2015. augusztus 30., vasárnap

Pár beszéd

Vannak a teológiának és a vallástudománynak olyan területei, melyek távolabb állnak tőlem és csak ritkábban nyúlok hozzájuk. Nem azért, mert ezek kevésbé érdekesek, csupán nekem nincs időm igazán elmélyedni bennük. Az egyik ilyen szegmens kétségkívül a hitoktatás és a vallásdidaktika, melynek még a neve is szörnyen hangzik. A kötelező hit és erkölcstan órák juthatnak eszünkbe róluk, de én most valami egészen más aspektusból szeretnék írni arról, ami a tanulásról eszembe jutott.

Hadd kezdjem egy olyan dologgal, amit talán egy évtizeddel ezelőtt nem mertem volna leírni ilyen magabiztosan: tanulni tök jó! Tényleg az. Nem elsősorban az intézményes keretek közötti tanulásra gondolok, hanem inkább a szellemi folyamatra, amit a tanulás jelent. (A kettő persze nem zárja ki egymást.) Megérteni valamit, hallani ott belül a leeső tantusz hangját, átélni az érzést, amikor világossá válik valami, ez bizony remek.

Igazából mi keresztények, bizonyos értelemben nagyon sokat tanulunk, néha talán már túl sokat is. Tanítás-hegyeket mászunk meg, tanítók könyveit olvassuk, s ha gyülekezetbe megyünk, ott is mintha sokszor minden azt szolgálná a liturgiában, hogy eljussunk az igehirdetésig, azaz gyakran a tanításig. De ezeknél többet tanulunk a társas kapcsolatok által generált helyzetekből, az interakciókból, a tapasztalatokból, a másokkal való érintkezésből fakadó történésekből. Úgy néz ki, a tanulást csak elkezdeni lehet, de befejezni soha. A tanár és a tanuló között pedig egyesek szerint csak az a különbség, hogy a tanár már régebb óta tanul. Aztán amint tudjuk, a jó pap még holtig is tanul. :-)

Néha már azt gondolom, az életünk egy iszonyat hosszú tanulási folyamat, s ez valahol pontosan igaz, hiszen mindig van hova továbblépni, mindig van mit elsajátítani, van hova fejlődni. Éppen ezért szerintem abszolút nem mindegy, hogyan műveljük ezt a dolgot, akár mi tanítunk, akár tanulóként veszünk részt ebben a végtelennek tűnő tanfolyamban.

Most éppen a tizenkét éves Jézus sztoriját olvastam Lukácsnál, aki az ünnepi "beavatása" után elkavarodik és a templomban köt ki, szülei legnagyobb ijedtségére. Tudvalevő, hogy Jézus a bár-micvóra ment fel, ami gyakorlatilag egy zsidó srác egyfajta vizsgája is volt. Ennek keretében többek között arról kellett számot adnia, hogy ismeri és jól tudja alkalmazni a Tórát, azaz a Törvényt. Egy vizsga után a legtöbben pihenni szoktunk, de úgy látszik Jézus ezt kihagyva máris tovább folytatta a tanulást. Útban hazafelé beugrott a templomba, ahol két dolgot tett: egyrészt hallgatta és kérdezgette a korabeli doktorokat (a görög didaszkalosz tanítót, oktatót és doktort is jelenthet), másrészt megfelelt nekik és ezzel ő is tanította őket. Ezután összegez Lukács úgy, hogy Jézus "növekedett bölcsességben és ismeretben".

Nos, amire itt és most szeretném felhívni a figyelmet, az a jelen oktatásból gyakran fájóan hiányzó párbeszéd, azaz dialógus. Ma az iskola - és gyakran a hittanoktatás vagy éppen a gyülekezeti tanítás - teljesen mellőzi azt a formát, ami Jézussal történt abban a templomban. Kevés a párbeszéd. Maga a dialógus kifejezés egyébként az ókorban az igazságkeresés módszerét jelentette: tehát nem egyszerűen csak "dumálásnak" vagy "pletyizésnek" számított, hanem közös erőfeszítésnek azért, hogy fény derüljön az igazságra.

Szerintem a dialógusnak alapvetően három szintje létezik. (Ez teljesen a saját agyszüleményem, amivel lehet vitatkozni - azaz folytathatunk róla dialógust! :-)). Az elsőt én belső dialógusnak nevezném. Ha egy tanár jól tanít, vagy az ember hall egy igazán ütőképes tanítást, magában máris reflektál rá, azaz beindul egy belső dialogizálás, elmélkedés, feldolgozás. Az emberek ilyenkor nem mondják ki, amit gondolnak, hanem önmagukban rágják a hallottakat. Ha egy tanóra vagy tanítás már ezt a szintet eléri, akkor én sikeresnek nevezem. Ennél sokkal jobb szerintem a következő szint, aminek szörnyen tudományosan a verbalizált dialógus nevet adnám. Ez az a pillanat, amikor az ember ki is mondja a belső dialógusában már valamennyire feldolgozott véleményét vagy gondolatait. A korábban megrágott dolgok formát, azaz szavakat kapnak, egyben kicsit le is leplezik azt, aki kimondja őket. Innentől ez az egész egyfajta megmérettetés része lesz, mintegy közüggyé válik egy közösségben. És azt gondolom, minderre ráépülhet a hab a tortán, a csúcspont, vagyis a vita, amikor ezek a verbalizált elemek összecsapnak egymással anélkül, hogy abból személyes sértegetés, pestiesen szólva "anyázás" vagy ad hominem érvelésdömping bontakozna ki.

