és betemethetetlen árkot vélek felfedezni a katolicizmus és a protestantizmus között. Ferenc egyik legnagyobb teljesítményének azonban éppen azt látom, hogy kedves természetével és sokszor bölcsnek nevezhető szemléletmódjával ennek ellenére is megszólító erejű dolgokat tett és mondott, amelyekkel protestáns teológusként sem volt vitám. A forradalmiságot, a változásra való készséget, az újragondolás felé mutatott hajlandóságot pedig önmagában hatalmas értéknek vélem. Rendkívül lenyűgöző, amikor a nagybetűs Történelem kereke valahogy úgy forog, hogy felbukkan benne egy ilyen mágneses ember, aki ráadásul az egyik legkonzervatívabb intézmény élére állva képviseli az újításra motiváló értékeket. Ezáltal nemcsak Ferenc volt az izgalmas személyiség önmagában, de az a körülmény is érdekessé tette, hogy egy változásra csak lassan reagálni képes Világegyház kormányrúdjánál állhatott.

Sede vacante, azaz most éppen üres a trón, ami a pápai széket illeti. Jön majd a temetés, aztán a konklávé, végül felszáll a fehér füst és valaki más veszi át Ferenc pápa helyét. Nem szeretnék most elemzésekbe bocsátkozni arról, hogy a Ferenc által megkezdett változásokat továbbgörgető, vagy azokat leépítő pápa következik majd. Ahogy valaki írta: a következő pápa így is - úgy is lángoló székbe fog ülni... Egy azonban biztos: a nagybetűs Trón most sem vált üressé. Ferenc pápa halála természetesen megrendítő a katolikus barátaimnak, szomorú tény mindenki másnak is, de akármilyen teológiát követünk és akárhogyan fordulunk Isten és a hit dolgai felé, húsvét után a reményünket mégiscsak az adja, hogy a legnagyobb Trónon olyasvalaki ül, aki soha nem fog meghalni. Az egyház jövője - és teljesen mindegy melyik felekezetről beszélünk -, belső reformjának és megújulásának kulcsa pedig ehhez kötődik. Nevezhetjük őt a pápa Főnökének is, akiben maga Ferenc pápa is hitt egész életében.

Tovább

A Nagypéntek szép!

Isten nem változik: közmondásszerű tétellé vált az ismert bibliavers, hogy Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Az ember viszont állandóan változik, nincs végleges nyugvópontja, folyamatos átalakulásban élő lény. Éppen ezért nagyon furcsa, amikor egy-egy alkalommal mintha azt érzékeltetné a Szentírás, hogy Isten mégis változtat a saját hozzáállásán... és ennek oka egy olyan dolog, ami a Húsvét középpontjában áll.

A bibliai narratíva szerint amikor Noé kijön a bárkából az özönvizet követően, áldozatot mutat be Istennek. Az áldozat illata pedig felszáll, ami egy igencsak érdekes, de mindenképpen pozitív dolgot eredményez: Isten megígéri, hogy többé nem fogja vízözönnel elpusztítani az emberiséget - mintha csak változtatna és igazítana a saját hozzáállásán. A történet emellett megállapítja azt is, hogy az ember szíve nem változott meg, hanem gonosz már ifjúságától fogva. Úgy látszik tehát, hogy az állandó változásban élő ember legfontosabb alkotóeleme - a szíve, azaz személyisége magja - nem tud változni, míg a változásra képtelen istenség mintha megváltoztatná saját hozzáállását az embert illetően. Most nem akarom ezt a kétségkívül érdekes teológiai fejleményt tovább bogozgatni, hanem csak rámutatok az egész centrumában lévő dologra. A változhatatlan Isten hozzáállásának megváltozását ugyanis egy olyan valami okozza, ami az egyház számára mindig is kulcskérdésnek számított, hiszen a megváltás egyik legfontosabb elemének számít.

Vagyis, maga az áldozat.

Az áldozat fogalma és az áldozatbemutatás rítusa minden vallás archetipikus cselekménye. Amikor áldozatot hozunk, tulajdonképpen valami számunkra értékeset kínálunk fel Istennek, mégpedig számos okból. Lehet ez a tisztelet kifejezése, a barátság keresése vagy egy megromlott viszony helyreállítása, a hála jele, esetleg puszta diplomáciai fogás. Az áldozat mögötti okok sokfélék és változatosak, de ha mégis sikerülne egy kötegbe fogni őket, talán azt mondhatnánk, hogy az egész áldozatbemutatási szándék a kapcsolat kialakítását és fenntartását célozza az istenekkel.

Van azonban egy komoly probléma, velünk emberekkel. Bár az áldozatokat azért mutatták be Istennek, hogy a bűn miatt megszakadt kapcsolat valamiképpen helyreálljon, de maga az áldozatbemutatás aktusa is beszennyeződni képes a bűnös természetünknek köszönhetően. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy az ember csupán ritka esetben tud Istennek igazán tiszta motivációból áldozatot adni. Az Ószövetségben jól nyomon követhető, ahogy az egész áldozati rendszer eltorzul: egy idő után sánta, vak, béna állatokat is felhasználnak, és az áldozatbemutatás gyakran arról szól, hogy így kívánnak valamit kicsikarni az Istenből, így szeretnének manipulálni, rábírni arra, hogy az érdekükben cselekedjen. Ezt az önző hozzáállást még az sem feltétlenül kezelné, ha az ember saját magát adná áldozatként: ahogy Pál apostol fogalmaz, "odaadhatom a testem égőáldozatul", de ha az isteni szeretet nincs közben bennem, az egésznek semmi értelme.

A megoldás tehát a tökéletes áldozat lenne, amit tökéletes indítékból ajánl fel valaki, erre viszont az ember természeténél fogva képtelen. És a húsvét pontosan erről szól: a tökéletes áldozatról, ami következésképpen nem is lehet pusztán csak emberi. Ateisták szokták gúnyosan azt mondani, hogy az egész kereszténység - miközben a zsidóság számára tiltott volt embereket feláldozni a kultuszban - gyakorlatilag egy emberáldozat köré épül. Ez annyit jelent, hogy az ateisták nem értik ki lett feláldozva a Golgotán. Mondani sem kell, a kereszténység nem egy emberáldozat, hanem az istenember áldozatának kultusza, a tökéletes áldozat áll a centrumában, aki nem volt sem béna, sem vak, sem sánta, és a benne lévő motiváció is hibátlan és maradéktalanul helyes volt. 

Ezt ünnepeljük húsvétkor, ezért nem kell feltétlenül lesújtónak lenni a Nagypénteknek, ebben a színben is lehet látni azt, amire ma az egyetemes kereszténység a fókuszt helyezi. Számunkra a golgotai keresztfán nem egy vallásalapító mester lógott, hanem egy hibátlan áldozat, aki miatt Isten és ember kapcsolata maradandóan megváltozott. Jézus kereszthalála ezért úgy tragédia, hogy furcsa módon mégis lehet benne gyönyörködni, mert nem egy szimpla ember kivégzése az. A tökéletesség vonzó, bármennyire bizarrnak is hangzik ez egy ilyen kontextusban. Csak le akartam írni nektek, mert fontos.

Tovább

Big History

Egy előadásra készülve szembejött velem egy új fogalom, egy új műfaj, egy új látásmód - amiről egyre inkább azt gondolom, hogy valójában nincs benne semmi újdonság, inkább csak egy régóta ismert teológiai gondolat újracsomagolása, szekuláris csomagolóanyagba burkolva. Érdekes jelenségről van szó, amit "Big History"-nak neveznek, és ami nagyon felkapottá lett az elmúlt években.

Mintha divatossá vált volna manapság, hogy népszerű teoretikusok, írók, megmondóemberek belevágják a fejszéjüket egy hatalmas fába, azaz egy-egy könyvükben megírják az egész emberiség teljes történetét, amiből bestsellerek születnek és milliószámra olvassák őket az emberek. Nyilván régen is írtak enciklopédikus és átfogó műveket, de itt most egy kicsit másról van szó. Az újnak tekintett műfajt egy bizonyos David Christian nevű történészprofesszor nevéhez kapcsolják, és Big History-nak, vagyis Nagy Történelemnek nevezik. Annak ellenére, hogy a fogalmat Christian dobta be a közbeszédbe, a Big History legismertebb képviselője mégsem ő, hanem Yuval Noah Harari, aki millió példányszámban elkelt köteteket jegyez, sőt már gyerekek számára is készülnek a műveiből verziók, és a világ vezető elméi ajánlják őket olvasásra.

