2018. december 22., szombat

Ajánlat betűevőknek

Természetesen idén is igyekeztem sokat olvasni, és természetesen az év utolsó bejegyzésében - ahogy az eddigiekben - olyan könyveket igyekszek ajánlani a blog olvasóinak, amelyeket véleményem szerint érdemes is kézbe venni. Tudom, kissé elkéstem vele ha a karácsonyi ajándékozás a szempont - de ezeket a könyveket szerintem karácsonytól függetlenül is megéri beszerezni.

Akik évek óta figyelemmel kísérik a blogot, tudhatják hogy az évzáró bejegyzésben mindig készítek egy szubjektív listát azokról a könyvekről, melyek valamiért megragadták a figyelmem. Nem feltétlenül új kiadványokról van szó, a lényeg inkább az, hogy a felsorolt kötetek mindegyikében voltak olyan gondolatok, meglátások, előremutató vagy a lényegre frappánsan rátapintó szakaszok, melyek kiemelték őket a betűtengerből.

Gerhard Lohfink soványka könyvecskéje, amely a Miatyánkot járja körbe, nekem mindenképpen a betűtenger egy értékes cseppjének számít. Lohfinktól korábban már olvastam egy ugyancsak nem túl vastag, de rövidségében lényeglátó könyvet Jézus utolsó napjáról, és a Miatyánkról szóló kötete - vagyis "A Miatyánk új értelmezésben" - sem okozott csalódást. Lohfink szépen tematikusan végigmegy a Jézustól tanult imádság minden egyes mondatán - mely amúgy alapvetően egy kérő-ima - és nagyon korrektül elemzi a mondatok kortörténeti ismérveit, miközben a lelkiségét sem veszíti szem elől. A könyvet gyorsan végig lehet olvasni, de mégis tápláló élmény: olyan, mint egy finom bonbon.


Újra és újra kijelenthető, unalomig ismételhető közhely, hogy a teológiai ismeretterjesztő vagy szakkönyvpiac érdekesebb darabjai (a magyar olvasók pechjére) főként angolul érhetők el. Itt van például a Tawa J. Anderson - W. Michael Clark - David K. Naugle szerzőtrió "An Introduction to Christian Worldview", vagyis "Bevezetés a keresztény világnézetbe" című munkája. Elvileg ugye ez tényleg csupán egy bevezetés egy teljesen alapvető témába, mégsem tudnék hirtelen hasonló jellegű kiadványt mondani a magyar piacon. A szerzők a könyvben természetesen arra tesznek kísérletet, hogy a kereszténységet, mint világnézetet mutassák be az olvasóknak - ehhez pedig első lépésként azt próbálják tisztázni, milyen építőkockák alkotnak egy világnézetet. Álláspontjuk szerint a világnézet alapvetően négyféle kérdésre reflektál. Mivel az ember képes önmagára rákérdezni, az első kérdés ezért magára az emberre vonatkozik, aki világnézetet igényel magának: milyen tehát az emberi természet, azaz kik vagyunk mi, mit jelent hogy emberi lények vagyunk, miben különbözünk más létezőktől? A második kérdés nem meglepő módon a világ milyensége iránt érdeklődik: milyennek tapasztaljuk a valóságot, mennyire zárt rendszerként kell kezelnünk, teremtettnek vagy teremtetlennek érdemes látnunk? A harmadik kérdés a világban tapasztalható torzulásokra, deformációkra, azaz az élet problémáira kérdez rá: mi a gond az emberi létezőkkel, mi a gond a világgal és hogyan lehet ezeket a problémákat kezelni? Végül a negyedik kérdés a célra, illetve valamennyire a valóság időbeliségére vonatkozik: vajon létezik-e egyáltalán objektív célja a valóságnak, milyen irányba halad a világ, hogyan látjuk ebben a magunk szerepét? A szerzők tehát ezt a négy kérdést járják körbe, és ezek mentén mutatják be a keresztény narratíva válaszait, annak szerteágazó hatását, ahogy az életünket átitatják a fenti kérdésekre adott válaszok, és ahogy eltér a keresztény világnézet a versengő ideológiáktól. Érdekes és nagyon érthető könyv!

A most következő művet nagyon nehezemre esne kihagyni, hiszen keresztény életem egyik meghatározó élménye volt, amikor a hitfejlődéssel kapcsolatos teológiai-valláspszichológiai elmélettel találkoztam - mármint ahogyan azt James W. Fowler tárgyalja "Stages of Faith" című művében. Itt a blogban is felvillantottam egyet s mást a fowleri teóriáról, miszerint az ember hite születésétől haláláig számos változáson megy keresztül: elnagyolva mondhatjuk azt (Paul Ricoeur szavait használva), hogy a hitünk az első naivitástól a komolyabb kételkedés periódusain át eljuthat egyfajta második naivitásig, valamiféle "megnyugodott állapotig", mely sikeres szintézist képez a paradoxnak tűnő dolgok között és sokkal nyitottabbá teszi az embert. Fowler ebben az ívelő folyamatban hat fázist tudott beazonosítani - vagyis nem pusztán egy pszichológiai okfejtést tartalmaz a könyv, hanem kutatásai leírását is, melyek több száz személlyel készített mélyinterjúk során nyerték el a könyvben leírt formájukat. A könyv megértéséhez szerintem nem ártanak bizonyos fejlődéslélektani előismeretek (főként Lawrence Kohlberg, Jean Piaget és Erik Erikson elméletei tekintetében), de megéri a fáradtságot. Azt hiszem Fowler könyve után az ember jobban fogja érteni miért olyan a hite, amilyen.

