Miért engedi meg Isten, hogy ártatlanok meghaljanak? Miért történnek természeti katasztrófák? Miért nézi el a Mindenható a képmutatást, az aljasságot, a háborúkat? Miért nem avatkozik legalább akkor közbe, amikor a saját választottait terelik a gázkamrákba? Miért nem tesz végre valamit, hogy megfékezze az erőszakot, az igazságtalanságot, a pusztulást?
Tudjuk jól, hogy az ehhez hasonló súlyos kérdésekben rengeteg olyan fontos téma bújik meg Isten személyével, létezésével, motivációival, jellemvonásaival kapcsolatban, amelyekre jó érzés lenne jó válaszokat találni. Most azonban nem a teodícea végtelen folyosóin kívánok bolyongani, hanem elsősorban arra összpontosítok, az ilyesféle kérdések vajon kiknek a szájából hangzanak hitelesen?
Szerintem fontos megemlíteni, hogy a fenti kérdéseket dühödten hangoztató többség nem tud róla, vagy nem értékeli kellő komolysággal, hogy ezeket a problémákat a szentírási szereplők is előhozták. Nem arról van szó, hogy a bibliai világ, amelyben a szövegek keletkeztek, egy áldott jó buborék, egy idilli állapot lett volna, mely biztonságban működött Isten erőskezű irányításával. Az erőszak és igazságtalanság hullámai ugyanolyan magasra csaptak, mint ahogy teszik azt ma is. Ártatlanok haltak meg, természeti katasztrófák történtek, és Isten kiválasztottait - akik elvileg Isten védelmét élvezték - durva erőszakossággal vitték fogságba. Isten pedig megengedte, hogy mindez megtörténjen.
A második fontos dolog, hogy Izrael szövetséget kötött Istennel. Ezt a tényt nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert ezen keresztül válik érthetővé, honnan vehette a bátorságot a zsidóság, hogy adott esetben számonkérő stílusban szólítsa meg Jahvet. Nem gondolom, hogy azok dolga Istent kérdőre vonni, akik nem is hisznek a létezésében. Azt viszont gondolom, hogy jogosan faggathatják, akik szövetséges viszonyban állnak Vele. A szituáció részben egy házasság belső feszültségeihez is hasonlítható. A házasfelek vitába keveredhetnek egymással, számonkérhetik a másikat, hiszen szövetséget kötöttek. Nincs ebben semmi furcsaság, amire különösen felfigyelhetnénk, ám házas emberként meglehetősen viszolyognánk attól, ha állandóan olyanok instrukcióit kellene hallgatnunk, akik abszolút kívülállók, és nem is hisznek a házasság intézményében.
Izrael tehát mint szövetséges partner közeledik Istenéhez, és éppen pozíciójánál fogva veszi a bátorságot, hogy megfogalmazza saját álláspontját. Kritikája Jahve működésével vagy éppen háttérbe maradásával kapcsolatban nagyon sokrétű, csak éppen a "nem szeretem" bibliai versek közé tartozik. Ezeket a szakaszokat általában szemérmesen elkerüljük bibliaolvasás közben, vagy igyekezünk úgy magyarázni, hogy elvegyük a kritikusnak tűnő kijelentések élét. Minden bizonnyal azért is van ez így, mert túlságosan hozzászoktattak bennünket, hogy Istent csak dicsérni szabad, ellenkező esetben a Szentlélek megszomorodik, mi pedig mehetünk a levesbe, ahova amúgy is valók vagyunk.
Tényleg ennyire sértődékeny lenne Isten? Mármint az az Isten, aki végignézte, sőt részévé is vált mindannak a leírhatatlan erőszaknak, ami a világtörténelem kezdetétől napjainkig megtörtént?