De miről is van szó tulajdonképpen?

Ahogy az előbb már említettem, a Big History típusú könyvek arra vállalkoznak, hogy egyetlen hatalmas magyarázó keretben áttekintsék az emberi faj történetét, az Ősrobbanástól elindulva a jelenkorig, sőt akár a közeljövő lehetséges forgatókönyveit is bevonják vizsgálódásukba. Vagyis a Föld kialakulásától a jövőbe nyúló fantasztikus elképzelésekig mindenre kínálnak egy hatalmas magyarázatot. Természetesen itt nem szimpla történelemkönyvről van szó, ami szépen sorban leírja, hogy az elmúlt sokmillió évben pontosan mi történt. A Big History könyvek inkább értelmezések és magyarázatok, amelyek rámutatnak egy-egy kulcsmomentumra, töréspontra, a homo sapiens történetét új szintre emelő folyamatra, amely meghatározónak bizonyult a fejlődésünkben. Gyakorlatilag annyi történik, hogy az adott könyv írója megkísérli egy hatalmas narratívában megérteni miért olyan az ember, amilyennek látjuk, és ennek alapján a szálak merre vezethetik tovább a történelmünket. A helyzet az, hogy egy ekkora átfogású könyv megírásához nagyon széles áttekintőképesség szükséges, hiszen nem elég az emberi történelmet ismerni, valamennyire érteni kell a paleontológiához, a genetikához, de még a pszichológiához és szociológiához is. Térdig járunk a multidiszciplinaritásban, a szakterületek kavalkádjában, az író pedig valamiféle ezermesterként vezeti az olvasóját végig a történeten. Ha valaki olvasta már Harari könyveit, azok pont ilyenek: giganarratívák, a szerző sajátos értelmezésével leöntve.

A Big History szerintem izgalmas műfaj, őszintén szólva én szeretem az ilyen könyveket, sok értékes és megvitatható dolgot felvetnek, mégis nagyot hazudnék, ha merő újdonságként kezelném a műfajt. A Big History ugyanis nem más, mint egy szekuláris metanarratíva. Olyan, mintha a múltról szóló részei a Genezis könyvét, a futurológiai felvetései pedig egy szekuláris Jelenések Könyvét jelentenének. Az ilyesmit persze gyűlöli a posztmodern korunk, ahol nem létezhet objektív igazság: érdekes fejlemény tehát, hogy ez most ennyire népszerű. Népszerűsége pedig azt mutatja számomra, hogy bármennyire is divat tagadni az objektív igazság létét, mégis ácsingózik az emberi lélek arra, hogy a dolgok mögötti Nagy Rendezőelvet, igazi Magyarázatot és nagybetűs Világértelmezést megfejtse.

Persze még mindig nem írtam le, hogy keresztény szemszögből hogyan látszik a Big History, ami számunkra nem más, mint a teológiában gyakran használt üdvtörténet fogalma. Ezt a kifejezést valószínűleg már minden hívő ember hallotta, de aztán el is tette egy fiók mélyére, mert nem tudott mit kezdeni vele. Olvassa ő a Bibliát, de mindig csak egy-egy történetet vesz ki belőle és elvan a mindennapi kis adagjával. Legyünk őszinték, annyira el tudunk veszni részletkérdésekben, annyira képesek vagyunk kiragadni egy-egy mondatot a Bibliából, hogy a teljes kép egészét már észre sem vesszük. John Carroll, ausztrál szociológus - aki magát egyébként nem tartja kereszténynek - azt mondta, a nyugati kereszténység egyik nagy problémája, hogy elfelejtette a saját történetét:

"A keresztyén egyházak totálisan elbuktak az egyetlen és legfontosabb feladatukat tekintve: hogy az alaptörténetüket újra elmondják, megszólaltassák a kortársak számára."

Az alaptörténetünk természetesen nem más, mint az üdvösség menetrendjének fokozatos kibontakozása. Úgy látszik még a szekuláris nyugati miliőben is olyan időket élünk, hogy egyre inkább piaca támad az ilyen nagy sztorik elmondásának. A kérdés az, vannak-e olyan képességű, integratív látásmódú és nagy átfogással rendelkező keresztény személyiségek, akik képesek egy rendszert felépíteni a keresztény üdvtörténet mentén és mai formába csomagolva elmondani a Nagy Történetet? A magam részéről nagyon kíváncsi lennék egy olyan műre, ami a keresztény hit mentén szépen végigértelmezi és elhelyezi a homo sapiens, mint faj egész narratíváját, rámutatva a keresztény szempontból igazán számító kulcseseményekre. Ti nem olvasnátok szívesen ilyesmit? :-)

Tovább

Egyenesen át... a misztikába?

Nem mindig tudom, nem mindig értem miért csengenek össze a dolgok az életemben, de az elmúlt két hétben több, egymástól teljesen független csatornán is megtalált a klinikai halál, az elmúlás, a halál utáni élet kérdése. Egy közepesen izgalmas thrillert leszámítva, sosem én szaladtam az egyébként misztikusan érdekes problémakör után, hanem baráti beszélgetésekben, újságcikkben, sőt egy kórboncolási élményemben is feljött a kérdés. És ha már a misztika szót említettem, hadd fussak most el egy kissé ebbe az irányba!

Ha megittál néhány sört és leküldtél utána pár felest, akkor szoktad feltenni az élet "nagy kérdéseit". Olyanokra gondolok, minthogy "mi az élet értelme?", meg "van-e Isten?" és persze a "mi vár ránk a halál után?" klasszikusan giccses tálalásban. Őszintén sajnálom, hogy agyonkoptattuk már ezeket a témákat, az ember emiatt szinte szégyenkezve veszi elő az életkérdéseit, mintha tényleg csak egy kocsmapultot támasztana a haverjaival, közben pedig az alkohol miatt beindulna a fantáziája. 

Pedig a közhelykérdések valamiféle megválaszolásához éppen hogy nem ittasnak, hanem nagyon is józannak érdemes maradni. Főleg ami a halál utáni életet illeti.

A józan ész és hang tehát első körben azt mondatja velem, hogy én nem akarok meghalni, ahogyan senki más sem: ez egy ösztönös reakcióm, ahogyan kapaszkodom a saját létembe. Tudom persze, hogy előbb-utóbb mégis vége lesz mindennek és kénytelen leszek távozni a valóságból, és ez a tény bizony idegesít, még tudat alatt is nyomaszt. A racionális énem ezért azt üzeni nekem, hogy azért szeretnék hinni a halál utáni élet lehetőségében, mert ezzel a hittel tudom oldani a (tudat alatti) szorongásomat, és a halál előtti életemet jobban megélni. Ha ezen a bázison megállok, és innen magyarázok mindent, akkor persze azokra a jelenségekre, melyeket halálközeli élményeknek szokás nevezni, nem lesz túl nehéz magyarázatot találni. A halálközeli élmények eszerint az agy működésének némiképp rejtélyes metódusai, egy jó részüket mesterségesen is elő lehet idézni. A fénylények, az alagútélmény, a túlvilági boldogság érzete, sőt a testen kívüliség megélése mind-mind olyan jelenségek, amelyekre (tudomásom szerint) léteznek orvosi, tudományos, logikus levezetések. Vagy legalábbis: vannak elképzelések a mikéntekről és a hogyanokról. Összefoglalva, talán rendelkezünk egy olyan biológiai adottsággal, hogy az agyunk igyekszik megkönnyíteni nekünk a meghalás processzusát. Ennek a tünetei azok az élmények, melyeket halálközelinek nevezhetünk.

Ugyanakkor mind a racionális, mind az irracionális énem azt mondatja velem, hogy a természetes magyarázatok sem zárják ki a folytatás lehetőségét. Ráadásul a halálközeli élmények kapcsán nem is feltétlenül hézagmentesek a természetes magyarázatok: végső soron a konkrét élmény mindig az azt átélő konkrét ember élménye marad. Tudom, ez már a hit terepe, de ha Jézus feltámadását és az erről szóló gondolatokat is hozzáteszem mindehhez, növekszik a bizalmam ebben a kérdésben. A halál utáni élet problematikája persze továbbra is rejtélyes marad, mindig lehet még egy következő kérdést feltenni vele kapcsolatban, nyitva hagyni ajtókat, lehetőségeket, opciókat. A végső kérdések természete talán olyan, hogy soha nem tudjuk teljesen megválaszolni őket, és ezért irányítják újra meg újra magukra a figyelmünket.

