2024. január 27., szombat
2024. január 24., szerda
Isten szeret, de gyűlöl?
Olvasom az evangelikál csoport legfrissebb írását Bagoly Gyula tollából, és azon kapom magam, hogy néha felszisszenek: biztosan igaza van a szerzőnek? Bagoly Gyula arról ír, hogy Isten nemcsak a bűnt ítéli el, hanem a bűnöst is képes utálni - ilyesmivel már én is foglalkoztam itt a blogban - szemben az elterjedt közhellyel, miszerint Isten utálja a bűnt, de szereti a bűnöst. Kényes mondatok vannak ebben a cikkben, mégis fontos jelenségre mutat rá, amivel érdemes foglalkozni.
Miért számít ez? Elsőre pusztán sima agymenésnek tűnik, pedig teológiai értelemben van benne egy fontos gondolat. Az a tapasztalatunk ugyanis, hogy ha valami alkotórészekből áll, óhatatlanul előkerül, hogy az egyes részek közötti hierarchikus különbségek lesznek. Például egy autóban a motor sokkal fontosabb alkatrész, mint a rádió. Az akkumulátor fontossági sorrendben megelőzi a könyöktámaszt, kerekek nélkül az autó használhatatlan, míg ha elromlik a kesztyűtartó zárja, abból nem lesz semmi tragédia. Hasonló módon a testemben az agyam is fontosabb szerepet lát el, mint a bal kezem mutatóujjának körme. A szívem fontosabb testrész számomra, mint a szemöldököm. Persze nem akarom lenyírni a szemöldököm sem, de szív nélkül viszont létben maradni sem tudnék. Tehát, ahol egy rendszer nem egyszerű, hanem komplex és különféle elemekből áll, ott máris hierarchia épül fel az elemek fontosságából. Isten kapcsán ezért feltételezik a bölcseleti okosságban, hogy Isten tulajdonságait tekintve nem összetett és "sok darabból" álló, hanem egyszerű: nem mondhatjuk, hogy igazsága fontosabb a szereteténél, hogy jósága kijátszható és feljebb tehető a hierarchiában a következetességénél. Legalábbis: erről beszél a filozófiai eszmefuttatás.
No, és akkor itt kezdődik amiről Bagoly Gyula már a cikke elején tök érdekesen ír, miszerint a finoman szólva paradox helyzet a következő: "A probléma itt az – és ez bizonytalanít el sokakat –, hogy Isten nem csak szereti a hitetlent, de gyűlöli is őt. Ez a kettősség pedig sokak fejében nem áll össze." Elárulom neki, ha így fogalmazzuk meg, ez az én fejemben is nehezen áll össze, mintha csak azt mondanám, miközben rajongok a mákostésztáért, közben utálom még a szagát is.
Ugye arról van szó, hogy mivel abból indulunk ki, hogy Isten egyszerű, nem tehetjük az igazságérzetét a szeretete fölé, sem a szeretetét az igazságossága fölé. Valahogy a kettőt úgy kell egyeztetni egymással, hogy egyik se szenvedjen csorbát, és valószínűleg erre találták ki a fent már említett elcsépelt közhelyet, miszerint "Isten utálja a bűnt, de szereti a bűnöst". Szerintem teljesen jogosan hívja fel a figyelmet Bagoly Gyula arra, hogy ez a megoldásnak tűnő frázis hibás. A Szentírás több helyen bizony kerek perec arról beszél, hogy Isten képes a bűnös embert magát megvetni, sőt a föld is megnyílik alatta és kárhozatba jut - mármint nem a bűnei, hanem maga az ember. No és persze olvasunk olyat is Isten titokzatos kiválasztása kapcsán - még ha sokak szeme talán szívesen átugorja is ezt a mondatot -, miszerint "Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem" (Róm 9,13). Kemény szavak ezek, de ott vannak, láthatók, ízlelgethetők, értelmezhetők. Nem lehet tehát kijelenteni, hogy Isten a bűnösre nem képes haragudni, nem tudja elítélni, nem tud felé dühösen fordulni - csak a bűnei bosszantják.
