Hőskeresők - még egy válasz Pocsaji Miklósnak

Tapasztalatom szerint amikor az ember megvitat dolgokat, el kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy a felek - miután nagy tűzerővel kiadták a bennük lévő potenciált - elkezdjenek kissé hátrébb lépni a témától. Az induló nagy hullámverések után szoktak következni a végiggondoltabb érvek, és szerintem itt tartunk most Pocsaji Miklóssal - mármint ha nem látom rosszul Miklós nekem szánt legfrissebb válaszát.

A jó beszélgetéseknek sosincs igazán vége, inkább csak befejezzük őket, mert nem akarjuk az összes időt és energiát egyetlen témára fordítani. Most velem is ez a helyzet: részemről ez lesz a záróhozzászólásom Miklós felvetéseihez. Ugyanakkor ebben a lezárásban nincs semmiféle sértődés vagy legyintés részemről ("á, hagyjuk, úgy se lehet meggyőzni") - csak annyiról van szó, hogy szeretnék más témát is felvetni és végiggondolni a blogban, ami egyébként éppen ennek a kérdésnek az ellenkező oldala, jelesül az egyház túlzott elnőiesedésének okait firtatja. De először jöjjön ismét Miklós néhány kiszemezett gondolata, akit annyira megindíthatott az előző hozzászólásom, hogy szinte egész sorozatban fogalmazza meg válaszát. Ebből az első részre szeretnék most reagálni, mert egyelőre csak ez az elérhető.

A világ meg a kérdései

Miklós egy icipici beismerő vallomással kezdi, amikor azt írja, hogy kissé esetlenül áll hozzá a keresztény férfiasságról szóló kérdéshez - aminek egyszerűen az az oka, hogy szerinte egy "önmagából kifordult világban" élünk, ahol a férfiatlanság dominál.

Tudom, hogy megint egy mellékszál-jellegű gondolatot ragadok meg, de egyre többször felszisszenek, amikor valaki a nyugati világot "önmagából kifordultnak" nevezi. Ez egy trendi megfogalmazás, mondhatni az értelmiségi lét velejárója lett állandóan panaszkodni és egy beszélgetésben előbb-utóbb bedobni a mélyen szántónak tűnő gondolatot, hogyan hanyatlik a nyugati civilizáció, no meg régen minden sokkal-sokkal jobb volt, most viszont térdig tapodunk az erkölcstelenségben és a dekadenciában. Erről a panaszkodásról egyébként egyszer már vitatkozunk kicsit Miklóssal, és már akkor is elmondtam, hogy ezt tipikus korjelenségnek és elcsépelt frázisnak tartom. Miközben igaz, legalább annyira nem az. Leginkább az erkölcs kapcsán szoktak az emberek felhördülni, hogy a régi időkben az mindig jobb volt ("Micsoda idők, micsoda erkölcsök" - by Cicero), sőt még kész szófordulatunk is van erre, mely úgy kezdődik: "bezzeg az én időmben..." A gondolat tehát úgy szól, hogy a megelőző korok emberei hozzánk képest erkölcsösebbek, jobbak, férfiasabbak voltak, hozzájuk képest pedig mi hanyatlóak, visszafordultabbak, satnyábbak vagyunk. Ez a logika azt jelenti akkor, hogy az ember valahol az ókorban vagy az őskorban állt az erkölcsiség magaslatán és onnantól kezdve csak folyamatos lejtmenetben van.

Nem kell hosszasan magyarázni, hogy ez egy délibábos képzet és egyáltalán nem igaz - ami viszont természetesen nem jelenti azt, hogy akkor a fordítottja igaz volna (mint az egyoldalú haladás- és fejlődéspártiak gondolják), vagyis egyre emelkedőbbnek kellene látni az erkölcsöket. A bibliai képlet sokkal egyszerűbb: az ember természeténél fogva romlott, ezért tartósan a jóság szintje alatt marad. Lehet, hogy van egyfajta "mozgolódása" a történelem során felfelé vagy lefelé, hogy vannak rosszabb és jobb korszakok, hegyek meg völgyek, hogy vannak olyan területek, melyeken meghaladhattuk önmagunkat, míg más területeken visszaestünk, de igazán durva kilengés nem tapasztalható. Márminthogy nem emelkedünk sem angyali szintre és építünk tökéletes társadalmakat, de nem is zuhanunk le valamiféle vad csimpánzhorda egymást felaprító miliőjébe sem. Ez magyarázza részben, hogy az erkölcsi feladattal sose lehetünk készen, az etikát nem lehet "befejezni", ugyanazok a kérdések rendre előtüremkednek. (Rossz hír ez azoknak a kedves hallgatóknak, akik nálam tanulják! :-)) Mindig és minden generációnak feladata, hogy újra meg újra megküzdjön az erkölcsi problémákkal a maga szempontjai szerint, és amikor azt hiszi, hogy most lezárta őket, a következő generációk valamelyike megint felteszi ugyanazokat a kérdéseket.

