Nem készült, született - interjú az Egyszerű Fordítás egyik fordítójával

Az egyik, a háromféle borító közül

Bizonyos értelemben az év legjelesebb teológiai-tartalmú eseménye, hogy ezekben a napokban lát napvilágot egy igen régóta várt projekt gyümölcse: itt az Egyszerű Fordítás teljes verziója! Ó- és Újszövetség, a lehető "legmagyarabbul" olvasható, laikusoknak, szakembereknek egyaránt. A blogban újdonságként - mielőtt leírnám véleményemet az új kiadványról - a botcsinálta riporter bőrébe bújtam és egy rövidke kérdezz-felelek formájában megkerestem Szőcs Zoltánt, aki a szöveg egyik fordítója volt.

Óriási munka, nagy felelősség, hosszú várakozás, alaposan felcsigázott olvasóközönség. Valószínűleg az Egyszerű Fordítás elkészítése nem volt egyszerű. Szőcs Zoltán válaszolt a kérdéseimre.

- Még mindig sok olyan nyelv van a világon, melyre nincs lefordítva a Szentírás, de a magyar nem tartozik ezek közé, hiszen elég széles kínálatból válogathatunk. Miért volt szükség arra, hogy a számos magyar bibliafordítás mellett rendelkezésre álljon az Egyszerű Fordítás is?
Szőcs Zoltán: A Szentírás mérhetetlen gazdagságát egyetlen fordítás sem adhatja vissza teljesen, viszont mindegyik hozzátesz valamit a korábbiakhoz. Így gyarapszik a megértésünk mélységben, szélességben, magasságban. Minden generációnak meg kellene birkóznia az új fordítás feladatával - ahogyan halad az idő, a Szent Szellem egyre többet kijelent az Írás titkaiból. Másrészt a nyelv is él, azaz változik, amihez alkalmazkodnunk kell. A hagyományos egyházak abban a tévedésben vannak, hogy lehetséges egyetlen "tökéletes és teljes értékű" bibliafordítást elkészíteni, amely mindent lerögzít, és az illető felekezet egyfajta "hivatalos etalonja" lehet. Évszázadokig ilyen igénnyel lépett fel a Vulgata. A reformáció egyik nagy gátszakadása éppen az volt, hogy e koncepció helyett minden nemzetnek a saját nyelvén kell újrafogalmaznia a Biblia üzeneteit. Nyilvánvaló, hogy amikor az első nemzeti nyelvű bibliafordítások megszülettek - akkor történt az igazi áttörés, az volt a valódi reformáció első lépése! Valójában egy bibliafordítás soha nincs befejezve - azt csak egy időre abbahagyni lehet.
- Ha missziós célzattal készült az Egyszerű Fordítás, vannak-e visszajelzéseitek arról, mennyire forgatják nem hívő emberek?
Zoltán: Hozzám nem érkeztek ilyen visszajelzések. Ezt a könyvterjesztők tudnák megmondani.
- Sokan azzal "vádolják" az Egyszerű Fordítást, hogy nem csak egyszerű, hanem teológiailag pontatlan. Bár érthető, de inkább értelmez, mintsem az eredeti szöveg tartalmát adja vissza...
Zoltán: A fordításban közreműködő csapat minden tagja teljes erővel arra törekedett, hogy az eredeti szöveg értelmét adjuk vissza, de mai magyar nyelven. Semmiféle teológiát nem vittünk bele. A team sok szakembert is tartalmaz, akik a maguk területén magas fokú képzettséggel (akár doktori fokozattal is) rendelkeznek, valódi bibliatudósok, nyelvészek - és hosszú évek óta főállásban ezzel foglalkoznak. Az első nyersfordítást számos ilyen szakember lektorálta, javította, ellenőrizte - éppen azért, hogy semmilyen teológiai "ferdítés" ne kerülhessen bele. Hitünk és meggyőződésünk szerint valamennyien megtettük, amit megtehettünk, hogy ez a fordítás az eredeti szövegek értelmét hűségesen visszaadja mai magyar nyelven. Nyilván lehet még rajta javítani - ezt a munkát fogjuk is folytatni, és minden javító szándékú javaslatot szívesen fogadunk. Ha valakik jobbat, hűségesebbet tudnak készíteni, annak csak örülni fogok. Szabad a pálya, mutassák meg, hogyan kell igazán jó fordítást készíteni! Én leszek az első, aki gratulál nekik, ha megérem!  
- Gondolom ezt a hatalmas munkát nem egyedül végezted. Mi volt a te szereped a fordítás egész folyamatában és kikkel dolgoztál együtt? 
Zoltán: A munkában több bibliafordításra szakosodott nemzetközi szervezet, intézmény, és számos külső szakértő működött közre. Magyar részről is többen dolgoztak a fordításon. Maradjunk abban, hogy az eredmény teljes mértékben team-munka gyümölcse. A WBTC  (World Bible Translation Center, a Biblia különféle nyelvekre való lefordításával törődő szervezet - Sytka) több, mint 30 éve jött létre, és azóta széles szakembergárdával rendelkezik. Több tucat bibliafordítást "szültek meg" kínai, indiai, afrikai nyelveken és arabul  is - Európában hasonló fordítások készültek román, bolgár, lengyel, horvát, és ki tudja még hány nyelven. A BLI mögött is hosszú történet áll.
- Egyébként nehezebb volt az Ószövetséget egyszerű nyelvezettel visszaadni, mint az Újszövetséget?
Zoltán: Nem. Csak szeretni kell - akkor minden "olajozottan megy". Persze, vannak különösen nehezen érthető  részek az eredeti szövegben, de ez külön probléma.
- Mégis, melyik szakaszok okozták a legnagyobb fejtörést a fordítási munka során? Esetleg volt személyes kedvenc részed?
Zoltán: A csoporton belüli nézetkülönbségek szeretetben történő áthidalása: inkább ez volt a nehéz, nem a fordítás. A kedvenc részeim az 1Mózestől a Jelenésekig terjednek. Az apokrif könyveket nem szeretem, ám azokkal nem is kellett foglalkoznom. Viccen kívül, a próféták írásai, az Énekek Éneke, Jób, a Példabeszédek és a Jelenések könyve (ez különösen nagy élmény volt számomra), Pál szenvedélyes levelei, a Zsidókhoz írt csodálatos levél, az Apostolok Cselekedetei, a történeti könyvek... a helyzet az, hogy mindet nagyon szeretem! Mi volt igazán nehéz? Az evangéliumok! Önmagában hosszú téma, bele se kezdjünk, mert nem tudnám abbahagyni. A teljes anyag, a történetek, a beszélgetések, a tanítások izráeli környezetben zajlottak, és héberül, valamint arámiul hangzottak el. Ám ami a kezünkben van, az görög nyelvű szöveg, amit valószínűleg héberből fordítottak. Még előttünk áll annak feltárása, hogy eredetileg hogyan is hangozhattak a szövegek, mi is történt, ki és mit mondott kinek, és aki hallotta, mit értett meg belőle.
- Milyen személyes indokok vesznek rá valakit arra, hogy egy ilyen munkába belefogjon?
Zoltán: Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer ilyesmiben részt vehetek majd... Eredetileg arra kértek, hogy segítsek a munkában - egy korábbi változatot kellett javítanom, hogy helyes magyarsággal szólaljon meg -, amit elvállaltam, megcsináltam, ahogy tudtam. A reakció az volt, hogy a munkát folytassam! Ez 12 évvel ezelőtt történt. Fejest ugrottam a feladatokba, azután pedig már nem is akartam belőle kimászni. Nagyon nehéz körülmények között, de jól haladtam, végül 2003-ban megjelent az Újszövetség egyszerű fordítása. Szívesen fogadták, egyben máris kérték az Ószövetséget is ebben a stílusban. A WBTC - látva a nagy igényt a folytatásra - azt mondta, vágjunk bele.
Ugyanakkor mindvégig hátszéllel vitorláztam. Ha azt állítom, hogy Isten a kezében tartott ebben az időszakban, akkor a tizedét sem mondtam el a valóságnak. Valójában egy ilyen munkát nem lehet "kiadni" valakinek. Nem lehet "kitalálni", hogy "ugyan csináljunk már egy új magyar Bibliát!". A jó fordítás nem készül, hanem születik - erről megkérdezheted a költő-műfordítókat! Ők azt mondják ihlet kell hozzá - mi ezt másképpen fogalmazzuk, mert tudjuk Kitől jön az erő a futáshoz. Másképpen nem lehetséges végigfutni ezt a pályát! Azt gondolom, hogy a magyar nyelv az egyik legnagyobb kincs a világon. Ahogyan mi megfogalmazzuk az igéket, abban felcsillan valami egészen eredeti és új szín, amelyet más nyelveken nem lehet kifejezni. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez minden más nyelvre is érvényes - de nekünk a magunk kertjét kell gondoznunk.

