Ha utánaszámolok, egy év leforgása alatt rengeteg tanítást hallgatok végig, olvasok el, sőt esetenként magam is dolgozok ki ilyeneket. Néha úgy érzem, hogy a kereszténység körülöttem egyfajta szakrális iskolapad, ahol a fejtágítás és az ismeretszerzés a legfontosabb teendő. Jézus azonban arra kért bennünket, hogy tanítvánnyá tegyük az embereket, nem tanulóvá. Mi a különbség a kettő között?
A híres "missziós parancsot" Máté evangéliuma utolsó fejezetéből mindannyian ismerjük, de kevesebben gondolunk bele mélyebben, mit is jelenthetett ez a felszólítás az eredeti környezetében. Sokan reflexszerűen úgy gondolják, a tanítvány dolga az, hogy tanuljon: ismerje meg a Bibliát, magoljon minél több igeverset, legyen tisztában az alapismeretekkel. Semmi bajom a tanulással, sőt kifejezetten szeretek tanulni: talán eddigi írásaimból is kiderült, hogy igencsak örömömet lelem a Szentírás boncolgatásában. De mégis azt hiszem, elsősorban nem a tanulás meg a sok ismeret teszi a tanítványt tanítvánnyá. Ma nagyon sok tanuló ül a padokban, de szerintem jóval kevesebb kevesebb tanítvány.
Máté evangéliumában a tanítványság határozottan kiemelt téma a másik két szinoptikushoz képest: Márknál 46-szor, Lukácsnál 37-szer, Máté esetében viszont 73 alkalommal kerül elő a téma. A görög mathétész, azaz tanítvány kifejezés csak itt szerepel felszólító módban és az esetek többségében az akoloutheó (követni) igével van összekötve. Máté tehát úgy vélekedik, a tanítványság és a követés összetartozó fogalmak. De kit követ a tanítvány és miben különbözik a tanulótól?
Tudjuk, hogy Jézus korában tanítványnak az számított, aki egy írástudóhoz ment el tanulni. Míg egy mai tanuló arra törekszik, hogy ismeretet szerezzen egy bizonyos tárgykörben, a tanítvány olyan valaki, aki egy személy behatása előtt nyitja meg magát. Nem egy intézettel, hanem egy tanítómesterrel van dolga, aki számára feltétlen tekintély. A tanuló futólagosan érintkezik saját tanítójával vagy a vele foglalkozó intézménnyel, a tanítvány viszont sorsközösségben él mesterével, ráadásul arra törekszik, hogy egyre jobban hasonlítson rá. A tanuló tehát elsősorban tudni akar, a tanítvány pedig hasonlítani.
Valami ilyesmi lehetett Pál és Timóteus kapcsolata. Az öreg Pál maga mellé vette a fiatalembert, akivel számtalan misszióban és szolgálatban együtt voltak. Kezdetben "testvérünk és Isten szolgája" (1Thessz 3:2) számára Timóteus, aztán már "hű gyermekem az Úrban" (1Kor 4:17), később pedig azt írja róla, hogy úgy volt vele, "mint atyjával a gyermek" (Fil 2:19-22). Ebből nekem az látszik, hogy a fokozatosan mélyülő bizalmi légkör, a kölcsönös és tartós együttműködés, a gyakorlati teendők végzése és a mély, személyes kapcsolat igazán jellemezik a tanítványságot.
Ehhez képest én sokszor azt látom, az emberek egyfajta "szent képzést", bibliai tanfolyamot kapnak, amitől sokat fognak tudni (vagy éppen ellenkezőleg: rendszerezetlenül összekavarodnak bennük a dolgok), idézni képesek a Bibliából, de pusztán ettől nem válnak tanítványokká. A nagy kérdés persze az, milyen körülmények tehetnék lehetővé a mai világban, hogy egy érett, tapasztalt keresztény egyfajta mentorlás keretében szoros életközösségben éljen egy kezdő tanítvány-jelölttel? Kézenfekvőnek látszik, hogy azok a területek tartozhatnak ide, ahol az emberek eleve sok időt töltenek együtt.
