2016. május 13., péntek

A cunami teológiája - hogyan avatkozzon be Isten?

Régóta olvasom, hallgatom, figyelem és őszintén szólva meglehetősen kedvelem is Dr. Szalai András munkásságát. A "cunami teológiájáról" szóló előadását, mely alapvetően az emberi szenvedés lerághatatlan csontjáról szól, hónapokkal ezelőtt hallottam, és stílszerűen azt mondhatom, magával sodort. Többször is átrágtam magam rajta, és egyszerűen nem hagynak nyugodni az előadás által felvetett kérdések. Ám a számos problémás terület közül most csak egyetlen gondolatkört emelnék ki: mikor és hogyan kellene Istennek beavatkoznia, hogy megkíméljen bennünket a szenvedéstől?

Csak hallgassátok meg! András előadása rengeteg szemléletes, húsbavágó, sőt szívettépő példát tartalmaz. Ezek közül az egyik, ami nagyon megragadta a figyelmem, egy rabbi házaspárról szólt, akik Indiában szolgáltak. Ők ott voltak egy cunamikatasztrófa helyszínén, s ahogy lélekszakadva futottak az áradat elől, azt látták, hogy a mellettük rohanó férfire rádől egy pózna - annak azonnali, brutális halálát okozva. Amikor ez a házaspár végül szerencsésen hazatért Amerikába és meséltek "oszlopos kalandjaikról", mindenki reakciója valami ilyesmi volt: "Ó, hála Istennek!". A keresztény sztenderdekkel szemben azonban ez a házaspár nem érezte helyénvalónak a hálálkodást, mint reakciót. Nem volt hálaérzete egyiküknek sem. Nem voltak képesek hálát adni azért, hogy ők szaladhattak tovább a cunami elől, mellettük pedig egy oszlop - isteni kéz hatására? - agyoncsapott egy embert. Mivel voltak ők méltóbbak a túlélésre, mint az a szerencsétlen, vagy bárki más, aki halálát lelte a hullámokban? Semmivel.

Nagyon érdekes volt számomra az a zsidó hagyományokban gyökerező elgondolás is, amely egy másik katasztrófához kapcsolódik: konkrétan ahhoz, amikor tűz üt ki egy faluban. Az ősi bölcsesség felszólít: ilyenkor ne imádkozz úgy, hogy "jaj, csak az én házammal ne történjen semmi!". Miért kéred ezt? Miért pont a tiéd maradjon érintetlenül? Miért téged preferáljon az egész Menny, és a másik háza égjen porig? (Hozzáteszem, szerintem az ilyesféle korrekt hozzáállás a zsidóság kollektivista és összetartó szemléletmódjában is gyökerezik, nem pusztán annak teológiai észjárásában.)

Azt hiszem ezek a kérdések, melyek a mindennapi életben tapasztható könyörtelen szituációkhoz kapcsolódnak, csak újabb kérdésekhez vihetnek bennünket. És az újabb kérdések közül, ahová megérkezünk, az egyik legnagyobb, hogy konkrétan miként képzeljük el Isten beavatkozását a világunkba? Megtérésünk előtt úgy gondoltuk, a dolgok "csak úgy" történnek körülöttünk és velünk, megtérésünk után pedig leginkább azt gondoljuk, minden ami történik körülöttünk és velünk, az Isten beavatkozása. A kissé szofisztikáltabb felfogás több alternatívával számol: isteni, emberi vagy ördögi. De hogy lehetségesek árnyalatok ezek között, az nagyon ritkán merül fel. Ám sok év hívő lét után lesznek olyanok, akik "kijózanodnak" ebből a fekete-fehér kontextusból. A teológiában számos válaszfélét lehet találni: Isten ott van, de nem avatkozik közbe (deizmusba hajló felfogás), Isten csak közvetve avatkozik be (leginkább tomista szemlélet), vagy Isten permanensen és folyamatosan beavatkozik.

András fentebb említett előadásában főként azokat szólítja meg, és tesz fel nekik érzésem szerint remek kérdéseket, akik az utóbbi csoporthoz tartozónak vallják magukat. Azaz világnézetük szerint Isten rákosokat gyógyít, halottakat támaszt, megóv a bajban. Szinte már hiperaktív és valahogy mindig úgy igyekszik cselekedni, hogy az követői hasznára legyen.