Az olvasó tudja, hogy számomra az özönvíz csaknem kimeríthetetlen téma. Emiatt aztán nem hiszem, hogy az utolsó könyv volt Norman Cohn munkája, melyet ezzel kapcsolatban olvastam - de az biztos, hogy az egyik legjobb, ami a kezembe került! Cohn szépen végigveszi, hogyan alakult a nyugati világ gondolkodásmódja Noé és az áradás kapcsán - egészen az ókortól a posztmodern korig bezáróan. Olvashatunk a zsidó és muszlim Noé-értelmezésekről, a történetet minden szinten allegóriaként kezelő interpretációkról, vagy éppen a modern kor tudományos próbálkozásairól, sőt az expedíciókról is, melyek megkísérelték megtalálni Noé bárkáját. Mondani sem kell, ebben az értelmezéstörténeti panorámában vannak rendkívül szórakoztató dolgok is - például, amikor a tudományok elindulásának korszakában egyes régészek váltig meg voltak győződve róla, amikor egy csontvázat előástak a földből, hogy az özönvízben megfulladt egyik ember (valószínűleg egy gyermek) teteméről van szó. A leletet ennek örömére el is nevezték "homo diluvii"-nak, azaz az "áradáskori embernek". A csontvázat ugyanakkor senki nem vonta igazán vizsgálat alá, mígnem valakinek majdnem egy évszázaddal később(!) eszébe jutott, hogy érdemes lenne tüzetesen is megnéznie - és kiderült, hogy azok valójában egy óriásszalamandrához tartoztak. A "Noah's Flood" roppant szórakoztató és kivitelében is szép kötet, melyet jó szívvel ajánlok minden érdeklődő olvasónak!

Maradva még az Őstörténet kimeríthetetlen világánál, magyar nyelven is megjelent egy nagyon szép kiadvány, melyet a Pulitzer-díjas irodalomtudós Stephen Greenblatt jegyez. Munkájában Ádám és Éva karakterének útját kíséri végig, az előző könyv kapcsán ismertetett módon: vagyis arra kíváncsi, hogy a művészetekben, az irodalomban és úgy általában az emberek fejében milyen kép élt az ősszülőkről, milyennek gondolták el a Paradicsomot, a háborítatlan világ működését. Az "Ádám és Éva tündöklése és bukása" nagyon szép stílusban megírt könyv, de nekem kicsit túl sokat időzik John Miltonnál - még ha irodalmi szempontból érthető is, hogy "Az elveszett paradicsom" meghatározó munka ebben a témában. A kötetet egyébként igen szemléletes és nagyon szép kivitelű képmelléklet is díszíti.

Végezetül álljon itt még egy könyv, melyet bevallom őszintén éppen most olvasok (noha már nem vagyok messze a végétől), de semmiképpen sem akartam kihagyni a válogatásból. Az ismert tudós és egyébként evangéliumi hívő Francis Collins "Isten ábécéje - egy tudós érvei a hit mellett" című munkájáról van szó. Collins neve egy forradalmi tudományos áttörés kapcsán lett igazán ismertté, hiszen ő vezette azt a projektet, mely az emberi géntérképet elkészítette. Tulajdonképpen saját használati utasításunkat köszönhetjük Collinsnak, aki keresztényként úgy látja, Isten műhelyébe tett bepillantást. Amit eddig elolvastam a könyvből, számomra nem jelentett túl sok újdonságot, mégis nagyon fontosnak tartom, hogy immáron magyarul is olvasható ez a kötet. Collins szépen és értelmesen végigveszi, mi a baj az ateizmussal, a kreacionizmussal és az intelligens tervezéssel - és mindezek után miként is férhet össze harmonikusan a keresztény hit a tudományos elméletekkel, beleértve az evolúcióelméletet is. Utóbbit hívja a szerző "biologosznak" - nem meglepő módon pedig maga Collins az általam sokszor emlegetett keresztény szervezet, a BioLogos Foundation alapítója is egyben. A könyvről egész biztosan fogok még írni itt a későbbiekben - most csupán a figyelmet kívántam felhívni arra, hogy elérhető magyarul!

Minden kedves olvasómnak köszönöm, hogy idén is figyelemmel követte a blogot! Ebben az évben most ez volt az utolsó bejegyzésem, a hátralévő napokat azzal akarom eltölteni, amit mindenkinek szívből kívánok: ünnepléssel, pihenéssel és a családdal. A blog legközelebb január elején fog frissülni!

Áldott karácsonyt és új esztendőt kívánok!

