Amikor Izrael beszól Istennek - vita Istennel (2)

Továbbgondolva az előző bejegyzésben leírtakat, melyből kiderülhetett, hogy az ószövetségi zsidóság az "ellen-tanúságtétel" folyamatában igenis konfrontálódik a saját hitével, ezúttal azt szeretném közelebbről szemügyre venni, Izraelnek egyáltalán mikor és milyen alapon jutott eszébe Istent kérdőre vonni. A kérdés pesties stílusban megfogalmazva talán így hangzana: nem túlságosan nagy pofátlanság imádat és tisztelet helyett Jahvehoz vádló hangnemben fordulni?

"Izrael hite egy vizsgáló, kérdező, kitartó, diszjunktív hit" - írja Brueggemann, és az ellen-tanúságtétel anyagai alapján valóban úgy fest a dolog, hogy Izrael nem félt kifejezni az érzéseit, ami a vele szövetséges Istent illeti. Persze nem akarok túlzásokba se esni: az Ószövetség alapvető tanúságtétele (lásd az előző bejegyzésben) egy olyan Jahve karakterét mutatja, aki fenségesen szuverén, hatalmas szabadító és figyelemmel kíséri saját népe sorsát. Mégis, minden magasztos kijelentés ellenére Izrael a hétköznapok valóságában sokszor volt kénytelen szembesülni ennek az ellenkezőjével, és ez meg is jelenik a bibliai szövegben. A feszültség tehát az alapvető tanúságtétel és az ellen-tanúságtétel között áll fenn, de utóbbi az előbbi igazságán nyugszik!

Brueggemann három külön csoportba sorolja azokat a szakaszokat, melyekben Isten nem kifejezetten pozitív szereplőként vagy entitásként jelenik meg Izrael retorikájában. 

Mi ez a három csoport? 

Egyfelől Isten rejtett valóság a zsidók tapasztalatában, ahogy erről egy korábbi bejegyzésben már szó esett. Isten rejtettsége persze nem kifejezetten negatív, pusztán szembenáll azzal az istenképpel, mely az alapvető tanúságtételből kiolvasható, vagyis az aktív, beavatkozó, cselekvő Istenével. Törvényei, szabályai szerint persze ott van Isten a folyamatok hátterében, de mégis távolinak tűnik. Ennél már egy fokkal nehezebben emészthető, amikor Jahve titokzatosnak és kiszámíthatatlannak mutatkozik, mintha direkt szembefordulna azzal, ahogy az alapvető tanúságtételben Izrael beszélt a személyéről. Isten rászed embereket, indokolatlannak tűnő különbségeket tesz közöttük, sőt a szó bizonyos értelmében "csábítja" őket valamire, amit maguktól nem akarnának. Meglehetősen furcsa viselkedés ez egy Mindenhatótól, de a Biblia nem hallgatja el ezt a problémát, ha pedig így van, nekünk is foglalkozni kell vele. Végül Isten negatívsága a legdurvább szint, mely ugyancsak többféle viselkedést magába foglal, kezdve Isten erőszakos beavatkozásától egész addig, hogy átkokkal sújt le az engedetlenségért - mégpedig úgy tűnik olyanokkal, melyek nincsenek arányban az elkövetett bűnökkel.

A két terület tehát, mellyel a rejtettségen kívül szeretnék Brueggemann alapján többet foglalkozni Isten kiszámíthatatlan viselkedését és negatív hozzáállását érinti. Távolról sem akarok olyan színben feltűnni, hogy tudom a végső választ ezekre a problémákra, de nagyon fontosnak érzem már azt is, hogy egyáltalán beszéljünk róluk, ahelyett hogy illedelmesen kerülnénk őket.

De pontosan mit is értünk azalatt, hogy Izrael "beszólt" Istennek? Hogyan fejezte ki az érzéseit? Egy jóval korábbi írásomban már Brueggemann alapján igyekeztem ezzel foglalkozni. A szövegben alapvetően három olyan kérdőszó fordul elő, melyek Jahve irányába hangzanak el: meddig, miért és hol. "Meddig tart ez Uram? Végképp megfeledkeztél rólam?... Uram, meddig nézed ezt el?" - sorolja mardosó kérdéseit a zsoltáros, ahogy teszi ezt a másik két kérdőszó használatával is: "Miért állsz oly távol, miért rejtőzöl el a szükség idején?", illetve "Hol vannak, Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?".

Lehetetlen ezekből a kérdésekből nem kihallani a keserűséget és a csalódottságot. Nyilvánvaló, hogy Izrael a "miért?" kérdéseivel nem magyarázatra kíváncsi. A kérdő alak inkább vád célját szolgálja Istennel szemben, aki megígérte, hogy jelen lesz és az alapvető tanúságtétel szerint így is kellett volna tennie - mégsincs sehol sem. Ehhez hasonlóan a "hol?" kérdés sem Isten térbeli helyzetére kíváncsi, hanem számonkérő módon fordul Jahve irányába, azt hangsúlyozva, hogy Isten nincs itt a jelen gondterhes körülményei között, pedig elvárt lenne, hogy jelen legyen.

Akkor ez azt jelenti, hogy Izrael szemtelen módon és vádló hangnemben is tudott beszélni Istennel? Igen, ez bizony azt jelenti, noha a szemtelenség helyett az őszinteséget jobb jelzőnek érzem. Az ószövetségi zsidóság nem volt szívbajos, és kifejezte elégedetlenségét Istennel szemben - valamikor persze jogtalanul, de azt hiszem sok szituációban őszinte meggyőződésből és nem lázadozásból. Brueggemann egy másik munkájában keserűen jegyzi meg, hogy a mai egyház szinte teljesen elvesztette a képességét a panaszkodásra. Pedig nem minden panaszkodás gyomorforgató, nem minden felcsattanás és düh értelmetlen vagy indokolatlan. Egy igazi, élő, szövetséges kapcsolatban igenis helye van az ilyesminek. Persze azt érdemes hozzátenni: Izrael úgy öntötte ki a haragját és csalódottságát, hogy azt éppen az alapvető tanúságtételében megfogalmazottakra hivatkozva tette. Tehát nem a pálya széléről kiabálva "szólt be" Istennek, hanem úgy, mint aki tisztában van azzal, kicsoda Isten. Véleményem szerint ez az egyik pont, ami miatt a vádló hangvétel nem válik istenkáromlássá. 

A következő bejegyzésekben megpróbálok arról írni, miért tűnik Isten kiszámíthatatlannak és igazságtalannak. Rázósabb talajra lépünk.