A keresztények és a nemzetek (3) - hova vezetett és vezethet mindez?

Az előző két részben azt próbáltam átgondolni, hogy az Ó- és az Újszövetség kontextusában milyen hozzáállást tapasztalhatunk Isten és az övéi részéről a különféle nemzetek felé. Bizonyos értelemben kétszer jártuk be ugyanazt az utat, és a kezdeti befelé forduló állapotból egy kifelé nyitott, másokat invitáló, a többi népet Krisztus felé ösztönző attitűdöt olvastunk ki. Vajon ez jellemezte az egyházat saját történelme során?

Ha a Szentírás nem csak deskriptív, hanem normatív is számunkra, akkor a bibliai hozzáállás az egyház magatartását is szabályozza. Vagy legalábbis: így kellene lennie. De tényleg azt tapasztaljuk, hogy így is volt az egyháztörténelem során? Nyitott volt az egyház más nemzetek irányában? Villámsebesen - mert egy blogbejegyzés finoman szólva is alkalmatlan a komplett egyháztörténelem részletes kifejtésére - szaladjunk át a saját múltunkon, ezt a kérdést szem előtt tartva!

David J. Bosch

David J. Bosch súlyos missziológiai könyve, mely az egyház missziótörténetének paradigmaváltásait elemezgeti különféle mélységekben, hat olyan korszakot különít el az Újszövetség utáni időkben, mely jellemezte a keresztények felfogását. Az egyház missziójának, azaz küldetésének hatféle szemléletmódja egyben arra is rávilágít, hogyan közeledtek a hívők a világ népeihez, különböző nemzeteihez és etnikumaihoz. (Megjegyzem, hogy Bosch ezt a "hat korszakos" felosztást Hans Küngtől vette át). Ez a hat korszak a következő:

1. A korai kereszténység apokaliptikus paradigmája.
2. Az egyházatyák korának hellenisztikus paradigmája.
3. A középkori római katolikus paradigma.
4. A protestáns (reformációs) paradigma.
5. A felvilágosodás modern paradigmája.
6. Az alakuló ökumenikus paradigma.

Mind a hat korszak a keresztény hit különféle felfogását takarja, egyben a misszió eltérő értelmezéseit is jelenti. Az előző bejegyzés már említést tett az első pontról, úgyhogy rohamléptekben szaladjunk át a többi ponton! A hellenisztikus paradigmában gondolkodó kereszténység bizonyos értelemben fokozatosan átment a héber gondolkodásból a görögbe, egyben a mozgalmi jellegéből egyre inkább intézményes jellegűvé vált. Ez a zsidóságból a pogányság felé történő elmozdulás kétfrontos háborúhoz vezetett: egyrészt az új vallás védekezett a zsinagógával, másrészt a hellenisztikus vallásokkal és ideológiákkal szemben is. Ám a kétfelé koncentrált szellemi harc ellenére mégiscsak nyitott tudott maradni a nemzetek felé, olyannyira, hogy végül valószínűleg éppen nyitottsága miatt is emelkedett a Konstantin által preferált vallássá. Ne feledjük, hogy a friss kereszténység egy multikulturális, etnikailag, vallásilag, ideológiailag sokszínű közegben is megállta a helyét, és megtalálta a hangot a világgal.

A középkori római katolikus paradigma szerintem zártabb és morózusabb hozzáállást takart. Ráadásul ahogy Bosch írja, Európa szinte "az egész középkor folyamán gyakorlatilag egy önmagába zárt sziget volt, melyet az iszlám választott el a világ többi részétől". A nem keresztény nemzeteket a keresztény nemzetek (bármit is értsünk most "keresztény nemzet" kifejezés alatt) egyszerűen kolonizálták, vagy gyarmatosították, vagyis bekebelezték őket. Amikor a kereszténység más kultúrákkal találkozott ebben a folyamatban, ennek vége gyakorlatilag a különféle népek rabszolgasorba taszítása lett. Nyilván voltak ellenpéldák is, ám a más népekhez való közeledést mégiscsak ez az attitűd határozta meg. Talán nem lesz nagy vita abból, ha ezt a hozzáállást nem tartjuk túlságosan krisztusinak...

A reformációs paradigmában teológiai forradalom is zajlott, mely a hitből való megigazulást és az üdvösség szubjektív voltát kezdte hangsúlyozni. Ennek ellenére közismert mondat, hogy a protestáns teológiában erősödő predesztináció-tan egy idő után megbénította a missziót, a más nemzetek felé való közeledést sok területen (röviden: ha Isten eleve elrendelte kik fognak üdvözülni, azok majd úgyis "bejönnek a templomba", nem nekünk kell "kimenni értük"). Az anabaptisták azonban a protestáns oldalon is tevékenynek bizonyultak, illetve a későbbi pietizmus hozott egyfajta áttörést abban, hogy az egyház nyitott maradjon és az evangéliummal utolérje az embereket. A reformációs felfogás ellentmondásos ebben a tekintetben, nyitott és zárt hajtások egyaránt megtalálhatók benne.

