Beavatás - válasz Pocsaji Miklósnak

Nem meglepő módon az előző írásomra reakció is érkezett Pocsaji Miklós, a REform blog egyik szerzője tollából. Megtisztelő számomra, hogy ilyen hosszú választ kaptam Miklóstól, akivel már nem először "futunk össze", hiszen a közelmúltban közös vitánk is volt az Evangelikál Csoport szervezésében.

Tisztességes és magvas gondolatok sorjáznak Miklós írásában (remélem nem gond számára, hogy mostantól nem írom ki a teljes nevét), kicsit túl hosszú is nekem, ezért most nem kívánok mindenre reagálni és ezzel egy soha véget nem érő vitafolyamot elindítani. Írásom kifejezetten a férfiasság témájára fókuszál és az ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném mind Miklóssal, mind az olvasóimmal megosztani, kisebb szakaszokra bontva az átláthatóság és olvashatóság kedvéért. Már előre megjegyzem, hogy vitapartnerem nem indulatból írt, viszont egyfajta szenvedélyesség érződik a sorain, amit én teljesen helyénvalónak vélek - ha az igazságot keressük, nem is lenne helyes szenvtelenül eljárni. Remélem, ő is hasonlóan érti majd az itt következőket és nem veszi sértőnek - ha néhol elragadt a gépszíj az csak azért van, mert az igazság nekem is számít.

Egy kis Bedő-exegézis

Kezdjük természetesen a vitát kirobbantó Bedő-cikknél, amit Miklós jónak és korrektnek tart, sőt egészséges szemléletűnek. Az persze nem teljesen érthető számomra mitől lehet egészségesnek nevezni egy olyan írást, ami tényszerű-számszerű csúsztatásokkal operál, eltúlzottan romantikus és végtelenül egyoldalú képet fest a katonalétről és közvetetten a háborúskodásról, miközben tapintható utálattal beszél a mai fiatal fiúkról, akik iskolázottak és dolgoznak. Nem tudom ezek közül Pocsaji Miklósnak pontosan melyik is az egészségesség biztos jele - de ennek eldöntését az ő ízlésére bízom.

Kezdjük a katonáskodással. "Bedő ezzel nem mondja, hogy a férfiasságnak nem lehetnek más területei is." - állítja Miklós, és szó szerint persze igaza is van, mert ilyesmit tényleg nem lehet olvasni Bedő cikkében. Ám hogyan másként kell értenünk az olyan kijelentéseket, amikor a szerző múltba révedő romantikával utal a régiekre, akik szerint ha valaki nem volt katona, lenézték, nem számított férfinak, "nem adtak hozzá nőt." (Utóbbi kifejezés is megérne egy külön sztorit, de ezt most hagyjuk.) Magam is jól ismerem ezt a fériasság-toposzt, mert minden eddigi munkahelyemen a macsó típusú srácok folyton hangoztatták. Ez röviden úgy szól, "ha nem voltál katona, nem vagy férfiember." Tehát, persze, elméletben talán lehetnek más utak is, de ha Bedő szerint a népi bölcsesség alapján attól számít férfinak a férfi, hogy katona... akkor végső soron ez válik a Nagy Fordító erővé a fiúság és a férfiasság között. Viszont ha így van, akkor minek beszélni más utakról? Nem is érződik az igyekezet, Bedő egy pillanatra sem vet fel még elméletben sem egyetlen más opciót, csak ezt az egyet erősítgeti hamis példákkal. Ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a fiúkat valakinek "bele kell erőltetnie" a beavatásba, vagyis a sorkatonaságba, mert amióta világ a világ, maguktól sose mentek bele ilyesmibe. Ebből a képletből aztán meglehetősen világos az üzenet: a katonaviselt férfi az biztosan férfinek nevezhető, és ha ez igaz, akkor akár kényszert is jó dolog alkalmazni ennek érdekében. A Bedő-exegézis igazán nem nehéz műfaj, nem nehéz az üzenetet dekódolni, mert maga a jelenség is elég ismerős.

Természetesen Bedő retorikája elég ravasz ahhoz, hogy azért explicit módon mégsem írja le amit valójában gondol, de lépten-nyomon áthatja egész szövegét az erre való szándék. Van ebben valami mulatságosan ellentmondásos. A tökös, férfias, az ő értékrendje szerinti macsóság mentén pont a kendőzetlen beszéd lett volna elvárható. Egyenesebb lett volna, ha egyszerűen leírja: "a mai fiúk gyenge, nyeszlett idióták, csak a Netflix előtt döglenek, ezért mindenkinek kötelezővé tenném a katonaságot, mert az az igazi beavatás, és mert csak így lesz belőlük férfi!" Számomra nyilvánvaló, hogy Bedő ebben hisz, lépten-nyomon próbálja ezt a bennefoglalt véleményét alátámasztani. Ennek érdekében nem riad vissza még attól sem, hogy hamis számokat hozzon - de azért mégis óvatos, mégsem fogalmaz kerek perec, mert talán maga is érzi ösztönösen, hogy ez az álláspont így ezer sebből vérzik.

