Az első ember mi vagyunk - Ádám nyomában (3)

Az ember néha melléfog: Isten kegyelméből és amerikai testvéreim jóságából tavaly nyáron ösztöndíjas kutatóútra mehettem Chicago mellé, Wheaton-be. Nos, akkor még nem tudtam, hogy éppen itt tanít és dolgozik John H. Walton ószövetséges professzor, aki a most bemutatásra kerülő archetipikus szemléletmód zászlóvivője. Szívesen kérdeztem volna tőle személyesen néhány dolgot, de ez a lehetőség akkor és ott sajnos elúszott. Némi kárpótlást jelent számomra, hogy Walton elgondolásai több kötetben is napvilágra kerültek, így talán nem kell annyira erősen fognom a fejem.

Kezdjük egyenesen a közepénél! Walton kijelenti: "Nézetem az, hogy Ádám és Éva valós emberek voltak egy valós múltbeli pillanatban. Személyek, akik tényleg léteztek a történelem során". Az előző részben taglalt elmélettel szemben tehát markánsnak tűnik a különbség. Míg Lamoureux megközelítésében az első ember(pár) az ókori világkép eredetről szóló elképzelésének része volt, addig Walton szerint tényleges személyiségekről kell beszélnünk. Ádám valóságát egyszerűen az igazolja, hogy ez a legtermészetesebb, a leginkább magától értetődő olvasata a szövegnek - ráadásul az a tény, hogy Ádám a különféle nemzetségtáblákban is szerepel, ismét utalás akar lenni historikusságára.

Eddig a professzor meglátása semmiben sem különbözik egy hatnapos kreacionista véleményétől. Ám a kreacionistákkal szemben úgy vélekedik, Ádám és Éva leginkább archetípusként állnak előttünk, azaz olyan emberekként, akik magát az emberiséget képviselik. Fontos azonban tisztán különbséget tenni prototípus és archetípus között - a kettő nem ugyanaz. A prototípus egy mintadarab, mely etalonként szolgál például egy gyártási folyamatban a következőkben elkészítendő produktumokhoz. Az archetípus azonban egy már meglévő csoport összes többi tagját reprezentálja. Ádám ebben az értelemben interpretálandó: mint aki személyében az emberiséget testesíti meg. Fontos megjegyezni, hogy az archetípus szerepkör egyébként nem kívánja meg a történetiséget: archetípus lehet egy valós ember a valós emberi történelemben, de nem minden archetípus ilyen. Ábrahám például valós, hús-vér történelmi személy volt, de az Újszövetség mégis archetípusként szereti őt láttatni velünk, mégpedig az atyjaként azoknak, akik hisznek (Róm 4,11-12). Jézus is valós személy volt, de sokszor archetípusként jelenik meg, mint a "második Ádám". Mindezzel Walton csak azt akarja kifejezni, valami fontosat tévesztünk szem elől, ha nem vesszük észre, hogy a Szentírás érdekelt az archetipikus értelmezésben.

De álljunk meg egy pillanatra: hogyan lehet Ádám archetípus, amikor a szövegből úgy tűnik, csak ő élt egyedüli emberként a világ teremtésének legelején? Kiket képviselt, kiket reprezentált így?

John H. Walton

Nos, Walton úgy véli, egyrészt már maga a név is beszédes: Ádám. Ez a név héberül "emberiséget" jelent, és eleve inkább archetipikusnak hangzik, mintsem egyszerűen egy személy nevének.  Richard S. Hess megjegyzi, hogy a Genezis 1-5-ben összesen harmincnégy alkalommal fordul elő az 'adam kifejezés: ebből huszonkét esetben nem személynevet takar. Csak öt alkalommal hivatkozik perszonálisan - a többi leginkább az egész emberi nemre és az emberiségre, mint egyfajta tömegre utal. Másrészt Walton úgy véli, nagyon beszédes, hogy Isten a porból formálta meg Ádámot. Ez első megközelítésben nyilvánvaló utalás az ember materiális eredetére. Ám az ember porból való léte kétségkívül utal földhöz kötöttségére, múlékonyságára, sérülékenységére, azaz halandóságára is. Walton sok teológussal együtt azok közé tartozik, akik úgy vélik, Ádám nem volt eredendően halhatatlan: hiszen ebben az esetben semmi értelme nem lett volna az Élet Fáját elzárni előle. A szöveg sokkal inkább azt sugallja, hogy Ádám halhatatlanná válhatott volna, megvolt a lehetősége, hogy állapotát fenntartsa, regenerálja, Isten pedig ezt a lehetőséget vette el tőle az Élet Fája elzárásával, így az ember a romlás és elmúlás útjára lépett. Ebből azonban az következik, hogy a halál része volt a teremtésnek. (Hogy mit ért a Szentírás azon, amikor a bűn általi "bejövő" halálról beszél, azt most ebben a bejegyzésben nem fejtem ki).

