Régi és új

Neoprotestáns evangéliumi hívőként úgy érzem, régóta lóg az európai levegőben a gondolat, hogy a történelmi egyházak és a kisegyházi felekezetek liturgikája, valamint hitgyakorlata áthidalhatatlan messzeségben áll egymástól. Talán a legtöbben úgy véljük, a két oldal távolságtartó viselkedését nem is kell bolygatni: hadd csinálják csak "a történelmiek" a maguk dolgát, ameddig nem szólnak bele a mienkébe. Nos, felüdítő tud lenni, amikor valami olyasmit lát az ember, ami ennek a kényelmes gondolatnak az újraértékelésére serkenti.

Ma már inkább csalódottan gondolok vissza egy ismerősöm régen tett megjegyzésére, aki az autózás világából vett hasonlattal "turbósoknak" nevezte a karizmatikus gyülekezetek tagjait, míg a hagyományosabb közösségekhez tartozóknak a nem kis lenézést jelentő "garázsbeliek" kifejezés jutott. Azon túl, hogy módfelett sértő ez a szóhasználat, jól mutatja azt a dualista hozzáállást, amivel kisegyházi hívőként a nagyobb és a kisebb felekezetek viszonyához tudunk közelíteni. Az ilyesféle primitív gondolkodás nagyjából kimerül abban az előítéletekkel vaskosan megterhelt közhelyben, hogy a nagyegyházi liturgia csakis hamis vallási pózokból áll, amiket képmutató emberek ismételgetnek minden meggyőződés nélkül, ezt pedig még az Úristen is kiköpi a szájából.

Nos, itt Amerikában volt szerencsém ennek az ellenkezőjét tapasztalni, és mit ne mondjak, igazán mélyen érintett, férfiasan bevallva, még meg is hatódtam tőle. Hétvégén ugyanis a wheatoni Resurrection Church vendégei voltunk, mely mind liturgikai, mind felekezeti értelemben igen magával ragadó közösség: a hagyományos anglikán elemeket ötvözi a karizmatikus gyülekezetekre jellemző megoldásokkal. Furán hangzik? Mindenképpen. De azt kell mondjam, a dolog működik, méghozzá jól!

Mindez azt jelenti a gyakorlatban, hogy az istentisztelet egyfajta helyesen adagolt elegyét adja a régi tradícióknak és az újaknak. A szolgálók az anglikanizmusra jellemző ruházatban végzik teendőiket, keresztet vetnek, imaformulákat is használnak, a közösség a régi, hagyományos énekeket is énekel. Mindemellett azonban az igehirdetés a karizmatikus és evangéliumi mozgalmakra jellemző stíluselemeket és mély evangéliumi tartalmakat is felmutatja, nomeg a mai kornak megfelelő dicsőítő zenék is felhangzanak a helyi dicsőítőcsapatnak köszönhetően. De ha ragaszkodunk a fent említett dualizmushoz, akkor is azt kell mondjam, a gyülekezet tagjai nem játsszák ki egymással szemben a hagyományos és a modern liturgiát - láthatóan mindkettőt nagyon komolyan veszik és szeretnének a lehető legjobb módon felhasználni. Röviden úgy lehetne összegeznem, hogy a Resurrection Churchben nem az ember van a liturgiáért, hanem a liturgia az emberért. Minden, amit ebben a közösségben láttam, egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy a résztvevők közel érezzék magukat Istenhez, és ezt a közelséget régi és új formák egészségesen kialakított metszéspontjában keresik.

Igencsak felüdítő volt ezt látni, mert jól reprezentálja, hogy a bennünk gyakran felmerülő igény két tradíció éles elválasztására - ezesetben az anglikanizmus és a karizmatikusság kontextusában - sokszor nem több mesterségesen gerjesztett berzenkedésnél. Ez pedig azt jelenti, hogy képesek lehetünk fenntartani évezredes vagy évszázados hagyományokat úgy, hogy közben nem feledkezünk el arról a modern világról, amely  körülvesz bennünket. Az evangéliumi tartalom megtalálja a maga helyét a különféle hagyományok világában, ha képesek vagyunk felszabadulni a görcseink alól és utat engedni Isten munkájának. Mindezt persze eddig is így gondoltam, de örülök, hogy láthattam egy élő példát arra, hogyan is működik mindez a gyakorlatban.

