Vagyok, aki nem vagyok

Alkatomnál fogva nem voltam és most sem vagyok kifejezetten konzervatív egyéniség. Ám olvasva Mark Nelissen magatartásbiológiai, pontosabban darwinista eszmefuttatásait, azt kell mondjam, konzervatív énem felágaskodott bennem. Megtudtam ugyanis a veretes igazságot: én tulajdonképpen nem is létezem.

Persze értem mit akart Nelissen mondani. Testünk nem ugyanaz, hiszen mindig változik. Vérünk folyamatosan megújul, bőrsejtjeink cserélődnek (a legkülső hámréteg sejtjei percenként tízezerszámra peregnek le rólunk!), de még a csontvelőállomány tizede is minden évben lebomlik bennünk. És akkor a tudatunkról, a neuronáramkörök szakadatlan változásáról még szót sem ejtettünk. Az állandónak tűnő agy is folyamatos mozgásban van, márpedig akkor valahol személyiségünk központi magja, azaz mi magunk sem vagyunk ugyanazok - írja Nelissen. Végül egészen odáig megy, hogy azt is kijelenti: "én nem létezem... A feleségemmel sem vagyok már rég házas, egy másik férfi egy másik nőt vett feleségül, nem azt, aki most a gyűrűmet hordja." Csupán génjeink ugyanazok, mint voltak, de mi magunk - bármit is jelentsen ez - tulajdonképpen nem létezünk. Ez persze nem dobja fel az embert - összegez végül Nelissen.

Ha röviden akarom mindezt a magam számára summázni, azt kell mondanom, én gyakorlatilag egy olyan jószág vagyok, aki nincs. Amikor hazaérek fáradtan a napi munka után, a feleségem már nem ugyanazzal az emberrel találkozik, aki tegnap is hasonlóan besétált a ház ajtaján, mitöbb a következő este sem "én" leszek mellette, hanem olyasvalaki, aki a nevemet viseli. Cserébe vigasztalhatnám magamat a ténnyel, hogy a feleségem sem ugyanaz a nő, akit a tegnapi nap során még ismerni véltem, és természetesen holnap sem vele találkozom majd. Szóval vigasztalhatna, de mégsem vigasztal, hiszen nincs kit vigasztaljon: mire megvigasztalódnék, az akit Sytkának hívnak, már valaki más lesz, nem az a fárasztóan okoskodó teológus, aki éppen ebben az időpillanatban ezeket a sorokat írja.

De miért is lep meg, hogy az ember mindig változik? Nem lep meg. Ám nem tudom tagadni, hogy mégis tiltakozik bennem valami, amikor ezt a gondolatot meghallom. Túl ismerősnek hangzik.

Megismétlem, amit a bevezetőben leírtam: nem vagyok ultrakonzervatív, aki szándékosan tíz körömmel ragaszkodik a múlt árnyaiba, és nem akar haladni a modern felfogással. Mégis egyre inkább azt látom, itt nemcsak biológiai látásmódról van szó, hanem olyan gondolatokról és szemléletmódról, ami leépíti és felmarja mindazt körülöttünk, amiért eddig élnünk volt érdemes. Azt egyre többen érzik, hogy a posztmodern határtalan relativizmusában lassan már mindent elveszítünk, ami valaha a miénk volt. Az értékek viszonylagossá válnak, a szilárd kapaszkodópontok megszűnnek. Ez eddig közhely, amit mindannyian ismerünk. Ám az azért meglepetést okozhat, ami a fentebb leírtakból következik, nevezetesen hogy miután feléltük a kincseinket, végül mi magunk, azaz antropológiai értelemben az ember, mint olyan is eltűnik a semmiben.

Arról már korábban is írtam itt a blogban, hogy az elfogultan redukcionista látásmód szerint az erkölcsöknek (még konkrétabban a jó és a rossz fogalmainak) nem marad hely a mai világban. Most pedig egyre inkább arra haladunk, hogy már nem csak az erkölcs, mint olyan, hanem az erkölcsöt gyakorló lény, azaz az ember mint személyiség oldódik fel ebben a látásmódban. Ha nincs ÉN, nincs testtől független tudat, akkor ha lenne is erkölcs, nem lenne kin számonkérni. A darwinista világnézet rideg és élhetetlen materialista antropológiájában az erkölcs és a személyiség összeölelkezve ugrik bele a fekete semmibe. Gyakorlatilag sem stabil erkölcs, sem számonkérhető, erkölcsi lények nincsenek. 

És ha ezen esetleg most felháborodik egy-egy materialista olvasóm, mert rossznak és hibásnak tartja a gondolatmenetemet, szeretettel kérem, hogy csitítsa le magát: felháborodása jogtalan, hiszen nemhogy rossz nem létezik, de velem vitatkozni sem tud, hiszen én sem vagyok, csak voltam.

De a gyenge tréfálkozást félretéve: hát tényleg egy erkölcsök és személyiségek nélküli világban szeretnénk élni?

Teológusként egyetértek Wolfhart Pannenberg antropológiai látásmódjával, amikor azt írja, hogy "az ember nem más, mint a világon át Isten felé tartó mozgás". Ez a mozgás azonban nem szakadatlan, mert az ember hajlamos ugyan Isten felé tartani gondolkodásában, mégis mindenki saját univerzumának középpontjaként él, ez a középpontúság pedig egyfajta ellenerőként húzza vissza. Az emberi személyiség Pannenberg szerint ezzel a paradoxonnal küzd, amikor a végtelenbe akar hatolni, de - ragaszkodva saját céljaihoz és elképzeléseihez - mégis képes magába bezárkózni. Az egész emberi élet a világra való nyitottság és az énre irányultság feszültségében telik. Ez a feszültség csak akkor tud csökkenni, ha az ember kihasználva felfelé nyitott állapotát Istennel kerül kapcsolatba, és ez a dialógus visszahat a bezárkózásra hajlamos énjére is. 

Félő azonban, ha már énről sem beszélhetünk, nem lesz kinek csökkenteni ezt a belső feszültségét. Ez pedig - ahogy elnézem a mai viszonyokat - a nagyon is erős éntudattal rendelkező posztmodern ember belső feszültségének további növekedéséhez vezet. Akik nagyon is létezőnek tűnnek.