Puzsér és a pedofília - miről szól ez az egész?

Csak röviden a tények: Puzsér Róbert tegnap találkozott volna Magyar Péterrel, hogy utóbbi kormányzóképességével kapcsolatban folytasson szélesebb közönség előtt vitát. Több ezer jegy elkelt a rendezvényre, ami azonban végül elmaradt. Magyar Péter és a Tisza úgy határozott, be se lép a diskurzusba, mivel előkerült egy nagyjából hat évvel ezelőtti felvétel, amiben Puzsér Róbert arról beszél, a pedofil hajlam önmagában még nem bűn, hanem csak a ténylegesen megvalósult pedofília az. Vagyis úgy tűnik, mintha Puzsér relativizálni kívánná a pedofília kérdését, a kockázatok és mellékhatások tekintetében pedig Magyar Péter elhatározta, ő nem kíván egy színpadon mutatkozni egy pedofíliát relativizálóval.

Ha valaki két lábban a földön jár és figyeli a hazai közbeszédben zajló vitákat, eszmecseréket, kardvillanásokat, többféle tényre is felfigyelhetett. Az egyik, hogy nagyon nem mindegy, hol találjuk meg egy-egy téma optikáját és képesek vagyunk-e észlelni, valójában mi a szándéka, a mögöttes indítéka a sokszor késhegyre menő csatározásoknak. Mert lehet úgy is vitát folytatni, érveket mondani, kérdésekről beszélgetni, hogy igazából az egész katalizátora nem az adott kérdések rendbetétele és tisztázása, hanem valami teljesen más. Keresztény példával élve, pontosan ilyesmit látunk Jézus esetében, amikor a farizeusok faggatják. Sokféle dolgot kérdeznek tőle, például azt is, szabad-e a császárnak adót fizetni? Nyilvánvaló, hogy a kérdezőket nem az adófizetéssel kapcsolatos gazdasági megfontolások izgatták - merthogy szerettek volna engedelmes alattvalónak bizonyulni a Római Birodalomban. Talán az érdekelte őket elsősorban, Jézus igazi messiás-e, aki nyíltan szembeszáll a rómaiakkal vagy sem. De leginkább arról van szó, hogy élvezettel szorították sarokba a Mestert, és elégedetten szemlélték, hogyan vágja ki magát ebből a helyzetből.

Puzsér Robi "pedofilügye" sem a pedofília kérdéséről szól. Efelől ne legyen semmi kétségünk! Egyébként elképesztőnek találom, hogy a pedofília maga ennyire bevett téma lett Magyarországon, mintha olyasféle, napi szintű kérdésről lenne szó, amivel az átlagember úton-útfélen szembesül. Nincsenek a farzsebemben pontos statisztikák, nem szeretek fogadásokat kötni sem, most mégis ki merem jelenteni: komolyabb összeget tennék fel arra, hogy a pedofíliánál sokkal nagyobb erkölcsi problémák szennyezik az emberi lelkeket mifelénk. A pedofília, mint az ártatlan kicsikkel szemben elkövetett bűncselekmény, elképesztően gusztustalan és mondani sem kell, akármilyen formájában elítélendő tett. Mellékesen, pont egy olyan dolog, amiben leginkább az elmúlt évek tapasztalatai szerint maga a keresztény kormányzat érintett.

Szeretnék világosan fogalmazni: a klasszikus keresztény bűntan értelmében az ember nemcsak tettekben képes vétkezni, de gondolatokban is. Krisztus úgy beszélt, ha valaki csak vágyakozva tekint más asszonyára, az már paráznának nevezhető. Felhorkanhatunk erre, micsoda szigorúság ezt tanítani, mindazonáltal a jézusi etika tűpontosan mutat rá arra, hogy a bűnök az ember gondolatvilágában születnek, amit a konkrét tettek csupán következményként jelenítenek meg. Ahogy a blog korábbi írásaiban fejtegettem, a bűn a keresztény teológia értelmezése szerint alapvetően nem szimplán cselekedet, amit a jogrendszerünk szankcionál. Sőt, nem is pusztán erkölcsi természetű cselekmény, amelyet össztársadalmilag elítélünk. Ezeknél sokkal rosszabb a helyzet: a bűn lételemünk, a természetünk része, alapvető meghatározottságunk, orientáló erő az életünkben.

Éppen ezért talán most némiképp vitatkoznék Puzsér Róberttel, mert miközben igaza van abban, hogy maga a hajlam még nem bűn, annak bármilyen - akár gondolati szintű - megélése már az. Szerinte ha egy ember önkielégítést folytat, és ehhez gyerekekről készült képeket használ fel, az nem számít bűnnek, mivel abban senki sem sérül meg. Egy beteg hajlamokkal rendelkező ember tettének hívhatjuk ugyan az ilyesmit, de ennél nincs többről szó. Természetesen Robinak nem kell osztania a kereszténység erkölcsi meglátásait, én viszont nem tudok másból kiindulni. Nincs igaza szerintem abban, hogy (keresztény) erkölcsi értelemben ne lenne bűn, amit a gyermekfotókra önkielégítő ember végez. Lehet, hogy a szó fizikai értelmében nem sérül meg közben egyetlen gyermek sem - a szó erkölcsi-jézusi értelmében viszont kiéli a hajlamait, tehát bűnt követ el. Címkézzen akárki maradinak, én ezt gondolom.

Viszont ezen a ponton ezt a szálat lezárom, és visszautalok a bejegyzésem elején írt optikára. Nem szabad hagyni ugyanis félrevezetni magunkat: a közbeszédben most zajló "Puzsér-borány" nem a pedofíliáról szól. Ez nem egy teoretikus-erkölcsi-értelmiségi vita arról, mikortól kezdődik a pedofília és honnan számít bűnnek. Ebben az értelemben most teljesen mindegy, igaza volt-e hat évvel ezelőtt Puzsér Róbertnek vagy sem. A lényeg a politikai helyzet: Robi kinőtte magát egy hatalmas felületté,  amelyet érdemes használni. Részben műkritikusi és megmondóemberi munkát végez, részben még közszolgálatit is, amikor politikusokkal leül egy asztalhoz társadalmi kérdésekről diskurálni. Magyar Péter sokakhoz eljutott volna a saját gondolataival, ha a tegnapi beszélgetés megvalósul.

Sokkal nagyobb kérdés tehát az a szándék, ami megkísérelte tönkretenni és végül sikeresen megcsáklyázta ezt a találkozót - közben pedig felszínre hozta Magyar Péter stratégiai képességeit is, ahogyan egy ilyen helyzetben reagál. El lehet képzelni, ahogy bizonyos emberek feltűrik az ingujjaikat, leülnek a laptopjaik elé és lázas kutatómunkába fognak. Feltúrják az internet bugyrait, könyvekbe lapoznak bele, újságcikkeket böngésznek csak azért, hogy valami fogást találjanak Puzsér Róberten! Végül hat évnyit kell visszamenni az időben, és a "sors" a kezükre játssza Robi egy régi gondolatömlenyét, amit egy értelmiségi párbeszédben bedobott, pont egy olyan trendi és érzékeny témában, mint a pedofília. Megvan tehát a fegyver a besározáshoz, amivel elejét lehet venni a Puzsér-Magyar beszélgetésnek!

Nos, ha már a pedofíliáról, mint hajlamról beszéltünk: mások bemocskolásáért kutatómunkát végezni, az vajon miféle hajlamról árulkodik? Mondjuk rá azt, hogy a rágalmazó és karaktergyilkoló szándék hajlama még nem bűn? És amikor ezt kiéli valaki, az micsoda? Egy biztos: Puzsér Róbert feljutott arra a szintre, hogy már ezt kell tenni vele szemben. Ha múltbeli szavaival vitatkozom is, el kell ismernem, ki kell érdemelni, fel kell kapaszkodni ahhoz az embernek, hogy nagy csizmák töröljék bele a lábukat. Fogalmazzak úgy, hogy ilyen szempontból dicsőség botrányba keveredni?

Tovább

Az óvatosság teológiája - szex és házasság (3)

Az angol nyelvben mintegy huszonkétféle kifejezést használnak a laza erkölcsű férfiak megnevezésére (mint amilyen a Playboy, a csődör, a szoknyavadász...), ám legalább kétszázat a hasonló erkölcsű nőkére (lotyó, szuka, könnyű préda, ringyó...). Tanulságos ez az összevetés, hiszen a hölgyekre vonatkozó kifejezések nemcsak számosabbak, de igencsak elmarasztalók - ellenben a férfiak szexuális teljesítményét pozitív színben feltüntető választékkal. Egyszóval: a nemiség ma sokszor szól valakik potencialitásáról vagy éppen becserkészhetőségéről - és ebből számos probléma adódik.

Ma a nemiségben sokszor a teljesítőképesség és a hódítás viszi a prímet. Az a menőbb, ha valaki képes minél több szexuális kalandba bocsátkozni, hatékonyabban hódítani és tapasztalatokat gyűjteni - ezáltal állítólag érettebb és felkészültebb lesz a házasságra. Persze olyan is bőséggel akad, aki nem kíván hódítani, állandóan partnert cserélni, csak egyszerűen a házasságra sem vágyik - a tartós párkapcsolatot azon kívül szeretné megélni. Ám az az ember, aki megvárja a saját nászéjszakáját, hogy igazi élményként akkor találkozzon először szexuális értelemben a párjával, enyhébb esetben prűdnek, rosszabb esetben vallási fanatikus bolondnak lesz felcímkézve a társadalmi többség által. Ez az egyoldalúság szerintem részben abból a korábban már leírt alapelvből fakad, hogy a szexualitást sikerült öncélúvá emelni, elválasztva eredeti funkciójától. Viszont ott van a másik oldal is, a valódi prűd álláspont, ami a szeretkezést csakis a gyermeknemzés eszközének látja. Mondani sem kell persze, hogy a szex nemcsak a fajfenntartás eszköze (ahogyan a korai egyházban ezt többen erőltették), és nem is pusztán örömszerző tevékenység, hanem a keresztény tanítás szerint lelki-szellemi oldallal is rendelkezik.

Amikor a Szentírás bizonyos keretek közé próbálja tenni a szexuális életet, nem kíván senkit a szex fizikai élményeitől megfosztani, hanem a lelki-szellemi oldal biztonságossá tétele révén szeretné garantálni, hogy a fizikai élmények is a lehető legjobbak és legátélhetőbbek lehessenek. Mert ha nem ez történik, potenciális lehetőségek nyílnak a sérülésre. A tömegmédia szerintem nagyjából-egészében torz képet mutat a szexualitás kérdéséről, a pornóipar szinte egy az egyben beszippantja a férfiakat, és az általános korszellem is nagyjából kimerül abban, hogy "ha jól esik, hát csináld, senkinek semmi köze hozzá!" Én úgy látom, ma az erotika és a szex olyan területként működnek, mintha az embernek egy aknamezőn kellene keresztülvágnia. Elvileg persze elképzelhető, hogy nagyon nagy szerencsével pont úgy sétálunk át a mezőn, hogy közben egyetlen aknára sem fogunk rálépni. Az első lépés megtétele előtt viszont érdemes mégis elgondolkodni, hogy megéri-e ezzel szórakozni? Ha aknakereső módszerrel lépünk a mezőre, lehet, hogy túl lassan haladunk, fárasztóbb lesz a séta, túlzásba is visszük az óvatosságot - de talán mégis jobb így tenni, mint aknára lépni.

Nos, ha címkézni kellene a Biblia általános "aknakeresős" szemléletét a szexualitást tekintve, én azt a nevet adnám, hogy az óvatosság teológiája. Ez a hozzáállás egyébként nemcsak a szex kapcsán kerül elő, hanem teljesen más területeken és teológiai kérdésekben is, főleg amikor Jahve arra neveli Izraelt, bizonyos szokásokat ne tanuljon el a környező kultúrákból. Valószínűleg ma már túlzónak tűnik az a hozzáállás, hogy a szexualitást a házasságon belülre helyezi a Szentírás, az óvatosság teológiája túlféltő megközelítése mögött azonban jogos indokok állnak. Tény, hogy az intimitás mint olyan, az ember legbelső valóját érinti, ezért minden károkozásnak még csak az apró lehetőségét is ki kellett zárni. Az óvatosság teológiájával megfogalmazott gondolatok mögött az a szándék rejlik, hogy az ember intim szférája lehetőség szerint sértetlen maradjon és ezáltal jól tudja megélni benső önmagát. Nyilván, az óvatosság teológiája nem megoldás mindenre. A házasságon belül is lehet nagy károkat okozni (rengeteg ilyen esetről hallani), de ezzel együtt is logikusnak tűnik az az irány, hogy egy stabil és jól megépített keret nyújtsa a szexualitás önfeledtségét, mintsem a kiszámíthatatlan keretnélküliség, ahol bármi jó és rossz előfordulhat. Ezért tanít a Biblia sokat magáról a keretről, vagyis a házasságról is. Ha a házasság jól működik, akkor nem lesz benne bántalmazás, viszont lesz benne a legjobban megélhető szex és gyengédség.