Tovább

Baptizmus, a határvonal

Nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba, amikor beléptem a Kispesti Baptista Gyülekezet ajtaján. Sok-sok évvel ezelőtt jártam utoljára "hétköznapi" baptista istentiszteleten, kíváncsi voltam mit hoz vissza egykori élményeimből egy mai alkalom. Tulajdonképpen mindent.

Nem fogok pontosan fogalmazni, de Mészáros Kálmán, aki a Baptista Egyház elnöke volt, egy interjúban valami olyasmit mondott, hogy a baptisták egyfajta határt képeznek a felekezetek között. Valahol náluk ér véget a történelmi egyházak konzervatív vonala, egyben itt kezdődik a kisegyházi szemléletmód fesztelensége is. Amennyiben igaz ez a megállapítás - és a magam részéről hajlok arra, hogy elfogadjam -, akkor egy baptista gyülekezet majdhogynem ideálisnak nevezhető, hiszen egyszerre bírja a komoly és laza hangvételt, az ünnepélyességet és az oldottságot.

A kispesti baptistákról semmit nem tudtam, teljesen ártatlanul mentem el egyik istentiszteletükre. Önmagában jót tett, hogy az általam megszokott rituáléktól alapvetően különböző liturgika részese lehettem. Nekem úgy tűnt, inkább a konzervatív irányvonal felé hajlik a közösség (amennyire ezt egyetlen alkalom során meg lehet ítélni), de nem kizárólagosan. Míg az énekek az egykori "hit hangjai" repertoárból kerültek elő, és számomra egyfajta hagyományőrző jelleggel bírtak, az igehirdetés sokkal inkább a ma emberéhez szólt. Utóbbiból csak egyetlen jópofa momentumot emelnék ki, amikor a prédikátor egy kis történetet mesélt el, miszerint meglepetésére anglikán hívőkkel futott össze Budapesten. Érdeklődve kérdezte tőlük, hogy pillanatnyilag kicsoda az anglikán egyház feje, mire mosolygós választ kapott: "Ki lenne? Még mindig Jézus Krisztus".
Összességében jó érzésekkel távoztam ebből a gyülekezetből. Hazudnék, ha azt mondanám, nekem való ez a hely: más karakter vagyok, mint ezek a tesók, de ettől még érezhetem jól magam közöttük.

Nem tudom, hogy a baptistákat hogyan ítélik meg a nagyegyházi szegmens tagjai, mindenesetre a pünkösdi-karizmatikus irányból sok kritika érte őket. Túlságosan lassúnak, Szentlélek-ellenesnek, törvénykezőnek tartották őket. Mára a helyzet szerintem sokat változott (mindkét felekezetben), de az tagadhatatlan, hogy a baptizmus teljes skálája elképesztően széles. Van itt minden, a kőkeményen tradicionálistól a szinte teljesen karizmatikusig. A széles "választék" persze azt jelenti, hogy az is találhat fogást rajtuk, aki simogatni, és az is, aki beléjük rúgni kíván.

Megint egy történet jut eszembe, amit egy barátom mesélt és jól ábrázolja az előbb említett sokszínűséget. Az elmúlt évek egyik baptista rendezvényén az igehirdető egy meglehetősen konzervatív prédikátor volt, aki - talán mondhatjuk úgy, hogy balszerencséjére - felvezetésként egy igencsak fiatalos lendületű, pörgő, táncoló, ugráló baptista dicsőítő csapatot kapott a nyakába. Miután a zenekar a maga természetességében levezényelte a dicsőítést, a prédikátor a látottakon megütközve lépett a karzatra és nehezen bár, de végül csak megszólalt, kérdőre vonva az előtte szereplőket:
- Mit szól a pásztorotok, hogy ti baptista létetekre így ugráltok a színpadon?
- Hát... - jött a válasz - ő is velünk ugrál!