A helyzet az, hogy szerintem a gyülekezetek és sokszor a hitoktatás maga is, nem jut el már addig sem, hogy az alapszinten álló belső dialógust beindítsa az emberekben. Ha mégis, akkor pedig nem ad teret a verbalizáláshoz, különösképpen nem a vitához. Én úgy látom, ez a három dolog ráadásul egymásra épül. Ha nincs először igazi, belső dialógus, akkor nem lesz igazi verbalizált dialógus sem. Ilyenkor jönnek a "hogy tetszett?" kérdésre az olyan mondatok, mint a "végülis nem volt rossz" vagy a "hááát, jó volt....". Mindannyian tudjuk, hogy ezek az illedelmes reakciók valójában azt jelentik, hogy az illető, aki mondja őket, tökéletesen érintetlen maradt a dologtól - csak nem akarja ezt őszintén kimondani. Mindaz, amit hallott és esetleg tanult, nem érintette meg, nem mozgatta át belülről, nem katalizált benne belső dialógust, amiből kinőhetett volna egy igazi vélemény, egy valódi reakció, egy verbalizált dialógus alapja.

Én azt szeretném, ha már ennyi időt tanulunk az életben, ezek a befektetett órák eljussanak legalább a belső dialógus kiváltásáig. Jobb volna persze, ha ennél tovább jutnának, de pesszimista szemüvegemen át nézve egyre inkább úgy tapasztalom, ezek különleges alkalmak. Mindenesetre a megtermékenyítő párbeszéd eltéríthetetlen híve vagyok, akár gyülekezetről, akár oktatási intézményről, akár házicsoportról vagy bármilyen társas alkalomról is legyen szó. Tanulni szerintem úgy jó, ha az dialogikus keretben történik.

2015. augusztus 26., szerda

Elmenekültek... Megmenekülnek?

Szélsőséges helyzetekben magától értetődőek a szélsőséges vélemények. A jelenleg zajló migránsáradat bizonyos értelemben szélsőséges és polarizáló, ami a véleményeket és a hozzáállást illeti. Mégis azt hiszem, vélekedjen bárhogyan is egy keresztény, van egy lelki minimum, aminek a hozzáállását jellemeznie kell, s amely független politikai ízlésétől vagy a problémát érintő súlyos társadalmi, gazdasági kérdésektől is.

Volt, aki kiment hozzájuk, munkahelyem évek óta napi szinten támogatja őket, de őszintén szólva a legtöbb reakció, melyet keresztények részéről tapasztaltam, az bizony az elutasítás volt, melyet valószínűleg az ismeretlenektől való félelem táplál. Ebben a félelemben sötét jövőkép is rejtőzik. A menekültek idejönnek, csendes honfoglaló művelettel meghódítják Európát, s végül évtizedek múlva az öreg kontinens iszlamizálódik. A folyamat első lépésének vagyunk tanúi, s ha nem teszünk semmit, végünk van, muzulmánok leszünk vagy meghalunk.

Röviden így tudnám összefoglalni azokat a negatív reakciókat, melyek az elmúlt időszakban utolértek különféle keresztény testvéreim részéről. Nem akarom azt mondani, hogy mindez képtelenség, mert nem látom mit hoz a jövő. Azt is aláírom, hogy van a menekültek között sunyi, agresszív, a helyzetet kihasználó, fanatikus muzulmán, aki valóban egy ilyesfajta "csendes aknamunkán" dolgozhat. 

Mégis meglepett, hogy azok az emberek, akik egyébként Isten harcosainak, felkent szolgálóinak és a hit embereinek tartják magukat, szinte pánikhangulatban és félelemmel telve fordultak a migránsok felé. Nem az a gond, hogy van bennük félelem - hiszen ki az, aki ne érezne ilyesmit, amikor idegen emberek ezrei özönlenek az országába? -, hanem hogy ez a félelem meghatározza minden gondolatukat, ez irányítja a hozzáállásukat, a viselkedésüket a menekültekkel szemben.

Egy kedves tanár ismerősöm a minap kiment hozzájuk, hogy szolgáljon feléjük, ahogyan csak tud. Megkapó volt, amit mondott. Nem ért a politikához, de ért az emberi lélekhez. Azt mondta, ő nem terroristákkal találkozott. Nem találkozott erőszakos emberekkel sem, akik idejöttek hont foglalni. Sőt, nem találkozott muzulmánokkal sem. Ő csak csórókat látott, leírhatatlanul ágrólszakadt embereket. Szenvedőket, kiszolgáltatott és reményvesztett családokat, köztük anyákkal és gyermekekkel is. Nem azért ment ki, hogy megoldja a menekültkérdést. Nem azért, hogy ezzel kinyilvánítsa, politikailag hol áll az ideológiai palettán. Csak rajtuk akart segíteni. Ez az emberi minimum, függetlenül attól, milyen sunyiképű és gyanús kinézetű arcok állnak sorba ételért vagy használt cipőkért. Függetlenül attól, hogy megérdemlik a segítséget vagy sem. Függetlenül attól, hogy milyen világnézetű és ideológiai hátterű közegből érkeztek hozzánk. De nem függetlenül attól, amit Krisztustól tanultunk, mint az Ő követői.  

