Olyan előfordult, hogy Jézustól megkérdezték: "ki az én felebarátom?". Olyan azonban nem, hogy arról kíváncsiskodjanak: "ki az ellenségem?". Az ellenségeit az ember általában számon tartja, és utálja is, annak rendje s módja szerint. De lehet ez másképp? Amikor Jézus az ellenség szeretetéről tanít a Hegyi Beszéd csúcsaként, akkor szinte a lehetetlent kéri. Van-e értelme szeretni az ellenségeinket?
A szociálpszichológiában ismert jelenség a Stockholm-szindróma (más néven Helsinki-szindrómaként is szokás emlegetni). Az elnevezés egy 1973-as eseményre utal, amikor két rabló megtámadott egy bankot, és túszul ejtettek négy alkalmazottat. Öt és fél napig voltak összezárva a rabok és rabtartók, és valami igencsak különös történt: a túszok annyira megkedvelték fogvatartóikat, hogy kiszabadulásuk után gyűjtést kezdeményeztek a rablók jogi védelmének költségeire.
Mindez nagyon abszurd, pedig megtörtént és olyan jelenségre irányította a kutatók figyelmét, ami meglehetősen különös az emberi lélek működése tekintetében. Bizonyos helyzetekben képesek vagyunk szeretetet, sőt vonzalmat érezni azok felé, akik elnyomnak és kényszerítenek bennünket. Nem szeretném persze Jézus etikai tanítását az ellenség szeretetéről összekeverni a Stocholm-szindróma tüneteivel, melyek azért többnyire csak nagyon speciális kontextusban jelentkeznek, és akkor sem mindenkinél. Annyit azonban körvonalazni lehet ebből a furcsaságból, hogy megvan bennünk a képesség és lelki erő arra, hogy teljesítsük Jézus kérését.
Ahogy Dietrich Bonhoeffer írja, "a tanítványok számára az ellenség nem üres fogalom volt. Jól ismerték. Naponta találkoztak vele." Jézus idejében az ellenség alapvetően két forrásból érkezett: az egyik kegyességi irányból próbált rombolni, azaz ideológiai és vallási alapon gyűlölte Jézust a követőivel együtt. Utálták a tanítványokat, mert otthagytak mindent Krisztusért és mindent meg is tettek, hogy közösségbe legyenek vele. Megvetették Jézust, mert radikális döntést követelt azoktól, akik után akartak menni. A másik fajta ellenség politikai irányból fenyegetett, és természetesen elsősorban a római elnyomást jelentette.
Amikor olvasgattam Bonhoeffer sorait - aki egyébként nagyon is közelről ismerte ellenségeit -, arra gondoltam, hogy az ellenség szó ma mennyire mást jelent sok embernek, mint amit jelentett akkoriban. Ma már olyan fokú az emberek érzékenysége, hogy olyanban is ellenséget látnak, aki szerintem nem nevezhető annak. Sértő, ha valakinek más a zenei ízlése, sértő, ha máshogy gondolkodik, ha máshogy lát bizonyos kérdéseket, sértő, ha nem azt hiszi, amit mi. Sértő, ha elmegy a gyüliből, ha nem jön a gyülibe, ha másképp képzeli el az egyházat vagy a liturgiát. A sort tetszőlegesen lehetne folytatni. Ezek azonban véleményem szerint még nem ellenségek. Az ellenség az, aki az életedet akarja eltaposni, aki "üldöz titeket", ahogy Jézus megfogalmazta. Az igazi ellenség nem hagy nyugtot az embernek, nem felszíni karcolásokat ejt rajta, hanem (jó esetben szellemi értelemben) keményen belevágja a kést és ezt rendszeresen teszi, ha lehetősége adódik rá. Nekem vannak ilyen ismerőseim, szerencsére nem sokan.
De minek szeretni az ilyet?
Mert csak így lehet legyőzni. Az ellenségét mindenki le akarja gyűrni, teljesen mindegy miben hisz. Az erre szolgáló megoldás tipikusan az erőszak. A Stockholm-szindrómás túszok persze nem voltak erőszakosak, de nem is akarták legyőzni az ellenségeiket, hanem bizonyos értelemben beléjük szerettek.