Az új Egyszerű Fordítás teljes verziója október elsejétől már rendelhető!

Tovább

A hit és a formája

Reggeli felkelés után ajánlatos egyesével felcsatolni a szellemi fegyverzetet: egytől-egyig az összeset, az igazlelkűség derékövétől a Lélek kardjáig. Ha hiánytalanul öltözködünk, az megvéd egész napra. Aztán ott van az ima és bibliaolvasás: minden nap kötelező, az imát pedig úgy kell befejezni, hogy "Jézus nevében, ámen". Ördögűzés? Nem probléma. Hangosan rá kell parancsolni a démonokra (katolikusoknál jó az is, ha van szenteltvíz valahol a farzsebünk környékén) és kikiabálni őket a paciensből.

Bibliai gyakorlatok? Engem sokszor inkább a mágiára emlékeztetnek. Csiribí-csiribá, halleluja, ámen.

Nem gúnyolódom, csak kicsit pukkasztani szeretnék. Tényleg csak kicsit, mert tulajdonképpen elkerülhetetlen, hogy a hitünk ne járjon együtt bizonyos formákkal. Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor látható alakba önti a meggyőződését, és ezek a pillanatok nem feltétlenül kötődnek valamilyen vallásosan szakrális eseményhez sem. A fiúk és lányok gyűrűvel jegyzik el egymást és kiöltözve, nagy zabálás keretében adják hírül a világnak azt a belső meggyőződésüket, hogy szerelemből házasodnak. A gyerek tortát kap a születésnapjára, lángoló gyertyákkal, marcipánfigurával, közben vakuk villannak, felhangzik a hepibörzdéj és mindenki együtt örül annak, ami nem megfogható, ám nagyon is valóságos jelenség az ünnepi légkörben. A lényeg odabent, a forma idekint van.

A meggyőződés, a belső értékrend, a gondolkodásmód tehát megtestesül, alakot kap, s nincs ez másként a hitéletünkben sem. Bemerítkezünk, mert kifejezzük a hitünket, és úrvacsorázunk, mert megmutatjuk, hogy gondolunk Jézus halálára. A hitünk együtt jár formákkal, ez nem vitatéma, ezen azt hiszem nem fogunk összeveszni. A probléma akkor kezdődik, amikor a sorrend megfordul, és már azt kell mondjuk, a formákat követi némi hit. Ez az a küszöb, amin átlépve a hitből a mágia térfelére jutunk.

