"Ne kegyelmezz nekik!" - Isten háborúi (1)

Isten kegyelmes Isten - tudja ezt mindenki jól. Van azonban Istennek egy "másik oldala" is, amikor nem akar kegyelmet mutatni, mitöbb pusztításra és gyilkosságra szólít fel. Férfiak, nők és gyerekek, állatok, falvak és városok lettek semmivé, amikor Isten vagy kiválasztott népe végrehajtotta a népek kiirtásáról szóló mennyei terveket. S bár keresztényként jobban szeretünk a "Jóistenről" elmélkedni, szerintem tisztességtelen lenne megkerülni a kérdést: mit gondoljunk Jahve mészárlásairól? Hogyan lehet tisztelni és szeretni egy háborús Istent, aki ártatlanokat gyilkol vagy gyilkoltat?

Egyesek talán már unják a témát, de ők sem tudnak válaszolni. Mások megpróbálnak tiszteletreméltó módon és mélyen foglalkozni vele, de mégis hiányérzetet hagynak maguk után. Megint mások nem is értik, minek egyáltalán belemélyedni az egészbe, hiszen ennek a labirintusnak csak bejárata van, kijárata nem létezik.

Akárhonnan is gondolom végig, Isten mint mészáros túl nagy falat a torkunknak: egyszerűen nem tudunk vele mihez kezdeni. A gyilkosságot, az emberek kiirtását, az ártatlanok elpusztítását minden józan gondolkodású ember mélységesen elítéli - a keresztények többek között azért is, mert éppen ezek ellenkezőjét tanulták Mesterüktől, Jézus Krisztustól. Ha emberek tesznek ilyesmiket, azonnal és radikálisan felháborodunk, és súlyos retorziót várunk el velük szemben. Ám zavarba jövünk, ha a keresztény értékrend éppen azzal a Valakivel tűnik szembenállónak, akitől származik. Első pillantásra olyan ez, mintha az Erő sötét oldalán és a jó oldalon is ugyanazok a szereplők állnának, akik egyik pillanatban lágyan megcirógatják a fejünket, a következőben pedig megvillantják a fénykardot és lecsapják azt. Skizofrén állapotnak tűnik ez, az ilyen viselkedésre pedig emberi lépték szerint csak annak van egy kis mentsége, aki súlyos elmebetegségben szenved. Hasadt személyiségűek az ilyenek, akikben egyszer a gyilkos, másszor az emberbarát kerekedik felül.

De hát ilyet csak nem mondhatunk Istenre?

Én képtelen lennék, nem tudnám Istent ilyennek látni. Ám arra is képtelen vagyok, hogy önfeledten és gyermeki őszinteséggel énekeljek és imádkozzak, vagy építsem a birodalmát Valakinek, aki az "ártatlanok mészárosa" és a "bűnösök barátja" kabátot mintha egyszerre venné magára. Mindez arra vezetett, hogy kezdjek el keresni valamiféle választ, ami némi indoklásul szolgál arra, hogyan lehetett képes Isten leírhatatlan mennyiségű vér kiontására parancsot adni. Amennyire lehetséges, szeretném felfogni, Jahve miért öletett meg magatehetetlen kisgyerekeket embertelen módon. Vajon hogy férhet ez össze azzal, hogy ezek után felém fordulva kezembe adta a Bibliát, arra kérve, hogy szeressem embertársaimat? Jobban szeretném érteni, miért állt bosszút Isten egy olyan amálekita generáción, mely nem tehetett ősei bűnéről, miközben tőlem azt várja, hogy bocsássak meg az ellenem vétkezőknek.

Ezért indítom útjára ezt a sorozatot: hogy hangosan keressek válaszokat a megválaszolhatatlan kérdésekre. Belépek a labirintus bejáratán, és nem érdekel az sem, ha nem fogom megtalálni a kijáratot - most bolyongani szeretnék. Nem hiszek abban, hogy létezik teljes felelet, de abban sem hiszek, hogy egyáltalán nincs semmiféle módja a válaszadásnak. Őszintén szólva nem értem azokat a keresztényeket, akik kerülni vagy elhallgatni akarják ezt a dilemmát - akár a kérdésekben rejtőző fájdalom, akár a közömbösség, akár a tehetetlenség okozza is ezt a távolmaradást, viszonyulásuk elfogadhatatlan számomra. Itt nem valamiféle lényegtelen teológia problémáról van szó. A kérdések mögött súlyos dilemmák húzódnak meg Isten jellemével, következetességével, vagy éppen az ószövetségi kijelentés megbízhatóságával, validitásával kapcsolatban. Tartok tőle, hogy aki lerágott csontnak vagy mellékes nehézségnek véli "a mészáros Isten" kérdését, nem mérte fel a problémák grandiózusságát, a messzire nyúló gyökerek szerteágazóságát. Ez egy olyan téma, ahol az ember úgy érzi, nem pusztán a bibliai teológiával, hanem magával Istennel küzd, ahogy Jákob verekedett azon a bizonyos éjszakán. Lehet, hogy úgy jövünk ki ebből a küzdelemből, hogy lesántulunk a végén, de az áldás lehetősége számomra megéri a fájdalmakat.

Mivel ez a kérdéskör nemcsak engem foglalkoztat, elkezdtem utánajárni annak, hogy eltérő háttérből érkező teológusok hogyan ragadták meg magát a problémát, és milyen válaszokat adtak rá. A következő részekben ezekből szeretnék ízelítőt kínálni, lehetőséget adva olvasóimnak, hogy felvegyék mások szemüvegeit, és mindig más perspektívából tekintsenek ugyanarra a problémára.

Tartsatok velem, ha szerettek egészséges fájdalmat érezni és annak kockázatát vállalni, hogy a labirintusból nem fogunk kikeveredni! :-)