Én is voltam közöttük néhány éve a szerbiai bozótosban, ahonnan megpróbálnak Magyarországra átjutni. Ahogyan beszélgettem a menekültekkel, és megtudtam egyet s mást az életükről, a félelmem is csökkent velük szemben. Felperzselt földön állva meséltek nekem az afgán, a szíriai vagy éppen a líbiai helyzetről. Akkor már túl voltak azon, hogy megkóstolják a szerb rendőrcsizmák ízét és átéljék milyen az, amikor a hatóság az éjszaka közepén - míg ők álomba mélyedve fekszenek - rájuk gyújtja nyomorúságos, fóliából és szemétből összehordott sátraikat. A durva rendőri erőszak ellenére többen mondták nekem, hálásak jelenlegi sorukért: az ilyesféle alkalmi attrocitások is jobbak, mint amit saját hazájukban átéltek, s ami elől tulajdonképpen menekülnek. Akadt köztük olyan anyuka, aki végignézte, amint a házába vacsora közben betörnek és agyonlövik a férjét. Ehhez képest mit számít neki egy kihúzott kerítés és némi szögesdrót, ha ott áll egy érzése szerint jobb világ küszöbén! Ha visszafordul, az eddigi utat is hiába tette meg.

De a nagy kérdés nemcsak az, mit tesznek a menekültek, hanem hogy mit tesznek az egyházak, mit tesznek a keresztények. Az első századokban a kereszténységet meghatározta a kharitasz, azaz a kegyelemből fakadó jótétemény a rászorulók felé - pedig ezekben a századokban maga a kereszténység is rászorult volna a segítségre. Tudjuk őket követni ebben? Vajon ha meg is marad bennünk némi érthető félelem, képes-e annyira háttérbe húzódni, hogy más érzések fontosabbá váljanak, ha ezekre az emberekre gondolunk? Vajon gyorsabban meglátjuk-e a segítségre szoruló nyomorultat bennük, mint az illegális határátlépőt? Vajon tudjuk-e szeretni őket úgy, ahogy Krisztus szerette még az ellenségeit is, vagy csakis a kitoloncolni való iszlám hódítókat fedezzük fel a vonásaik mögött? A válasz ezekre a kérdésekre nem politikai, hanem személyes jellegű, melyet mindannyian magunknak kell megadjunk.

Egy azonban jelenleg biztos: a migránsok már elmenekültek otthonról, de ez nem jelenti azt is, hogy megmenekültek volna. Hogy mi lesz a sorsuk, az részben a mi kezünkben is van.

2015. augusztus 19., szerda

Tudott-e Jézus hibázni?

Mark Driscoll
„Penis homes” – azaz a „pénisz otthonai”: így nevezte a nőket a népszerű amerikai megagyülekezet, a Mars Hill Church azóta már lemondott lelkésze, Mark Driscoll. A botrány természetesen nem maradt el, de nem is nevezhető az első esetnek. Driscoll már más alkalommal is felhívta magára a figyelmet, például domináns és erőszakos vezetői stílusa vagy éppen plágiumbotránya miatt. Ám számomra nem ezek a bicskanyitogató megnyilatkozások az érdekesek, hanem egyik prédikációja, ami véleményem szerint – különösen dogmatikai szempontból – továbbgondolásra érdemes felvetést tartalmazott.

Szeretném egyértelműen leszögezni, hogy nem szimpatizálok különösebben Driscoll módszereivel, nyilvános szerepléseivel vagy munkamoráljával – sőt, a hölgyekről tett fenti megjegyzését felháborítónak találom és határozottan elutasítom. Nem kenyerem a botrány sem, viszont a jól megválasztott és elegánsan tálalt provokációval őszintén szólva képes vagyok kibékülni. Szerintem Jézus pedagógiai módszerében fontos helye volt a kiegyensúlyozott polgárpukkasztásnak, ami képes rákényszeríteni az embereket, hogy bizonyos kérdéseket átértelmezzenek vagy csupán más perspektívából szemléljenek. A botránynak és a provokációnak van metszéspontja, de a kettő azért  nem ugyanaz. Botrányt okozni tahóság, jól provokálni művészet. Művésznek lenni pedig értelemszerűen jobb, mint tahónak.

Néha azonban előfordulhat, hogy a kettőt nehéz elválasztani egymástól. Driscoll egyik igehirdetése igencsak szemtelennek tűnik: mintha Jézus személyét vette volna célba. Sokan éreztek így és botrányosnak találták, de én inkább provokatívnak gondolom. A prédikációban Driscoll feldobott egy dogmatikai labdát, mellyel minden bizonnyal már más is dobálózott, s ha nem is ennyire széles közönség előtt, hát önmagában. 

A kérdés így szólt: vajon hibázott valaha is Jézus? 

Elismerem, hogy ez első és második olvasásra is rosszul hangzik. A hibázást és Jézust még elméletileg sem szívesen kapcsoljuk össze egymással. Abban talán egyetértünk, hogy nem találnánk olyan keresztényt, aki úgy vélné, Jézus bármikor és bármiben vétkezett volna. Ez rendben is van. Jézus bűntelen volt – de vajon azt jelenti ez, hogy hibátlan is? Elvégre vétkezni és hibázni nem ugyanaz. „Nem bűnről van szó, hibáról! Megtett-e (Jézus) bármit is kétszer, mert elsőre nem sikerült neki?” – kérdezte Driscoll, majd tovább gördítette a dolgot: „Amikor kisgyermekként írni tanult, azt tényleg úgy képzeljük, mintha azt mondta volna: ’Mama, meg tudom csinálni, hiszen én teremtettem az eget és a földet is’?” Követett el Jézus, mint ember bármilyen hibát? Leírt-e rossz betűket, amikor tanult a zsinagógában? Előfordult-e, hogy hirtelen nem jutott eszébe a Tóra egy szakasza a bár-micvó során? Ütött-e rá kezére a kalapáccsal, amikor kitanulta az ácsmesterséget?

