Cukik vagyunk!

Blogom rendszeres olvasóit valószínűleg nem lepi meg, hogy van valami permanens feszültség köztem és az Evangelikál Csoport között, mely néha az itt megjelenő írásokban is lecsapódik. Ugyanakkor elárulom, hogy a színfalak mögött szoktam beszélgetni Márkus Tamás Andrással (a csoport vezetőjével), és a jóízű viták mellett néha még azt a természetfeletti csodát is képesek vagyunk közösen átélni, hogy egyetértünk valamiben. Így van ez például most is.

Szóval, Tamással beszéltem a minap, akiről az volt a benyomásom, most éppen megint kifáradt a kultúrkereszténységtől. De ez talán nem is pontos megfogalmazás, mert ami az igazi fáradtságot okozza, az nem a kultúra a kereszténységben, hanem inkább az egyes felekezetek semmilyensége. A középutas nihil, a végtelenül unalmas szürkeség, ami valahogy áthatja az egész egyházat. Egyetértek Tamással, nagyon is így van, hidegnek vagy hévnek kellene lennünk, miközben langyos vízbe lóg a lábunk. Gondolom ez most így még megfoghatatlan és érthetetlen az olvasónak, ezért próbálok kicsit konkrétabb lenni - azt remélve, hogy rokon lelkekre találok az itt leírtak kapcsán.

Ha az ember végignéz az egyes felekezeteken, akkor amellett, hogy számos különbséget fog tapasztalni, mintha mégis lenne az egész egyháznak valamiféle közös karaktere vagy hangvétele. Ezt a karaktert leginkább úgy jellemezhetnénk, hogy a "szeressük egymást gyerekek" és a "fontos, hogy meg ne bántsuk egymást" köré szerveződik. Rendezvényeket, nyári táborokat, (gyerek)alkalmakat szervezünk, ahol egymással összemosolyogva beszélgetünk arról, milyen fontos, hogy békesség legyen - közben meg van egy kis kóla meg vaníliás karika hozzá az asztalon. Aranyosak, vagy inkább egyenesen "cukik" ezek az összeölelkezős rendezvények, simogatják a lelkünket, ami persze nem rossz... de valahogy mégis olyan az egész, mintha altatásban tartanának a gyülekezeteket, mert mindenki sértődékeny, megbántódik, félti önmagát, nem akar vitatkozni, nem szeretne igazán belebocsájtkozni húzósabb kérdésekbe. Vagy ahogy Tamás remekül megfogalmazta, a dolgok nincsenek az élükre állítva, soha, semmi pezsgésre okot adó nem történik - mintha a kisebb-nagyobb egyházak abban lennének érdekeltek, hogy saját magukat ebben a szürke mozdulatlanságban tartsák.

Ez a középutasság egyébként szinte minden szegmensben jelen van. A hazai keresztény kiadók elsöprő többsége nem akar és valószínűleg nem is mer "bevállalósabb" könyveket megjelentetni (mindenhol az önmenedzselő-pszichológiai irodalom hasít), a szószékekről sem igazán hangzanak el kihívást jelentő igehirdetések, mindehhez pedig a dicsőítő mozgalom "Isten őrülten szeret téged!" stílusú szappanos-popzenés taktusai adják a talpalávalót. (Erről a jelenségről hamarosan külön is szeretnék írni, mert annyira bosszant!)

Nos, mindez a "cukihit" egy idő után borzasztó idegesítő azok számára, akik valamiféle kemény eledel után ácsingóznak, és belefáradtak már egymás ölelgetésébe. Mielőtt valaki félreérti: nem a balhét keressük (én biztosan, de szerintem Márkus Tamás sem), hanem azt, hogy érezzük, súlya és tétje van a dolgoknak a hitünkben, és jóval többről szól, minthogy vasárnap elmegyünk a templomba megropogtatni egymás vállát és két puszit adni a kapuban a lelkésznek. Nem egymás torkának akarunk esni, de igenis szeretnénk megvitatni dolgokat, érezni bizonyos kérdések peremeit, sarkos részeit, tétjét. Ahogy mondtam, én és Márkus Tamás sok dologban nem értünk egyet, de abban biztosan egyetértünk: ez még mindig jobb, mintha csak úgy csendben léteznénk egymás mellett.

Ehhez kapcsolódik az az erősödő jelenség, ha mégis valós tartalmakra és gondolkodtató felvetésekre vágyunk, akkor manapság már a nem hívő vagy legalábbis a maga módján a vallás iránt érdeklődő, sokszor akár agnosztikus vagy ateista embereket olvasunk, nézünk, hallgatunk. Ott tartunk, hogy Puzsér Róbert néhol harsány, de legalább szókimondó gondolatömlenye a hitről nagyobb katarzist okoz nekünk, mint a legtöbb keresztény prédikáció. Miközben az egyházak honlapján harangtornyok felavatásáról és szentelt vízzel való meghintéséről cikkeznek, Jordan Peterson a Bibliáról tart mélyenszántó előadásokat. Amíg az egyházi lapokban jámboran írnak róla, hogy Sári néni parádés csipketerítőt varrt a baptista gyülekezet orgonájának tetejére, addig az ateista Szalai Miklós keresztény konferencián ad elő Swinburne istenérveiről vagy éppen markáns kérdéseket taglaló apologetikai könyvet fordít magyar nyelvre. Bizony azon kapom magam, hogy a hitétől elforduló és agnosztikus Bart Ehrman könyvét csak úgy pörgetem a kezemben és élvezettel veszem a benne felkínált kihívásokat - miközben egyre-másra jelennek meg keresztény kötetek arról hogyan tudom jobban szeretni és menedzselni magamat.

Ide jutottunk: a középre pozicionált szentséges semmi helyett igazi témákért, melyek a hitünkkel kapcsolatosak, az egyházon kívül kell nyújtózkodni. Olyan forrásokhoz, szerzőkhöz, emberekhez fordulunk, akik nem is keresztények, ám ők legalább bennünket érintő kérdéseket vitatnak meg. Vagy mondjuk úgy: míg belül cukik vagyunk, közben odakint már a kövek kiáltanak.