Soha rosszabbat, Isten áldja meg a baptistákat! :-)

Tovább

Kockatalálkozó

Az egyháztűznézőben eddig kivétel nélkül gyülekezetekről írtam, ám most először kicsit felborul az egyensúly és leginkább egy kedves testvéremet kívánom a végletekig fényezni. Ennek oka, hogy bár a veszprémi Evangéliumi Keresztény Gyülekezetben jártam, bevallom őszintén a közösségen túl legalább ennyire kíváncsi voltam arra, kicsoda is a kiváló teológusblogot vezető lelkipásztor, azaz Szabados Ádám.

A látható paraméterekkel többé-kevésbé tisztában voltam: szakállas, családos, negyven körüli fiatalember, masszív teológiai képzéssel, nívós témákat felvető internetes naplóval és két könyvvel a háta mögött. Mindezekkel nem árulok el nagy titkokat, hiszen Szabados Ádám a megszokott kibertéri arctalanság helyett névvel és képpel is vállalja önmagát. Ő nem olyan, mint a bibliai Ádám, aki elbújik egy fa mögé szégyenében - sokkal inkább előlép és bedob valami súlyos teológiai kérdést, felvet valami mély filozófiai témát, amin egyre többen rágódnak olvasói közül. Talán nem sértődik meg, ha "lekockázom": teológusként sem szégyen kockának lenni, szeretni a műfajt és nyakig elmerülni benne. Számomra jó érzés olyan emberek közelében tartózkodni, akik tudják mit akarnak az élettől, és azt is tudják, az élet mit akar tőlük.

Ennek ellenére a nem látható dolgok a láthatóknál is jobban érdekeltek. Így családommal együtt elmentem Veszprém egyébként csodaszép városába, hogy megnézzem ki is áll a kiváló írások mögött. Egy helyi művelődési házba vezetett az utunk, annak is egy viszonylag kicsi termébe, ahol egy klasszikusnak nevezhető, egészségesen visszafogott, azaz természetesen viselkedő emberekből álló gyülekezetet találtunk. Minden nagyon egyszerű volt, ezért lélekben kapcsolódni sem jelentett lehetetlen feladatot számunkra. Ádám felesége vezette a dicsőítést (aki remekül főz, ahogy arról később megbizonyosodhattunk :-)), az istentisztelet többi részét úrvacsora és igehirdetés töltötte meg. Utóbbit természetesen Ádám végezte, aki a 2Tim 1:3-5 szakaszról prédikált. A legtöbben egyfajta "töltelékként", formalitásként tekinthetnek ezekre a versekre, melyek Pál levelének bevezető szakaszához tartoznak. A vérbeli teológus persze nem ijed meg az ilyesféle prekoncepcióktól, és még ezekből a szakaszokból is magvas üzenetet fabrikál - ahogy az nem meglepő módon történt is. Nem tisztem és nem jogom értékelgetni, de az igehirdetés sokoldalúságára mégis érdemes felhívni a figyelmet: egyháztörténelmi kitekintések, a mindennapokból vett illusztrációk és magvas üzenetek egyaránt kirajzolódtak belőle.

Honnan ez a sok ismeret? A választ egy teológusnál mindig az "oroszlánbarlangban", azaz a dolgozószobájában kell keresni. Nos, Ádám esetében ez a kifejezés nem fedi a valóságot: az "angol nyelvű könyvtár" sokkal jobban illene a látható nyersanyag leírására. Voltak ötleteim, hogy ennek az embernek lesz egy nagyobb könyvespolca néhány figyelemre méltó anyaggal, de erre a mennyiségre nem számítottam. Képzeljünk el egy szobát, amit földtől-plafonig megtölt a szakirodalom, körbe minden falon és elérhető szabad helyen. Első reakcióm a "hűamindenségit" volt, a második meg a konkrét, felszín alatt fortyogó, szűnni nem akaró sárga irigység. :-)Olyanokat kérdeztem magamban, hogy "neki miért van, nekem miért nincs?", illetve "hogyan volt képes ennyi mindent beszerezni és mennyibe kerülhetett mindez?". Bár a helyzet rám nézve felháborítóan igazságtalan, abban azért nyugalmat leltem, hogy Ádám blogja sokáig működni fog. A mennyiség alapján a következő kétszáz évre elegendő ihletforrás áll rendelkezésére, csak győzzön írni, mi pedig győzzünk olvasni!

