Ez volt az?

Tulajdonképpen két évtizednél is több rákészülés, szervezőmunka, lelkesedés előzte meg az idei EzAzANap fesztivál világrajövetelét, melyet az éveken át tartó vírushelyzet miatt kétszer is le kellett fújniuk a szervezőknek. Ám a tegnapi nap során legalábbis abban áttörést történt, hogy végre sor kerülhetett a dicsőítő rendezvényre: a nemzet oltárának kikiáltott óriásszínpadon számos "világsztár" és mintegy negyvenezer néző énekelte, hogy Jézus úr Magyarország felett.

Indulás előtt elhatároztam, hogy megpróbálom félretenni azokat a teológiai kisiklásokat, melyek véleményem szerint az egész "ezazanapos" mozgolódást, illetve a dicsőítő mozgalomnak nevezett, klasszikusan tengerentúlról érkező neoprotestáns irányzatot jellemzik. A következő bejegyzésben szeretnék majd ezzel foglalkozni, mert nagyon fontos kérdésnek tartom - de nem akartam, hogy a tegnapi élmény erről szóljon és ez határozza meg a viszonyulásomat a rendezvényhez. Egyszerűen úgy mentem ki, hogy most egy keresztény fesztiválra érkezem, ahol az emberek Isten iránti szeretetüket akarják megmutatni, és közben jól érzik magukat. Ehhez jó zenészek jó zenéket játszanak, profi körítéssel, megfelelő színpadképpel, magával ragadó jelenléttel. Őszintén szólva nekem az EzAzANap mindig is ezt jelentette, mert a köré épített magasztos szózatokat sosem tudtam komolyan venni, és nem is látom nyomát annak Magyarországon, hogy bármi értékelhető erő lenne bennük.

Maradjunk tehát a keresztény fesztivál fogalmánál, és aki nem akarja végigküzdeni ezt a bejegyzést, annak máris leírom: ezt az élményt végső soron sikerült nyújtania a szervezőknek. Se többet, se kevesebbet. Az idei Nap pont olyan volt, mint az összes eddigi, csak egy nagyobb stadionban, több emberrel, feszesebb tempóval és szélesebb időkeretben. 

Utóbbi egyébként dicséretére válhat a szervezőknek. Ritkán látni olyan alkalmat, ahol szinte semmi üresjárat nincs, pergően követik egymást a színpadi produkciók, és végül az egész gigantikus rendezvény csaknem perc pontosan zárul. Ehhez a legőszintébben gratulálok, emelem a kalapomat a lebonyolításban segédkezők előtt - az ilyesféle hozzáértés mindenképpen jó üzenet, ami masszív profizmusról árulkodik. És akkor odakerült az "i" tetejére a pont is: bár időm egyelőre nem volt rá, de már első átlapozgatásra úgy tűnik, hogy az este végén kiosztott "Jézus Biblia" ugyancsak remekül sikerült. Mint könyv is jól forgatható, igényes kiadvány, teológiai értelemben pedig kiváló koncepció volt az összes szentírási könyvet Jézus személyéhez kapcsolni, mintegy Krisztus karakterén keresztül bemutatni és magyarázni a teljes Bibliát.

Ami azonban innen következik, az többnyire már zenei ízlés és vérmérséklet kérdése. Bár nem keresztény Megasztárról volt szó, azért az ember mégis úgy hallgatja az egymást váltó énekeseket és bandákat, hogy közben értékeli magában a hallottakat. Kiemelek én is néhány pontot a saját benyomásaimnak megfelelően.

Így tehát Ez Az A Nap volt, amikor ki kell mondani, hogy Pintér Béla messze nagyobb élményt nyújtott a legendás zenésznek számító Michael W. Smith-nél. Amikor fiatal srác voltam, rongyosra hallgattam Smitty albumait. Ő az az ember, aki ha nem tér meg és fordul Isten felé, simán világsztár lehetett volna belőle, a popzene élvonalában, kiszorítva onnan az óriásokat. Szerencsére nem ez történt és meg kell hagyni, hogy Smith fénykorában zsinórban tette le a remek zenéket, de nemcsak a popzenében vagy az instrumentális muzsikálásban alkotott nagyot, hanem a dicsőítés is jól passzolt a karakteréhez. Nem voltam felkészülve arra, hogy ilyen harmatos produkciót fogunk látni tőle - a dalok jó részében nem is énekelt, csak félsorokat kiabált be a nézőknek és aztán többnyire vezényelte a tömeg éneklését. Elképzelhető, hogy valami betegség gyötörte(?), a hangosítás is elég rossz volt, mindenesetre most először éreztem csalódottnak magam miatta. 