Az igazi férfi nem Hollywood-ból érkezik...

Pocsaji Miklós nehezen találja a szavakat, amikor arról kezd gondolkodni, a "férfi az vajon mi?" - és először azon töpreng, hogy az ókorban még a kérdést is hülyeségnek gondolták volna. Sőt, elmebetegség ilyet kérdezni, hiszen akkoriban tiszta és egyértelmű volt mitől férfi a férfi. Őszintén beismerem, nem egészen értem miben szempont itt és most számunkra, hogy idestova több korszaknyival korábban kik mit gondoltak a férfiasságról - mármint azok az ókori férfiak (például a Római Birodalomban), akik a homoszexualitást is teljesen természetes jelenségként értelmezték, sőt a férfiak a fiúk szerelmét adott esetben magasabbrendűnek tartották a nők szerelménél. Persze ezek már nyilván undorító dolgok Pocsaji Miklós számára, amiktől iszonyodik - de akkor az ókori férfikép milyen alapon nem az? Mi alapján szelektál, hogy mi példa és mi nem az az ókori felfogásból? Ha pedig szelektálunk, akkor miért ne szelektáljuk ki azt is, hogy az ókoriak nem foglalkoztak úgy a férfiasság kérdésével, mint tesszük az itt és most manapság?

A gondolatmenet sűrűjébe aztán a Gladiátor című film is megérkezik Miklós tálalásában. Szerinte a film forgatása idején, azaz kereken 2000-ben még lehetett ilyesféle macsós mozit készíteni, fehér, hetero férfiakkal a főbb szerepekben, ma viszont a dekadens és lagymatag világban ilyen már nincs. Ez persze csak mellékszál Miklós írásában, én most mégis megállok egy kicsit itt, mert fontos jelenségek rejlenek a mélyén.

A tény az tény: a Gladiátor a maga módján tényleg remek film, kitűnő alakításokkal, pazar kivitelezésben, és szerintem halhatatlan zenével. Ha jól értem arról szól, hogy egy gonosz és elmebeteg császár megöleti a főszereplő Maximus családját - aki ettől teljesen tönkremegy és élni sem akar többé, kivéve hogy bosszút álljon és meggyilkolja a császárt. Ennek érdekében beáll a cirkuszba és másfél óra értelmetlen gyilkolászás után végül leszúrja a császárt, majd ő is meghal. Nagyjából erről az attitűdről szólt az ókor, érdekes hogy Miklós keresztényként éppen ezt a bosszúfilmet említi példaként, habár gyenge férfiként nem teljesen értem miben és hogyan jó ez az üzenet nekünk, 21. századi elpuhult keresztényeknek. Ahogy azt sem, a bosszúállás pontosan melyik krisztusi erényből következik, hogyan fér el egy keresztény eszköztárában.

Viszont jó hírem van a számára: nem a Gladiátor volt az utolsó macsós, hetero, fehér férfias mozi. A bőséges kínálatból ajánlom Miklós számára a HBO 2010-es "Spartacus: vér és homok" című sorozatát, amelyben mindenki "macsóhiányára" valószínűleg meglesz a gyógyszer, hiszen a címszereplő egy izmos, fényes mellkasú, talpig férfi, aki huszonhárom részen keresztül halomra öli a népeket. De ha megmaradunk a fiatalok jövőjét tönkretevő Netflixnél, olyan igazán férfias mozikat láthatunk, mint a Birmingham Bandája (tömény erőszak és férfias káromkodás), a Vaják (izmos főhős), a Vikings vagy éppen a Company of Heroes (katonák) - ezek mind friss eresztések, és teljesítik Miklós elvárásait, hiszen 2000 után készültek és macsó, fehér, hetero férfiak a címszereplőik. Mindehhez elegendő az "Erőszakos", a "Háború" és a "Kemény" címkéket beállítani a távkapcsolóval, és máris oldalakon keresztül lehet lapozni a kínálatot. Hozzáteszem, a Miklós által emlegetett 300 című eposz is ide tartozik, hiszen bőven a Gladiátor után készült.