A könyvhegy persze nem önmagáért és az esztétikai látvány megteremtéséért létezik. Ádám nagyon frappánsan fogalmazva azt mondta, egy-egy kötet kinyitásakor nem lapokat és arra nyomtatott betűket lát, hanem mindig egy új világ tárul fel előtte. Aki olvas, tulajdonképpen világról-világra jár, személyes univerzumokba mélyed el, melyek az adott szerzőről és remélhetőleg annak Ihletőjéről adnak képet.

A sok ismeret és tömény szakirodalom ellenére mégis azt láttam, a teológia nem ment szerzőnk agyára. Tapasztalatból tudom, hogy ebben sokat segít egy egészségesen gondolkodó családi légkör egy talpraesett feleséggel és gyerekekkel. Ádám "kockasága" nem csinált belőle szellemi dimenziókban lebegő lényt: bizonyíték erre, hogy néha még arra is ráveszi magát, hogy két rendszeres teológiai mű között egy-egy regényt elolvasson. :-). A hangsúly minden szószaporítás ellenére nem is a könyveken áll, hanem azon az evangéliumi alapokon nyugvó hiten, ami szépen kirajzolódott a gyülekezet karakterében és a családi atmoszférában is. Ha Veszprémben jártok, feltétlenül látogassátok meg őket!

Tovább

Vajha hideg volnál vagy HÉV...

Betegségem miatt régóta frissítettem a blogot, azonban az influenzás tünetek kiheverése sem tudta kimosni belőlem a Hegyen Épült Város (HÉV) gyülekezetben tett látogatásom emlékét. Kis terem, kis gyülekezet, korrekt szellemi légkör - ha jegyzetfüzettel érkeznék istentiszteletre, nagyjából ezeket firkáltam volna a papírra. Tetszik, amikor valaki addig nyújtózik, ameddig a takarója ér és nem akarja magát nagyobbnak feltüntetni a valóságosnál.

Jártam már olyan helyen, ahol a keresztények nagyobb volumenűnek akarták bemutatni saját munkájukat, mint amilyen az valójában. A nagyság óriási és állandó kísértés, mely mögött sokszor az ember fontosságtudata és becsvágya áll: egyszerűen többen akkor érzik elégedettnek magukat, ha sikerül meggyőzniük az egójukat arról, hogy hatalmas dolgokat visznek véghez. A pünkösdi-karizmatikus vonalra különösen jellemző ez a sajátos kísértés. Nem egyszer, nem kétszer hallottam már szószékről hirdetni, hogy én is lehetek olyan, mint Mózes vagy Pál, ez pusztán a saját elhatározásom kérdése. Mondani sem kell, ha ezt a tanítást eltúlozzák, mérhetetlen károkat képes okozni, hiszen az eszméletlen magas mércéket a legügybuzgóbb hívő ember is valószínűleg leveri, a halmozódó kudarcélmények pedig egy idő után válságos helyzethez vezethetnek.

Nos, a Hegyen Épült Város gyülekezetben egyetlen Mózessel sem találkoztam. Egy viszonylag kicsi épület ad otthont egy nagy szívű gyülekezetnek. Belépve többnyire fiatalok és középkorúak fogadtak, akik kedvesnek tűntek és tényleg azok is voltak. A vezetők lelkesnek látszottak, szerintem így is viselkedtek. A dicsőítő csoport hangszerparkja pár zeneszerszámból állt, de nem is törekedtek arra, hogy lemossák a Rolling Stones-t.

A szemem elé tárult közösség reális képet sugárzott önmagáról: minden pont olyan volt, amilyennek elsőre látszott. Senki nem törekedett arra, hogy hirtelen felindulásból fogadalmat tegyen a világ megváltoztatására vagy legalább Budapest szellemi térképének felforgatására. Ahogy hallgattam-nézegettem a közösség programnaptárát, abban is olyan rendezvényeket találtam, amelyek megfelelnek az erőforrásoknak. Az ilyesfajta mentális kiegyensúlyozottság, ami látja a takaró végét és nem akar annál tovább nyújtózkodni, feltétlen élmény számomra. Az ember szerintem nem akkor áll a helyén, ha határtalanul álmodozik mindenféle szellemi magaslatokról és puszta kézzel próbál hegyeket lebontani, hanem amikor képes jól gazdálkodni mindazzal a lehetőségtérrel, amit Istentől kapott.

