Buta elődeink?

Gyakran megkapom a kritikát, hogy ostobának és elmaradottnak tartom a bibliai szerzőket, mert a bibliai narratívák hátterében meghúzódó világkép egyes részeit mára meghaladottnak vélem. Igaz, ami igaz: tényleg úgy gondolom, hogy a bibliai világkép jórészt meghaladott - de miért is következne ebből automatikusan őseink butasága? Semmiért, és nem is vélem őket butáknak - akkor ugyanis eleve nem olvasnám őket. De nem is a butaság az igazi kérdés...

Nem kívánom magyarázgatni a semmit, mert erre nincs okom: az égvilágon semmi rosszat nem képzelek az emberi alkotókról, írókról és redaktorokról, akik a Szentírás létrejöttében bábáskodtak - hitem szerint Isten indítása alapján. Sőt, elfogadhatónak tartom azt az állítást is, hogy a bibliai korok embereinek bizonyos értelemben több sütnivalójuk volt, mint nekünk itt és most, a felvilágosodás fordulata után. Okosabbak, éleslátóbbak és gyakorlatiasabbak lehettek számos területen, melyekről nekem fogalmam sincs. De az ellenkezője is igaz: más területen nem voltak jobbak nálunk. Emberek voltak, mint amilyenek mi vagyunk itt és most, mégpedig saját koruk emberei, pontosan úgy, ahogyan én is az vagyok: egy mai ember, aki a történelem menetének éppen ebben az időpillanatában él. A kérdés ezért számomra nem a “butaság” körül forog (azzal semmi értelme foglalkozni), hanem a tudásszint körül, mely kétségtelenül nem ugyanaz, mint a miénk, ahogy a miénk sem ugyanaz, mint a bennünket követő generációké lesz. Számomra az igazi kérdések ezért ehhez hasonlók: vajon milyen szerepet játszik a szöveg értelmezésében a tény, hogy az emberi szerzők saját koruk tudásszintjének megfelelően gondolkodtak? Milyen viszonyban áll az ő látásmódjuk, mely koruk tudásszintjéhez igazodott a mienkével? Milyen szívvel forduljunk feléjük mi, posztmodern kori olvasók?

Nem szeretnék elmerülni a tudásszint kifejezés definíciójában, de ha valamiféle meghatározást kellene adnom, talán azt mondanám, hogy az éppen elérhető és jóváhagyott ismeretek plafonját értem alatta. Ebben a kontextusban a buta ember leginkább az lehet, aki lemond arról, hogy a tudásplafon felé elmozduljon, sőt közömbösséget tanúsít az elérhető ismeretek irányában - és mégis úgy formál határozott véleményt, mintha rendelkezne ezzel a tudással.

A bibliai szerzők nem ilyenek voltak. Amit a csontig rágott teremtéselbeszélésből világosan látunk, hogy a szöveg mögött álló emberek a maguk idejében egy nagyon is korszerű, az opponens elképzeléseken is túlmutató magyarázatot írtak le, felhasználva ehhez saját koruk tudásbázisát. Másként fogalmazva, a narratívák azt visszhangozzák, hogy amit akkor sejteni vagy tudni lehetett a valóságról, azzal a szerzők és redaktorok tisztában voltak. De ez nem jelenti azt, hogy a Biblia szövegének leírása és szerkesztése után a tudásszint plafonja már nem emelkedett feljebb: merthogy persze emelkedett, és erről szól mindaz, amit fejlődésként, megismerésként és előrehaladásként látunk az emberiség történelmében. Megdöbbentő, természetellenes és hihetetlen is volna, ha ugyanott tartanánk most a valóság megértésében, ahol az elődeink tartottak. Nyilván látunk hanyatló periódusokat és ha őszinték vagyunk, az elbutulás jeleit is a mai kor társadalmaiban, de összességében mégsem mondhatjuk, hogy megállt volna velünk a világ.

Kérdés azonban, hogy a mai, az ókorihoz képest magasabbra húzott plafonhoz közel kerülve milyen attitűddel értékeljünk olyan kijelentéseket, melyeket még alacsonyabb “plafonmagasság” idején tettek az őseink? Mi lenne az az erkölcsileg elfogadható magatartás, amelyet igazán keresztényinek hívhatunk?

Nos, a helyzet az, hogy szerintem nem vagyunk magunkra hagyva a válaszkeresésben!