És akkor itt jön a misztika meg a kételkedés...

A közelmúltban játszották a mozik a Konklávé című filmet, de én az eredeti Robert Harris regényt is olvastam. A történet szerint Lomeli bíboros (a filmben Lawrence-nek hívják), aki az egész pápaválasztó processzust vezeti, tart egy szentbeszédet az eseményt megnyitó misén. Itt a következő üzenetet mondja el a bíborosoknak, akik egyébként frakciókra szakadva és különféle lobbicsoportok mentén próbálják a pápaválasztást befolyásolni:

"Fivéreim és nővéreim, hadd mondjam el, hogy Anyaszentegyházunk szolgálatában eltöltött hosszú életem során az egyetlen bűn, amelytől minden másnál jobban megtanultam félni, a bizonyosság. A bizonyosság az egység nagy ellensége. A bizonyosság a tolerancia halálos ellensége. Még Krisztus is elbizonytalanodott a végén. ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI?, azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet? A kereszten töltött kilencedik órában kiáltott fel így kínjában. "Istenem, istenem, miért hagytál el engem?" Pontosan azért élő a hitünk, mert kéz a kézben jár a kétséggel. Ha csupán bizonyosság lenne, és nem lenne kétely, akkor nem lenne misztérium, következésképpen nem lenne szükség hitre. Imádkozzunk, hogy az Úr olyan pápát adjon nekünk, aki kételkedik, és az ő kétségei folytán a katolikus hit továbbra is élő marad, amely az egész világ számára inspirációt adhat."

Eltekintve most attól, hogy mennyire szimpatikus nekem protestánsként az egész pápaság rendszere (alapvetően nem az), az a gondolat fogott meg a regénynek ebben a részében, hogy a kérdés nélküliség kiöli a misztikát. Ahol nincs kérdés, nincs misztérium sem, hiszen nincs mire rákérdezni, s ahol nincs misztérium, hit sem igazán kell. 

A halál utáni élet nemcsak egy végtelenül személyes, végtelenül érdekes, de végtelenül titokzatos csomag is. Pusztán racionálisan nem tudjuk felmérni hova vezet. Vannak olyanok, akik szerint sehova: mert nincs semmi a halál után, az ember testestől-lelkestől megsemmisül és elmúlik. Furcsa lehet, de bizonyos teológiai irányzatok is vallják ezt a nézetet, mármint hogy a szó szoros értelmében megszűnünk a halálban - és Isten majd a feltámadás során újjáteremt bennünket. (Ez a lélekalvás teológiai nézete, amit például az adventista egyház is követ.) Más felfogás szerint a lélek valóságos, vagy legalábbis van tudatunk, ami akár túlélheti a test elmúlását. Ugyancsak bármennyire furcsa, ezt nemcsak keresztények hiszik, hanem akár az egyre népszerűbb transzhumanizmus egyes követői, akik között inkább ateisták találhatók.

Nem tudunk tehát belenyugodni a saját halálunkba, még akkor sem, ha az mégis utolér bennünket. Hogy utána mi következik, az már hit és misztérium. Húsvéthoz közeledve most legyen elég ennyi is...

Tovább

Szúnyogszűrés

Jézus gyakran korholja és kritizálja a farizeusokat, néhol keresetlen szavakat használ, néhol teológiai képeket is bevet, néhol pedig már-már mulatságos hasonlatokkal dúsítja fel egyébként tiszta és világos mondanivalóját. Utóbbira talán remek példa Máté evangéliumának egy rövid kis verse, amely bár a farizeusokhoz szól, olyan tanulságot hordoz, amit manapság jó lenne sokaknak megszívlelniük.

Krisztus odafordul a farizeusokhoz, írástudókhoz és vak vezetőkhöz, aztán így szól: "A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek." (Máté 23,24). A kép egyszerre mulatságos és groteszk, de van benne valami nyugtalanító azok számára is, akik jó eséllyel nem nevezhetők farizeusoknak. Egyébként - ahogy Spinetoli kommentárjában megjegyzi - valóban szokás volt a farizeusok tisztasághoz aggályoskodóan ragaszkodó szokásrendszerében, hogy az italokat (főként a vizet és a bort) fogyasztás előtt rendszeresen megszűrték, nehogy aprócska tisztátalan állat - például egy muslica - belekeveredjen. Jézus szavai mögött tehát ott rejlik a szokásos kulturális utalás, mégis érezzük, hogy kultúrákon átívelő a mondanivalója.

Ez pedig röviden és egyszerűen a lényeglátás képességének elvesztéséről szól. Valószínűleg a legtöbb ember meg van róla győződve, hogy ő ezt a hibát nem fogja elkövetni, mégis ha őszintén belegondolunk, igen könnyen rávehetők vagyunk arra, hogy a lényeges kérdéseket felcseréljük a lényegtelenekkel, vagy a legalábbis kevésbé fontosakkal. És amikor a lényeges kérdésről a lényegtelenebb felé fordul a tekintet, az soha nem vezet jóra, az valahol mindig visszaüt, mindig megbosszulja magát.

Sajnos "remek" példája ennek az aktuális magyarországi helyzetkép, ami a tematizált közbeszédet illeti. Nem akarom már tovább rágcsálni a Pride-témát, hiszem magával a rágcsálással olyan érzésem kezd lenni, én is beszállok a szúnyogszűrésbe, és a tevék problematikája helyett egy jóval kevésbé fontos ügyre koncentrálok, arról írok újra meg újra. De egy gondolat erejéig most mégis megteszem, mert éppen a "szúnyogszűrést" szeretném illusztrálni vele.

Van egy fiam, ő mostanában lesz nagykorú. Vannak kérdések, melyek engem apaként nagyon is foglalkoztatnak a jövőjével kapcsolatban. Például kinézett magának egy egyetemet, ahol szívesen továbbtanulna. De sikerül felvételt nyernie? Ha nem, akkor hova menjen? Hogyan lesz pénzünk finanszírozni az esetleges költségeket? Aztán kérdés az is, miként alapozzuk majd meg az egzisztenciáját, illetve ezt ő magának miből és mikor kell majd előteremtse. A mai ingatlanpiacon még egy normális albérlet kifizetése is megterhelő egy diák számára. A kérdéseket tovább is sorolhatnám, melyek a fiam mindennapi boldogulására, hitéletére, egészségére vonatkoznak - azt hiszem semmi olyat nem írok mindezzel, amin bárki meglepődne, ha gyereke van. Minden átlagos szülőnek ehhez hasonló kérdésekkel kell szembenéznie, ahogy a családi életén elmélázik, hiszen ezek az életben a "tevék", a meghatározó és megoldandó feladatok.

Azok a kérdések azonban, amelyekkel állandóan bombáz a közbeszéd, egyetlenegyszer sem fordulnak elő ezek között. Soha nem aggódtam például amiatt, hogy "mi lesz ha a fiam meglát egy Pride-ot?", és azt a kérdést sem fogalmaztam meg, vajon "meleggé válik ha LMBTQ embereket lát vonulni a tévében?", esetleg "károsodik a személyisége ha rájön kicsodák a homoszexuálisok"? Az ok elképesztően egyszerű: ezek a kérdések egyrészt mérhetetlenül ostobák, másrészt semmilyen módon nem érintik a fiam jelenét és gyaníthatóan a jövőjét sem.

Ezek többnyire szúnyogszűrések. Emberek felhergelésére, összeugrasztására, hangulatkeltésre, gyűlöletfokozásra alkalmasak - miközben a lényeget, a fiatalok jövőjét és egzisztenciális dilemmáit alig-alig érintik. Azt hiszem a kedves olvasóm is jól érzékeli miről beszélek, sejthetően saját életében tapasztalja, amiről most szó van. A szúnyogokkal csak addig kell foglalkozni, amíg olyan szinten válik kellemetlenné a csípésük és zümmögésük, hogy agyoncsapjuk őket. Ezekkel a "fontos" kérdésekkel is így kell elbánni: szabad róluk teoretikus vitákat folytatni, de emberi kapcsolatokat tönkretenni, a valóban fontos kérdéseket miattuk háttérbe szorítani pontosan az, mint jól megtermett tevékről tudomást sem venni, miközben azok az arcunkba másznak.

