A második nekifutás: a szálak összeérnek

Idei sorozatom előző részében azzal tettem le a fonalat, hogy a történeti Jézus-kutatás első hulláma kudarcba fulladt. Nem sikerült meghatározni és feltárni azt a réteget, mely az elképzelések szerint a húsvét utáni egyház tevékenységének köszönhetően rárakódott a "történelmi Krisztus" figurájára. Úgy tűnt, Jézusból mégiscsak egy létezik - ám Ernst Kasemann hatására a kutatás második hulláma is kezdetét vette.

Liberális teológusnak lenni vállalhatatlan álláspont egy konzervatív, evangéliumi keresztény szemében. A teológiát ilyen alapon művelőkről általában szörnyű gondolatok jutnak az eszünkbe, melyek többnyire a megalkuvás, a felhígított bibliaértelmezés, és a laza erkölcsök tájékán keresendők. Paul Tillich kétségkívül a 20. századi liberális teológia egyik legelismertebb alakja, aki rendszeres teológiai munkájában - egy liberális teológustól talán nem annyira elvárt módon - kimondja, hogy a történeti Jézus-kutatásnak az a kísérlete, hogy megtalálja a Jézussal kapcsolatos empirikus igazságot, teljes kudarcba fulladt:

"A történeti Jézus, tehát az a Jézus, aki a Krisztusként felfogott Jézus mögött áll, nemcsak hogy nem bukkant elő, hanem minden egyes új lépéssel távolabb került... (A kutatás során keletkezett eredmények) a legjobb esetben is csak olyan, többé-kevésbé valószínű következtetések, melyek a keresztény hitnek sem az elfogadását, sem az elvetését nem tudják megalapozni."

Noha ezt követően évtizedekig csend honolt "az igazi" Jézus keresése körül, Rudolf Bultmann talán legismertebb tanítványa, Ernst Kasemann 1953 októberében felvette a fonál végét, amikor egy előadást tartott a témában. Míg Bultmann alapvető állítása az volt, hogy semmit sem tudhatunk a történelmi Jézusról (azon kívül, hogy megszületett és a kereszten kivégezték), tanítványa továbbment ennél. Kasemann elismerte, hogy az evangéliumok elsődlegesen teológiai dokumentumok, de úgy vélte, a szerzők ettől függetlenül történelmi információk birtokában is voltak Jézussal kapcsolatban. Ezeket a történelmi információkat beépítették a szövegbe, így az egy történelmi elbeszélést és a kérügmát (azaz igehirdetést) egyaránt tartalmaz. A "két Krisztus" tehát ebben a felfogásban a történelmi Jézust és a "hirdetett Jézust" jelenti.

Ernst Kasemann

Azt persze Kasemann is úgy vélte, hogy diszkontinuitás van a történelmi Jézus és a később felmagasztalt, hirdetett Jézus között, de a kettőt mégiscsak összeköti egyfajta vékony folyamatosság, néhány olyan szál, mely a reális történelemben található. A hirdetett Krisztus gyökerei a történelmi Krisztusban kell legyenek.

Ez az állítás pedig minőségi különbség az első hullám alapvető álláspontjához képest. Az első körben ugye azt láttuk, hogy a kutatásban résztvevők elválasztották a történelmi Jézust és a hit Krisztusát egymástól. Előbbi volt a valós személy, utóbbi egy tisztán mitikus és kitalált alak, mely független "az igazi" Jézustól. A második hullám már azt mondja, a hit Krisztusa nem független a történelmi Jézus személyétől. A kutatás természetesen arra irányult, hogy ezt a vékony kötődési szálat megtalálja.

Miben is találták meg?

Kasemann a történeti Jézus és a kérügmatikus (hirdetett) Krisztus közötti folyamatosságot többek között abban vélte felfedezni, hogy mindkettő Isten eszkatológikus országának eljövetelét hirdeti: Jézus és az első keresztények igehirdetésében is az eljövendő ország a legfontosabb téma. Gerhard Ebeling a két Krisztus közötti kontinuitást a "Jézus hite" fogalomban helyezte el, amit Ábrahám hitével állított párhuzamba: a hitnek ez a prototípusa testesült meg Jézusban és az első keresztények igehirdetése erről beszélt. Günter Bornkamm a Jézus működésében észlelhető tekintélyre tette a hangsúlyt: az "Istennel való szembesülés" mind Krisztus esetében, mind a Róla szóló igehirdetésben egyértelmű, így ez képezi a történeti kapcsolódási pontot a két Jézus között.

A történeti Jézus-kutatás második hulláma végül érdektelenségbe fulladt. Nem mondanám, hogy minden hülyeség volt, amit ebben a hullámban felvetettek Jézus történelmi alakja és az ősegyház későbbi Jézus-képe kapcsán, mindenesetre amit felvetettek, abban nem volt annyi potenciál, hogy a kutatás túl messzire jusson. Személyes konklúzióim a következők:

(1) A második hullám kétségkívül visszafogottabb, nyugodtabb, mérsékeltebb volt az elsőhöz képest. Fő eredménye, hogy az első körben elszakított kapcsolatot a történelmi Jézus és a hit Krisztusa között újra létrehozta.

(2) A magam részéről úgy látom, a második hullám megállapításai igencsak esetlegesek és hasraütés-szerűek. Nyilvánvaló, hogy kismillió párhuzamot lehet vonni az első keresztények igehirdetési témái és Jézus tevékenysége között, de ez még nem igazolja, hogy az ilyen párhuzamok alapján konstruálták volna meg utólag Jézus személyét. Természetesebbnek tűnik a gondolat, hogy az ősegyház azért beszélt arról, amiről, mert ezt látta Jézustól.

Azt gondolom, hogy a történeti Jézus-kutatás igazi és fajsúlyos kérdései a harmadik menetre maradtak. Legközelebb itt folytatom!