2014. május 30., péntek

A Bibliának tökéletesnek kell lennie?

Nem. Furcsa is lenne, ha az volna. Vannak, akik elvárják tőle: állítólag éppen ez mutatná, hogy Istentől származik, az ő műve, az ő produktuma. Istennek azonban más céljai voltak vele. Nem bizonyítani akart, hanem üzenni, amihez jobb utat választott egy steril és végletekig csiszolt szent szövegnél.

A kérdés Sefatias blogja kapcsán jutott eszembe, illetve az ott zajló eszmecsere apropóján, mely egyik bejegyzését követte. De hadd kezdjem korábbról, saját jelentéktelen életem egy még jelentéktelenebb epizódjával!

Szóval, ott ültünk ketten a padban, én meg egy papbácsi. Tinédzserként már voltak kérdéseim a Bibliáról, és abban bízva, hogy a papbácsinak pedig válaszai vannak, elmentem vele beszélgetni. A beszélgetés nem volt jó, mert mindketten gyorsan felvettük a szokott pozíciókat. Két őszinte ember is találkozhatott volna, de szerepeinknek engedelmeskedve eddig nem jutottunk el. Ő pap volt, én kétkedő. Így játszottunk egymással. Én igyekeztem sarokba szorítós, nehéz kérdéseket feltenni, amire az ilyenkor megszokott krákogás után általában kitérő vagy védekező válaszokat kaptam. Én arra törekedtem rámutatni, hogy lám, a Biblia nem hibátlan, márpedig ha ez a helyzet, akkor semmire sem megyünk vele, a papbácsi pedig erősen állította az ellenkezőjét, hogy a Szentírás igenis hibátlan, legfeljebb nem értjük azt a sok dolgot, ami le van benne írva.

Beszélgetésünknek nem volt túl sok értelme. De akár lehetett is volna. Ám mindketten hibát követtünk el: belebocsátkoztunk egy olyan háborúba, aminek nincs tétje, és amit éppen ezért megvívni sem érdemes.

Amikor a Biblia tökéletességét, teljes ellentmondásmentességét, hibátlanságát védjük, valójában vizet gereblyézünk. Érteni vélem azokat az érzelmeket, melyek az ilyen magatartást kiváltják, csak feleslegesnek tartom őket. Isten elsőszámú üzenete ugyanis nem a Biblia, soha nem volt és soha nem is lesz az. Isten legnagyobbat szóló üzenete maga Jézus Krisztus. Tudták ezt az első keresztények, nem is keverték össze a szezont a fazonnal, hanem a feltámadt Krisztust állították igehirdetésük, missziójuk, életvitelük középpontjába. Azt a Jézust, aki a romlandó, sebezhető és messze nem hibátlan emberi testben jött el, amikor felvette szolgai formáját.

És ha Jézus képes volt ezt a formát választani, akkor miért gondoljuk mégis, hogy az általa ihletett, porladó pergamenre és papiruszra vetett szavak majd meghaladják ezt az alakot, abszolút hibátlanok és tökéletesek lesznek?

Isten utolsó és legnagyobb üzeneteként Jézust választotta önközlése formájának, a Biblia pedig tökéletes abban az értelemben, ahogyan erre és a megváltás tényére felhívja a figyelmünket. A Biblia elvezeti a lábunkat Krisztusig, ez a könyv a Mindenható navigációs technikája, a megváltás kalauza. A Biblia azonban nem hibátlan a szó abszolút értelmében, ám ettől még a benne lévő mondanivaló megfelel Isten szándékainak. Nem kell ahhoz a Szentírásnak hibátlannak lennie, hogy Isten elérje vele azt a célját, amiért létrejött. Az pedig, hogy sokak szemét csípi a tény, miszerint nincs steril módon lekezelve minden felületi érdessége, legyen azok problémája, akik képtelenek a lényegre koncentrálni: azaz az örök szkeptikusoké és a fundamentalistáké. A szkeptikusok lennének egyébként az elsők, akik gyanakodni kezdenének egy steril Bibliát olvasva. A kifényesített, végletekig csiszolt textus esetében azt hangsúlyoznák, hogy itt egész biztosan utólagos manipulációról van szó. 

A Bibliában bizony maradtak ellentmondásos részletek, történelmi pontatlanságok, genealógiai elcsúszások, melyek jó részével a szerzők szinte biztosan tisztában is voltak. Nincs ebben semmi meglepő: minden komplex szövegben, ami hosszabb egy gázszámlánál, előfordul az ilyesmi. A Biblia szerzői mégsem módosították vagy javították ki az egyenetlenségeket. Feltehetőleg azért, mert tudták, hogy a Biblia hitelessége nem ezeken múlik, sőt az indokolatlan piszkálgatás, a "nyomok eltüntetése", bizonyos lukak bevarrása a visszájára sülhet el, és éppenhogy aláássa a Szentírás tekintélyét. 