A prédikáció persze a választ is megadta. Eszerint Jézus igenis hibázott, és tulajdonképpen nincs ebben semmi különös. Ahogy Lukács írja, növekedett bölcsességben és értelemben, mint gyermek, márpedig növekedésre és fejlődésre annak van szüksége, aki még nem érte el a hibátlan állapotot. Mi magunk is azért tanulunk, mert nem vagyunk tökéletesek, hiányát szenvedjük a tudásnak, az ismeretnek, a tapasztalatnak és a személyiségünk előrelépést, változást igényel. Driscoll gondolatmenetében azután addig ment, hogy Jézusnak ezt a fajta „tökéletlenségét” illusztrációként és példaként is felhasználta az igehirdetésben: „Sokan meg vagytok bénulva egyfajta vallási perfekcionizmus miatt. Úgy érzitek, mindent elsőre jól kell csinálnotok. De hát nem vagytok olyanok, mint Jézus! És tudjátok mit? Lehet, hogy Jézus is megtanulta, hogyan kell a dolgokat megcsinálni, és talán még neki sem mindig sikerült száz százalékos teljesítményt nyújtania az első alkalommal!”

A provokáció persze olyannyira nem maradt szó nélkül, hogy még rangosabb keresztény lapokban is felhördülést okozott. Voltak persze, akik egyetértettek Driscoll megjegyzéseivel, és azt a dogmatikai tételt hangsúlyozták, hogy Krisztus valóban teljesen ember volt, nemcsak Isten, aki éppen igazi embervolta miatt tudott azonosulni velünk. Mások azonban határozottan elutasították a prédikátor felvetését. Így például Conrad Gempf, londoni újszövetséges azt mondta, nem az a probléma, amit Jézusról gondolunk, hanem amit a hibázás aktusáról. Vegyünk egy példát! Jézus beszélt a mustármagnyi hitről és azt is mondta, hogy nincs kisebb mag nála: ez pedig botanikai értelemben nem igaz, hiszen létezik a mustármagnál kisebb mag is. Hát tényleg taktikai hibát követett el Jézus, amikor elmulasztotta felvilágosítani a palesztinai zsidó hallgatókat a biológiai tényekről? Gempf szerint nem erről van szó, hiszen Jézusnak nem az volt a célja, hogy a mustármagról meggyőzze hallgatóit, hanem inkább provokálni kívánta őket,  hogy döntést hozzanak hitükkel kapcsolatban. Jézus ahhoz a közeghez alkalmazkodott, amelyben szolgált, s ebben a közegben a mustármag fogalmához tartozott a legkisebb képzete is. Az pedig, hogy Lukács állítása szerint Krisztus növekedett bölcsességben és értelemben, nem azt jelenti, hogy Jézus hibázott volna: sokkal inkább arról van szó, hogy lehetősége volt a fejlődésre és a kibontakozásra. Gempf szerint a hiba az, ha valaki valamit helytelenül tesz, s igazán nehéz elképzelni, hogy ez a helyzet fennállt Jézussal kapcsolatban.

Érdekes, hogy a gyermek Jézus hibátlansága már a vad elképzelésekben túlburjánzó, apokrif gyermekség-evangéliumok szerzőit is foglalkoztatta. Innen nézve úgy tűnik, mintha ebben a kérdésben a különféle szerzők nem is álltak volna azonos oldalon. Míg Tamás gyerekkori evangéliumából egy felelőtlen, az isteni erejét próbálgató gyermek Jézus karaktere bontakozik ki, aki számos vitatható dolgot művel, addig a Megváltó arab evangéliumában a kis Jézus már születése után lábra áll, csodákat tesz és bölcs dolgokat beszél. Mindez arra utal, hogy ebben a kérdésben már az első századokban sem létezett teljes konszenzus és az apokrif szerzők hol így, hol úgy látták Jézus emberi mivoltát.

A probléma dogmatikai gyújtópontja természetesen Jézus személyének „milyensége” körül keresendő és azt kell mondjam, mintha ezt a dilemmát egy véget nem érő agyalás venné körül a krisztológiában. A régi kérdéseket a legtöbben ismerjük. Vajon hogyan kell elképzelni, hogy Jézus ember és Isten volt egy személyben? Pontosan meddig terjedt az egyik és hol kezdődött a másik? Ha nincs ilyen jól meghúzható határ, hanem mindkettő volt teljes egészében, akkor ezt hogyan kell elképzelni? Az első századok eretnekvitáit áttekintve néha azt gondolom, maga az egyház sem tudott ezekre a kérdésekre igazán jó és tiszta válaszokat adni, pusztán felismerte és kizárta a rossz próbálkozásokat (és próbálkozókat) sorai közül. Az a tény, hogy az ezekhez hasonló kérdések még ma is felmerülnek - akár Driscoll provokatív igehirdetése mélyén is -, azt mutatja, hogy ez a több ezer éves probléma nincs megoldva. Az egymást követő keresztény generációk újra és újra rágják magukat és sosem jutnak igazi nyugvópontra. Persze nem ez az egyetlen ilyen, hiszen számos hasonlóan nehéz problémát lehetne feldobni: pontosan mit jelent, hogy Isten országa itt van, de mégiscsak később jön el, vagy hogyan lehetséges, hogy a keresztények igazak és szentek, de mégis bűnösök?

Vitatkozzunk bármennyit, az az egy egyre biztosabbnak tűnik számomra, ha valaki azzal az igénnyel lép fel, hogy farzsebből kivágja a megoldásokat az ezekhez hasonló felvetésekre, az minden bizonnyal arra utal, hogy téved. Stílszerűen: nem vétkezik, de hibázik. Jobb az óvatosság.

