2019. február 4., hétfő

A lelkipásztor-központúság felszámolása?

Korábban már említettem Klaus Douglass remek könyvét, melyben megkísérelte összegyűjteni egy 12 szakaszból és 96 tételből álló gyűjteményben azokat a teendőket, melyek véleménye szerint megalapozhatják az egyház jövőjét. Douglass írásáról éveken át lehet jóízű beszélgetéseket és vitákat folytatni, mert számos problémás pontra mutat rá az egyház jelenleg működő struktúrájában. Ezek közül az egyiken régóta rágódom - és azt hiszem nem egyedül én.

Klaus Douglass
Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a katolikus egyháztól a Hit Gyülekezetéig, a reformátusoktól a pünkösdiekig az egész egyházi struktúra pap vagy lelkipásztor-centrikus alapon van felépítve. Gyakorlatilag minden közösség élén egy pap vagy lelkipásztor áll, és ami a kívülállók többségében kialakul az egyházról, az is többnyire egy pappal vagy lelkésszel való találkozásból fakad. Sokak számára ezek a találkozások ráadásul az élet kulcseseményei környékén történnek, például esküvő, keresztség vagy temetés kapcsán, így még inkább elmélyülnek az ekkor begyűjtött impulzusok. Ha a pap a találkozás pillanatában "jó fej" volt, akkor onnan kezdve az egyház is az lesz, ha a pap éppen nem  viselkedett szimpatikusan, akkor "a kereszténység" is elvetendő.

Mindez persze egy primitív képlet, ami ráadásul igazságtalan terhet akaszt a papok és lelkészek nyakába - mintha nekik kellene az egész kereszténységet az adott pillanatban egyedül reprezentálniuk. Mégis így működik a dolog, és ráadásul nemcsak kívül, de még a gyülekezeteken belül is ez az alapvető attitűd. Mintha szabályt kreálhatnánk belőle, ha valaki kíváncsi egy gyülekezet milyenségére, akkor nézze meg a lelkészt vagy papot - noha egy gyülekezetről így nem lehet igazán reális képet kapni.

De honnan jön ez az irtózatos pap és lelkészközpontúság? Az biztosnak tűnik, hogy nem a Szentírásból! Douglass félig viccelődve jegyzi meg:
"Akár hiszik, akár nem: már majdnem tizenöt éve voltam lelkipásztor, amikor rájöttem, hogy ez a foglalkozási ág a Bibliában egyáltalán elő se fordul."
A leginkább idézgetett igevers ebben a tekintetben az Efézusi levél 4,11-12, amely ötféle tisztséget nevez meg, vagyis az apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat. A tanítások jó része aztán elkezdi ezeket a feladatköröket elemezgetni, hogyan kellene jól csinálni őket, melyek a buktatóik, milyen lehetőségeket kínálnak... De az igevers végével már nem sokan törődnek, ami meglehetős egyértelműséggel leírja, mi szüksége van az egyháznak ezekre a funkciókra: "...hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére." Vagyis nem arról van szó, hogy a felsorolt öt fontos pozícióban álló emberek szolgálnak látástól-vakulásig, és vállaikon cipelik a teljes egyház súlyát, hanem a szentek, vagyis a gyülekezet tagjai végzik a tulajdonképpeni szolgálatot. A lelkészeknek, papoknak, tanítóknak az a feladatuk, hogy erre felkészítsék az embereket, mintegy munkacsoportot szervezve. 

Ma ezt pont fordítva látni: megvannak a dedikált emberek, a klerikális réteg ha úgy tetszik, akik megpróbálnak mindent csinálni, mindenbe beleszólni, mindenhol ott lenni és mindent kézben tartani.  Ez persze általában nem sikerül, mert nem is sikerülhet, hiszen a koncepció eleve rossz. És ezt mintha még akkor sem vennénk észre, amikor már körmünkre ég a probléma. Miközben például a katolikus egyházról hosszú ideje tudható, hogy paphiánnyal küzd, és lassan azon gondolkozik, melyik templomot kellene bezárnia, akár motorizálhatná is a padban ülő hívőket, akiknek igazán dolguk volna a szolgálatok végzése. Ehelyett arról megy a vita, vajon hogyan lehetne többek számára vonzóbbá tenni a papi hivatást, esetleg nőket is beemelni ebbe a szerepbe. A protestáns egyházak egy részében - főleg az evangéliumi kisegyházakban - a lelkész pedig már-már az orákulum szerepébe került, aki az ószövetségi főpaphoz hasonlóan kivételes figura, és Isten szinte csak rajta keresztül kommunikál a gyülekezettel.