A Biblia köszöni szépen jól van, és úgy jó, ahogyan van, nem szorul sem a liberális mozgalom hígítójára, ami a végletekig felmarja még a szöveg alapvető rétegeit is, sem az ultrakonzervatívok elkeseredett védelmére, mellyel betonfalat akarnak emelni a szöveg köré.

Ha most összetolnánk a széket az egykori papbácsival, talán felszabadultabb disputát tudnánk folytatni egymással. Nemcsak azért, mert én időközben keresztény lettem. Már nem az volna a célom, hogy egy értelmetlen háborúban csatát nyerjek egy jó emberrel szemben, és talán ez neki is segítene abban, hogy hátrálás helyett őszintén elmondja, amit évekkel ezelőtt el kellett volna mondania. Ki tudja, még az is lehet, hogy felszabadulna egy ilyen termékeny légkörben, és végül egy jót beszélgetnénk a Biblia szövevényes szövegéről. Ezzel pedig azt hiszem a Bibliát is arra és úgy használnánk, amire való.

2014. május 27., kedd

Buddha és Jézus, Májá és Mária

Ha valaki vallástudománnyal kezd foglalkozni, pillanatok alatt elfelejti azt a naiv gondolatot, hogy a zsidó-keresztény hitvilág hermetikusan elzárt burokban töltötte évezredeit, megőrizve magát a külső behatásoktól. A Biblia szövegében számos motívumot találunk, melyek nem Izrael kultuszából, hanem más területről érkeztek  – annak ellenére is, hogy a zsidóság szigorúan monoteista felfogása meghatározó módon uralja a Szentírás szövegét. Számomra az egyik legmeglepőbb párhuzam Buddha és Jézus élete között feszül – amennyiben persze helyesen következtetnek a kutatók. Mi köze lehet Krisztusnak Buddhához?

Noha személyéről és életéről túl sokat nem tudunk, a vallástörténeti kutatások szerint Buddha - eredeti nevén Gautama Sziddhárta – Kr.e. 563-ban látta meg a napvilágot Kapilavasztu városában, egy uralkodó fiaként. Noha Buddha életéről, tanításairól és a buddhizmus rendszeréről is lehetne elmélkedni (például összevetni a „buddhista tízparancsolatot” az ószövetségi Dekalógussal), ám most leginkább csak két kis epizódra, Buddha születési körülményeire és halálára kívánok összpontosítani. A legendát nem akarom az utolsó betűig leírni, a történet bizonyos részletei azonban érdekesnek mutatkoznak. 

Buddha édesanyja, Májá királynő önmegtartóztató és szűzies életet élt a Kapilavasztu királyság palotájában. Egy alkalommal nagyon furcsa álmot álmodott, melynek főszereplője ő maga volt. Az álom rövid lényege, hogy miután gondosan megfürösztötték és megtisztult minden emberi tisztátalanságtól, egy isteni ágyhoz vezették, melynek fejrésze Kelet felé nézett. A láthatáron egy csillag ragyogott fel, mely lebukott és Májához közeledett. A csillag földet érve fehér elefánttá változott, mely ormányával felszedett egy lótuszvirágot, és a királynő mellkasára helyezte, majd maga az elefánt eltűnt a királynő méhébe vonulva. Amikor Májá felébredt és elmondta álmát, a brahmanok (tulajdonképpen hindu papok) megjövendölték, hogy családjába hatalmas lény fog érkezni, aki bölcs lesz és nagy Királynak bizonyul majd.

A történelmi Buddha születési körülményeiről nem sokat tudunk. Annyit azonban ismerni véljük, hogy az életéhez hozzátett legendás elemek még Buddha életében elkezdtek kialakulni, és rövid idő alatt részévé váltak a buddhista mitológiának. Mindez Jézus születése előtt történt, nagyjából öt évszázaddal. Amiért érdekes lehet mindez számunkra, hogy a valláskutatók szerint Buddha és Jézus születéstörténetében párhuzamok fedezhetők fel. Buddha édesanyja is anélkül lesz terhes – akárcsak Mária -, hogy előtte férfival hált volna, sőt a legenda szerint – mintha csak a szeplőtelenségről lenne szó - meg is tisztult minden emberi tisztátalanságtól. Májá álmában fényes csillag szerepel, mely ugyancsak emlékeztethet Jézus születési körülményeire. Ehhez hasonlóan ismerős motívumnak tűnik a jövendölés aktusa is arról, hogy Buddha messze túlnő majd kortársain, és meghatározó személyiség válik belőle, aki királynak is nevezhető.
Ha Buddha történetét tovább olvassuk, akkor azt is látjuk, hogy már gyermekkorában rendkívüli képességekről tesz tanúbizonyságot, később pedig megkísérti a gonosz, hogy mondjon le az emberiség érdekében történő munkálkodásáról. Az evangéliumokból tudjuk, hogy ezek Krisztus életét is jellemezték. Buddha halála ugyancsak érdekes, hiszen földrengés és égi jelek is kísérik – amiről óhatatlanul Krisztus halála is eszünkbe juthat. „A Magasztos végső kialvásakor, a kialvás pillanatában, nagy földrengés támadt, félelmes, rémítő; és mennydörgés dübörgött.” – írja a Maháparinibbána-szutta Buddha élete végéről.

