A kérdéses pont az abortuszban (2)

Az előző bejegyzés meglehetősen nagy vihart kavart, ami feltétlenül érthető, hiszen az abortuszkérdés  tétje, hogy amikor elpusztítunk egy magzatot, akkor egy fejlődő emberi lénytől jogosan vesszük el az életet vagy sem? Mindenképpen életről és halálról van szó, ráadásul egy olyan életről, amely nem képes magát megvédeni azon a helyen, amely elvileg pontosan arra szolgálna, hogy a védelmet biztosítsa számára: az anyaméhben. 

A könyv címére már nem emlékszem, de a szerző megjegyzésére még élesen: azt írta, tulajdonképpen elegendő lenne főműsoridőben levetíteni egy kemény abortusz felvételét valamelyik nézett televíziócsatornán. Ettől a pillanattól kezdve az abortuszkérdés sokak számára javarészt megoldódna. A kijelentés szerintem túlzó, de jól rávilágít arra, hogy érzelmi lények vagyunk: az emocionális dimenziót pedig nemcsak hogy nem lehet, de véleményem szerint nem is szabad kihagyni az abortuszt övező dilemmázásból. Minden értelmes ember ösztönösen berzenkedik attól, hogy a saját fajtársát megölje vagy kárt tegyen benne - ez az érzés még akkor is munkál bennünk, ha egyébként a másik ember elpusztítása elkerülhetetlennek és jogosnak tűnik. Az abortusz kapcsán fontosnak gondolom megjegyezni, hogy az átélő édesanyák jó része lelkileg is súlyos kínlódásokon megy keresztül. Ezek a traumák gyakran nem temporálisak, hanem kigyógyíthatatlan sebet jelentenek számukra, örökre szóló lelki hatásokkal. Mindez persze még nem érv az abortusszal szemben, de annyit legalábbis jól mutat, hogy természetes gondolkodásunk és érzelmeink szerint mindenképpen az élet megóvása felé hajlunk, és ameddig nincs nyomós okunk rá, nem is akarunk eltérni ettől az iránytól.

Az abortusz kapcsán természetesen fontos kérdésnek számít a magzat anyaméhen belüli fejlődése. Nem meglepő módon, többféle szemlélet létezik arról, vajon honnan beszélhetünk emberi minőségről a prenatális időszakot tekintve. Számos fordulópontot szokás meghatározni, melyek közül csak néhány példát említek, mert nem akarok végigmenni a teljes listán.

Roe azt írja, az amerikai Legfelsőbb Bíróság által elfogadott döntő pillanat az életképesség, vagyis az a pont, amikor a magzat már önálló életre képes az anyaméhen kívül. Az embrionális fejlődésben ez a huszonnegyedik és huszonhatodik hét közé tehető - sokaknak ez olyan tény, hogy innentől kezdve ruházzák fel a magzatot emberi státusszal. Az egyik gond ezzel, hogy az életképesség, mint létminőséget meghatározó változó, nem igazán mérhető: magzatonként eltérő, az orvostudománynak köszönhetően ráadásul egyre korábbi szakaszokra igaz. A pillanat tehát állandóan változik, ami nem teszi lehetővé, hogy objektív mércévé válhasson. A másik gond, hogy az életképesség a rendelkezésre álló orvosi eszközöktől is függ, ráadásul országonként és helyszínenként is eltérő: egy leharcolt nigériai kórház és egy csúcsfelszereltségű intézmény New Yorkban más és más, ég és föld a különbség a kettő között. Úgy tűnik, az életképesség inkább a magzat környezetéről és szükségleteiről szól, mintsem arról a kérdésről, mitől ember az ember.

Ezért aztán mások más időpontot javasolnak: például az agy kialakulását, ami a terhesség negyvenötödik napja körül történik meg. Ez a meghatározás azért kedvező, mert a halál definíciójához is kötődhet, ami ugye az agyműködés teljes megszűnését jelenti. Ahogy az agyhalál az emberi minőség végét, úgy az agyműködés megindulása az emberi minőség kezdetét illusztrálja - szól az érvelés. Ám az analógia a kettő között egy fontos ponton sántít: az agyhalál visszafordíthatatlan, a fejlődő magzat agya ugyanakkor csak ideiglenesen nem működik. A magzat a fogantatás pillanatától rendelkezik az összes szükséges képességgel, hogy agyműködése teljesen kifejlődjön. Ez a képesség ugyan rejtett a terhesség elején, de ez érzésem szerint még nem minősíti a magzat lényegét.

