Példaképek és sztárok, celebek és ideálok

Epimenidész

A krétai gyülekezet problémás terep volt, ez kiderül Pál apostol Tituszhoz írt leveléből. A nyúlfarknyi irományban elképesztő dolgokra szólítja fel Pál a gyülekezet tagjait: az öregasszonyok ne vedeljék a bort, ne rágalmazzanak másokat, a fiatal asszonyok legyenek szívesek ragaszkodni a férjükhöz, az ifjak legyenek fegyelmezettek. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az ilyen kemény figyelmeztetésekre azért lehetett szükség, mert a keresztények híján voltak a felsoroltaknak.

Az elmúlt hetekben a Tituszhoz írt levelet olvasgattam, melyben az ókori filozófus, Epimenidész egyik rossz szájízű mondását is idézte az apostol. Eszerint a "krétaiak örök hazugok, gonosz fenevadak és falánk naplopók" (Tit 1,12). Az ember azt gondolná, Pál kicsit tompítani fogja ezt a metszően éles állásfoglalást, és jó keresztényhez méltón  megpróbálja helyretenni Epimenidész durva és ítélkező kijelentését. Nem ez történik. Ehelyett azt olvassuk, hogy az apostol nem zavartatva magát, rezignáltan hozzáteszi: "Ez a tanúság igaz." Aztán ő is beszáll a kíméletlen szavak szaporításába: "Hangoztatják, hogy ismerik az Istent, de tetteikkel megtagadják, mert utálatra méltók, konokok, semmi jóra nem képesek".

Pál súlyos véleménye, mely láthatóan nem sok irgalmat és keresztényi szeretetet mutat, sokféle vitára adott már okot a keresztények között. Ám azt nehéz lenne vitatni, hogy a brutális kritika igenis megalapozott: a krétaiak hazudozó lelkülete széles körben ismert volt az ókorban. Annyira igaz ez, hogy végül már külön kifejezést is alkottak rájuk. "Krétaizálni" egyszerűen annyit jelentett, mint hazudni. Mindez a lelkület aztán a krétai keresztények körébe is betört, a közösséghez tartozókat pedig olyan viselkedésre kellett inteni, ami szinte elképzelhetetlennek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy itt most nem egy neveletlen csürhéről, hanem egy keresztény gyülekezetről van szó.

Titusznak, azaz Pál címzettjének az apostoli felszólítás értelmében ebben a közösségben kellett példaképként helytállnia. Igazán nem irigyelhetjük őt.

A görög szöveg úgy fogalmaz, Titusz tüposzként, azaz egyfajta minta, forma, vagy szobor alakjában álljon az erkölcsileg szétesett hívők előtt. Más szavakkal, rendíthetetlenül, mozdíthatatlanul és olyan minőségben, ami eleve figyelemfelkeltő egy ennyire zűrös környezetben. Titusznak volt már korábbról tapasztalata, ami a konfliktuskezelést illeti, hiszen a Korinthusban keletkezett problémák elsimításában is segédkezett Pál apostolnak.

Az elmúlt hetekben elém került egy statisztika, ami meglehetősen érdekes és örömteli változásról számolt be a példaképek tekintetében. A felmérés egyértelművé tette, hogy az 50-es évektől zuhanni kezdett a példaképek jelentősége a fiatalok szemében, a mélypontot pedig a 90-es évek közepén érte el. Ezt követően azonban a tendencia hirtelen megfordult és mára szinte a példaképek reneszánszáról beszélhetünk. A mai fiatalok közel 60 %-ának vannak személyes példaképei. Ami ennél azonban fontosabb tény, hogy mára a távoli példaképek helyére (sztárok, színészek, sportolók, celebek) a közeli példaképek kerültek (többnyire a szülők, a nagyszülők). Ezek leginkább olyan személyek, akik nem a média csillogó világából, hanem közvetlen kapcsolatokon keresztül ismerhetők meg.

A tendenciának köszönhetően a sztár és a példakép fogalma is teljesen elvált egymástól. A sztárok leginkább vágyak szimbólumai, akiknek az élettörténete kevéssé érdekes, inkább az elért sikereik jelentenek vonzerőt. A fiatalabbak nem tanulni akarnak tőlük, inkább csak a táborukhoz tartozni, részesülni a kisugárzásukból, a szellemiségük vonzókörében lenni. A példakép ezzel szemben életstílust és értékrendet képvisel, vonzó világszemléletet, amit érdemes átvenni és személyre szabva megvalósítani.

Titusznak a fent említett nagyon nehéz gyülekezeti kontextusban ehhez hasonló példaképpé kellett válnia. Nem csillogó sztárként, hanem stabilan álló mintaként kellett a gyülekezet tagjai előtt megjelennie.

Mintha azt látnánk, hogy ez a minta ma is kapós lehet a gyülekezetekben. A "keresztény celebek", a "sztárpapok" vagy a "sztárszolgálók" ideje lejárt. Megragadva a statisztikából kirajzolódó jó tendenciát, úgy tűnik, inkább az igazi, hús-vér példaképek ideje jött el. A gyülekezeteknek ilyen emberekre, ilyen szolgálókra van szüksége a szellemi magaslatokon álló szuperhősök helyett. Olyanokra, akik tüposzként, határozott formában, jellemükben egy szobor rendíthetetlenségével állnak a közösségek élén. Akikre jó ránézni, akik szavaira érdemes odafigyelni, akik gondolkodását érdemes átvenni és terjeszteni. Tituszok kellenek, akik a krétaizálók korában fegyelmezetten, összeszedetten és egyenesen beszélnek. Köztünk vannak ilyen emberek? Hinni szeretném, hogy igen, és remélem, egyre kontúrosabban fogom látni őket.