Mindez azért jutott eszembe, mert Szkéva fiairól olvastam az Apostolok Cselekedeteiben. A sztori ütős, két világot, két szemléletmódot feszít egymásnak. Először is megtudjuk, hogy Pál munkáján keresztül Isten ou tas tychousas, "rendkívüli és szokatlan" (görög kifejezésmód) csodákat tett. Még a Pál keze által érintett kendők és kötények is betegeket gyógyítottak. Elsőre talán már ez is elég mágikus hókuszpókusznak hangzik: gyógyító kendők, gyógyító kötények. Ilyesmi az egykori Budapest Tévé késő esti műsorába passzol, nem a Szentírásba. Lukács azonban tudja miről tudósít, és az nem mágia: ugyanis épp ezután tesz említést azokról, akik a formákat lemásolják. Ez már abban az időben sem volt ritka jelenség. A diaszpóra-zsidóság tagjai között akadtak olyanok, akik egyszerűen megpróbálták kopírozni Izrael és a pogány vallások elemeit. Maga a tartalom, a hit veleje nem kellett nekik, mert azt gondolták, bizonyos technikák magukban is hatékonyak. A másolások között fennmaradt egy híres varázslóformula: "kényszerítelek téged Jézusra, a héberek Istenére". Szkéva fiai is ilyesféle formával próbálkoztak, ám a mágia nem fejtett ki valódi erőt és a démonűzéssel próbálkozó hét srác beégett. Noha az akció balul sült el, ám egyetlen pozitív hozadéka azért mégiscsak volt: az Efezusban mágiával foglalkozók magukba szálltak, hívők lettek és közülük sokan elégették mágiával foglalkozó könyveiket. Megértették mi a különbség a Jézus-hit és az abrakadabra között: leginkább az, hogy csak az egyik működik...

Jó kis csavarral van itt dolgunk: Pál kendőiről a látszattal szemben kiderül, hogy azok nem mágikus kellékek, hanem eszközök Isten gyógyításában. A formálisan szinte keresztényinek tűnő eljárás a démonűzésnél - mely ráadásul Pál tekintélyére is hivatkozott - pedig éppenhogy mágia, amihez a látszat ellenére sincs semmi köze Istennek. Hát nem ismerős térfélcsere ez? Előfordul ma is!

Érdekes egyébként, hogy a katolikus egyházban hétféle szentséget tartanak fontosnak, míg a protestáns gyakorlat csupán két formalitáshoz (a bemerítkezéshez és az úrvacsorához) ragaszkodik. Persze tudjuk jól, a felszín alatt sokkal több próbál utat törni magának mindkét táborban. Én azt hiszem manapság igencsak a formák idejét éljük. Ezek többsége persze nem mágikus, hanem egyszerűen üres. Miért? Az erő hiánya miatt. Hihetetlen mennyiségű formát kell legyártanunk, ha már erő nincs túl sok a kereszténységben. A formák legnagyobb veszélye ebben a fajta helyettesítésben rejlik: fenntartja a működés látszatát, tehát megnehezíti az őszinte szembenézést, lassítja a felismerést és ezáltal a helyreállást is. Vajon mikor jön el az a pont, amikor a forma a hit elé kerül és mit lehet tenni azért, hogy visszatelepedjen a saját pozíciójába?

Egy biztos: ha a kereszténységben nincs igazi erő, inkább látnék az egyházban ürességet, a papok arcán tanácstalanságot, a vezetők homlokán kérdőjeleket, mintsem a forma-gyár újabb "megoldásait". Az egyház üressége meglehet rossz üzenet a világnak, de őszinte vallomás Istennek. A formák és mechanizmusok túlzott erőltetése viszont leleplező, mert csak azt mutatja, takarni akarjuk mennyire üresek vagyunk.

Tovább

Jézus és Jézusné

Felesége volt Jézusnak! Az erről szóló papirusztöredék igencsak hitelesnek tűnik. Most aztán magyarázkodhatnak a katolikusok a cölibátus kapcsán. Az evangéliumok elhallgatták ezt a fontos igazságot. Nagyjából ezekkel a mondatokkal lehetne összefoglalni a napokban felröppent hír körüli érzelmeket, melyek egy hitelesnek nevezett kopt irat kapcsán fogalmazódtak meg.

Maga a lelet.

A tényeket nem szeretném hosszasan ismertetni, mert minden hírportál lehozta őket. Röviden és tömören, előkerült egy IV. századi kopt irat (joggal nevezhetnénk "ókori cetlinek" is, hiszen 3,8 x 7,6 cm nagyságú), mely Karen King, a Harvardi Egyetem szakértőjének vizsgálata szerint korát tekintve hitelesnek nevezhető. A szövegben King a következő mondattöredéket találta: "Jézus azt mondta nekik: a feleségem...", majd közvetlen ezalatt a következő sorban: "ő lesz az én tanítványom". Minden jel szerint ez az első olyan ókori szöveg, mely Jézus lehetséges feleségéről tesz említést.

A témát persze azonnal felkapta a sajtó, minden újság említést tett róla, s egy tudóstól meglepő módon még  az "ateista pápa" Richard Dawkins is felrakta saját honlapjára. Úgy tűnik, sokan azonnal döntést hoztak és úgy vélik, Jézus nősülésének kérdése ezzel már eldőlt vagy bebizonyosodott... Azt hiszem, ez keveset mond magáról a leletről, de sokat elárul az emberek hozzáállásáról.

Az igazság azonban az, hogy a kutatás messze nem zárult le. A leletet egyelőre további vizsgálatoknak vetik alá (többek között a tinta összetételét is elemzik, hogy az mennyiben felel meg az ókorban használtaknak), de egyébként is tudományos viták kereszttüzébe került. Ha minden vizsgálat után mégis bebizonyosodik, hogy az irat hiteles, szerintem az sem jelent semmi különöset. Fontos megjegyezni, hogy itt nem a tartalom, hanem az irat kortörténeti hitelességét lehet igazolni. Magyarul, a cetli tényleg abból a korból és közegből származik, ahonnan sejtették. De mi a helyzet a tartalom megbízhatóságával?