Minden rigorózusnak tűnő bibliai elv mellett azonban az a bibliaolvasó ember benyomása, hogy itt is léteznek kivételek. Így például Isten kegyelmesen megkülönbözteti azt az esetet, amikor egy férfi és egy nő házasságkötésük előtt fekszenek le egymással: ekkor a megoldás természetesen a házasság megkötése (2Móz 22,15). Vagyis, ha a szövetségkötés nem történt meg, mégis a szövetséges jogokat gyakorolja a pár, akkor egyszerűen kössenek szövetséget, helyezzék a kapcsolatot a biztonságot nyújtó keretek közé. Az ilyen passzusokból is az látszik, hogy nem a szexualitást marasztalja el a Biblia, hanem a köré építendő biztonsági keret felé akarja terelni a benne résztvevőket. És persze olyan is van, amikor maga Isten bontja meg a szövetséges kereteket: gondoljunk példának Ezsdrás könyve végére, ahol el kellett bocsátani az idegen asszonyokat. Ez annak ellenére történt így, hogy a válást a Szentírás egyébként nagyon nem pártolja.

Az ilyen kivételek azonban nem írják felül az alapvető szándékot, azaz az óvatosság teológiáját. Ennek pedig úgy gondolom az a világos oka, hogy a szexuális együttlét nemcsak a testi funkciókról szól, hanem a felek lelki összetartozásáról és találkozásáról is. Ha probléma adódik, az nem feltétlenül testi-fizikai szinten üti fel a fejét, hanem lelki szinten. De milyen lelki problémák jöhetnek szóba egyáltalán? Nos, gyakorlatilag bármi és akármi, ezért egyetlen kiragadott példaként most az összehasonlítás jelenségét fogom felvetni. Egy fiatal sráctól szeretnék idézni, aki a következőt írta: "Ha lefeküdnék egy másik lánnyal, tudom, hogy két dolog megtörténne. Sohasem tudnám elfelejteni, és ezért összehasonlítanám majd a jövőben a feleségemmel." Érdekes módon több ilyen véleményt is találtam, vagyis az emberek jó része - és ez teljesen érthető - nem képes elfelejteni a legelső erotikus élményét, és sokszor szinte tudat alatt is ahhoz méri az összes későbbit. Nyilván nem kötelező ennek így lennie, mégis alapvetően szeretjük ezt csinálni. Ez tehát akár egy akna is lehet, főleg ha az aktuális partner gyengébben szerepel a megelőzőkhöz képest. Nem mindenki lép rá erre az aknára, de valljuk be őszintén, a belső lelki mechanizmusaink olyanok, hogy szívesen rávesznek bennünket mindenféle méricskélésre. A szexuális tapasztalatokat tehát egymáshoz viszonyítjuk, ami valamiféle teljesítménykényszert okozhat mind bennünk, mind a partnerünkben. Az összevetés kapcsán szeretnék még idézni egy lányt is, aki pedig ezt írta: "A nászéjszakán szűz akarok lenni, és át akarom élni a férjemmel való egyesülés minden izgalmát, sérülékenységét és kényelmetlenségét. Nagyon örülök, hogy nem kell senkivel sem összehasonlítanom majd a férjemet, és csak arra összpontosíthatok, hogy őt boldoggá tegyem."

A fent említett lehetséges problémát az ilyesféle összehasonlításról kézenfekvő úgy kizárni, ha az ember hűségesen várakozik az első és egyetlen partnerére - mondja az óvatosság teológiája. Várakozni persze rossz, főleg egy olyan társadalmi térben, ami kétféle üzenetet is tolmácsol ezügyben: (1) ne várakozz, tedd meg most és mihamarabb, (2) minél később nősülj meg vagy menj férjhez, előbb éld ki magad! Megszámolni nem tudom hányszor hallottam már azt a mondatot, hogy azért érdemes kitolni a házasság idejét, hogy "előtte még hadd élvezze az ember az életet". Személy szerint ezt tartom a Zeitgeist egyik legbunkóbb hazugságának, mert világosan következik belőle, hogy a házasság utáni szakasz már élvezhetetlen, tulajdonképpen semmi más, mint az élet igazi élvezetéről való lemondás. Huszonhét éve vagyok házas és bizton állíthatom, ebből semmi sem igaz! Persze a várakozás ettől nem lesz könnyebb. Kérdés azonban, ha valaki nem tud várakozni és nem tudja a vágyait a saját uralma alatt tartani, házasságkötés után vajon mennyire lesz képes? Ha nem tanulja meg valamiképp, hogy ő irányítsa a vágyait és ne a vágyai őt, akkor miért és hogyan működik majd ez, ha házasemberként megkíván valaki mást a férje vagy felesége helyett?

Nem akarom azt mondani, hogy az általam óvatosság teológiájának nevezett koncepció úgy jó, ahogyan van. De egy túlszexualizált nyugati miliőben, a tengernyi pornót és meztelenséget kínáló médiapiacon, a szemek világában melyben élünk, egy ilyen látásmódnak is helye van az asztalnál. Nekem nem úgy tűnik, hogy az embereket a szexualitást terén a túlzott szigor kötné gúzsba manapság.

Tovább

Jogodban áll... szexelni? - szex és házasság (2)

Az előző bejegyzésben egy gondolatkísérletet vittem végig, ami persze nem volt sem hibátlan, sem hiánytalan, mégis talán felrajzolt egy lehetséges útbejárást arról, miért érdemes a természetjogi etika alapján a házasságot a szexualitás megélésének terepévé nyilvánítani. Most egy lépéssel közelebb szeretnék menni a Bibliához.

Mint minden érzékeny kérdésben, úgy ebben is sok múlik azon, bizonyos fogalmakon mit értünk, hogyan definiáljuk őket és milyen jelentéskört biztosítunk a számukra. Ha ehhez most hozzávesszük azt a tényt is, hogy a Biblia egy teljesen más kultúrában, társadalomban, világban, egyszóval egészen más kognitív környezetben keletkezett, mint amiben most élünk, a helyzet csak bonyolultabbá válik. Az én javaslatom ezért az, ha házasságról és szexualitásról beszélgetünk, húzzunk egy demarkációs vonalat két dolog közé: hogy mit tanít a Szentírás és milyen képet mutat ezekben a kérdésekben. Mondok egy példát. A Bibliában egy férfinek gyakran úgy lett felesége, hogy a szülei hoztak neki, szereztek számára, akár el is döntötték helyette kit vegyen feleségül. Aligha kell ezt a tipikusan kulturális vonást átemelni a huszonegyedik századba és "keresztény gyakorlattá" tenni. Nonszensz még csak felvetni is, hogy egy agglegénynek apuci és anyuci "hoz egy nőt" és kötelezi, hogy aztán feleségül vegye. A házasodás pragmatikus kérdéseiről a Biblia egy olyan képet nyújt, amit senki nem követ a hívők közül sem. Más azonban az, ami a kérdés teológiai tartalmát illeti, azaz a házasság kapcsolati szemléletét, a hűség mibenlétét, a szexualitás szerepét és erkölcsiségét, vagy éppen a paráznaságról alkotott jogi-teológiai képet. Ha vannak maradandó tanítások, azok csakis ezekre épülhetnek.

A házasság a Bibliában mindenekelőtt szövetséges kapcsolat. Vagyis, a férj és a feleség szövetséget kötnek egymással, amikor összeházasodnak. Nem a papír a lényeg (ahogy manapság mondani szokás), hanem maga a szövetség, mint szellemi állapot. A szövetség természetesen jogokkal és kötelességekkel jár és a Szentírás azt tanítja, ha ezekkel valaki jól él, akkor az a házasságát is jó irányban tartja. Ezért beszél úgy a Biblia az igazán jó házasságról, hogy abban valamiképpen Isten maga is megjelenik, kiábrázolódik, valóságos lesz. Így például ha a férj jól szereti a feleségét, az olyasmihez hasonlít, ahogyan Krisztus szereti az egyházat: vagyis önmagát adja érte. A szerető és odaadóan hűséges férj Jézus szeretetét képes reprezentálni a házasságban. Valószínűleg az sem véletlen, hogy Krisztusnak az egyházához való viszonyát is többször a házasság hasonlatával érzékelteti a szöveg: ebben a metaforában az egyház a "Mennyasszony" és Krisztus a "Vőlegény".

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a házasság a Bibliában sokkal többet jelent annál, mintsem egy férfi és egy nő összeköltöznek, aláírnak bizonyos papírokat és próbálnak utána közös életet teremteni maguknak. A házasság egy megszentelt és kitüntetett kapcsolat, ami a szövetségkötés miatt felruház bizonyos jogokkal is. A Biblia szerint a szexualitás ugyancsak a szövetséges jogok közé tartozik: annak van joga gyakorolni, aki megkötötte a szövetséget. A paráznaság (porneia) kifejezés elég árulkodó ebben a tekintetben. Sokan pusztán annyit tudnak erről a szóról, hogy a házasságon kívüli szexre vonatkozik. Valójában nem ilyen egyszerű a helyzet. A paráznaságot a Biblia a tulajdon és a szövetség kérdései mentén tárgyalja és sokkal többet jelent a házasságtörésnél. 

Első körben a paráznaság inkább egy olyan tettre utal, amikor valaki szövetséges jogokat akar gyakorolni a szövetség megkötése nélkül. Ezért ír több helyen is a Biblia arról, hogy Izrael "idegen istenekkel paráználkodik" (Bír 2,17; Jer 3,9). Nagyon érdekes, hogy a  Molok-kultusz mocskos tetteit, ahol gyerekeket áldoztak fel egy bálványnak, nem gyilkosságként, hanem paráznaságként ítéli el a Biblia: "...akkor én fordítom arcomat az ellen az ember ellen s rokonsága ellen, s kiirtom népéből őt és mindazokat, akik egyetértettek vele a Molokkal való paráználkodásban."

A paráznaság első körben tehát inkább tűnik egyfajta "szellemi jogszerűtlenségnek": olyasmit akarok tenni, amire nem vagyok feljogosítva, amit egyébként nem tehetnék, mert kívül állok egy megkötött szövetségen. Izrael nem Molokkal, hanem Jahve-val kötött szövetséget, ami kötelezi bizonyos dolgokra és korlátozza más dolgok megtételében. A bálványimádás attól is paráznaság, mert egyrészt megszegi az Istennel kötött, érvényben lévő szövetséget, másrészt egy másik szövetség megkötése nélkül gyakorolja a szövetséges jogokat.

Ugyanakkor a paráznaság a tulajdonnal kapcsolatos kérdés is. Aki parázna, az ad valamit, de ezt úgy teszi, hogy közben a más tulajdonát veszi el. Tudom, mai szemmel furcsa tulajdonról beszélni férj és feleség kapcsán, de a Szentírás mégis hasonlóan fogalmaz, amikor a férj és felség testéről ezt mondja: "A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége." (1Kor 7,4). A házasság szövetséges kapcsolatában a férfi teste a nőé, és a nő teste a férfié: így válnak ketten eggyé, így tartoznak össze, egymás felé fordulva. A házasságtörés ezért is számít bűnnek és paráznaságnak, mert ilyenkor a férj vagy a feleség odaadja a saját testét valaki másnak, aki nincs benne a szövetségben, következésképpen nem is gyakorolhatná a szövetséggel együtt járó jogokat. Ennek persze van valamiféle haszna, szexuális izgalommal jár, a titkos szerető bizsergető érzésével, vagy azzal a benyomással, hogy valami új és a megszokotthoz képest változatos dolog történik. Nem arról van szó tehát, hogy ez egy kellemes és kielégítő élmény-e, hanem arról, mennyire jogszerű és erkölcsös a szó bibliai értelmében.

Megpróbálom rövidebben összefoglalni az eddigieket:

1. A házasság a Bibliában szakrális dolog: férfi és nő odaadó és hűséges szövetséges kapcsolata, ami még magát Istent is kiábrázolja.

2. Ha szövetséget kötünk, akkor ez jogokkal és kötelességekkel jár. A házasság egy szellemi szövetség, ami bizonyos dolgokra feljogosít.

3. Nem szabályos, ha valaki szövetséges jogokat akar gyakorolni úgy, hogy nem kötötte meg a szövetséget. A paráznaság erről szól: jogtalanságról. Az erkölcsi tartalma csak ezután értelmezhető.