Ha már Jézusnak egy példázatszerű "beszólásával" kezdtem a lényeglátásról, egy remek Sherlock Holmes anekdotával fejezem be, ami azt hiszem nagyon is illeszkedik a mondanivalóhoz. Adódik, hogy Holmes és Watson sátoroznak egy erdei mező közepén. Éjfélkor Holmes oldalba böki Watsont és felébreszti:
- Mr. Watson, kérem ébredjen fel és mondja meg mit lát!
Watson nagy nehezen kinyitja a szemeit, majd megszólal:
- Hát uram, a csillagos eget.
- Remek, és mi jut erről eszébe?
- Nos, attól függ uram, honnan nézzük. Gondolhatunk arra, milyen roppant világban élünk, hiszen szabad szemmel a csillagok jó részét nem is láthatjuk. Eszünkbe juthat milyen pompás lehet a mi Urunk, aki ilyen fenséges univerzumot teremtett. Esztétikai nézőpontból pedig ez a látvány olyan fenséges, hogy bármely költőt igencsak megihletné... De Mr. Holmes, miért kérdezi ezt tőlem az éjszaka közepén?
Sherlock Holmes nagyot sóhajt, majd megszólal:
- Watson, maga idióta! Hát ellopták a sátrunkat!

Tovább

Csend és hullaszag - dr. Glasz Tibor patológussal beszélgettem

Nem mondom, hogy nem volt bennem semmi izgalom: egy kedves orvos barátom és testvérem boncolásra invitált a közelmúltban. Még soha nem láttam "szétszedett" holttestet, nem éreztem a szagát, nem láttam néhány napos halottból kivágott szerveket. Igazán különleges élmény volt, és nem titkolom, számomra spirituális benyomást is hozott - meg egy jó kis beszélgetést dr. Glasz Tibor patológus docenssel.

"Ájultál már el életedben?" - ez volt az első kérdés, amivel dr. Glasz Tibor professzor úr fogadott az irodájában, aztán elmesélte azt is, milyen tüneteket és milyen sorrendben fogok tapasztalni magamon, ha esetleg sokkot kapok a látványtól. Persze tudom, ő csak óvni akart - a saját, előre megjósolhatatlan érzéseimtől. Ezután lementünk a boncterembe, melynek öltözőrészében egy csomó orvostanhallgató várt a professzor úrra. Nem könnyítette meg a dolgomat, hogy mindegyikük figyelmét felhívta: a szakmai gyakorlatnak szánt boncoláson rám és az érzéseimre legyenek szívesek különösen is figyelni! A tanulóknak dupla feladatuk volt, egyszerre figyeltek egy halottat és egy élőt.

Tehát akkor most mintegy húsz orvospalánta fürkésző tekintetei előtt fogok szégyenreszemre összeesni? Valami ilyesmi futott át az agyamon. De nem sok idő volt, mert máris bementünk a boncterembe, az ajtónyitás után pedig az első látvány, ami fogadott minket, egy már felnyitott hulla volt - egy szakember hatalmas késsel éppen szétvágta a férfit és kiemelte a belső szerveit, mindent rendszerezve, külön-külön tálcára rakva.

Hogy velem mi történt?

Nos, magamon is meglepődtem: a szemem se rebbent. Kicsit talán szégyelltem is, hogy ilyen érzéketlen vagyok. De őszintén mondom, nem émelyegtem, nem ájuldoztam, sokkal inkább kíváncsi lettem az egészre. Mintegy két órát töltöttem bent, ezalatt megnéztem hogyan vágják szeletekre az agyat, hogyan szedik darabokra az emésztőrendszert, teregetik szét a vékony- és vastagbelet, és próbáltam nem zavarni a diákokat, de azért kérdezgettem őket néhány dologról.

Nagyon hálás vagyok a doktor úrnak az élményért, mert két gondolatot fogalmaztam meg önmagam számára, melyek azóta is velem maradtak. Az első volt a hangosabb: ahogy ránéztem a preparátumra (az illető földi maradványaira), abszolút megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy a "személy" maga már nincs itt és az élet ennél több kell legyen. Nem akarom, nem tudom ezt bizonyítani, nem is vitaindítónak szánom - most csak leírom a benyomásaim. A másik gondolatom az volt, az életet élvezni kell és kész. Persze keresztényként (sejtheti az olvasó) nem valami féktelen hedonizmusra célzok ezzel, hanem annak az örömnek a megélésére, amiért úgy szoktuk érezni, érdemes is élni. Tegyük, amíg tehetjük!

Aztán pár nappal később Tibor eljött a műsoromba, ahol egy kicsit beszélgettünk is a boncolásról, az életről és halálról, az emberi lélekről, és a ködben tapogatozó létünkről - no és persze Istenről, hiszen a professzor úr hívő ember, aki egyébként Cseri Kálmán gyülekezetéből való. Nagyon tanulságos, nagyon érdekes, nagyon lenyűgöző volt mindez. Boncolásra ugyan nem tudom elvinni az olvasóimat, de a beszélgetést felkínálom. Itt tudjátok megnézni:

Tovább

Világtérkép

Nem vagyok hivatásos vészharang-kongató és egyáltalán nem szokásom senkit sem ijesztgetni. Mégis, az elmúlt időszak közéleti történései kapcsán nehéz nem észrevenni, hogy a világtérképen éppen milyen eltolódások és mozgások érzékelhetők - még az avatatlan, geopolitikában járatlan emberek számára is. Ezek egyike sem erősíti azt a közeget, amelyben én hívő emberként szívesen élnék...

Azt hiszem az ismert amerikai teológus, Reinhold Niebuhr nagyon bölcsen fogalmazott, amikor ezt írta: "Az ember igazságosságra való képessége lehetővé teszi a demokráciát. De az igazságtalanságra való hajlama egyenesen szükségessé." Mindezt Niebuhr 1944-ben mondta. Az évszám valószínűleg nem szorul különösebb magyarázatra. A lényeg azonban évszámfüggetlen. A demokrácia nem attól jó, hogy tökéletes. Sosem volt az és sosem lesz. Azért jó nekünk, mert  szinte ösztönösen az igazságtalanságra hajlunk. Paradox módon a demokrácia úgy tudja fékezni az ember önző, másokat eltaposó, másokon felülkerekedni kívánó hajlamait, hogy ezeket a másokat is odaengedi az asztalhoz.

Most van a kezemben John Stott (ld. fotón) egy újra kiadott könyve, amelyben korunk égető kérdéseivel foglalkozik. Bevallom őszintén, jó érzés Stott kiegyensúlyozott látásmódjával szembesülni, amit teljesen átitat az evangéliumi szemlélete. Mielőtt a kereszténységet érő társadalmi kihívásokról értekezne, Stott egy bevezető fejezetben figyelmet fordít a különféle politikai formák tárgyalására. Vázlatos tipológiájában végülis háromféle attitűdöt választ szét egymástól:

(1) a tekintélyelvűséget
(2) az anarchiát
(3) a demokráciát

Az első nyilván egy autokrata stílusú megoldás, ahol a kormányzás - nyíltan vagy kevésbé nyíltan - a saját nézeteit igyekszik keresztülvinni a társadalmon. Egyik alapja, hogy rendkívül pesszimista képe van az emberi természetről és gyanakvó a szabadság fogalma kapcsán. Némiképp leegyszerűsítve a tekintélyelvű rendszerek abból az alaptézisből építkeznek, hogy az állampolgár nem tudja mi a jó neki: a hatalom dolga, hogy ezt megmondja, sőt kötelezővé tegye számára. A második ennek éppen az ellentéte, hiszen maximális optimizmussal fordul az emberhez, így mindenféle kormányzást feleslegesnek hisz, sőt az ilyesmit egyenesen fenyegetőnek tartja. (Ehhez képest az anarchia maga válik fenyegetéssé és gyakran erőszakká is.)