Szerintem semmi. A hírek alapján a magam részéről egy tipikus gnosztikus vagy ahhoz nagyon hasonló karakterű dologra tippelek, melyből eddig is rendelkezésünkre állt egy csomó (elég csak a Nag Hammádi kódexekre gondolni). Abszolút lehetetlen volna itt és most elmerülni a gnoszticizmus kérdésében, egy mondatban érdemes megemlíteni, hogy a gnosztikus áramlatra alaphangon jellemző volt a titokzatos tanok iránti vonzódás. Egyébként az elképesztően rossz, ámde sajnos elképesztően sikeres Dan Brown-féle Da Vinci kód is sokat merített az ilyesféle anyagokból. Mindenesetre tény, hogy a gnoszticizmus írásos emlékei a II. századból származnak, míg a kanonikus evangéliumok az I. század termékei és szemtanúk, illetve fennmaradt beszámolók alapjain állnak. Ez pedig hatalmas különbség.

Van itt még egy fontos szempont is. Mivel az ókorban még nem állt rendelkezésre könyvnyomtatás, a fontosabb kéziratokat pedig kézzel másolták, egy adott szöveg hitelességének kérdésében perdöntő lehet, hány másolatához férhetünk hozzá. Ha egy iratból csak egyetlen példányunk van, mivel tudjuk összevetni, hogy az esetleges másolási hibákat kizárhassuk? Jelen esetben semmivel. Ez a probléma jelentkezik más gnosztikus szövegek - például a népszerű Júdás evangéliuma - esetében is.

A dolog szakmai részletein túl azonban Jézus megnősülésének okai is furcsák számomra. Persze mai fejjel gondolok bele a szituációba, miszerint Krisztus az esküvő előtt közli mennyasszonyával, hogy hamarosan úgy is meg fog halni, de addig is számára a házasság csak marginális kérdés lesz. Vajon reális gondolat, hogy valaki, aki egész életében a halálára készül, a megváltás művét tartja szem előtt és már 12 évesen is azt mondja szüleinek, neki az Atya dolgaival kell törődnie, az valakit feleségül vesz? Szerintem az egész kérdés elég nehezen passzol az evangélium történeti keretébe, Jézus küldetéstudatába, és a saját életéről vallott elképzeléseibe. Mindez persze nem bizonyíték, csak játék a gondolattal, ugyanakkor a "szenzációsnak" kikiáltott lelet ellenére egyelőre semmi komoly jelét nem látom annak, hogy bármi is megdőlne ebben a kérdésben.

Tovább

Jézus, az első liberális-konzervatív radikalista

Jézus gyakran olyan, amilyennek magyarázzuk. Radikálisoknak ő a radikalitás mintaképe, aki szigorúan odacsap, megmond, helyretesz, ha éppen arra van szükség. Liberálisoknak Jézus a liberalizmus prototípusa. Sokat beszél a szabadságról, szombaton is jót tesz, elfogadó hangon szólal meg. A konzervatívok is találnak rajta fogást. Ehhez Krisztus törvényhez való viszonyát veszik elő, azt hangsúlyozva, hogy megőrizte a múlt számos elemét. 

Mindez csak azért jutott eszembe, mert egy-egy beszélgetésben néha elsütik valamelyik verziót: "Én azt mondom, Jézus volt az első liberális" - hangzott egy ismerősöm szájából a minap. Egy másik pedig szentül meg van győződve róla, hogy Jézus kizárólag "igazi radikalistának nevezhető, mi más is lehetett volna". Az ilyen megjegyzések persze nem Jézusról szólnak, hanem arról az illetőről, aki saját világlátását és adott esetben politikai nézeteit kívánja viszontlátni Krisztus figurájában. A libsinek libsi, radikálisnak radikális, konzervnek konzerv.

Szerintem mindannyian egyetérthetünk abban, hogy Jézust egyik kategóriába sem igazságos bezsúfolni. Viselkedése és tanításai alapján nehéz is lenne. Jézus mindegyik, miközben egyik sem. Konzervatívnak hívjuk, csak mert ragaszkodott örök értékekhez? Süssük rá a radikális bélyeget, mert példázatai provokatívak és szókimondóak voltak? Soroljuk a liberalisták közé, mert beszélt a szabadságról?

A fenti "három kategóriából" mindenki megtalálhatja azt a típust, melyre azután "igéket vadászhat" a Szentírásban, hogy igazolja a saját véleményét. A téma többek között a Jelenések Könyve kapcsán is eszembe jutott, ahol maga Jézus az efezusi gyülekezetnek szánt üzenetében mintha a szélsőséges libsiknek adna egy pofont. Ezt mondja:

"De az melletted szól, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit: ezeket én is gyűlölöm." (Jel 2:6)

Jézus nem igazán áll előttünk olyan módon, mint aki valamit gyűlöl. Személyét sokkal inkább a szeretettel kötjük össze. A nikolaiták iránti gyűlölet azonban erénye volt az efezusi közösségnek, ráadásul ezzel a hozzáállással Krisztus is azonosult. Magukról a nikolaitákról egyébként nem sokat tudunk. Későbbi egyházi írók a nevüket az Apostolok Cselekedetei 6:5-ben említett antiochiai Nikolaoszra vezetik vissza, de ez az elképzelés nincs sziklaszilárdan alátámasztva. Mindenesetre az tudható, hogy a nikolaiták olyan irányzatot képviseltek, ami fellazította a gyülekezet és a világ közti határokat. Szinkretizmus, kicsapongás és nyílt erkölcstelenség is megfért a soraikban, amit libertinizmusnak hív a szakirodalom. Persze az ismerősen csengő libertinizmus szó nem egyenlő a liberalizmussal, de ez a bibliai rész jól mutatja, hogy Jézus a szabadság fogalmát milyen határok között képzelte el.