Mindezek után természetesen adódik a kérdés, milyen összefüggésben állhat Buddha születése és halála Jézus Krisztus születésével és halálával? Véletlen történt? Csak mi képzelünk valamit a két elbeszélés köré, ami valójában nincs is ott? Blaszfémia azt állítani, hogy bizonyos elemek átkerültek az evangéliumba? De akkor mi történik majd a szűzi születés dogmájával? 

Szerintem a motívumok, s közülük is leginkább a szűzi fogantatás annyira hasonlítanak egymásra, hogy ha nem akarunk tisztességtelenül eljárni, legalábbis el kell gondolkodnunk ezeken a párhuzamokon. Kézenfekvőnek tűnik, hogy az alapos és tisztességes válaszadáshoz rengeteg dolgot illene áttekintenünk, és számos kérdést szükséges feltennünk, de ezt a bejegyzést egyelőre csupán a labda feldobásának, a probléma felvetésének, vagy érzékenyebbek számára a bicska kinyitásának szántam. Milyen lehetőségei vannak a keresztény értelmezőnek, aki nem akar elvtelenül meghajolni a történetkritikai módszer mindent megkopasztó technikái előtt, de azt sem szeretné, hogy szemet hunyjon egy valósnak látszó probléma felett? Mi a véleményünk?

2014. május 21., szerda

Cipó és tej, kő és szennyvíz

Azt hiszem ha kellene mondanunk olyan területeket Európában vagy akár az egész világon, melyek kifejezetten sikertelennek, teljesítményüket tekintve hatástalanoknak nevezhetők, a keresztény egyház nagy valószínűséggel ott lenne a listán. Ennek a kudarcnak sokféle oka van - de én lehetőséget is látok benne.

Őszinte leszek: az, amit ma kereszténységnek ismerek, semmi különöset, eget rengetően természetfelettit vagy érthetetlenül szentet és magasztosat nem mutat. Fogalmazzuk meg élesebben: a kereszténység a szekuláris világban nem sikeres. Csak papol, de nem hoz különösebb eredményeket. Az egyre világiasabb közegben megfeneklett az egyház, válaszai nem korszerűek, retorikája életszerűtlen, teljesítménye nehezen értékelhető. A kereszténység a nyugati, pluralista társadalmakban egy furcsa bogárfajra hasonlít az emberek szemében. Bár vannak részei, melyek érdekesnek tűnnek a nagyító lencséje alatt, inkább csak megtűrik a létezését. Attól azonban még gondolatban is iszonyodnak, hogy egyszer rájuk mászhat.

Nem, az egyház itt és most messze van a sikerektől.

Persze hozzá illik tenni, hogy mi a sikeresség fogalmát a nyugati sikerkultúra által kitermelt értelemben szemléljük. Egy ilyen sikervilágban pedig semennyire sem vállalható egy keresztre feszített és megtört férfi figurája. Az egyház megszakadhat a munkától, beszélhet életről és halálról, sikerként feltüntetni azt, ami nem vág a mai értelemben vett sikerüzenet profiljába, nem fog menni. Aki aktívan szolgál, eleget tapasztalja a kudarcok ízét. Prédikálunk, és az emberek nem változnak meg. Tanítunk, de a szavak elszállnak a levegőbe. Személyesen törődünk emberekkel, de mégsem jutunk ötről hatra, sem ők, sem mi. Hát akkor minek erőltetjük ezt az egészet? Miért nem hagyunk ott csapot-papot és távozunk a porondról ahelyett, hogy megpróbálunk a jégen állva maradni?

Henri Nouwen
Henri Nouwen azt írja, Jézus első kísértése volt, hogy a köveket kenyérré változtassa. Sokunk valami hasonlóval küszködik: a sikerorientált nyugati milliőben magunktól is elvárjuk, hogy a kövekhez lehajolva cipót vegyünk fel a földről, és a szennyvízből merítve a friss tej ízét érezzük. Ki akarjuk szolgálni a világot, meg akarjuk oldani az emberek problémáit, szeretnénk teljesen felszámolni a bizonytalanságot körülöttünk. A hosszú és fárasztó koplalás időszakában, mely nagyon jellemző a mai egyházra, jó lenne, ha legalább egyetlen kő kenyérré változna, ha csak egy korty a ciszternából friss hideg vízzé nemesedne a közelünkben. Valójában pedig alig tudunk hatni az emberekre, akik egyre kevésbé igénylik az egyház segítségét. A kő marad kő, a szennyvíz marad szennyvíz.