Stott végül arra jut, hogy a demokrácia az egyetlen olyan forma, amely nem túlozza el az emberképét egyik irányban sem, s bár nem bízik az emberi jóságban, mégis bevonja az embert saját működésébe. Néha olyan benyomásom van Stott könyvét olvasva, mintha egyenesen Magyarországról írna - például, amikor a demokráciában működtetett média kapcsán így fogalmaz:

"A gyakorlatban azonban a média könnyen manipulálja az embereket, azonkívül a korrupció is megbolygatja a politikai folyamatokat. Továbbá minden demokráciában állandóan fenyeget a kisebbségek eltiprásának veszélye."

A lényeg, amivel Stott megközelítését summázhatnám, hogy a demokrácia az egyetlen használható forma és lehetőség arra, hogy "a bibliai emberkép tükröződjön benne." Persze a kötet kritikákat is megfogalmaz a demokrácia kapcsán, szó sincsen arról, hogy egy evangelikál teológus valamiféle csodaszerként ölelné azt magához, vagy utópisztikusan merengeve az ideális társadalomépítés biztos talajaként gondolna rá. Mondhatjuk, hogy a demokrácia például lehetővé teszi bizonyos lobbicsoportoknak, hogy "falkába verődve" összefogjanak a kisebbségek véleményével szemben és így kierőszakolják saját látásmódjuk érvényre jutását. Az ilyen anomáliákat nyilván orvosolni kell. A demokrácia nem földi mennyország, de olyan keret, ami egyelőre jobban működik más kereteknél.

Hadd utaljak most vissza a bevezetőben felvetett személyes töprengéseimre. Ha szétnézek a világtérképen, mintha nem igazán azt látnám mostanában, hogy ez a keret erősödne vagy bontakozna ki a mi kis globális falunkban. Az arab országokat és az afrikai régiók egy részét most hagyjuk ki. Azt látjuk, hogy a világ arculatát lényegileg meghatározó nagyobb régiókban a demokrácia mintha visszaszorulóban lenne, vagy az eddig legalább színlelt verziói is kifakulnának! Persze Putyin Oroszországa eddig sem volt igazán demokratikus, most azonban már a spindiktatúra-mivoltjából is egy nyíltabb diktatúra felé kezd kimozdulni. Amerikában sok mindennek lehet Trumpot nevezni, de nyílt demokráciában gondolkodó vezetőnek biztosan nem: ott is csökken a demokrácia ereje. Kína, ami sokak szerint a világ jövőjét nagyban meghatározó szereplő, eddig sem volt demokratikus és nehéz elhinni, hogy majd ezután az lesz. India feltörekvő hatalom, újonnan iparosodik és robbanásszerűen zárkózik fel, helyet követelve magának az asztalnál.

A mi kis Magyarországunk tehát egy olyan világtérképen találja magát, ahol többnyire (spin)diktátorok, nem igazán a demokráciában gondolkodó államok és politikai hatalmak társalognak egymással. Szó se róla, ehhez "remekül" illeszkedik most az a toxikus politikai kultúra, ami nálunk van. Azt gondolom, ha átfuttatjuk magunkban ezt a vázlatos világtérképet, két gondolat talán kontrasztosabbá válhat. 

Egyrészt, mindjárt érthetőbbek lesznek bizonyos belpolitikai folyamatok - például a Pride sokat emlegetett kitiltása is, hiszen egy nem annyira demokratikus nemzetközi környezetből ez nem vált majd ki heves ellenkezést. Másrészt, számunkra akik hívő emberek vagyunk, jogos lehet a kérdés, hogyan jelenik meg a demokrácia térvesztésében a kereszténység? Olyan erőként, mint ami fékezni akarja ezt a trendet, vagy inkább felgyorsítani és támogatni? Sajnos keresztényként is azt kell mondanom, egyelőre az utóbbi látszik a valósághoz közelebb álló feleletnek. Ha igaza van Stottnak, és tényleg a nyitott demokrácia a legalkalmasabb keret az őszinte hit megéléséhez és képviseletéhez, akkor viszont fontos érte tennünk valamit. Nem a szekularizmusért vagy a deviáns viselkedésért, nem a nyugati dekadenciáért vagy más, ilyenkor tipikusan előkerülő, ellenérvként felhozható jelenségekért, hanem magáért a keretért. Mert lassan oda jutunk, hogy az roppan össze és váltja fel valami olyan megoldás, amivel mindannyian rosszul járhatunk.

Tovább

Aranyalmák és ezüsttálcák

Amikor a Szentírás a beszédről tanít, nemcsak annak tartalmával, hanem az időzítésével is foglalkozik. Azt írja, hogy aranyalma ezüsttálcán a szó, ha a kellő pillanatban hangzik el. A történelem azonban nincs tele aranyalmákkal és ezüsttálcákkal. Túl sokszor fordult elő ugyanis, hogy emberek megkésve nyitották ki a szájukat és csak akkor szólaltak fel tendenciák, jelenségek, káros folyamatok ellen, amikor már késő volt.

Nyugodtan kijelenthetjük, mert nincs okunk kételkedni benne, hogy Istent nem zavarja az erős beszéd. Természetesen nem az alpári, mocskolódásra építő, hisztérikus kifakadásokra gondolok, hanem a konkrét, egyenes, néhol akár sarkosabb szókimondásra. Azért vagyok biztos a dolgomban, mert a Szentírás egésze nem tűnik leányregénynek, mármint ami a szóhasználatot illeti. Különösen kiemelhetők ebből a szempontból az ószövetségi próféták, akik ráadásul isteni küldetést teljesítve öntötték néhol meglehetősen kendőzetlen szavakba a rájuk bízott üzeneteket. Egy pillanatra nem érzékelteti sehol a bibliai szöveg, hogy bánkódtak volna emiatt, vagy kétségek mardosták volna a lelküket a bárdolatlanabb szóhasználatnak köszönhetően. Tudták ugyanis, hogy mi a saját küldetésük tétje: csaknem süket fülekbe kell hangosan belekiabálniuk, hogy mind a kortársaik, mind az üzenetek címzettjei - sokszor a regnáló királyok és hatalmasok - egyáltalán meghalljanak valamit is a prófétai szóból. Ha nincs erős retorika, még a lehetősége is elveszhet annak, hogy egy Isten által adott prófétai szó célba érhessen.

A Bibliának tehát nem a kemény beszéddel van gondja. Maga a stílus önmagában nem tesz egy üzenetet érvénytelenné, még akkor sem, ha az átlagosnál nyíltabb és merészebb. Vajon amikor a próféták keményen megrótták saját koruk politikai elitjét, mivel az korrupt, szegényeket elnyomó és igazságtalan volt, hibát követtek el? Csak képzeljük magunk elé, ahogyan Ézsaiás közli az egyébként remek uralkodóval, Ezékiással a tényt, hogy ostobaságot követett el: mivel a királyság minden titkát feltárta a babiloni birodalom előtt, az országot a jövőben kifosztják és az ifjakat elhurcolják Babilonba. Azon tűnődöm, Ézsaiás kemény szavai aranyalmák lettek volna ezüsttálcán, ha inkább visszafogja magát, esetleg ki sem nyitja a száját? S ugyanez igaz Jézusra is, amikor Heródest a nyilvánosság előtt rókának nevezi (Luk 13,32) - ez pedig abban a korban bizony felségsértést jelentett. "Lerókázni" egy uralkodót finoman szólva sem a tisztelet jele. Vajon Krisztus szavai jó időben megválasztottak voltak, aranyalmaként ragyognak ezüsttálcán vagy nagyot hibázott és nem adta meg a tiszteletet a felsőbb hatalmasságnak?

Mindezt csak azért ecsetelem ilyen hosszasan, mert a jelenlegi toxikus társadalmi légkörben a hatalom felé lojálisabb testvérek gyakori figyelmeztetése, hogy a fölénk rendelt politikai kurzusról csak szépen illik nyilatkozni, tiszteletteljes csomagolásban, lehetőleg puha vattába foglalt retorikával. Hozzáteszem: mindezt pont azokkal szemben, akik leginkább felelősek ennek a légkörnek a megteremtéséért. Az embernek egy idő után az lesz a benyomása, hogy addig kellene a tulajdonképpeni mondanivalót becsomagolgatni, míg már elmondani sem lesz érdemes. Úgy járunk majd, mint a felvilágosodás durva vallásellenes légkörében a pokolról prédikálni akaró lelkipásztor, aki kvalifikált hölgyek és urak társaságában így fogalmazott: "...ha nem tetszenek hinni Istenben, akkor egy olyan helyre tetszenek kerülni, amit még megnevezni is illetlenség volna ilyen előkelő hallgatóság előtt!"