Ahogy fentebb írtam, magát Jézust nem lehet csoportokba sorolni, korlátok közé szorítani, nekünk azonban példát mutatott abban, milyen keretek között éljünk. Ebbe pedig szerintem a szabadság túlzott "kinyújtoztatása" az elvtelen nikolaita-liberalizmus felé épp úgy nem fér bele, mint a törvényeskedő szélsőségesség, ami önmagát konzervativizmusnak szereti feltüntetni, miközben mérgezi az emberek életét. A keresztény élet eszerint inkább az egyensúlyok műfaja, amit nem mindig könnyű megtalálni.

Ettől még Krisztus egyik politikai-társadalmi dobozba se fér bele és nem érdemes pártokhoz vagy mozgalmakhoz kötni. Inkább figyeljünk rá önmagában.

Tovább

Vér és vér, meg a béke vallása...

Állítólag Mohamed prófétát gúnyolta az az amerikai film, amiért a líbiai amerikai nagykövet, Chris Stevens az életével fizetett. Forrong az egész muszlim világ, tüntetések, gyilkosságok, erőszak, felfordulás - a film producerének fejére még vérdíjat is kitűztek, Szudánban pedig a német és brit követség támadás alatt áll. A történet persze nem egy filmről, nem is a borzasztó és teljesen értelmetlen gyilkosságról szól, hanem a vallási fundamentalizmusról. Miért ilyen harcias az iszlám?

Nem akarok nyilvánvaló dolgokkal sokáig foglalkozni. Az elmúlt napokban épp elég hírportál és blog közölt véleményeket, melyek többsége teljesen érthető módon felháborodott hangnemben íródott. Nonszensz és megmagyarázhatatlan miért kell meghalnia egy ártatlan embernek egy film miatt, felfoghatatlan a gyilkosságot követő erőszakhullám, de bevallom őszintén nekem az is nehezen érthető (már ha igaz), hogy miért kell Mohamedet gúnyoló filmet készíteni - amikor a következmények előre sejthetők. Utóbbi kérdésre akármi a válasz, az nem menti fel azokat, akik Chris Stevens-t kivégezték - a "béke vallása" nevében.

Meglepő kifejezés? Pedig az iszlám saját bevallása szerint tényleg "a béke vallása". Ez az, amit rajtuk kívül senki nem vesz komolyan. Kívülállóként persze az is furcsa, ők hogyan képesek saját magukkal elhitetni - kővel, detonátorral, géppuskával a kézben - hogy bármilyen szinten a béke vallását képviselik. A magyarázat csakis muszlim logikával érthető meg. Eszerint háborúnak az iszlám csak azt a fegyveres konfliktust nevezi, amit hitetlenek indítanak a muszlim közösségek ellen, akiknek ebben az esetben természetesen joguk van védekezni. Amikor hajdanában iszlám hódítók indultak nyugatra, az minden látszat ellenére sem volt háború: ezek a cselekmények a futúhát kategóriájába estek, vagyis "nyitások", új területek elérései voltak a muzulmán hit számára. Így persze könnyű jó statisztikát csinálni: az iszlám, mint a béke vallása nem háborúzik, csupán területeket "nyit meg" a hit terjedéséhez. Teljes béke akkor lesz (legalábbis muszlim nézőpontból), ha végül mindenki felveszi az iszlámot.

Ez az ideológia egyébként még akkor is alapvető az iszlámban, ha a történelem során valamennyire türelmesek tudtak lenni a más hitűekkel szemben. Tudvalevő, hogy az általuk leigázott népek esetében felajánlották a dzimma státuszát - vagyis nem kellett áttérni a muszlim hitre, de adót fizetni kötelező volt. Bármennyire is az iszlám fanatikus arcával találkozunk a médiában, történelmi léptékben nézve azt kell mondani, kevés kivételtől eltekintve a muszlimok háborúkban tanúsított magatartása nem sokban különbözött más vallások képviselőinek viselkedésétől. Tehát akkor minden muzulmán vérszomjas fanatikus? Túlzás. De az is az, hogy az iszlám a béke vallása. Egy muszlimnak senki nem parancsolja, hogy szeresse felebarátját és tartsa oda a másik orcáját. Az iszlám valahol a dzimma és a dzsihád határai között áll.

Az a fundamentalista irányvonal, amit nekünk a tévéhíradóban mutogatnak, a vallási megújulás szándékában gyökerezik. Az egyik mozgalom, ami radikális reformokat akart meghonosítani az iszlámban, a szalafijja volt. (Az elnevezés az arab "szalaf" szóból származik és azt jelenti: "akik megelőztek"). A szalafijja először a XIX. században bukkant fel és igen gyorsan el is terjedt az iszlámban. A mozgalom lényegét tekintve tiltakozott minden modernitás ellen és azt hirdette, hogy vissza kell térni az első muszlimok tiszta hitéhez. Az 1979-es iráni forradalom után megerősödtek az erőszakos csoportok, 1990-ben létrejött az Al-Kaida, később pedig a Hezbollah. Ezek a fundamentalista áramlatok mind továbbvitték a szalafijja eszméit és sajnos ki is bontakoztak a maguk rémségeiben. Ennek a levét issza a világ.