4. A házasságban a szövetséges partneremé a testem: ez nem rabszolgaságot jelent, hanem szeretetből történő önátadást, hiszen a partnerem ugyanezt teszi velem is.

5. Ha a házasság szövetség és a testem úgy adom oda, hogy nem kötöttem meg a szövetséget, akkor szövetséges jogokat gyakorlok szövetségkötés nélkül.

A fenti gondolatok talán szörnyen paragrafus-ízűnek és száraznak tűnnek, igazán lélektelennek, mint amelyek nem vesznek tudomást a szexualitás és a házasság emberi dimenziójáról, hanem jogi terminus technicusokkal próbálnak beszélni a kérdésről. Természetesen szó sincsen arról, hogy a Biblia érzelemmentesen közelítene a házassághoz és a szexualitáshoz. Ugyanakkor nagyon is próbál lefektetni egy kézzelfogható keretet - éppen a szexualitás védelmében, hogy a benne részt vevők a lehető legjobban élhessék ki a vágyaikat. A következő részben viszont inkább az egész lélektani oldaláról szeretnék majd elmondani dolgokat, illetve arról a specifikus kérdésről, hogy mit mond a Szentírás az olyan esetről, amikor az egyébként összeházasodni kívánók "elsietik" a dolgokat...

Tovább

Szex és házasság - természetjogi etikai szemmel (1)

Az előző bejegyzésben felvetettem, hogy meglehetősen sokat beszélünk keresztényként az LMBTQ-körüli problémákról, de ehhez képest szinte marginálissá váltak ennél sokkal fontosabb és égetőbb kérdések. Az egyik ezek közül kétségtelenül a fiatalok önmegtartóztatásával kapcsolatos gondolat. Miért érdemes várni vagy éppen a szexet a házasságban megélni? Milyen érvek szólnak a házasságon belüli szex mellett?

Szerintem nem vagyok prűd, viszont azt elismerem, hogy a szexualitásról és a házasságról alkotott elképzeléseim kifejezetten konzervatívak. Ez annak ellenére igaz, hogy számos más kérdésben inkább tartom magam liberálisabbnak, a nemiség viszont nem tartozik ezek közé. A most következő bejegyzésekben nyilván nem a saját tapasztalataimat fogom leírni, de annyit azért mégis elárulok: abszolút kifizetődőnek élem meg ezt a fajta konzervativizmusomat. Nekem soha nem okoztak gondot nemi betegségek, nem kellett azon aggódnom, hogy a feleségem - akkor még barátnőm - idő előtt teherbe esik, ahogy a gyerekeimnek sem kell apasági teszt után szaladgálni. Az összes szexualitással kapcsolatos probléma, legyen az testi vagy lelki, messzire elkerült. Nem azért van így, mert én "jó ember" vagyok, vagy "szerencsém volt". Sokkal inkább azzal van összefüggésben, hogy alaphangon konzervatívan közelítek a nemiséghez, a szexualitáshoz és a házassághoz kapcsolódó kérdésekhez. Fiatalon nősültem meg és fiatal voltam, amikor a lányom megszületett.

Pont ettől, én lettem a csodabogár egy igencsak megengedő társadalomban. Egy olyan furcsa szerzet vagyok, akire a többnyire nem keresztény ismerőseim rácsodálkoznak: egyfelől nem értik mi értelme volt fiatalon elköteleződni, és azt sem értik, férfi létemre miért nem fogyasztok pornót vagy lapozgatom a Playboyt, másfelől azt is látják, hogy normális kapcsolatban élek, noha nyilván nem tökéletesben. Mi a titkom? Nos, semmiféle titkom nincs, egy végtelenül egyszerű alapelvhez tartom magam: a nemiség megélése szerintem a házasságban tud igazán jól működni. Nem azt állítom, hogy máshol semmi nem működhet, de azt igen, hogy valami csorbul vagy elveszik ilyenkor - főleg lélektanilag, spirituálisan és más területeken. Egy kicsit arról szeretnék írni, szerintem miért van ez így, és a nemiséget miért érdemes összekötni a házassággal. Ehhez néha belelapozgatok a témáról szóló irodalmakba is. Nyilván amit most leírok, az nem tökéletes, vannak kritizálható pontjai. No és persze eszemben sincs senkire rákényszeríteni, kötelezővé tenni, pláne egy olyan érzékeny kérdésben, mint a nemiség. A szexuális erkölcsről szóló társadalmi meggyőződés kialakítása közös feladat és nem működhet szögletes kijelentésekkel és valamiféle mérce kikövetelésével.

Hadd kezdjem az okfejtést kicsit messzebbről, az élet egészen más területeiről. Valószínűleg senkinek nem kell bizonygatni, hogy az ölés, a lopás vagy éppen a hazugság alapvetően rossz dolgok és bűnnek nevezhetők. Még ha ezek részletkérdéseiben vannak is kivételek, a társadalom immunrendszere jól felismeri őket, és kialakít egy általános normatívát, ami kötelezővé teszi az ölés, lopás vagy hazugság alapvető tilalmát. Viszont a szexualitás kérdése egészen más képet mutat. Itt a közmegegyezés nagyjából az, hogy nincs helye általános normáknak - mert (1) a szex magánügy, valamint (2) az egyetlen igazi vezérlőelv a teljes szabadság kell legyen. A lényeg, hogy ne leselkedjünk senki kulcslyukán! 

Hát, azt tényleg ne tegyük, mindazonáltal annyiban mégsem magányügy a szexualitás, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen magatartást követ a társadalmi többség. Szerintem jogos felvetni, hogy a normális működésünk jellemzője a biológiai szükségleteink humanizálódása - ami tök természetes, de nem lehet abszolút! Mire gondolok? Mondok egy példát: a gazdaság arra való eredetileg, hogy segítse a létfenntartásunkat - de ha öncélúvá válik a gazdasági növekedés, az az erőforrások teljes kimerítéséhez vezet, ami már kifejezetten káros. Vagyis pont nem a fenntartás, hanem a pusztulás eszköze lesz! A szexnek is van egy nyilvánvaló eredeti szerepe, amit a természet hozzárendelt: a fajfenntartás. Ehhez kötődnek az öröm és stresszoldás, valamint a párkötődés-erősítés funkciók is. A szexuális késztetésünket így együtt a monogám hajlamunk erősíti. Ha ezek a funkciók együttműködnek (fajfenntartás + öröm/stresszoldás/kötődés), akkor ez garantálja a társadalom fennmaradását is. Viszont a szexet is képesek vagyunk öncélúvá tenni, azaz az eredeti funkciójától teljesen leválasztani, és például csak az örömért csinálni - a vele járó elkötelezettség és a szaporodással járó terhek felvállalása nélkül.

Na már most, a szaporodás intézményi keretei sem közömbösek. Közhely, hogy az ember (a legtöbb állattal szemben) születése után hosszú ideig gondoskodásra szorul, ebben a folyamatban pedig az anyára és apára is szükség van - például a normális személyiségfejlődés szempontjából. Így hát a család, mint olyan, minden kultúrában létezik és ez számít mindenhol a szaporodás normális intézményes keretének. Vagyis a nemi erkölcs a társdalomban végső soron azt igyekszik biztosítani, hogy (1) szülessenek utódok, (2) az utódok családban nevelkedjenek és (3) lehetőleg a vér szerinti szüleik gondoskodjanak róluk. Vannak persze változatosságok az egyes kultúrákban, de a lényeg röviden valami ilyesmi.

Nos, amikor a társadalmunk csak a "teljes szabadságot" és a "ne szóljon bele senki" típusú üzeneteket hajlandó népszerűsíteni, akkor ez nem igazán erősíti ezt a keretet. Ma ott tartunk, hogy a vérfertőzést, a kiskorúakkal fajtalankodást vagy a nemi erőszakot leszámítva minden jó, ami másnak nem árt. Mindenki szabadon dönthet, hogy a házasságon belül vagy kívül él nemi életet, a szexet csak öncélú dolognak éli meg vagy a gyermekszületés iránti nyitottsággal is összeköti. Hosszú lenne belemenni miért van így, mindazonáltal a szexben többnyire ez a "teljes szabadság" nevű program érvényesül.

Mivel a most felnövő generáció már úgy szocializálódik, hogy a "mindent szabad" légkörében él és nem is igazán tud arról, hogy létezhetne általánosan kitüntetett nemi erkölcs, nyilván a legkellemesebb utat fogja választani: a szexuális gyönyört a vele járó terhek nélkül. Végső soron... miért is ne? A nyugdíjrendszer majd úgyis gondoskodik róla idős korában: arra gondol, majd a többieknek lesznek gyerekei, majd a többiek megoldják a szexualitással együtt járó "alapfeladatot", azaz a szaporodás terhét. Ez persze a dezertálás iskolapéldája lehetne, hiszen minden dezertáló abban bízik, hogy majd "a többiek" kooperálnak egymással, lesznek utódok és majd ők ellátják a társadalmat. Így aztán növekedni fog azok száma, akik ezt hiszik és végül mindenki rosszabbul jár, mintha együttműködött volna, és a társadalom szép lassan fogyásnak, valamiféle hanyatlásnak indul.

Mi lehet a megoldás? Lehet például bevándorlókat hozni és "feltölteni" az emiatt kiesett népességet. Ez azonban nem igazán logikus lépés, és nemcsak azért, mert nehéz integrálni a bevándorlókat. Mert ha tegyük fel sikerül is az integráció, mit fog ez jelenteni? Hát azt, hogy a bevándorlók is átveszik a nemiséggel kapcsolatos értékrendet ("mindent szabad", "majd mások gondoskodnak..."), és velük együtt fogy tovább a népesség. Az sem megoldás, ha felszámoljuk a nyugdíjrendszert - azokat is büntetve, akiknek saját hibájukon kívül nem lehet gyerekük vagy már elveszítették őket.

Nyilván nem lehet és nem is szabad senkit kényszeríteni törvényi erővel a házasodásra, sem arra, hogy gyereket szüljön! Amikor ilyesmiket hallok - jellemzően szélsőséges politikai formációk erőltetik ezt a forgatókönyvet - mindig összerezzenek. Abszurd ilyesmiket mondani! Viszont az nem nonszensz, ha a házas állapotot annyira kívánatosnak tüntetjük fel, hogy az emberek többsége magától és természetesen is erre hajlik majd. Ennek pedig történelemből is megismert módja az, hogy a nemi élet erkölcsileg legjobb színterévé a házasságot tesszük.

Megpróbálom az eddig elmondottakat röviden összegezni, pontokba szedve:

(1) a szexualitás terén olyan világot élünk, ahol az emberek ahhoz vannak szoktatva, hogy nem is létezhet általános nemi erkölcs: hacsak az nem, hogy "mindent szabad" és "senki ne szóljon bele".

(2) a szexualitás természetes alapja a szaporodás és fajfenntartás - ehhez társul az örömszerző funkció és a párkötődést erősítő funkció.

(3) ha az egyetlen igazi alapelv a "mindent szabad", akkor természetesen az ember öncélúvá teszi a szexet: az örömöt és a kötődés adta biztonságot akarja, de az "alapfunkciót", azaz a szaporodás terheit már nem.

(4) ha a többség a (3) pont felé halad, az a népesség hanyatlásához vezet, és a társadalom meggyengüléséhez, ami senkinek sem jó.

(5) erre jó megoldás lehet a házasság népszerűsítése - ehhez pedig erős vonzó erőt biztosít, ha a erkölcsi értelemben a nemiség legjobb megélési helyének a házasságot nyilvánítják.

Ha az olvasó megfigyeli, egyetlen bibliai verset és vallási érvet sem tettem bele ebbe az írásba. Nem véletlenül. A fenti levezetés nagyjából a természetjogi etika egyik érvelésmenete a házasságban megélt szexualitás mellett - ami nem foglalkozik vallási indokokkal. Azt szerettem volna végiggondolni, ha teljesen kizárjuk Istent, a Bibliát, a vallási megfontolásokat, lehetséges-e jó érveket mondani a házasságban megélt nemiség mellett. Szerintem igen. A következő bejegyzésben viszont inkább a bibliai szemlélettel szeretnék törődni - ha még bírjátok cérnával.

Tovább

Istent játszunk az aktív eutanáziával?

Most épp ez a legújabb hír: a Választási Bizottság elutasította a saját halála felé nagy léptekkel haladó Karsai Dániel népszavazási kezdeményezését. A kezdeményezés megkérdezte volna a magyar embereket, mit szólnak az aktív eutanáziához? Persze egy ilyen kérelem elutasítása nem old meg semmit, és maga a kérdés továbbra is erősen a felszínen marad: az aktív eutanázia pontosan kinek és milyen felségterületét sérti?