Ezt csak azért írtam le, mert kicsit feleslegesnek érzem azt mondani, hogy "bezzeg a régiek milyen marha jól tudták milyen az igazi férfi" - mert ez abból a logikából táplálkozik, amit éppen most taglaltam: hogy régen minden jobb volt. Hát, nem volt. A régi férfiak férfiasabbak voltak? Attól függ miben. Lehet, hogy nem nyavalyogtak ha egy dárda beleállt a lábukba és bátran mentek a halálba - cserébe sok olyan dolgot tettek, amire valószínűleg Miklós keresztény lelkipásztorként ferde szemmel nézne. Például (ahogy már említettem) nem vetették meg a homoszexualitást, meztelenül jártak a közfürdőkbe, az otthonaikban fallosz-szobrok álltak, adott esetben verték a rabszolgáikat és elég érzéketlenek is voltak. Mert ezek amolyan férfihez illő dolgok. Az ókori férfiak - akár a maiak - egyszerre példaképek és kerülendő jelenségek, a férfiasságuk valamiben elismerésre, valamiben elborzadásra méltó. Ilyenek is meg olyanok is, mi meg eldönthetjük hogyan akarjuk látni és láttatni őket.

Ha sokáig bogózgatja az ember, ebből végül furcsa paradoxonok jönnek ki, de el kell ismernem, Miklós kifejezetten zseniálisan fogalmaz ezen a ponton, amikor az élet paradoxonjairól ír. Remélem nem hízik sokat a dicsérettől, de ez a rész olyan jól van összerakva az írásában, hogy elraktározom magamnak azt hiszem. Nagyon igaz, hogy a paradoxonok nem azért léteznek, hogy megoldjuk őket (amivel mindenki állandóan és kínkeservesen próbálkozik), hanem hogy építőelemei lehessenek a világnak és munkára fogjuk őket. (Zárójelben jegyzem meg, az általam kutatott fowleri hitfejlődés-elmélet egyik legmagasabb foka ide eljutni, nem küzdeni a paradoxonnal, hanem feltárni a benne rejlő potenciált!)

Azt kell látnunk tehát, hogy két dolgot biztosan nem érdemes kijelenteni:

(1) régen minden jobb volt, az erkölcs és a világ azóta csak hanyatlik

(2) régen minden rosszabb volt, az erkölcs és a világ azóta csak fejlődik

Mivel mindkét állításban van érvényes gondolat, noha egymással ellentétesek, így a paradox igazság valahol a kettő metszéspontjaiban keresendő - ahol a kettőt találkoztatni tudjuk egymással. Kézenfekvő, hogy Jézus is szóba kerüljön, aki viszont Miklós szerint most nem tűnik jó példának arra, milyen az igazi férfi.

Jézus, a Vonatkoztatási Pont

Ugye mindenki fejből vágja a közhelyes viccet, miszerint bármi a kérdés, mindig Jézus a válasz. Bár jót derülünk ezen a kijelentésen, szerintem a giccstől függetlenül mégis alapvető gondolatot hordoz. Persze Jézus nem úgy válasz mindenre, mint egy végtelenre feltöltött WikiPedia, ahol szó szerint az "F" betűnél ki kell keresni a "férfias" kifejezést és elolvasni mi van ott. Bornírt dolog még leírni is, a tisztánlátás kedvéért azért megteszem: számos olyan felvetés van, amiről Jézus nem mond közvetlenül semmit - szoftverlopás, abortusz, papi pedofília, hogy belekapkodjak a témák végtelen árjába -, de mégis az az alapélményünk, hogy a Hozzá fűződő viszony ezekben is segít eligazodni.

