A tóra, ami elválaszt

Akár találós kérdés is lehetne: mi az, amit a zsidók nagyon szeretnek, a keresztények pedig nem? A megfejtés természetesen a törvény (ahogy mi ismerjük), vagy idegen szóval a Tóra. A keresztények általában ellenérzésekkel közelednek hozzá, ami ott kezdődik, hogy már a kifejezést magát sem a teljes jelentése szerint kezelik.

Ha a vaskályhától indulnánk, akkor mindenekelőtt a Tóra vagy tóra szavakkal kellene kezdenünk. A nagybetűs verziót a Pentateuchusra, azaz Mózes öt könyvére, a kisbetűset pedig az Isten által adott törvényre, mint fogalomra szokták használni. Megfigyelhető, hogy a hithű zsidók a mai napig nagy rajongói a tórának, míg a keresztények általában negatív kontextusban beszélnek róla. Kinek van igaza? A válasz persze nagyrészt attól függ, mit értünk tóra alatt.

Keresztényként ha meghalljuk ezt a szót, akkor csak és kizárólag a törvény jut eszünkbe, pedig a tóra kifejezés, ami a héber jrh gyökből származik, ennél sokkal többféle dolgot jelent. Joggal nevezhetjük útmutatásnak, tanításnak, irányításnak vagy oktatásnak. Az újszövetségi nomosz, amit a héber tóra fordításaként alkalmaznak ennél is sokoldalúbb, hiszen az előzőek mellett még a hangnem és melódia szavakat is magában foglalja - vagyis olyan kottaszerű rendszert, ami egy bizonyos szabályszerűséget tartalmaz. Összefoglalva tehát a tóra valami olyasmit jelent, ami megtanítja az embert egy úton járni, kijelöli számára a helyes ösvényt.

Az ilyen gazdag jelentésárnyalatok után szerintem elég meglepő, hogy a keresztények jó részének mindössze a törvény ugrik be a tóra szót meghallva, ahhoz pedig szinte magától értetődően a szigorúság, a szögletesség, a paragrafusok megszegését követő büntetés, no és persze a törvényeskedés, mint elítélendő cselekedet társul a fejekben. A törvény szó hétköznapi értelmében is inkább fenyegetőnek, mintsem barátságosnak tűnhet, hiszen könnyű hozzácsatolni a hatóságokat, a felettes szerveket vagy éppen a retorziókat. A szegényes fogalomértelmezés mellett a legtöbben azután meglehetősen leegyszerűsítve úgy vélik, az Ószövetség a törvényről, az Újszövetség az evangéliumról szól. Luther egészen addig ment, hogy a kettőt nagyon élesen szétválasztotta egymástól - meglehet, a mai szemléletet részben ennek is köszönhetjük. (Kálvin már sokkal  árnyaltabban látta ezt a kérdést).

A zsidóknál valami egészen mást látunk. Az Ószövetség tele van olyan utalásokkal, melyek a törvény gyönyörűségéről és példaértékéről szólnak. Ha ezeket megpróbálnánk összegezni, valami olyasmihez jutnánk, hogy egy zsidó számára a törvény pompás dolog, nagyszerű és hasznos. A 119. zsoltár 113. verse jól kifejezi mindezt:

"A megosztott szívtől irtózom, törvényedet szeretem egyedül."
(Zsolt 119,113)

Az évekkel ezelőtt elhunyt Raj Tamás a vers kapcsán megjegyzi, hogy a dőlt betűvel is jelzett megosztott (széafim) kifejezés egy hapax legomenon, azaz a héber Bibliában csak egyszer fordul elő. Ez a kifejezés a nyelvfejlődésben az emberi rendeletet és törvénycikkelyt jelentette. Ha így olvassuk, akkor ez a vers bizony azt fejezi ki, hogy Isten az emberi törvényt - ami itt a törvényeskedést, az isteni törvény háttérbe szorítását és annak emberi okoskodásokkal történő felváltását takarja - elveti magától, ellentétben az Istentől kapott tórát helyesli. A zsidó hagyomány egyébként tórából is kétfélét ismer: a mispatimot, mely erkölcsi-társadalmi parancsok csoportja és melyek minden emberre egyaránt vonatkoznak, és a bukimot, azaz olyan vallási (rituális) törvényeket, melyeket Isten csak a zsidóságnak szánt.

Egyszóval, a törvény nem olyan rossz, mint amennyire a keresztények jó része képzeli - s persze nem is olyan jó, amennyire az ortodox zsidók gondolják. Az evangélium azonban nem zárja ki, hanem előfeltételezi meglétét.