De ki fogja eldönteni, mikor kellene Istennek valóban beavatkoznia? Akkor tegye ezt meg (például társadalmi méretekben), ha egy újabb Hitler lép a színpadra, vagy az én személyes kéréseimet tartsa szem előtt és csapja agyon a szomszédom idegesítő kutyáját? Nagyobb vagy kisebb ügyekben lépjen közbe? 

Ki dönti el, hogyan avatkozzon be Isten? Csavarja ki a bűnöző kezéből a pisztolyt, esetleg állítsa meg a levegőben a golyót? Vagy már az elkövető "fejében" lépjen közbe, amikor az kitervelni készül a bűncselekményt, és törölje ki a gonosz gondolatokat az elméjéből? Ha a beavatkozás az én érdekemben történik (például nem küld esőt, mert éppen kerítést festek), és azzal másoknak kárt okoz (eső nélkül elszáradnak a növényei), akkor kinek az érdekét tartsa szem előtt? Ha bekapcsolva felejtem a gázt és elmegyek otthonról, akkor figyelmeztessen erre egy angyal a Mennyekből, a fejemben megszólalva? Vagy mindjárt zárja el maga Isten a gázt, amit én bekapcsolva felejtettem?

Hova vezet, ha Isten rendszeresen és kis léptékben, személyes sorsokba is mindig beavatkozik? Mi van ebben az esetben a felelősségünkkel mind társadalmi, mind egyéni szinten? Egy rendszeresen és sokszor beavatkozó Isten, aki gyógyítja a betegségeket és megszabadít minden rossztól, úgy is fogalmazhatunk, hogy megoldja az életünk problémáit, vajon etikusan jár el? Milyen emberekké válnánk ebben az esetben?

Mindezek a körülményeskedőnek tetsző kérdések szerintem nagyon is valóságosak, csak nem illik vagy nem szeretjük feltenni őket. Jobban szeretjük elképzelni azt, hogy Isten a nap huszonnégy órájában a rendelkezésünkre áll, és ha imádkozunk, akkor talán még a bolygók mozgását is úgy alakítja, hogy az a személyes sorsunkra pozitív hatással legyen. Eddigi életem során nagyon sokszor hallottam keresztényektől egy ehhez hasonló mondatot: "imádkoztunk és képzeld el, elment az eső Budapest felől, kisütött a nap, és meg tudtuk tartani az evangélizációt". Sajnos nem volt lehetőségem visszakérdezni, de ha megtehettem volna, akkor nagyjából ezt kérdezném: "Tényleg olyan fontosnak tartod magad, hogy a közel kétmillió ember sorsát befolyásoló időjárást, a ciklonok mozgását, és valahogy az országos meteorológiai helyzet alakulását az egész Menny a te kedvedért fogja eldönteni?"

Sokan azt mondják, hogy a felnőtt hívő attól is felnőtt, hogy egyre jobban észreveszi Isten keze nyomát a világban. Én azt mondom, attól az, amikor különbséget tud tenni valaki keze nyoma és annak hiánya között. Esetleg nem lát nyomot ott, ahol nincs, hanem képes együtt élni azzal a tudattal, hogy Isten nem feltétlenül az ő személyes érdekeit tartja szem előtt, amikor tesz valamit. Ebben hinni persze nem jó, ilyen témáról gondolkodni - különösen ahogy András előadásában nálam erőteljesebben felvezeti - nem szívet melengető. De attól tartok, egy idő után kikerülhetetlen.

22 megjegyzés :

  1. :) egyik kedvenc témám. Én több vagyok, mint deizmusba hajló :D

    VálaszTörlés
  2. Te, én bevallom őszintén, nem szeretem ezt a témát. :-) Csak megkerülhetetlennek gondolom, és meglehetősen csalódott vagyok, mert azt látom, sokan mégiscsak megpróbálják megkerülni. Megkerülés alatt a sztender válaszokat értem ("ezt mi nem érthetjük" = ne foglalkozz vele!), vagy azt, hogy egyszerűen nem veszünk róla tudomást, mert rossz érzéseket kelt bennünk. Van éppen elég baj, minek gyötörjük még magunkat ezzel is, nem? Ezt valahol érzelmileg meg is tudom érteni. És mégis: elképzelhetetlennek tartom, hogy egy érett keresztény ne birkózzon vele, egy olyan ellenféllel, akivel annak ellenére kézitusába bocsátkozik, hogy előre tudja, nem fogja legyőzni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nehéz azt mondani valamire, hogy nem tudom. Mert akkor nem látszok mindent tudónak. :) És istent is fontos jó színben feltüntetni. Ezért kell azt mondani, hogy minden jó neki köszönhető.