Esetleg azt mondhatja valaki, hogy amit Isten utál a bűnösben, az a bűnös bűne és nem magának a bűnös embernek a személyisége. Ez azonban megint nem kellően jó válasz. A bűnt nem lehet úgy lehántani, levenni, leszedni az ember személyiségéről, mint ahogy egy kabátot a fogasra dobunk. Ez is megmutatja azt, hogy a bűn nem pusztán egy teológiai téma a biblikus látásmódban, az eredendő bűn pedig nem csupán annyit jelent, hogy természetünknek valahol része a rosszra való fogékonyság és elhajlás - hanem azt is, hogy rétegesen belénk van ivódva a görbeség. Egyszerűbben: az ember bűnössége az identitását meghatározó elem, amitől a saját erejéből képtelen szabadulni. Egy kabátot levehetsz magadról, de a bőrödből nem tudsz kibújni.
Nincs mese tehát, Istennek egyszerre kell szeretni és gyűlölni, mégpedig magát az embert. Egy dolgot illetően azonban nem vagyok biztos, ami akkor merül fel bennem, ha a fenti eszmefuttatásban említett bölcseleti okoskodást kikapcsolom, félreteszem Isten egyszerűségéről. Mi van, ha Isten mégsem egyszerű? Mi van, ha a tulajdonságait bár nem akarjuk kijátszani egymással szemben, de igenis priorizálhatók?
Konkrétabb leszek: elképzelhetetlen, hogy bár nem akarjuk szembeállítani egymással Isten szeretetét és igazságosságát, mégis előbbi fontosabb Isten számára mint utóbbi? Tudom, ez most keményen hangzik és szinte már hallom is a (dogmatikus) válaszokat. Csak azt kérem, legalább ideiglenesen gondoljuk ezt végig! Még egyszer, mielőtt valaki elkezdené félremagyarázni a szavaimat: nem arról beszélek, hogy Isten igazsága nem fontos! Azt vetem fel, hogy Isten igazsága nagyon fontos, de szeretete talán még fontosabb: hogy szeretete határozza meg, hogyan gyakorolja igazságosságát - és nem fordítva. Talán tévedek ebben - beszéljük meg! De valamiért mintha mégis utalna erre itt-ott a szöveg, például amikor Isten lényegi, esszenciális, belső szubsztanciájaként a szeretetet jelöli meg, és persze a locus classicus vers szerint is a "legnagyobb a szeretet". Hovatovább az összes parancsolat is a szeretet köré épül, ebben foglalható össze legjobban. (Mondanom sem kell, szeretet alatt nem az igazságot kizáró, hanem azt tartalmazó jelenséget értek - és nem egy szentimentálisan csöpögő érzelemhullámot.)
Ha ez a gondolatkísérletem igaz, akkor én szívem szerint úgy fogalmaznék: Isten alapvetően szeretettel fordul a bűnös felé, de képes akár haragudni is rá - miközben a bűnös bűnei felé sehogyan sem fordulhat semmiféle szeretettel. Nos, hogy ízlik mindez?
2024. január 20., szombat
Muszlimból ateista, ateistából keresztény - Hirsi két nagy lépése
Kis fáziskéséssel reagálok ugyan, de nem szerettem volna "lemaradni a vonatról": az ateizmus egyik ismert arca, a szomáliai származású ex-muzulmán Ayaan Hirsi Ali most keresztény lett. Ha az ideológiai pályáját áttekintjük, nem semmi utat tett meg a hölgy. Először saját iszlám vallásából lépett ki és tette a lábát a meggyőződéses ateizmus talajára, onnan elrugaszkodva pedig most a kereszténységre tért át.