Ez a pont az Nouwen szerint - és én is osztom a véleményét -, amikor égetően szükséges egy új hozzáállás az Istent szolgálók részéről. Bármekkora is lesz a jövő egyháza, azok lesznek benne a jövő emberei, akik képesek felvállalni mai világban való jelentéktelenségüket és kudarcaikat. Átkeretezhetjük amit gondolunk, tekinthetünk minderre egyfajta elhívásként, hogy mély közösséget vállaljunk "a siker csillogása alatt megbúvó mély kétségbeeséssel". Észre kell vennünk ugyanis, hogy a szekularizált sikervilágban a legtöbben - hozzánk hasonlóan - csak a felszínen élnek sikeres életet. Valójában nem az egyház vallott csak kudarcot, hanem annak a társadalomnak a nagy része is, mely körülveszi. A sikeresség, ami a média világából és a környezetünkben élőkből sokszor áradni látszik, elképesztő emberi sorsokat, megtépett és megzuhant életeket takar. A mi sikerünk szerintem nem elsősorban abban lesz a jövőt illetően, hogy megoldásokat kínálunk az egyház nevében az emberek életproblémáira, hanem hogy a sikeresnek és felvilágosultnak látszó szekuláris világban közösséget vállalunk a valójában kudarcokat megélő és bukott emberekkel. Ha az egyház nem egy intézmény magaslatáról osztja az észt, hanem az egyszerű és szenvedő emberhez hajol, az neki is jót tesz, meg a küszködőknek is.

2014. május 19., hétfő

Multiverzum - léteznek más Világegyetemek is?

Rossz hír azoknak, akiket kiborított az előző bejegyzésben említett Conchita Wurst: lehet, hogy számtalan hozzá hasonló szakállas nő létezik a világon - csak nem a mi Univerzumunkban. A multiverzum elmélet elég felkapott lett az utóbbi időben, s még a fizikához nem értőként is érdemes lehet belegondolni abba, mi van ha nem a mi Világegyetemünk az egyetlen?

Az elgondolást meg sem kísérlem megmagyarázni. Ehhez elő kellene szednem Schrödinger macskáját abból a bizonyos dobozból és belebonyolódni a kvantumrendszerek fizikájába. Ha én sem értem, mit untassak vele másokat?

A lényeg, hogy a még hetvenes években feldobott labda (az amerikai Hugh Everett ötlete alapján) mára elég közkedvelt lett a tudósok táborában. Ennek értelmében nemcsak a mi világunk létezik, hanem számos más Világegyetem is. Ezt persze igen nehezen tudjuk elképzelni, hiszen a saját Univerzumunk méreteiben sem lehetünk holtbiztosak. Jelenleg semmit nem tudunk megfigyelni, ami 13,7 milliárd fényévnél messzebb lenne tőlünk (ezért gondoljuk világunkat ennyi idősnek). Azt viszont a csillagászok már megvizsgálták, nem kisebb-e a Világegyetem ennél? A kérdés megválaszolásához ismétlődő mintázatokat kerestek a kozmosz mikrohullámú háttérsugárzásában, és az eredmények egyelőre azt mutatják, nincsenek ilyen mintázatok. Ez viszont azt is jelentheti, hogy a világ még az előbb említett 13,7 milliárd fényévnél is messzebb nyúlik - vagyis felfoghatatlanul óriási, esetleg végtelen is lehet. (Legalábbis térben, akár egy labda, melynek nincs "eleje" vagy "vége", hanem egy pontján elindulva és előre haladva egy idő után ugyanoda érünk vissza.)

Ha pedig a Világegyetem valóban végtelen, minden kvantumdöntés kimenetele lejátszódhat valahol, akkor is ha nagyon valószínűtlen. Az elképzelések szerint lehet, hogy van valahol egy másik Föld, ahol csak szakállas nők indulnak az Eurovíziós Dalfesztiválon, de a jó hír, hogy olyan világ is létezhet, ahol ilyesmi nem fordulhat elő. Lehet, hogy létezik egy olyan Univerzum, melyben egy Sytka nevű ember éppen azon gondolkodik, hogy blogot kellene indítania, egy másik világban pedig egy másik Sytka éppen most fejezi be a sajátját. A lehetőségek száma végtelen, de az eseménytér - vagyis az alternatív valóságok - ugyancsak végtelenek, ezért a legfurcsább forgatókönyveknek is van hely. A párhuzamos valóságokban bármi megtörténhet.

Mindez persze elég bizarrnak hangzik, és első hallásra egy szombat délutáni sci-fi sorozat szkriptjére emlékeztethet bennünket. A furcsaságokat fokozva érdemes elmondani, hogy a fizikusok már módszert is kidolgoztak arra, hogyan lehetne bizonyítani más Univerzumok létezését.