Fényes Lóránd, a gyülekezet lelkipásztora igehirdetésében a személyes pünkösd szerepéről és nélkülözhetetlenségéről beszélt. Nagyon tetszett, hogy az egész kérdést nem a pünkösd élményvilága, a hirtelen jött érzelmi felindulás, a Szentlélek személyének mélyteológiai elemzése felől, hanem inkább annak egész életre való kihatása oldaláról ragadta meg. A pünkösd lényege nem az erőfitogtatás, a nyelveken szólás csiszoltsága, a karizmatikusság felsőbbrendűsége - hanem a Szentlélek teljes uralma az ember egész élete felett. Ha a Szentlélek mindenhol valóságos az ember életében, akkor akár imádkozik, akár Xbox-on szórakozik, Isten képes minden dolognak örömet, értelmet és lendületet adni. Nagyon tetszett, amikor Lóránd a klasszikus karizmatikus gyakorlattal szemben azt mondta: a Szentlélekért való könyörgés nem koncentrálódhat egyetlen konferenciára vagy istentiszteletre. A lényeg nem az, hogy aki szeretne betöltekezni, az elmegy egy "tüzes alkalomra", ahol nagy szolgálók ráteszik a kezüket és vagy sikerül, vagy nem nyelveken imádkoznia - ahogy ennek forgatókönyvét sokan elképzelik és próbálják gyakorolni is. A betöltekezés eleve nem pontszerű esemény, nem egy dedikált alkalommal indul és végződik, hanem a szomjúsággal, a vágyakozással kezdődik...

A HÉV gyülit tehát egész más területeken ragadta el a hév, mint sok más kis közösséget általában. Meglátásom szerint a dicsőítő dalok, az egyszerű szavak, a láthatóan sallangmentes, a vallásos rituálékat háttérbe szorító, a természetfelettit természetessé tévő atmoszféra képezi ennek a gyülekezetnek az erejét. Bár bevallom őszintén, nekem kicsit hosszúnak tűnt a több, mint két órás alkalom, mégis elég otthon éreztem magam ahhoz, hogy ne kezdjek feszengeni a székemen.

Elkapkodott és felületes dolog lenne egy egész gyülekezetről egyetlen istentisztelet alapján markáns véleményt alkotni. Azonban bármennyire is sovány az a pár óra, amit az ember egy ilyen helyen eltölt, arra mindenképpen elég, hogy beleszippantson a szellemi légkörbe és megérezzen valamit a hely szelleméből. Nekem pedig úgy tűnt, fent a hegyen jó levegő van... ez a város jó helyre épült.

(A gyülekezet weboldala: Hegyen Épült Város)

Tovább

Fel Felé az Agapéban

Az az ember, akinek sok nehézsége van az életben, bőven kap ízelítőt milyen érzés mindenféle testi-lelki problémák súlya alatt görnyedezni. Én úgy gondolom, hogy Jézus nagyon profi abban, hogyan kell szellemileg agyonütött, búskomor és életunt embereket felemelni a padlóról - és azt hiszem ebben a feladatban nagyon számítana a gyülekezetekre is. Az Agapénál valamit megsejthettek ezzel kapcsolatban...

Ezúttal a pestszentlőrinci Agapé gyülekezetben fordultam meg, ráadásul olyan istentisztelet résztvevője lehettem, ami számomra mindig az egyik legpozitívabb élmény: huszonegy új tesó bemerítkezését nézhettem végig az egyébként elég hosszú, mintegy két és félórás alkalom során. Nem is az egész istentisztelet menetrendjéről, a bemerítés aktusának megtörténtéről vagy az egyébként kiváló igehirdetés témájáról szeretnék írni - ezek mind olyan dolgok, hogy ha valaki látta, akkor örömmel nyugtázta őket, ha pedig kimaradt belőle, nem lehet pusztán utólag elmesélni. Inkább arról a lelkületről és hozzáállásról tennék említést, ami az Agapé sajátja.