2018. december 18., kedd

Az egyház, a bába

Összetört szánkók, kidobott képviselők, fütyülő ellenzék, gázsprayező rendőrök: boldog karácsonyt, Magyarország! Felfordulás van, de nem az utcán, hanem először is a fejekben. Mit szóljunk mindehhez mi, keresztények? Nem én vagyok az illetékes, hogy erre választ adjak, de egy nagy gondolatömlenyt most mégis leírok erről az egészről.

Szóval akkor beszéljünk őszintén: a helyzet az, hogy van egy választásokon elhasalt, egymással szót nem értő, béna ellenzékünk, és egy hatalmával visszaélő, korrupt, erőszakos kormányunk. Ez látszik sokak számára a kiindulási pontnak. Itt és most Magyarországon ebből élünk, pontosabban szólva ebben élünk. Nem mutatkozik annak jele, hogy ez változni fog. Az egykori "Emberek" zenekar egyik dalszövege jutott most eszembe: "Elmenni rossz megoldás / De maradni hazugság / Nem kérem, hogy értsd, ez egy ilyen világ."

Széteső ellenzéki pártok, felesleges stadionépítések, Jobbik-botrányok, szervilis közmédia, nemzeti inzultáció és ehhez hasonlók... Számomra semmi meglepő nincs abban, hogy az emberek alaposan elkeseredettek, és a kormány gátlástalansága, valamint az ellenzék tehetetlensége láttán maguk szeretnének kézbevenni sorsuk irányítását. De mit akarnak tenni konkrétan? És különösen is keresztényként mi lehet a dolgunk egy ilyen helyzetben? Én most ezeken gondolkodtam, vagy talán inkább csak ábrándoztam túlságosan sok konkrétum nélkül. Szükség van erre. A hívők túlságosan hozzászoktatták önmagukat két egészségtelen viszonyuláshoz: vagy nyíltan pártpolitizálnak (ha kell, még a templomban is), vagy abszolút nem foglalkoznak a politikával (a templomon túl sem). Pedig talán van a kettő között út anélkül, hogy közben bepiszkolódnánk.

Hozzáértők meghatározása szerint a politikai kultúra valami olyasmi, amikor egy politikai közösség (nép, nemzet) tagjai képesek arra, hogy közösségként összehangolódjanak, a külső kihívásokkal szembenézzenek, a belső konfliktusokra megoldásokat találjanak, a változó helyzetekhez pedig alkalmazkodjanak. Bibó István frappáns megfogalmazásában a politikai kultúra röviden a közösségi problémaérzékelés és kezelés képessége. Ebből máris kihallatszik, hogy egy nemzet politikai kultúrájának szilárdsága nem az együttélés harmonikusságán múlik, hanem a konfliktuskezelés minőségén. Másként fogalmazva, egy jól működő társadalomban nem az egység létrehozása az igazi feladat (azt úgy sem lehet elérni), hanem az egyezségé. Ha nincs egység, de van egyezség, képesek leszünk társadalmat építeni akkor is, ha közben másként gondolkodunk.

A probléma az olyan politikai rendszerekkel van, ahol már az egyezségkeresés feltételeit is nehézzé vagy lehetetlenné teszik. Ha ez a helyzet mégis előáll, akkor véleményem szerint igenis nagyobb szerepe kellene legyen a keresztényeknek: bizony gondolkodhatnak azon, hogyan tegyék be azt a bizonyos vasrudat a küllők közé (ld. Bonhoeffer ismert mondását!) - vagyis miként figyelmeztessék a hatalmat arra, hogy nem adja meg korrekt módon az egyezségkeresés lehetőségét. Erre pedig módot nyújt az egyházaknak az a tény, hogy ők is a civil szerveződések közé tartoznak. Köztudott, hogy a civil társadalom a nemzet egy olyan "szövete", amely az államtól függetlenül alakul ki és működése is kívül esik a hatalom befolyási körén. A civil szervezetek - köztük az egyház is - elvileg éppen ezért élhetnek szabadon a lehetőségükkel, hogy kívülről hatást gyakoroljanak a hatalomra, de ez sokszor tényleg csak puszta lehetőség és nem több annál. Hiszen mindenki tudja, aki nem teljesen ostoba, hogy a politikai hatalom nem igazán nyugszik bele abba, hogy vannak a fennhatóságán kívüli területek. Ilyenkor két dologgal szoktak próbálkozni: jobb esetben magukhoz édesgetik, rosszabb esetben magukhoz kényszerítik a civil szervezeteket. A civil szervezeteknek nincs könnyű dolguk ezekkel a próbálkozásokkal szemben, de hosszú távon mindenképpen megérheti az, hogy nem engednek ennek a nyomásnak és nem adják el a lelküket. Ha ugyanis a hatalommal összekeverednek, önmaguk lényege veszik oda, ez pedig még jobban bebetonozza a status quo-t.