      Törlés
    2. Nem feltétlenül azért mondjuk / mondták a bibliai szerzők, hogy minden jó Istennek köszönhető, mert öregbíteni kívánták Isten hírnevét. Voltak ennek más okai is. Kezdetben a Sátán, mint személy nem létezett a zsidó teológiában, ezért a jót és rosszat is Isten adta - ahogy azonban megjelent (kb. fogság után), már ő lett az elsőszámú felelős. Így viszont a szerepek "kettéváltak": ha a rossz mögött sokszor a Sátán, akkor a jó mögött pedig Isten áll.

      Egyébként nehéz is Istenről elképzelni, hogy rossz lenne.

      Törlés
  3. Remek téma, bár valóban nem mindenkit érdekel és nem mindenkinek való.Legalább is egy bizonyos ideig egész biztosan nem. Én azt találtam, Isten sokkal több esetben nem avatkozik be az ügyes bajos dolgainkba, mint azt hívőként gondolnánk. No nem, azért mert nem törődik velünk és nem, azért mert szeretetlen. Hanem pont ezért. Mint szerető apa én sem rohantam mindig oda a gyerekemet kimenteni olyan előre látott vagy pont nem látott bajból, ami elérte. Az élet pofonjait szerintem mindenki megkapja valamilyen formában. Akár belehajol, akár csak eléri, mint a tragédiák az embereket. Ez nem azt jelenti, hogy akkor ne imádkozzunk tovább, vagy ne támaszkodjunk tovább Istenre, bizalmunkat félre dobva. Hanem ahogy természetes szinten is eljön a saját lábra állás, azt gondolom a hívő embereknél is, elkel ennek jönnie. Amikor az én, az egészséges ént értem ez alatt, megtanulja hogy nem ö a világ közepe, a mennyei Apuci nem csak vele foglalkozik, annak ellenére, hogy mindenről tudomása van, ami velem történik. A lényeg van idő, amikor az Úr harcol értetek, és van, amikor a menyből az hallatszik, hogy kelj fel, fogj kardot és eredj el harcolni, járjon amivel jár és kerül, amibe kerül. Végül is a hívőnek minden a javára munkál, még ha nem is érti miképpen. Többek között Dr. Lawrence Crabb lelkész-pszichológus foglalkozik az ilyen kaliberű témákkal. Köszönöm a posztot.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves BL, nincs mit :-), leginkább Szalai Andrást illeti a köszönet az előadása miatt.

      A kérdések egyébként nemcsak hívőkhöz, hanem a nem hívőkhöz is szólnak, akik ugyancsak előszeretettel hangoztatják, hogy abból is látszódik, hogy Isten nem létezik, hogy nincs jele "beavatkozásának" a világunkba. De tulajdonképpen milyen beavatkozásra számítanak és hogyan képzelik azt el?

      Törlés
    2. Szerintem a nem hívők csupán azért hangoztatják ezt, mert a hívők erőltetik azt, hogy Isten mindenbe beleavatkozik. Óv és büntet. Miközben a jó és a rossz mindenkinek egyformán kijut. Így a hívők valójában olyat állítanak, amire az élet mindig rácáfol

      Törlés
    3. Valóban lehet ilyen oka, de egy "vérbeli ateista" szerintem elvi alapon is hangoztatja ezt: én úgy látom, nincs olyan formája az isteni beavatkozásnak, ami igazán meggyőzné őket.

      Törlés
    4. :) az ateisták is szeretnek téríteni. De azért azt nem gondolnám, hogy egy konkrét, félreérthetetlen isteni megnyilvánulás esetén is a homokba dugnák a fejüket.