A multiverzum elméletek természetesen nem arattak osztatlan sikert, minden bizonnyal azért is, mert pillanatnyilag nem verifikálhatóak és nem is falszifikálhatóak - az előbb említett bizonyítási módszer is pusztán elképzelés. Ez viszont azt jelenti, hogy szigorú értelemben a sok-sok világról szóló agyalgatás nem tekinthető tudományos elméletnek. Egyelőre úgy látom, a multiverzum fogalmát sokkal inkább filozófiai célokkal szeretik felhasználni, mégpedig a teista gondolattal szemben. Isten végtelenségét a világegyetemek végtelenségére cserélve többen úgy vélik, egyszer és mindenkorra kiszoríthatják a természetfeletti sík lehetőségét az ideológiai vásártérről. Azonban nem teljesen világos számomra, hogy amennyiben több Univerzum létezik, miért ne állhatna azok mögött egy Teremtő Isten? Vajon ha még saját világunk méreteivel sem vagyunk tisztában, mennyire érdemes elképzelt valóságok meg nem ismert, fel nem tárt mibenlétéről gondolkodnunk? Ha arra sincs esélyünk, hogy megfejtsük a mi létünk legnagyobb rejtélyeit, érdemes olyan valóságokkal törődnünk, ahol - amennyiben egyáltalán léteznek - esetleg egészen más természeti törvények uralkodnak? Vajon milyen lelki mozgatórugók váltották ki (a természetes emberi kíváncsiságon és tudásszomjon túl), hogy elinduljunk a multiverzumok irányába?

Lehet, hogy mégiscsak kicsi ez a nagy világ számunkra.

2014. május 13., kedd

Szakállas vicc

Mintegy kétezer évvel ezelőtt megjelent egy feltehetően szakállas férfi az ókori Palesztinában. Betegeket gyógyított, halottakat támasztott, sokat beszélt arról, mi a valódi érték, és mi nem az. Jót akart, nem bántott senkit, mégis pillanatok alatt megosztotta a társadalmat.

Nem volt jó ránézni, miután meggyötörték. Ha ott lettünk volna, némelyikünk a látványtól elfordítja a fejét, vagy csupán lopva vet rá egy-egy pillantást. Azért bármilyen megkínzott is volt ez a szakállas férfi, összetört arca barázdáiból mégis visszacsillant valami, ami a saját nyomorúságunkra emlékeztetett. Tudtunk azonosulni vele. Kicsit olyan volt ez, mintha magunkat láttuk volna azon az otromba kereszten, ahova fellógatták. Mindez igen régen történt.

Néhány nappal ezelőtt egy másik szakállas férfi is elénk került. Nőnek akart látszani, női ruhát vett fel, női szempillái voltak, női kezei. Három perc és két refrén eléneklése után neki is sikerült eljutnia addig a pontig, hogy megossza a társadalmat. Lehet, hogy médiahack volt, egy szakállas vicc, de lehet hogy kőkemény valóság kívánt lenni. Ki igazodik el bombabiztosan a média bolond világában? Mindenesetre akármi is volt, tökéletesen funkcionált abban a szerepben, amire létrejött: arcba nyomott taknyos zsebkendőként, amibe más fújta az orrát. Akár az első esetben, ezt is nehezünkre esett nézni, egyesek talán a fejüket is elfordították, vagy a távkapcsolóval szavaztak. Ám nem csupán a szakáll zavaró, meg a női pillák. Mindannyian sok gusztustalanságot láttunk már. Ez a gépből pottyant termék bármennyire is megcsinált karakternek tűnt, zavaróan illusztrálta, hogy benne van Európa, ahogy Szabados Ádám olyan frappánsan megfogalmazta. Ez a mi görbe tükrünk volt, önmagunk paródiája, amivé váltunk, amit létrehívtunk európai közösségként.

Az a tendencia és szakadék, ami az egyik szakállas férfitól a legújabb szakállas nőig tart, elképesztő.

A régi szakállas férfi emberekhez hajolt le, hogy felemelje őket a földről, a szakállas nő egy  varázsvilág magas színpadáról nézett le ránk. Mindkettőjük személyisége és tettei toleranciáról beszélt. Az első azt akarta, hogy a bűnösök szabadok legyenek, míg a második azt fejezte ki, hogy szabad bűnösnek lenni. Az első szerint a világ úgy működik, hogy a fiúkból érett férfiak lesznek, férfias tulajdonságokkal, férfiakhoz illő gondolkodásmóddal és tettekkel. A második szerint tökmindegy ez a kérdés, csak prűdek és visszamaradottak csüngenek rajta, a lényeg hogy toleráljuk azt, ami ellen természetes módon berzenkedik minden porcikánk.

A legnagyobb baj azonban az, hogy az első szakállas férfitól nemcsak időben kerültünk messze, hanem világlátásunkban, etikánkban és értékrendünkben is - és tartjuk az irányt, gyorsítjuk a tempót. Polgárpukkasztás ide, műbalhé oda, a világ a szakállas férfitól elszakadva a szakállas nő irányába halad. Még akkor is, ha ő csak egyetlen középszerű dalt énekelt el, míg az első szakállas férfi zeneművek ezreit ihlette. Ez az út hova vezet?

2014. május 11., vasárnap

Mitől lesznek motiváltak a keresztények a gyülekezetekben?