Sajnálom, hogy ez a fajta szélsőséges irány ennyire rányomja a bélyegét sokmillió arab emberre, akik egyébként nem vérszomjas őrültek, hanem többségükben egyszerű férfiak, nők és gyerekek. Forrongjon akármennyire a muszlim világ, hajigálják kővel a nagykövetségeket, viselkedjenek állat módjára emberek - még ezzel együtt sem szabad egyetlen nagy tömbként kezelnünk és elítélnünk az összes muszlimot. Tagadhatatlan, hogy az iszlámban ideológiai szinten ott van az erőszak - elég flexibilis vallás ahhoz, hogy kimagyarázza a háborút és erőszakot - de ez nem jelenti azt, hogy több száz millió ember lángba akarja borítani a világot.

Tovább

Idősek és fiatalok viszonya a gyülekezetben

Egyik tanárom egy idős ember, aki a minap az óra közepén meglepő mondatra ragadtatta magát. Azt mondta, megkéri a rektor urat, hogy rúgja ki a tanári állásából, ha úgy észlelik a kollégák és a diákok, hogy "idefent" - és ezzel a homlokára mutatott - "már nem jól teszik a dolgukat". Inkább eltűnik, de rosszul senkit nem akar tanítani.

Becsületes hozzáállás - és éppen azt mutatja, hogy az illetőnek helyén van az esze (a szíve nemkülönben). Az ilyen embereket könnyen lehet tisztelni.

Rájöttem, hogy két világ határán élek. Már nem vagyok a kamaszkorát éppen levetkőző fiatal, aki naivan hisz az emberek jóindulatában és kritika nélkül fogadja az őt ért hatásokat. Azt hiszem magam mögött hagytam a bohém dolgaimat és az idő lekoptatott rólam elegendő salakot, hogy azt mondhassam, valamicske élettapasztalattal már rendelkezem. Viszont előttem áll az élet másik fele, amikor az ember sokat veszít a rugalmasságából, egyre beszűkültebben szemléli a környezetét és erősebben ragaszkodik a rögeszméihez. Lehet, hogy most vagyok a hullámvasút csúcsán és az út innen már lefelé vezet?

Mindenesetre néha azt érzem, ez az a pozíció, amikor igyekszem megérteni az időseket és a fiatalokat egyaránt. Ez a két csoport sok küzdelmet tud okozni az embernek - pont annyit, amennyit én okoztam tinédzserként és valószínűleg fogok okozni (ha megélem) öregemberként.

A gyülekezet egyik szépsége, hogy megfér benne mindkét generáció, még akkor is, ha néha nehezen viselik egymás hülyeségeit. Más igényeik vannak. Ennek egyik jó mutatója a prédikáció. Homiletikai szempontból sikerült kimutatni, hogy a fiatalok és idősek mit várnak el egy jó igehirdetéstől. Boross Géza kutatásai nyomán a fiatalok (18-25 évesek) általában a következőket veszik szívesen:

1. Legyen a prédikáció alaposan előkészítve, ne helyben rögtönözzön a prédikátor. Vállalja be a "rizikós" témákat is!
2. Ossza be jól az időt, ne beszéljen hosszan és terjengősen, viszont mai nyelven prédikáljon.
3. Szakszerűen szóljon az egyes kérdésekről, aki hallgatja, érezze magát megszólítva.
4. Hitelesen beszéljen, sőt a prédikátor egész személye hiteles legyen.

Érdekes mindezt összehasonlítani az idősebbek homiletikai elvárásaival. Szerintük a jó igehirdetést a következők jellemzik:

1. A mai fiatalság kritikáját tartalmazza.
2. Adjon vigasztalást és reményt. A halálról ne nagyon beszéljen, viszont szóljon az öregkor lehetőségeiről: Ábrahám 75 éves volt, amikor Isten hívta, Mózes pedig 80.

Vitatéma lehet, kinek mennyire jogosak az elvárásai és hogy egyáltalán kell-e figyelembe venni bármilyen elvárást, de most az igehirdetéssel szemben támasztott követelményeket csak illusztrációnak szántam, hogy megmutassam a két generáció közti gondolkodási szakadékot.

Az Újszövetségben volt egy fiatalember, aki valószínűleg éppen "saját hullámvasútja" tetején állhatott, ami az életkorát illeti. Abból a perspektívából tekintett a gyülekezetére és kellett mindenféle helyzetben megállnia a gáton. Timóteusnak Pál adott is egy remek tanácsot, hogyan kezelje az idősek és a fiatalok nyavalyáit:

"Idősebb férfit ne dorgálj meg, hanem intsd, mint apádat, a fiatalabbakat mint öcsédet, az idősebb asszonyokat mint anyádat, a fiatalabbakat mint húgodat: teljes tisztasággal." (1Tim 5:1-2)

Azt hiszem ez igen jó hozzáállás Páltól: férfiakról és nőkről beszél, fiatalokról és idősekről, ráadásul fegyelmezési szemszögből. És azt tanácsolja a "hullámvasutas" Timóteusnak, hogy kezelje ezeket apjaként, öccseként, anyjaként, húgaként, azaz amikor fegyelmezi őket tekintsen rájuk úgy, mintha legközelebbi családtagjaihoz beszélne. Bele lehet ebbe magyarázni persze kőkemény szigort is, én mégis érzek egy kíméletes tónust Pál hangjában. A gyülekezet olyan, mint egy többgenerációs társasház, ahol akármennyire is pattanásig feszülhetnek az indulatok, mégis a közös vér összeköti a családtagokat. Pál nem tagadja, hogy generációtól függetlenül szüksége lehet idősnek és fiatalnak a fegyelmezésre - de ennek mikéntjéhez egy normális családban megszokott hangnemet társít. Sokszor ennyivel a problémák zömét meg is lehet oldani.