Ami azonban számomra nagyon érdekesnek tűnik Walton elgondolásában, ahogyan a teremtéstörténeteket magyarázza. Ugye mindannyian tudjuk, hogy a Szentírás két teremtéstörténettel kezdődik: ezek a Genezis 1 és 2 részeiben olvashatók. Miért van kettő? Erre általában kétféle módon szokták választ adni: a négyforrás elmélet szerint az egyik szöveget a jahvista, a másikat az elohista szerző írta, ez tehát tényleg kétféle narratíva, melyek alapvetően eltérnek egymástól. A kreacionista magyarázók pedig azt mondják, nincs itt kétféle történet, csupán a második az elsőnek egy kiexponált változata, mely Ádámról és Éváról akar beszélni, az emberre koncentrálva. Nos, Walton azt mondja, van egy harmadik lehetőség is: a második leírás az első folytatása! Miről van szó? Amikor a hatnapos teremtéselbeszélést olvassuk és azt látjuk, hogy Isten az embert a maga képére, férfinak és nőnek teremtette, automatikusan behelyettesítjük a férfi helyére Ádámot, a nő helyére Évát. Pedig a szöveg nem róluk beszél, hanem az emberről, mint fajról, mint élőlényről, amelyet Isten a maga hasonlatosságára formált - a részletek említése nélkül! Walton szerint tehát nem szabad úgy látnunk, hogy a második teremtéstörténet az első történet hatodik napjának a "kirészletezése". Az első történet szerint Isten az emberi fajt hozta létre, melyből Ádám ki lett emelve archetípusként. Ez pedig azt jelenti, hogy Ádámon és Éván túl már voltak teremtett emberek a világban, és minden jel szerint nem voltak halhatatlanok sem. Utal erre valami? Mintha a Gen 4-ben látnánk egy példát: Káin, azt követően hogy megölte testvérét Ábelt, félni kezd. Hátha rátalál valaki és őt is megöli, hiszen az emberiség már városokat épített a Földön. Ez azonban furcsa félelem, ha arra gondolunk, hogy az emberiség a kreacionista logika szerint akkor még többnyire csak Ádámból, Évából, Káinból és addig Ábelből kellett, hogy álljon. De akkor kitől félt pontosan Káin? Nyilvánvalóan a többi embertől, akik akkor már egyfajta civilizációt is alkottak a városok építésével.

A nagy problémám az, hogy Walton archetipikus magyarázatának mindez csak az előzménye - igazán ezután mélyed el a konkrét részletekben, erre azonban a bejegyzés hosszúsága miatt most nem fordítanék több helyet. Mindazonáltal azt még érdemes kiemelni, hogy az archetípusok használata kapcsán a közel-keleti kultúrákban (sumér, akkád, egyiptomi) nincs említés egy első emberpárról, mely az egész emberiséget képviselné. A legtöbb mítoszban az emberek az istenek rabszolgái, ezért nem is logikus, hogy csak kettő legyen belőlük.

Összegezve az archetipikus szemlélet megközelítését, én az alábbi következtetésekre jutottam:

(1) Ádám és Éva konkrét, történelmi személyek voltak, akik archetípusként az egész emberiséget képviselik. Nem voltak halhatatlanok, ezt a lehetőséget pedig erkölcsi bukásuk miatt el is veszítették.

(2) A bibliai szövegből kikövetkeztethető, hogy éltek más emberek is mellettük a Földön - a szöveg ezek közül emeli ki Ádámot és Évát, mint akik reprezentálják az egész emberiséget. Isten nemcsak kettőjüket, hanem az emberi fajt teremtette meg.

Ha a Szentírás tulajdonképpen nemcsak egy emberpárral, hanem az emberiséggel számol, melyből kiemel két figurát, hogy az erkölcsi bukást bemutassa, az meggondolandó teológiai elképzelésekhez vezethet. Ezen az úton úgy tűnik, nem lehetetlen egyszerre hinni a halandó Ádám és Éva történetiségét, és a poligenezist, azaz a természettudományok állításait sem. Lehet, hogy ez az út vezet el egy konfliktusmentesebb állapothoz a hit és a tudomány kérdésében, ami az eredetet illeti?