Hát a válasz - ha átlapozzuk a teológiai etikai szakirodalom nagy részét - végtelenül egyszerű: Istenét. Vannak olyan előjogok, amelyekkel senki nem rendelkezhet, csakis Isten. Az életadás és az élet elvétele pontosan ilyennek tűnik. Isten dönt arról, hogy ki éljen és ki haljon, ezt pedig a Szentírás bizonyos passzusai csak megerősíteni tudják. A keresztény hit egyértelműen abból az alapvető feltevésből indul ki, hogy az ember élete ajándék, amit nem magának köszönhet, hanem mintegy "odafentről" kapta. Bár nyilván vannak jogosultságaink és döntéseket hozhatunk az életünkről, a "létbe kerülésünk" és "létben maradásunk" nem tartozik ezek közé. Az aktív eutanázia kérdése ezért már azelőtt lezárul sok, keresztények között zajló vitában, mielőtt végiggondolták volna a részleteket, hiszen amennyiben Isten dönt a haldokló és szenvedő ember sorsáról, nincs értelme vitatkozni. 

Más megfogalmazásban azt is szoktuk mondani, hogy "nem kellene Istent játszanunk", azaz mintegy kivenni Isten kezéből az irányítást és az aktív eutanázia segítségével embereket a halálba küldeni. No és aztán ha engedélyezzük az elmúlásnak ezt a formáját, az rengeteg problémás kérdést hoz a felszínre. Pontosan hol húzzuk meg a határt? Mikor és ki fog dönteni arról, ki és hogyan haljon meg? Nem félő, hogy egy idő után esetleg túl lazák és megengedők lesznek a határok? 

Nem fárasztom az olvasót most ezekkel a százszor megrágott dilemákkal - csak azt akartam érzékeltetni velük, hogy magam is tudok a létezésükről, nem kívánom "gyorsan lezárni" ezt a kérdést, csomószor latolgattam már őket, és alapvetően az életpárti álláspontot képviselem. Mégis, amikor Helmut Weber egyébként kiváló könyvét olvasom az eutanázia kapcsán, vagy Scott B. Rae hasonlóan nagyon színvonalas művét, erős hiányérzetem támad. Megismétlem, mielőtt bárki félreértene: NEM vagyok pártfogója az aktív-eutanáziának, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül meggyőzőnek találnék minden érvet, amit ellene felhozni szokás keresztény körökben. Nagyon röviden tegyük tisztába miről is beszélünk! A halnisegítés ugyanis alapvetően háromféle kategóriát jelent:

1. Az életfenntartó kezelések megszüntetése. Ezt szokták passzív eutanáziának nevezni - ami egyébként hibás terminus, hiszen szó sincs passzivitásról! Az életfenntartó kezelés elutasítása nagyon is aktív tett és szándékos, a beteg (jó esetben) azt is tudja, hogy ezzel a halálba segíti magát. Érdemes ezt végiggondolni azoknak a hívőknek, akik az aktívabb verziók minden formáját istentelenségnek nevezik, de a passzív eutanáziát szó nélkül helyesnek tartják. Persze az igaz, hogy ebben az esetben nem a beteg vagy más beavatkozó cselekedete vezet a halálhoz, hanem a betegség lesz, ami végül legyűri a beteget. Mégis: az ő döntése volt, hogy meg akar halni.

2. A második forma az orvosasszisztált öngyilkosság. Ebben az esetben az orvos vagy egy kívülálló személy már aktívabb szerepet vállal: például ismerteti a beteggel miből mekkora mennyiséget kell lenyelnie ahhoz, hogy a biztos halálba juthasson. Esetleg még fel is írja neki ezt a gyógyszeradagot vagy hozzásegíti a megszerzéséhez. Ugyanakkor végső soron nem az orvos, hanem a beteg dönt arról, elfogadja-e az instrukciót és beveszi-e a halálos adagot - a halált ebben az esetben nem a betegség, hanem a gyógyszer okozza. Sok lobbitevékenység a halnisegítésnek ezt a formáját szeretné látni legitim megoldásként a társadalomban.

3. Végül persze létezik az orvos által végrehajtott aktív eutanázia. Amikor valaki olyan állapotban szenved élete végéhez érve, ami teljesen kilátástalan számára és még azt is lehetetlenné teszi, hogy véget vessen az életének, az orvos még közvetlenebb módon beavatkozhat a folyamatban. Igazából ezt szokták "kegyes halálnak" vagy "jó halálnak" (eu = jó, thanatosz = halál) nevezni a szó szoros értelmében.

A fenti három rövid pont alapján tehát azt látjuk, hogy mindhárom mögött közös döntési pont húzódhat meg. A beteg mindenképpen szeretne meghalni vagy úgy, hogy tudatosan dönt a kezelések megszakítása mellett, vagy úgy hogy jobban bevonja ebbe az önpusztító folyamatba egy szakértő orvos cselekedetét is. Ha beleolvasgatunk teológiai etikai művekbe, mégis azt fogjuk látni, hogy míg az 1. pontot a szerzők sokszor képesek elfogadni, addig a 2. és 3. pontot semmiképpen sem.

Ezt viszont én nem tartom feltétlenül következetes álláspontnak - mármint akkor, ha megint előszedjük a fentebb bedobott "Istent játszunk" szlogent. Vajon mit takar ez pontosan? Mikortól és hogyan játszik bárki Istent? Az életvégi kérdésekben csak azt jelenti az "istenjátszás", hogy az orvosból kiszedem egy halálos gyógyszerdózis mennyiségét? Az miért nem, hogy önhatalmúlag úgy döntök, megszakítom a gyógykezeléseimet? Mi van akkor, ha Isten gyógykezeltetni akar engem és én erre nemet mondok? Nem egészen világos számomra pontosan hol húzódik a határ az ember önálló döntése és aközött, amikor valamiképpen kiveszi Isten kezéből az irányítást. (Ráadásul utóbbi gondolat alapvetően problémás, hiszen azt feltételezi, hogy az irányítás mint olyan kivehető Isten kezéből.)

Rae könyvében úgy fogalmaz, hogy az orvosasszisztált öngyilkosság "igencsak komoly problémákat vet fel", mivel "halálunk idejét és módját Isten határozza meg". Nem világos azonban számomra, hogy miként kell ezt elképzelni. Isten odafentről szemléli például Karsai Dániel életét és egy ponton így szól: "na jól van fiam, akkor úgy döntöttem, te ALS szindrómában fogsz meghalni és bármit is teszel, rettenetes szenvedések révén távozol az örökkévalóságba X nap múlva." Aztán Isten rátekint egy másik gyermekére, a 80 éves Jani bácsira és magában ezt mondja: "Te pedig holnap, amikor mész vásárolni, találkozni fogsz egy irdatlan nagy, jól megrakott kamionnal, ami elgázol - de csak a kórházban adod majd ki a lelkedet, három-négy nap iszonyatos szenvedés után." Ne gondolja az olvasó, hogy én most cinikusan gúnyolódnék, csak próbálom értelmezni az ilyesféle mondatok jelentését. Mert azt könnyű szajkózni, hogy Isten dönt a halálunk idejéről és módjáról, de ha elkezdjük végiggondolni ennek a részleteit, gyorsan a merő okoskodások és zagyvaságok mezejére tévedhetünk.

Persze az alapvető filozófiai kérdés ennél hátrébb húzódik meg és valami olyasmit szeretne kifürkészni, Isten általában hogyan avatkozik közbe az életünk menetét illetően. Melyek azok az életfolyamban meghatározó, szinguláris pontok, ahol legalább teoretikusan érdemes feltételezni az isteni beavatkozást? A legtöbben az ilyesféle kérdésekre is saját ízlésünk szerint válaszolunk. Ha a lányom férjhez menne, természetesen azt hinném, neki "Isten adott társat". De azt már nehezen hiszem, hogy a fiam tegnapi focimeccsén maga Isten elküldte az angyalait és úgy döntött, hogy a Csepel TC csapata fényes győzelmet arasson a Kelekótyaszög FC ellen... A házasság nagyon komoly dolog, azonban egy focimeccs valahogyan túl banális ahhoz, hogy egy Mindenható Isten aktív közbelépést magával vonja. Ám legyünk őszinték, meglehetősen hasraütésszerűen döntünk arról, mibe szól bele és mibe nem Isten - még akkor is, ha viszonylagos konszenzusos pontokat lehet találni az élet bizonyos jelenségei kapcsán.

Látnunk kell, hogy a teizmus minden valamire való formája abból indul ki, hogy Isten nem pusztán az élet kezdetén és végén van jelen, hanem folyamatosan kíséri az embert, kooperálni szeretne vele és együtt érez a szenvedéseiben. (Az erről szóló tanítást nevezik concursus-nak a dogmatikában.) Pontosan Isten beavatkozásának hiányáról szól az a klasszikus kifakadásunk, amikor egy-egy sorstragédia kapcsán felhánytorgatjuk a "hol volt Isten...?" kérdést, hiszen abból a feltevésből indultunk ki, hogy Ő a nap minden pillanatában velünk foglalkozik. De ha feltételezem, hogy Isten "mindenbe beleszól" az életemben, pontosan hogyan teszi ezt? A házasságomról például - ami legalább olyan horderejű és sorsfordító döntés, mint az életem vége - akkor most Isten döntött vagy meghagyta ezt a döntést nekem? A döntést persze én a magam személyes döntéseként éltem meg, ám mi a helyzet akkor, ha a feleségem iránt érzett szerelmem végső soron egy mennyei érintésből indult el? Ha én dönthettem arról, kit szeretnék feleségül venni, és ez nem számított "istenjátszásnak", más döntés mi alapján számít annak? Ez a dilemma máris az aktív eutanázia partjaihoz sodor bennünket. 

Általában kétféle érvet szoktam hallani ezügyben: az egyik úgy szól, hogy a házassággal kapcsolatos döntés elvileg visszafordítható - ám az eutanázia kimenetele viszont végleges. Ez egy rossz érv. Egyrészt, egyik döntésünk sem visszafordítható. Ha egy kérdésben döntök, később már nem tehetek úgy, mintha nem döntöttem volna. A sorsomban végérvényes töréspont következik, amit nem lehet meg nem történté tenni. Ha Pista feleségül veszi Ágikát, később bár elválhat tőle, de a tényt, miszerint Ágika egykor a hitvese volt és Ágika nyomott hagyott a lelkén, más irányba vitte az egész életét, nem tudja sehogyan sem visszacsinálni. Azt mondja ugye az ősi bölcsesség, hogy kétszer nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba. Pontosan erről van szó. Egyes döntéseink következményeinek súlyáról ugyan beszélhetünk, de a visszafordíthatatlanság nem a legjobb érv. A másik érv szerint ahogyan a születésemről sem dönthettem, úgy a halálomról sem szabad döntenem. Ez azonban megint két összemérhetetlen dolgot próbál egy kalap alá terelni. A születésemről természetszerűleg nem dönthettem, hiszen jelen sem voltam, hogy dönthessek. Az életem végén azonban jelen vagyok, ráadásul alapértelmezetten érett felnőttként, tudatos lényként. Ez óriási különbség. Arról senki nem kérdezett meg, akarok-e létezni, de mivel létezem, a létemről már lehet álláspontom és a létem kérdéseiről nap mint nap állandóan döntéseket hozok - komolyabbakat vagy kevésbé azokat.

Szóval, leszögezem ismét, mielőtt valaki nekem rontana a felvetéssel: nem vagyok az aktív eutanázia pártján, csak igyekszem őszintén felvetni kérdéseket és megvizsgálni az ellene felhozott érveket, rámutatva azok gyenge pontjaira. Tudok érvelni az aktív eutanázia ellen is - sőt! Ezt azonban rendszeresen megteszik sokan mások, hiszen a keresztény meggyőződés alapvetően az elutasítás oldalán áll. Ez azonban vakká tehet bennünket saját véleményünk ingatag oldalaira. Úgy látom, mivel keresztények vagyunk, elsöprő többségben az igény sincs meg az emberekben, hogy végiggondolják az aktív eutanázia ellen felhozott keresztény érvek gyenge oldalait - hiszen a döntést már meghozták a kérdésben. 

Karsai Dániel élete véget fog érni - ahogyan valamikor az enyém is. Csak ő már azt is nagy-nagy eséllyel tudja hogyan. És abban minden bizonnyal nem lesz köszönet. Sajnálom, hogy a népszavazási kezdeményezését elutasították - őszintén szólva számomra emögött politikai szándékok rejlenek és nem pusztán valamiféle formai nem-megfelelés. Gondolkodjunk akárhogyan is, a társadalmi párbeszédet nem lehet sem politikailag, sem máshogyan elfojtani - a Karsai-ügy pedig most igen jó apropó arra, hogy nyíltan megbeszéljük az aggályainkat, dilemmáinkat, felvetéseinket, legyünk bár hívők vagy ateisták.

