Ákos hite és a kereszténységek

Egy közös ponton egész biztosan érintkezik Jézus és Ákos személye: mindketten hosszú ideje emberek tömegeinek okoznak örömöt vagy éppen botrányt a meggyőződésükkel. De az is biztos, hogy mindkettőjük a maga módján egyfajta talányt jelent. Elmondom, miért jelent nekem Ákos talányt, és mi köze ennek a címben használt furcsa kifejezéshez...

Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy bárki hitéről ítéletet mondjak - ezt a privilégiumot meghagyom Istennek. Ákos kapcsán azért mégis eltöpreng az ember, mert immáron 30 éve aktív közszereplő, aki a dalszövegeivel, előadói karrierjével, politikai nézeteivel, és ami most lényeges, a hitről alkotott felfogásával is szinte kiprovokálja a véleménynyilvánítást. Hogy véleményünk legyen Ákosról, az tehát leginkább Ákosnak köszönhető, aki mindent megtesz ezért. Nincs is ezzel semmi gond.

Nem bántani szeretném, már csak azért sem, mert én kedvelem a dalait, a modernizmusnak szóló kritikus hangvételét, a néhol elvont, néhol még önkritikára, mitöbb öniróniára hajló sorait. Tetszik az a zenei kísérletsorozat is, amit karrierje évtizedeiben megengedett magának, amikor a középvonalas popzenétől a szintipoppon át a rockig mindenbe belefogott. Elismerem tehát zenei kvalitásait, színpadi tehetségét, szívós nyughatatlanságát, ami a pályáján tartja - véleményem szerint egy politikától is függetlenül megálló, teljesen megérdemelt siker állandó jelenlétében. Ám ahogy a vele készített kiváló portréfilm utolsó tíz percében a keresztény hitről beszél, az gondolkodtatott most el. Egyébként szerintem nagyon értékes dolgokat mond, ez a kijelentése pedig mindent össze is foglal számomra:

"Ma már az üdvösségről se lehet beszélni. Évszázadok teltek el az üdvösség és a kárhozat kettőségében: ez volt a két pólus, és az embernek az életében el kellett döntenie, hogy melyik felé gravitál. Ezek a pólusok megmaradtak, léteznek ma is. Vagy üdvözülünk vagy elkárhozunk, nincs köztes megoldás vagy felmentés... csak ma már nem tudunk ezekről a pólusokról."

Rájöttem, hogy Ákos mindig is azért hozott zavarba, mert nem voltam képes eldönteni róla, hogy valóban kereszténynek, azaz a szó bibliai értelmében testvéremnek tudom-e nevezni, vagy csupán emblémaként használja a kereszténységet, mely inkább a konzervatív látásmódjához tartozó kellék, mintsem belső meggyőződésből kiinduló erőforrás. Itt most nem a láthatóan felvállalt katolikus hitével kapcsolatos dogmatikai eltérésekre gondolok (melyek az én protestáns meggyőződésemmel több ponton sem rokoníthatók), hanem egyszerűen annak a hitnek a tartalmára, amit a dalaiból és az ilyesféle interjúkból kiolvashatok. Őszintén szólva, nekem egy darabig ő túlságosan világinak tűnt, néhol összekapcsolódva a nagypolitikával, ráadásul a könnyűzenei ipar mainstream forgatagához nem is igazán passzol a visszafogott istenhívő srác karaktere - a jelenség olyan életidegennek tűnt számomra, mint amikor egy agyontetovált, orrpiercinges lelkésznő káromkodva hirdet igét a szószékről. De aztán időnként mindig érkezett tőle egy-egy olyan impulzus, dalszöveg, interjú, hogy kénytelen voltam mérlegre tenni az Ákos hitéről szóló addigi véleményemet. És bevallom, ha összerakom ezeket a benyomásaimat, akkor a kép bennem pozitív irányba változott vele kapcsolatban. Ezen a ponton azonban be is fejezem ezt a csipkelődést, élveboncolást, és az "Ákos hite"-témát visszarakom arra a helyre, ahova való: Isten keze ügyébe.