Tovább

Sirák fia és az élettapasztalat

A közelmúltban már írtam róla, hogy szeretnék egy sorozat keretében foglalkozni az ún. deuterokanonikus könyvekkel, melyek közül első alkalommal személyes kedvencemet, Sirák fia könyvét választottam ki. Komolyan mondom, a szöveg olyan mértékben érdekes és helyenként szórakoztató, hogy a bibliai témák és irodalom iránt nem érdeklődő ateista is találhat benne számára kedves dolgokat.

Az izgalmak előtt essünk túl a száraz tényeken. A könyvet eredetileg héber nyelven írták, ám az ilyen nyelvű kéziratok egyike sem őrizte meg a könyv kezdetét. A rabbinikus irodalom többször utal rá, leginkább a széfer-ben-szíra, azaz "Sirák fia könyve" néven. Mivel a héber szöveg csak igen töredékesen maradt ránk, sokáig szinte semmit nem lehetett tudni róla. 1896-ban azonban egy bizonyos Solomon Schechter egy kairói zsinagóga genizájából olyan középkori iratokra bukkant, melyek Sirák fia héber szövegének részleteit tartalmazták. Később találtak még egyéb verziókat is, közülük kettőt Qumránban, melyek a 2Q18 és 11Q5 jelölést kapták - ha valaki esetleg nem tudja, hogy a helyi könyvtárban milyen szimbólumok alatt keresse őket. :-) A héber iratok mellett azonban a könyvet inkább a görög verzióból, azaz a Septuaginta fordításából, illetve egy latin nyelvű változatból ismerjük.

A szerkezeti felépítéssel nem fárasztanék senkit, egyetlen érdekességet leszámítva: a Sírák 44:1-50:24 szakasz páratlan a maga nemében. Tulajdonképpen egy speciálisan összeválogatott történelmi tabló, melyben a szerző Izrael kiemelkedő személyiségeinek tetteit hozza Hénoktól Ábrahámon, Dávidon, Elizeuson és sok más karakteren át. Ha valaki szeretne egy gyors áttekintést kapni a jelentős ószövetségi személyiségekről, percek alatt átfuthatja a listát (még ha az nem is teljes).

A könyv persze nem ezért szimpatikus számomra. Sirák fia a bölcsességirodalomhoz tartozik, azaz nagyon hasonlít a Példabeszédek könyvéhez mind stílusában, mind tartalmában. A könyvben tulajdonképpen egy sokat megélt idős ember szólal meg, aki a bölcs életmód egyfajta summáját adja és a mindennapi élet számos fontos területére kitér, sőt néhol egész konkrét tippeket ad. Tudvalevő, hogy az eredetileg másálnak nevezett műfaj oktatási célokat szolgált, vagyis rövid, könnyen memorizálható, gondolatpárhuzamok formájában kialakított mondásokat. Ezek között akadnak olyanok, melyek a kanonikus könyvek bölcsességi irataiban nem szereplő témákkal foglalkoznak. Nézzük meg például hogyan vélekedik a szerző az orvosokkal kapcsolatban:

"Tiszteld az orvost, mert jó szolgálatot tesz, meg hát az orvos is Isten teremtménye..." (Sirák 38:1)
"... imádkozz az Úrhoz, és meggyógyít téged... De hívd az orvost is, az Úr alkotta őt is, ő se hiányozzék, mert rá is szükség van. Van, amikor az ő kezében van az egészség..." (Sirák 38:12)

A végére pedig egy kis fenyegetés is jutott:
"Az, aki vétkezik Teremtője ellen, az orvosoknak kerül a kezébe."
(Sirák 38:15)

A pletyka témája az ismert bibliai könyvekben is előkerül, itt sem maradt ki a repertoárból, ráadásul egy humoros toldalék is kikerekedett a végére:

"Ne mondd soha tovább, amit más mond neked, akkor neked sem okoz kárt soha senki. Ne szólj barátodról, se ellenségedről, s ha nincs károdra, akkor ne nyilatkozz. Mert aki meghallgat, óvakodik tőled, és adott időben gyűlölettel néz rád. Ami füledbe jut, az veled szálljon sírba, ne aggodalmaskodj, nem fogsz szétpukkadni." (Sirák 19:7-10)

Hát nem aranyos? :-) Ki gondolná, hogy még olyan témák is előkerülnek, mint az asztali etikett - azaz jó tanácsok arra a szituációra, ha az ember vendégségben kajáláshoz fog. Néhány kiragadott példa:

"Amikor nagy ember asztalánál ülhetsz, akkor ne te nyisd ki elsőnek a szádat. Ne jegyezd meg: milyen sokat tálaltak fel!... Ne nyúlj oda, ahová vendéglátód néz, nehogy összeütközz vele, amikor tálba nyúlsz... Jól alszik, aki nem eszik túl sokat, s reggel, ha fölébred, jó erőben van. Az álmatlanság, hányás, hascsikarás a mértéktelen embernek a sorsa." (Sirák 31:12-20)

Végül érdemes még egy sajátságot megemlíteni, ami egyébként a rokon Példabeszédek könyvére is igaz. Ezek a művek nem csupán a zsidó kultúrkörből merítenek, hanem más országok, más népek, más kultúrák elemeiből is. A Sirák fia szerzője minden jel szerint ismerte a kanonikus Biblia tartalmát, de nem csak azt forgatta. Az ideális bölcsről szóló tanításában leírja, hogy a sok utazás is része a nagy tudásnak:

"Aki sokat utazott, annak gazdag a tudása, a tapasztalt férfi értelmesen beszél. Keveset tud, aki semmit sem tapasztalt, de aki sokat járt-kelt, nagy tudást szerzett. Amíg úton voltam, igen sokat láttam, többet, mint amennyit el tudnék mondani..." (Sirák 34:9-11)

A sok utazás alatt szerzett megfigyelések tovább gazdagították a szöveget, ám többről van szó, mint útiélmények megörökítéséről. Kimutatható, hogy a szerző jól ismerhette a görög és más fontos kultúrákat, melyek egyes elemeit be is építette a műbe. Mindez jól bizonyítja, hogy a választott nép nem élt hermetikus elzártságban a körülötte lévő pogányoktól - mint ahogy sokan elképzelik az ókori Izraelt, ahogy folyamatosan hadakozik és elzárkózik a többi, "nem választott" nemzettől. Ez a gondolat nem fedi az igazságot.