A civil szervezetek önállóságának fő kérdése azonban (szerintem legalábbis) mégsem az, hogy az autonómiájuk és a méltóságuk megmarad-e vagy sem. Ha ugyanis van bármilyen megoldás a jelenlegi romlott politikai rendszerre, az semmiképpen nem érkezhet magából a romlott politikai rendszerből - sem balról, sem jobbról. Ezért tökfelesleges arra vágyakozni, amit a tüntetők szeretnének, hogy az ellenzék jól megdöntse "Orbán Viktor uralmát" - mert akikkel helyettesítenének, ugyanabból a közegből jönnek. Valamiféle megoldás csak a rendszeren túlról, vagyis például a civil szférából emelkedhetne ki. Onnan, ahol az egyház is elvileg tartózkodik, vagyis ahol tartózkodnia kellene. Ezért lenne jó, ha a komoly hangsúly a rendszeren túli rendszerek megerősödésére kerülne, ami nyilvánvalóan nem áll a politikai elit érdekében. Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy az egyház jó része feladta már civil identitását, és önként dalolva bújik a hatalomhoz - erre sem édesgetni, sem kényszeríteni nem kell. A nulladik lépés ezért, ha az egyház valamit tenni akar, hogy először is visszaszerzi és megőrzi a belső függetlenségét. Tudom, ez nagyon naivnak és meseszerűnek tűnik, nem sok esélyt mutatkozik rá, mégis azt hiszem, csak ezután gondolkodhat az egyház a további lépéseken. De mi lenne egyáltalán a "további lépés"? 

Csak egy ötlet! Lehetne lépés az, hogy az egyház egyfajta "valódi nemzeti konzultációt" indítson el legalább a saját berkeiben, ahol nem gügye kérdésekre ad gügye válaszokat, hanem igazi párbeszédek kialakulásánál bábáskodik. Olyan fórumok megszületésénél munkálkodna, ahol társadalmilag fontos felvetésekről esik szó - például a migránsokról, a túlóratörvényről vagy más aktualitásokról -, de nem feltétlenül a pártpolitika szintjén. Nem gondolom egyébként, hogy az egyháznak dolga lenne belebonyolódni a nagypolitikába, de azt viszont el tudom képzelni, hogy dolga erősítenie a civil társadalmat, fontos kérdésekről gerjeszteni a társadalmi párbeszédet, egy asztalhoz ültetni a különféle nézetek (akár politikai) képviselőit, hogy abból egy vállalhatóbb folytatás kezdeményezői előléphessenek. Ha az egyház jobban eljátszaná a bába szerepét, saját testén belül értelmes platformok megszületésénél lenne jelen, ahol egyszerre bemutatná a politikai paletta minél több képviselőjének álláspontjait, azzal legalább élénkítené a közgondolkodást a saját tagjaiban. Hozzáteszem, szerintem a teológiai képzések egyik funkciója is részben magában foglalhatna valami ilyesmit: hiszen az egyetemek és főiskolák jobb esetben pontosan a tudatosság növelésében, a vitakultúra megteremtésében érdekeltek. Most nem akarom ezt az egészet apró részletekre lebontani - egy blog erre tökéletesen alkalmatlan -, mindösszesen egy "belső nemzeti konzultáció" ötletét akartam felvetni. Félek persze attól, hogy messze elszaladt velem a ló, hiszen az egyház láthatóan nem áll készen arra, hogy társadalmi-politikai kérdésekről saját területein belül őszintén beszéljen. Nos, az egész egyház minden kis szeglete soha nem is lesz kész, de ez vajon azt kell jelentse, hogy nem lehet elkezdeni az arra rátermetteknek mozgolódniuk ezen a téren?

2018. december 15., szombat

Ok nélkül, de nem cél nélkül - Isten háborúi (8)

Szeretnék pontot tenni a blog egyik leghúzósabb témáját feszegető sorozatának végére - s miközben kiteszem ezt a bizonyos pontot, tisztában vagyok vele, hogy éppen a kérdések természetéből fakadóan nem lehet igazán kitenni... Ha az előzményekben tárgyalt dilemmák nehezek voltak, akkor hadd vessek fel végül egy olyan gondolatot, ami igazán hab lesz a tortán!

Jób könyve olyan falat, amit nem lehet csak úgy lenyelni. Hívő emberként sem, sőt talán úgy a legnehezebb. Számos kérdést feltehetünk a szövegről, de ha őszinték vagyunk, igazából csak egyetlen  igazi kérdésünk van, ami olvasóként feszít bennünket: miért történt meg mindez Jóbbal? A dilemmára kismillió válasz született, vagy inkább csak válaszkísérlet, amivel tele vannak a kommentárok és a különféle fejtegetések. Nem ezzel kívánok most foglalkozni, hanem a puszta tényre akartam rávilágítani: azért merül fel bennünk ez az alapkérdés, mert Jóbot a szöveg feddhetetlennek és deréknek nevezi. Forgathatjuk az eredeti héber szöveget akárhogy, a mondanivaló világosan ugyanaz marad: Jób gyakorlatilag nem tett semmi olyat, amivel kiérdemelte volna mindazt, amit kapott. Mitöbb, ha figyelemmel kísérjük a narratíva menetét, groteszk módon pont azért érte utol Jóbot a csapás, mert a feddhetetlenségével felhívta magára a figyelmet. Ezt aztán egy értelmes olvasó nem tudja megemészteni és természetesen teszi fel a fent megfogalmazott kérdést.