Tovább

Ami a szívemen, az nem a számon - beszélgetés Karsai Dániel ügyéről

Már nem szeretném újra leírni, hogy az alkotmányjogász Karsai Dániel halálos betegségben szenved, és emiatt saját aktív eutanáziájáért lobbizik az Európai Bíróságon. Az ügyet valószínűleg mindenki jól ismeri, hiszen nagyon sokszor előkerült az elmúlt hónapokban - most pedig Ungvári Péterrel beszélgettünk róla egy kicsit eklektikus kivitelben - mert annyira szerteágazó, mert annyira dilemmatikus és mert annyira szomorú is egyben...

A lelkiismeretünk nemcsak arra való, hogy segítsen nekünk eligazodni a jó és a rossz kérdésében, hanem felhasználható egészen más célok érdekében is. Jól tudják ezt a meggyőzés olyan mesterei, mint a reklámszakma képviselői, a nagypolitikában forgolódók vagy akár a világvallások térítő munkáját végző szószólók is. Karsai Dániel borzasztó és valóban mély empátiaérzést kiváltó életnehézsége kapcsán azonban fontos szerintem kiemelni, hogy itt nemcsak az ő érzéseiről van szó - hanem legalább ennyire a miénkéről. Nemcsak ő vívódik és tipródik, de bizonyos értelemben mi is vele tipródunk. Legyünk bármennyire kívülállók, akik nem élnek meg hasonló krízist, ez nem azt jelenti, hogy érintetlenek maradunk és rezignáltan állunk hozzá az ő személyes kálváriájához. Mitöbb: ez olyannyira nem így van, hogy pont az érzéseinkre apellálva próbálják velünk ezt a kérdést eldöntetni.

Meg is állok ennél a bokornál egy pillanatra. Ezt most nem feltétlenül Karsaival kapcsolatban, hanem általánosságban írom: a mai nyugati világ terében rendre a lelkiismeretem, az érzékenységem, az empátiára való fogékonyságom mentén próbálnak meggyőzni különféle ügyekről. A szeretetre hivatkozva akarják, hogy legyek támogatója a melegházasságnak - elvégre ki vagyok én, hogy gátoljam két önálló felnőtt ember szerelmét? A tolerancia érzését ébresztgetve igyekeznek arra hajlítani, hogy elfogadó legyek más vallások vagy misztikus spiritualitások kapcsán - hiszen a tolerancia fontos érték, no meg ki vagyok én, hogy azt állítsam, csak az én hitem igaz? És az empátia mentén érzek most egy szívem felé irányuló ostromot, hogy bólintsak rá az aktív eutanázia előtti kapunyitásra - hiszen csak nem akarom, hogy Karsai Dániel értelmetlenül szenvedjen? Milyen alapon korlátozom őt abban, hogy dönthessen a saját élete végéről?

Vagyis: szeretet, tolerancia, empátia. Csupa olyan érték, amit minden épeszű ember a magáénak vall és aligha kívánkozik arra, hogy akármilyen konstellációban szembekerüljön ezekkel. 

Mégcsak azt se állítom, hogy makacs keresztényként nem csap meg engem ezeknek a szele. Azt a szelíd ostorozást viszont nem szeretem, ahogyan ma használják ezeket a nekem is fontos értékeket - ráadásul velem szemben. De attól még el kell ismernem, ezek az ostorcsapások rám is hatást gyakorolnak. Sőt, töredelmes vallomást teszek az olvasónak: szívem szerint azt mondanám, engedjék meg Karsainak az aktív eutanáziát. Igen, tegyék lehetővé szegénynek, hogy elkerülje a brutális szenvedést, aminek ráadásul végig a tudatában lesz. Hozzanak létre, alakítsanak ki olyan jogszabályi környezetet, ami szigorúan "körbepárnázza" az aktív eutanáziát, hogy ahhoz ne férhessen hozzá ezentúl bárki, csakis azok kapjanak rá lehetőséget, akik bizonyítottan nagyon rászorulók. Ezt mondja tehát a szívem, az empátiám, az őszinte együttérzésem Karsai Dániellel, és ezt nem győzöm hangsúlyozni újra meg újra. Néhanapján eszembe szokott jutni és szomorú leszek. Elképzelem milyen lehet, hogy egyik nap még akármilyen színű övet szereztem egy küzdősportból - aztán rövid idő múlva már nem tudok az ágyból sem kikelni. Erre nincs jó szó, ideillő kifejezés. A "sajnálom" meg az "együttérzek" nevetségesen semmit sem mondanak és elszállnak a levegőben.

Ugyanakkor az a helyzet, hogy nem bízok meg az érzéseimben. Pont azért, mert ismerem annyira magam, hogy így tegyek. "Ami a szívemen, az a számon" - tartja a bölcs mondás, de van, amikor ezt bizony felül kell bírálni. Még akkor is, ha ez most embertelenül nehéz. Karsai Dániel ügye neki elsősorban mélyen személyes és egzisztenciális válság - ami teljesen érthető -, nekem viszont nyilván nem az. Rendkívül fontos azonban rámutatni, hogy ő maga sem csak személyesnek véli a saját ügyét, vagyis tudatában van annak, hogy az ő ügye nemcsak az ő ügye, az ő története nemcsak az ő története - hiszen azért lobbizik és törekszik, hogy mások előtt is ajtót nyithasson az aktív eutanázia kérdésében. Időközben már csatlakoztak is hozzá olyan sorstársai, akik szintén ebben a betegségben szenvednek.

Innentől viszont kicsit más a leányzó fekvése. Ha egy ügy túlmutat egy emberen, ha egy egész társadalmat átformáló jelentőségűre kíván növekedni, a személyes érzéseknek zsugorodni szükséges. Bármekkora is az együttérzés az ember szívében, egyszerűen nem lehet érzésekre alapozva meghozni egy döntést, ami hosszú távon egy többmilliós közösséget érint. Ez persze nem azt jelenti, hogy az érzéseket teljesen ki kell iktatni, de azt mindenképpen, hogy a racionalitásnak és józanságnak felül kell ezeken kerekednie. Nem azért, mert ridegek és hidegek vagyunk, hanem pont ellenkezőleg: becsüljük annyira Karsai Dániel felvetéseit, hogy nem érzelmi alapon hozunk döntést róluk, hanem alaposan megfontoljuk őket. A dolog persze innen válik bonyolulttá és nagyon régi rétegek, régi vitatémák, sokszor előkerült kérdések újra felvetését is magával hozza. 

Nos, ezekről a kérdésekről - kissé eklektikus és csapongó módon - beszélgettem most Ungvári Péterrel egy podcast epizódban. Nem lesz tőle jó kedvetek, ha megnézitek, de ez nem is kabaré. A műsorban nem oldottunk meg semmit, csak összeraktuk, ami eszünkbe jutott. Mégis, talán felmerültek szempontok, látásmódok, érzések és érvek. S miközben ezeken gondolkodunk, figyelni fogjuk az eseményeket is, hiszen a tervek szerint januárban kiderül, hogyan döntött Karsai Dániel ügyében az Európai Bíróság. 

A műsor megnézhető itt:

Tovább

Rossz élet, jó halál?

Bejárta a sajtót a hír, sőt egy igen megrázó, felkavaró és azt hiszem túlzás nélkül mondhatom, minden normális embert mélyen érintő interjú is készült Karsai Dániellel, vagyis azzal a 46 esztendős alkotmányjogásszal, aki most éppen a saját méltó haláláért küzd. Karsait ALS szindrómával diagnosztizálták, ami végzetes betegség: az izmok elhalásával jár együtt, végül a légzőizom pusztulása fulladásos halálhoz vezet. A fiatalembernek valószínűleg nincs túl sok ideje hátra, a strasbourgi bíróságnak kell majd döntenie arról, hogy kötelezi-e Magyarországot az eutanáziára - vagy hagyja durva kínok között meghalni.

A sztoikus bölcseletből ismerjük a mondást: "aki már nem képes jól élni, tudjon legalább jól meghalni". Joggal mondhatja bárki, hogy amit most látunk Karsai Dániel életében, az viszont nem bölcselkedés. Egy ember küzd a saját haláláért. Nem akar meghalni, de muszáj lesz meghalnia, ráadásul minden józan számítás szerint csak két út kínálkozik előtte. Az egyik az, hogy méltóságát vesztve, teljesen értelmetlenül átmegy borzasztó fájdalmakon, mígnem gyötrelmesen megfullad az ALS által okozott izomgyengeség következtében. A másik az, hogy a magyar állam lehetővé teszi számára aktív eutanázia alkalmazását, azaz önként vet véget optimálisabbnak nevezhető körülmények között az életének, orvosi asszisztálással.  Tulajdonképpen kétféle jog ütközhet itt egymással: az egyik az aktív eutanáziára való jog (amit a magyar törvények nem tesznek lehetővé), a másik az emberi méltósághoz való jog. Talán felmerülhet a kérdés, miért nem utazik Karsai egy olyan országba, ahol az aktív eutanázia legális, hogy ott kérje a "szolgáltatást" - ezt a jogi körülmények nem teszik lehetővé számára.

Vagyis a lényeg: itt élned, s halnod kell.

Mi legyen tehát? A kérdésre persze nem nekem és nem is nekünk, hanem a strasbourgi bíróságnak kell választ adnia jövő év januárjáig. Persze ne toljuk el a biciklit Strasbourg-ig, hisz valahányan érzékeljük, hogy itt nem pusztán jogi, hanem erkölcsi dilemmáról is szó van. Azonban úgy gondolom, az erkölcsi dilemma sem elég kifejező és még egy lépéssel tovább kell mennünk: muszáj meglátni az emberi szenvedés dimenzióját.  Mindig azok a kérdések érintenek minket legmélyebben, ahol nem puszta jogfilozofálgatás vagy teoretikus etikai vita zajlik, hanem ahol a konkrét emberrel szembesülünk. Ettől függetlenül rossznak tartom azt a reakciót is, amit fentebb már említettem, s amit egy ilyen helyzetben sokan valamiféle bölcs bombaként bedobnak: "hagyjuk már a fenébe az elmélkedést, itt egy konkrét emberről van szó, nem köldöknéző bölcsészkedésről!" Ám miért is ne lenne szükséges az elméleti keretet megbeszélni emiatt? Egyébként maga Karsai is ezt teszi, személyes ügyét arra kívánja felhasználni, hogy szélesebb körben felhívja a figyelmet sorstársaira és mintegy rákényszerítse a társadalmat a közös gondolkodásra.

Tény azonban, hogy sok esetben más az elméleti keret átbeszélése és az adott helyzetben hozott, konkrét döntés. Olvastam egyszer egy interjút egy bíróval, akit az emberölés kapcsán kérdeztek arról, a bosszúállás tettét hogyan látja a jog. A bíró szépen felmondta az elvárható választ, jelesül hogy a bosszú elfogadhatatlan a jog számára és erkölcsileg is kifogásolható, sőt büntetendő cselekmény. Aztán a riporter visszakérdezett valami olyasmit, ha az ön gyermekét megölné valaki, mit tenne a bíró úr? Hát, a bíró úr gondolkodás nélkül rávágta, hogy mindent, de mindent elkövetne, hogy előkerítse a tettest, aztán jó eséllyel bosszút állna rajta a gyermeke haláláért. Egy dolog a jog, egy másik az erkölcs, és egy harmadik a konkrét, személyes szituáció. Ameddig valami nem érint bennünket vagy nem kap arcot, addig könnyű megmaradni az elmélkedésnél.

Karsai Dániel nem egy eset, hanem egy embertársunk. Ebből kell kiindulni, és ettől olyan nehéz az egész. Ráadásul - ahogy a fent belinkelt interjúból kiderül - még azt sem mondhatjuk rá, hogy valamiféle materialista-ateista megfontolásból szeretné az eutanáziát, hiszen saját bevallása szerint hisz valamiféle istenségben (még ha ez a hit nem is bibliai értelemben értendő). Mielőtt elmondom, én mit gondolok, engedje meg a kedves olvasó, hogy puszta kérdések formájában és valódi óvatossággal azért feldobjak néhány labdát, beismerve azt a meggyőződésemet, hogy a magam részéről alapesetben elutasítom és rossznak tartom az aktív eutanáziát.