Hogy mennyire tarthatatlan ez a felfogás, azt valahol mindannyian érezzük. Ám talán nem tudjuk hogyan lehetne helyesebben kezelni, és olyan módon megfogalmazni a dühünket, az érzéseinket és a csalódottságunkat Istennel kapcsolatban, hogy az mégse legyen blaszfémikus kirohanás. Vajon miképpen lehetne őszintének lenni Istennel szemben, elkerülve az álszent nyájaskodást az egyik, és a tiszteletlen és durva beszólásokat a másik oldalon? Nem akarok abban a szerepben tündökölni, mint akinek kezében van az abszolút válasz, de a következő bejegyzésekben erről a kérdésről szeretnék ötletelni, mert nagyon fontosnak tartom a témát. Azt azonban már ezen a ponton előrebocsájtom, hogy ezek a bejegyzések főként olyanoknak szólnak, akik hitelt adnak a Biblia szavainak, és szövetséges kapcsolatban állnak Istennel (azaz keresztények vagy zsidók). Azoknak írok, akik néha vagy sokszor úgy érzik, hogy többet vártak volna Istentől, de ezt a gondolatot szégyellik bevallani nem csupán mások, de maguk előtt is. A kiindulópontom az általam nagyra becsült Walter Brueggemann ószövetségi teológiája lesz, aki meglátásom szerint kiválóan értelmezte milyen módon is tanúskodik Izrael Istenről az egész Ószövetségben. Száraznak tűnhet, pedig izgalmas kaland a bibliai teológia, Brueggemann pedig zseniálisan adja elő a műfajt. Elkezdhetjük?
Istennel szemben bennünket, úgy gondolom - mivel magamon tapasztalom -, a saját javíthatatlan tökéletlenségünk, a bűnünk frusztrál leginkább. Akkor dühöngünk Istenre, amikor ezt elfelejtjük. Akkor dühöngünk, amikor elfelejtjük, hogy a javíthatatlan bűnösségünk okozza az emberi szenvedést, nem Isten – az emberi bűn okozta szenvedés nagyobb arányú, mint a természeti csapások okozta szenvedés (ez még inkább igaz ma, amikor a természeti csapásokat már mi is előidézzük).
VálaszTörlésIsten megadta a szabad akaratot, és az útmutatót – a két nagy parancs és az Örömhír formájában – arra, hogy miként tudjuk azt meghajlítani és alávetni az Ő akaratának. Saját példáján – Krisztuson keresztül – mutatta meg az ehhez szükséges érzelmi és attitűdbeli beállítódást, ami az alázat, a könyörület és az együttérzés (az egészséges lelkiismeret, azaz a másik ember kíméletére való képességünk elengedhetetlen kellékei). A frusztrációnk abból keletkezik, hogy nem tudjuk követni a mintát – legalábbis maradéktalanul soha nem – ebben az életünkben. Gyarlóságunk tudatában kell hinnünk Isten kegyelmében, és abban, hogy így is, a javíthatatlan bűnösségünkkel együtt is, szeret bennünket. Szerintem ezt megérteni a kisebb kihívás. A nagyobb az, hogy valójában hívőként ebben az állapotunkban magunkat kell megtanulnunk szeretni – hisz Isten eleve szeret –, ami nem azonos a nárcisztikus önszeretettel (az utóbbival embertársait verő ember ugyanis maradéktalanul elégedett saját magával, neki természetes dolog, hogy Isten őt szereti, de mivel nárcisztikus, ezt természetesen nem fogja fel, így hálát sem érez, ahogy a könyörület és az együttérzés is szánalmas érzelgősség a szemében. [Külön kérdés, hogy a nárcizmus mögött tudott vagy a tudattalanba szorult nyomorérzés van-e, vagy biológiailag determinált jellemzavar]).
Az Örömhír azt tanítja, hogy bűnösségünkben is fogadjuk el és szeressük magunkat, ahogy vagyunk, épp ahogy Isten teszi velünk, és ezt a semmivel ki nem érdemelt és ki nem érdemelhető visszabocsátó kegyelmet felfogva a hálánktól vezérelt együttérző cselekvésünk fogja elviselhetőbbé tenni az emberi életet. Vagyis ha békét akarunk Istennel a lelkünkben, jól tesszük, ha időről időre emlékeztetjük magunkat a kályhára, az Örömhírre.