Nos, amikor a kánaániták vagy más népek kipusztításáról gondolkodunk, talán ehhez hasonló módon úgy látjuk, ártatlan emberek halnak meg, akik semmi olyasmit nem követtek el, amiért a halált megérdemelték - egyszerűen csak rossz helyen voltak a rossz időben. Ezért azonban még nem kellett volna meghalniuk - az ártatlanok nem érdemelnek halált. Az egész mögött alapvetően a büntetésről vallott alapelveink is ott állnak: eszerint a gonosznak büntetésben, az igaznak jutalomban kell részesülnie - így lesz kerek a világ. Ezt gyakran megfordítva is szeretjük hangsúlyozni: aki prosperál, az valószínűleg igaz, aki küszködik, az jó eséllyel valamiféle büntetés súlyát cipeli. Azt persze mind a Szentírásból, mind a közvetlen tapasztalatinkból is tudjuk, ez mennyire leegyszerűsített és naiv kép. Az igaz emberek is küszködnek, a bűnösök meg sokszor prosperálnak és lubickolnak az életben.

Vagyis: nem kellene azon meglepődnünk, hogy ebben a világban felborul a büntetés-jutalom alapelve, és bizony ha azt látjuk, bűnösként lehet kényelemben élni, akkor sajnos az is természetes, hogy ártatlanul is lehet szenvedni. Ráadásul ez a szenvedés adott esetben egybe is eshet Isten céljaival. Tisztában vagyok vele, hogy az előző mondat kemény kijelentés - hiszen egy Mindenhatótól azt várnánk, ne igazodjon a büntetés-jutalom alapelv evilági felborulásához, hanem írja felül azt - de Isten mégsem ezt teszi, hanem ahogy sok mindenben, úgy ebben is alkalmazkodik a mi adottságainkhoz.

Minderre természetesen vannak példák a Bibliában Jóbon kívül is. Ilyen volt a vakon született férfi János evangéliumában: nem azért szenvedett, mert ő vagy a szülei valamiféle különleges bűnt követtek volna el, hanem mert a gyógyulása Isten céljaival és szándékaival egybeesett. De valahol maga Krisztus is példa erre: gyakorlatilag ártatlanul szenvedett, szenvedésének tehát nem volt különösebb oka - de tudhatóan volt különösebb célja. Másként fogalmazva, az ártatlanok ok nélküli szenvedése mögött bizonyos esetekben megsejthetővé válik, hogy az valamilyen cél elérése miatt történik. A dilemmát ezért sokszor nem is magának az ártatlannak a szenvedése okozza, hanem inkább az, hogy fogalmunk sincs róla, milyen célt szolgálhat. Talán hasonló okok miatt sem értették meg Jézus tanítványai a keresztre feszítés előtt, mi a csodának kell a Mesterrel ilyesminek történnie - és ezért tudta a "húsvét utáni egyház" az esemény után felfogni és magyarázni, majd a korpuszokban leírni Krisztus ártatlan szenvedésének céljait.

Mindez persze korántsem magyarázat mindenre, de talán rávilágíthat arra, hogy az ártatlanok ok nélküli szenvedésének lehet célja - s még ha nem is látjuk mindig tisztán ezt a célt, a lehetőségét semmiképpen sem zárhatjuk ki. Ezt a lehetőséget pedig érdemes bekalkulálni, amikor például az Ószövetség "véres passzusaival" birkózunk.

A sorozatot ezen a ponton most szeretném lezárni, noha a dilemmát lezárhatatlannak tartom. Utóbbi miatt nem akarok semmilyen konklúziót megfogalmazni. Ha az olvasó kíváncsi az eddigi közelítéseimre, a sorozat előző részeit azért még figyelmébe ajánlom - nincs is jobb téma így karácsony előtt. :-) A kérdéses részek tehát:

2018. december 10., hétfő

Bonhoeffer szól a múltból...

Jól teszi az egyház, ha megbecsüli a mártírjait! Dietrich Bonhoeffer minden vitán felül állóan mártír volt, aki a náci Németország tombolásának áldozatává vált. A közelmúltban egy remek előadást hallottam egy Bonhoeffer-szakértőtől, mely nemcsak arra mutatott rá, Bonhoeffer hogyan értelmezte  saját korában az állam és az egyház viszonyát, hanem úgy éreztem, mintha itt és most, nekünk magyaroknak szólt volna...

Azt hiszem Bonhoeffer szavait gyakrabban kellene olvasnia a mai egyháznak. Igaz ez úgy általában is, de amit a kereszténység és a világi hatalom kapcsolatáról írt, azt különösen aktuálisnak érzi az ember. Ráadásul az ő személyében olyasvalaki szól hozzánk, aki nagyon jól tudta, mondhatni túlságosan közelről ismerte, milyen dolog a hatalomnak engedelmeskedni, s egyben a hatalommal szembekerülni. Köztudott Bonhoefferről, hogy a német Hitvalló Egyház prominens tagja volt, amely azon kevés keresztény kezdeményezés egyike volt a náci Németországban, mely szembeszállt a diktatúrával. A hírhedt Gestapo egyébként többször is betiltotta tevékenységüket, Bonhoeffernek pedig megtiltották a tanítást, prédikálást, és a publikálást is. Végül, mivel a nevét adta egy Hitler-elleni összeesküvéshez, 1943-ban börtönbe zárták, később pedig emiatt egy koncentrációs táborban kivégezték. 