1. Teljesen elfogadható szerintem, ha valaki "méltó halált" kíván magának. Van egyáltalán épeszű ember, aki nem ezt szeretné? Kérdés azonban, hogy maga a halál méltó-e bármilyen formájában is az emberhez - függetlenül attól, mi történik egy haldoklóval? Nem lehet jó megoldás a mai orvostechnikai eszközök segítségével mesterséges kómába kerülni és hagyni, hogy a halál ezután természetes módon következzen be?

2. Az életünket általánosan képtelenek lennénk jól megélni, ha nem lenne önrendelkezésünk, azaz autonómiánk, hogy döntéseket hozzunk. Ám ugyanennyire közös tapasztalatunk, hogy az önrendelkezés nem lehet korlátlan - például nem tehetünk meg olyasmit, amivel másoknak kárt okozunk. Persze az eutanáziával konkrétan az ember senki másnak nem okoz kárt - mondhatja erre bárki teljes joggal. Biztos azonban, hogy ez így van? Ha társadalmi léptékben engedélyezzük az aktív eutanáziát, vajon ez milyen hatással lesz a habozókra, a szorongókra, akiknek valószínűleg ösztönző erőként hat, amikor egy komplett társadalom bevett gyakorlatává válik az ilyesmi?

3. Egy beteg szenvedését látva normális emberekben részvét támad a szenvedő felé - és kegyetlennek érzi magát, ha megtagadja ilyenkor az életből való távozás lehetőségét. Ezt is át tudom érezni, ám a kérdés számomra az, ki dönti el pontosan milyen fokú részvét esetében szabad megölni valakit? Nem lehet, hogy a részvét nemcsak az eutanáziára, hanem a beteg melletti kitartásra motivál?

A fentiek persze nyúlfarknyi kis gondolatfelvetések. Míg az egyház a múltban karakteresen és határozottan elítélte az öngyilkosság minden formáját, a modern kortól fogva (szerencsére) jóval óvatosabb hangok is hallatszanak. Szögezzük le például, hogy a Biblia - amire minden oldal szeret hivatkozni - csak tudósít azokról az esetekről, amikor valaki önként ment a halálba, de többnyire nem mond erről értékítéletet. Az ellenző hangok szerint öngyilkosságot csak azok a bibliai karakterek követtek el, akik nem igazán nevezhetők pozitív hősöknek - míg a támogató hangok úgy érvelnek, hogy legtöbbjük tisztességes temetésben részesült, így nincs okunk azt gondolni, hogy az öngyilkosság minden formáját bűnként kezelte volna az akkori társadalom.

Visszatérve Karsaira, nem érzem magam semmiféle szempontból olyan pozícióban, hogy itt nekem róla, az ő életéről és az ő halálról döntenem kellene. Amit leírok, az bevallottan csak fejtegetés és nem több. Kívülállóként, messziről szemlélődőként, mint aki nem ismer minden részletet, úgy vélem saját erkölcsi felfogásom mentén, hogy a legmegnyugtatóbb megoldás (ha ez járható út egyáltalán) a mesterséges kóma lehetne, ahol a betegség mintegy mélyalvásban fejti ki a hatását. Így a beteg nem tényleges beavatkozásnak köszönhetően veszti el az életét, de nincs is elképesztő fájdalmak tudatában, hanem a betegség uralja el végül, s elkerülhetővé válik, hogy hivatkozási alap, kinyitott szelence legyen mások számára a jövőben. Természetesen lehetséges, hogy tévedek és valamit figyelmen kívül hagytam. Az is lehet, hogy nem járható út a mesterséges kóma, vagy az is lehet, hogy van jobb megoldás. Én csak attól tartok, ha Karsai igen speciális helyzetében kinyitjuk ezt az ajtót, soha többé nem fogjuk tudni bezárni. Tudom, hogy most a konkrét ember a fontos, de azt is tudom, hogy amit a konkrét ember ügyében döntünk, az túlmutat majd rajta és valóban ajtót nyithat.

Úgy gondolod, ki is kellene nyitni? Miért? Úgy gondolod, baj lenne ha kinyitnánk? Miért? Beszéljük meg! Ezt maga Karsai Dániel is akarja, aki egyébként azt mondta, a társadalmi együttgondolkodást önmagában sikernek érezné. Ebben ízléstől és erkölcsi meggyőződéstől, álláspontoktól és véleményektől függetlenül egész biztosan csatlakozhatunk hozzá!

Tovább

Metavilág metabűnei...

Az előző gondolatmenet során felmerült kényes kérdések mögött - ez aligha tagadható - egy hasonlóan problémás jelenség húzódik. Figyeljük meg: azért is könnyű eltussolni az egyházban (és azon kívül) a súlyos erkölcsi kisiklásokat, mert már nem illik kimondani a rosszról, hogy az rossz. Ehelyett a végtelen erkölcsi relativizmusban az egész diskurzus visszazuhan egy sokkal alapvetőbb szintre és ott aztán  meg is reked...

Majdnem naponta találkozik az ember egy csomó életpéldával. Tegyük fel, hogy publicitást kap egy hírportálon, hogy egy nőt megerőszakoltak egy budapesti parkban. Szerencsére a társadalom immunrendszere ilyen ügyekben azért még tud működni. Bár a szexben manapság a legtöbb ember csak egyetlen erkölcsi teendőt lát maga előtt ("mindent szabad, ami másoknak nem árt"), de a vérfertőzést, a pedofíliát és a nemi erőszakot azért alapvetően még elítéli.

Mit fogunk látni? Az első kommentek valószínűleg kifejezik  majd a sajnálkozásukat az áldozat felé, és sürgetik a hatóságok szigorú fellépését, a törvények érvényesítését az elkövetővel szemben. Talán nem tévedek nagyot ha kijelentem, ez a normális reakció. Aztán csakhamar egyre másra előkerülnek - és nem feltétlenül trollkodás miatt - olyan vélemények, melyek az egészet visszafordítják az áldozatra: minek ment oda, minek öltözködött úgy ahogy, mire számított ha egyedül volt, ezzel csak tálcán kínálta magát, stb, stb...  Vagyis groteszk módon beindul az áldozathibáztatás és szinte már az előbb kijelentett etikai konzekvenciák ellenkezője kezd előtérbe kerülni. Utolsó körben pedig előkerülnek az internet kommentfilozófusai, akik szeretnének "árnyaltabban látni a kérdést", és szerintük túl van már tolva ez a bántalmazás téma és a #metoo jelenség is. Fárasztó, hogy mindig erről kell olvasni, pedig vannak az országnak nagyobb problémái is ennél... Végül aztán a túlbonyolított diskurzusban egy kívülálló már akkora porfelhőt lát az egész kérdésben, hogy nem is lesz kedve erkölcsi konzekvenciákhoz eljutni.

Pedig csak annyit kellett volna kimondani, hogy aki megerőszakol egy nőt, az egy állat. És pont.

Igyekszem azért megérteni mindazt, ami történik. Tény, hogy az etikai dilemmák nem olyanok, hogy egyszer megválaszoljuk őket és soha többet nem kell velük foglalkozni. Természetes, hogy vita zajlik etikai kérdésekben és sokféle látásmód megjelenik, de az már nem mindegy milyen szinten zajlik a diskurzus. Most kérem egy kicsit az olvasóm türelmét, mert egy nagyon rövid elméleti okfejtést írok le, de ez fontos a mondanivalóm teljes megértéséhez! 

Az etikának ugyanis (legalább) három szintje van:

1. a deskriptív etika

2. a normatív etika és

3. a metaetika

A fentiekhez még hozzá szokták tenni az "alkalmazott etikát" is - de az végső soron nem más, mint a normatív etika a gyakorlatban. Ha valaki például leírja, hogy Jézus idejében milyenek voltak a közerkölcsök, akkor ezzel nem feltétlenül állít fel erkölcsi követelményt, csupán megemlít egy tényt. Ehhez hasonlóan kijelenthetem azt is, hogy Szaúd-Arábiában tilos disznóhúst enni, mert az muszlim ország - maga ez a kijelentés pusztán leíró jellegű, vagyis deskriptív még akkor is, ha etikai tartalommal foglalkozik. Nem értékelem jónak vagy rossznak, hogy Szaúd-Arábia így működik, csak megemlítem ezt a tényt.

Persze az etikára alaphangon nem így gondolunk, hanem ezerszer inkább normatívként. Szerintem jól írja Michael Quante, hogy a normatív etika kissé redundáns kifejezés (kb. mint a "nőtlen agglegény" - minek ezt ennyire cifrázni?), hiszen az etika a tipikus megközelítésben eleve normatív. Másként fogalmazva azért létezik etika, mert a jó és a rossz kérdésében normatív módon akarunk eligazodni, nem kellene tehát a "normatív" szót még külön hozzátenni az etika kifejezéshez.

Létezik azonban egy harmadik, mondhatni nagyon alapvető szint is, mely inkább nyelvfilozófiai jellegű és az etika mibenlétét vagy éppen a "jó" és "rossz" fogalmait, esetleg az etika különféle elemeinek használati módjait próbálja megragadni. Így például ha azt kérdezem, hogy "jó dolog halálra zabálni magunkat?", akkor ez egy normatív etikai kérdés, de ha úgy fogalmazom meg, hogy "mit értünk halálra zabálás alatt etikai értelemben?", az inkább metaetikai felvetés lesz. 

Miért okoskodok én most erről? Röviden és egyszerűen azért, mert azt tapasztalom, hogy az erkölcsi kérdésekben a párbeszéd gyakran már csak a metaetika szintjén zajlik. Már nem arról szól a fáma, ha valaki valamit elkövet, az jó volt vagy rossz, hanem arról, egyáltalán mit értünk jó és rossz alatt, létezik-e ilyesmi, és ha igen, az megértésünk szerint mennyire tekinthető mindenkire érvényes mércének? No persze nem akarom azt állítani, hogy a metaetika haszontalan, sőt véleményem szerint nem hiba vagy bűn megbeszélni és időről-időre egyeztetni az etikai fogalmainkat, a keretet, amibe mintegy becsatornázódik a normatív etikánk - de azt már problémának látom, ha minden konkrét etikai kérdést a metaetika szintjére akarunk levinni és ott megoldani.

A mai társadalmi közeg viszont egyre inkább ilyen. Konkrét, emberi sorsokat érintő, keményen normatív etikai kérdéseket áttesszük metaetikai síkra, ott pedig minden következmény és konkrétum nélkül elfilozofálgathatunk arról, hogyan lássuk ami történt. Egy idő után lopva eljutunk addig, mintha az egyház egy szolid bélyeggyűjtő klub lenne, ahol senki nem akar semmit értékelni, csak tisztán elméleti kérdések elméleti hátteréről diskurál. Metaemberek beszélgetnek metabűnökről (vagyis arról mit takar a bűn fogalma, és úgy általában hogyan működik a bűn), egy metavilág metaerkölcsi felvetései között. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen metavilágban, ahol csak a metaetika létezik, nem is lesz semminek semmi következménye - mert nem is lehet. 

Szerintem fontos, hogy ezt a luxust ne engedjük meg magunknak. És ismét: persze, hogy elkerülhetetlen a metaetika tárgyalása! Látnunk kell a fogalmainkat és azok jelentését, ahogy megbeszélhetjük azt is, hogyan és milyen ismérvek alapján működik az értékrendünk, melyek azok a szűrők, amik segítenek az etikai döntéseinkben, vagy akár mi az etikai gondolkodásunk csúcsértéke, amihez hozzámérünk minden mást. De amikor konkrét ügyek konkrét kérdései kerülnek az asztalra nem szabad a normatív etika "alá" engedni a kérdéseket, és puszta köldöknéző bölcsészkedéssé silányítani. Hogy úgy mondjam: ez már nem volna etikus. Semmilyen szinten.

Tovább

Gyöngyhalászat vagy pancsolás?

Nagypapa külsejű, idős bácsi lelkesedett nekem a napokban: szerinte a kötelező hittan az általános iskolákban jelentősen javította a fiatalok valláshoz való viszonyát. Hála és köszönet a bevezetéséért. A kereszténység szekere meglódulhat a helyes irányba, ami a jövendő generációt illeti. Vagy nem.

Mindannyian emlékszünk rá, hogy a történet a szokásosnak mondható általános felháborodással kezdődött: az állam maradjon külön az egyháztól és ne akarja a gyerekeket vallási-ideológiai befolyás alá helyezni. Márpedig ha a hittan nyomulni fog az általános iskolákban, akkor a gyerekek agymosott, fanatikus hívők lesznek, akikre semmi szüksége nincs a magyar társadalomnak! És máris szólt a megszokott "orbánozás" meg a "vesszenakormány".