Mindjárt itt van vezető lelkészük, Perjesi István. Nagyon régóta ismerem őt, számtalan prédikációját volt alkalmam végigülni. Ha pisztollyal kényszerítenének se tudnék egyet sem mondani ezek közül, ahol ne éreztem volna azt a mindent elsöprő derűt, életkedvet és bátorítást, ami ebből az emberből árad. Emlékszem István egyik emlékezetes igehirdetésére, amikor Ehud-ról, a Bírák könyve egyik bírájáról beszélt. Aki olvasta, tudja hogy az a sztori mindennek nevezhető, csak felemelőnek nem: annál inkább egy klasszikus ószövetségi, erőszakkal és vérrel terhelt rövid epizód, ami tökéletesen passzol a bírák korszakának nyers szituációjába. Nos, ennek ellenére István szolgálata által olyan igehirdetés kerekedett belőle, hogy az még egy agyhalott zombi arcára is mosolyt kanyarítana. Tanulságos, hogy míg egyesek kezében a Biblia pozitív történetei és szakaszai is agyoncsapott és lesújtó üzenetté változnak, addig az igazán tehetségesek épp fordítva csinálják: a brutális szentírási passzusokból is olyan módon formálnak prédikációt, hogy az ember felbátorodik tőle.

Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom az Agapé gyülekezetben tapasztalható légkört és szellemi atmoszférát, akkor azt mondanám: lelkesítő. Az állandóan panaszkodó, vélt és valós fájdalmakkal teli, terheket cipelő magyar emberek számára íme itt egy gyülekezet, ami felemeli őket a koszos padlóról és életkedvet önt beléjük. Ez pedig, tisztelt hölgyeim és uraim, hatalmas fegyvertény.

Igazságtalan lennék azonban, ha csak Perjesi Istvánt emelném ki, hiszen láttam ma egy egyszerű, de nagyszerű dicsőítő zenekart, akik nem félnek a sokszor szimpla dicsőítő nótákat reggae-s vagy jazz-es elemekkel megbolondítani, aztán hallottam a bemerítkező tesóktól is nagyon kedves és életrevaló bizonyságtételeket. Ezt a pontot szeretném hangsúlyozni, mert én legalábbis mindig borzasztóan szeretem hallgatni a friss keresztények élménybeszámolóit. Még nem tapad rájuk semmi kegyes máz, szirupos kánaániság, kimódolt hangnem. A maguk egyszerűségében viszont hasítanak és ütnek, azaz épp olyanok, amilyennek lenniük kell.

Az Agapé gyülekezetben tett látogatásom régen átélt érzelmeket keltett bennem: körbenéztem a teremben és arra a következtetésre jutottam, hogy büszke vagyok arra, hogy keresztény lehetek. Ilyesmi velem nem túl sűrűn fordul elő, ha az egyház általános állapotára koncentrálok, ezért úgy nyúlok érte, mint egy falat kenyérért. Milyen jó is lenne, ha ez az érzés lenne a kiindulási alap - de egyelőre az is boldogító, hogy vannak helyek, ahol még nem veszett ki egészen.

Tovább

Amikor az egyszerűség nagyszerűség

Egyháztűznéző körutam első állomása a Golgota Gyülekezet központjába vezetett. Nagyon régóta szerettem volna elmenni és jól megnézni magamnak Magyarország egyik legnépszerűbb kisegyházi közösségének istentiszteletét, és nem is kellett semmiben csalódnom. Ha egyetlen szóban lehetséges összefoglalni, amit ez a gyülekezet nyújtott számomra, az az egyszerűség lehetne, a kifejezés legnemesebb értelmében.

Tizenkét éves kislányom a hónom alá csapva tehát nekivágtam, hogy felmásszam a Golgota hegyére. A Budapest belvárosában, igen forgalmas helyen szerveződő gyülekezet idén ünnepelte huszadik életévét, a fejlődés pedig szó szerint meglátszik rajtuk: az épület bejáratánál fiatalos design csalogatja a népeket. Mint kiderült, vadiúj kávézót nyitottak "Híradó" néven, ahova hétköznap is várják az utca emberét egy jó kávéra, süteményre vagy szendvicsre. Fizetni persze kell, mégis "térítésmentes" a szolgáltatás, mármint abban az értelemben hogy senkire nem kívánják rátukmálni az evangéliumot, aki csak azért tér be, hogy egy kicsit megpihenjen.