2015. augusztus 16., vasárnap

A mítosz és a történelem szétválasztása a Szentírásban (2)

Ahogy az előző részben már említettem, nem tartom jó ötletnek a Biblia mítosztalanítását, és a mitikus részek elválasztását a történelmiektől. Ha valaki mégis próbálkozna ilyesmivel, az egyetlen amit igazán tehet, hogy olyan irányelveket, motívumokat, jellegzetességeket keres, melyek a mitikusságra vagy a történelmiségre utalnak. Mutatok egy példát.

Rendszeresen előkerül a kérdés: "ha a teremtést mitikus szövegnek tartod, akkor Jézus történetét miért nem? Ha az Őstörténet mítosz, ilyen alapon az evangélium is az?" Értem én a kérdést, és azt is érteni vélem, miért teszik fel. Felesleges tagadni, hogy az emberek az újszövetségi időkben is kötődtek a mítoszokhoz. Világképük nyilván változott az évezredek alatt, de továbbra sem nélkülözte a mítoszt. Ám azt jelenti ez, hogy nincs semmi különbség az Őstörténet és az evangéliumok között? Az őszinte válasz szerintem csakis nem lehet. Ha valaki egymás után elolvassa a teremtéstörténeteket és a négy evangéliumot, észre fog venni olyan elemeket egyikben és másikban, melyek némiképpen segítik megválaszolni az előző kérdéseket. Érdemes ezek közül megemlíteni néhányat.

Az első, hogy a teremtéselbeszéléseket (és az egész Őstörténetet) áthatja az az ókori világkép, melyre alapozva a szövegeket kialakították. Jó példa erre, hogy az első teremtéselbeszélésben az égbolt egy kemény rézlemeznek van leírva (héberül raqia), melyet kalapálással lehet ívben meghajlítani. Azért kell keménynek lennie, mert csak így tartja fent az égben a felső vizeket. Ezek a felső vizek persze adott esetben leesnek a föld felszínére is, mégpedig zsilipeken keresztül: az ókori ember így képzelte el az esőzést. Természetesen mondhatjuk erre, hogy az ehhez hasonló elemek költőiek és metaforikusak, azonban a kortörténet ismeretében tudjuk, hogy nemcsak azok, hanem a kor tudását és világképét is tükrözik. Míg a teremtéstörténetben tehát a világkép markáns hátteret képez, az evangéliumokban a világképnek alig vagy egyáltalán nincs ilyen jelentős szerepe. Jézus története nem ilyen kérdésekre keresi a választ és nem is foglalkozik ezekkel, hanem egészen másra koncentrál.

Ennél fontosabb különbség, hogy a teremtéstörténetek olyan világról szólnak, melynek nincsenek emberi szemtanúi a bibliai szerzők között. Senki nem volt ott "a világ elején", aki leírta ezeket a szövegeket, és éppen ezért is támaszkodik a narratíva a mítoszokra. Ezzel ellentétben az evangéliumi feljegyzések és a teljes Újszövetség többször is kifejezik, hogy igényt tartanak a szemtanúk beszámolóira. Csupán néhány példa:

"Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. " (1Jn 1,1-3)

"Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének." (2Pt 1,16)

"...magam is jónak láttam, hogy miután elejétől kezdve mindennek pontosan utánajártam, szép rendben megírjam neked, nagyra becsült Teofilosz, hogy meggyőződhess annak a megbízhatóságáról, amire tanítottak." (Luk 1,3-4)

Ezek a példák jól illusztrálják, hogy Jézussal kapcsolatban több szerző is kiemelten jelzi igényét a szemtanúi státuszra és az események történelmi beágyazottságára. Talán nem kell hosszasan magyarázni, hogy a mitikus teremtésbeszámolók és az evangéliumi leírások között a mítosz-történelem kérdésében ez markáns különbséget jelent.

Mindehhez a két szöveg hagyományozása közti különbséget is hozzátehetjük. Míg az Őstörténet anyagait évszázadokon át szájról-szájra adták tovább, a jelek szerint többféle, akár jelentősebben is eltérő verzióban, végül évezredek után véglegesítették írásban, addig az evangéliumok esetében merőben más a helyzet. Bár a szövegeket itt is Jézus halála és feltámadása után évtizedekkel írták le, jó okunk van azt feltételezni, hogy Máté, Márk, Lukács és János előtt is létezett már írásba foglalt hagyomány, amiből az evangélisták dolgoztak. Az időkülönbséget pedig mondani sem kell a kettő között: a nagyon hosszú idő nem kedvez egy történetiség igényével fellépő hagyománynak, de a rövid idő igen.

Végül érdemes arra a tényre is felhívni a figyelmet, hogy a teremtéstörténet héber szövegének elemzésekor számos olyan paraméterre bukkanhatunk, melyek erősen utalnak a mítoszokra és arra, hogy a szöveg nem történeti beszámolónak készült. Ide sorolnám a más mítoszokra történő utalásokat, a mitikus világképre emlékeztető elemeket, de olyan szójátékokat, nyelvi megoldásokat is, melyek láthatóan a memorizálást kívánták segíteni és nem a történeti pontosságra törekedtek. Ezzel szemben az evangéliumi szövegekben olyan apró részletekkel és műfaji megoldásokkal találkozhatunk, melyeknek nem sok értelme lenne egy mitikus szövegben, ellenben egy történeti beszámoló hitelességét elmélyítik. Míg a teremtéselbeszélés nem kronologikus, hanem inkább logikai-elbeszélő sorrendben épül fel, ezáltal inkább művészi kompozícióra utal és nem történelmi beszámolóra (lásd a blog egy korábbi írását), addig az evangéliumok kronologikus rendben kezelik Jézus életét - még akkor is, ha nem volt céljuk egy komplett életrajz leírása. Ez pedig inkább a történeti leírások sajátja.