A felvilágosodás modern paradigmájában radikális emberközpontúság, azaz pontosabban észközpontúság köszöntött be. Ebben az időszakban talán azt lehetne mondani, nem az egyház, inkább a felvilágosodás hatása alatt lévő nemzetek voltak bezárkózva a kereszténység elől, egész pontosan kíméletlen gúny és kritika tárgyává tették azt. Mégis, ebben a korszakban zajlottak le az amerikai "nagy ébredések", a metodizmus keletkezése és az anglikanizmusban végbement evangelikál megújulás. 1817-re a misszió ügye az amerikai egyházak nagy szenvedélyévé vált, mitöbb "a külmisszió lett az új ortodoxia". James Cook körülhajózta a földet, története pedig hozzájárult annak a gondolkodásmódnak az erősítéséhez, hogy akkor az evangéliumot is el kell vinni a Földön minden irányban. A nagy missziós társaságok is ebben a korszakban jöttek létre, melyek éppen ezt a célt tűzték maguk elé. Ez eddig nagyon szépnek és keresztényinek hangzik, de a más nemzetekről való gondolkodás szempontjából nem teljesen volt az. A nyugati kereszténység ugyanis - kihasználva a felvilágosodás technikai vívmányait - sajnos átvette azt a felsőbbrendűségtől átitatott észjárást, amit a felvilágosodás magában hordozott. Ennek értelmében a "megtérítendő" nemzetek és népek a korszerű nyugati egyház lelki szemeiben sötétségben, vakságban, babonaságban és tudatlanságban élőkként jelentek meg, akiknek az evangéliummal együtt a nyugati kultúrát is terjeszteni kell. Jó példa erre az Amerikai Missziós Tanács 1816-ból származó célkitűzése, miszerint az indiánokat "nyelvükben angollá, szokásaikban civilizálttá, vallásilag kereszténnyé" kell tenni. A nyugati kereszténység tehát két dologban nem kételkedett: a nyugati értékrend fensőbbségében, és a nem nyugati társadalmak romlottságában. Ez a korszak egyébként nagyon izgalmas a kereszténység és más kultúrák találkozásának kérdését tekintve - érdemes olvasgatni róla. De az biztos, hogy a más népekhez való hozzáállás tekintetében sok szempontból problémásnak nevezhető: nem egyértelműen olyan minta, amit érdemes követni.

Végül az alakuló ökumenikus paradigma mely a felvilágosodás utáni állapotot tükrözi az egymásrautaltság jegyében gondolkodik. Véleménye szerint a misszió tulajdonképpen "Isten odafordulása a világhoz", a más nemzetekhez, a kereszténységen kívülállókhoz. A "világiak" már nem "potenciális megtérítendők" ebben a paradigmában, akiket a hódító egyház szellemi értelemben bekebelez, hanem érzékeny emberek, akiknek üdvösségre van szükségük. Az evangéliumot kontextualizálni kell, azaz az adott ember vagy társadalom élethelyzetéhez igazítva elmondani, le kell tudni fordítani a különféle kultúrák nyelvére. Ezzel kicsit vissza is tért a kör az ősegyházi állapotokhoz abban az értelemben, hogy a kereszténység egy ugyancsak multikulturális társadalomban, egy ideológiailag és etnikailag zsúfolt birodalomban indult útjára - ahogyan a mai, globalizálódó világ is ilyen arcát mutatja. A lényeg azonban, hogy a trendek szerint a más nemzetekhez, más kultúrákhoz tartozó emberhez alkalmazkodni kell az evangélizálás folyamatában.

Itt most befejezem ezt az elnagyolt egyháztörténet áttekintést. Amire szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a kereszténység bár nem mindig volt sikeres abban, hogy konstruktívan forduljon más nemzetek felé (sőt, sokszor nagyon is otromba módon kezelte a különféle népekhez tartozókat), mindig ott feszítette az a belső igény, hogy valamiképpen odaforduljon másokhoz. Ha a predestináció erős bénító hatását nem számítjuk, a kereszténység jól vagy rosszul, de valahogyan kapcsolódott a körülötte lévő világhoz. A posztmodernben pedig úgy tűnik az a paradigma erősödik, amit a mások felé mutatott érzékenység, az evangélium kontextualizálása jellemez - ez pedig egy sokféle lehetőséget rejtő, izgalmas irány, mely a nyitottságot is feltételezi mások irányában. A jelenleg is zajló menekültáradatban talán jó lehet keresztényként ezt tudatosítani és így gondolni a körülöttünk szaladgáló, más etnikumokhoz és más valláshoz tartozó emberekre. Nem elfelejtve a veszélyeket és a lehetséges buktatókat, az Ó- és Újszövetség alapján, valamint a mai kor missziós paradigmája szerint is az út a nyitottság és a kontextualizált párbeszéd felé vezet.

Tovább

A keresztények és a nemzetek (2) - az Újszövetség sztorija

A nemzetekhez való viszony tekintetében az előző részben ott hagytuk abba, hogy az Ószövetség kettős hozzáállást tanúsít: egyrészt politikai-vallási értelemben veszélyt lát és elkülöníti Izraelt, Isten választottait a többi néptől, másrészt mégiscsak érezteti a zsidósággal, hogy az üdvösség nem csak az övék. Mit mond az Újszövetség?

 
Volt egy kis mondatom az előző bejegyzésben, amit megismételnék. Ha valaki a Szentírást áttekinti azért, hogy a népekhez való viszony kérdésére választ keressen, bizonyos értelemben kétszer járja be ugyanazt az utat. Az Ószövetség pogány népek iránt mutatott ambivalens szemléletét egy furcsa megállapításban összegezhetjük: az ószövetségi nép elzárkózik, hogy így legyen nyitott az idegen nemzetek felé. Elzárkózik politikai-vallási értelemben (valamikor kevés sikerrel), megőrizve saját "belső tisztaságát" és integritását, aztán nyitottan gondolkodik, hogy az általa tisztán tartott értékeket megossza a többiekkel. Eszkatologikus szemszögből pedig egyértelműen a nyitásról szól a Biblia első fele: a végidőkben Jahve mindenkit invitál magához.

Az Újszövetség mintha ismét bejáratná velünk ugyanezt a távot. Bár Jézussal elkezdődnek az utolsó idők, de úgy néz ki, mintha Krisztus partikulárisan gondolkozna: nem lépi át a zsidóság kereteit, sőt kijelenti, hogy küldetése "Izrael házának elveszett juhaihoz szól" (Mt 15,24). Még tanítványait is arra kéri, pogányok házaiba ne menjenek be (Mt 10,5). És mégis: csodálja a pogány századost, jó színben emeli ki a samáriai leprást, illetve segít a kánaáni asszonynak. Végül változik a paradigma: földi küldetése végén már azt parancsolja az övéinek, hogy "minden népeket" tegyenek tanítványokká. Az evangéliumokból tehát ugyancsak egyfajta kettősséget, illetve fokozatos kibontakozást látunk, mely a nyitottság felé mutat, akárcsak az ószövetségi teológia.