      Törlés
    5. De pontosan hogyan kell elképzelni ezt a konkrét, félreérthetetlen megnyilvánulást? Mert én bizony olyan ateistát is ismerek, aki úgy véli, ha maga a Jóisten megjelenne neki teljes pompájában, azt se hinné el: inkább azt gondolná önmagáról, hogy megőrült.
      Ezért kérdezem, hogy ha elvárják Isten beavatkozását ebbe a világba, pontosan hogyan történjen ez a beavatkozás? Mi lenne a meggyőző?

      Törlés
    6. Szerintem Isten képes arra, hogy mindenkinek személyreszabottan nyilvánuljon meg. Példa erre Gedeon, Pál, vagy Tamás

      Törlés
  4. Nagyon jó a téma, sok keresztyén sajnos csak a fekete-fehéret ismeri. Vagy az Isten vagy az ördög cselekszik....Szeretnének mindent tudni csak ennek az a veszélye, hogy nem jól ítélik meg a helyzetet és ez nagyon veszélyes lehet, ha például olyan dolgokat tulajdonítunk Istennek amihez semmi köze vagy fordítva.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én eddig a "klasszikus hármas" felosztásról tudtam: isteni, emberi, ördögi. De az, hogy az adott dolog egyszerűen megtörténik a véletlen vagy a szükségszerűség valamilyen kombinációjából, nem szimpatikus magyarázat - pedig magától értetődő. Hiszen a világban törvények működnek, amiket Isten (szerintem) többnyire hagy a maguk medrében dolgozni, illetve miért ne lehetne a véletlen egy eszköz a kezében? (Mint egy programozóéban a random függvény. :-))

      Törlés
  5. Ha minden igaz, Szalai Andrásnak személyesen is lesz lehetőségem kedden megköszönni. Lesz egy vitaest a karizmatikusságról, remélem időben odaérjek.
    https://www.facebook.com/events/986394248082293/
    A köszönet azért neked is jár, hiszen a posztot te írtad, ami elért engem. Az Ateisták között mint ahogy a hívők között is vannak akik hajthatatlanok és látásuk rendkívül merev, nos én is azt gondolom az ilyen embereket legyen bármilyen a világnézete, sajnos tovább vezetni, vagy a nem jó látásából kizökkenteni egész ritkán lehet. Ha maga Isten kezet fogna vele, arra is ráfogná,hogy álom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, kedden én is megyek arra a bizonyos vitaestre. :-)

      Törlés
    2. Ez jó hír! Már az előző blogszolgáltatónál is olvastalak, még a végén találkozunk is :)

      Törlés
  6. Kedves Sytka! Szinte vicces: több hónapos rágódás után most kezdtem azon "dolgozni", hogy leszokjak arról, hogy Istenre bármiben is támaszkodjak - vagyis kezdem feladni a hitem, és más oldalról próbálok értelmet adni néhány dolognak, aminek a hit (vagy amit eddig hitnek hittem) felől semmi értelme, vagy inkább úgy mondanám, onnan nézve még értelmetlenebb, mint máshonnan nézve. Erre olvasok tőled pont erről. Talán Isten akarta így? Jaj, ez rossz kérdés! Ebbe csak belezavarodok. :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves György, az szomorú, ha kezded feladni a hited, az meg örvendetes, ha a bejegyzés kapcsán megadod a lehetőséget, hogy esetleg belezavard magad abba, hogy Isten szól hozzád. :-) Számomra a bejegyzésben foglaltak egy kiérleltebb hithez vezetnek, nem egy megszűnőhöz. Szerintem már a bibliai időkben élők is küzdöttel ezzel (sőt, talán jobban mint mi, hiszen pl. kevésbé voltak védettek a világgal, a természettel szemben hozzánk képest), de az érett hit együtt tud élni azzal, hogy Isten nem nagyon avatkozik be. Ez persze csak az én véleményem.

      Törlés
    2. Ezt írod, Sytka: "Sokan azt mondják, hogy a felnőtt hívő attól is felnőtt, hogy egyre jobban észreveszi Isten keze nyomát a világban. Én azt mondom, attól az, amikor különbséget tud tenni valaki keze nyoma és annak hiánya között."