Hiába élünk a nagy magyar búskomorság és cinizmus földjén, mifelénk is szeretik az emberek motiváltnak érezni magukat. Ám nem teljesen egyértelmű milyen módon lehet a keresztényeket motiválni a gyülekezetekben. Talán azzal, ha megdicsérjük őket, nyilvánosan elismerjük, imádkozunk értük vagy fizetünk nekik némi készpénzt? A mai vezetéstudományi elképzelések szerint van ezeknél sokkal jobb megoldás is.

Ahogy Izsák Norbert írja a Pünkösd.Ma legfrissebb számának egyik kiváló tanulmányában, alapvető megfigyelés, hogy egy cégnél a túlfizetett alkalmazottak is sokszor utálják a munkájukat. Megbecsült szolgálók, egyébként tehetséges gyülekezeti munkások is tele vannak elégedetlenséggel, mitöbb közönybe süllyednek. A szokásos sztenderd válaszokon túl - bűn/démon van az illető életében, keveset olvas Bibliát és nem sokat imádkozik - kutatásokon alapuló feleleteket is találunk.

Harry Harlow pszichológiaprofesszor mintegy fél évszázaddal ezelőtt majmokkal kísérletezve rájött arra, hogy az állatok jutalmazás nélkül is képesek megoldani játékos feladatokat. Ennek oka, hogy bizonyos tevékenységek végigvitele belső jutalmazással társul, azaz a majmok egyszerűen élvezettel merültek el a játékban és nem kellett motiválni őket. Ez talán még nem lep meg senkit - eddig is sejtettük, ha valaki valamit szeret csinálni, akkor akár jutalmazás nélkül is megteszi. Ami Harlow-t csodálkozásra késztette, amikor külső jutalmazással próbálta javítani az állatok teljesítményét - például mazsolafalatkákat adott nekik. A majmok a külső jutalmazás hatására egyre többet hibáztak, határozottan romlott a teljesítményük. Később egy Edward Decinek nevű pszichológusprofesszor más körülmények között emberekkel is végzett motivációs kísérleteket és ebből bizonyította, hogy a külső motiváció jelentősen rontja a belső motiváció erejét: 
"Amikor egy bizonyos tevékenység esetén a pénzt használják a külső jutalmazás eszközeként, akkor az alanyok elveszítik belső érdeklődésüket a tevékenység iránt."
Ha fizetnek valakinek a korábban ingyen, örömből végzett munkájáért, egy ideig javulni fog a teljesítménye. Ám abban a pillanatban, amikor a csapokat elzárják, durván, még a korábbinál is jóval alacsonyabb szintre csökken a lelkesedése és ezáltal munkája nívója is.

Szerintem gyülekezeti kontextusban nagyon is érdemes belegondolni a fentiekbe. A vezetéstudományi szakirodalom ismeri a jutalmazás-büntetés paradigmáját. Ennek értelmében ha a menedzser, vagy éppen a lelkész hatékonyan szolgáló és dolgozó tagokat akar látni a gyülekezetében, akkor a közösség szempontjából jónak számító magatartást jutalmazza, ellenkező esetben a rossz viselkedést bünteti. Ez persze kicsit olyan, mintha a gyülekezet tagjait csak egy jobban fejlett patkánynak tartaná - a módszer mégis tudott működni és sok közösségben sajnos ma is működik. Aki Isten személyét tekintve csakis a "megjutalmaz / megbüntet" dichotómiájában gondolkodik, az különösen hajlik arra, hogy az emberekkel is ennek megfelelően bánjon. Ha az ember befizeti a tizedet, jól viselkedik és sokat imádkozik, szépen tesz bizonyságot az istentiszteleten, Isten és a gyülekezet "rámosolyog", szereti és jutalmazza. Ellenkező esetben viszont lesújt rá a Mindenható keze és valószínűleg a közösségben is csökken a szellemi árfolyama.

A fentebb már említett kutatási eredmények alapján azonban létezik jobb megoldás is. Nem kell kívülről motiválni, adott esetben jutalmazni és büntetni az istenadta népet. Nem az a gyülekezeti vezető feladata, hogy fenyegesse vagy vállon veregesse az embereket, hanem olyan körülményeket teremtsen a közösségen belül, amelyek között a tagok a lehető legnagyobb örömet találják szolgálataikban. Ha leszokunk a kockacukor, korbács kettőséről, és arról hogy minden áron kívülről motiváljunk (ami valójában sok esetben irányítani, navigálni, bizonyos sínekre felfektetni akar és nem segíteni), akkor van esély arra, hogy a gyülibe járók belső motivációt találnak maguknak és lelkesedéssel fognak tevékenykedni. Szerintem egy vezető egyik legmarkánsabb szerepe, hogy ebben segítse az elbizonytalanodó vagy kereső tagokat.

Van egy olyan gyanúm, hogy sokan érzik az ösztönök szintjén: a belső motiváció megtalálásának paradigmája lenne a helyes irányvonal. Megvalósításához azonban rengeteg gyülekezetben az alapokat érintő felforgatásra lenne szükség, mert annyira mélyen gyökereznek a jutalmazó-büntető és kontrollálni akaró képzetek. Képesek leszünk feltűrni az ingujjunkat és nekilátni kigazolni az egyház kertjében burjánzó szellemi gyomokat? Milyen lenne egy olyan gyülekezet, ahova csupa belső motivációtól hajtott ember jár?