Jézus apostolai és első követői pedig elzárkózva, kelletlenül látnak a feladathoz. Ők is "belül" akarják tartani a dolgokat, nem szeretnének a partikulárisból univerzálisat építeni. Az üldözés hatására azért csak kijutnak Jeruzsálemből, először Samáriába. Aztán Fülöp már egy etióp komornyiknak hirdeti az evangéliumot, végül a pogány Kornéliusz házában Péter azzal szembesül, hogy Isten már "előtte megérkezett" a századoshoz és foglalkozott vele. A többit ismerjük: hamarosan érkezik Pál, és teljesen szélesre tárja az ajtót, míg történelmi léptékben a pogányság lesz a kereszténység meghatározó része, és az új hit a zsidóságtól elszakadva terjed tovább. Azt pedig látjuk, hogy Kr.u. 313-ban Nagy Konstantin többek között azért is választhatta a kereszténységet, mert az mindenféle nemzet és ember felé elfogadónak és toleránsnak mutatkozott, ellentétben a vetélytársnak számító szellemi mozgalmakkal, például a kor népszerű Mithrasz-kultuszával.

Röviden összegezve ezt a rendkívül gyors "átrohanásunkat" az egész Szentíráson, a jelek mind az Ó- és az Újszövetségben arra mutatnak, hogy a történelem előrehaladtával az evangélium egyre szélesebb körhöz akar eljutni, ami egyre nagyobb nyitottságot igényel a kereszténynek gondolkodásában és hitgyakorlatában egyaránt. Nem ismerek olyan domináns, bibliai teológiai tendenciát, ami globális méretben az egyház bezárkózását és az "odakintiek" elzavarását, kizárását támogatná. Szerintem a biblikus gondolkodásmód éppen a zártságból a nyitottság felé halad.

Ezt a gondolati szálat továbbépítve szeretnék eljutni bizonyos konklúziókhoz a következő részben, a témát lezárva.

Tovább

A keresztények és a nemzetek (1) - az Ószövetség sztorija

"Ide nekem ezek ne jöjjenek se Afganisztánból, se Szíriából, se Pakisztánból, sehonnan! Teljesen más kultúrát képviselnek, nem vagyunk velük kompatibilisek..." - a menekültválság miatt sok, ehhez hasonló mondatot hallok mostanában. A menekültkérdés nemcsak politikai, gazdasági vagy vallási probléma. Bizonyos értelemben különféle népek, etnikumok, nemzetek is érintkezésbe kerülnek egymással. A következő rövid sorozatban azzal szeretnék foglalkozni, hogy nekünk keresztényeknek hogyan kell viszonyulni más nemzetek tagjaihoz a Szentírás alapján.

Szerintem ez a kérdés mindenképpen aktuális, függetlenül a menekültválságtól. Az elcsépelt közhely, miszerint Európa multikulturális társadalom, eddig is igaz volt az öreg kontinensre, a bezúduló menekültek pedig csak tovább kontrasztosítják ezt a tényt. Az elmúlt években lehetőségem volt Angliában és Németországban megfordulni: mindkét helyen szép számmal láttam arabokat, oroszokat, kínaiakat és más nemzetből valókat az utcán sétálni, vagy éppen buszt, metrót, villamost vezetni, esetleg másokat kiszolgálni a boltban vagy étteremben. A sokféle nemzetiség együttélése egy keresztényben óhatatlanul felvet bizonyos teológiai kérdéseket is, melyeket ha megkísérelnénk összefoglalni és kicsúcsosítani egyetlen problémafelvetésben, talán valami hasonlóhoz jutnánk:

Jó vagy rossz, hogy különféle népek együtt élnek, és mihez kezdjük ezzel keresztényként? 

A válaszkereséshez nyilván a Szentírásban fogunk támpontok után kutatni. Szerintem ha ezzel a szemmel olvassuk a szöveget, azaz Istennek és az általa kiválasztottaknak a nemzetekhez való viszonyával akarunk foglalkozni, kétszer járjuk majd be ugyanazt az utat, amikor az Ó- és az Újszövetséget átlapozzuk. Trivialitás, hogy míg az Ószövetségben Izrael, addig az Újszövetségben (a zsidóság mellett) a keresztények (azaz tulajdonképpen mi magunk) állunk a középpontban választottként. A vizsgálandó kérdés tehát tulajdonképpen az, hogyan viszonyultak Isten és Izrael, illetve Isten és a keresztények a körülöttük élő, más nemzetek tagjaihoz?

Járjuk be ezt a két utat, és először nézzük meg az Ószövetséget!

Ha sorban haladunk, akkor a teljes szöveg elején még azt láthatjuk, hogy az egész emberi nem egységes. Itt elsősorban a vér egységéről van szó, hiszen minden emberi lény egy őstől származik, ám ahogy a népek elkezdik benépesíteni a földet, ez nemzetek és rasszok fokozatos differenciálódásához is vezet. A bűn belépése lesz, ami igazán elszakítja egymástól az embereket, tehát ez a fajta megosztottság a Biblia szerint az elbukás következménye, azaz eredetileg nem kívánt állapot. Isten ezután választja ki Izraelt, hogy velük újat kezdjen, szövetséget kötve ígéreteket adjon és rajtuk keresztül elérje a távolabb sodródott nemzeteket. A sztori tulajdonképpen itt kezdődik igazán.