Mi a véleményetek erről? Van-e jelene és jövője annak, hogy a szó biblikus értelmében mathétészeket képezzünk tanulók helyett?
A híres "missziós parancsot" Máté evangéliuma utolsó fejezetéből mindannyian ismerjük, de kevesebben gondolunk bele mélyebben, mit is jelenthetett ez a felszólítás az eredeti környezetében. Sokan reflexszerűen úgy gondolják, a tanítvány dolga az, hogy tanuljon: ismerje meg a Bibliát, magoljon minél több igeverset, legyen tisztában az alapismeretekkel. Semmi bajom a tanulással, sőt kifejezetten szeretek tanulni: talán eddigi írásaimból is kiderült, hogy igencsak örömömet lelem a Szentírás boncolgatásában. De mégis azt hiszem, elsősorban nem a tanulás meg a sok ismeret teszi a tanítványt tanítvánnyá. Ma nagyon sok tanuló ül a padokban, de szerintem jóval kevesebb kevesebb tanítvány.
Máté evangéliumában a tanítványság határozottan kiemelt téma a másik két szinoptikushoz képest: Márknál 46-szor, Lukácsnál 37-szer, Máté esetében viszont 73 alkalommal kerül elő a téma. A görög mathétész, azaz tanítvány kifejezés csak itt szerepel felszólító módban és az esetek többségében az akoloutheó (követni) igével van összekötve. Máté tehát úgy vélekedik, a tanítványság és a követés összetartozó fogalmak. De kit követ a tanítvány és miben különbözik a tanulótól?
Tudjuk, hogy Jézus korában tanítványnak az számított, aki egy írástudóhoz ment el tanulni. Míg egy mai tanuló arra törekszik, hogy ismeretet szerezzen egy bizonyos tárgykörben, a tanítvány olyan valaki, aki egy személy behatása előtt nyitja meg magát. Nem egy intézettel, hanem egy tanítómesterrel van dolga, aki számára feltétlen tekintély. A tanuló futólagosan érintkezik saját tanítójával vagy a vele foglalkozó intézménnyel, a tanítvány viszont sorsközösségben él mesterével, ráadásul arra törekszik, hogy egyre jobban hasonlítson rá. A tanuló tehát elsősorban tudni akar, a tanítvány pedig hasonlítani.
Valami ilyesmi lehetett Pál és Timóteus kapcsolata. Az öreg Pál maga mellé vette a fiatalembert, akivel számtalan misszióban és szolgálatban együtt voltak. Kezdetben "testvérünk és Isten szolgája" (1Thessz 3:2) számára Timóteus, aztán már "hű gyermekem az Úrban" (1Kor 4:17), később pedig azt írja róla, hogy úgy volt vele, "mint atyjával a gyermek" (Fil 2:19-22). Ebből nekem az látszik, hogy a fokozatosan mélyülő bizalmi légkör, a kölcsönös és tartós együttműködés, a gyakorlati teendők végzése és a mély, személyes kapcsolat igazán jellemezik a tanítványságot.
Ehhez képest én sokszor azt látom, az emberek egyfajta "szent képzést", bibliai tanfolyamot kapnak, amitől sokat fognak tudni (vagy éppen ellenkezőleg: rendszerezetlenül összekavarodnak bennük a dolgok), idézni képesek a Bibliából, de pusztán ettől nem válnak tanítványokká. A nagy kérdés persze az, milyen körülmények tehetnék lehetővé a mai világban, hogy egy érett, tapasztalt keresztény egyfajta mentorlás keretében szoros életközösségben éljen egy kezdő tanítvány-jelölttel? Kézenfekvőnek látszik, hogy azok a területek tartozhatnak ide, ahol az emberek eleve sok időt töltenek együtt.
Mi a véleményetek erről? Van-e jelene és jövője annak, hogy a szó biblikus értelmében mathétészeket képezzünk tanulók helyett?