Jézus sokkal inkább vonatkoztatási pont az összes fontos kérdésben, mint aki orientálja a válaszkeresésünket. Elátkozzam a nyomorult postást, aki a kertkapun át bedobta a nekem küldött törékeny csomagot ahelyett, hogy a kezembe adta volna? Attól függ mit látok Jézusnál, hogyan bánt a számára kellemetlen emberekkel. Ha egy keresztény tudni akarja mi van a halál után, Jézus halála és feltámadása, tanításai jó válaszokat kínálnak erre a kérdésre. Ha azt akarja tudni, hogyan viszonyuljon a pénzhez és a gazdagsághoz, arra is az. De ha azt tudakolja, hogyan kell tűrni a kudarcot, egy hívő számára ott is Jézus merülhet fel első ötletként, sőt a házasság kapcsán ugyancsak - még akkor is, ha maga Jézus egyébként nőtlen volt. Valahogy tehát a keresztény metanarratíva gyújtópontjában maga Krisztus látható, minden szál Hozzá vezet, minden igazán fontos kérdés az életünkben valamiképpen érinti az Ő személyét is. Miklós szerint érdekes módon viszont pont az egyik legfontosabb identitáskérdés kapcsán nem érdemes Jézust fókuszba helyezni, ami nekem meglehetősen furcsának tűnik: hogy mit jelent igazi férfinek - vagy akár nőnek - lenni, hát arra valahogyan már nem igazán jó nekünk Krisztus. Merthogy Jézus esetében "a hangsúly nem férfi (és nyilván nem női) mivoltán, hanem az EMBERSÉGÉN van" - fogalmazza meg a gondolatot. 

Teljesen egyetértek azzal, hogy a Szentírás nem emeli közvetlen rivaldafénybe, hogy Jézus mekkora férfi volt. Az egyetlen gondolat, ami most hirtelen eszembe jut, az ismert ézsaiási Ebed-Jahve szakasz, melyben az egyház Krisztus személyét ismerte fel, aki "fájdalmak férfia, betegség ismerője". (Érdekes, hogy itt is inkább a sebezhetőség, mintsem a macsóság kerül előtérbe!) Ahogy azt sem emeli ki a Biblia, hogy Jézus nőtlen volt. Ezeket nem hangsúlyozza lépten-nyomon, de valahogy a keresztény ösztöneink arra visznek, hogy ilyen kérdésekben is Krisztusnál keressük a választ. És szerintem jól tesszük, ha hallgatunk rájuk. Mert bár Jézus a WikiPedia-módszer szerint tényleg nem válasz a férfikérdésre, de emberségében igenis az.

Ha Krisztus emberségén van a hangsúly - és igaza van Miklósnak, azon van! -, akkor bizony hangsúly kerül arra is, milyen igazi embernek, jelesül férfinak és nőnek lenni. Akkor valamiképp mégis minta lesz Jézus a fiúk számára ebben is, ahogy bármilyen furcsa, a nőknek ugyanúgy. Mondok néhány példát, a konkrétság kedvéért. Szerintem egy srácnak remek tanulnivaló, ahogyan Jézus a nőkhöz fordul: korát meghazudtoló nyitottsággal teszi ezt, fittyet hányva arra, mi a trendi és elfogadott férfikörökben - például azzal, hogy női tanítványai vannak és Máriát külön is tanítja, ami akkoriban felháborítónak számított. Ráadásul feltámadása után mint tudjuk elsőként nőknek jelenik meg, ami nem hiszem, hogy véletlenül történt így - és megint csak nem érdekli Jézust, hogy saját korában a női tanúskodás egy lyukas húszast ért. Szintúgy fontos a páli korpuszból a gondolat, miszerint egy keresztény férfinak úgy kell szeretni a feleségét, ahogyan Krisztus szereti az egyházát. Ez kifejezetten férfiszerepet érintő felszólítás, melyhez maga a Vőlegény, azaz Krisztus a mintakép a fiúk számára. Egyszóval és összefoglalva: ne írjuk le Krisztust, mint férfi példaképet ilyen gyorsan, szerintem nagyon is sokat tanulhatnak Tőle ezen a téren is a mai srácok. És ez még akkor is igaz, ha egyszerre áll előttünk igazi emberként és igazi istenként.

Mire elég megtérni, avagy beavatott-e vagy?