Úgy veszem észre, ez a kezdőállapot máris ellentmondásos helyzethez vezetett. Egyrészt, a zsidók nagyon is tudtak arról, hogy bizonyos módon rokonságot képeznek a többi nemzettel. (Erre egy érdekes és kevésbé ismert példa az 1Makk 12,7 és 21, ahol a zsidók még a spártaiakkal való faji rokonságukat is hangsúlyozzák és  testvéreiknek nevezik őket). Nem voltak tehát hermetikusan elzárkózva a többi néptől. Másrészt azonban, annak ellenére, hogy ez a rokoni viszonyt fennállt, Izrael mégis más volt, mint az összes többi nép, mert kiválasztott állapotában elkülönült azoktól. Isteni kiválasztottságuknál fogva lényeges értékek hordozói lettek: Jahvet megismerve, vele szövetségben bizonyos ígéreteket cipeltek magukkal.

Ez az egyszerre nyitott és zárt, odaforduló és bezárkózó állapot aztán kétféle hozzáállást is magával hozott, ami elég szépen lecsapódott az ószövetségi könyvek szövegeiben, bárhol is nyissuk ki a Szentírást. 

Az egyik oldalon a többi nép Isten és Izrael szemében ellenség, ami létében és vallásában fenyegetést jelent. Szinte alig volt olyan évszázad az ószövetségi időkben, amikor a nemzetközi politika színpadán ne akart volna valaki fellépni a zsidók ellen. Az egyiptomi rabszolgaságtól kezdve a bírák ideje alatt, és főként a kettős királyságok idején állandóan folyik a vér, és mindig van valaki, aki szívesen felzabálná a maroknyi zsidóságot. Ráadásul a fenyegetés nemcsak politikai, hanem vallási természetű is. A pogány népek bálványimádásra csábítják Izraelt (gyakran sikerrel), a makkabeusi korban pedig a görög pogányság gondolkodásának útjára akarják téríteni. Vagyis, mindenki azon dolgozik, hogy kibillentse Izraelt abból a kiválasztottságból, amit Istentől kapott. Az erre adott reakció radikális felszólítás: Izrael szakítson más népekkel, nehogy megfertőződjön azok szellemi befolyásától.

Ez a barátságtalan hozzáállás mégsem az egyedüli az Ószövetségben. Nem mondhatjuk, hogy a szöveg csak a nemzetek ellentétéről és a tőlük való elzárkózásról beszél. Jahve ugyanis egyetemes Isten, akinek minden nemzettel megvan a maga szándéka (valamikor éppen a saját kiválasztottait fenyíti meg velük...). Ezért a szövegben a nemzetekhez való pozitív hozzáállás is jelen van. A különféle népek értékeket hordoznak, isteni megbízást is teljesítenek (mint például Kürosz esetében - Ézs 41,1-5), emberileg igenis fontos dolgokat tesznek le az asztalra. Nem véletlen az sem, hogy az ószövetségi szöveg átemel más kultúrák mítoszaiból és bölcsességeiből. Bár a különféle nemzetek nem részesednek Izraelhez hasonló kiváltságokban, azért vannak kivételek is: Melkisédek, Jetró, Támár, Ráháb, Rút és mások. A diptichonnak ezen a felén tehát a dolgok menete egyre inkább abba az irányba mutat, hogy a végleges terv, a végleges üdvösség nemcsak Izrael számára lehetőség. Isten sokkal nagyobb formátumban gondolkodik. Ahogy az egész nagy sztori elején a bűn miatt az emberiség népekre szakadt és azok elfordultak Istentől, Istennek az a terve, hogy a távolra sodródott népeket az eredeti állapotnak megfelelően ismét "visszatérítse" magához. Ézsaiás például arról ír, hogy Asszíria és Egyiptom megtér, kettőjük között pedig Izrael lesz a kapocs.

Összegezve ezt a talán kissé száraz áttekintést, én azt látom, hogy az egész Ószövetségen végigvonul egy átfogó gondolat a nemzetekkel kapcsolatban. Isten kiválaszt egy kis népet, Izraelt magának, és megpróbálja őket végigvezetni az évszázadokon át úgy, hogy ez a kiválasztottságuk megmaradjon, illetve megmutatkozzon a többi nép számára. A megmaradás szüli a morózus, elzárkózó hozzáállásukat, a megmutatkozás pedig a konstruktív, elfogadó attitűdjüket. Melyik a fontosabb, az előremutatóbb? Nyilván az utóbbi! Izrael kiválasztottsága nem lehet a dicsekvés alapja, hanem azért létezik, hogy a többi nemzet felismerje Istent, és végül valamikor, az eszkatologikus korban visszaálljon az eredeti kiindulóállapot, ami a teremtésnél még adott volt..

Ha ez a gondolatmenetem helyes, akkor azt kell mondjam, már az Ószövetség talaján állva sem tartható az a szemlélet, hogy bizonyos népek felé utálattal, kirekesztéssel vagy elutasítással forduljon egy keresztény. Az Ószövetség teljes forgatókönyve szerint Isten más népekhez való hozzáállása egy pozitív végkifejlet felé mutat. Persze, ha ebből a nagy történetből kiragadunk egy-egy véresebb részletet, akkor lehet lobogtatni, hogy Isten lesöpri a többi nemzetet - de tényleg egy epizód alapján kell a teljes sztori üzenetét magyaráznunk?

A következő részben azt szeretném megvizsgálni, hogy az Újszövetség kontextusában hogyan látjuk a más nemzetekhez tartozókat. Ez talán számunkra fontosabb, hiszen az előtérben álló választott nemzet ott már nem annyira a zsidóság, mintsem a kereszténység. Vagyis mi magunk.

Tovább

Gyülekezetek és korszakok

Nincs abban semmi meglepő, hogy a véget nem érő menekültáradat látványa Európában egyfajta apokaliptikus hangulatot áraszt, és eszkatologikus gondolatokat indít el az emberben. Folytatva az utolsó időkről szóló sorozatomat, ezúttal már nem általános értelemben közelítek a témákhoz, hanem egy konkrétabb kérdéssel foglalkozok: a Jelenések könyvének első szakasza hét gyülekezetről ír, és első pillantásra ezt a leírást csak egyféleképpen lehet megközelíteni. De csak első pillantásra...