Ám a jelenség, ami erre a bizonytalanságra késztetett Ákos hite kapcsán, a polcra rakás után is itt maradt velem. Mi az oka a bizonytalanságomnak?

Rá kellett jönnöm, hogy a mai komplex nyugati világban az emberek hitével kapcsolatos zavart az okozza bennem, hogy manapság már nem kereszténységről, hanem kereszténységekről kell beszélni. Tisztában vagyok azzal, hogy ez most furcsán hangzik. A Biblia csak keresztényekről tud, az egyház - hol jobban, hol rosszabbul - a kereszténységet képviselte még akkor is, ha a hitünk sokoldalú és színes. Ma azonban ez a szó már csak ágakra bontva és különféle kontextusokban értelmezhető, és a keresztény kifejezés is többféle formában ágyazódott bele a közbeszédbe.

Szoktunk hallani például politikai kereszténységről: ez az, amikor a vallásgyakorlat szinte teljesen összefonódik a hatalomgyakorlással. Van azután nemzeti kereszténység, amikor a kereszténység tulajdonképpen a múltból megörökölt olyan magatartásformákat jelent, melyek jellemzőek egy adott ország polgáraira és közük van a hithez. Beszélnek még kulturális kereszténységről, amikor az emberek kereszténynek nevezik magukat, mert volt valamilyen kapcsolatuk az egyházzal (keresztségen, bérmálkozáson, esküvőn vettek részt) és fontosnak is érzik a hit bizonyos dolgait az emberségünk megélése szempontjából. Végül ebben a sokféle kereszténységben létezik még a bibliai kereszténység vagy evangéliumi kereszténység is - mert már külön jelzőt kellett hozzátenni, hogy világos legyen, igyekezet mutatkozik az első századi hitvilághoz való visszatérésre, a Krisztusról szóló megváltás elfogadására.

Mondani sem kell, adott esetben jelentős lehet az átfedés a különféle kereszténységek között. Nem mindig lehet tisztán látni, hogy egy biblikus keresztény például kulturális értelemben honnan és meddig keresztény, mi az amit saját felismerése okán vall a magáénak a hitéből, és mi az amit egyszerűen átvett máshonnan, például a szülői házból hozta vagy a felekezete hagyományai nevelték rá. Bármennyire is iszonyodom a magyarkodástól, mégis elképzelhetőnek tartom, hogy valaki számára identitásképző erővel bír, hogy nemzeti értelemben kereszténynek nevezi magát, azaz úgy gondolja, a magyar történelem kereszténységhez kapcsolható elemeinek ma is van jelentősége. No és bizony legalább ilyen nagyok a különbségek is a "kereszténységek" között: a politikai kereszténység gyakran nem sok felismerhető vonást mutat az evangéliumi kereszténységgel. A vallásgyakorlás kiüresedett formalitása ugyanolyan káros, mint amikor az evangéliumi kereszténység szűklátókörűen mindent elutasít, ami nem az elképzelései szerint keresztény. 

Egyszóval, bizonyos értelmű káosz uralkodik azon a területen, mit is értünk pontosan kereszténységnek a társadalomban. Ez a kevert és nehezen kibogozható állapot, ahol a kategóriák és a különféle "kereszténységek" egymásba csúsznak, azért is furcsa, mert sokkal inkább jellemzője a posztmodern filozófia relativizmusának, mintsem egy tényleg végiggondolt kereszténységnek. Magyarul, miközben mi hívők számos alkalommal kritika alá vonjuk a nyugati társadalmak elvilágiasodását, magunk sem tudunk eléjük tenni egy letisztult képet arról, mi is a kereszténység. Ha feltételezzük, hogy létezik ilyen tiszta kép, az is a sokféle kereszténységek alá temetve próbálja felhívni magára a figyelmet. A nagy kérdés persze az, lehetséges-e egyáltalán olyan keretet alkotni, melybe beépülnek elemek a kulturális, nemzeti, Urambocsá' politikai kereszténységekből, miközben az egész konstrukció biblikus talajon marad? Vagy inkább ne is feszegessük a kérdést? Ha másért nem, az eligazodás kedvéért megérné talán egy ilyet létrehozni...