Én nem vagyok biztos abban, hogy csak a saját bűnünkig javithatatlan tökéletlenségünkig vezethető vissza a ,dühöngésünk'. Én úgy gondolom, hogy vannak jogos kérdéseink, amelyekre ha nem kapunk választ, akkor az elvezethet akár az ateizmusig is. Sajnos elég sok ilyen van. Ezért kell ezzel a kérdéssel mélységeiben és a kérdést feltevő körülményeit figyelembe véve foglalkozni.
TörlésIgazad van Sefatias, nemcsak a saját kudarcunk okoz frusztrációt. Az érthetetlenség épp annyira frusztráló - de ez megint a mi korlátunk. Mi vagyunk azok, akik nem értjük a dolgokat, nem Isten. Pont ennek a kiküszöbölését szolgálja Jézus példája, a két parancs és az Örömhír - nem érthetünk mindent, de ha ezeket követjük, jól jövünk ki belőle. Ezzel nem állítom, hogy bennem nincsenek kérdések és kételyek, de azt tudomásul kell vennem, hogy nem férek hozzá minden válaszhoz és megoldáshoz - vagy nem úgy és ahhoz, ahogy és amit én gondolok jónak vagy logikusnak.
TörlésAlapvetően azt gondolom, hogy a szabad akaratunk áldozatai vagy haszonélvezői vagyunk mindannyian. A szabad akaratunkat kell úgy alakítanunk, hogy a bennünk levő jó érvényesüljön minél inkább, mások javára is. Nemcsak eleve bűnösök vagyunk, hanem eleve jók is. Az Örömhír befogadása segít abban, hogy a bennünk levő jót - a talentumainkat - minél inkább kihasználjuk a kellő alázattal Isten dicsőségére.
A második bekezdésed minden szavával egyetértek.
TörlésKöszönöm!
VálaszTörlésÉn is ebben a cipőben járok, és nagyon óvatosnak kell lennem, hogy a "szemrehányásom" Isten felé ne lépjen túl egy határt, ami már nem az őszinte kérdésfeltevés, hanem a vád. Bár meggyőződésem, hogy Isten még ebben az esetben is megértőbb lenne, mint gondolnánk.
Szia Sefa!
TörlésÉrtem és szimpatizálok az aggodalmaddal, már ami a határátlépést jelenti az őszinte kérdésfeltevés és a vád között. Habár úgy látom, Izrael még ezt a határvonalat is átlépte... de nem akarok előreszaladni. :-)
Ha nem is szaladsz előre, azért siethetsz. :) engem nagyon érdekel a téma, és jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Úgyhogy részemről elkezdhetjük :)
TörlésLd. Zsoltárok könyve vagy Jób könyve. Vannak ott szemrehányások rendesen! Nekünk sem kell szemérmeskednünk, sőt megkockáztatom: nem szabad!
VálaszTörlésHa valaki ,szemérmeskedik' az lehet, hogy a kérdését sem meri feltenni. A fel nem tett kérdésre pedig nehéz választ kapni. Igy pedig ott marad a válasz helyén egy űr, amit előbb utóbb ki fog tölteni az elkeseredés, a csalódottság, esetleg a felesleges önvád. Ez pedig nem vezethet jóra
TörlésÍgy van.
TörlésIstenen mindenki számon kérheti, hogy miért nem jó a műve. Ez a lelki fejlődés egy fokozata.
