Pál esete a szűzlányokkal

Az első korinthusi levél hetedik részében van valami, ami sok szempontból kritikus gondolatok feltevésére ösztönzi az embert. Pál többnyire a házasságról, a párkapcsolatról, az elkötelezett és még nem elkötelezett nőkről beszél, s bár igyekszik óvatosan fogalmazni, őszintén szólva olyan érzésem van, hogy túllőtt a célon.

Most talán sokan meglepődtek. Hogyan írhatok ilyesmit Pálról? Az apostolok legnagyobbjáról, aki radikálisan megtért, bejárta a fél világot, korának egyik legjobb egyetemét végezte, három kultúrában is - zsidó, római, hellén - otthon érezte magát. Veréseket, üldözéseket szenvedett a hite miatt, végül mártírként halt meg, s nem utolsó sorban letett tizenhárom mértékadó levelet az asztalra, melyek milliókat ihlettek gondolatokra. Egy ilyen ember előtt fejet hajtani szokás, nem kérdőre vonni.

Pedig nem akarom én bántani Pált, hogyan is akarnám? Gúny nélkül mondom, hogy ő egy megérdemelten magasra emelt idol, egy popsztár a kereszténységben, akinek szépen ragyog a fénye, s nem is érdemtelenül. De éppen ezért esik talán nehezünkre emlékeztetni magunkat, hogy Pál is ember volt. Emberként pedig akadtak botlásai, rossz döntései, nemcsak megtérése előtt, hanem utána is. A fentebb említett első korinthusi levélben valami olyat ír, amit nem tudok megemészteni.

Pál azt mondja a még házasság előtt álló, minden bizonnyal szűz lányoknak (akik adott esetben megszakították jegyességüket), hogy jobban teszik, ha nem is mennek férjhez. Úgy összességében, ha az ember végigolvassa ezt a szakaszt, egyértelműen olyan hangulatot áraszt, ami arról szól, a házasság helyett jobb ha egyedül van az ember, sőt ezt választva jár el helyesebben. Természetesen Pál nem volt a házasság ellen, erről szó sincsen. Ettől függetlenül nem túl kedves megjegyzés részéről már az sem, hogy megnyugtatja a házasulandót: "nem követ el bűnt", aki házasságot akar kötni. Már miért követne? Miért van szükség ilyen megjegyzésekre?

Nos, számomra félreérthetetlennek tűnik, hogy Pál egyedüllétet szorgalmazó tanácsa eszkatológiai észjárásában gyökerezik. Az idő "összetorlódott" (ahogy a görög szöveg szüsztelló igéje írja szenvedő alakban), eltűnik "a világ arculata", azaz küszöbön áll a világvége, ismét eljön Jézus és lezár mindent. Egy ilyen vészterhes pillanatban, mely igencsak közel van, nem érdemes házasodni és családot alapítani.

Ugye mindannyian tudjuk: Pál apostol tévedett, hiszen Jézus nem tért vissza. Ne varrjuk ezt egyedül az ő nyakába, hiszen a felfokozott eszkatológiai várakozás általános jellemző volt abban a korban. Nos, általában ez az a pillanat, amikor a magyarázók jó része felhívja a figyelmet arra, hogy Pál kihangsúlyozta: amit mond, nem az Úr parancsa, hanem az ő személyes tanácsa. Ezt írja:

"A szüzeket illetően nincs külön parancsom az Úrtól, tanácsot azonban adok, mint olyan, aki az Úr irgalma folytán hitelt érdemel." (1Kor 7,25)

Ez a megállapítás mintha valamennyire tompítaná Pál balul elsült megjegyzését. De vajon mennyire tompítja?

Azt kell mondjam, a kommentátorok egy része ezen a ponton meglehetősen zavarba ejtő elmélkedésbe keveredik. Egyesek felhívják a figyelmet arra, hogy Pál állítása, miszerint "nincs parancsa az Úrtól" csupán azt jelenti, hogy Jézus nem hagyott hátra semmiféle utasítást erre a helyzetre. Ettől függetlenül a Pál által adott tanács nem szimpla emberi szó, hanem Istentől ihletett, hiszen amit tanácsol, az "Úr irgalma folytán hitelt érdemel". Így véli MacDonald vagy éppen Orr és Walther, míg Schrage azt is hozzáteszi, hogy az "apostol tanácsa nem csak annyit nyom a latban, mint a többi keresztyéné". Úgy tűnik tehát, a kommentátorok egy része úgy gondolja, Pál eszkatológiai megjegyzése magától Istentől jön. Bevallom, furcsa ezt így átgondolni, hiszen ez azt jelentené, hogy maga Isten bátorított embereket saját, be nem következett közeli visszatérése kapcsán az egyedüllétre. Ennek semmi értelme nincs, de a fent említett kommentátorok ezt valahogy nem vették észre.

A másik lehetőség, hogy itt Pál tényleg arra gondol, hogy óvatosan kell fogalmaznia, mert maga Isten nem parancsolta neki, hogy ezt mondja. Azon túl, hogy ez felvet egy-egy érdekes kérdést a szöveg ihletettségével kapcsolatban, egy másik dilemmához is elvezet. Amennyiben Pál tudatában volt annak, hogy nem Isten kéri tőle, hogy ezt a "jótanácsot" adja a házasságban még nem élő szüzeknek, ám mégis tekintéllyel tanította őket, az tönkretehette emberek életét. Vajon mit mondanék annak az időközben megöregedett lánynak, aki mondjuk az én tekintélyes, apostoli szavamra nem ment volna férjhez, mert elhiszi nekem, hogy közel a vég?

Prior, Bruce és más magyarázók megpróbálkoznak még egy lehetőséggel. Ők valahogy úgy látják, Pál igazából nem is Jézus második visszajövetelére gondol, hanem a korinthusiakat érintő keresztényüldözésekre, illetve valami olyan körülményre, amiről mi semmit sem tudunk. Bevallom őszintén, ezt igen erőltetett magyarázatnak érzem: hogyan számolhatunk valamivel, amiről a kommentátor saját bevallása szerint sem tudhatunk semmit? Vajon amikor Pál úgy fogalmaz, hogy az idő feltorlódott, és e világ arca elmúlik, akkor valamilyen ismeretlen lokális problémára utal? Nekem ez életszerűtlennek tűnik, különösen annak fényében, amit az első egyház felfokozott apokaliptikus látásmódjáról tudunk.

Összefoglalva mindezt, valójában két út tűnik járhatónak: az első szerint Pál szavai - noha Jézus nem hagyott hátra parancsot ebben a kérdésben - Istentől ihletettek. Ezt nehéz elfogadni, mert Isten nem tévedhet és nem bátoríthat egyedüllétre Jézus közelgő visszatérése miatt, noha tudja, hogy az nem következik be. A másik út járhatóbbnak tűnik: itt Pál véleményét olvassuk. Ebben az esetben viszont felvethető a kérdés, hogy miképpen viszonyuljunk a szöveg ihletettségéhez, illetve ha Pál esetleg tévedett ebben a kérdésben, mi a garancia arra, hogy nem tévedett másban?

Tudom, ez egy provokatív elágazás. Nem a megbotránkoztatás a célom, hanem az igazság keresése. Kíváncsi vagyok a véleményeitekre: hátha van valami, amire nem gondoltam, vagy amit rosszul értettem meg.