Régi és új

Neoprotestáns evangéliumi hívőként úgy érzem, régóta lóg az európai levegőben a gondolat, hogy a történelmi egyházak és a kisegyházi felekezetek liturgikája, valamint hitgyakorlata áthidalhatatlan messzeségben áll egymástól. Talán a legtöbben úgy véljük, a két oldal távolságtartó viselkedését nem is kell bolygatni: hadd csinálják csak "a történelmiek" a maguk dolgát, ameddig nem szólnak bele a mienkébe. Nos, felüdítő tud lenni, amikor valami olyasmit lát az ember, ami ennek a kényelmes gondolatnak az újraértékelésére serkenti.

Ma már inkább csalódottan gondolok vissza egy ismerősöm régen tett megjegyzésére, aki az autózás világából vett hasonlattal "turbósoknak" nevezte a karizmatikus gyülekezetek tagjait, míg a hagyományosabb közösségekhez tartozóknak a nem kis lenézést jelentő "garázsbeliek" kifejezés jutott. Azon túl, hogy módfelett sértő ez a szóhasználat, jól mutatja azt a dualista hozzáállást, amivel kisegyházi hívőként a nagyobb és a kisebb felekezetek viszonyához tudunk közelíteni. Az ilyesféle primitív gondolkodás nagyjából kimerül abban az előítéletekkel vaskosan megterhelt közhelyben, hogy a nagyegyházi liturgia csakis hamis vallási pózokból áll, amiket képmutató emberek ismételgetnek minden meggyőződés nélkül, ezt pedig még az Úristen is kiköpi a szájából.

Nos, itt Amerikában volt szerencsém ennek az ellenkezőjét tapasztalni, és mit ne mondjak, igazán mélyen érintett, férfiasan bevallva, még meg is hatódtam tőle. Hétvégén ugyanis a wheatoni Resurrection Church vendégei voltunk, mely mind liturgikai, mind felekezeti értelemben igen magával ragadó közösség: a hagyományos anglikán elemeket ötvözi a karizmatikus gyülekezetekre jellemző megoldásokkal. Furán hangzik? Mindenképpen. De azt kell mondjam, a dolog működik, méghozzá jól!

Mindez azt jelenti a gyakorlatban, hogy az istentisztelet egyfajta helyesen adagolt elegyét adja a régi tradícióknak és az újaknak. A szolgálók az anglikanizmusra jellemző ruházatban végzik teendőiket, keresztet vetnek, imaformulákat is használnak, a közösség a régi, hagyományos énekeket is énekel. Mindemellett azonban az igehirdetés a karizmatikus és evangéliumi mozgalmakra jellemző stíluselemeket és mély evangéliumi tartalmakat is felmutatja, nomeg a mai kornak megfelelő dicsőítő zenék is felhangzanak a helyi dicsőítőcsapatnak köszönhetően. De ha ragaszkodunk a fent említett dualizmushoz, akkor is azt kell mondjam, a gyülekezet tagjai nem játsszák ki egymással szemben a hagyományos és a modern liturgiát - láthatóan mindkettőt nagyon komolyan veszik és szeretnének a lehető legjobb módon felhasználni. Röviden úgy lehetne összegeznem, hogy a Resurrection Churchben nem az ember van a liturgiáért, hanem a liturgia az emberért. Minden, amit ebben a közösségben láttam, egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy a résztvevők közel érezzék magukat Istenhez, és ezt a közelséget régi és új formák egészségesen kialakított metszéspontjában keresik.

Igencsak felüdítő volt ezt látni, mert jól reprezentálja, hogy a bennünk gyakran felmerülő igény két tradíció éles elválasztására - ezesetben az anglikanizmus és a karizmatikusság kontextusában - sokszor nem több mesterségesen gerjesztett berzenkedésnél. Ez pedig azt jelenti, hogy képesek lehetünk fenntartani évezredes vagy évszázados hagyományokat úgy, hogy közben nem feledkezünk el arról a modern világról, amely  körülvesz bennünket. Az evangéliumi tartalom megtalálja a maga helyét a különféle hagyományok világában, ha képesek vagyunk felszabadulni a görcseink alól és utat engedni Isten munkájának. Mindezt persze eddig is így gondoltam, de örülök, hogy láthattam egy élő példát arra, hogyan is működik mindez a gyakorlatban.