Bármi is áll a túlzott pap-lelkész centrikusság hátterében, fontos észrevenni - amit egyébként Douglass is megemlít -, hogy egyetlen olyan feladatkör sincs az Újszövetségben, ami csakis egy lelkipásztor kizárólagos előjoga volna, és amit másnak nem szabadna helyette megtennie. Hitoktatás, keresztelés, temetés, prédikálás, tanítás, családlátogatás, lelkigondozás, szervezési feladatok, karitatív-szociális munkák - ezeket igazából bárki végezheti, nem kell hozzá feltétlenül lelkésznek lennie. A sok esetben mindennel foglalkozó lelkészeket talán fel kellene váltania az aktív gyülekezeteknek - mert a kiégett lelkészek éppen annak a közösségnek ártanak a legjobban, melynek a támogatására éreznek elhivatottságot magukban.

6 megjegyzés :

  1. Nagyon fontosnak tartom a témát. Erről írtam anno Gyülekezetvezetésen, hogy a legtöbb lelkész, akit ismerek, a delegálási csapdahelyzetben vergődik: "Hogyan kerülheted el a csapdahelyzetet, amikor egy feladat elvégzése kevesebb energiát, és több érzelmi nyereséget jelent, mint ha tovább adnád? Könnyebb megcsinálni, mint továbbadni, illetve közben még jól is érezheted magadat, mert learatod mások elismerését, milyen odaszánt és szorgalmas szolgáló vagy."
    https://gyulekezetvezetes.blog.hu/2013/06/30/delegalasi_csapda

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Endre!
      Köszönöm a cikket, jól összegzi a lényeget és látom téged is megihletett Douglass könyve. :-) Igen, a kontrollkényszer is ott áll a háttérben, nem is feltétlen rossz szándékból, pusztán a pap/lelkész úgy hiszi, mivel mindenért csakis övé a felelősség, mindent kontrollálnia is kell, ami számára azt jelenti, neki szükséges csinálni az összes projektet.

      Törlés
    2. Igen Douglas könyve az egyik nagy kedvencem. Megdöbbentő, hogy a teljesen eltérő háttér (német népegyház) mennyire általánosan írja le ezt a problémát is.

      Azzal is mélységesen egyetértek, amikor arról írsz, hogy a (neo)protestáns egyházakban ha lehet még feljebb tolták a potmétert, és került szinte ószövetségi papi szerepbe újra a lelkész, és pl az az igazi, ha ő imádkozik érted...

      Hogyan lehet ezen változtatni? dr. Gary Johnson, aki a TCM teológián a kedvenc professzorom volt, és mellékesen egy több mint 4000 fős gyülekezet vezető pásztora mondta: Endre, hol van leírva a Bibliában, hogy pl csak lelkész meríthet be embereket. A gyülekezetünk történetének egyik legerőteljesebb bemerítése a volt, amikor egy hívő nagymama bemerítette a lányát, és a lánya utána az ő lányát. Három generáció állt ott a medencében a gyülekezetben. Sokszor amit látunk hangosabban prédikál, mint amit mondunk. Miről beszélt ez mindenkinek aki látta? Nem kellene nekem is többet foglalkoznom a családom lelki életével?
      Vagy elmondta, hogyan változtatták meg az elvárást miszerint a lelkészek kutyakötelessége az, hogy mindenkit meglátogassanak. Két okból is problémás: egyrészt, amit Jézus tanított az utolsó ítéletről (lásd beteg voltam és meglátogattatok) véletlenül sem lelkészeknek szólt. Másrészt megérttette a gyülekezettel: ha én meglátogatlak, akkor gyakorlatilag a munkaidőmben, fizetésért teszem. Ha egy tesó elmegy hozzád, akkor ő sokkal nagyobb áldozatot hoz. Most már pont megfordult a helyzet és azt tartják problémának, ha valakit "csak a lelkész" látogatott meg.

      Törlés
  2. Jelenések 2-3. fejezet: "A (...) gyülekezet angyalának írd meg"?
    Valóban az a biblikus, ha több ajándék működik együtt a gyülekezetben, de elsősorban mégis csak ők lesznek számonkérve azért, ami ott folyik...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, de ennek a számonkérésnek az alapja az, hogy mennyire tudták felkészíteni a hívőket a szolgálat végzésére... Nem tartom valószínűnek, hogy azt kérik számon rajtuk, hogy egyedül elvégezték-e az összes munkát a gyülekezetben...