Pocsaji Miklós felveti a gondolatot, hogy a beavatás kifejezés többnyire olyan (vallási) jelenségre utal, amikor valamiféle titkos dologba rántották be a különféle szellemi mozgalmak az embert, ellenben a kereszténység tanításai nyilvánosak, világosak, jól láthatóak és nem kriptikusak, rejtettek, tehát nem igazán hasonlítanak egy beavatásra. Vallásfenomenológiailag ez természetesen igaz, azonban a beavatás lényege végső soron nem a titokzatosság volt - definiálják bárhogyan a mai szótárak -, hanem egyrészt a résztvevő átfordítása, azaz annak elérése, hogy valamiből valamivé váljon, fiúcskából férfivá, bizonytalankodó emberből megújult, szilárd látással bíró személyiséggé, régi emberből új emberré. Másrészt a beavatás gyakran iniciációnak is számított, azaz mintegy beutat kínált a törzsbe, közösségbe, gyülekezetbe. Nem véletlenül szokta a dogmatika a keresztséget "iniciációs szentségnek" nevezni, mint amivel a keresztelkedő igazán részévé, teljes jogú tagjává válik az egyházi közösségnek.

A keresztény beavatás persze nem mindenben hasonlít a pogány rítusokra, ez nyilvánvaló, sőt több ponton idegen tőlük, főleg ami a dolgok kivitelezését és szakrális mondanivalóját illeti. Ám a lényegi pontokban nagy a hasonlóság, ezért szerintem indokolt is a szó használata. Node Miklós kérdése végső soron nem módszertani, hanem gyakorlati és így szól:

"A megtérés a férfiakat férfivá teszi? A nőket is férfivá teszi? Vagy a nőket nővé?"

Igen. :-) A megtérés az én véleményem szerint a megszentelődés folyamatának kapuja. Nem maga a megtérés pillanata avanzsál valakit férfivá (vagy nővé): ez a beavatás fordítópontja, amikor az ember Istennel együttműködve elkezdi az új életét. Ha jól értem a szentírási megközelítést, az új életben való növekedés az, aminek célja, hogy a keresztyén egyre inkább Krisztushoz hasonlítson. Érdemes kiemelni, hogy ez mind a nőkre, mind a férfiakra vonatkozik - és megint szükségtelen említeni, hölgyek esetében a Jézushoz való hasonlóság nyilván nem azt takarja, hogy férfiasodniuk kell. Ha Jézus igazi ember is, ahogy fentebb ezen a gondolatszálon már haladtunk egy kicsit, akkor Benne mindkét nem megtalálhatja a mintaképet a maga számára, ami felé konvergálnia szükséges. Mivel ennek az alapjai transzcendensek és a Biblia szerint túllépnek még a halálon is, a magam részéről nem tudok elképzelni ennél jobb megoldást olyan kérdésekre, minthogy mitől lesz igazi férfi vagy igazi nő valaki. Nem azt mondom, hogy nincsenek erre más válaszok, de azok szükségképpen temporálisak, korlátozottabbak lesznek ha Jézusnál van a legmélyebb felelet. Semmi gond azzal, ha valaki katonának áll, vagy az extrém sportokban éli ki a hajlamait, esetleg az élsportban "macsóskodik". Számos út áll a srácok előtt arra, ha akarnak csapatszellemet, kitartást, férfiasságot, bajtársiasságot tanulni. Nem akarok itt a saját fiammal dicsekedni (na jó... csak egy kicsit!), de évek óta nézem hogyan rúgják fel a meccsein, milyen sebekkel jön haza edzések után, hogyan kakaskodnak a futballpályán... Vagy éppen hogyan működik együtt a csapattagokkal a győzelem érdekében, fetreng a kapu előtt a sárban, ordít a társai felé. Az égvilágon semmi bajom nincs az ilyesmivel, de sosem emelném ki a profi focit és lebegtetném a férfiak előtt, hogy márpedig akkor lesznek valakik belőlük és "kapnak nőt", ha beállnak valamelyik focicsapatba. Megjegyzem azért: sok mai srácot erre nem is kell nagyon biztatni, mert maguktól odavannak érte. 

Azért az is a dolgokhoz tartozik, hogy nem (csak) az a probléma a mai fiúkkal, hogy túl sok misszionáriusról készült poszter feszül a szobájuk falán és a hőseiket állandóan a Bibliából és az egyháztörténelemből veszik. Mindenki tudja, hogy a küzdelemre épülő sportvilág vagy az érvényesülni képes színészek-zenészek körei azok, ahonnan a példaképek jó része érkezik. Látatlanban kijelentem, hogy sok mai srác szobaajtaján celluxszal rögzítve ott mosolyog Ronaldo, de egyikén sincs ott Hudson Taylor. Pedig melyikük a nagyobb hős?