Én viszont szeretném kivégezni az ellenségeimet - szeretettel. "Az ellenség legyőzése az ellenség szeretete által, ez Istennek a törvényében foglalt akarata." - írja Bonhoeffer. Jézus módszere beválik a gyakorlatban: ha az ember elkezdi szeretni az őket mélyen gyűlölőket, az lefegyverző erővel képes hatni rájuk. Elvégre annak van a legnagyobb szüksége a szeretetre, aki tele van gyűlölettel. Pál egy kicsit erősebb szóképet használ: azt mondja, ha valaki szereti, táplálja és gondozza az ellenségeit, az olyan, mintha elevenszenet (vagyis parazsat) öntene a fejére. Elképesztően nehéz és koncentrált feladat ezt hosszú ideig megtenni. De az egyetlen biztos útja a győzelemnek azok felett, akik ki nem állhatnak bennünket.
Kedves Sytka! Épp most vagyok túl Szabados Ádám blogján egy mindkét értelemben kimerítő dialóguson Bolyki Lászlóval az általad felvetett témához nagyon közeli kérdés kapcsán http://divinity.szabadosadam.hu/?p=14986. Erre tessék, a témafelvetéseddel mintegy folytatod, ami ott lezárult. :)
VálaszTörlés“Bizonyos helyzetekben képesek vagyunk szeretetet, sőt vonzalmat érezni azok felé, akik elnyomnak és kényszerítenek bennünket.” és “megvan bennünk a képesség és lelki erő arra, hogy teljesítsük Jézus kérését” írod a Stockholm-szindróma kapcsán. Ez a jelenség nem valamiféle képesség vagy erő jóvoltából következik be. Mintha azt sugallanád – meglehet, akaratlanul –, hogy ez a jelenség az emberi lélek valamiféle diadala. Nem az. Ez a túsz végső erőfeszítése a túlélésre egy abnormális kontextusban. Nem diadal, nem az a féle ellenségszeretet, amelyet Krisztus tanít. Idézem George Kohlriesert az “A túszok a tárgyalóasztalnál” c. könyv (Háttér Kiadó) íróját:
“Olyan túlélő mechanizmusról van szó, amely során a halálfélelemtől súlyos sokkon átesett túsz hálát kezd érezni azért, hogy még élni engedik. Amikor ételt és vizet kap, még több hálát érez, ami tovább mélyíti a köteléket. Az „ajándékok” hatására, mint az, hogy méltósággal kimehet a mosdóba, vagy hogy szabadon járkálhat, a kötelékek még mélyebbé válnak. A korábbi ellenség kezd szövetségessé válni. A további beszélgetések és a dialógus odáig vezethetnek, hogy a túsz azonosul a túszejtő ügyével.” […] "Hasonló dolog történhet, amikor egy személy olyan valakivel alakít ki köteléket, aki a kontroll egyik formájaként verbális bántalmazást, negatív viselkedést vagy büntetést alkalmaz. Az illető a bántalmazó túszává válik, mivel nem látja be, hogy van hatalma meghúzni a határt vagy kilépni a kapcsolatból. Ez a klasszikus áldozat-üldöző kapcsolat, amely olyan kötelékre épül, amely a szakítástól való félelem miatt leértékeli a fájdalmat.”
Később írok még a cikked többi gondolatára, de ezt most előzetesen fontosnak éreztem tisztázni.
Még annyit, hogy a lélek ereje és képessége éppenséggel ahhoz kell, hogy a Stockholm-szindróma NE következzen be. Folytatva az idézetet Kohlriesertől (aki ex-túsztárgyaló):
Törlés"[...] nem minden túszban alakul ki a Stockholm-szindróma, mivel vagy a túszok, vagy a túszejtők nem teremtenek köteléket. Mint korábban volt róla szó, a túszejtővel való kapcsolatteremtés jó túlélő stratégia egészen addig, amíg a kötelék felbontható, vagyis a kimenekítés vagy a szökés utánig. Azonban egyesek esetében, akiket korábban túszul ejtettek, ezt könnyebb mondani, mint megtenni, ami tetemes fájdalmat és zavart okoz életükben.
Nemrég egy rendőrségi mesterlövész lelőtt egy bankrablót. Amikor az a földre esett, két túszul ejtett nő felemelte, és az ajtóba állította, hogy kapjon még egy lövést. Vannak, akik lényegében immunisak a túsz-érzéssel szemben, mivel olyan erős az identitástudatuk, hogy úgy döntenek, nem engedik át személyes hatalmukat a túszejtőnek, vagy azonnal visszaveszik a hatalmat, amikor azt biztonságosan megtehetik."
"Ez a túsz végső erőfeszítése a túlélésre egy abnormális kontextusban. Nem diadal, nem az a féle ellenségszeretet, amelyet Krisztus tanít."