Jó kis könyv ez, mindenkinek ajánlom!

Tovább

A nácibarát pápa zsidókat mentett?

XII. Pius

Az elmúlt években több területen is alapvető változásokat éltem át. Ezek az új élmények sok esetben arra késztettek, hogy átértékeljek dolgokat, kérdéseket, melyekkel kapcsolatban úgy gondoltam, szilárd és végleges álláspontom van. Ezek közül az egyik a katolicizmust és a pápákat érintette. Noha alapvető meggyőződésem nem változott (továbbra is értetlenül állok a pápaság intézménye előtt), azért XII. Pius kapcsán kissé finomítanom kellett a véleményemet.

Ha azt mondom, XII. Pius 1939 és 1958 között állt a katolikus egyház élén, akkor azt hiszem nyugodtan kimondhatjuk, nem volt irigylésre méltó helyzetben. Eugenio Pacelli, mielőtt pápa lett volna, elkövetett egy olyan lépést, ami utólagos megítélésében végzetesen rossznak bizonyult: 1938-ban aláírt egy konkordátumot Hitlerrel és tulajdonképpen kiegyezett a nácikkal. Nekem és mindenkinek, akik jelenleg békés viszonyok között jártathatjuk a szánkat, ez a döntés szimpla megalkuvásnak, gyávaságnak tűnik. Könnyen csapunk az asztalra és állítjuk, mi biztosan másképp csináltuk volna. De miért csinálta így a pápa?

Nem nehéz belátni, hogy az egyik ok a félelem lehetett. Nem tudjuk milyen egy fasiszta ország közepén egy kirobbanni készülő világháború előtt állni, ráadásul egy olyan Németországgal szembenézni, ahol a Kulturkampf hatása alatt a katolikusokat folyamatosan azzal vádolták, nem igazi németek, mivel szemléletük ellenkezik a német nacionalizmus szellemével. Pius és az egész Vatikán döntése mögött az egyik tényező kétségkívül a rémület volt: "a német püspökök, Pacelli érsek, a pápai nuncius és maga a Vatikán is tartott tőle, hogy a német katolikus egyházat egy esetleges második hadjárat, amely sokkal dühödtebb lesz az előzőnél, teljesen meg fogja semmisíteni" - írja Paul Johnson, történész.

A pápa döntésének másik oka kétségkívül ideológiai lehetett: a kommunizmussal szembeni küzdelem. A katolicizmus egyik fő ellensége a mindenféle vallással szembenálló, azokat üldöző "bolsevik veszély". Aki harcol a kommunizmus ellen, azzal lehet közös útszakaszokat találni. Hitler kezdetben ilyennek tűnt, később pedig már nem volt visszaút.

A világháború kirobbanásakor a katolikus egyház összességében - legalábbis hivatalos formában - semmi komoly ellenállást nem tanúsított, még akkor sem ha egymás után érték az attrocitások saját papjaikat vagy ismert német katolikus személyiségeket.XII. Pius azzal védekezett, hogy "pisztolyt tartottak a homlokához" és döntésre kényszerült: vagy beletörődik a helyzetbe, vagy a németországi (és más fasiszta rezsim alatt álló) katolikus egyház teljesen megsemmisülhet.

Ilyen történelmi előzmények után legalábbis nem csodálható, hogy a világháború után, 1963-ban egy bizonyos Rolf Hochmuth nevű protestáns drámaíró A helytartó című darabjában kollaboránsként tüntette fel a pápát, akiből egy nácibarát és tehetetlen báb lett a történelem színpadán. Nos, amennyire olvastam róla, nagyjából az én véleményem is ezekben a szavakban volt összegezhető.

Arról azonban kevesebbet beszélnek (hiszen nincs benne semmi botrányszerű), hogy Pius épületeket adott át zsidó menekülteknek, s a kolostoroknak, apátságoknak ugyanerre adott utasítást. Az sem annyira közismert, hogy négymillió dollárt juttatott katolikus ügynökségeknek abból a célból, hogy Európából zsidókat csempésszenek ki és 1942-ben nyíltan is elítélte a zsidók kiirtását, amit egy évvel később megismételt. A források szerint több ezer, más számok alapján több tízezer zsidó életét mentette meg. Mindezért számos zsidó, köztük Albert Einstein, Golda Méir és Mose Sárét izraeli miniszterelnökök, valamint Isaac Herzog főrabbi köszönetet is mondtak neki és a Világ Igazának nevezték. Úgy tűnik, még a korábban szőrőszszívű holokauszt-emlékközpont, a Jad Vasem is jelentősen megenyhült vele kapcsolatban.

Mindez persze nem azt jelent, hogy XII. Pius helyesen járt volna el saját pápasága idején. Tehetett volna többet is, de a nácikat megállítani vagy csak eltéríteni terveiktől - ehhez a Vatikán bőven kevés volt. Ugyanakkor saját megítélésén és a katolikus egyház hírnevén sokat javított volna egy határozottabb politika. Mondom ezt persze úgy, hogy közben nincs okom büszkének lenni, hiszen a protestáns oldal túltett a katolikuson, ami a nácik támogatását és üdvözlését illeti. A mi mérlegünk szégyellnivalóbb az övékénél.

Tovább