Azután voltak olyanok is, akik felháborodtak a felháborodókon. Ők azt mondták, nincs itt semmiféle kényszer, hiszen a szülők (és a gyerekek) választhatnak - vagy a hittant, vagy az erkölcstant fogják tanulni. Senkinek nem kötelező a hitről tanulnia, nyugodtan dönthet a sima erkölcsoktatás mellett - ami egyébként a magyar oktatás történetében nem olyan hatalmas nóvum, hiszen hasonló tematikájú tárgy (persze más töltettel), de nagyon régen már volt az iskolákban. A bevezetőben említett öregúr, akivel az elmúlt napokban találkoztam, ebbe a lelkesedő csoportba tartozik, akik fenemód értékesnek vélik a hit és erkölcstanítást.

Én viszont úgy látom, mindkét csoport túlfújta a maga lufiját.

Orrvérzésig vitázhatunk azon, mennyire kellett vagy nem kellett bevezetni a kötelező hitoktatást, sőt tulajdonképpen arról is beszélhetnénk, hogy lehet-e a hitet és erkölcsöt iskolai kontextusban egyáltalán tanítani. Hiszen a józan paraszti ész és az elsöprő mennyiségű tapasztalat is azt igazolja, az erkölcsi alapokat leginkább és elsősorban utánzás révén tanuljuk - ha apuka iszik és dohányzik, a gyereke bár nem kötelezően fogja követni ebben, de inkább hajlamos lesz elmozdulni ebbe az irányba, mint az ellenkezőjébe csak azért, mert az iskolában azt mondták neki. Ettől függetlenül persze nem haszontalan az erkölcsoktatás (magam is végzem főiskolai környezetben), de saját oktatói tapasztalatom is azt igazolja, hogy az a már meglévő alapokon végez finomításokat, illetve a jelenlegi erkölcsi magatartást teszi érthetőbbé, mintsem hogy kialakítson valamilyen helyes erkölcsöt egy üres mező közepén, vagy éppen felülírja a rossz erkölcsöket.

Az előbb említett lufi túlfújása azonban nem emiatt van. Míg az ellenzők úgy látják, az állam itt valahogy erőszakosan befolyásolja szegény gyerekeket és a vallás felé tereli őket, addig a lelkesedők szerint az "ifjúság vallási műveltségéhez" nagyban hozzájárul a dolog.

Hát persze, heti 45 percben!

Ettől fél a két, egymással szemben hadonászó oldal. Az igazság az, hogy a hit- és erkölcstan egyrészt egy említésre alig méltó villanás egy gyerek órarendjében, ahol egy számára idegen, alulfizetett pap vagy egyházi ember próbál gyerekeket fegyelmezni háromnegyed órában. A gyakorlat ráadásul azt mutatja, hogy buktatni ebből a tárgyból nem is nagyon lehet, de olyan nagyon felmérni a készségeket sem. Ezzel kell szembeállítani az összes többi óra, az iskolán kívüli szociális környezet és főleg a család hatását, az onnan érkező etikai normákat, hatásokat, erővonalakat. Az egész hitoktatás olyan, mint egy enyhe fuvallat egy orkán közepén. Ezért kár aggódni az egyik oldalon, ahogy kár lelkesedni a másikon.

Nyilván, lehetnek kivételes esetek. Biztos vagyok benne, hogy előfordulhat olyan is, ahol a dolog egyszer-egyszer célbatalál. Ám abban is biztos vagyok, hogy nem ez a trend, és nagyobbnak látják-láttatják ezt az egészet, mint amekkora valójában. A kötelező hitoktatástól én nem félteném a gyerekeket, viszont cserébe nem is várnám a "vallási műveltségük" meglódulását. Ahogy valaki, aki gyerekekkel foglalkozik, nagyon frappánsan megjegyezte: az igazgyöngyért nagyon mélyre kell merülni. A valódi fogékonyságot, a hitre való nyitottságot, de akár csak a vallási ismereteket sem lehet villanásnyi időkeretben előteremteni, az igazi (vallási) műveltség megszerzéséhez és a lelkiség alapjainak lerakásához idő kell és egy folyamatos, határozottan erre ösztönző hatás. Ezt egy családban meg lehet teremteni, de heti negyvenöt percben lehetetlen reálisan elvárni. 

Azt hiszem ez így nem gyöngyhalászat, hanem többnyire csak pancsolás.

Tovább

Belharcaink - a belső hangot formáló erő (2)

Az előző bejegyzésben feltettem egy kérdést: mi van akkor, ha az ember belső világában működő erkölcsi hang ellentmondásosan szól? Ilyen tipikusan akkor szokott előfordulni, amikor egymással szembenálló erkölcsi nézeteknek kellene egyszerre engedelmeskednünk. Hogyan reagálunk ilyenkor, és mi a gyökere a reakcióinknak?

Máris csalódást fogok okozni: akik arra számítottak, hogy valamiféle "kerek perec" válasz létezik az ütköző erkölcsi kötelességekből fakadó kényelmetlen helyzetek feloldására, azok nem fognak választ kapni ebben a bejegyzésben. Szokásomhoz híven megint csak közelítéseket szeretnék bemutatni arra, ahogyan a feloldhatatlannak tűnő erkölcsi kötelességeket őseink kezelték, no meg ahogy talán mi kezelhetjük. 

Ahogy sok minden mást, úgy ezt is érdemes a szerzeteseknél kezdeni - akiknek a jelek szerint bőven volt idejük ilyen dilemmákon törni a fejüket. A szerzetes gondolkodók az egész problémát egyfajta kettős felosztásban kezelték: ha egymásnak ellentmondó erkölcsi kötelességek feszítenek valakit belülről, akkor vagy a saját feje után megy, vagy a hatályos törvényeknek engedelmeskedik. Vegyünk példának egy kitalált dilemmát: mit tegyen az a gyógyszerész, aki egyik családtagja életének megmentése érdekében ellophatna egy méregdrága, életmentő gyógyszert a saját gyógyszertárából? Ha ellopja, akkor a törvények szerint ugye bűnös, és valószínűleg vádolni fogja a lelkiismerete. Ha nem lopja el, szerette meghalhat és ugyancsak vádolja majd önmagát, mert nem élt a kínálkozó lehetőséggel. Azt hiszem a legtöbb ma élő ember fittyet hányna erre a kérdésre, és egyszerűen ellopná a gyógyszert - a családunkért a legtöbben bármit megtennénk. Ám az is lehet, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, mert például a lopással egy másik, potenciálisan rászoruló ember halált érjük el, aki így nem fér hozzá időben a gyógyszerhez, amiből az utolsót vittük haza. A dilemmahelyzetet persze a végtelenségig lehetne bonyolítani újabb és újabb körülmények hozzáadásával, melyek hol enyhítenék, hol nehezítenék a kiútkeresést a dilemmából. Nem akarok ebben elveszni, mert a kérdés most nem pusztán az, mit mondanak az érzéseink: hanem inkább az, erkölcsileg melyik választás az indokolhatóbb?

Nos, egy ilyen kérdésre 1577-től szerzetes őseink már többféle megoldással is próbálkoztak választ adni. A legbarátságtalanabb szemlélet szerint mindig a törvény szavát kell követni (a fenti példában tehát nem lopunk gyógyszert akkor sem, ha egyébként az életmentő tett lenne), akármilyen érvek is szólnak ezzel szemben. Egy másik megközelítés, a probabiliorizmus szerint egy ember mehet a saját feje után a törvénnyel szemben is, ha súlyosabb érvek szólnak döntése mellett, minthogy betartsa a törvényeket. Vagyis maradva hipotetikus példámnál, mivel itt egy emberi élet megmentése a tét, a gyógyszerész nyugodtan ellophatja az életmentő gyógyszert akkor is, ha ez alaphangon törvénytelennek számít - az életmentés érve felülírja a törvényi kötelezettségeket. Ennek némiképp módosított verziója a probabilizmus, miszerint ha egy cselekedet mellett bizonyító erejű érvek szólnak, megtehető még akkor is, ha a törvény érvei esetleg erősebbek lennének. Végül pedig említsük még meg a laxizmust is, mely egyszerűen azt mondja, ha felmerül egy érv az ember szabad döntése oldalán, erkölcsös a törvény ellenére is az érv mellett dönteni. (Vagyis: nincs itt semmiféle dilemma, vidd el a gyógyszert és kész!)

Mintha csak egy skála halvány körvonalait szemlélné az ember, mely a zord és szigorú hozzáállásból kiindulva halad a csaknem teljes szabadság (és önfejűség) felé - és egyre jobban lehetővé teszi a kívülről rögzített erkölcsi szabályok megkerülését a belülről jövő késztetés javára.

Egy mai etikatudós, Scott B. Rae (ld. a fotón) sokkal pragmatikusabban közelít ahhoz a dilemmához, amikor két egymással ellentétes etikai elvnek kellene egyszerre megfelelni. Rae inkább az erkölcsi döntéshozatal lépéseit ismerteti szerintem korrekt könyvében. Ezt vázlatszerűen így tudnám visszaadni röviden:

1. Először érdemes a tényeket összegyűjteni - gyakran már ez is feloldja az ilyen dilemmákat. Kiderülhet például, hogy nem is erkölcsi a dilemma, hanem mondjuk kommunikációs probléma áll a hátterében. A kérdés, amit ezen a ponton fel lehet tenni, egyszerűen ez: "mit tudunk?" A valódi etikai problémákat tipikusan egymással ellentétes érdekek okozzák, amiket nem árt tisztázni a döntéshozatal előtt.

2. "Szinte minden etikai dilemmára igaz, hogy az egymással szembenálló álláspontokban bizonyos erények és erkölcsi értékek központi jelentőségűek"- írja Rae. Ezeket a központi elveket tisztázni kell, ahogy azt is, mennyire szükséges figyelembe venni őket egyáltalán a döntéshozatalban.

3. Érdemes lehet alternatív cselekvési utakat is kidolgozni. Ezek jó részét általában kapásból kizárjuk - mégis a sok felvázolt lehetőség növeli annak a valószínűségét, hogy lesz köztük használhatóbb is a puszta ösztönből feldobott megoldáshoz képest. Például nemcsak lopni lehet gyógyszert, hanem esetleg pénzt is lehet kölcsönkérni valakitől, és így legálisan hozzájutni az életmentés útjához. A következő lépésben persze az erkölcsi elvek szerint, valamint alapos indoklás mentén ki kell zárni bizonyos megoldásokat - sokszor pedig ezzel meg is oldódik a probléma, mert csak egy megoldás marad a végén.

4. Ha mégsem sikerül eljutni valamiféle megoldáshoz, akkor Rae szerint a fennmaradó megoldások következményeit érdemes latolgatni. Ez nem egyszerű történet, de érdemes kísérletet tenni a várható kedvező és kedvezőtlen következmények súlyozására. Végül aztán muszáj lesz döntést hozni - még akkor is, ha jó esély van arra, hogy az a döntés bizonyos mértékű fájdalommal is együtt járhat.

Nos, ezek a lépések meglehetősen mechanikusan hatnak, pedig egyébként Rae is óvatosan kezeli őket, és inkább irányelvekként veti fel a fenti lépéssorozatot. Bevallom, én a magam részéről az embert (főleg ha egy etikai dilemma kapcsán gyorsan kell döntenie) sokkal ösztönszerűbb lénynek látom. Szerintem nehéz és ellentmondásos erkölcsi helyzetekben sokszor egyszerűen az első megérzésünk alapján döntünk, amihez mintegy utólag "hozzámagyarázzuk" az indokainkat. Vagyis a döntés meghozatalát követően racionalizálva keresünk magyarázatot, hogy miért éppen az adott döntést hoztuk. Ez viszont akkor azt jelenti, hogy nem a konkrét döntési helyzetekre érdemes gyúrni, hanem úgy általában az ösztönös részünket kellene edzeni. Talán valahogy úgy, hogy egy kis építőkockákból álló, konkrét válaszokat bár nem adó, de mégis konkrét elvek mentén szerveződő erkölcsi értékrendet alakítgatunk ki magunkban, ami szépen lesüllyed és leülepszik a tudatunk mélyére. Amikor ugyanis baj van, és dönteni kell, innen szoktuk a nyulat előhúzni a kalapból, az első és automatikus reflexeink a leülepedett tudattalan rétegeiből és mélységeiből származnak. Legalábbis én valahogy így képzelem, de tessék vitatkozni velem. :-)

Tovább

A belső hangot formáló erő (1)

Egy jó vita számomra nem arról szól, ki tudja legyőzni a másikat, hanem arról, hogyan formáljuk és alakítjuk egymást az eszmecserék összeütközésekor. Nos, elnézve az agnosztikus Bart Ehrman és a keresztény Dinesh D'Souza vitáját, utóbbi érdekes felvetést fogalmazott meg, melyet nem sűrűn hallani keresztények szájából: szerinte senki nem állítja, hogy a morális elvek felismeréséhez szükség lenne Istenre vagy a Bibliára - tudjuk azokat magunktól is. De akkor miben és hogyan járul hozzá ehhez a tudáshoz a Szentírás? Mi a szerepe a Bibliának, ha nem az, hogy erkölcsi érzéket adjon?

