Gyorsan kell a semmi

Végtelenségig koptatott közhely, hogy felgyorsult világban élünk és soha, senkinek, semmire nincs igazán ideje. Nem akarom ezt ragozni, viszont hangot szeretnék most adni egy vágyálmomnak, ami szerintem jót tenne mind az egyháznak, mind a világnak. A kérdés némileg kapcsolódik az előző bejegyzésemhez.

Ahogy a dicsőítő-mozgalom kapcsán megfogalmaztam, a hangulatos és dinamikus koncertélmény tulajdonképpen ma nagyobb üzenet a keresztények számára, mint egy mélyreható prédikáció, ami az evangélium teljes tartalmát megvilágítja. A helyzet azonban ennél is rosszabb, és a megértetés kedvéért kénytelen vagyok ezzel kezdeni, mármint a felgyorsulás témájával, mielőtt az utópisztikus vágyálmomra rátérnék.

Egy kedves hölgy ismerősöm mesélte egyszer, hogy a férje szinte csak az akciófilmeket szereti. Ez a gyakorlat szintjén azt jelenti, ha nem hal meg legalább két-három ember a film első tíz percében, máris végtelenül unatkozni kezd. Úgy éli meg, hogy "leült a film" és nem történik benne semmi. A példa némiképp mókás, pedig jó szimptómája a mai helyzetnek - nemcsak a világban, de az egyházban is. Gondolom mindenki felfigyelt már arra, hogy az emberek könyökén jön ki a sok beszéd, és erre együttérzőn annyit szoktunk mondani, ez teljesen érthető, sok beszédnek sok az alja, nem is kell ennyit beszélni. A prédikáció kapcsán a legfontosabb követelmény a hallgatóság részéről ma már úgy szól, hogy "minél rövidebb legyen." Ezen felül ne legyen benne semmi történelemmel kapcsolatos utalás, mert akkor a prédikátor "történelemórát tart ahelyett, hogy prédikálna" és az unalmas, viszont sok konkrét tanácsot adjon az életvezetést, önmenedzselést, önsegítést érintő témakörökben. 

Nem volt ez mindig így. Még 1989-ben az akkori Népstadiont szinte egyedül megtöltötte dörgedelmes prédikációjával Billy Graham - pár napja meg ugye a felújított stadiont sikerült nagyjából megtölteni egy keresztény fesztivállal, vagy harminc fellépővel és számos "ötperces" szpíkerrel. Tudom, teljesen más világ volt akkor és teljesen más világ van ma, ám pontosan erről beszélek én is.

Az evangéliumról szóló kendőzetlen beszéd nemcsak azért hiányzik az egyház nagy nyilvánosságot érintő megmutatkozásaiból, mert elpempősödött a kereszténység (lásd erről Márkus Tamás remek írását!), hanem mert talán már fizikailag sem bírnánk elviselni egy kicsit hosszabb igehirdetést, főleg ha a hitünk talán nem annyira élvezetes kérdéseit is boncolgatja. Az emberek ehelyett olyan élményekre vágynak, amelyek egyszerre robbantják be az érzékszerveik jó részét és testet-lelket megmozgató tapasztalatokhoz juttatják őket - ráadásul minél kisebb időtáv alatt.

Összegezve tehát a "minél több élmény kell, minél gyorsabban" kultúráját éljük, amivel az egyház sem dacol, hanem próbál együtt pezsegni a világgal. Fél attól ugyanis, hogy ha nem ezt teszi, még a maradék kis kapcsolatát is elveszíti az emberekkel. A világ gyorsul és mi hívők vele gyorsulunk. Tizenöt perces prédikáció kell, ami végig bátorít, kétperces videót kell feltolni a "jutubra", mert ha hosszabb, a kutya se nézi meg, egymondatban kell komplex üzeneteket summázni, mert az még befogadható. Egy missziónál dolgozó barátom mesélte, hogy Hollandiában egy istentiszteleten mintegy 50 percig beszélt az igehirdető - de volt közben két(!) kávészünet, hogy az emberek ezt az időtartamot valahogy kibírják. Elvileg engem is megtanítottak arra, ha csak két percem van, hogyan mondjam el valakinek az evangéliumot. (Sose teszek ilyet!)