Azt még a Szentírás után mérsékelten érdeklődők is tudják, hogy a Jelenések könyve tele van nehezen értelmezhető szimbólumokkal és jelképekkel. Lovak vágtatnak, pecséteket törnek fel, bélyegeket nyomnak jobb kezekre és homlokokra - nem csoda, hogy a szimbólumokkal gazdagon telített szöveget sokan és sokféle módon értelmezték.

Ám mintha ez az interpretációs probléma nem vonatkozna a könyv első nagyobb egységére, ahol Jézus saját gyülekezeteit szólítja meg. A textus világosnak és egyértelműnek látszik. Jézus üzen az efézusi, szmirnai, pergamoni, tiatirai, szárdiszi, filadelfiai és a laodíceai gyülekezeteknek, illetve azok “angyalainak” (azaz vezetőinek). Az üzenetek többnyire dicsérettel kezdődnek, aztán némi korholás és ígéret következik, mindig ebben a sorrendben. A szerkezet világos és tiszta, nincs itt semmi olyan látnivaló, amin teológiai értelemben fenn lehetne akadni.

Vagy mégis.

 

Az egyik ilyen érdekesség a gyülekezetek földrajzi elhelyezkedése. Ha valaki egy pillantást vet a mellékelt térképre, azonnal feltűnik, hogy Epheszoszból (Efézus) elindulva, a római kereskedelmi és hadi úton, a Via Egnatan egy nagy kört kell gyalogolnia, ha szeretne egymás után elérni a szöveg által említett gyülekezetekbe. A textus felsorolása tehát egyfajta “bejárási útvonalat” követ, mintha valaki végiglátogatná az őskereszténység közösségeit az említett sorrendben. A másik érdekesség, hogy pontosan hét gyülekezetről van szó - a hetes szám pedig nemcsak a Jelenések könyvében, hanem a zsidó számszimbolikában és általában a szentírási szövegekben is jelentősnek minősül, mert köztudottan a teljességet takarja. Nos, ez a két feltűnő tény máris többféle teória felvetésére adott alapot az értelmezési lehetőségek tekintetében.

Az egyik megközelítés szerint a Jelenések gyülekezetei valójában hét egyháztörténeti korszakot reprezentálnak. Ha a hetes szám a teljesség száma, akkor itt nem egyszerűen hét ókori közösségről akar tudósítani a szöveg. A gyülekezetekből azért van pont hét, mert az egyház teljességét, vagy más szóval a teljes egyházat képviselik. S ha a szöveg a teljes egyházról szól, akkor az a földrajzi kör, mellyel a hét gyülekezetben "körbenézünk", esetleg az egymást követő hétféle korszakot jelenti. Így aztán a legelső, azaz az efézusi gyülekezet az apostoli kort jeleníti meg, melyben az induló egyház máris kissé elhajlik szellemileg, a következő szmirnai gyülekezet az üldöztetések korára utal, és így tovább a történelem előrehaladásában. Megnézve a szöveget, mintha az egyes gyülekezeteknek írott üzenetekben levélről-levélre egyre jobban közeledne Jézus visszajövetele: az első három levél (Efézus, Szmirna, Pergamon) alig beszél erről, aztán a negyedik (Tiatira) már igen ("amitek van, ahhoz ragaszkodjatok, amíg el nem jövök"), az ötödik (Szárdisz) már kifejezetten erősen beszél a visszajövetelről ("úgy érkezem hozzád, mint a tolvaj"), a hatodik már időben is sürgetően említi Jézus közelségét ("íme, csakhamar eljövök"), végül a hetedikben már itt is van Krisztus ("íme, az ajtónál állok és zörgetek"). Lehet ebben a magyarázatban igazság?

Annyi legalábbis valószínűnek látszik, hogy a hét gyülekezet tényleg az egyház egészét jelképezheti. Ezért a szöveg legelterjedtebb megközelítése szerint itt nem egyháztörténeti korszakokról van szó, hanem arról, amilyen maga az egyház mindig is volt. A történelemben állandóan előfordultak ezek a minták, amelyekről a hét gyülekezet esetében olvashatunk, mégpedig minden korban. Nyilvánvaló, hogy az egyes típusok nem egyforma intenzitással jelentek meg a különféle korszakokban, de jelen voltak. Ráadásul ahhoz, hogy itt hét egyháztörténeti korszakról beszélhessünk, ismernünk kellene a hét elsőszázadi gyülekezet életét - ám csak az efézusiéról tudunk. Ráadásul az "ímé az ajtónál állok és zörgetek" mondatrész az utolsó, laodiceai közösség esetében nem Jézus visszaérkezéséről szól (aki nyilván nem "zörgetve" fog megjelenni), hanem sokkal inkább arról a szomorú helyzetről, hogy Jézus nincs bent a gyülekezetben, de szeretné ha beengednék és közösséget vállalnának vele (erre utal a folytatás: "bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem"). Mondattöredékeket kiragadni és arra teológiai konstrukciót felhúzni nem szerencsés vállalkozás... 

Azt az értelmezést, hogy inkább általános és minden korszakra vonatkozó értelme lehet ezeknek a leveleknek (noha azok szólhattak a valódi, konkrét közösségeknek is!) az a tény is megerősíti, melyről egy korábbi részben már említést tettem: a Jelenések könyve egésze minden korban mindenkinek szól, nemcsak az utolsó idők legvégén élőknek. Nincs a Bibliában olyan redundancia, hogy egy fejezet csakis egy bizonyos korhoz lenne kötve, és az egész emberi történelmen át funkciótlan.

Végkicsengés (6): a Jelenések könyve első fejezeteiben hét levelet olvashatunk, melyekben hét különböző gyülekezetnek üzen Krisztus. Valószínűnek látszik, hogy ezek az üzenetek nem korszakokhoz kötődő, hanem általános értelműek. Egyrészt, a konkrét gyülekezeteknek is szóltak, valamint szólnak a mai, teljes egyházhoz. Egyik fontos tanulságuk, hogy Isten megdicséri és megítéli az egyházát, illetve az ítéletet is rajtuk kezdi el.