Az a könyörtelenség, amit a náci rezsim művelt Bonhoefferrel, nem magától értetődően vezet el ahhoz a kiegyensúlyozott állásponthoz, amit ő mindezek ellenére állam és egyház viszonyának kérdésében képviselt: gondolatai között egyaránt megjelenik a felszólítás a felsőbbség irányában mutatott engedelmességre, de ez nem zárja ki nála a kritikai hangvételt sem, melyet a felsőbbség felé fogalmaz meg. Ahogy elnézem, ma a keresztények legnagyobb része nem tudja a kettőt együtt kezelni: vagy egyfajta megmentőt lát az aktuális politikai hatalomban, amit egy hithű kereszténynek nem illik kritizálnia (a hívő ember dolga addig terjed, hogy jámboran imádkozzon a kormányunkért, minden más méltatlan cselekedet), vagy teli torokból szidja a rendszert, ami szerinte mindent rosszul csinál. Azt hiszem mindkét oldalon állók találhatnak maguknak muníciót Bonhoeffer gondolataiban, hogy a saját álláspontjukat alátámasszák vele - pedig valószínűnek tűnik, ha ő ma is itt lenne közöttünk, nem örülne túlságosan annak, hogy valaki az egyik oldalra kisarkítva értelmezi a teológiáját.

Bonhoeffer hatalomról való teológiai elmélkedése abból az alapvető pontból indul ki, hogy a felsőbbség Isten tervének és munkájának része. A hatalomban lévők egyfajta módon "liturgusok", akik szolgák és Istent képviselik, hiszen ha töredékesen is, de a rendben, melyet fenntartanak, Isten szándéka tud megvalósulni. A mindenkori felsőbbség természetesen engedelmességet követel meg az egyháztól, ami önmagában teljesen rendben van. Fontos kijelenteni, hogy az állam ezzel a követelésével nem válik egyfajta "második tekintéllyé" a hívők számára Jézus mellett - hiszen az állam tekintélye gyakorlatilag Jézus tekintélyének egyik formája, megvalósulása. Így tehát amikor a keresztény az államnak engedelmeskedik, közvetetten Krisztusnak engedelmeskedik. Vagyis nem arról van szó, hogy Krisztusnak és az államnak is engedelmeskedni szükséges, hiszen előbbi magában foglalja utóbbit is, mert az állam Krisztustól rendelt hatalom. Megint felhívom a figyelmet arra, hogy ki tanította mindezt és milyen politikai hatalom légkörében!

Bonhoeffer persze nem volt sem vak, sem ostoba: tökéletesen látta azokat a folyamatokat, melyek a hitleri rezsim felfutásakor kibontakozóban voltak. Sőt, az elsők között volt, aki felismerte a "zsidókérdést", ami a birodalom elnyomó politikája volt a német faj nemesítése érdekében. Amikor az állam iránt mutatott engedelmességről beszél, nem valamiféle kritikailag megvakult hozzáállást kíván népszerűsíteni. Sőt, azt is megfogalmazta, hogy a felsőbbségnek nem az a feladata, hogy keresztény politikát vagy keresztény törvényeket alkosson - hanem hogy megfeleljen a saját rendeltetésének, saját rendkívüli hivatásának. De mi van akkor, ha ezt nem teszi? Mi az egyház szerepe, amikor az állam keze "túl messzire nyúl", vagyis olyat enged meg magának, ami kilép az isteni rendelésben ráruházott lehetőségek alól?

Bonhoeffer úgy látta, hogy az egyháznak felelőssége van abban, hogy Isten uralmát komolyan vegye és ezt a felsőbbség tudtára is adja: ha pedig szükséges, figyelmeztesse a felsőbbséget annak mulasztásaira és hibáira. Ha az állam az egyháznak ezt a figyelmeztetését nem fogadja el, akkor az egyháznak ettől kezdve az a dolga, hogy bár a külső igazság már nincs meg, azt megőrizze legalább saját tagjai között - és segítse azokat, akik esetleg megsérülnek a hatalom "túlnyúlásai" következtében. De Bonhoeffer mondott még valamit, amit elvileg kétféleképpen is lehet fordítani a német eredeti szöveg alapján: az egyik fordítás szerint ha a felsőbbség gépezete kárt okoz, akkor az egyháznak kötelessége egyfajta rudat tenni a küllői közé - míg a másik fordítás szerint az a helyes, ha önmagát is a kerekek közé veti.

Kemény szavak ezek, de egy mártír szavai, akit végül ezek a küllők be is daráltak. Hozzáteszem, némileg kisebb csalódással töltött el, amikor a bevezetőben említett előadásból azt is megtudtam, hogy Bonhoeffer sokszor nem merte még a saját íróasztalfiókjának sem leírni a valódi gondolatait.  Gyakran rejtélyes kifejezéseket használt, nem nevezte mindig nevén a dolgokat. Emberileg persze teljesen megértem a félelmét, hiszen nyilván számolt azzal, hogy írásait bármikor megtalálhatják.

