Orvosok, csodatévők, gyógyulások a szakadék peremén

Aki rendszeresen olvassa a blogomat, mostanában sokféle provokatív bejegyzéssel találkozhatott. Sosem tagadtam, hogy a teológiában és a vallástudományban nemcsak a klasszikus kérdések, mondhatni "biztonságos zónák" érdekelnek, hanem nagyon is vonz a szakadék széle. Sefatias legutóbbi bejegyzése valamiképpen felhozta bennem azt a furcsa dilemmát, hogy a csodás gyógyulásokról szóló epizódok összefüggésben állhatnak-e az orvoslásról alkotott korabeli nézetekkel?

Hanina ben Dosa, az I. századi csodatevő

"Gyógyulj meg!" - és meggyógyultak. "Szabadulj meg!" - és megszabadultak. "Támadj fel!" - és feltámadtak. Így gyógyított, szabadított és támasztott fel halottat Jézus, és azt olvassuk, hogy első tanítványai hasonlóképpen cselekedtek. Az Apostolok Cselekedeteit böngészve kétségkívül az lehet a benyomásunk, hogy a meggyógyuló és megszabaduló emberek látványa hozzátartozik a szövegből feltárulkozó, éppen elinduló új egyház pillanatképéhez. Mitöbb, ez a kép nehezen képzelhető el a csodás események nélkül.

Aztán mintha elvágták volna.

Persze ma is hallani csodás gyógyulásokról, olvasni néhányról az egyháztörténelemben, vagy éppen szembesülni velük személyes beszélgetésekben... És mégis, mintha a mai hívők többségének hiányérzete lenne ezen a téren. Mintha túl sokan és túl sokszor mondogatnák - nemcsak szkeptikusok, hanem keresztények is: ma miért nem látunk ilyesmit? Ha ugyanaz a Szentlélek van velünk, mint az első egyházzal volt, hol vannak a pillanatok alatt lábra álló sánták, az életre ébredő Eutikhuszok, az egyik pillanatról a másikra érthető földi nyelven beszélő tömegek? A válaszokat mindenki másként adja meg a bennünket feszítő kérdésekre. Egyes teológiák szerint a csodák ideje lejárt, mert azok csak az egyház kezdeti megalapozásának nélkülözhetetlen kellékei voltak, mások szerint a mai egyház erőtlen, és ezért nem lát csodákat, megint mások úgy vélekednek, ezek a történetek eleve csak mítoszok. És mintha senki nem lenne elégedett ezekkel a válaszokkal, hanem várna valamire, ami megtörténik vagy legalábbis meg kellene történnie...

Ahogy fentebb említettem, vonz a szakadék pereme, és szívesen lamentálok az alternatívákról, de a peremen túl nem szeretnék lépni. Nem tudom milyen mély és milyen sötét szakadékba esnék le, és legfőképpen azt sem, kimászhatok-e belőle utána.

A betegség és gyógyulás tekintetében ezért a következő gondolatokat csak hangos elmélkedésnek, egy dilemma feltárásának, gondolatébresztésnek szánom, nem pedig kikezdhetetlen válasznak. Tudvalevő, hogy a Biblia nem részletezi a csodák metodikáját, illetve nem mélyed el azok kivitelezésének részleteiben. (Ami nyilvánvalóan egy csoda esetében amúgy is elképzelhetetlen). Ugyanakkor a hivatásszerű orvoslásról sem tud igazán. A bibliai időkben Egyiptomban - főként a holttestek bebalzsamozása terén - kimagasló szakértelmű orvosokról beszélhetünk, Izraelben ezzel szemben az ilyen "szakma" csak utalásszerűen van említve (például a Gen 50,2-ben). A Szentírás úgy véli, a gyógyítás elsősorban Isten monopóliuma: a betegeket Neki kell meggyógyítania. A 2Krón 16,12 rosszallóan jegyzi meg Ászáról, hogy "betegségében nem az Urat kereste, hanem inkább az orvosokban bízott". Azok nem is tudtak segíteni rajta, így végül Ásza meghalt.