Miklós teljesen jogosan azt is írja, sok hívő lány panaszkodik a hívő fiúk milyensége miatt, ami szerinte azt mutatja, hogy "a megtérés ezt a problémát nem oldja meg, pontosabban: nem ezt a problémát oldja meg." Valóban, a megtérés nem közvetlen megoldás a férfiasságra, de irányba állítja a fiatalt, hol keresse a hőseit és milyen értékek felé haladjon. Egyszer feltettem a kérdést egy fiatal srácnak, mi a férfiasabb dolog számára: minél több nővel lefeküdni vagy félretenni magát csak annak az egynek, akiért az egész életét odaadná? A fiúk sok szempontból tényleg elpuhultak: azt hiszik a "csődörség" a jó válasz és a "vadászat" - holott az önmegtartóztatás szerintem férfiasabb. Szókimondóbban: az elsőhöz csak a nemiszervét kell használnia, a másodikhoz a fejét. Ha valaki tényleg megtér és utána tényleg Jézust követi, annál nem hiszem hogy sűrűn kell ilyen kérdést megfogalmazni. Hogy nem ez a helyzet, és az egyházban sok hívő fiú (egyébként lány is) nem olyan, amilyennek lennie kellene, az inkább azt a kérdést veti fel számomra, mennyire tértek meg valójában, vagy ha meg is tértek, hogyan építik a hívő életüket a fiatalok?

Kettős polgárság

Ugyancsak elkoptatott, de igaz szólam, hogy a keresztény ember "kettős állampolgár", amennyiben egy földi és egy mennyei polgárjoggal is rendelkezik. Igaza van Pocsaji Miklósnak, hogy a földi állampolgárság kötelezettségeket is jelent számunkra. Egyszerűen nem járhatunk el úgy, hogy magasról teszünk az állampolgári feladatokra, mondván hogy mi elképesztően spirituálisak volnánk és csak Istennek fogunk engedelmeskedni. 

A locus classicus textus a Szentírásban ehhez a témához talán leginkább Pál levele a rómaiakhoz, annak is a tizenharmadik része. Erről már korábban írtam itt a blogban: az alapelv véleményem szerint az, hogy a keresztény az államnak való engedelmességben végső soron Istennek engedelmeskedik. Ez az engedelmesség pedig addig tart, ameddig az állami kérések nem kerülnek szembe Isten elvárásaival. Engedelmes vagyok például, ha az állam azt kéri, fizessem be az adót. De ha azt kérné, hogy az összes pénzemet adjam oda ("csak a javadat akarja..."), akkor ez már jelentősen túlmenne az "adjátok meg a császárnak, ami a császáré" elvén. Ha az állam elvárja, hogy ne háborgassam a polgárokat, ez természetesen összhangban van a hitemmel is, de ha olyasmit akarna, hogy adjam fel a hitemet, akkor bizony nem fogok neki engedelmeskedni. Azt látjuk tehát, hogy az engedelmesség nem parttalan, pontosabban az ilyenkor fellépő engedetlenségem valójában engedelmesség - csak nem az állam, hanem Isten irányába.

Most vékony jég feszül a talpunk alatt azt hiszem. Olyan kérdésekre kellene válaszokat adni, miszerint a katonáskodás, aztán a háborúskodás, nomeg mindaz ami ebből fakad, mennyire kötelessége egy kereszténynek? Engedelmesen bevonuljon és ha kell embert öljön, vagy csak vonuljon be, de ne vállaljon fegyveres szolgálatot, esetleg mindenestül igyekezzen távol maradni? Azt hiszem én most ebbe a témakörbe nem fogok belekezdeni, de röviden azért azt a húrt megpendítem, hogy nem vagyok pacifista - ami természetesen nem jelenti, hogy háborúpárti lennék. Ugyanakkor pont középen sem állok: a szívem kicsit mégis a pacifizmus felé húz és csak nagyon-nagyon indokolt esetben tartom megoldásnak a fegyveres konfliktust. 

Ezen a ponton azonban befejezem, hiszen Miklós felvetéseinek tisztességes megválaszolásához lassan már könyvet kellene írnom. Megköszönöm neki a korrekt hangvételt és a jó érveket, részemről ez a kis vita mindenképpen megtermékenyítő és hasznos volt! Talán jó lenne, ha bizonyos kérdésekben másként látunk is, képesek lennénk így beszélgetni egymással. Férfias üdvözletemet küldöm, kedves Miklós!