Összegezve mindezt, a mai egyházi és általános közbeszédből nekem pontosan ez az attitűd hiányzik. Kritika ugyan van, de a felsőbbség iránt mutatott tisztelet teljes hiányával együtt szólal meg, és nem az igazság féltése vezeti, hanem nyilvánvalóan bizonyos politikai célok elérése. Vagy pedig nincs kritika akkor sem, amikor kellene, hanem csak a korlátlan és elvtelen lojalitás van, és az a rúd sosem kerül a küllők közé. Bonhoeffer hangja szerintem most is szól az egyházhoz, hogy találja meg annak módját, ahogyan a kettőt együtt, egymás mellett képes alkalmazni.

2018. december 4., kedd

Mitől eretnek egy eretnek?

Ahogy az előző bejegyzésben már említettem, egyáltalán nem mindegy, hogy valaki téved tanítás közben vagy tévtanító; vagyis hogy elkövet némely hibát, vagy pedig alapvető hibákon nyugszik, amit művel. A kettő közti különbséget szerintem sokszor egyáltalán nem triviális megállapítani, így olyanokat is "eretnekezünk", akik nem eretnekek, vagy éppen nem veszünk észre tőrőlmetszett eretnekségeket. Némi támpontot nyújthat mindehhez, ha megvizsgálunk két dolgot: hogy mitől tartjuk igaznak a dogmáinkat, valamint  hogy miben áll az ezektől való eltérés lényege.

Egy korábbi bejegyzésben már pedzegettem a dilemmát, hogy az egyház által vallott dogmatikai konstrukciók - melyeket a legtöbben rendíthetetlen igazságként értelmezünk - valójában egyházi döntések eredményei. Az egyházi döntések hátterében leginkább a döntést meghozók közötti konszenzus áll, ám maga a konszenzus még nem feltétlenül perdöntő az igazság tekintetében: egy ideig azt is konszenzuális alapon vallották az emberek, hogy a Nap a Föld körül forog. Igazuk volt? Nem. A konszenzus ugyanis sokszor olyan konvenciókon alapszik, melyeket az emberiség jó része, vagy egy nagyobb csoport valamiért magáénak vall, de ettől az még akkor is csak konvenció marad, és nem maga a nagybetűs Igazság.

Nos, mindezzel persze nem azt kívánom mondani, hogy akkor a kereszténység alapvető dogmái annyira bizonytalanok, hogy hetente újra kellene gondolni őket, ám egyetértek Pannenberggel abban, hogy a dogma tartalma és igazsága nem önmagában a konszenzusban áll, hanem legjobb esetben is a Szentírás mondanivalójának megismerésében - mely magát a konszenzust is létrehozhatja. Máris hallom az olvasók felhorkanását: "A Bibliát mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja! A dogmák pont ezért ingatagok, mert mindenki össze-vissza érti és magyarázza a szöveget!" Persze, ebben van igazság, de azért így kerek perec nekem erős kijelentésnek tűnik. Hadd mondjam el mit gondolok erről!

Szerintem a bibliaértelmezés jó esetben közösségben zajló feladat, a bizonyosság pedig leginkább úgy alakulhat ki egy-egy dogmatikai kérdésben, hogy az egyébként tényleg sok szubjektív elemet tartalmazó értelmező folyamatok, melyek az egyházban zajlanak, valahol mégis összetalálkoznak egymással. Az ilyen "összetalálkozások" során a rendszerezésnek, vitának, eszmecserének van egy tisztító ereje, mely nyilván nem eredményez abszolút hibátlanságot, de igenis elvezethet egy vállalható dogmatikai rendszer felépítéséhez. Magyarán: az ebben létrejövő konszenzus lehet egy értelmesebb dogmatika kiindulópontja - és ezért rossz az a kisegyházi gyakorlat, amikor Ádám és Béla ketten, mindenkitől függetlenül "új tanításokat" találnak ki, és Jézus nevében fárasztják velük felebarátaikat. Röviden összefoglalva tehát valami ilyenről lehet szó:

bibliaértelmezés ® vita ® konszenzus ® dogma ® hitvallás

Ez a folyamat aztán megy körbe-körbe. A közösségi értelmezésen és megegyezésen alapuló konszenzus jó dolog, azonban mindenki érzi, hogy ez mégsem száz százalékos bizonyosság. Ezért a jó dogmatika szerintem állandóan nyitott a megújulásra, hiszen a Biblia értelmezésének folyamatára sem tehetünk soha pontot. Egyszóval és röviden: az egyházi hitvallások dogmáit a jó dogmatika mindig újra és újra értelmezi, van egy vállalható flexibilitása. Ez a rugalmasság persze nem parttalan, hiszen akkor mindig újra és újra kellene kezdeni az egész dogmatikát és sosem igazodnánk el semmilyen kérdésben. Az igazság szerintem a kettő keresztmetszetében ragyog fel: a magát újravizsgáló és alakító, mégis konkrét állításokat tévő, viták és imák hátteréből kibontakozó, konszenzuális dogmatika eredményeként. Más utat nem igazán ismerünk, ami valamiféle minőséget szavatolhatna ebben a kérdésben.