A gyógyítást - minimális orvosi gyakorlat keretében - jó esetben a próféták végezték el, de többnyire ők is a problémák (például a lepra vagy más betegségek) diagnosztizálását művelték, és nem gyógyítottak, tehát nem neveznénk őket orvosoknak. A szövegben szereplő gyógymódok sem arról szóltak, amit ma orvosi praxisnak neveznénk: rituális fürdő, fügepakolás... A betegek inkább a papokhoz fordultak, de orvoshoz menni istentelenségnek számított.

A zsidó irodalomban érdekes töréspont látható a Kr.e. 2. évszázadban, mégpedig a deuterokanonikus Sírák Fia könyvében (katolikus Bibliában megtaláljátok). Itt már van egy igevers, ami megengedőbbnek bizonyul, és úgy véli, az orvos nem a sötétség birodalmából veszi a tudását, hanem mestersége isteni adomány, a gyógyítás pedig Isten dicsőségére történik:

"Az Úr azért adott tudást az embernek, hogy csodálatos dolgainak használata által dicséretet nyerhessen; használatukkal az orvos enyhíti a fájdalmat"

Sírák Fia könyve más részei is pozitívan beszélnek az orvosokról, de fenntartják, hogy a gyógyulás hátterében Isten áll: ha az orvos rájön a megoldásra, az is isteni reveláció eredménye. Mindazonáltal a könyv kisebb paradigmaváltásra emlékeztet ebben az ügyben. Jézusnál pedig már mintha kifejezetten azt olvasnánk, hogy magát is egyfajta módon az orvos szerepébe helyezi:

"Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket"

Ha megpróbáljuk ezt egy kicsit összefoglalni, akkor talán mondhatjuk, hogy egyfajta növekvő bizalomról beszélhetünk az orvoslás tekintetében. Izraelben először nincs túl sok szerepük, sőt hitetlenség hozzájuk fordulni. A tendencia aztán a pozitív irányba billen el, végül maga Jézus is egyfajta pozitív kontextusban használja az orvos szót önmagára (még ha csak metaforikusan is). És talán azt is megemlíthetjük, hogy Lukács minden bizonnyal orvos lehetett: evangéliuma sok helyütt ezért is tűnhet precízebbnek a többiek munkájához képest.

Ha az orvosokat egyre inkább keresték és jobban elismerték is (lásd a vérfolyásos asszony történetét, aki a pénzét ugyan hiába, de orvosokra költötte el), Jézus korának orvostudománya nyilván igen kezdetleges volt. Sokan ezért vetik fel a kérdést, hogy az evangéliumi csodás gyógyulások hitelessége hogyan viszonyul az orvosokkal szembeni eredendő bizalmatlansághoz, illetve az orvostudomány kezdetlegességéhez? Ne felejtsük el, hogy egy olyan korszakról beszélünk, ahol az egyszerű emberek sokszor nagyon dualista módon láttak: a betegségek mögött bűnök vagy démonok vannak, és kész. Ha mégis gyógyulás történt, akkor automatikusan csodának nevezték. Tudvalevő az is, hogy nem Jézus volt az egyetlen csodagyógyító saját korában: zsidó karizmatikusok rajta kívül is járták a vidéket, és olyanok, mint Honi vagy Hanina ben Dosza ugyancsak csodatévő hírében álltak.

Az én őszinte és provokatív kérdésem így szól: egy olyan kultúra kontextusában, mely eredetileg ellenséges volt az orvoslással szemben vagy kezdetleges szinten művelte azt, és rendelkezett csodagyógyítókkal Jézuson kívül is, hogyan értelmezzük az evangéliumok vagy az Apostolok Cselekedetei csodálatos történeteit? Mielőtt valaki rosszallóan hátralépne, megjegyezném: nem vonom kétségbe ezek megtörténtét, hanem csak egy kérdést tettem fel, mely szerintem jogosan cseng a kortörténet ismeretében. Válaszolunk rá?