Tovább

Az egyház "láthatósági mellényéről"

A heves indulatokat kiváltó menekültügy kapcsán erősen kifakadtam az előző bejegyzésben az egyház hozzáállásával kapcsolatban. Bocsánatot kérek azoktól, akiknek ez sértő lett volna, és utólag visszaolvasva valóban túl keményen fogalmaztam meg a véleményemet. Igazságtalanul kemény voltam olyan nagyegyházi projektekkel és emberekkel szemben, akik a maguk módján mindent megtesznek a menekültekért, amiért utólag is elnézést kérek. Időközben az egyházak tevékenysége végre egyre láthatóbbá válik a segítségnyújtásban (gondolok itt például a Katolikus Kharitasz jól kivehető tevékenységére), de mégis azt gondolom, a világ felé mutatott kommunikációnkon bőven lenne mit javítani.

A kereszténység nem a társadalom megjobbításáért létezik, de kétségtelenül kijelenthetjük, ha semmit sem tesz a társadalomért, akkor az ugyanannyira elhibázott lépés, mintha saját küldetését félreértve csakis egy jobb világ megteremtéséért fáradozna. Teljesen természetes vagy annak kellene lennie, hogy humanitárius katasztrófák esetén az egyház megmozdul és erőforrásainak megfelelően segítő kezet nyújt. 

A kérdés az, milyen módon legyen nyilvános ez a segítségnyújtás? Az érthetőség kedvéért idézem Jézus szavait, aki az adakozás kapcsán a következőket is mondta:

"Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad elõtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék õket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig, amikor alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked." (Máté 6,2-4)

A helyzet világosnak tűnik: ha valaki adományt nyújt át a szegényeknek, azt ne feltűnően, a figyelmet önmagára terelve tegye, hanem szinte öntudatlanul. A kortörténetből tudjuk, hogy a jámbor izraelitát három gyakorlati dolog jellemezte: az imádság, a böjt és az alamizsna. Mivel a közfelfogás szerint a szegény ember sorsát Isten saját ügyének tekintette, az alamizsnaadás különösen is kifejezte azt az irgalmasságot, amivel Isten lehajol a nélkülözőkhöz. Ebben a mozdulatban tehát két szereplő létezik: a szükségre szoruló szegény, és a szükséget betöltő Isten. A relációban Istent az adakozó ember képviseli, akinek el kell halványulnia, háttérbe kell kerülnie, hogy az adakozó személyében maga Isten válhasson felismerhetővé. A farizeusi hozzáállás éppen ezt az "elhalványulást" iktatta ki: az ilyen adakozásban a farizeus személye vált a leginkább láthatóvá, miközben a rászorulók másodlagos jelentőségűek lettek, Isten pedig gyakorlatilag kimaradt a képből.

Jézus azzal a felszólítással, hogy az adakozás "titokban" történjék nyilván nem arra céloz, hogy senkinek fogalma se legyen arról, hogy az adomány milyen forrásból érkezik - inkább a fenti magatartás lehetőségét akarja kiküszöbölni. Tehát az adakozó lépjen hátra, ne önmaga fényét akarja felragyogtatni, "álljon kívül a saját jótettein" (Ortensio da Spinetoli), minden hátsó szándék nélkül nyújtson segítséget.

Úgy látom, sokan vannak a hívők között, akik mintha végletszerűen értelmeznék a titkos adakozást. Azt gondolják, ha az egyház jól láthatóan jelen van egy olyan katasztrófahelyzetben, mint például a jelenleg zajló menekültáradat, akkor máris kürtöltet maga előtt és a segítségnyújtása Isten szemében haszontalanná válik. Pedig az egyértelmű jelenlét nem kürtöltetés! Meggyőződésem, hogy az egyház úgy is képes határozottan ott lenni a segítségnyújtásban, hogy a figyelmet közben Istenre irányítja és nem önmagára. A fent idézett, Máté által írt szakasz előtt Jézus a következőket is mondja a nyilvánosságról:

""Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." (Máté 5,16)

Ebből számomra egyértelműnek tűnik, hogy amikor az egyház jót tesz, az nem történhet a nyilvánosság megkerülésével. Éppen ellenkezőleg: nyilvánosan, az emberek előtt kell a jót tenni, mert Jézus szavai szerint az ilyesmi Istenre irányíthatja az emberek figyelmét.

A feladatot tehát úgy lehetne összefoglalni, hogy az egyház egyértelműen és világosan jelen legyen a világban, jól láthatóan tegye a jót, de olyan módon, hogy közben a figyelmet ne saját magára, hanem Istenre irányítsa. Ha úgy tudunk láthatóak lenni, hogy közben mégis "elhalványítjuk" magunkat és megengedjük, hogy a figyelem a szegényekhez lehajoló Istenre essen, akkor szerintem elértük azt a célt, amit Jézus elvár tőlünk. Egyébként az első századok egyháztörténetéből jól látszik, hogy a kereszténység üldözése alatt sokaknak feltűnt a hívők szociális érzékenysége. Miközben a világ kegyetlen volt az egyházzal szemben, az egyház a kegyelmet gyakorolta (vagyis a charitast), azaz a karitatív segítségnyújtást, és erről bizony ismert volt a kívülállók szemében.

A menekültügyben eddig zajló egyházi kommunikációból én éppen a fenti egyensúly hiányát olvastam ki. Ha a széles nyilvánosságról volt szó, az egyház ismert emberei többnyire elzárkózó, inkább elutasító hangot ütöttek meg a menekültekkel kapcsolatban. A másik oldalon pedig a karitatív akciók "fű alatt", magánemberek egyébként hasznos munkája révén, szó szerint látens módon zajlottak.

