Mihez kezdünk az iszlámmal? (2)

Néhány nappal ezelőtt egy kedves ismerősömmel a franciaországi eseményekről beszélgettünk, melynek kapcsán felmerült az iszlám európai jelenlétének kérdése is. Meglepő dolgot hallottam: megjelent az első olyan, muszlim teológus tollából származó, Koránnal foglalkozó könyv, mely szövegkritikai eszközökkel boncolgatja Mohamed alkotását.

A Koránt a bevett tudományos módszertannal elemezni - nos, már a gondolat is felháborító egy muzulmán számára. Mivel az iszlám mereven elzárja szent könyvét a történetkritikai metódus vizsgálatai elől, mindeddig nem is nagyon került sor a muszlim teológiában a Korán mélyreható és alapos vizsgálatára. Ha a barátom által említett könyv valóban elérhető (a címére sajnos nem emlékezett), akkor az egy aprócska, de figyelemre méltó jele lehet annak, hogy az iszlámban is megjelent az igény egy mérsékeltebb és árnyaltabb, valamint párbeszédképesebb paradigma kialakítására.

A kereszténység és az iszlám véleményem szerint két színtéren találkozik egymással, ezt a kettőt pedig érdemes metodológiailag is különválasztani egymástól. A muzulmán országokban a kereszténység többnyire az üldözött szerepét játssza. A helyzet egyszerűen az, hogy az arab milliőben egy keresztény hívő, még ha akarna se nagyon tudna értelmes párbeszédbe keveredni a muzulmánokkal. A keresztény gyülekezetek már annak is örülhetnek, hogy léteznek. Az európai közegben éppen fordított a helyzet. Itt nálunk pattog a labda: a muzulmánok az eddigi történelmük során ahhoz voltak szokva, hogy más vallású emberekkel mindig a legyőzött és a megtűrt kisebbség formájában találkoztak. (Esetleg a gonosz hódítók képében jött el hozzájuk a kereszténység.) Nincs is csodálkoznivaló azon, hogy nem mutattak túl nagy érdeklődést az irányunkban, elég volt számukra az is, ha leigázott népként fizetjük az adót. Most viszont Európában a muzulmánok vannak a kisebbség pozíciójában, ezért a kereszténység elvileg megpróbálhatná felvenni a kapcsolatot velük. Hogyan tehetnénk meg ezt?

Amit a mi oldalunkon problémának látok ebben a kérdésben, hogy a kereszténység csakis a nyílt térítésben képes közeledni a másként gondolkodók felé. Ez a hozzáállás általában véve sem szerencsés, egy hithű muzulmánnál pedig különösen nem működik. Ulrich Neuenhausen kerek perec kimondja: "a legtöbb párbeszéd keresztények és muzulmánok között véget ér ezen a ponton: Jézus személyénél". Jézus direkt hirdetése legalább két okból rossznak tűnik, és mindkettő teológiai természetű. Egyfelől a Krisztusról szóló ismereteit egy muzulmán csakis a Koránból (esetleg a hadíszokból) szerzi, a benne így kialakult kép pedig teljesen másként ábrázolja Jézus karakterét, mint az evangéliumok. Az a Jézus tehát, akit egy buzgó keresztény propagál számára, nem kompatibilis a saját fejében élő Krisztus figurával. Másfelől nincs nagyobb bűn egy muzulmán szemében, mint a sirk, azaz a társítás bűne, amikor valakit az egyetlen Isten mellé helyezve ugyancsak Istennek mondanak. Ha egy keresztény azonnal nyíltan elkezd térítgetni egy muzulmánt, azt gondolva, hogy Jézus istenségét bizonygatja neki (mert tudni véli, hogy az iszlám is tiszteli Jézust), akkor ezzel a létező legnagyobb bűnt követi el egy hithű muszlim szemében.

