A mit és a hogyan...

Az internet forgatagában elém került Ruff Tibornak, a Hit Gyülekezete filozófus-teológusának egy korábbi írása Isten keménységéről, melyben megkísérelt választ adni egy őszinte hívő őszinte kérdéseire. A kérdések mondhatni az unalomig ismert, de panelszerűen visszatérő dilemmákra vonatkoztak: az Isten parancsára elkövetett erőszakról, bosszúról, nők és gyermekek kiirtásáról szóltak. Kíváncsi voltam, vajon hogyan ragadja meg a problémát az ismert filozófus-teológus?

Szögezzünk le mindjárt az elején két tényt! 

Az egyik, hogy a bevezetőben említett kérdéskörök a kérdéseknek is csak a felszínéhez tartoznak. Amikor valaki őszintén tépelődve feldobja a labdát, hogyan férhet össze Isten szeretetre épülő jellemével embertömegek durva elpusztítása, városok eltörlése a föld felszínéről, komplett népek megsemmisítése, akkor valójában szerintem nem ezek az igazi kérdései. Az igazi kérdések az ilyen kérdések mögött vannak, és sokkal inkább Isten személyére, a bibliai textus erkölcsi-történeti hitelességére, sőt magának a Szentírásnak, mint erkölcsi iránytűnek a megbízhatóságára vonatkoznak. Mindez számomra azt jelenti, hogy érdemesebb lehet talán ezekkel a problémákkal foglalkozni, mintsem a konkrét kérdésekre válaszolni. Ezt egyébként valószínűleg Ruff Tibor is érezhette valamennyire, hiszen írása nagy részében Isten természetéről, az ember és Isten közti távolságról, és Isten tekintélyéről beszél. Merítése mégis nagyon sekélyesnek tűnik és egyáltalán nem tér ki magára a szöveget érintő dilemmákra - pedig azok komoly hatással vannak magára az értelmezésre is.

A másik tény, hogy ez az egész problémakör nem pusztán kognitív, hanem lélektani nehézséget is jelent egy mai olvasó számára. Sőt, a lélektani probléma talán még nagyobb és meghatározóbb is a kognitívhoz képest. Ha egy hívő ember őszintén bizalmat szavaz Istennek, akkor a szorongása is őszinte lesz, amit a brutális bibliai passzusok kapcsán érezni fog. Egy Istent szerető kereszténynek nehezen fér meg a szívében a gondolat, hogy vasárnaponként egy olyan Valakinek énekel jámboran dicsőítő és magasztaló dalokat, aki vízbe fullasztotta az egész világot, csecsemők likvidálására adott utasítást, vagy éppen arról beszél, hogy vérrel részegíti meg nyilát és hússal eteti a kardját. Nem, ezek nem a humanista forradalom aggályai, hanem a normálisan gondolkodó, Krisztus szeretetével eligazodni kívánó ember dilemmái. Az érzést magam is átéltem, többek között ezért próbáltam egy sorozatot megírni itt a blogban. 

Egyszóval kettős nehézséggel állunk szemben, mert egyszerre kívánunk az értelem számára is valamiféle utat mutatni a kérdésben, de ezt olyan módon kell megtennünk, hogy az egész probléma lelki vetületére is balzsamként szolgáljon. Vagyis nem csak az számít, mit mondunk a felvetésekre, hanem az is, hogyan beszélünk róla.

Nos, Ruff Tibor cikkében sajnos sem a "mit", sem a "hogyan" nem stimmelt számomra, sőt a kognitív és a lelki szakadékot is inkább csak mélyítette, mintsem betemette volna. A cikk maga hosszú, mégis viszonylag könnyen összefoglalható az a hangulat, amit áraszt magából. Isten nem a mi szintünkön van, és amúgy is szuverén, nem lehet Őt számon kérni. Joga van a kemény ítélethez, főleg amikor minden démonivá válik az emberek között. Az özönvíz idejében élő emberek tulajdonképpen testben élő démonok voltak. A modern humanisták pedig következetlenek, hiszen abból nem csinálnak problémát, hogy az ember például agyoncsapja a szúnyogot. Márpedig az ember és a szúnyog közti távolság kisebb, mint az Isten és ember közti távolság, és ha nekünk jogunk van ilyet tenni, Istennek annál inkább joga van eltörölni mindent a föld színéről. Ráadásul úgy tűnik, sok negatív dolgot genetikailag is továbbadunk a következő generációnak, vagyis nem is feltétlenül rossz kipusztítani a csecsemőket, mielőtt azokban kiteljesednek az így átörökített dolgok. Egyszóval és röviden: Isten lesújt és kész, engedjük ezt meg Neki - még ha a megtévedt humanista korszellem vitatkozik is ezzel.

Azon túl, hogy az egész írást áthatja egy számomra rendkívül taszító és kemény hangnem, ami pont ebben a lélekterhelő témában nagyon aggályos, érdekesnek találom azt is, hogy Ruff Tibor számára a probléma kulcsa inkább a mai világban keresendő, mert az felveti az ilyesféle kérdéseket. Hozzáteszem, az a világ zavarja, amelynek minden pillanatban élvezi az előnyeit, amelynek köszönhetően filozófusként boldogulhat, érvényesülhet, megnyilvánulhat, s amely például a vallásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás adottságát is kínálja számára. Ha Ruff Tibor abban a világban élt volna, amelyről a problémafelvetés szól, talán már életben sem lenne: no nem azért, mert aktívan tett volna valami rosszat, hanem például azért, mert nem Izraelben látta meg a napvilágot.

Nem tudom, hogy a problémát felvető levélíró mennyire volt elégedett Tibor válaszaival, de ha én lettem volna az, biztosan elcsüggedek mire a cikk végére érek. Még egy dolgot azért hozzátennék: az utóbbi időben nagy élvezettel figyeltem Tibor vitáját az ateista Orosz Lászlóval, melyet ráadásul sok-sok órában bonyolított le akár rádióadás, akár élő pódiumvita formájában. Sokat tanultam tőle, ezt őszintén mondom. Ezért mielőtt valaki félreért, nekem nem Ruff Tibor személyével van problémám, sem azzal hogy a Hit Gyülekezetéhez tartozik. Őszintén szólva ez egyáltalán nem érdekel. A gondolataim csakis ennek a cikkének szóltak, amely éppen filozófiailag és teológiailag nem mélyült el igazán a felvetett kérdésekben - ahogy azt pedig többek között a mai evangelikál teológiában is többen megtették. Tisztában vagyok azzal is, hogy borzasztó nehéz ezekre a kérdésekre értelmes választ adni, sőt talán nem is lehet.  Amikor mégis nekifutunk a megmászhatatlan hegynek, azért tesszük ezt, hogy legalább bizonyos magasságig feljussunk az oldalán, ahonnan más panorámából tekinthetünk a valóságra. Én most úgy éreztem, a szerző inkább árkot ásott a hegy tövében, így az még magasabbnak és még félelmetesebbnek látszik. Ez az, ami nem jó.