Mindez a következő kis táblázatban így tudom összefoglalni:
A teremtéselbeszélés és az evangélium összevetése

Ha a táblázat elemeit összevetjük, véleményem szerint kapunk egyfajta perspektívát, ami a két szövegrész mítoszt és történelmet érintő viszonyát illeti. Nem állítom, hogy egy ilyen összevetést minden bibliai szakasszal meg lehet csinálni, sőt megismételném az egész kérdéssel kapcsolatos legfontosabb véleményemet: nem szerencsés arra törekedni, hogy a mítoszt és a történelmet elválasszuk egymástól. A két dolog összenőtt, mert összetartozik - hagyjuk így, békés szintézisben őket.

Minden kedves vitatkozónak pedig annyit, hogy ezt a kérdést ezzel a bejegyzéssel lezártnak tekintem.

2015. augusztus 10., hétfő

A mítosz és a történelem szétválasztása a Szentírásban (1)

Gyakran nekem szegezik a kérdést, hogy milyen módszerrel tudom szétválasztani a mítoszt és a történelmet a Bibliában? Végülis milyen alapon határozok, hogy egyes perikópákat mitikusnak, míg másokat történelmi beszámolónak tekintek? Vezetnek ebben jól körülírható, érvekkel alátámasztható és objektív módszertani eszközök, vagy csak hasraütésszerűen végzem a dolgom? Nem félek attól, hogy a csodákat egyszerűen "lemítoszozom" és ezzel megfosztom a Bibliát az értelmétől? Szeretnék válaszolni ezekre a kérdésekre.

Mindenekelőtt nagyon fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezeket a felvetéseket alapvetően rossznak gondolom, mégpedig két okból. Az első, hogy a kérdések mögött egy hamis állítás húzódik meg. Ez az állítás pedig nem más, minthogy a mítosz és a történelem két olyan dolog, amit szükségképpen szembe kell egymással helyezni, illetve szét kell választani egymástól, ha a színtiszta igazságot keressük. Ez a szemlélet tipikusan a (poszt)modern ember sajátja. Ám a helyzet az, hogy a mítosz nem a történelem opponense, nem anti-történelem, mely titkolni akarja a valódit, hanem sokkal inkább értelmezett történelem, illetve üzenettároló és közvetítő konténer, melyben többnyire vallási-teológiai-spirituális mondanivaló rejtőzik. A mítosz persze előfordulhat vegytisztán, minden reális történelmi alap nélkül, de még ekkor sem az a célja, hogy hazudjon a történelemről, hanem egyszerűen nem érdeklődik iránta. A második, amiért a kettő szétválasztására erőszakosan törekvő kérdéseket nem szeretem, hogy a mítosz általában egybefonódik a reális történelemmel és nem is lehet őket szétválasztani. Az a tény, hogy a Bibliában a kettő többnyire mintegy "összeölelkezve" jelenik meg, és a szöveg jelentését ez a szintézis adja ki igazán, arra utal számomra, hogy nem szerencsés erőltetni a különválasztásukat. "Amit Isten egybeszerkesztett", ember minek akarja szeparálni? Van egy olyan érzésem, hogy a daraboló művelet miatt mindkét komponens kárt szenvedhet, és az egymástól így szétvágott szövegelemek értelmezését is rossz felé viheti el. Két jó példa is van erre. Az egyik Bultmann "mítosztalanítási" módszertana, ami egyfajta univerzális savként marta fel az Újszövetség jó részét, és már mindent hiteltelennek minősített, ami természetfeletti az evangéliumban. A másik a kreacionizmus, ami mindenhol csakis történelmi beszámolót lát, még akkor is, ha ott nem az van. Bármelyik irányban is akarjuk széthúzni a narratívákat, vagy több történelmet "beletölteni", esetleg kevesebb mítoszt "bennehagyni" a textusokban, az a tapasztalat, hogy maga a Biblia mintha belülről állna ellen az ilyen erőszakos aktusoknak.

Ugyancsak probléma, hogy ehhez az elválasztó művelethez nincsenek igazán jó, letisztultan objektív, éles eszközeink sem. Nem tudunk úgy eljárni, mint amikor megfogunk egy deszkát és egy jó fogóval kiszedegetjük belőle a görbe szögeket. Nincs jó fogónk, nincs célszerszámunk a művelethez, és bizonyos értelemben vak emberként tapogatjuk a deszkát a kezünkben. Ennek pedig - ismételve magamat - az az oka, hogy a bibliai szerzők úgy írták meg a textusokat, hogy nem tartották rossznak, ha abban nem az egzakt történetírásra törekednek, hanem adott esetben a mítoszt, mint üzenethordozót alkalmazzák, összekeverve a történelmi eseményekkel. Nyilvánvalóan bele sem gondoltak abba, hogy eljön majd egy tudományos-modern kor, amikor az emberek feje éppen azért fáj, mert a szöveg nem felel meg a modern követelményeknek és megpróbálják majd az egyik rétegről a másikat lefejteni.