Az ajtón belépve jelentős tömeg fogadott, nomeg egy idősebb bácsi, aki koordinálatlan mozgásunkból valószínűleg egyből kiszúrta, hogy még sosem jártunk feléjük. Mindjárt elmagyarázta mit hol találunk, kislányomnak javasolt egy tiniprogramot, aztán a ruhatárhoz navigált bennünket. Az ajtónálló szolgálat tehát hibátlanul működik, külön jó pont, hogy ekkora tömegben is van szemük észrevenni a vendégeket!

A Golgota egyébként az egykor dicsőséges Horizont mozi termét használja, jó pár székkel jelentősen kibővítve. Három istentiszteletet is tartanak vasárnaponként, mert akkora az érdeklődés, de ahogy körbesétáltam, gyerekszolgálat, büfé, a pincében pedig még csocsóasztal is van a Golgota Rádió stúdiója mellett. A több száz fős tömeg nagy része középkorúakból és fiatalabbakból állt: úgy tűnik az aktív dolgozó réteg alkothatja a közösség kemény magját, köztük fiatal családokkal.

A délelőtt tíz órára hirdetett istentisztelet szinte percre pontosan kezdődött. Ahogy kisegyházi körökben megszokott, egy jó félórás dicsőítés nyitotta meg az alkalmat a szokásos dob-gitár-ének felállással kísérve. Talán a reggeli fáradtság okozta vagy éppen rossz napot fogtam ki, de a gyülekezet nagy része nem igazán volt aktív, inkább csak tudomásul vette a zenészek motiválását, érdemben azonban nem reagált rá. A zenebona után rövid hirdetések következtek, majd mikrofon mögé állt a Golgota pásztora, Phil Metzger, hogy hintse a szót. Tudni kell, hogy a "golgisoknál" határozott koncepció mentén forgatják a Szentírást, azaz fejezetről-fejezetre veszik végig az egyes szakaszokat. Felcsigázott, hogy pont egy provokatív és igen kemény vitákra alapot adó igerészről hallhattam prédikációt. A téma az első korinthusi levél alapján az a férfiszívet megdobogtató(?) kijelentés volt, hogy a nőknek hallgatni kell a gyülekezetben. :-) Phil láthatóan lubickolt a helyzetében és a legkisebb idegesség nélkül, a lehető legegyszerűbben tanított. Nem tudni, hogy a hölgyek bekészítettek-e pár krumplit, tojást vagy téglát arra az eshetőségre, ha a pásztor rájuk nézve sértő kiszólásokat tenne, ám elnézve az igen kiegyensúlyozott hangvételt, a muníciót mindenki vihette haza. A prédikáció tartalmáról nem kívánok írni, hiszen az visszahallgatható a gyülekezet weblapján, azonban meg kell említenem, hogy Metzger az egyik legletisztultabban és legkövethetőbben beszélő szpíker, aki valaha elém került. Kellő mértékben humoros és közvetlen, ugyanakkor szókimondó és határozott is. Mellettem ülő kislányom csak néha-néha kalandozott el az igehirdetés alatt, többnyire azonban lelkesen figyelte az üzenetet. Apaként mondom, hogy nagy szó ez. Tizenkét éves tinilányok általában nem éppen a filozofálgatós réteghez tartoznak és minden képes fárasztani őket, ami nem zajos, színes és rózsaszín. Ha már a gyerek is lélekben jelen van, az egy igencsak reménykeltő prédikációt sejtet!

Az igehirdetés után jött számomra a legnagyobb meglepetés: Phil Metzger imádkozott az istenadta népért, majd annyit mondott, hogy mindenkinek legyen egy áldott hete és ezzel nagy hirtelenséggel lezárta az istentiszteletet. Kész, filmszakadás, függöny zárul. Az egész alkalom pontosan 1 óra 20 percig tartott, és őszintén szólva nekem semmiféle hiányérzetem nem támadt! Az emberek felálltak a moziszékekből, nyüzsögni kezdtek, beszélgettek egymással, láthatóan senki nem rohant sehova. Ezt hívják közösségnek.

