Egyik friss írásában Németh Sándor kifakadt az internetre. Azt tapasztalja, hogy a virtualitásban minden egyházat és annak vezetőit "teljes torokkal" gyalázzák, gyűlölködő csoportosulások jönnek létre, melyeket főleg kiszakadt, frusztált exkeresztények alkotnak. Őket a bosszú tüzeli, hogy minél nagyobb kárt tudjanak okozni az elpusztítandó egyházaknak és közösségeknek. Ez meglehetősen borús helyzetértékelés a Hit Gyülekezete pásztorától - én pedig osztom is meg, nem is Németh Sándor internetről szóló véleményét. Ám a helyzet ennél szerintem jóval komplexebb.
Ha van valami, amin csodálkozni lehet, az az időzítés. Amióta én a virtuális világban járok-kelek - és ez nem tegnap óta van -, folyamatos élményem, hogy névtelen kommentelők állandóan szapulják a Hit Gyülekezetét. Miért pont most telt be a pohár? Ez az egyik, amit hirtelen nem tudok megfogni, persze nem tartozom a gyülekezethez, és nem ismerem Németh Sándor konkrét indokait sem, melyek cikke megírására sarkallták. Az viszont biztos, hogy az a bizonyos pohár most nagyon betelhetett nála - erre az ehhez hasonló kemény mondatok is utalnak:
"A kereszténységgel szemben olyan alvilágot szült a virtuális világ, amelyből teljesen kiveszett a konstruktivitásra való törekvés, a korrekciónak és jobbításnak a szándéka: ezek pusztítani és temetni akarnak bennünket; és mindezt úgy teszik, hogy Isten szolgáinak, prófétáinak szerepében tetszelegnek."
Érzek némi ellentmondást abban, hogy valaki exkeresztényként mégis Isten szolgájának szerepében tetszelegve akarja gyalázni az egyházakat az interneten. Olyat már láttam, hogy valaki a hitétől elfordulva ateistává vált, és elkezdte kritizálni a kereszténységet - de ezt büszke ateistaként tette és egyáltalán nem kívánt Isten szolgájának látszani. Mindazonáltal most nem ez a lényeges, a mondanivalót így is értem - és azt hiszem még érzem is. De mit érezni pontosan az interneten?
Kezdjük ott, hogy egyfelől igazat kell adni Németh Sándornak. Az internet mára részben a hittel kapcsolatos csatatérré vált. És ez a csata sokszor tényleg gusztustalan azok számára, akiknek még van gusztusuk. A hitről vitatkozni nemcsak lehet, hanem kell is, de amivel találkozom, az sokszor inkább szól keresztény emberek megalázásáról, lehülyézéséről, a vallás gyalázásáról, szavak kiforgatásáról, mégpedig válogatás nélkül. Azt szoktam mondani főiskolai hallgatóimnak, hogy míg a jó vita felüdítő, a veszekedés feldühítő - előbbit generálják, utóbbit kerüljék.
Másfelől azonban tisztességesnek érzem feltenni a kérdést, miért is zavar bennünket valójában az erős kritika? A hangvétel egy dolog: megismétlem, nem tudok azonosulni a mocskolódó és keresztényeket alázó stílussal. Azt hiszem azonban ennél többről van itt szó. Ha lehet ezt így megfogalmazni, mi keresztények magának az internetnek a "természetére" nem vagyunk felkészülve, és ez részben a mi felelősségünk, részben rajtunk kívülálló dolog.
A helyzet az, hogy a kereszténység jó része az internet térhódítása előtt a maga buborékjában élt. Kívülről persze akkor is kapott impulzusokat, támadásokat és kritikát, de ezek általában nem dömpingszerű méretekben érkeztek, beazonosítható irányokból fakadtak (pl. amikor a Hit Gyülekezetét a politikai hatalom vagy egy másik felekezet presszionálta), és ezért viszonylag könnyű volt összezárni velük szemben. Ám az interneten úgy tűnik, mintha a kritika szakadatlan zubogna, ráadásul egyszerre sokféle, megfoghatatlan irányból. Nincs kontroll alatt, hogy a hívők mit nézzenek, mit olvassanak, mit gondoljanak és hogyan reagáljanak az őket személyesen is utolérő kritikus hatásokra. Ez totálisan ellentétes a buborék-létformával, amibe a keresztények hajlamosak belefeledkezni. De a buborékon belül is néha elfogy a levegő. Ilyenkor minden normális ember érzi, hogy egy szubkultúra levegőjét is jó néha kicsit átszellőztetni, az internet pedig mintegy rákényszeríti az egyházakat arra, hogy ezt megtegyék. A baj azzal van, hogy ez a "szellőztetés" parttalannak tűnik és nincs az adott felekezet vagy gyülekezet befolyása alatt.
A másik dolog, ami egyszerre áldás és átok, hogy az interneten sincs kontroll, és tulajdonképpen szűrők nélkül bárki, bármit összeolvashat, megnézhet, meghallgat magának - aztán ebből az egyvelegből gyúrhat egy személyesen specifikált boldogságportfóliót. No persze rengeteget lehet jó értelemben tanulni a neten - de rossz értelemben is. Ahogy látom, a keresztények nagy része pedig ahhoz volt eddig szoktatva, hogy a szűrő nem bennük, hanem a pásztorban, a gyülekezetben, egyházvezetésben, vagyis a klérus kezében van. Amit ők szűrnek, arra a laikus rétegnek sincs szüksége, amit átengednek a gyülekezeti szűrőn, azt viszont érdemes fogyasztaniuk. Az internet szellemiségétől ez a "központi filterezés" merőben idegen. Itt az embernek magának kellene szűrnie - de hogyan lenne rá képes, ha ellenkező irányban szocializálták a gyüliben?
Összegezve tehát, én itt két kontrollálatlan dolog frontális ütközését érzékelem: sem az egyházak kezében nincs kontroll az internetről érkező kritikák felett, sem az interneten nincs kontroll a tartalmak felett. A kettő összjátéka pedig tényleg sok problémát tud okozni, amit kezelni kellene - és nemcsak az egyházaknak, hanem úgy általában is valahogyan. Ennek egyetlen vállalható módja pedig csakis az lehet, ha szűrni tanítunk. És ez nyilván nem azt jelenti, hogy a "bejáratott útvonal" elve alapján megmondjuk a híveknek, mit illik és mit nem illik tenniük a virtuális hálón, hanem a szűrés elveit szükséges átadni. Vagyis Németh Sándor aggodalmára a legkorrektebb megoldás az lehet, ha a keresztények önállóan kezdenek gondolkodni. Hogy ez jó vagy rossz konklúzió, azt az olvasóra bízom...