VálaszTörlésKedves György, nyitott ajtón dörömbölsz! Én nem azt mondtam, hogy a Stockholm-szindróma ugyanaz, mint az ellenség szeretete, sőt éppen azt írtam, hogy nem szeretném a kettőt összemosni:
"Nem szeretném persze Jézus etikai tanítását az ellenség szeretetéről összekeverni a Stocholm-szindróma tüneteivel, melyek azért többnyire csak nagyon speciális kontextusban jelentkeznek, és akkor sem mindenkinél."
Nem véletlenül fogalmaztam óvatosan. Ráadásul azt is hozzátettem, hogy Jézus ellenségszeretetről szóló passzusánál (szerintem) más lehet a cél is: ahogy Pál írja, ezzel elevenszenet gyűjtünk a fejére - legyőzzük. A Stockholm-szindróma ebben is különbözik.
Amire én utalni akartam - meglehet rosszul -, hogy az emberben dolgozhatnak olyan érzelmek is, amelyek vonzalmat, pozitív gondolatokat formálnak az ellenségei felé. Más kérdés, ezek mikor és miért merülnek fel, de annyit mutatnak, hogy nem valami természetidegen vagy az embertől gyökeresen távoli érzésekről van szó.
Ádám blogjában csak szórványosan követtem az eseményeket, nem állt szándékomban ilyesformán begyújtani a rakétákat. :-)
"Annyit azonban körvonalazni lehet ebből a furcsaságból, hogy megvan bennünk a képesség és lelki erő arra, hogy teljesítsük Jézus kérését" Erre a mondatodra reagáltam, de már világos a mondandód.
VálaszTörlés"ha az ember elkezdi szeretni az őket mélyen gyűlölőket, az lefegyverző erővel képes hatni rájuk" Az ellenség szeretete nem lehet egyenlő az ellenség áldozatává válással. Hívőként erről a szeretetről kifejezetten lebeszélek mindenkit. Részemről az ellenségszeretet egyetlen vállalható formája az ún. "tough love", ami kb. ennyit tesz: "Szeretlek, de bármit nem tűrök el tőled." Ez is nagyon ritka, emberfeletti teljesítmény.
"Az ellenség szeretete nem lehet egyenlő az ellenség áldozatává válással. Hívőként erről a szeretetről kifejezetten lebeszélek mindenkit."
TörlésVajon lebeszélted volna Krisztust is, aki bizony önként (szeretetből) döntött úgy, hogy áldozatává válik az őt gyűlölőknek? S bizony ez jellemezte az első századok mártírjait is, akik maguk döntöttek úgy, hogy csatlakoznak a kereszténységhez, ezzel vállalva annak a terhét, hogy kivégzik őket.
Nos, értem amit mondani akarsz, de bizony ezt a mondatot a komfort bázisára épülő nyugati világ is mondatja velünk, nem csak az egészséges életösztön. Szerintem tényleg lehet, amikor az ember hagyja - éppen szeretetből -, hogy az ellenség kezébe kerüljön, ha ez valami jobbat szolgál annál, mintha életben maradna. Ez persze azért nem mindennapi dolog, de én kategorikusan kizárni sem merném.
"Vajon lebeszélted volna Krisztust is, aki bizony önként (szeretetből) döntött úgy, hogy áldozatává válik az őt gyűlölőknek?"
TörlésFogalmam sincs, hogy fel tudtam-e volna mérni az ő jelentőségét akkor, és hogy milyen tudatállapotban lettem volna abban a korszellemben (ami akármilyen is volt, nem tudom elképzelni). Majdnem leírtam az előző kommentemben, hogy Krisztus ezt megtette értünk ÉS helyettünk mint isteni áldozatot. Ez volt a küldetése. Úgy gondolom, ma értem ennek a jelentőségét. (De nem volt könnyű megértenem.)
"ezt a mondatot a komfort bázisára épülő nyugati világ is mondatja velünk, nem csak az egészséges életösztön."
Szerintem a "Szeretlek, bár gyűlölsz, de bármit nem tűrök el tőled" szemlélet is már jócskán diszkomfortos. Talán onnan lehetne ezt megközelíteni, hogy miben nyilvánul meg az “ellenség szeretete”.
Krisztus értünk és helyettünk halt meg, ami a bűneinket illeti, de azt is mondta, hogy ha Őt üldözték és megölték, akkor velünk se lesznek kíméletesek. A mártírok jól tudták ezt, akik áldozatai lettek az őket gyűlölőknek.