Véleményem szerint a helyes kommunikáció az lett volna, ha az egyház igenis jól látható módon kiáll már az egész katasztrófahelyzet legelején, mint a hegyen épült város, amit mindenki észrevesz, de a segítségnyújtásával nem a maga teljesítményére, hanem a könyörülő Istenre irányítja a figyelmet. Nos, az előző hetek egyházi kommunikációjában én nem fedeztem fel, hogy ez megtörtént volna, és az előző, túlzottan éles bejegyzésemben ennek a fájó hiánya miatt háborogtam.

Tovább

Mentség nincs, kötelesség van... vagy volna...

"Hol vannak a ti egyházaitok?" - ezt a kérdést tette fel egy muzulmán szervezettől jelen lévő srác a kollégámnak Röszkénél, célozva ezzel a nagyegyházak menekültügyben mutatkozó fájó hiányára. Az elmúlt napokban a menekülteknél jártam, nemcsak hivatalos minőségben, hanem - ha szabad így fogalmaznom - mint keresztény magánember is. Szerettem volna kifejezni, hogy bár a bárányok hallgatnak, azért nem minden bárány akar tétlenkedni, még ha az egyház nincs is helyzete magaslatán.

Egy hónapja házasodtak

Budapesten már elég kevés menekült maradt a hét első napjaiban, ám éppen ez kínált jó alkalmat arra, hogy több időt fordítsunk rájuk, mintha tömegesen zúdulnának az ember nyakába. Szóval kiálltunk, kitettünk néhány asztalt, meleg teát és friss kávét, gyümölcsöket, kekszeket adtunk, emellett szükség szerint pulóvert, sebtében összeállított tisztasági csomagot, nomeg arab, fárszi, urdu és pashtu nyelvű szórólapokat, illetve arab nyelvű Újszövetséget is. Körénk is gyűltek hamarosan.

A fényképen látható fiatal afgán házaspár egy hónappal ezelőtt tartotta meg az esküvőjét, gyermekük még nincs. A férfi mérnök és mindketten Németországba igyekszenek. Dolgozni és tanulni szeretnének, nem segélyen élni, és még akkor is nekiindultak a nagy útnak, ha nem tudják az merre vezet. Rajtuk kívül is sok más családdal, gyermekkel és felnőttekkel találkoztam. Lumpenek és szakadt csövesek, de gyógyszerész és tanárnő is volt közöttük. Amikor elmondtam nekik, hogy én Íszá követője vagyok, a legtöbben közömbösnek mutatkoztak, de olyan is volt, aki megcsókolta az arab Újszövetséget (nyilván kedveskedni akart), vagy azt mondta, ő muszlim, de tiszteli Íszát és Isten áldását kívánja rám. Ahogy egyik kollégám mesélte, egy arab orvos pedig - amikor látta mennyire segíteni akarunk rajta - az égnek emelte a kezét és felkiáltott: "Allahra mondom, a keresztények jobbak nálunk!"

Nem akartunk politizálni, és a menekültek sem politikára vágytak. Nem akartuk az érveket pro és kontra megvitatni, mert ők sem vitatkozni jöttek ide. Nem akartuk Európa jövőjét megoldani - és ezek az emberek sem, akik egyelőre a saját jövőjükkel is hadilábon állnak. Egyszerűen csak segíteni akartunk, és szóba elegyedni közülük azokkal, akikkel lehetett. És ez jó volt, ez működött, ez bevált.

Amilyen bonyolult ez a helyzet, olyan egyszerű is tud lenni valójában. Szögezzük le mindenekelőtt, hogy nagyon könnyen lehet fogást találni ezeken az embereken. Kár lenne persze azt mondani, hogy a menekültek ilyenek vagy olyanok, hiszen ha valaki egy órát tölt el a társaságukban, akkor hamar rájön, hogy mindegyikük mögött sajátos életút és sors áll. Ha túlzottan általánosítunk, valahol biztosan kilóg majd a lóláb, valamiképpen nem lesz igazunk, ezért jobb a nagyon globális kijelentéseket elfelejteni. De még ezzel együtt is mondhatjuk, hogy vannak közöttük sunyiképűek, egész biztosan vannak gazemberek, láncdohányosok, kábítószeresek, fanatizálhatók, sőt akár még terroristák is. Jó részük illegálisan tartózkodik itt. Némelyikük büdös és többen teleszemetelik a mezőket, az utakat, a pályaudvart. Többségük iszlámhívő, tanulatlan és szerencsétlen, megvezethető ember.

De elég ennyit meglátni belőlük keresztényként? Biztosan nem. Ahhoz, hogy ezt meglássuk ugyanis, nem kell kereszténynek lennünk. Ahhoz viszont, hogy jóval többet lássunk meg, nem árt.

Teljesen egyértelműen kijelenthetjük: Krisztus nem arra hívta el az egyházát, hogy fogást keressen a szerencsétleneken, a gazembereken vagy akár a gyilkosokon. Pedig ha valaki, hát Jézus aztán tudna fogást találni. Nemcsak a menekülteken, hanem bármikor, bármelyikünkön, akiket bűnben melengettek. Neki azonban más küldetése volt, ezt a küldetést pedig azokra hagyományozta, akik magukat a követőinek nevezik. 

Unalomig idézett igazság, de mégiscsak igazság: Krisztus még azokért is imádkozott a kereszten, akik odaszegezték. Rossz hír ez azoknak, akik a fogást keresik. Ugyanis ez az a pont, ahonnan kezdve nekünk semmilyen mentségünk nincs, ha a lelki szemeink csak a szemetelő, büdös iszlámhódítót látják meg ezekben a menekültekben, de az Isten képére teremtett embert már nem veszik észre a sorok között. Sokféle indokkal lehet távol maradni tőlük. Ám ha van szervezet ezen a nyomorult világon, melynek nemhogy indoka nincs, de még kutya kötelessége is kimenni, és legalább egy pohár vizet nyújtani a vergődő, földön fekvő és kilátástalan jövőjű családoknak, az pontosan az egyház. Ezért olyan fájó, hogy míg az egyszázalékos plakátkampány ideje alatt tele van a főváros az egyházak hirdetéseivel, melyben pénzt kérnek az emberektől többek között a karitatív munkáikra is, addig éppen az ilyen munkák ellátásnak idején csak fű alatt bujkálnak, vagy még úgy sem látszanak ki a nyilatkozataik mögül.