Summa: A Golgota gyülekezet jelen népszerűségének kulcsa úgy vélem az egyszerűségben rejlik. Minden olajozottan működik, a dicsőítés kockázatmentes, a Szentírást részről-részre haladva veszik, a prédikáció tiszta és világos, az alkalom maga pedig minden sallangot és szellemi mócsingot nélkülöz. Ráadásul rövid és határozott, mint Usztics Mátyás nyilatkozatai. Ez az, amikor az egyszerűség nem megy a tartalom rovására, hanem gatyába rázza a terjengősséget. Élmény volt, menjetek el ti is!

Tovább

Egyháztűznéző - új rovat!

Új rovatot indítok a blogban "egyháztűznéző" címmel, melynek során személyes élményeimet szeretném leírni mindenféle - többnyire protestáns - gyülekezettel kapcsolatban. Elmondom mire gondoltam és azt is leírom, milyen közösségeket szeretnék meglátogatni - így mindenki tisztában lehet azzal kik forognak veszélyben a közeljövőt tekintve. :-)

Az egyház állapotáról többnyire jó sokat kesergünk, de ezt leginkább saját gyülekezetünk biztonságos (vagy annak hitt) falai között tesszük. Valahol persze, mélyen eltemetve a tudatalatti alsóbb rétegeiben, tisztában vagyunk azzal, hogy a Gyülekezet fogalma nem kizárólag saját csoportunkat és annak holdudvarát jelenti. Ez az alapvető tény néha-néha megpróbál kitüremkedni a felszínre, amikor az egyes felekezetek valamiért találkoznak, de alapvetően mindenki a saját kis belső világában éli meg a hitét.

Rájöttem, hogy ebben a tekintetben én sem vagyok más. Csak a szám jár, de nem tudom pontosan ki mit művel a honi ekklézsiában. Azt látom, még a legbátrabb pásztorok is többnyire annyit tesznek, hogy néha meglátogatnak egy másik gyülekezetet, figyelve arra, hogy az az általuk favorizált kegyességi stílusnak megfelelő legyen! Pünkösdi csak pünkösdihez, baptista csak baptistához passzol. A többiek meg valahol messze vannak, a láthatáron túl.

Elhatároztam, változtatok a dolgon: időt szánok arra, hogy legalább Budapesten átfésüljem a terepet, és lehetőségeim szerint néha-néha megnézzek egy gyülekezetet, milyen is az élet máshol. Szeretnék olyan helyekre is elmenni, melyek egyáltalán nem hasonlítanak saját, szabadkeresztény jellegű közösségem stílusához. Nem az a célom, hogy összeszedjem az összes hibát a különféle gyülekezetekben, hanem csupán annyi, hogy beleszagoljak a levegőjükbe és leírjam ide a blogba mit tapasztaltam.

Egyelőre a következő "étlapot" állítottam össze, melyhez szívesen veszem olvasóim megjegyzéseit, kiegészítéseit, tanácsait:

Csepeli Evangélikus Templom

Élő Ige gyülekezet
Pasaréti Református Templom (Cseri Kálmán)
Hit Gyülekezete
Golgota Gyülekezet
Hegyen Épült Város Gyülekezet
Rózsakert Baptista Közösség
Péceli Pünkösdi Gyülekezet
Új Jeruzsálem Katolikus Karizmatikus Közösség

Eltökélt szándékom, hogy ezeket a közösségeket a "leghétköznapibb hétvégi" istentiszteletük keretében látogassam meg: azt szeretném látni, milyen egy "átlagos" alkalom náluk, ezért az ünnepi eseményeket kerülni fogom. Nem tudom pontosan milyen intenzitással zajlanak majd a látogatásaim, ugyanakkor szívesen megyek többedmagammal: ha szeretnél társulni egy-egy ilyen alkalomra, jelezd és te is gyere velem!
Több szem többet lát, több fül többet hall, több blogger többet post-ol! Nézzük meg együtt mi az ábra Budapesten!

Tovább