Nem happy end - Isten háborúi (4)

Vajon valóban kemény és mozdíthatatlan éket vernek az Ó- és Újszövetség közé a durva népirtásokról szóló történetek? Igaza volt a második századi Marcion-nak, aki a Szentírás két részében két különböző istenség nyomait vélte felfedezni? Esetleg azoknak van igazuk, akik a brutális vérontást bemutató narratívákat legendás és mitikus, nem megtörtént narratívaként értelmezik? Csupa kérdés, melyekre Daniel L. Gard is megadja a maga válaszait. Gard - szerintem meglehetősen zord - megközelítésének súlypontja az eszkatológia, azaz azt javasolja, hogy a csaknem emészthetetlen történeteket a végidők szemszögéből próbáljuk megérteni.

Gard jó tudóshoz méltóan elismeri, hogy bizonyos előfeltevésekkel lát munkához, amikor az ószövetségi - főként a kánaáni - véres történetek helyes megértéséhez fog. Azon túl, hogy előfeltevésként a Bibliát megbízható történeti forrásként kezeli, álláspontja szerint az összes elbeszélést az Ószövetségben a kanonikus környezetével együtt kell olvasni, mint amelyek típusként szolgálnak arra, ami később az újszövetségi korban és azt követően bekövetkezik. Mielőtt azonban ezt az eszkatologikus távlatot megvizsgálnánk, még egy rövid időre térjünk vissza a herem fogalmára. Az előző részben már említett herem (azaz szent háború) kapcsán Gard felhívja a figyelmet arra, hogy az nem kizárólag Izrael gyakorlata volt a Közel-Keleten. A herem kifejezést és magát a gyakorlatot például a moábiták is használták, ahogy a Mesa-sztélén az szerepel is. Ugyancsak fontos aspektus, hogy a herem nem kizárólag egy mindent elsöprő, brutális népirtást jelent a Bibliában, sőt a fogság utáni időkben már más kontextusban fordul elő: az Ezsd 10,8-ban például nem személyek megsemmisítésére, hanem személyek kiközösítésére kíván utalni. Ahogy tehát haladunk az Újszövetség felé, maga a szent háborúskodás jelentése is változik.

A herem, mint szent háború szentségét természetesen az adta a zsidó nép számára, hogy a háborúkban maga Isten is részt vett - valamikor Izrael oldalán, valamikor Izrael ellen. Az az elképzelés, hogy Isten a saját népével szemben harcol, ugyancsak nem speciálisan bibliai jelenség: megfigyelhető a Biblián kívüli szövegekben is. Így például sumér szövegek leírják, hogy Guti istenség miként verte meg akkád királyát. A lényeg azonban, hogy a herem-jellegű háborúk kimenetele, kezdeményezése és irányítása mindig az istenség kezében van. A történelmet nem pusztán az emberek irányítják, hanem transzcendens erők is - ez az ókori vallások ideológiai közös halmaza a kérdésben. A héberek tekintetében pedig Jahve - bár szükség esetén harcol saját népe ellen is - sosem törli el az övéit teljesen, mindig van egy maradék, amelyből új kezdet sarjad. Isten bekapcsolódása és jelenléte a háborúkban alapvetően kétféle irányba mutathat: a szinergizmus és a monergizmus felé. Előbbi esetében Isten valakikkel összefogva, utóbbi esetében pedig teljesen egyedül száll harcba, ami meglehetősen páratlan jelenség a korabeli vallásos elképzelésekben.
  

Isten háborúskodása úgy kerül kapcsolatba az eszkatológiával, hogy az újszövetségi apokalipszisek gyakran számolnak be olyan eseményekről, amelyek az ószövetségi könyvekre (esetleg az apokrif 1Énókra) emlékeztetnek. Az utolsó időkben ugyanis lesz egy Dávid-jellegű király (természetesen Jézusról van szó), aki a végső, eszkatologikus háborút fogja majd vezetni. Ezt a király, akárcsak Dávidot is, támadni fogják (keresztre is feszítik), és ahogy az eredeti Dávid, úgy Dávid Fia sem veszít, hanem végül győzelmet arat. Végül, amiképpen Dávid után Salamon került trónra és megépítette a Templomot, a Dávid Fia eszkatologikus győzelmét is egy salamoni korszak, valamint egy Új Templom megépülése követi majd a végidők legvégén.

A herem, mint szent háború tehát nem pusztán egy régi, ószövetségi vérengzés valamikor a honfoglalás idejéből: megint megtörténik az eszkatologikus időszak során, és ahogy Isten parancsot adott a "népirtásra" például Józsuénak, úgy ismét parancsot fog majd adni erre az apokaliptikus korszakban. Ez tehát azt jelenti, hogy amikor mi szörnyülködünk az Ószövetség véres történetein, melyek a távoli múltban lejátszódtak, talán nem gondolunk arra, hogy azok csak előképei voltak egy még szörnyűbb jövőnek, melyek az utolsó idők végén várnak ránk vagy utódainkra. Nem a múlt szörnyűségein kell tehát egy kereszténynek borzongania - ha már kedve szottyan egy kis szörnyülködéshez, elég ha arra a borzalomra gondol, ami előtt állunk. Az eszkatológiai távlat vége persze bizonyos értelemben "happy end", hiszen egy új salamoni korszakról, egy új Templomról és békés időszakról tájékoztat, de a történelem kereke úgy forog, hogy a végső békéhez eljutni csak a végső nagy vérengzésen keresztül tudunk majd. Ez a fajta disztopikus jövőkép áll tehát az Isten háborúit megérteni kívánó, eszkatologikus szemléletmód magyarázati kereteiben. Jól érteni akkor fogjuk a véres kánaáni népirtásokat és más ószövetségi textusokat, ha a teljes kontextusban, a történelem egészében szemléljük őket.

Azt hiszem Daniel L. Gard meglátásairól sok mindent el lehet mondani, de hogy szívet melengető válasz lenne a felvetett problémákra, azt egészen biztosan nem. Akár hátrafelé nézünk a történelemben, akár előre, csakis tengernyi vérrel és isteni erőszakkal szembesülünk. Nem túl vidám kilátások. Persze Gard válaszolhatná erre, hogy ő nem is akarta senki szívét melengetni: egyszerűen a teljes Szentírásból ez a forgatókönyv következik. Noha kétségkívül felvázolható egy ehhez hasonló apokaliptikus vízió, azt hiszem Gard mégsem adott igazi feleletet arra, ami ennek az egész sorozatnak az alapkérdése: hogyan fér össze mindaz Isten jellemével, hogy halomra öli (monergizmus) vagy öleti (szinergizmus) az ártatlanokat egy-egy herem háború során? Az eszkatologikus válasz számomra nem válasz, hanem egy vérengzéssorozat menetrendjének felvázolása, egy halálfutam bemutatása, amitől a kiszáradt torkok még jobban elszorulnak, a meglévő kérdőjelek pedig még nagyobbakká válnak.