2021. augusztus 8., vasárnap

Az Antióchiai Szent Kézigránát

Kívülről fújja minden vasárnapi iskolás kisgyermek, hogy a szeretet a legnagyobb. Ezek azonban egyre inkább csak szavak a papíron. Nem valamiféle túlérzékenység, hanem egyszerűen a mindennapi tapasztalat mondatja velem, hogy a kereszténység teljes profiltévesztésben van a szeretetet illetően: míg a világ szerint a szeretet parttalan, mi elhitettük magunkkal, hogy mindenkit helyesen szeretünk - miközben egész embercsoportokat valójában ki nem állhatunk.

Nagyon helyesen fogalmaz Ernst Käsemann (ld. fotón), amikor Pál apostolnak a szeretetről szóló gondolatai kapcsán megjegyzi, csak akkor tanulhatunk belőle valami újat, ha hajlandók vagyunk felejteni is vele kapcsolatban. Például el kell felejtenünk, hogy a "szeretethimnusz" (ami egy eleve rossz elnevezés) valamiféle rémesen szentimentális, csöpögős, vagy cuppogós szeretetről beszél. Valami olyanról, ami érintetlenül hagyja az ember életét vagy esetleg könnyes egymásra borulásban látja a megoldást. Ezt száműzni kell a gondolkodásunkból, hogy helyet kaphassanak igazi elképzelések a szeretet természetéről. Käsemann józanul látja a kérdést, amikor ezt írja Pál közismert sorairól:

"(...)ez a szöveg valójában küzdelemre hívja a keresztyén gyülekezetet."

A szeretet nem más, mint a keresztény gyülekezet küzdelmes létezése a világban. Az ember alapvetően bűnös természetű, az önzés, a taposás, az irigység és más sötétebb kategóriák felé hajlik - ezért nem természetes és különösen nem konstans állapot, hogy a feltétel nélküli elfogadás és szeretet felé mozduljon. Azért harcolni kell, ami erőfeszítést és koncentrációt igényel. De miféle küzdelemről van itt szó valójában?

A hívők egy része kapásból tudja a választ. A szeretet küzdelmét valamiért csakis úgy tudják értelmezni, hogy az valakik ellen történik: a "meleglobbi", az ateisták, a liberálisok vagy úgy általában az egész világ áll velünk szemben, mi keresztények pedig elkeseredetten harcolunk a különféle gonosz befolyások tengerében, amik állandóan minket akarnak tönkretenni és elsöpörni. Felszólalunk, megszólalunk, kiszólunk, beszólunk, megvan a véleményünk, tiltakozunk, írásban állást foglalunk, tüntetünk, cikket írunk, gúnyolódunk, felhorkanunk - de mi egyébként természetesen nagyon szeretjük a körülöttünk élőket... Világos. Olyan ez a szeretet, mint a Gyalog Galoppban a közismert Antióchiai Szent Kézigránát, mellyel az Úr miszlikbe szabdalja az ellenségeit - végtelen kegyelmében.

Nos, én úgy vélem, ez nem az a küzdelem, amiről Käsemann írt. A keresztyén gyülekezet küzdelme mindig is azt jelentette, hogy az egyház akkor is tartotta magát elveiben, retorikájában, gyakorlatában a nem szentimentális, de mégis kedves és szelíd szeretethez, ha a világ sodrása csaknem elviselhetetlen volt számára. Nem a világgal küzdött, hanem önmagával küzdött a világban. Nem a "buzik" vagy a "libsik" ellen harcolt, hanem saját magával vívott állandó harcot, hogy szeretni tudja a tőle értékrendben távol álló, eszmeiségében és erkölcsiségében messze eső csoportokat is.

Az elmúlt időszakban viszont egyértelműen felerősödött az a trend, hogy a kereszténység nem önmagával harcol, hogy szeretni tudjon, hanem a világgal harcol, miközben elhiteti saját magával, hogy egyébként szereti az embereket. Még speciális kifejezéseink is vannak erre a képmutatásra. Például amikor azt mondjuk, hogy valakit szeretünk "az Úrban", az gyakorlatilag azt jelenti, hogy ki nem állhatjuk az illetőt, a hátunk közepére nem kívánjuk, de megpróbáljuk elviselni, hisz ez a kötelességünk.