A dolog fonákja, hogy az etikai útmutatást éppen az “alacsonyabb plafon” világából származó Újszövetségből kapjuk, mégpedig Jézus Krisztus viselkedésének szemlélése alapján. Ez persze magyarázatot igényel, hiszen ha valaki bármilyen “plafonon felül áll”, akkor az maga Krisztus kell legyen. A kulcsszó véleményem szerint az akkomodáció, szebb magyar nyelven az alkalmazkodás. A számomra egyik legkedvesebb újszövetségi szakasz, a Filippi 2 krisztushimnusza szerint Jézus nem tekintette bármiféle visszaélés alapjának az Istennel való egyenlőségét, hanem az “ókori plafon alá szállt” és alkalmazkodott az akkor és ott élők világszemléletéhez, ismeretéhez, műveltségéhez. Persze Krisztus nem az alkalmazkodás miatt érkezett, hanem azért, hogy megváltson bennünket, de a megváltás programja előfeltételezte az alkalmazkodást is, az emberré lételt, mégpedig egy konkrét térben és időben, az első századi Palesztina környezetében.

A minta Krisztusban látható, a helyzetek pedig gyakran számunkra is kínálkoznak, hogy “személyes alászállásunkat” érvényesítsük. Az akkomodáció, amikor hajlandók vagyunk saját jelenünk plafonszintjéről egy másik kontextus talán alacsonyabb plafonszintjére leszállni, nem elbutulást és elvtelenséget jelent, hanem a másik ember szeretetét és tiszteletét, a megérteni akarást. Ezt bizonyos formákban magam is tapasztalom, mert a Gondviselés rendszeresen megadja nekem erre a lehetőséget. A munkám során számos alkalommal volt lehetőségem rettenetes körülmények között élő, tanulatlan emberek között forgolódni, akik szó szerint a túlélésükért küzdenek. Ugyanakkor oktatok egy főiskolán is, ahol egészen más kontextusban látom a körülöttem állókat. Mindegy, hogy éppen hol vagyok, alkalmazkodnom kell az aktuális helyzethez, és ez így helyes. A roskatag cigányputriban nem a teológussal találkoznak az emberek, nem publikációkról és vallástudományi dilemmákról beszélgetek velük, és nem használok akadémiai nyelvet sem. A teológián viszont szakkifejezéseket is felhozok, elméletekbe bonyolódom, és nem szociális munkásként állok a hallgatók előtt. Mindkét helyzet más kihívás, de közös bennük az akkomodáció elkerülhetetlensége.

A hozzánk lehajolva alkalmazkodó Istent akkor fogjuk megérteni, ha mi is lehajolva alkalmazkodunk azokhoz az őseinkhez, akik a Bibliában Róla írtak.

Az akkomodációt én óriási kommunikációs erőforrásnak és életadó lehetőségnek látom, mint ami világokat, és a világokban élő embereket, illetve az istenit és az emberit köti össze egymással. Hidat képez két pillér között, ahol a két pillért akár korszakok és kultúrák is elválaszthatják egymástól, ám a “magasabb plafonszinten” állók készséges lehajolásával ezek a szakadékok is leküzdhetővé válhatnak. Szemléletes példa erre számomra az egykori szerzetes, Matteo Ricci esete (ld. a képen), aki a kínai jezsuita misszió megalapítója volt. Stílusát és megoldásait akkomodációs modellnek is szokták nevezni, mert igazán odaadóan igyekezett olasz emberként a kínaiakhoz alkalmazkodni. Ricci keresztényként még olyan “elvetemültségre” is hajlandónak mutatkozott, hogy buddhista szerzetesi ruhába bújjon, mert rájött arra, hogy csak ezen a módon nyerheti el a műveltebb kínaiak rokonszenvét. Egyes ábrázolásokon teljesen kínai miliőben látható és kínainak is néz ki. Kidolgozott egy olyan módszert, amely a helyi kultúra figyelembevételével hirdeti az evangéliumot, felhasználva benne kínai elemeket is, sőt rámutatva a klasszikus kínai hagyományok és a jézusi üzenet közötti párhuzamokra. Tudomásom szerint megtanulta a mandarin nyelvjárást, és a Biblia részeit le is fordította. Egyes kínaiak Riccit bodhiszattvaként kezdték el tisztelni, de még a császári udvarban is tiszteletre méltó embernek számított. A katolikus egyház később leállíttatta a kínai misszió akkomodációs programját - bizonyos vélemények szerint azért is, mert túlzottnak érezte azt az alkalmazkodóképességet, amit Ricci mutatott.

Utóbbi tény igazságát most nem kezdem el vitatni. Nem szeretném, mert nem tudom eldönteni, hogy tényleg átlépte-e Ricci az alkalmazkodás egészséges határait, vagy csupán az egyháznak nem tetszett, amit csinált. Mindazonáltal az is igaz, hogy az akkomodáció nem asszimiláció: az alkalmazkodás nem eggyéválás. Ezt is jó szem előtt tartani!