2014. május 7., szerda

Pihenjünk Istennel!

A szombat kiemelkedik
Megteremteni a világot: egy olyan gyenge és tünékeny lénynek, mint az ember, elég fárasztó melónak látszik. Egy Mindenható Istennek azonban nem jelenthet problémát. Mégis, közismert tény, hogy a teremtés végén, a hetedik napon Isten megpihent. Talán furcsán hangzik, de ókori viszonylatban nem természetes, hogy mi is Vele pihenhetünk...

Mindannyian tudjuk, hogy Isten mintát adott az emberiségnek. Dolgozz hat napon át, aztán a hetedik napon pihenj meg. A teremtés a szombat ünnepe felé mutat, amikorra Isten befejezte, amit elkezdett. Ahogy az egész folyamat elválasztással kezdődött (a világosság és a sötétség szeparációja), úgy elválasztással is végződik: a pihenőnap minden más naptól elkülönül. A zsidó Kabbala még arra is felhívja a figyelmünket, hogy a teremtés páros és páratlan napjai megfelelnek a legősibb zsidó szimbólum, a menóra (hétkarú lámpás) oldalsó ágainak. A hetedik, középső láng magát Istent vagy a szombati pihenőnapot jelképezi. Némi cinizmussal azt is mondhatnánk, a szombat a zsidóság szerint a világ közepe.

A szombat fontosságát a zsidóságban valószínűleg mindnyájan hallottuk már, ám a megpihenő istenség képzete, aki nem marad örökre inaktív, nem volt magától értetődő. A blogomban már korábban említett Mircea Eliade hívja fel a figyelmet az uránikus struktúrájú legfőbb istenekre, akik miután elvégezték a világteremtés munkáját, általában örökre eltűnnek az adott vallás kultuszából. Visszahúzódnak a messzi égbe és dei otiosi-vá, azaz szabados fordításban „munkanélküli istenné” válnak. Úgy tűnik, mintha a pogány istenségek jó része kimerülne, mintha a teremtés órái túlságosan is igénybe vették volna őket, és erejük megfogyatkozásával háttérbe kerülnének. Az így visszaszorult istenekre persze továbbra is emlékezni szoktak és végső megoldásként – ha már minden kötél szakadt – képesek megszólítani is őket. Nagy bajban például az oraonok ezt mondják az egyébként majdhogynem mellőzött teremtő istenüknek: „mindent megpróbáltunk, de téged még segítségül hívhatunk”. Ezek után fehér kakast áldoznak, majd felkiáltanak: „Ó, isten, te vagy a teremtőnk! Légy részvéttel irántunk!”. 

Mítoszokban – például az Enuma Elisben vagy az Atrahaszisz-eposzban – az istenek azért teremtik meg az embereket, hogy végre nyugalmuk legyen: az emberek átveszik az istenek terheit, az istenek pedig élvezik az édes semmittevést.

A Biblia Istene azonban nem ilyen. Egyrészt nem fáradt ki és nem tűnt el (persze egy monoteista vallásban furcsán is venné ki magát ennek az ellenkezője), ráadásul a pihenés nem Isten kiváltsága, aki az emberre hagy minden „piszkos munkát”, hanem olyan dolog, melybe bennünket is bevon. Így az ember a kapott minta szerint együtt dolgozhat és együtt is pihenhet Istennel. Tulajdonképpen minden idejét Vele tölti. Munkatársak és pihenőtársak egyszerre vagyunk: a hat plusz egy nap mindegyikében helye van Istennek. Ez egy olyan életközösség, ami szoros személyes kapcsolatot feltételez. A különféle kultuszok, sőt világvallások istenei mindezt szerintem nem teszik lehetővé ilyen mértékben.

És még fehér kakas sem kell hozzá.

2014. május 4., vasárnap

Az ősi vallások formái a kereszténységben?

Kezdetben voltak az ősi vallások, a maguk kiforratlan, primitív formáival: ezek képezték a gondolati hátterét minden mai, modern és komplex vallásnak, beleértve a kereszténységet is. Mindez meredeken hangzik egy keresztény számára: nem valószínű, hogy a vallásfenomenológia lenne az a terület, mellyel hívő emberként sokan foglalkoznának, ám szerintem érdemes tudni arról, hogyan látszunk kívülről, a vallástudomány szemszögéből.

A vallástudomány nem keresztény teológia: nem kötelezi el magát egyetlen vallás mellett sem. Mivel semmiféle istenség személyével nem számol, a világ vallásait természetes fejlődési folyamatok jelenlegi eredményének tartja. Ezek szerint tehát a kereszténység is csupán egy hitrendszer az összes többi között, még akkor is, ha minden más vallásnál sikeresebbnek bizonyult. Kialakulása összetett társadalmi-mentális folyamatok eredménye, melynek elején az ősi vallási formák állnak, az emberek ősi közösségeiben.