Ha nem is tudjuk kihúzni a szögeket a deszkából, azaz elkülöníteni a mitikus hangokat a tisztán történelmitől, azért bizonyos mértékig megtalálhatjuk mi a szög és mi a deszka. Maradva a buta példámnál, egy vak ember ki tudja tapogatni a szögek helyét és legalább valamennyire azonosítani képes őket, még ha nincs is fogója a művelet elvégzéséhez. A szögek beazonosításához azonban tudni kell azt is, milyen értelemben történelmi beszámoló például az Ószövetség. Nem várhatjuk el, hogy majd a Biblia alkalmazkodik a mai, modern, tudományos történelemszemléletünkhöz, ehelyett nekünk kell "visszamennünk az időben" és alkalmazkodni a Biblia, mint forrás jellegéhez. Megpróbálok néhány motívumot említeni, amit Izrael szem előtt tartott, amikor leírta saját népe eseményeit:

  1. Először is, a történeteket nem kívülállók írták, hanem a néphez tartozó, vallásilag elkötelezett emberek. A leírt szövegek is vallási érdeklődésűek és az a meggyőződés munkál bennük, hogy Izrael történetében Isten mutatkozott meg. Nyilván egy mai történetírásban ez elfogadhatatlan lenne.
  2. A modern történetírás azt szeretné elérni, hogy rekonstruálja mi történt a múltban. Izrael vallásos történetírásában az emlékezés célja, hogy jelenvalóvá tegye a korábbi eseményeket, mint aminek mi is részesei vagyunk. Ezért a történetekben kidomborodik, hogy azok egyféle értelemben időtlenek. A múltban egy ideális jelen tükröződik, ráadásul a történelemnek célja is van, vagyis egy bizonyos jövő felé tart. Mindent ebben a keretben kell értelmezni.
  3. A mai történetírásban az események elbeszélését és azok értékelését (kritikáját) szét kell választani. A bibliai történetírásban a kettő sok esetben összevegyül, ezért át van szőve teológiai és tanító motívumokkal, szimbolizmussal. A szerző számára ezek sokszor még fontosabbak is a tényeknél, amit lehet hogy ő sem tud jobban nálunk, olvasóknál.
  4. Ellentétben a mai történetírással, a bibliai történetírás szépirodalmi jellegű is, ami azt jelenti, hogy nem szikár, objektív, kimért, hanem az is a célja, hogy magával ragadja az olvasóját. Ezért aztán a szövegek kialakítása során erős szempont volt, hogy a kornak megfelelő népszerű irodalmi fordulatokat és eszközöket megjelenítsék bennük, mert ezekkel egy olvasó könnyen tud azonosulni. Ide vezethető vissza olyan irodalmi eszközök használata, mint például a túlzás vagy a legenda. Nyilvánvaló, egy mai történészi munkában ez lehetetlen volna.
  5. Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy Izrael történetírása Dávid király idejétől indul meg. Addig maga Izrael is egészen más formában létezett. Szokás háromféle értelemben beszélni Izraelről, ez a felosztás igen szimpatikus számomra. A pátriárkák korától a bírák kora végéig Izrael, mint nép áll előttünk, nomád és törzsi jelleggel, szájhagyományok alapján továbbadva saját kultúráját és történelmét. Az egységes és kettészakadt királyság korszakától a fogságig Izrael, mint királyság jelenik meg az olvasó szemében. Ez lesz az a korszak, amikor először leülnek és átértékelik, leírják az előző korszakból felhalmozott szájhagyomány anyagait. Igazából innen kezdődik meg az előző pontokban említett vallásos történetírói munka. Végül a fogságból hazatérve a diaszpóra kezdetétől az újszövetségi korig Izrael, mint vallási közösség látható a Szentírásban. Mindhárom szakasznak megvoltak a maguk jellemzői a történetírás tekintetében is, ami hatással lett arra, hogyan alakították és szerkesztették a szövegeket.

Tisztában vagyok vele, hogy ezzel az alapkérdést még nem válaszoltam meg. A következő bejegyzésben szeretnék olyan konkrét jeleket, motívumokat, lehetséges árulkodó "tüneteket" leírni, melyek a biblia szöveg "mitikusságára" vagy éppen a "történelmiségére" utalhatnak. Mindezt egy konkrét példán keresztül igyekszem bemutatni.

2015. augusztus 5., szerda

Nem úszom meg (5) - az özönvíztörténet jelentése az első századokban

Azt hiszem túl nagy fába vágtam a fejszémet, illetve túl sok liter vízbe merültem bele: Noé narratívájának értelmezéstörténetét teljes egészében áttekinteni hatalmas falat volna, amit csak könyvben és nem blogban lehetne megírni. Nem is vállalkoznék erre, de összefoglaló módon felvillantanék egy patrisztikus kori magyarázatcsomagot, ami azt mutatja, az özönvízelbeszélést nem csak szó szerint lehet értelmezni.

Valószínűleg mindenki, aki kicsit foglalkozott teológiával, ismeri Szent Ágoston allegorikus írásértelmezési módszerét. Nagyra becsülöm Ágoston munkásságát, de őszintén azt kell mondjam, egyszerre megmosolyogtató és fárasztó, ahogy átvitt értelmű koncepciókat igyekszik beleerőltetni a Szentírás szövegébe. Ágoston allegorikus értelmező technikája Noét és az özönvizet is utolérte. De Civitate című művében azt írja, a bárka fából készült, akárcsak Krisztus keresztje. Maga a hajó egyben a test szimbóluma is, az ajtó pedig a bárka oldalán - ami a megmenekülés útja volt a pusztító özönvíz elől - a megfeszített Krisztus sebhelyére emlékeztet, hiszen az Ő oldalába lándzsát döftek. Ha itt lenne, hátba veregetném Ágoston és azt mondanám neki: "Jól van, ember. Ez az értelmezés bajusz alatti mosolygásra késztet."