Félreértés ne essék: semmiképpen sem vagyok a mocskos beszéd, az alpáriság és a kormányt minősíthetetlen stílusban szidalmazó emberek oldalán. A próféták nem káromkodtak. Jézus nem szidta senki édesanyját. Az apostolok nem köpködve trágárkodtak. Ha valakinek ezeket az elemi intelligencia kategóriájába tartozó dolgokat is ecsetelni kell - márpedig bőven látok ilyen embereket -, az siralmas és menthetetlen. De a vulgáris és parttalan "orbánozásra" vagy "kicsizésre" adott ellenreakciók minőségét is jól kell megválasztani. Ha az alpáriság és mocskolódás miatti óvatosság oltárán feladjuk az érthető, tiszta, kemény beszéd opcióját, akkor bár szalonképesebbé válunk, de odaveszik az aranyalma és az ezüsttálca is. Maga az üzenet válik erőtlenné, maga a tartalom sérül a forma miatt. Visszautalva a prófétákra, nevetségesnek tűnne egy Jeremiás, ha az erős szavak helyére "ejnyebejnyéket" vagy "aztahétmeganyócát" stílusban megszólaló tapintatos üzeneteket közvetített volna. Nem, itt kapukat kellett döngetni és falakat kidönteni, ez pedig nem lehetséges finomkodással.

Van azonban még egy érv, amivel gyakran találkozom és bevallom őszintén, sokat tipródom is rajta. Ez pedig annak a felvetése, mennyire kell egy kereszténynek beleártania magát a politika színpadán zajló eseményekbe? Egyfelől, nekünk az evangélium hirdetése a felelősségünk - ha ezt a munkát felváltja a politizálás (akármilyen okból), akkor az egyház céltévesztetté válik és hibát követ el. Nyilván nem a konkrét feladataink helyett kell foglalkozunk a politikai kérdésekkel, mindazonáltal lehetetlen úgy létezni a társadalomban, hogy ezekről a kérdésekről ne formáljunk semmiféle véleményt. Másfelől, a keresztényeknek igenis van társadalmi felelősségük, mert van társadalmi szerepük. Ha valaki azt mondja, a keresztény ember semmilyen formában ne alkosson véleményt a politikai helyzetről, azzal azt is mondja, hogy a keresztény embernek ki kell vonnia magát a saját valóságából. Ez pedig nonszensz. Persze, az evangélium maga nem politika, de ha a polisz alapjaiban sérül, ha a hatalmasok korruptak, visszaélnek a hitünkkel, tobzódnak az erkölcstelenségben, ráadásul eközben lobogtatják a keresztény zászlót, az nagyon is olyan ezüsttálcás helyzetnek tűnik, amire aranyalmákat kell tenni. Az a kereszténység, ami ilyenkor hallgat a tapintatosság miatt, Jónássá válik a küldetésében, és éppen megváltja a menetjegyét Tarzoszba. Közben pedig meg is magyarázza magának, hogy a jó hajóra száll ("nincs itt diktatúra", "én nem foglalkozom politikával", "nekünk imádkozni kell, nem kritizálni"), holott a szószólói küldetése más irányba hívná. 

Mikor szólaljon meg tehát egy keresztény? Egyszerű a válaszom: most. Olyan időket élünk, amikor muszáj. Talán naiv vagyok, de hiszek abban, ha jól szólalunk meg, az még erősítheti is az egyház alapküldetését, az evangélium hiteles képviseletét. De ha akkor maradunk némák, amikor konkrétan beszélni kellene, az még a ránk bízott üzenet hitelét is csorbítani fogja.

Tovább

Poloskakeresztények?

Tele van minden poloskákkal! Ha az volt a szándéka a Miniszterelnök úrnak, hogy emlékezetes beszédet mondjon március 15-én, a feladatot tényleg remekül teljesítette. A hatás nem maradt el, azóta is zsong az internet, vagy akár úgy is mondhatom, sikerült igazán bogarat ültetni a fülünkbe, ami már az agyunkat is rágja, de keresztényként mégsem ettől elborzasztó az a helyzet, amiben most élünk...

Vitathatatlan tény, hogy a modern nyugati demokráciák a politikai, vallási, társadalmi kérdéseket illetően nagyfokú heterogenitással rendelkeznek, ami teljesen természetes jelenség, hovatovább szerintem kifejezetten egészséges is. Nem vagyok a pluralizmus feltétel nélküli támogatója, főleg ha az a vallások egybemosásával próbálkozik és úgy értelmezi az ideológiai vásártér kínálatát, hogy mindegy miben hiszel, csak szeretet legyen! (Radikális egyszerűséggel: ez a gondolat úgy hülyeség, ahogyan van.) Mégis, a hátrányok ellenére komoly előny egy plurális társadalomban, hogy a véleménykülönbségek meglétét megőrzendő értéknek tartja, nem pedig valamiféle gátnak, amit radikális eszközökkel el kell takarítani az útból, hogy az Egyetlenegyigazivélemény végre révbe érhessen. Keresztényként persze hiszek abban, hogy egyetlenegy út létezik - Jézusnak nevezik -, de abban már nem hiszek, hogy ezt kötelezően hinnie kell mindenkinek még akkor is, ha nem akarja. A véleménypluralitás tehát jó még akkor is, ha valaki az abszolút igzságban hisz.

Valószínűleg ez egy olyan pont, ahol nagyfokú inkompatibilitás mutatkozik köztem és a jelenlegi kormányzat között. Hiszek Jézus igazságában, de abban is, hogy azt nem lehet kényszerzubbonyként ráhúzni a társadalomra, más vélemények elhallgattatása pedig nem fogja a keresztény véleményt automatikusan validálni - avagy senki nem lesz attól keresztényibb, ha a nem keresztényi opciókat kizárjuk a lehetőségek sorából. Éppen ezért a véleménydiverzitásnak és pluralizmusnak minden törékenysége ellenére is meg kell maradnia, minden hibája mellett muszáj életben hagyni, hogy a kereszténység melletti választás őszinte döntés lehessen. A kormány társadalmi víziója azonban egészen más szándékokról árulkodik: ki kell szorítani mindent, ami a politikai kereszténység zászlaja alá szerintük nem fér. Meg kell tisztítani a terepet a szerintük nem keresztényi elemektől, ami magától értetődően fokozza a keresztény erkölcsiség térnyerését. 

Hát, a helyzet egyáltalán nem ilyennek tűnik. Sok konzervatív keresztény is úgy gondol a kormányra, hogy "az még legalább feltartóztatja a nyugati progresszió terjedését", azaz valamiféle értelemben várfalat épít a dekadens nyugat itteni térnyerésével szemben. Ez azonban szerintem óriási tévedés és semmi más, mint magunkba injektált bódítószer. A kormány "feltartóztató tevékenysége" valójában kétféle cél elérését fogja eredményezni: egyrészt megutáltatja a kereszténységet, ami a társadalmi tudatban összekapcsolódik egy autokrata, kötelezni akaró, kényszerítő erővel, másrészt tökéletes útkészítése egy eljövendő féktelen progressziónak. Amit most tesznek, annyira ellenszenvessé teszi az egész társadalomképüket, hogy az őket követő években az inga át fog lendülni az ellenkező irányba.

A poloskairtás tehát valami olyannak tűnik, ami nem a poloskákat irtja, hanem a pluralitás törékenységet pusztítaná el, ami pedig éppen a sokoldalú véleményformálás és ideológiai színesség keretfeltétele. De konkrétabban mitől volt sokkoló a Miniszterelnök beszéde?

Őszinte leszek: engem egyáltalán nem hatottak meg Orbán Viktor poloskás-poklos szavai, aminek több oka is van. Egyrészt, egy szónoki beszédben teljesen megengedettek a túltolt és erős szóképek, a kiszólások és beszólások, a túlzó megfogalmazások - gondoljunk csak arra, amikor Jézus olyanokat mond, hogy vágd le a kezed-lábad és vájd ki a szemed, ha az megbotránkoztat. Azt sem hiszem, hogy a Miniszterelnök úr a szó szoros értelmében a pokolba küldene akárkit is, épp úgy nem, ahogy dühünkben odakurjantunk valakinek, hogy menjen a fenébe, de ezzel ugye nem juttatjuk oda... Másrészt, a szóhasználat miatti hisztériát kissé túltoltnak érzem, hiszen ez a fajta beszéd nem a regnáló hatalom sajátja, hanem a politikai elit minden szegmense él vele, beleértve az ellenzéket - például amikor O1G-zik vagy csüngőhasú disznóról beszél. Harmadrészt azért sem ütötte át igazán az ingerküszöbömbet ez a dolog, mert sajnos már igencsak hozzászoktam: ha valaki az elmúlt éveket Magyarországon töltötte, nem ez az első alkalom, hogy ehhez hasonló színvonalú retorikával találkozik.

