Sorozatom befejező részében olyasmiről lesz szó, ami a kisebb gyülekezetek istentiszteletein igencsak kétélű fegyvernek látszik: akár az egész alkalom csúcspontját, de akár a mélypontját is jelentheti. Annak függvényében, hogyan tekint a bizonyságtételre az, aki éppen elmondja.
Minden nap látom őket, amikor munkából hazafelé utazom, mert mindig pontosan ugyanott állnak. Általában egy idősebb férfiról és nőről van szó, de olyan is volt, hogy két hölgy ácsorgott az újságtartó állványuk mellett. Ők Jehova Tanúi, akik azért állnak az utcán, hogy tanúskodjanak. Ha kell, kopogtatnak-csengetnek, túlzás persze, de amennyiben kidobják őket, bemásznak még az ablakon is a tanúskodás miatt. (Arra persze többen rámutattak, hogy a hatalmas buzgalom mögött nem feltétlenül ügyszeretet, hanem az egyház kényszere is állhat, amivel serkenti a Tanúkat a bizonyságtevésre...)
Bárki bármit gondol Jehova Tanúiról, az tény, hogy a tanúskodás szóról az átlagos embernek leginkább még mindig ők jutnak eszébe. Nem a katolikusok, nem a reformátusok, nem a baptisták, hanem csúnya szóval a "jehovisták". Pedig elvileg valahol minden keresztény Jehova, vagy pontosabban "Jahve Tanúja". A tanúskodás nem lehet idegen egy hívőtől, ezért természetes, hogy az istentiszteleten is van platform arra egy közösségben, hogy az ember ott beszéljen a hitéről.
Meglehet, hogy én vagyok figyelmetlen, de nem emlékszem egyetlen olyan textusra sem az Újszövetségben, ami igazán kitérne arra, hogyan kell megfelelően tanúskodni az istentiszteleten. Az első korinthusi levél ír arról, hogy amikor a keresztények összejönnek, akkor együtt járulnak hozzá az alkalom tartalmi gazdagságához, mert mindenkinek van tanítása, zsoltára, sőt akár még kijelentése is. De nem merül el a részletekben, milyen is egy jó bizonyságtétel. Én sem akarok most belemerülni, csupán néhány kósza gondolatot jegyzek le vele kapcsolatban.
Az első az, hogy a jó bizonyságtétel meglátásom szerint alapvetően Krisztusról szól, nem az emberről, aki beszél. Ez persze abszolút magától értetődőnek tűnik, az is kellene legyen - mégis, megszámolni nem tudom mennyi "bizonyságtételt" hallgattam már végig, ami hosszasan ecsetelte az illető családi állapotát, anyagi helyzetét, nyaralási kalandjait vagy akár azt, hogyan harapta meg egy kóborkutya. Nyilván valamennyire önmagáról is szól, aki bizonyságot tesz - ez elkerülhetetlen. Azt viszont egész egyszerűen én nem tudom bizonyságtételnek hívni, amiben a bizonyságtevő saját maga körül forog. Az inkább egyszemélyes kibeszélőshow, valamiféle terápiás célzatú lelki görcsoldás. Szó se róla, egy jó gyülekezetben szükség van az ilyesmire, csak azt úgy hívják, hogy lelkigondozás és tipikusan nem nyilvános keretek között zajlik. Nem vagyok tehát biztos abban, hogy a lelki problémák kibeszéléséhez az istentiszteleti mikrofon a megfelelő eszköz. Ott nem feltétlen arról beszélünk, milyen életproblémába vagyunk beleragadva, hanem talán inkább arról, hogyan jöttünk ki belőle.
A jó bizonyságtétel másik jellegzetessége számomra, hogy konkrétumokkal szolgál. Nem filozofálás vagy hangos töprengés bibliai sztorikról vagy dogmatikai kérdésekről. Azt mondja el, mi volt a helyzet, hogyan élte meg az illető Isten beavatkozását, és konkrétan mi változott ennek köszönhetően a saját életében. Ez azért is fontos, mert aki hallgatja, a konkrétumokkal tud csak azonosulni - a bizonyságtételt pedig nem a Jóistennek, hanem az istentiszteleten jelenlévőknek mondjuk el. Ha az azonosulás elmarad, mert kevés volt ehhez a konkrét kapaszkodópont, akkor az szerintem rossz bizonyságtétel volt.
Végül a harmadik kiemelendő pont számomra az a kérdés, hogy maga a bizonyságtevő hogyan jelenik meg a saját maga által elmondott narratívában. Bevallom őszintén, ez számomra kardinális probléma ebben a témában, és talán sok igehirdető vagy bizonyságtevő ezen a ponton szokta magát diszkvalifikálni. Az alapelv az én meglátásom szerint pofonegyszerű: nem érdemes hatalmasan áldottnak és sikerekben fürdőnek mutatkozni. Kétségtelen, hogy van az a réteg, ami ezt szereti, de a normális emberek a szívük mélyén utálják az ilyesmit. A túlzottan sikeresek ugyanis arra emlékeztetik őket, hogy mennyire gyarlók, gyarlónak lenni pedig rossz érzés. Egy idő után az emberek elkezdik kerülni azokat, akik rossz érzéseket keltenek bennük. Ezzel persze nem azt kívánom mondani, hogy alázza magát porig, aki másoknak bizonyságot tesz. Sokkal inkább azt, hogy mutatkozzon reális fényben: a reális fény úgy szól, hogy mindannyian átlagemberek vagyunk, és hullámvasút életet élünk. Egyszer fent és egyszer lent vagyunk, jobb és rosszabb napokkal a hátunk mögött. Nagy a kísértés, amikor az ember a mikrofon mögé lép, hogy különféle kabátokat magára vegyen, és az átlagember feletti szellemi lényként tündököljön a gyülekezet előtt, de ennek a kísértésnek kolosszális hiba engedni. Akkor pont olyanok leszünk, mint egy motivációevangélista, aki a konstans boldogságról szóló meséjét próbálja beadni a népnek.
Összefoglalva a jó bizonyságtétel Krisztusra irányul, nem a bizonyságtevő rátermettségére, konkrét dolgokat tartalmaz, és ha magáról is beszél az ember, reális fényben tünteti fel önmagát.
Mindaz, amit ebben a sorozatban leírtam, teljesen szubjektív volt. Nem kívántam a tökéletes istentisztelet receptjét nyújtani, mert ilyen recept nincs. Irányelveket ugyanakkor adni akartam, mert úgy látom ahhoz, hogy valaha is elkezdjen növekedni a gyülekezetbe és templomba járók száma (ami jelen pillanatban nonszensz feltételezésnek látszik) először is az kell, hogy mi keresztények szeressünk istentiszteletre járni. Ha ez az érzés adott, abból lehet mágnes, ami másokat is vonz. Ezért megkockáztatom azt a kijelentést (mégha tévednék is), hogy az egyháznak nem azzal kellene első lépésként most foglalkoznia, hogyan tehetné a kívülállók számára befogadhatóvá az istentiszteleteit. Ez persze elkerülhetetlenül fontos kérdés! Mégis, a dolog talán ott kezdődik, hogy elsőként a "belülállók" szeressék meg a saját alkalmaikat - mert sok helyen már ez is hiányzik, és rutinból, hagyománytiszteletből vagy bizonyos emberi kapcsolatok megtartása miatt járnak el istentiszteletre. Ám ha mi sem élvezzük igazán az együttlétet, mi alapján számítunk arra, hogy olyasvalakik élvezni fogják, akik közénk keverednek?
A sorozat előző részei:
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése
Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)