Akik a kicsit nem becsülik

Most egy filmajánlót kellene írnom, mely valamiféleképpen oda lyukad ki a végén, hogy tessenek időt szakítani és megnézni a Spotlight című alkotást, de bevallom őszintén, nehéz magára a filmre koncentrálnom. A Spotlight témája ugyanis olyan intenzív és felháborító, hogy egy idő után mintha azt éreznénk, nem is egy filmet látunk már, hanem egy visszataszító ügy részleteinek a feltárásában veszünk részt a szereplőkkel: a katolikus egyház pedofilbotrányairól van szó.

Szóval, itt van ez az ügy. Boston városában, ahol a Boston Globe című napilap is megjelenik, újságírók egy csoportja a frissen érkezett szerkesztő kérésére új téma felderítésébe kezd. Ez a téma a katolikus egyház helyi papjainak gyermekmolesztálási ügye, amiben (spoiler következik) majdnem kilencven atya(!) vesz részt, csak ebben a városban! A Walter "Robby" Robinson (Michael Keaton) által vezetett oknyomozó csapat egyre mélyebbre merül az esetek feltárásában. A nyomozás részletei azt mutatják, hogy a gyermekek bántalmazásáról az egyház hierarchiájának magasabb köreiben is volt tudomás, a "megoldás" pedig újra és újra ugyanaz: a bántalmazó papot eltávolítani, áthelyezni egy másik körzetbe, az ügyről pedig mélyen hallgatni, az iratokat elsüllyeszteni.

Michael Keaton és Rachel McAdams

Nagy vonalakban ennyi lenne ez a film, és fájdalmas kimondani, de bizonyos értelemben nincs is benne semmi új, a pedofilbotrányokhoz hozzászoktunk már, hiszen ez a téma számos alakommal került terítékre a világsajtóban. Mégis, ez a film képes olyan módon prezentálni az iszonyatot, ami az átlagos hírekhez képest érthetőbbé teszi az érthetetlent. Az ördög nem pusztán az elképzelhetetlen bűntetteket elkövető papokban, hanem az egész grandiózus hálózat részleteiben rejlik. A Spotlight dinamikáját éppen az adja, ahogy a néző előtt lépésről-lépésre tárja fel a borzalmat. Percről-percre bomlik ki lelki szemeink előtt az egész molesztálási és elhallgatási struktúra, mint valamiféle maffiahálózat tervrajza, amelynek fekete tónusait még sötétebbre festi, hogy itt egy keresztény egyház rémtetteiről van szó - egy olyan szervezetéről, amelynek éppen a világosságot, a tiszta beszédet és erkölcsös tetteket kellene propagálnia. Látjuk az áldozatok vergődését, akik évtizedekkel a történtek után is képtelenek normálisan beszélni átéléseikről, látjuk a pedofil papokat védő és ezáltal támogató személyek agresszív felcsattanásait, amikor az újságírók megpróbálják fellebbenteni a fátylat az eseményekről, és látjuk a jog képviselőjének simulékonyságát, aki a törvény paragrafusait arra használja, hogy szőnyeg alatt tartsa az eseteket. Egy olyan nagyra nőtt vadállatot mutat be ez a film, melynek kényelméhez, etetéséhez és tisztán tartásához szervezetek, egyházi személyek, jogászok és politikusok adják magukat. Velük szemben áll négy újságíró a maguk eszközeivel, és próbálja felszaggatni a felszíni rétegeket, majd leírni mit talál a felszín alatt.

Végül aztán az egész feltárás mintegy hatszáz cikket magában foglaló publikációdömpingben végződik, melynek köszönhetően nemcsak jelentősen megváltozott az emberekben a katolikus egyházról addig kialakult kép, hanem például az Egyesült Államokban újrafogalmazták az egyházi személyeket érintő kivizsgálások rendjét is. Bevallom őszintén, számomra a film legsokkolóbb jelenete az utolsó néhány másodperc volt: a sötét képernyőn több oldalon keresztül hömpölyögtek azok a városnevek a világ minden tájáról, ahol a gyermekek elleni merényleteket elkövették az egyház berkein belül.

Tom McCarthy filmjét ezek után könnyű lenne azzal vádolni, hogy katolikusellenes propagandának készült, melyet olyanok pénzeltek, akiknek valamiért újfent érdekük besározni az egyházat. Nos, az ilyesféle kritikáknak éppen maga a film veszi elejét. McCarthy rendezői tehetségét pontosan az illusztrálja a legjobban, hogy egy ennyire kiélezett témában képes volt távolságtartó maradni. Nem hoz ítéletet a katolikus egyházról, nem ad demagóg mondatokat szereplői szájába, és egyáltalán nem érződik a szándék, hogy itt valamiféle globális leplet kíván lerántani az egész kereszténységről. Nem festi le angyalként a kezdetben újságírói szenvedélytől fűtött, a "nagy sztori" reményében oknyomozó zsurnalistákat sem. Nézőként bennem fel sem merült, hogy a film törekvése a "gonosz egyház kontra erkölcsös sajtómunkások" hangulatkeltő polarizáltsága lett volna. A film meghagyja a nézőnek, hogy maga mondjon ítéletet, hogy döntsön arról hova teszi, amit lát, ezt az alkotói szándékot pedig a remek színészek remekül kiszolgálják. (Egyedül talán Mark Ruffalo az, akiből néhol kibuggyan egy-egy markánsabb megjegyzés.) Amit ez a film üzen, hogy egy ekkora rendszer fenntartásában valahol mindannyian benne vagyunk - elsősorban az egyház, de a mindenkori hatalom, a jogászok és hivatalok, valamint azok az emberek is, akik nem emelik fel a hangjukat a durvaságokat látva.

A Spotlight kiegyensúlyozott és eltalált film egy olyan kérdésről, aminek léteznie sem kellene. Alkatomnál fogva nem vagyok egy olyan ember, aki képes lenne másokat fizikailag inzultálni, de eszembe jutottak Jézus szavai arról a bizonyos malomkőröl, amit nyakba kell akasztani. Az is a rendbetétel egyik módja, noha nyilván nem a legjárhatóbb út. Az elhallgatás azonban egész biztosan nem az.