Akkor tehát engedjük el a poloskázást és borítsunk fátylat az elhangzottakra? Mondjuk azt, hogy itt csupán erős retorikáról volt szó és semmi másról? Nem egészen. Elengedhetnénk akkor, ha csak szavakról lenne szó.

Mert az egy dolog, ha a hatalomnak nem tetszik a másként gondolkodók másként gondolkodása. Még az is az, ha a nemtetszését időnként kifejezi. Ilyen értelemben is gorombaság persze poloskázni és a pokol alsó bugyrait emlegetni. De az már bizony szintlépés, amikor elkezdjük dehumanizálni a másként gondolkodókat, meg betiltani a vonulásukat, meg tettleges lépésekkel megfenyegetni őket. Itt ugyanis ez történt. Nem csupán egy állami ünnepség beszédjét hallottuk, hanem egyfajta társadalompolitikai credo-t és "szezonindító bejelentést" arról, mire számíthatnak mostantól a másként gondolkodók. És hogy ez nem valami nagyszájú tréfa, hanem a rögvalóság, arra ékes bizonyíték, hogy a beszéd után néhány nappal villámgyors tempóban törvényesen betiltották a Pride-ot. Akár kétszázezer forintos(!) büntetéssel is sújthatók azok, akik a friss törvény ellenére mégis megszervezik a vonulást, és a rendőrség kamerafelvételein szerepelnek. (Érdemes egyébként ezt is továbbgondolni: az arcfelismerő rendszer használatát - vajon egy idő után más kérdésekben is bevethetővé válik?)

A poloskázós szavak tehát nem önmagukban súlyosak, hanem attól lesz mélységük, hogy "poloskairtó" tettek is követik őket. Innentől érvénytelenné válik, hogy itt csak szimpla politikai odamondogatásról van szó - törvényhozásról, kényszerítésről, fenyegetésről viszont annál inkább. Ez teszi az egész "poloskázást" durvává és vállalhatatlanná. 

Miközben a melegeket kényszerítik a vonulást beszüntetésére, úgy érzem engem keresztényként is kényszerhelyzetbe sodornak, aminek egyáltalán nem örülök. A helyzet lelkiismereti okokból ugyanis arra ösztönöz, hogy  olyan dolgok mellett is kiálljak, amelyek egyébként nem szimpatikusak számomra. Ilyesmi néha előfordulhat, de mintha egyre többször és többször lenne erre szükség az elmúlt években. Nem a Pride betiltásáról van ugyanis csak szó, hanem a törékeny demokrácia és pluralizmus jó oldalának a csonkításáról. Keresztényként szerintem nekünk is érdekünk, hogy olyan keretben éljük meg a hitéletünket, amelyben mások más hitélete is megélhető. Így hát azt hiszem, talán most ideje "poloskakereszténynek" lenni: felvállalni, hogy bár számos ponton vitatkozunk a körülvevő kultúránkkal, mégsem kívánunk erővel és hatalommal átütni dolgokat a társadalmon. Annál még poloskának lenni is jobb.

Tovább

Minek nekünk férfi-nő sorrend?

Belekerült az alaptörvénybe: a "teremtés sorrendjével egyezően" az ember először is férfi, azután nő. És tényleg: így van betű szerint a Bibliában! A szöveg egyértelműen a Genezis könyve 1,27-re hivatkozik, ahol azt olvassuk, hogy Isten valóban "férfinak és nőnek teremtette" az emberi lényt, mégpedig ebben a sorrendben, de ami fontosabb, hogy mindkettőt a saját képmására. Tehát akkor hol itt a probléma? Nos, talán a szándékban...

Kerek perec kimondva és summázva a tényeket: az alaptörvény szövege a Szentírásra hivatkozik, amikor arra utal, hogy az ember férfinak és nőnek lett megalkotva. Külön vita tárgya lehetne, mennyire jó a kereszténységet ilyen szinten beemelni a politika miliőjébe - sokszor rágott csont már ez, amivel itt és most nem kívánok foglalkozni. Próbálok csak a konkrét felvetésre reagálni, főként annak mögöttes motivációjára, mert a kutyuska valószínűleg ott lehet elásva.

Mindemellett azonban rossznak tartom, hogy az ehhez hasonló jelenségekre senki nem teológiai érvekkel felel, hanem a maga politikai ízlésének megfelelően. Magyarul, ha szimpatizál a kormánnyal, akkor nyilván úgy igyekszik beállítani, hogy a bibliai szövegben irtó fontos szempont a teremtés sorrendje, miszerint előbb a férfi lett megteremtve - ha pedig kormánykritikus, akkor meg úgy is az lesz a konklúziója, hogy már megint milyen hülyeséget mondtak a honatyáink.

Ezért álljanak most először itt a tények, ami magát a bibliai szöveget illeti.

Merthogy a Szentírás elején olvasható két teremtésbeszámolóból tényleg világosnak tűnik: előbb Ádámot alkotta meg a Jóisten, a segítőtársnak nevezett "csontomból csont" Éva csak utána következett! Tény az is, hogy a férfiból lett a nő és nem fordítva - ami valóban egyfajta sorrendiségre utaló dolognak tűnik. Ezeket a jelenségeket szerintem nem lehet "másként látni", nem lehet kormányellenességgel letagadni - persze egy ateista vagy a kereszténységre fütyülő embernek nem fognak semmit jelenteni, de ettől még a bibliai sorrend kétségtelenül ez. Hogy a Biblia miért ennyire férfiközpontú szöveg, arról megint hosszasan tudnánk eszmét cserélni - most engedje meg az olvasó, hogy ezt röviden abban a gondolatban summázam, hogy egy patriarchális ókorban keletkezett, ahol a férfiak voltak dominánsabbak az élet legmeghatározóbb területein - és pont.

Az én kérdésem tehát nem a sorrendre vonatkozik, hanem inkább arra, mire jó nekünk ha tudunk a sorrendről? Mihez kezdünk vele? Miben és hogyan számít ez? Mit akar a sorrenddel közölni a bibliai szöveg - és mit nem?

Mert ha az a cél ezzel, hogy a férfi akármiben történő elsőbbségét, neadj' Isten felsőbbrendűségét próbáljuk igazolni vele, akkor bizony nagyon rossz nyomon járunk - a Biblián belül is. Nem látok persze bele politikusaink fejeibe, de van némi élettapasztalatom és lelkészi munkám miatt is egy kevéske ismeretem az emberi lélek működéséről. Ha valahol az emberek elkezdenek sorrendeket felállítani, az esetek jó részében az nem pusztán egy hideg fejjel megfogalmazott deskripció lesz, hanem inkább értékmérés miatt történik. A sorrendekben vannak jobbak és rosszabbak, a listán elöljárók és hátul kullogók. Sorrendeket tipikusan akkor állítunk fel, amikor valamiféle "jóság-skálán" szeretnénk adott elemek között igazságot tenni vagy megmérni az értéküket: az élet számos területén nincs ezzel semmi gond (gondoljunk a sporteseményekre vagy a popslágerek toplistázására), amikor azonban az emberi jelenség köré szövődnek a listázások, abból sokszor baj szokott kerekedni. Igen, az emberek nem egyformák, sosem voltak azok, ezután sem lesznek. Az az észlelésünk, hogy vannak értékteremtő emberek és értérrombolók, valószínűleg helyes. Mégis, a történelmi tapasztalat arra utal, hogy jó dolog a lovakat féken tartani, azaz kontrolálni az emberek közti különbségtételre motiváló ösztöneinket. Mert egy dolog viszont biztosan közös minden emberben: a bűnös hajlam, az pedig a skálázásra bátorító hangokat rossz módon erősíti fel a fejünkben.