VálaszTörlésEgy sakknagymestertől is bármelyik óvodás megkérdezheti, hogy most miért léptél ilyen butát? Hát nem tudsz rendesen sakkozni? Melyik sakknagymester sértődne meg erre, és verné fejbe az "aljas gyalázkodó" óvodást? Nemde elvárjuk, hogy a sakknagymester tudjon válaszolni Kovács Pistikének/Zsuzsikának? Ha ugyanis nem tudna válaszolni, nagyon komoly baj lenne az ő sakknagymestersége körül. Abban biztosak lehetünk, hogy van válasz, ám előfordulhat, hogy az óvodás nem fogja érteni, csak pár évtized múlva.
Isten sok-sok nagyságrenddel intelligensebb, mint mi, ezért semmiféle veszély nem keletkezik rá nézve a szerintünk legcikibb, legszentségtörőbb kérdések feltételével. Istentől tényleg bármit meg szabad kérdezni, annak ellenére, hogy minden válasz benne van a Bibliában. Ismétlés a tudás anyja, nem árt nekünk a korrepetálás.
Pl. miért szenvedett a választott nép? Azért, hogy a kiváltságos helyzetében ne bízza el magát, és tisztában legyen vele, hogy világméretű küldetése van, amelyet engedelmesen végre kell hajtania. A misszió sokáig nem igazán haladt, Jézussal érkezett a hír, hogy vége a türelemnek, mostantól nincs gatyázás. Azóta senki sem kiválasztott, viszont mindenki meghívott.
Miért nem szenved "csak úgy" a meghívott nép? Mert nem született kiváltságokkal. Azt aratja, amit vet, de ebben nincs misztérium, csak józan paraszti ész.
Lehet ordibálni, hogy Uram, miért kell azt aratnom, amit vetettem? Ez mekkora rohadtság?! Ha tudtam volna, hogy a feldobott féltégla le fog esni, bizony nem állok alá - vagy talán fel se dobom...
Szóval, kérdezni bármit lehet, ne féljünk kérdezni.
Laci! Te még a kérdéseket sem értenéd, nemhogy a válaszokat
TörlésLehetséges, de azért lelkesen próbálkoznék, próba-szerencse alapon.
TörlésAz eddigi próbálkozásaid is kudarcot vallottak. Azt kéne csinálnod, mint a jezsuiták. Ahhoz, hogy megértsd a szegényeket, köztük kéne élned úgy ahogyan ők.
TörlésVan még egy ötletem: ha nem érteném sem a kérdést, sem a választ, hozzád fordulnék, és jó keresztényként bizonyára megmagyaráznád nekem.
TörlésA szegények rosszul járnának velem: ha közéjük költöznék, rövid idő múlva már nem lennének szegények, és nagyon meg lennének sértve, hogy elvettem tőlük a szoctám lehetőségét. Képes lennék rájuk erőltetni a jómódhoz vezető életvitelt. Ezért inkább fékezem magam, mindössze leírom a jómódhoz vezető módszer, hogy az egyén szabadon dönthessen. Akinek annyira fontos a szegénysége, hogy haraggal fogadná az elvesztését, annak nem rontom el az örömét, legyen kedve szerint.
Hogy te milyen önfeláldozó vagy. Már-már Krisztust látom benned :DD Ha képes vagy rá akkor adott a feladat. Kezd Miskolcon a számozott utcákban
TörlésOrszágosan kezdtem, erről írok évek óta a blogomon. Szétosztom a vagyonomat képező know-howt. Aki olvassa a posztjaimat, és megfogadja a bennük foglaltakat, az jólétben fog élni. Neked is javaslom, be fog válni.
TörlésGondolj bele, hogy aki úgy szereti az embertársait, mint önmagát, az mitől lenne szegény? Nincs olyan működő modell, amely szerint egy erre épülő közösség szegény lenne (mármint az akarata ellenére nélkülözne). A szegénység definíciója, hogy nem rendelkezel olyan dolgokkal, amelyekkel szeretnél rendelkezni, és a többség rendelkezik velük. Ha magadat úgy szereted, mint embertársaidat, akkor hogyan lenne ez lehetséges?