És ha már Pintér Béla nevét említem, elárulom hogy számomra messze ő a leghitelesebb magyar keresztény zenész, akit a szervezők jó érzékkel pozicionáltak az egész nap záróblokkjának környékére. Bélát régóta ismerem személyesen és biztosan állítom, hogy színpadon kívül ugyanaz az ember, mint amilyennek a színpadon látjuk: egy mesterkéltség nélküli, őszinte személyiség. Ráadásul saját dalokat ír és ad elő, nem a közkedvelt slágereket dolgozza fel, évtizedes pályafutás van a háta mögött, és teljesen mindegy hány éves, még mindig szétcsattan a dinamikától. Igazán megérdemelte a teltházat, a többi magyar produkció jó része erősen felejthető volt hozzá képest. (Leszámítva az olyan egyedi ízeket, mint amilyen például az Új Forrás zenekar népzenei produkciója volt.)

Aztán Ez volt Az a Nap, amikor kénytelen voltam a magam számára elismerni, hogy a klasszikus gospel zene is lehet jó - pedig őszintén szólva ezt a stílust ki nem állhatom. A London Community Gospel Choir színpadi jelenléte viszont bőven elérte az ingerküszöbömet. Eltekintve attól, hogy a színpadon éneklő hölgyek látványáról az jutott eszembe, jó részük a fél kezével összemorzsolt volna, hihetetlenül sodró és hiteles muzsikát toltak. Egyszerűen felgyalogoltak és mintegy negyed órán át magukkal rántották az egész stadiont, mint valami zenei orkán.

Ez volt Az a Nap is, amikor az egyre öregedő, de még mindig jól kinéző Martin Smith egyszerre adott egy nagy kanál nosztalgiát az egykori Delirious? remek slágereiből, és igazolta mindenki szeme láttára, hogy még mindig vannak benne zenei ötletek. Nem mellesleg a jobbján álló, vágott szemű fiatal gitároslány nálam simán elvitte a nap legjobb gitárosa díjat - önmagában is jelenség volt, hát még amikor a hangszerén játszott. Aztán Ez a Nap megint rivaldafénybe állította az ausztráliai Planetshakerst, akikhez már én érzem magam kicsit öregnek. Mégis, kortól függetlenül az elektronikus hangzással megbolondított, alapvetően hangszeres dicsőítésük élőben remekül működik, a színpadi showelemek pedig rengeteget dobnak az egész hangulatán. Velük kapcsolatban még azt is fontosnak érzem kiemelni, hogy a rövidke műsoridejükből "feláldoztak" perceket arra, hogy egy újabb sláger előadása helyett egy bizonyságtétel szólaljon meg. Több koncertjükön voltam már, és felfigyeltem arra a tényre, hogy bármennyire is a "bulizenekar" képét sugározzák magukból, tudatosan igyekeznek ellensúlyozni ezt az imidzset a komolyabb üzeneteikkel.

Komolyabb üzenetekkel egyébként prózában is próbálkoztak a szervezők, de néhány frappáns gondolattól eltekintve bevallom őszintén, ezek inkább a színpadi beállások közötti holtidő kitöltésére voltak alkalmasak. Frázisokat, félkész prédikációkat hallottam, itt-ott érdekes hasonlatokkal, de átütő erőt én bizony egyikben sem fedeztem fel. Amikor a színpadon együtt imádkoztak a különféle felekezetek képviselői, meglehetősen furcsa látvány volt, hogy többen mintha felolvasták volna a saját imaszövegüket - nem volt valami meggyőző, de ez a kérdés már az egész teológiai-szellemi hátteréhez tartozik, amiről majd a következő bejegyzésben részletesebben szeretnék írni.

És akkor még egyszer: milyen is volt Ez a Nap? Alapvetően mindenkinek olyan, ahogyan magát érezni kívánta. Ha lehántjuk a habkönnyű és közhelyeket puffogtató spirituális réteget, egy tisztességesen és profin összerakott fesztivált kapunk, ami teljesen korrektül megállt a maga lábán. Volt itt minden, ami szem-szájnak és fülnek ingere. Tomboló és sodró rockmuzsika, népzene, versmondás, rapbetét, showműsor, imádság, bibliaosztogatás, fénytechnika - és még egy kis eső is zúdult a nyakunkba, ha már olyan sokat énekeltünk róla. Miközben a "szivárványos" Pride vonult a főváros egy másik pontján, szellemi értelemben az igazi színesség a Puskás Ferenc Stadionban mutatta meg magát. Keresztény megabuli volt ez, a szó nemes értelmében. Tudom, ez nem hangzik túlságosan szent kifejezésnek, pedig ha őszinték vagyunk, néha igenis fontos és jó dolog elengedni magunkat és a ránk rakódott napi görcseink alól felszabadulni. Ebben az értelemben hiteles felszabadítási lehetőség volt Ez a Nap az ország legnagyobb oltáránál, a nemzet stadionjában.