Ez nem az a szeretet, amiről Pál apostol írt és amit nekünk gyakorolni kell. Ebben a szeretetben nincs semmi isteni, semmi vonzó, semmi olyan, amire az ember szívesen rezonál. Ez csak az Antióchiai Szent Kézigránát, amit oda dobhatunk, ahova akarunk. Ugyanolyan messze esik a valódi szeretettől, mint az elvtelen, mindent elfogadó verziója - csak a másik oldalról. A szeretet tényleg küzdelem, de nem a világi trendekkel és hatásokkal szemben, hanem alapvetően és elsősorban a saját hozzáállásunkkal, hogy a világ dömpingsodrában is tudjuk tovább szeretni - ami nélkül különben csak vallásos senkik vagyunk.

4 megjegyzés :

  1. Egyetértek a leírtakkal. Sajnos azt veszem észre hogy hiába alakul ki az életem, ha nem figyelek oda minden szétesik körülöttem, mert a természetem hajlamos a sötétség felé fordulni ( haragtartás, megsértődés, közönyösség stb.) Mondjuk sajnos a világ is ráerősít erre mert rákényszerít a folyamatos, intenzív munkára ami kiégeti az embert és nem marad elég ideje rendbe rakni magát belül. Bár az is lehet hogy a szabadidőmet nem a gép előtt kellene töltenem :D

    VálaszTörlés
  2. Gyakorlati példa: Presser Gábor mesélte több interjújában is, hogy kamaszként neki zongoráznia kellett. Ült a zongora előtt, játszott, és ha egy percre abbahagyta, megjelent a nyitott ajtóban a nagyi fakanalat tartó keze. Ez kézigránát volt, vagy szeretet? (Az eredményt hallgatva, bizony szeretet volt ez, fakanállal előadva.)
    Nem kellene mindent kézigránátként bírálni, ami nem csöpög a méztől és rózsaolajtól. Az amerikai köznyelv ismeri a "kemény szeretet" (tough love) fogalmát, és persze ott is arról szól a vita, hogy a kemény szeretet vajon kézigránát-e. Szélesebb összefüggésekben gondolkodva, a kemény szeretetnek van létjogosultsága a világban, ugyanis nem mindenkinek használ, ha az összes ötletét hajlongva támogatja a környezete – mert különben ordít és toporzékol. A boldogsághoz vezető énfejlődés határait ki kell jelölni akkor is, ha az érintett ezért rövid távon nem hálás.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyetértek: a fakanál is lehet szeretet! Akkor tehát saját házunkon belül alkalmazzuk is, mert ez dolgunk, teendőnk, felelősségünk! Az viszont már nem, hogy átmenjünk minden szomszédunkhoz és ott fakanállal verni kezdjük a gyerekeket.

      Erről akart szólni ez a bejegyzés. Presser nagyija az Presser nagyija volt, de nem a világ összes gyerekének nagyija. Az egyház most "fakanalazik" kifelé is és ostorozza vele a világ bűneit. Ez az, amit sem Jézus, sem az apostolai soha nem tettek.

      Törlés
    2. Ha belegondolunk, attól lenne "szomszéd" valaki, hogy a tévedéseinek kárát egy másik háztartás bánja, és nem a miénk. Ilyen értelemben a társadalom egésze a mi háztartásunk, és nem "szomszéd".
      Továbbá, ha tartod a saját elvedet, hogy ki-ki a szűken értelmezett portáján seperjen, akkor neked igazából melyik a szűken értelmezett portád, ahol söprögetsz, és ahonnan nem szólsz ki?
      Tarthatóbb elv az ószövetségi: felelsz embertársaidért a dolgok nagy rendjében, ezért beleszólsz az életükbe. Ebbe nem lehet belekeveredni.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)