Mindenekelőtt tehát lehet, hogy a féket kellene behúznunk, mielőtt túl nagy gázt adnánk. Ameddig muzulmán felebarátaink nem találkoznak az újszövetségi Jézussal és csak a Koránból ismerik Krisztust, teljesen más alapokról indul a beszélgetés. Ahhoz pedig, hogy mindez megváltozzon, szerintem nem a direkt térítés a megoldás. Ennél sokkal messzebbről kellene kezdeni. Úgy vélem olyan kérdésekkel, melyeknek semmi köze a kereszténységhez, sőt semmilyen valláshoz.

Talán a bevándorlással és letelepedéssel kapcsolatos európai politikánk újragondolása lehetne az első lépés. Növekvő tapasztalat Európában, hogy ahol felszaporodik a muzulmán populáció, megjelennek az úgynevezett no-go zónák, azaz olyan területek, ahova az eredeti őslakosságnak már nem tanácsos belépnie. Mindez nagyon nonszensz, mintha valaki elfoglalná a lakásom egyik szobáját, ahova többet én be sem tehetném a lábamat! Dánia fájóan szemléletes példa erre, ahol a lakosság mintegy 15%-a bevándorlókból áll. Azok a városok, ahol a bevándorló, többnyire muszlim közösségek túlsúlyba kerültek, gyorsan elgettósodtak: drámaian romlott a közbiztonság, megnőtt a bűncselekmények száma, életveszélyessé vált a környék. Vajon mi történne akkor, ha egyfajta bevándorláspolitikai paradigmaváltás keretében megkövetelnénk azoktól, akik Európában akarnak velünk együtt élni, hogy bizonyos ismereteket magukhoz vegyenek? Mi lenne, ha az ide érkező muzulmánok oktatására, képzésére, európai értékrend nevelésére komoly hangsúly kerülne? Mihez vezetne, ha letelepedési engedélyt csak olyan muzulmánok kapnának, akik átestek egyfajta kötelező "felvilágosodáson", ami a mi értékrendünk megismerését, egy szakma elsajátítását, esetleg a nyelvtudást illeti?

Ezek persze csak hirtelen jött ötletek: amire gondolok, hogy szigorítani, illetve konkretizálni kellene azokat a feltételeket, melyek lehetővé teszik egy muzulmánnak az európai integrációt. Nyilván nem elzavarni kellene őket, de nem is parttalanul befogadni. A két szélsőérték között egy határozott, világos, vállalható követelményrendszer felállítása lenne szükséges. Lehet, hogy rosszul látom, de azok a muzulmánok, akik saját hazájukból ide menekülnek, többnyire tanulatlan, műveletlen és sok esetben elmaradott háttérből érkeznek. Mielőtt a kereszténységet megismertetnénk velük, nem ártana ha megértenének olyan európai értékrendhez köthető fogalmakat, mint a pluralizmus, szólásszabadság, vallásszabadság. Szerintem egy intelligens, tanult, művelt muzulmán férfi vagy nő nagyságrendekkel nyitottabb, elfogadóbb és készségesebb a párbeszédet illetően olyan társaihoz képest, akik nem ilyenek. A széles látókörű embert nehezebb fanatizálni.

Nem tudok jó megoldást, és nem is akarok úgy tenni, mintha tudnék. De úgy látom, hogy első körben nem a direkt evangélizáció a kapcsolódási pont az európai muzulmánok esetében. Ehhez először meg kell törni azt a merev, sok esetben fundamentalista iszlám szemléletet, amiben felnőttek. Ez minden bizonnyal rengeteg időt, türelmet és befektetett munkát igényel. Keresztényként persze jó lenne, ha mindenekelőtt megismernénk ezeket az embereket, tisztában lennénk a hitük alapjaival. Az is jó lenne, ha támogatni tudnánk olyan muzulmán teológusok munkáját, akik a mérsékeltebb irányvonalat erősítik (esetleg a fentebb említett szövegkritikai irány felé hajlanak). Végül pedig nem lenne baj, sőt a legkívánatosabb volna, ha a keresztények tényleg szeretnének az arab származású, muszlim hitű embereket. Utóbbi persze olyan kritérium, amit magam is naiv elvárásnak érzek - úgy látom, nagyon messze vagyunk ettől.