TörlésIdézem magam: "Az ellenség szeretete nem lehet egyenlő az ellenség áldozatává válással"
TörlésItt nem a mártírhalálra gondoltam, ma ez nem realitás számunkra. A lélektani áldozattá válásra gondolok, amikor egy keresztyén hívő egy brutális partnerrel való toxikus párkapcsolatban feláldozza magát abban a hitben, hogy a másik, aki lábtörlőként bánik vele, ettől majd jobb lesz és megtér. Egy mélyen hívő ember könnyen kerülhet ilyen helyzetbe.
„Utálták a tanítványokat, mert otthagytak mindent Krisztusért és mindent meg is tettek, hogy közösségben legyenek vele."
VálaszTörlés- Sytka, legyünk kicsit érzékenyebbek a szöveghamisításra. Hogyan veszhettek volna össze az arámi nyelven beszélő kegyesek és messiáskövetők azon, hogy ki a Krisztus? Ezt a szót pár évtizeddel később használták először. Addig Jézus „csak" a Messiás volt, és e minőségében volt heves vita tárgya.
Amúgy a poszt jó irányba kutakodik. Úgy tűnik, az embernek egyszerre van szüksége fejbeli és szívbeli meggyőződésekre, és ezek ütközéséből lesz a Helsinki-szindróma.
A „szeressétek ellenségeiteket" szerintem egyszerűen az erőszak ördögi körének megtöréséről szól, nincs benne több vagy bonyolultabb. Már ennyi is elég lélekátalakító, és pontosan leírja a titkos összetevőt, amitől másképp működik a mai Izrael, mint a mai Európa. Az előbbi helyen mindenkinek mindig mindent visszaadnak, Hammurapi, Mózes és Mohamed törvényei szerint, vagy időnként kamatostól. Az utóbbi helyen pedig igyekeznek megtörni az erőszak ördögi köreit, a Messiás tanítása szerint. Lássuk meg magunk körül ezt a messiási hozzáadott értéket.
Valóban, szerintem is nagyon fontos célja lehetett Jézusnak, hogy az ellenségszeretettel az erőszak ördögi körének megtörésére neveljen, de én - minden szentimentális ömlengés nélkül - többet érzek ennél. Az ellenség érdek nélküli, őszinte szeretete nemcsak az erőszakhullámot törheti meg, hanem akár szövetségest is kovácsolhat az ellenségből. Több ilyen embert ismerek, akik nagyon ellenségesek és agresszívek voltak a keresztényekkel és a hittel szemben, és pont az (is) adott egy lökést nekik Isten felé, hogy meglepődve tapasztalták, a hívők viselkedésük ellenére szeretik őket. Egy roma lelkész mesélte, hogy annyira utálta, hogy a felesége gyülekezetbe jár, hogy dühében megpróbálta megölni végül. De látva az asszony hozzáállását, nem tudta megtenni. Végül annyira felkeltette a kíváncsiságát, hogyan képes valaki ilyen helyzetben is kedves és szerető lenni, hogy "utánanézett" miben is hisz az asszony és hova is jár...
TörlésEgyszóval, bárki is az ellenség, ha érdek nélkül szeretni tudjuk, az meggyőző lehet. (Ami nem azt jelenti, hogy automatikusan mindig az!)
Ne legyünk stréberek, se lógósok a szeretetben. Találjuk meg a hosszú távon, mások számára is vonzó módon fenntartható szintjét. Annyit biztosan tudhatunk az ellenség szeretetéről, hogy nevelő hatású pozitív érzületnek van szánva.
TörlésAz ellenségszeretet nagyon fontos téma, mindig aktuális, köszi, hogy elővetted! Jorsits Attila is épp ezt vizsgálja a TeológiaBlogon, a szeretet prioritásai-sorozatban, és hasonló következtetésre jut. Ő még felhívja a figyelmet arra is, hogy a biblikus szeretet nem feltétlenül érzelmi indíttatású, tehát az ellenség szereteténél se az érzelmek a lényegesek.
VálaszTörlésLívia, köszi az ajánlást, megnézem! Látatlanban is egyetértek Attilával, mert a szeretet valóban és fundamentálisan nem érzelem, hanem tett és cselekedet a bibliai terminológiában - amit természetesen nem kell, hogy nélkülözze az érzelmeket.
TörlésNo, ez a Stockholm-szindróma felkeltette az érdeklődésemet. Én viszont épp az ellenség-szeretete jézusi megoldásának igen jó magyarázatát látom benne... A valláskritikus. :-P
VálaszTörlés