      Törlés
  3. "A sok esetben mindennel foglalkozó lelkészeket talán fel kellene váltania az aktív gyülekezeteknek"
    - Én is pont így gondolom, csak az ú.n. megváltás összképéből levezetve. Az összkép elemei:

    1. A zsidók várnak egy Dávid-házi zseniális világkirályt, akinek uralma elhozza a tökéletesen igazságos és jóléti világbékét (zéró elnyomás, kardból ekevas).
    2. Jézus ehhez képest egy Dávid-házi transzcendens meritokrata világkirály (mindent odaad a vezetetteiért, így látszólag "elbukva" magasztosodik élükre az örök életben).
    2.a A földi életében olyan struktúrát szervez tanítványaiból, amelyik a Messiási Kor zsidó közösségbeli meghirdetésére alkalmas (ez egy judaizmuson belüli PR és tréning szervezet).
    2.b Az örök életből megparancsolja, hogy tanítványai az egész világon hirdessék meg a Messiási Kor bekövetkeztét (ez egy globális PR és tréning szervezet)
    3. A Saulból lett Pál őszintén hiszi, hogy Jézus még az ő életében (kb. 30 éven belül) újra leszáll a földre, és angyali seregével átveszi a kézzel fogható világuralmat, erre szervez hirdető struktúrát (ami egy Világvégére hangolt, "addig húzzuk ki valahogy" szervezet). Emlékeztetőül: a Messiási Kor nem végidő, hanem tartós aranykor, földi kardból lesz földi ekevas.
    4. Elmarad a Pál szerinti Végidő, de megmarad a Pál szerinti "guggolva is kibírjuk a Vég-ig" szervezet. Kisebb-nagyobb reformok történnek, de senki nem elég bátor Pál koncepciójának felülvizsgálatához, miszerint a Végidő olyan régóta késik, hogy immár a végtelenbe nyúlónak tűnik. Mi indokolja akkor a 30 évre javasolt "guggolós" szervezet fennmaradását?

    Ebben az állapotban célszerű újragondolni a helyzetet: miszerint Jézus transzcendens módon világuralkodó, nem jön el maholnap angyali serege élén, nem veszi át ennél konkrétabban a világuralmat. Transzcendens módon viszont már 2000 éve irányítja, és békés jóléti sikerekre vezeti az összes hívét. Békésebb és jólétibb sikerekre, mint bármely konkurens földi ideológia - ilyen meritokrata alapon indokolt, hogy az egész világon irányadóvá váljon Jézus tanítása.

    Ebből milyen szervezet következik? Szerintem is olyan, amelyben a hívők sokkal aktívabb szerepet játszanak, és amelyben a klérus a "trénerek trénere", nem a lótifuti. A hívek egy, a transzcendens és a földi jólétet összehangoló meritokrata államigazgatás dolgozói, amelyhez önkéntes alapon bárki csatlakozhat, de amely nem kényszeríti rá magát a másként gondolkodókra (amíg cserébe azok is tartózkodnak a kényszerítéstől; mivel nem tartózkodnak, vannak és lesznek konfliktusok; ezeket szellemileg bokszoljuk le).

    Praktikusan elképzelve: ahogy az egyetemi oktatók nem vonulnak ki a "világból", hanem fejlesztik azt a művelt bölcsesség irányába, úgy fejlesztik a keresztények a közéletet a békés jólét irányába. Ahogy az egyetemi oktatók nem olvadnak közben be, úgy a keresztények sem, hanem tájékozódási pontul szolgálnak az útkeresőknek. Ahogy bárkiből lehet egyetemi oktató, de ez nem könnyű feladat, úgy bárkiből lehet békés jólétfejlesztő keresztény is, de ez sem sétagalopp. Viszont jól fizetett állás! Méltó a munkás az ő bérére.

    Ahogy egy egyetemi oktató számára értelmetlen distinkció, hogy ő most a "világ" része-e vagy azzal szembehelyezkedő (ugyanis részben ez, részben az, valójában szellemi világfejlesztő), úgy a keresztények számára is értelmetlenné válik ez a distinkció.

    Mit szóltok, klérustagok? Akartok merit alapján jól fizetett rektorok és dékánok lenni az egyetemi oktatók élén?

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)