Amit még kezdőpontként rendszeresen meghatároznak, az érzékelés, vagyis az a pont, amelytől kezdve a magzat képes érzéseket - főleg a fájdalmat - észlelni. Ha ugyanis a magzat nem érez fájdalmat, akkor nem tűnik olyan problémásnak elpusztítani sem. Kérdés azonban, hogy az érzékelés milyen kapcsolatban áll a magzat emberi minőségével? Vajon ha a magzat nem képes érzékelni az ártalmat, az azt is jelenti, hogy nem éri ártalom és nem is emberi lény? Ha egy deréktól lefelé béna ember lábát levágja valaki, bár nem érzékeli a fájdalmat, mondhatjuk azt, hogy nem tettünk kárt benne? Ha az érzékelést adjuk meg mérceként az emberi minőséget tekintve, akkor például a visszafordíthatatlan kómában lévő, vagy bizonyos mértékben az öntudatlan, alvó személyt sem feltétlenül tekinthetjük embernek.

Természetesen vannak még más pontok is - például a megélénkülés, a születés vagy a beágyazódás - amelyekkel a fentiekhez hasonló problémák vethetők fel, ha ezeket az emberi minőség meghatározásához akarjuk felhasználni. Nekem úgy tűnik, a magzat a fogantatás pillanatától egyedi: táplálékra és védelemre van szüksége, hogy újszülött csecsemővé, majd felnőtté váljon. A fogantatás pillanattól kezdve potenciálisan rendelkezik az összes olyan képességgel, ami a teljes emberré váláshoz kell, vagyis minden lehetősége adott, hogy rejtett képességeit kibontakoztathassa. A fogantatásától a halála napjáig állandó átmenetben élő lény lesz, szakadatlan változások folyamatában.

Mindez természetesen még nem válasz a fő kérdésre, hogy mikor lehet indokolt maga az abortusz eljárása. Ha valaki úgy dönt, hogy a fogantatástól emberi életről beszélünk, az még nem jelenti, hogy az abortuszt egy az egyben el kell utasítania. Bármennyire is iszonyatos belegondolni egy magzat, egy emberi lény megsemmisítésébe, ha ezzel egy nagyobb szenvedést előzünk meg, vajon jogos lehet így eljárnunk? Szerintem ha az édesanya életveszélybe kerül, esetleg súlyos és maradandó egészségkárosodása, mint lehetőség fennáll, az abortusz indokolt lehet. A nagy kérdés számomra (amit még rágnom kell), hogy a várhatóan nagyon komoly betegséggel születő gyermek esetében mennyire lehet elfogadható az abortusz. A munkám során láttam már döbbenetesen kínlódó gyereket, és férfiasan bevallom, szinte képtelen voltam elviselni a látványt. Komolyan, óriási lelki teher volt nézni szegényt, napokig nem is aludtam utána, pedig szerencsére nem az én gyerekemről volt szó. Nem akarok végső szót kimondani ezzel kapcsolatban, mert az esetek között egyébként is nagy eltérések mutatkoznak, de a kiindulópontom, az alapállás, ahonnan tájékozódni próbálok, minden kétséget kizáróan az emberi élet szeretete és védelme, az abortusz lehetséges elkerülése, a magzat fejlődésének támogatása. Az óvatosság oldaláról közelítek, a radikális abortuszellenességet éppen úgy elvetem (a fenti példa miatt), mint a radikális nyitottságot az abortusz irányában. Úgy érzem, a radikalitás maga nem tesz jót ennek az egész témának.

Viszont a kérdés itteni lezárásaként szeretném még röviden átfutni, hogy a jelentősebb világvallások hogyan kezelik az abortusz problémáját. A legtöbben talán azt gondolnánk, a hitrendszerek egyként utasítják el az abortuszt, pedig a képlet közel sem ilyen homogén. Ez lesz az utolsó részben.