Igaz ami igaz: az embernek tele lehet a hócipője azzal, hogy szinte minden filmbe kötelezően beletesznek egy meleg karaktert - ami egyébként engem meglehetősen irritál -, de emiatt miért is nélkülözné a filmipar a fehér, hetero, szexis férfi főhősöket? Hiszen ez egy remekül bevált toposz, még mindig rengetegen zabálják, sok fiú irigykedve erre ácsingózik, nem utolsó sorban milliárdokat fial a mozikasszáknál és a streaming-platformokon egyaránt. Az eszményi férfikép Woody Allen minden tehetsége ellenére is inkább Stallone fénykorára emlékeztet, és naponta táplálja a teljes médiapiac: nagyon is virulens, életképes, fennmaradó jelenség.

Persze nem biztos, hogy jó ötlet a férfiasságot bárhogyan is a kliséfilmek karaktereivel rokonítani. A férfiasság megértését keresztényként vélhetően szerencsésebb a Szentírás felől kezdeni, és nem a Hollywood által éppen felkínált étlapról venni a mintát. Rossz hír azonban Miklósnak és valószínűleg Bedőnek is, hogy a bibliai modell középpontjában egy olyan férfi áll, aki soha nem volt katona, így az ő koordináta-rendszerükben valószínűleg nem sok hitelességre számíthat: Jézus Krisztusnak hívják.

Jézus, a Férfi

Szögezzük le világosan, hogy sem Jézusnak, sem az Újszövetségnek semmi baja nincs a katonáskodással. Miklós írása vége felé érve is bizonygatja ezt, például a kapernaumi százados izgalmas története kapcsán. Teljesen egyetértek vele - de hát ki és hol állította ennek az ellenkezőjét? Mondta volna bárki, hogy nincs szükség a honvédelemre, hogy ne lehessen katonának menni, vagy a katonáskodás minden ízében rossz? 

Természetesen erről szó sincs. Ha valaki katona szeretne lenni, keresztényként is megteheti, sőt nem követ el ezzel semmiféle bűnt vagy hibát. Ez egy szakma, mitöbb talán kijelenthetjük, hogy több is annál: egyfajta sors, elhivatás, lelki alkat is. A probléma azzal van, ha betonbavésett kötelességként, egyedüli férfias útként akarjuk ráerőltetni mindenkire. Ha retorikai fogásokkal és csúsztatott számokkal próbáljuk kifejezni, hogy márpedig az az ideális társadalom, ahol a kipucolt csizmák az ágy alatt lapulnak - minden értelmes férfi szobájában. Ha lenullázunk és megvetően lesajnálunk mindenkit, aki ezt nem így gondolja.

Szóval, Jézusnak nincs baja a katonákkal, de azért mondjuk ki azt is, hogy Ő maga tudatosan került mindenféle komolyabb erőszakot. Igazán egy ízben látjuk ostort ragadni, amikor a templomot megtisztítja a kapzsiságtól (bővölködés-teológia hívei figyelem!), de azért mégsem ez fémjelzi Krisztus karakterét. Hanem az, hogy amikor katonai felkelések vagy forradalmak élére kívánták tenni, sürgősen elment onnan - pedig ezzel sokszor próbálkoztak. Krisztus igazi férfi volt: éspedig azért is, mert miközben erős volt, nem élt az erejével. Pontosabban, olyan dolgokba csatornázta be, melyek révén a gyengék erősekké, a betegek egészségesekké, a bűnösök megváltottakká lettek. Némán tűrte, ha ütötték, és lemondott arról, hogy tizenkét légiónyi angyali sereget kérjen maga mellé, amikor kiszabadulhatott volna. Ez a Jézus kérte a minden bizonnyal macsós Pétert is, hogy tegye vissza a kardját a hüvelyébe, mert ha az erőszak útját választja, akkor ez később bizony a vesztét jelenti majd. 

Így állunk tehát. Jézus az igazi feladvány a tökös-macsós férfiasság iránt rajongók számára, hisz Őt igazán férfiasnak látjuk, de mégsem nevezhetjük macsónak és katonaviseltnek. Jézus mindennel rendelkezik, amitől egy férfi férfi lehet, de semmivel sem, amit ma divatos a macsó-férfiasság tárgykörébe sorolni. Maximus lekaszabolja bosszújában az ellenségét, Jézus meg megbocsát és megfordítja az öldökléstől lihegő Saul útirányát. Tessék eldönteni ki az igazi férfi.

Szent beavatás

Van egy fontos kérdés, amit semmiképpen nem akarok elkerülni, mert jogosnak érződik Pocsaji Miklós kritikájában, illetve Bedő Imre cikkében is. Amiről ők ketten elmélkednek ha jól értem, hogy a mai srácok életéből hiányzik a beavatás, vagyis egy olyan fordulat, katartikus töréspont, ami átformálja a jellemüket, fiúcskákból férfivá emeli őket, anyámasszony katonájából érett személyiséggé.