Mintha újfent egy paradoxon feszülne a levegőben. Egyfelől azt állítjuk, az ember emberségénél fogva rendelkezik erkölcsi érzékkel, vagyis mintegy "beépítetten" tudja mi a jó és mi a rossz. Tudja a hívő, tudja az agnosztikus, tudja az ateista. Másfelől az egyház mégis csak komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a Biblia felhasználásával tolmácsolja a világ számára, mi a jó és mi a rossz, hogyan és mit kellene tenni a szó morális értelmében. Vagyis úgy gondolkozunk, az ember annyira romlott, hogy az egyház útmutatására és bibliamagyarázatára van szüksége ahhoz, hogy etikai értelemben a helyes irányban álljon az élete.

Dinesh D'Souza (ld. a fotón) indiai származású, amerikai konzervatív szerző és hitvédő (hívhatjuk akár influencernek is) pedig arról beszél, az erkölcshöz alapvetően nincs szükség a Szentírásra. Senki sem csap a homlokára például, amikor a Tízparancsolatban a "Ne ölj!" tilalmat olvassa: "Nocsak, erről fogalmam sem volt! Azt hittem ölni jó dolog. De most, hogy olvastam a Bibliát, befejezem az ölést." Tudjuk mindazt, ami a Tízparancsolatban áll anélkül is, hogy részletesen tanulmányoznánk magát a Tízparancsolatot. Miért? Mert a moralitás az emberi természetbe beépülve működik, amit Adam Smith szerintem vitathatóan "tárgyilagos szemlélőnek" nevez. A tárgyilagos szemlélő hangja az, ami a lelkiismeretünk működésekor mintegy belülről szól hozzánk, kiértékelve a tetteink és gondolataink erkölcsi minőségét, miután vagy mielőtt egy tettet elkövetünk. Mondani sem kell, ilyen belső hanggal mindenki rendelkezik, függetlenül attól, melyik vallást követi vagy vallásos-e egyáltalán. 

Az viszont már egy más természetű kérdés, mi a forrása ennek a "tárgyilagos szemlélőnek", amely az ember belső világában működik, és mi az, ami befolyásolja és táplálja a működését. Nyilván a belső hangunk hozzákapcsolódik sok mindenhez, és az ember biológiai fejlődésétől a társadalmi-családi szocializációján át a Szentírásig minden alakítja. A kérdés tehát inkább úgy szól, milyen elvek szerint szűrjük meg a ránk hatást gyakorló külső tekintélyforrásokat, vagy másként fogalmazva, melyekhez érdemes ezt a belső hangot hozzárendelni? Azaz, honnan merítsük azokat a mintákat, melyek mintegy lerakódnak a személyiségünk mélyrétegeibe, és adott helyzetben segítenek az eligazodásban, vagyis megmondják hogyan helyes beszélnünk és cselekednünk? 

Nyilván egy hívő ember számára a Szentírás egy ilyen külső tekintélyforrás lesz, ahonnan alapvetően meríti az erkölcsi alapelveket a maga számára, sőt internalizálja azokat, vagyis beépíti önmaga felfogásába, világszemléletébe. Mást jelent azonban azt mondani, hogy minden erkölcsi képességünk csakis ebből a bibliai forrásból származik, és más úgy fogalmazni, hogy a Biblia alapvető forrása az erkölcsi gondolkodásunknak. Mi a különbség? Gondolom egy mai átlagos hívő (bárkit is értünk ezalatt) nem gyötrődik azon, hogyan lehetne visszavezetni a rabszolgaság intézményét a demokratikus nyugati világba, csak mert a Bibliában erkölcsi tartalmakat talált a rabszolgaságról. Épp ellenkezőleg: egy mai keresztény egyenesen megbotránkozna azon, ha megint bevezetnék a rabszolgaságot,  és tiltakozik a multicégek által gyakorolt "modern kori rabszolgasággal" szemben, amelyek mintegy kizsákmányolják a munkavállalókat. Egy mai hívő valószínűleg feljelentené azt az embert, aki másokat tömegesen kivégez, mondván hogy áldozatai bálványimádók voltak - miközben egyetértően olvassa Illés sztoriját a Kármel-hegyen, ahol éppen ez történt. Egy most élő keresztény hölgy valószínűleg erkölcstelennek tartaná, hogy férje maga mellé vegyen egy másodfeleséget, sőt még egy gyereket is összehozzon vele, esetleg egy hadjáratból szerzett rabszolgával bújjon egy ágyba.

Mindez annak a jele, hogy az erkölcseinket egyszerre igyekszünk a Szentírásból és a saját korunk aktuális etikai gondolkodásából meríteni. Az izgalmas kérdések éppen abból adódnak, hogy a belső erkölcsi hangunkat több forrásból tápláljuk, és emiatt bizony felléphetnek bizonyos kompatibilitási problémák. Mi alapján döntünk, hogy amikor egymással nehezen összeegyeztethető értékek jelennek meg a tudatunkban, akkor melyik külső forrásból származó érték írja felül a másikat? Ezzel a kérdéssel többek között az etikatudósok is foglalkoztak, no meg például a középkori szerzetesek. Itt folytatom legközelebb, addig is megadva az olvasómnak a lehetőséget, hogy reagálhasson a feldobott labdára...

Tovább

András atya és a papfóbiások

Azt hiszem be kell vezetnünk hivatalosan is egy új fogalmat a kispap vagy szerpap mellé: ez pedig a sztárpap. Időről-időre előbukkannak olyan - főként katolikus - egyházi személyiségek, akik a szélesebb társadalom szemében nagyon felkapottá és ismertté válnak, még ha nekik nem is ez volt a céljuk. Hodász Andrással is ez történt, illetve még valami: egy homoszexualitásról szóló botrányműsor egyik szereplőjévé vált, és az elégedetlen liberális oldal most rajta is köszörüli a nyelvét. Rosszul teszi.

Kicsit sajnálom, hogy az elmúlt időszak több bejegyzésében is konkrét személyekkel foglalkoztam - előbb Ákos, aztán Ruff Tibor, most pedig András atya van terítéken -, mert ez azt a látszatot keltheti, mintha kötekedni szeretnék velük. Erről természetesen szó sincs, de egyszerűen életem filmkockái valahogy most úgy peregnek, hogy az ingerküszöbömet elérő események mindig konkrét emberekhez kapcsolhatók. Ez történt most is, ráadásul egy szó szerint meleg témában.

A számomra egyébként nagyon szimpatikus fiatal katolikus pap, azaz Hodász András atya azonban nemcsak az én ingerküszöbömet ütötte meg, hanem úgy nagyjából a mértékadó liberális sajtóét is. Történt ugyanis, hogy András atyát a köztelevíziónak csúfolt egyik csatornán a homoszexualitásról szóló műsorba invitálták - melynek nem titkolt célja az volt, hogy a melegeket gyógyításra szoruló, beteg embereknek fesse le a nézők számára. Hogy a melegek tényleg betegek és segítségre szorulnak, avagy ez egy szűklátókörű és igazságtalan szemlélet, arról régóta folyik a késhegyre menő vita a liberális-konzervatív frontokon. Mindazonáltal a koncepciót jól mutatja a tény, hogy a műsorba úgy hívták meg az ellenoldalt képviselő egyik ismert szervezetet, hogy az csak órákkal az adás előtt értesült a meghívásról, így annak eleget tenni nem tudott.

Nos, én megnéztem ezt a műsort és kifejezetten András atya miatt tettem. Bevallom őszintén, engem egyáltalán nem zavart, hogy az egész produkció egy felvállaltan konzervatív értékrend mellett érvelt a homoszexualitással szemben. Ami zavart, az a pártatlanság látszata, az elfogulatlanság színlelése. A műsor azt sugallta, hogy a vita a meg nem jelent ellenoldal miatt maradt el, de amúgy itt mindenki az objektivitásra törekedett volna - vagyis a műsor szervezői nemcsak hogy kihagyták az ellenvéleményt képviselőket, de még rájuk is tolták ezért a felelősséget. Témától függetlenül, nagyon utálom az ilyesmit, visszataszítónak tartom, talán nem kell megmagyarázni miért. De vegyük észre, hogy András atyának emiatt egy eleve manipulált kontextus díszletei közé kellett belépnie, és ott megszólalnia, mint az egyház hangja. Mivel korábban már láttam vele készült interjúkat és előadásait is hallgattam, ezért figyeltem az átlagosnál is jobban a szavait, hogy mihez kezd ezzel a helyzettel. Aztán szembesültem azzal, hogy vele mihez kezdett a liberális sajtó. Utóbbihoz fűznék néhány gondolatot.

Először is, szerintem fontos, ha egy közfigyelemben álló embert meg akarunk érteni, akkor azt talán ne egyetlen szereplése alapján tegyük. András atya az elmúlt években csomó helyen felbukkant: írta a 777 blogot, számos tévéműsorban interjúzott, egy könyv szerzője, valamint még a TedXDanubia egyik előadója is volt. Ha valaki veszi a fáradtságot, akkor ebben a szélesebb perspektívában láthatja a szóban forgó beszélgetést is. Nekem eddig az volt az összképem Hodász Andrásról, hogy képes kiállni a hagyományos értékek mellett, miközben azért kormánykritikus tud lenni, valamint széles teológiai műveltséggel rendelkezik - s ami a legfontosabb, nagyon is párbeszédképes. Mindezek alapján egyáltalán nem olyasvalakinek tűnik, aki vette a kalapját és elment kiélni a homofóbiáját a kormánypárti médiába - merthogy nagyjából ezt exponálja a liberális oldal, mintha nem venné észre, az ilyesmi mennyire nem illik bele Hodász eddigi portfóliójába. 

Másodszor vegyük már észre, hogy egy katolikus papról van szó. Ez nem jelentéktelen tény a kérdésben. Tényleg a fejünkhöz kellene kapni, mert valaki katolikus papként a saját egyháza tételeit és tanításait a magáénak vallja? Vajon nem inkább az lenne a furcsa és zavaró, ha ennek az ellenkezőjét tenné? Úgyhogy itt is a kontextust érdemes figyelni: vajon mennyire vállalhatatlan Hodász atya megnyilvánulása a sajátjaihoz képest? Milyen reakciók várhatók el a katolikus egyház irányából egy ilyen témában? Értem én, hogy a katolikus egyház korántsem olyan homogén, amilyennek a kívülállók azt képzelik, és a vélemények széles spektruma előfordul benne - de azért a homoszexualitás kérdéséről tudtommal van egyházi állásfoglalás, amit az egyház képviselője talán a magáénak vallhat és megjelenítheti a közbeszédben. Ezért felelősségre vonni pont olyan, mintha egy muszlimot számon kérnének, amiért olvassa a Koránt és hisz Allahban.

Harmadszor, a kritikusok mintha szelektíven hallgatták volna a műsort, és talán nem tűnt fel számukra, hogy Hodász többször is olyan értékek mellett állt ki, melyek éppen egy magát liberálisnak nevező ember számára kiemelten fontosak lehetnek: a szólás- és véleményszabadság, avagy a párbeszéd elkerülhetetlensége és nyílt felvállalása. Ugyancsak felhívta a figyelmet arra is, hogy a stúdióban lenne a helyük azoknak, akik az ellenvéleményt képviselik, és bizonyos kérdésekre nekik lenne szerencsés válaszolni. Megtörténhetett volna, hogy ezeket a mondatokat szemezgeti ki a másik oldal a beszélgetésből, vagy legalább megemlíti őket, de ez nyilván nem állt érdekében.

Félreértés ne essék: nem vagyok András atya fogadatlan prókátora, védőügyvédje, de még távoli ismerőse sem. Nem szorul a védelmemre, és ahogy olvasom saját álláspontját a történtekről, korrekt módon meg tudja védeni saját magát. Amiről a fentiekben írtam, az részben ugyan miatta pattant ki, ám valójában egy nála szélesebb jelenségre mutat. Nekem úgy tűnik, nem Hodász homofób, hanem a liberális oldal érez szorongást: ha meglátnak egy papot, az ezek szerint önmagában az elutasítás reflexét váltja ki belőlük. Ilyenkor még az sem számít, ha az a bizonyos pap nem olyan, mint ahogy egy tipikus paptól egyébként azt megszokhattuk, hanem számos ponton közel áll a mai világ bevett értékeihez.

Akkor talán hívjuk ezt papfóbiának!

Tovább