Nem is azért idézem, hogy bárkinek mintát adjak Noé történetének ilyesféle megértéséhez. Ám az ágostoni írásértelmezés ha másra nem is, de arra rámutat, hogy már a kereszténység kezdete óta megvolt a hajlandóság Noé történetének nem szó szerinti interpretálására. Ha szeretnénk jóindulatúan viszonyulni a patrisztikus időszak gondolkodóihoz, észre kell vennünk, hogy az elvont értelmezésekhez azért folyamodtak nagy lelkesedéssel, mert hittek benne: az ószövetségi személyeknek és elbeszéléseknek valamiképpen közük van az újszövetségi korszakhoz. Hidakat, összekötő elemeket kerestek az Ószövetség és az Újszövetség között, mintázatokat, melyeken át a Biblia "két fele" találkozhat egymással. Ágoston részletekbe menő megfeleltetése a vízözön sztori elemei és Jézus megváltástörténete között nem az egyetlen ilyen próbálkozás, és persze nem is a legjobb. Kár lenne miatta egy az egyben leírnunk a nem szó szerinti gondolkodást.

A nem szó szerinti értelmezésekhez a táptalajt nemcsak a termékeny teológiai fantázia, hanem maga az Újszövetség is adta. Az Újszövetségben az özönvíz ugyanis alaphangon két dologhoz van hozzákapcsolva: az ítélethez és a keresztséghez. Utóbbi remek lehetőséget adott az egyházatyáknak arra, hogy Noé történetét szentségtani módon átgondolják. Tertullianus volt az első, aki a De Baptismo című művében úgy beszélt az özönvízről, mint ami úgymond "megkeresztelte a világot". Keresztség volt ez a szó szellemi értelmében, hiszen (ahogy az előző bejegyzésben említettem) megtisztította, bizonyos értelemben "lemosta a koszt" a világról, és egy új élet lehetőségének alapjait teremtette meg. Tertullianus meglátta a hasonlóságokat az özönvíz és a keresztség között, és tipologikusan nézte Noé történetét. Így aztán maga az özönvíz a keresztségre, a bárka az Egyházra, a Noé által kiengedett galamb a Szentlélekre utal teológiájában. Érdekes módon Római Kelemen is a keresztséget említi, amikor azt mondja, Noé hűséges volt Istenhez és végülis "szolgálatán keresztül megújulást hirdetett a világnak". A megújulás szó, amit Kelemen itt használ (a görög paliggeneszia) a keresztségre utaló kifejezés, mely például a Máté 19,28-ban vagy a Tit 3,5-ben is szerepel.

Az az elképzelés, hogy Noé bárkája magát az Egyházat reprezentálja, ami kikerül a bajból és megmenekül a világ ítélete alól, igen hamar nagyon népszerűvé vált és szinte közhely lett az első keresztények köreiben. Órigenész (tőle nem meglepő módon) bár apologetikai módon védte az özönvíztörténet valódiságát görög ellenfeleivel szemben (még azzal is foglalkozott, hogyan tárolhatta a bárka az állatokat és az élelmet), a Genezisről szóló homíliájában (igehirdetésében) allegorikusan értelmezte a történetet. Azt mondhatjuk tehát, hogy Órigenész esetében a szó szerinti és a nem szó szerinti értelmezés egymást követték. Azon tűnődöm, mit tett volna Órigenész ha ismeri a geológia mai eredményeit? Mindenesetre azt tudjuk, hogy Noé figuráját Jézuséval vetette össze, míg a bárka természetesen nála is az Egyháznak felelt meg. S ahogy a bárka részekre volt osztva, úgy Órigenész elmélkedésében rámutat, hogy az Egyház sem egységes, de részei mégis ugyanahhoz a hajóhoz tartoznak, mely kikerül majd Isten pusztító ítélete alól. A hajó tartógerendái, melyek a stabilitást biztosítják, olyanok mint a biblikus tanítók, doktorok vagy szószólók, akik védik és képviselik a hitet a világban - vagyis átsegítik az Egyházat az ítéleten. 

Nem szeretném most tovább írni és hosszasan elemezgetni Órigenész és mások értelmezéseit. Amire rá akartam mutatni, hogy az első keresztények körében - főként, amikor tanítottak vagy prédikáltak Noéról és az özönvízről - természetes módon merült fel a nem szó szerinti értelmezés. Ennek alapsémái az ítélet, az ítéletből megmenekülő egyház, és a keresztség voltak. Szerintem a keresztség és az ítélet, mint az értelmezés pillérei nem erőltetettek és nem is nehéz asszociálni rájuk, ha valaki a vízözönről olvas.

Mindez több dolgot is jelenthet számunkra. Egyrészt, ha nem szó szerint értelmezünk, nem kell szégyenkeznünk: tulajdonképpen csak csatlakozunk azokhoz az elődeinkhez, akik ezt már majdnem két évezreddel ezelőtt megtették - mégpedig úgy, hogy nem voltak mai értelemben vett természettudományos tények a hátuk mögött. Másrészt a nem szó szerinti értelmezés természetes úton kerül elő a tanítás és prédikáció során: nyilván egy igehirdetésben sem régészeti leletanyagokkal és geológiával foglalkozunk, hanem a narratíva mondanivalójára összpontosítunk.  Harmadrészt a nem szó szerinti értelmezés asszociációi, melyek a megváltáshoz és a keresztséghez kapcsolódnak, a Szentírás legfontosabb részéhez kötik Noé narratíváját. Ez pedig azt jelenti, ha a nem literális utat választjuk, nemhogy kidobnunk nem kell az özönvíz történetét, hanem éppenhogy rámutathatunk a segítségével Krisztusra. Negyedrészt ahogy Órigenész esetében láthattuk, a nem szó szerinti értelmezés - ha valaki mégiscsak nyakasan ragaszkodik a kreacionista nézetekhez, a korábban említett geológiai tények ellenére - nem érinti és nem feltétlenül váltja fel a szó szerinti értelmezést.

Szerintem tehát a nem szó szerinti interpretáció teológiai értelemben járható út.