A vallástudomány szerint az emberi faj első, vallásosnak nevezhető elképzelése és gyakorlata talán a mágia volt. A mágia szakrális célra irányuló tevékenység, ami megpróbálja az ember hatókörét kiterjeszteni, hogy a dolgokat - például a természet erőit - a maga javára fordítsa. A túlvilág kényszerítése, befolyásolása jó üzletnek tűnik, hiszen ha a szellemek segítenek, több eső várható, jobb lesz a termés, és a törzs jobban boldogul. A mágia, mint elképzelés kialakulásához szorosan kötődik a mana megjelenése, mely szerint az embert körülvevő tárgyakban és jelenségekben titokzatos szellemi hatalom lapul, a mágia pedig tulajdonképpen ezekhez akar hozzáférni. Mana elvileg bármilyen közönséges tárgyban lehet (az ilyen tárgyakat hívják fétiseknek), de ettől az adott tárgy máris szentté és különlegessé válik: istenszobrok, különleges fák,  kövek, rendkívüli emberek vagy állatalakok lesznek a mana hordozói.

Totem
Az emberiség későbbi korszakában egyre erősödik az igény a túlvilággal való kapcsolatra, ami odáig vezet, hogy a közösség az előtte élt generációkat a túlvilági létbe helyezi és vallásos tiszteletben részesíti. Ezt hívják a vallástudományban totemizmusnak: gyűjtögető és pásztorkodó népeknél a totemnek különösen is nagy hangsúlya van. A totem ősi felmenő, amitől a közösség önmagát származtatja - lehet ember és állat egyaránt. A tisztelet tárgyát képező állatőst azonban szigorúan tilos lesz elfogyasztani, még megsértése is szentségtörésnek számít, azaz tabuvá válik. (Valamikor éppen az ellenkezője történik: egyes kultuszokban az állatős rituális lakomák étele, tehát elfogyasztja a közösség, hogy az ereje beléjük költözzön).

A vallásfenomenológia álláspontja szerint az előbb felsorolt primitív vallási formák akkor érkeztek egy alapvető áttörési ponthoz, amikor megjelent a lélek képzete. Az animizmusnak nevezett jelenség szerint az ember több a testénél: van benne még valami, ami valahogyan az életerővel áll kapcsolatban, és képes a halál után is tovább létezni. Ám ha van az embernek olyan része, ami képes a halál után is fennmaradni, akkor ennek a létezésnek saját tere, saját dimenziója kell legyen: kialakul tehát a túlvilágban való hit, ami kezdetben csak a holtak birodalma lesz, később már benépesül más lényekkel és fogalmakkal. A vallások fejlődésének színpadán megjelennek az istenek.

A fenomenológiai sztori meséjét itt most megszakítanám, a logika azt hiszem ennyiből is érthető. Ebben a nagy folyamban azután elválnak majd egymástól a különféle vallások, melyek kialakítják saját teológiájukat, amit azután évezredeken keresztül csiszolnak, míg eljutnak mai változataikhoz. Ám az ősi formák - vagyis a fentebb említett mágia, mana, totem, tabu, vagy éppen az animizmus - valamilyen módon máig megjelenik bennük. A vallástudomány szerint a kereszténység sem más, mint ezeknek az ősi vallási rítusoknak és gondolatoknak egy modernizált, rendszerezettebb és kiforrottabb változata, a saját istenképével és teológiájával. Ez persze sértően hangzik, hiszen keresztényként éppen arra törekszünk, hogy a démonikusnak mondott és istentelen kultuszoktól elhatárolódjunk - a vallástudomány meg éppen azt állítja, a hitünk alapvető elgondolásai ezekből származnak.

Így tehát ha egy keresztény imádkozik azért, hogy Isten szép időt adjon a hétvégi gyülekezeti piknikre, valójában a mágia keresztény technikájához nyúl: a túlvilágot akarja rábírni arra, hogy a "törzs" (vagyis a gyülekezet) javára cselekedjen. Természetesen a Biblia ezt imádságnak nevezi és nem mágiának, de a vallásfenomenológia szerint az alapelv mindkét esetben ugyanaz. Amikor egy keresztény nem meri kidobni a kukába szétnyűtt és szakadt Bibliáját, mert az mégiscsak Isten Igéje, tulajdonképpen úgy tesz, mintha hinne a mana létezésében: eszerint maga a tárgy hordoz valami szellemit. Az egyháztörténelemben az ereklyék amúgy is ilyesmit jelenítettek meg, de egy vallástudós magára a Frigyládára is ezen a módon gondol: a láda fétis, mert a szellemi erőt, a manát hordozza, amit nem szabad megsérteni.

Nos, mindez valószínűleg furcsán, vagy rosszabb esetben botrányosan hangzik egy keresztény fülnek. Így látszunk kívülről, a vallástudomány szemszögéből, mely az emberiség globális fejlődése kontextusában helyezi el a hitünket. Mi a véleményünk?