Ha ez igaz, akkor ebből a gondolatmenetből két fontos dolog következik.

Az egyik az, hogy magába a dogmatikánkba a benne lévő emberi faktor bizonytalansága miatt nem kapaszkodhatunk úgy, mintha azon múlna az üdvösségünk. Nem a dogma üdvözít, hanem Isten. Nem a dogmatikánkban hiszünk, hanem Jézusban. Ebből következik a másik dolog: a dogmatikai fejlődés lehetőségét biztosítani kell, de alapvetően úgy, hogy közben ne írja felül teljesen önmagát. Hogyan lehet ezt megtenni? Itt most nagyon hangsúlyosnak érzem azt a Karl Rahner által tett kijelentést, miszerint a "dogmáink előrefelé nyitottak". A kulcsszó itt szerintem az előrefelé. A dogmafejlődés alaphangon azt jelentheti - mármint ha az egyház által vallott és elfogadott hit keretein belül kívánunk maradni -, hogy a meglévő dogmatikánkból bontakoznak ki az új hajtások, melyek azután vizsgálat alá kerülnek. Olyan ez, mint egy ház építése: azt nem nevezném építkezésnek, hogy miután az egész ház majdnem elkészült, megpróbáljuk kicserélni alóla az alapot. Ezért a dogmatika hátrafelé tipikusan zárt, míg előrefelé nyitott - ahogy Rahner írta. Amit már felépítettünk, arra építjük rá az új dolgokat. Ezért ha valaki mégis tesz valamiféle új dogmatikai állítást Jézusról, az szinte biztos, hogy a már eddig meglévőkön és elfogadottakon fog nyugodni.

És itt szokott kezdődni az eretnekség.

Szerintem az eretnekség alapvetően attól is eretnekség, hogy hátrafelé is nyitott dogmatikát akar művelni. Maga az eretnek szó egyébként az igen beszédes görög hairészisz kifejezésen nyugszik, ami magyarul "válogatást" vagy "kiemelést" jelent. Vagyis az eretnekség tipológiájának meghatározó eleme, hogy valamiféle hittételt kivesz a kontextusából, tulajdonképpen önmagában próbálja megérteni. A kontextus itt időbeliséget is jelent: vagyis úgy mondunk valamit például Jézus váltságművéről, hogy elszigeteljük az eddigi fejleményektől, melyek az egyház gondolkodását eddig meghatározták. Egyébként a mai teológia még ezen belül is különbséget tesz a tartalmi eretnekség és a formai eretnekség között. Az előbbiről akkor beszélünk, ha valaki úgy vall egy tényszerűen hibás hittételt, hogy nincs tudatában a tévedésének. Az utóbbi esetben ugyanakkor makacs és tudatos kitartás áll a téves nézet mellett.

Éppen ezért Görbicz Tamás széles nyilvánosság előtt zajló vitája kapcsán a számomra legaggályosabb pont az volt, amikor saját maga írta le, hogy a "protestáns teológiai hagyományt" (vagyis a reformáció állításait a kérdésben) ideje felülvizsgálni. Expressis verbis persze nem mondja azt, hogy felejtsük el a reformációt - erre valószínűleg nem is gondolt -, de bizony nem nehéz soraiból kihallani, hogy adott esetben akár erre is kész lenne. No nem arról van szó, hogy Luther Márton és a többiek "szent tehenek" lennének, akik bármilyen kritikai felett állnának. Sőt, nem is az ő személyükről beszélünk, mert nem ők a lényegesek. Amiről beszélünk, hogy a reformátorok úgy jutottak el dogmatikai megújuláshoz, hogy azokat az előttük járók dogmatikai konszenzusára építették rá. Egy protestáns számára a reformáció attól eredményes, hogy dogmatikájában kontinuitásban ráépül az előzményekre, mondhatni a dogmatikai felismerései harmóniában vannak a korábbi felismerésekkel, melyek mögött ott áll az egyház fentebb említett konszenzusa.

Az eretnekség ugyanakkor megkerüli ezt a konszenzust, és a konszenzuson alapuló, kialakított dogmatikát, és kilépve a fenti körfolyamatból kíván újat mondani. Nehogy félreértés legyen: nem az újdonság tényével van probléma, hanem a megkerülés tényével. Ahogy Szalai András frappánsan megfogalmazta: az eretnekség mindig válogatással kezdődik, és új irányzattal végződik. Nem állítom, hogy Görbicz Tamás eretnek lenne, azt sem látom, hogy új irányzatot akar létrehozni. Az viszont - számomra legalábbis - nem megnyugtató gondolat volt, hogy mintha kidobná az előzményeket. A vita még nem ért véget, de szerintem benne van az is, hogy akár jó véget érhet: hiszen fentebb épp azt próbáltam megvilágítani, hogy a dogmatikai konszenzust viták előzték meg a forgalomban lévő bibliaértelmezésekről. Éppen ezt látjuk most, a vitát - de azt egyelőre nem, az hova fog vezetni...