      A "keze nyoma" számomra nem feltétlenül a személyes életem, utam egyengetését jelenti, ezen a fokon azt hiszem, már túlléptem. A "keze nyoma" az én értelmezésemben az erkölcsi szabályok érvényesülését jelenti, egészen pontosan és konkrétan annak az elvnek az érvényesülését, amelyet kora gyerekkoromban, öt évesen úgy fogalmaztam meg, hogy "nem helyes, hogy az erősebb bántja a gyengébbet". Ekkor még azt a szót sem hallottam, hogy "isten". Azóta is ez a vezérelvem, nem élek vissza azzal, ha valaki bármilyen tekintetben gyengébb nálam, tudatosan biztosan nem. Ám ez az elv a megfigyelésem és tapasztalatom szerint az emberek közötti különböző viszonyokban elvétve, esetlegesen érvényesül. Ezért kénytelen voltam eldönteni, hogy az erkölcsi szabályokat nem szükségszerű Istentől (vagy egy istentől) eredeztetni. Ha én többször akarom a fent megfogalmazott vezérelvet érvényesíteni, mint ahányszor "Isten", akkor mi szükségem rá, hogy az ő "akarata" szerint éljek? Ráadásul, paradox módon, a keresztyén tanítás alapján bizonytalanodtam el ennek az elvnek a helyességében, ez pedig súlyos probléma. Ezzel nem tagadom Isten létét, nem vontam le semmilyen következtetést az életünk keletkezésére vagy az életünk utáni létre vonatkozóan, mindössze megállapítottam, hogy "Isten" erkölcsi szabályai talán nem is isteniek. De hasznosak, az biztos.

      Törlés
    3. "a bejegyzésben foglaltak egy kiérleltebb hithez vezetnek, nem egy megszűnőhöz" Igen, ez most számomra dilemma lett: előre vagy vissza? Ha előre, akkor hova előre? Az illúziókkal való leszámolás igen fájdalmas és félelmetes folyamat, de nem tudom, marad-e értelme és okom táplálni a keresztyén istenképet, ha nem marad semmilyen illúzióm vele kapcsolatban? Mindenesetre van, akitől lehet tanulni ebben az esetben is, pl. Irvin Yalom egzisztencialista (és ateista) pszichológustól, ld. "Szerelemhóhér" c. könyvét, és egyéb könyveit is magyarul/angolul. Ezt írja az említett könyv Előszavában: "(...) négy kiemelkedő bizonyosság létezik: saját és szeretteink halálának elkerülhetetlensége; a szabadság, amely lehetővé teszi, hogy életünket úgy éljük, ahogy akarjuk; a végső pillanat magánya; és az a tény, hogy az életnek nincs egyértelműen meghatározható értelme. Bármennyire kegyetlennek tűnjék is ez a négy bizonyosság, mindegyikben megbújik a remény és a megváltás csírája." Lehet, hozzásegít az "érettebb" hithez...

      Törlés
  7. Kedves György!Azt gondolom ami a hittől el próbál szakítani és távol lökni Istentől, azon valamennyien valamilyen formában átmentünk/megyünk.Ezek a próbák, kétségtelenül nagyon kemények is tudnak lenni, talán nem véletlen az Úr szava, hogy aki mindvégig.. Kívánom neked, hogy sikeresen folytasd le a meglévő harcodat.
    Sytka! Az hogy Isten nem nagyon avatkozik be, avval árnyékolnám, hogy nem mindig a mi elvárásaink szerint avatkozik be a dolgokba.És természetesen amikor azt gondolom hogy hallgat, lehet akkor a legbeszédesebb. Még akkor is cselekszik ha úgy látom nem tesz semmit. Az a megfigyelésem, ebben a témában, hogy itt is áll amit az Úr mondott: Legyen nekünk hitünk szerint. Vagy ha olyanok nem lesztek mint a gyermekek, és más részek. Valamiben meg kell hogy nyilvánuljon hogy a bizonyságok felhői veszik körül a hívőket. Lehet csak mi vagyunk sokszor vakok, ezeken gondolkozom a posztod kapcsán.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazad van, ezek jó kiegészítések. Anno írtam egy bejegyzést a rejtőzködő Istenről, ezt most idevágónak érzem. Ha gondolod, olvasd el:

      A rejtőzködő Isten

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)