Isten és a teodícea válsága - vita Istennel (4)

Izrael ellentanúság-tételének utolsó része arról beszél, hogy Isten nem riad vissza a nyílt erőszaktól (akár akkor, amikor megvédi saját népét, akár akkor, amikor szembefordul vele), illetve megbízhatatlanul cselekszik: a bűnösök prosperálnak, az igazak és ártatlanok szenvednek, noha ennek éppen fordítva kellene lennie. Miért van ez így?

Nem akarok csalódást okozni az olvasónak, de Isten erőszakosságával ebben a bejegyzésben nem kívánok foglalkozni - egyrészt egy korábbi írásomban már megpróbáltam reflektálni erre a problémára, másrészt Szabados Ádám egy teljes sorozatot szánt a kérdésnek. Noha az ott leírtakkal ma is vitatkozom, mégis rengeteg olyan felvetést tartalmaznak Ádám cikkei, melyeket figyelemre méltónak találok. Az ellentanúság-tétel anyagának másik része, azaz a teodícea azonban elég hangsúlyos elem Izrael retorikájában.

Brueggemann azt írja, a teodícea kérdése a Jób 21,7-ben válik explicité, amelyet a Jer 12,1-4 visszhangoz:

"Miért maradhatnak életben a bűnösök? Magas kort érnek el, sőt meg is gazdagodnak."

Noha úgy tűnik, a kérdés "a bűnösökről" szól, valójában nagyon is Istenre utal. Olyan, mintha Jahve figyelmetlen lenne és megbízhatatlan vagy a megfelelő intézkedéseket nem akarná foganatosítani. Magyarul, az ártatlanul szenvedő Jób tulajdonképpen Isten hatalmára, hűségére és hitelességére kérdez rá, s akárcsak a zsoltárok korábban idézett kérdőszavai esetén, szerintem ebből sem nehéz kiérezni egyfajta vádló stílust részéről. Mintha Jób keserűen jegyezné meg, hogy Isten nem jól teszi a dolgát, és a világ nem úgy működik, ahogy működnie kellene. A bűnösök virulnak, az igazak pusztulnak - nincs ez rendben sehogyan sem. Ahogy Isten megpróbálja Jób megbízhatóságát, mert meggyőzhető volt arról, hogy Jób esetleg mégsem olyan feddhetetlen, mint amilyennek látszik, úgy Jób is kérdőre vonja Isten megbízhatóságát, aki nem cselekszik elvárásainak megfelelően. Mindkét fél egymásnak feszül, mert nem bízik a másikban.

Jób részéről mindez egy elég durva szóbeli ostrom kereteiben történik (Jób 9,15-22), ahol mély cinizmussal kijelenti, hogy ha Istenhez kiáltana, annak se lenne semmi értelme, mert úgy sem figyelne a hangjára. Isten ok nélkül szaporítja sebeit, és ha igaz is lenne, akkor is bűnösnek mondaná. "Véget vet feddhetetlennek és bűnösnek" - fejezi be kritikáját Jób, aki szerint Isten hatalmában nincs ok kételkedni, de súlyos bizonyíték van arra, hogy Jahve igazságtalan és erkölcsileg közömbös. Miért? Jahve az igazzal és a bűnössel egyformán bánik, ami nem normális állapot. Érdekes adalék, írja Brueggemann, hogy e költeményekben jellegzetes módon Jahvet számos más névvel illetik, de szinte sosem használják a "Jahve" nevet a forgószélben való beszédet megelőzően. Isten tehát bizonyos értelemben megnevezetlen marad a szövegben.

Ugyancsak durvának tűnhet, hogy Isten megtagadja a válaszadást, elutasítja a beszélgetésbe való bevonását, és nem hajlandó megcáfolni sem a vádakat. Végül elég későn, de Isten mégiscsak megszólal, de ekkor sem válaszolja meg az alapkérdést, sokkal inkább rendreutasító, leereszkedő hangnemben nyilatkozik meg, és nem kíván belekezdeni semmiféle beszélgetésbe az igazságszolgáltatásról. A szöveg hangsúlyaiból kiérezhető, hogy egy olyan Istenről van szó, akinek jelenlétében Jób és barátai erkölcsi kérdései méltatlanoknak és triviálisaknak látszanak. Azzal, hogy Isten nem ad kielégítő választ Jób vádló stílusú felvetéseire, brutális valóságot hoz létre: Jóbnak innentől kezdve egy olyan világban kell élnie, ahol semmi sem rendezett, megbízható vagy biztos, egyetlen dolgot leszámítva: Isten elemi erejét.

Az ellentanúság-tétel durvaságai kapcsán még rengeteg más perikópát is idézhetnék, kezdve a Prédikátor Könyvétől a 88. zsoltárig bezáróan. Láthatóan az a helyzet, hogy Izrael legnegatívabb retorikájában keményen nekiáll kritizálni Istent, még akkor is, ha szuverén hatalmát nem tagadja le maga fölött.

Tudom, nem sikerült egy átfogó panorámaképet bemutatnom Izrael ellentanúság-tételéről, de a retorika keménységét és negatívságát talán ennyiből is érezni lehet. Röviden összefoglalva a következőket értettem meg Brueggemann segítségével:

(1) Izrael alapvető tanúságtétele és ellentanúság-tétele között ellentét feszül, amit az Ószövetség nem is kíván letagadni.
(2)  Az ellentanúság-tétel három fő területre terjed ki:

(a) Jahve rejtettsége: Isten nem érzékelhető, hanem "eltűnik" a világ folyamatai között.
(b) Jahve titokzatossága és kiszámíthatatlansága: Isten viselkedése ingadozó, érthetetlen, valamint nem mindig tűnik következetesnek.
(c) Jahve erőszakossága és igazságtalansága: Isten hajlik a durvaságra népe érdekében vagy népe ellen, valamint néha olyannak tűnik, mint aki nem szolgáltat igazságot és hagyja szenvedni az ártatlanokat is.

(3) Izrael, mint aki szövetséget kötött Istennel, egyszer harsányan kifejezi, másszor a leírt elbeszélések szövegének utalásaiban, mintegy azok melléktermékeként artikulálja elégedetlenségét Jahve tevékenységével kapcsolatban.

Nos, szerintem mindenkiben kérdések tucatjai merülnek fel az eddig leírt gondolatok kapcsán. Mihez lehet kezdeni az Ószövetség ellentanúság-tételével? Milyen konklúziókra juthatunk az Istenről szóló, nem éppen hízelgő kijelentéseket olvasva? És talán az egyik legfontosabb kérdés: milyen hatással lehet mindez a saját hitünkre?

Sorozatom befejező részében ezekről szeretnék egy kicsit gondolkodni, némileg elszakadva Brueggemann teológiájától. Remélem, bírjátok még! :-)