Maximálisan egyetértek azzal, hogy erre minden fiúnak szüksége van és az egyik igazi probléma tényleg az, hogy beavatás nélküli társadalomban élünk. Én ugyan szeretem a mai srácokat, és nem gondolom, hogy mindegyikükre igaz ez, de tényleg lusták és kényelemesek tudnak lenni és rájuk fér a beavatás élménye. Kérdés azonban, hogy ez a beavatás miért a katonáskodás legyen, amikor keresztényként tudunk egy ennél jobb megoldást is - úgy hívják, hogy megtérés. Nem szoktunk erre így gondolni, de a kereszténység nemhogy nem nélkülözi a beavatást, hanem az egész hitünk erre épül! Mármint ha keresztény hiten nem valamiféle nemzettudatos, politikai, kulturális hablattyot értünk (ahogy a mai hazug politikai retorika szajkózza), hanem a szívből felfakadó, biblikus hitet. A beavatás annak megértésével és elfogadásával indul, hogy az ember ráeszmél: menthetetlenül halott szellemileg, és örökké az lesz testileg is, ha nem bánja meg a bűneit és nem fordul Isten felé. Erre rádöbbenni és ezt megérteni bizony nagyon valós krízisesemény. Nem szeretem a leegyszerűsítéseket, de kicsit olyan ez, mintha az evangélium rákiáltana az emberre: "megtérsz vagy meghalsz - döntsd el!"A felismerést az életrendezés és a megtérés követi, majd a keresztség - és ha mindez mélyről jövően jön, akkor az ember megérzi Isten helyreállító jóságát, a bűnbocsánat felemelő erejét, és a régi életének meghal, egyben feltámad és belekezd egy új életbe. 

Mondjuk ki világosan, hogy ez maga a nagybetűs Beavatás, ami teljes jellemfordulattal, megújult gondolkodással, értékrendváltozással és sokszor bizony az életkörülmények átrendeződésével is együtt jár. Erre nemcsak a fiatal srácoknak, de a fiatal lányoknak is szükségük van. Keresztényként nem azon kellene merengenünk, hogyan legyenek a fiúk macsósak, hanem azon, vajon az egyház miért nem képviseli ennek a Beavatásnak a dinamikáját elég jól ahhoz, hogy az emberek megváltozzanak?

Nem a Honvédség teszi a férfit, hanem...

Befejezésül még egy adalékot szeretnék megemlíteni ahhoz a kificamodott gondolkodáshoz, miszerint "akkor lesz férfi a fiúból, ha katonaviselt". Sajnos ez a felfogás nagyon is illeszkedik a mai szülői gondolkodás tragikomikus légkörébe és folyamatjellegébe. Tapasztalatom szerint a szülők jó része valahogy úgy gondolkodik, hogy elviszi a gyereket az óvodába, azt gondolva, hogy "majd ott foglalkoznak vele". Aztán később "az iskola dolga" tanítani, hiszen ezért van, a gyülekezetnek meg az a dolga, hogy "hitet adjon". Ebbe a sorba tökéletesen passzol azután, hogy a Magyar Honvédség dolga lesz férfit csinálni a fiúból.

Sírni való gondolatmenetet látunk itt. Könyörgöm, ha a gyülekezet csinál hívőt, az óvoda és iskola tanult embert, a katonaság meg férfit a fiúból, akkor mi a fészkes fene dolga van a szülőknek? Csupán biodíszletek egy felnövő gyerek árnyékában? Van olyan épeszű ember, aki komolyan gondolja, hogy kábé félév időtöltés és (ön)szivatás a magyar hadseregben egyenes úton elvezet a férfiléthez? Hát nem a szülők és különösen az édesapák magatartása, nevelő hatása, befolyása, szava inkább az, amin emberi szinten eldől, hogy egy fiúból milyen érett férfi lesz?

Nekem egyértelmű a válasz: egy srácból úgy lesz igazi férfi, ha igazi apja van. Másként fogalmazva, a srác-állapot és a férfilét között a normális apa képezi az átvezető erőt - és nem a Magyar Honvédség. Erre kell aztán megérkeznie az előbb említett Beavatásnak, ami szellemi szinten is rendbe teszi a dolgokat. Talán jó lenne ha az egyház több és nagyobb szerepet szánna az édesapákra ezen a téren, ha többet tanítana arról, mit jelent férfinek lenni, példaképnek lenni egy fiúgyerek számára. Bevallom, ebben nekem is van tanulnivalóm, de szívesen tanulok. Sokkal inkább látom ennek a tudásnak értékét, mintsem a macsóság magasztalását, aminek semmi, de semmi értelme nincs.