Lehet, hogy a fent említett muszlim orvos tévedett, amikor azt mondta, a keresztények jobbak az iszlám követőinél?

Tovább

Ferenc és a rendszer - a jó vezető, és aki utána jön...

"Nagyon gyorsan meg kell majd változtatni egyet-mást" - ezt mondta Ferenc pápa a barátainak, néhány hónappal azután, hogy a konklávé száztizenöt bíborosa az ismeretlenségből pápává tette. És azt kell mondanunk, tényleg erre mutatnak a dolgok. Ferenc bizony változtat. Ennek kapcsán azon gondolkodtam, hogy a jó vezető pusztán jóságával is nagy gondot okozhat - ha nem is akar...

Félre ne értsen senki: nekem kifejezetten szimpatikus Ferenc pápa, és erről korábban már írtam is néhány hirtelen gondolatot itt a blogban. Nemhogy bajom nincs azzal, ha épkézláb reformokkal próbálkozik a katolikus egyházban, hanem kifejezetten örülök az ilyen erőfeszítéseinek. Hátha jobbra fordulnak a dolgok, hátha olyan változások megszületésénél bábáskodik, melyek előrelendítenek reményteljes folyamatokat a római egyházban. 

Ferenc pápa népszerűsége azonban, mely nemcsak a katolikus egyházban, hanem a protestáns körökben - evangélikustól pünkösdiig - mindenhol igen magas, komoly tehertételé is válhat. No nem neki, hanem majd az utódjának.

Jorsits Attila kollégámmal volt egy kis élő vitánk ezzel kapcsolatban, és bizony el kell ismernem, hogy ebben igaza lehetett: a pápa nagyon nehéz helyzetbe hozhatja az őt követő pápát. (Attila, jár a sör!) Ferenc nagyszerű törekvései és növekvő népszerűsége hallatlan kihívást jelentenek majd, mármint ha a következő pápa nem hozzá hasonló kaliberű lesz. De lehet-e hozzá hasonló? Megengedi ezt neki a rendszer? Látják ezt a problémát a konklávé tagjai?

Ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy a keresztény gyülekezetekben máshol is (például az általam ismert pünkösdi-karizmatikus, de nagyegyházi vonalon egyaránt) mekkora probléma pótolni egy jó vezetőt. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a jó vezető attól is jó vezető, hogy tudatosan keresi és segíti felnőni az utódját. Ez persze egyfajta szellemi érzékenységet és mentorlási képességet is jelent. Mintha valami ilyesmit látnánk Pál apostolnál, aki Timóteust először a "testvérünk és Isten szolgája" (1Thessz 3,2) jelzővel illeti, aztán később már a "hű gyermekem az Úrban" (1Kor 4,17) módon emlegeti, hogy végül a "mint atyjával a gyermek" (Fil 2,19-22) szavakkal írja le a kettőjük közti láthatóan bizalmas és baráti kapcsolatot. És ez még akkor is igaz, ha Timóteus nem volt a második Pál apostol és korántsem emlékezünk rá olyan markáns és kitüntetett módon, mint a legnagyobb apostolra.

A helyzet valami hasonló Mózes és Józsué esetében. Józsué átélt dolgokat Mózessel, sőt ifjúkorától "Mózes szolgájának" nevezi a szöveg (Szám 11,28), halála előtt pedig maga Mózes nyilvánosan biztatta és bátorította utódját. Persze Józsuéból sem lett "Mózes kettő", de mégis továbbvitte és befejezte az utat, ami elvezetett a Kánaánig.

Végül egy kicsit ugyancsak erre emlékeztet Illés és prófétatanítványa, Elizeus utódlása is, aki a távozó Illés után az ottmaradt palástot vette fel (a kor gondolkodása szerint a személyiség ereje a ruhára is kiterjedt, így Elizeus az általa hordott palásttal azt is kifejezte, hogy van benne valami Illésből). A "kettős lélek" természetesen nem azt jelenti, hogy Elizeus dupla olyan jó próféta lett, mint amilyen Illés volt, hanem hogy egyfajta szellemi örökösként továbbvitte Illés szolgálatát. (A kettős rész az örökösöké volt).

Azt látom tehát, hogy egy jó vezető mellett fel tudnak nőni más jó vezetők, és ezt a növekedést a jó vezető pedig jól támogatja. Ez azonban kevés, ha a rendszer, ami akár még a jó vezetőt is körülveheti, nem nyújt segédkezet az ilyesmihez. Nem akarok fogást találni Ferenc pápán és egyházán, de egy olyan rendszerben, mint a katolikus egyház, mennyire képes működni ez a mentorlási szisztéma? Vajon gondolt-e arra, hogy ha már amúgy is "nagyon gyorsan" akar megváltoztatni dolgokat, a rendszert is megváltoztassa annyira mélyrehatóan, hogy utódjának emelkedhessen valaki, aki továbbviszi az általa kezdett reformokat?

Ám ne ragadjunk le a katolikusoknál, mert a kérdés ugyanúgy szól a többi felekezetnek is, a nagy és kisebb gyülekezeteknek, mozgalmaknak, közösségeknek, melyek szintúgy a maguk sajátos rendszerében működnek. Vajon mennyire alkalmas a református egyház pótolni egy Cseri Kálmánt? Mennyire tud a Hit Gyülekezete Németh Sándor helyére olyan személyt delegálni, aki képes felvenni a munkát? És egyáltalán: mennyire fontos ez a kérdés az egyház számára?

Tovább