Ez a sűrítés, tömörítés, felgyorsítás persze nem mehet a végtelenségig, ahogy a fák sem nőnek az égig, és a százméteres síkfutást sem lehet két másodperc alatt teljesíteni. Lesz egy pont, amin a túllépés már fizikai képtelenségnek bizonyul - kérdés azonban, hogy el kell-e fajulni a dolgoknak eddig, érdemes-e megkockáztatni ennek a pontnak az elérését, a nyújtózkodást e pont felé, és mi keresztények mit tehetünk ennek elkerülése érdekében?

Most jön az ábrándozás részemről, és ez tényleg nem lesz több ennél. Az álomvilágomban az első lépés a tudatosítás lenne. Annak tudatosítása, ha mindent nyúlfarknyi módon, villanásnyi időben akarunk megkaparintani, és az evangéliumra is mindösszesen ennyi időkeretet szánunk, akkor ez oda vezet majd, hogy gyorsan kapjuk meg a szinte semmit. Az emberek azt gondolják, ha szűkre szabják az időt, legalább a sok beszéd helyett végre koncentráltabbak lesznek az üzenetek és tényleg csak a lényeg hangzik el. Ebben persze van valamennyi részigazság, de kár lenne parttalanul alkalmazni. Ilyen erővel akkor az egy másodperces prédikáció az optimális, az egy másodperces ima nyitja meg felettünk az eget, az egy másodperces evangélizálás lesz a tanúskodás csúcsa. Ez nyilván marhaság, de a natúr formális logikából mégis következik. Mindannyian érezzük, hogy van egy határ, amit átlépve minden értelmes dolog felbomlik körülöttünk és megszűnik értelmesnek lenni. Kilépünk a sehovase térbe, a szellemi semmibe, a spirituális súlytalanság világába, ahol már nincs értelme annak, amit teszünk.

Éppen ezért tényleg remek dolog volna, ha az egyház hozzájárulhatna a Lassítás kultúrájának megteremtéshez. Mit jelent ez a gyakorlatban? Először is, fokozatosságot. A satufék szerintem nem fog működni, a Lassítást is lassan kell csinálni. A hirtelen megállásból baleset lehet, a fokozatos fékezésből lassulás. Mondok két konkrét, fokozatosan lassító felvetést. 

Például, vissza kell vezetni a hosszabb és mélyebbre kanalazó igehirdetéseket. Technikailag az is lehetséges, hogy több rövid prédikációban egyetlen nagyobb téma kerül bemutatásra. Mivel egy-egy blokk időtartama csekély, a hallgató egyszerre érezheti úgy, hogy a megszokott "nem tart sokáig" érzése is megmarad, de mégis egy komplexebb, teljesebb, összetettebb üzenetet kap. Az arányokon aztán később lehet igazítani: kevesebb blokk, de hosszabb időben elnyújtva.

Másik elképzelésem, hogy működő megoldás lehet az egyes dolgoknak külön teret és időt adni.  Ma általában nem ezt tapasztaljuk: egy istentiszteleten "van minden", egy keresztény konferencián ugyancsak: az egymás követő programpontok pedig egymást sürgetve haladnak előre. A zenészek azt nézik, hogy lassan be kell fejezniük, mert jön az igehirdetés, az igehirdető is az óráját bámulja, mert jön a zene. Néha talán hasznosabb lenne tematizálni. Legyenek dicsőítő alkalmak, ahol nincs semmi prédikálás - csak dicsőítés. És legyenek csak a Bibliát elemző alkalmak, ahol egyáltalán nem énekelünk. Általános tapasztalom, hogy amikor rövid az időkeret, a dolgok egymásba vannak zsúfolva, összetorlódnak, mert mindenből akarunk mindent adni - így aztán végül semmiből sem adunk semmit. A tematizált összejövetel talán némi sebtapasz lehet erre a problémára, mert fókuszáltan csak egy dologgal törődik.

Természetesen ezek csupán ötletek, nincsenek igazán kidolgozva. A részletekre és újabb meg újabb meg újabb látások felvetésére nagy szükség volna. A felgyorsult tempó miatt az aktív éveiket élők bitang nagy stresszben számlálják a napjaikat - nonszensz, ha a gyülekezeti kultúránk még hozzájárul a tempóval ennek a fokozásához ahelyett, hogy a lassítás politikáját képviselné. Lassuljunk együtt tehát!