Most azonban olvassuk tovább a Szentírást, és hamarosan meglátjuk miben is vált leginkább "elsővé" maga Ádám: ő lett a felelős az emberiség bűnbeeséséért! Ez ugye azért érdekes, mert magát a bűnbeesés cselekményét, vagyis az ősbűnt a tettek szintjén Éva követte el. Egy páli verset leszámítva azonban mégis mindenhol Ádám személyében koncentrálódik a bukott ember, mondhatni ő viszi el a balhét, őt emlegeti a Biblia egésze, mint aki reprezentálja a bűnösségünket - ez olyannyira igaz, hogy még a páli teológiában is Jézus Krisztus megkapta az "utolsó Ádám" elnevezést. (Mondjuk férfiként nehéz lett volna "utolsó Évának" hívni...) Ha valamiben számít Ádám elsőbbsége, az tehát a felelőssége körül keresendő, Isten elsőként őt kéri számon a bűneset után, ebben tehát mindenképpen elsődlegesnek tűnik a személye. 

És még egy apróság: rendkívül érdekes, de a teremtéstörténetben említésre kerül egy másik sorrend, ami a tapasztalati valóságban, az Édenkerten kívüli világban aztán később már nem fordul elő. Eszerint a férfiról írja a Biblia, hogy elhagyja apját és anyját, ragaszkodva a feleségéhez - és nem a nőről. Nem biztos tehát, hogy jó dolog fix sorrendeket felállítani férfi és nő között, mármint ha az a célunk vele, hogy az egyik nem magasabbrendűségét próbáljuk igazolni. Csak remélem, a magyar alaptörvénynek nem ez volt a szándéka!

Tovább

A dzsungel visszanő?

Azokat az alapadottságokat, amelyekben az életünket éljük és szervezzük, általában észre sem vesszük: olyan természetesek számunkra, mint halnak a víz. Az alapadottságok csak akkor kerülnek a látóterünkbe, ha valami miatt veszély fenyegeti őket és kifejezetten figyelmet követel a megóvásuk, a fenntartásuk, a működésük biztosítása. A keresztények talán nem hibáznak, ha így tekintetnek a normális demokráciára - ami azonban ambivalens fogalomnak tűnik a hívők számára...

"Az ember általában ragaszkodik ahhoz, amit feltalált. A kereket vagy a dugattyút például nem tudja elfelejteni. A demokráciát sem." - mondta egykor Nádas Péter, és hát valóban, valahogy a demokráciát is feltaláltuk magunknak, ami az összes hibája és gyenge vonása ellenére is a legrugalmasabb és ezért legmegélhetőbb politikai rendszernek tűnik. Nem véletlen, hogy az összes diktatúra a demokráciát szereti elbábozni, és nem teljesen más társadalomszemléleti elvet. Mindenki tudja, hogy a demokrácia kifejezés a görög démosz (nép) szóból származik és leegyszerűsítve "népakaratot" jelent, vagyis olyasfajta szuverenitást, aminek a flexibilitását a nép szándékai szerint lehet formálni.

Hívő emberek azért nincsenek kibékülve a demokráciával, mert úgy vélik, ha túl sok szabadságot adunk a népnek, akkor - bűnös természetünk miatt - úgy "fognak akarni", hogy szembehelyezkednek Isten akaratával. Vannak olyan keresztény ismerőseim, akik kifejezetten szenvednek emiatt, némelyikük pedig szó szerint is kimondja, hogy ő csakis a teokráciát szeretné látni és szíve szerint kikukázná a demokráciát úgy, ahogyan van. (Más kérdés, hogy én a magam részéről egyetlen egyszer sem láttam még az emberi történelemben jól működő teokráciát, ezért csakis akkor tudnék megbízni az ilyesmiben, ha maga Jézus Krisztus venné át a teljes uralmat. Ettől az eshetőségtől eltekintve amikor teokrácia felkiáltással próbáltak társadalmi rendszereket építeni, az mindig azt jelentette, hogy az egyház igyekezett Isten nevében kormányozni...) Az előző bejegyzésben kitapintható kifakadásom a Pride "beszüntetése" kapcsán is pontosan erről szólt: nem a Pride-ot kívántam megvédeni, hanem a mi kis demokráciánkat. 

Ez talán némi magyarázatra szorulhat. Miért és mitől kell a demokráciát megvédeni, ha közös tapasztalatunk, hogy ez tűnik eddig a legrugalmasabb formának? Nos, a kedves olvasó engedje meg, hogy  most egy pillanatra elbújjak Buda Péter háta mögé, vagyis az ő idevágó szavait idézzem egy beszélgetésből (12:08-tól) - mert nagyon frappánsnak vélem. Tehát a demokráciák...

"... azok nem egy olyan állapotot tükröznek, hogy az emberiség szépen beleért, és innentől fogva majd ez lesz mindig. (Az egy) nem természetes állapota az emberiségnek, a demokrácia. Azt óriási társadalmi sokkok tudták létrehozni, megalkotni az ehhez szükséges mentális és eszmei hátteret, és ha ezek a sokkok eltűnnek, akkor hogy úgy mondjam, a dzsungel visszanő. Az embereknek a természetes ösztönei nem feltétlenül a demokrácia irányába húznak, nem feltétlenül abba az irányba húznak, hogy szépen egymással megbeszélve a dolgokat, kompromisszumokat kötve, leülve, megtárgyalva, mélyére ásva dolgoknak tervezzük meg az életünket, az együttélésünket. Hanem ennél jóval egyszerűbb, identitás alapú, érzelmi alapú válaszokat akarnak problémákra adni."

Kissé feszesebben összefoglalva tehát a demokrácia semmiképpen nem olyan alapadottság, ami nekünk embereknek magától értetődően jár. Mert nem vagyunk erre hajló természetűek: agresszívek, egymást taposók, sokszor a másik kárára érvényesülők vagyunk. Úgy formáljuk meg még a saját identitásunkat is, hogy sok esetben egy másik csoporttal szemben történik az identifikációnk - és aztán ennek mentén értelmezünk és látunk mindent. Nagyon tetszik Buda szóhasználata, amikor azt mondja, a "dzsungel visszanő". Pontosabban én sem tudnám ezt kifejezni: az emberi természetünk "dzsungeli" és nem demokratikus. A demokrácia ilyen értelemben valamiféle "kényszer", de mivel kellemesebbé és élhetőbbé teszi az életünket, olyasféle kényszer, amit úgy látszik megérte megfizetnünk magunknak.

Mielőtt a keresztény olvasók félreértenék: nem imádom a demokráciát és végső soron nem vagyok a demokrácia apologétája sem. A demokráciát emberi rendszernek vélem, de még mindig a legélhetőbbnek. Isten nem azért hozta létre az egyházat, hogy a "demokrácia evangéliumát" hirdesse, hanem azért, hogy Jézus evangéliumáról beszéljen - de a demokrácia talán a legjobb közeg ahhoz, hogy ezt megtegyük. Nekünk az evangéliumi értékeket kell megvédenünk és nem a demokráciát, és mégis amikor utóbbit próbáljuk védeni, azt az előbbi kedvéért is tesszük. 

Néha azt érzem, úgy kívánunk evangéliumi keresztényként élni, hogy közben ekézzük azt a közeget, ami többek között biztosítja számunkra, hogy szabadon éljünk a hitünk szerint. Persze a demokrácia kétségkívül együtt jár vadhajtásokkal, és különösen zavaró, amikor magát a demokráciát próbálják lebontani akár konzervatív, akár progresszív mozgalmak, társadalmi irányzatok, vagy bármilyen formációk. Ütközhetnek érdekek, elképzelések, spirituális irányzatok egymással, ez teljesen normális. Ami viszont aggályos, ha ezeket az ütközéseket karhatalommal és éppen a demokrácia megnyirbálásával próbáljuk orvosolni. Hát nem ilyenkor nő vissza a dzsungel? Nem az történik, hogy valójában érzelmi alapon és identitásunkra hivatkozva teret engedünk az ősi ösztöneiknek? Nos, vitassuk meg ezt a kérdést - hiszen addig jó, ameddig ezt szabadon megtehetjük: a dzsungel akkor kezd a legjobban visszanőni, amikor a vitáknak, a párbeszédeknek, és a dialógusoknak vége szakad. Elő tehát a bozótvágó késekkel!

Tovább