Az iszlámból való kitéréséről Hirsi Ali egyébként már könyvet is írt, amely magyarul "A hitetlen" címmel jelent meg. Ebben igen részletesen beszél arról mit is jelent a muzulmán hit, milyen gyermekkori háttérből származik, hogyan mozgolódott a nyugati kultúra miliőjében - és persze arról is beszél, hogyan vált ateistává, valamint saját édesapja milyen durva reakciókkal válaszolt erre a tényre. Természetesen képtelen vagyok egy egész könyvet ide leírni - maradjunk röviden abban, hogy igen hosszas vívódás, a Korán kutatása, nyilvános viták és számos közéleti tapasztalat után Hirsi kezébe egy ateista kiáltvány került. A könyvet elolvasva elcsodálkozott a szerző tiszta gondolatain, és ahogy ő fogalmaz:
"Még négyet sem lapoztam, már tudtam a választ. Már évekkel ezelőtt elhagytam Istent. Ateista lettem. Senkivel nem tudtam megbeszélni. Egyik este belenéztem a görög szállodában a tükörbe, és hangosan kimondtam: - Nem hiszek Istenben! - Lassan, gondosan artikulálva mondtam ki Szomáliaiul. Megkönnyebbültem. Jó érzés volt. Nem volt fájdalom, csak igazi megvilágosodás. (...) A vállam fölött figyelő angyalok, a házasságon kívüli nemi élet, az alkalmankénti alkoholfogyasztás és a vallási kötelezettségek elmulasztása miatti bűntudat - minden elillant."
A doktori disszertációm témája miatt egyszer kutattam kicsikét a kitérésfolyamat lépéseit - nem esik nehezemre Hirsi szavaiban felfedezni az őszinteséget. Szerintem ő tényleg kitért az iszlámból. És nemcsak arról van szó, hogy nem-muzulmán lett, hanem bizalommal fordult az ateista tanok és eszmék felé, amiket magáévá tett. Ezt csak azért írom, mert a könyvét olvasva világos, hogy szó sincsen arról, miszerint vallási értelemben valamiféle "közömbös döntésre" jutott volna - nem, meggyőződéses ateistává vált. Nem ideológiamentes életet élt, és nem is csak passzívat, ami a vallásokhoz való viszonyulását illeti, hanem kifejezetten ateistát.
Most pedig Hirsi tett egy második nagy lépést is, és keresztény lett. Míg az ateizmus szabadulást jelentett számára az iszlámból, a kereszténység valamiféle értelemben szabadulást jelentett neki az ateizmusból. De miért és hogyan? Bevallom, ez nekem nem teljesen világos, de az egyik ok mintha az lenne, hogy megértett valamit a nyugati világ működéséről, amit én a magam részéről korrektnek és bölcsnek tartok. Ez a fent említett cikkből is kiderül: Hirsi szerint a nyugati civilizációt három erőhatás szorongatja jelenleg:
1) A nagyhatalmi autoritarizmus és expanziós törekvés - amit például Putyin esetében látunk.
2) A globális iszlamizmus fokozódó jelenléte a nyugati típusú társadalmakban.
3) A woke-ideológia térnyerése és erősödése.
Ezeket az egyenként is borzasztó erős kihívásokat viszont a szekularizmus nem tudja igazán kezelni. A zsidó-keresztény múltban rejlő potencialitás, azaz a keresztény hit olyasféle élettudatot és értelmet ad a létezésünknek, ami sokkal inkább felvértez a szembenézéssel, mintsem a kiüresítő és céltalanná tevő szekuláris trendek. Sőt, még a szekuláris jellegű szabadság is valahol a kereszténységben gyökerezik. (Erről egyébként már én is írtam itt a blogban korábban.)
Bevallom őszintén bár ezt a választ elgondolkodtatónak tartom (és nem is rossznak), de mégis kevésnek. Az emberek nem szoktak "világnézetet váltani" - esetünkben megtérni - csak azért, mert végiggondolják saját civilizációjuk működési anomáliáit. Persze Hirsi-nek is van személyesebb indoka. Mégpedig az, hogy a spiritualitás nélküli élet bár lehet menedék az iszlám elől, mégis önpusztító hosszú távon. Szellemi-lélektani válaszok hiányában arra a primitív kérdésre sem lehet igazán jó és megelégítő választ adni, hogy mi az élet (objektív) értelme. Márpedig - magyarázzuk akárhogyan -, erre a belátásra mindannyian tipikusan sóvárgunk. Ha azt se tudjuk, hogy van-e értelme a létnek és személyesen nekünk ez mit jelent, akkor beteljesedés nélkülinek éljük meg magunkat, vagyis boldogtalanok, üresek, kielégületlenek leszünk. Az viszont jó kérdés - és ez nem világos számomra - miért pont a keresztény választ érezte Hirsi megfelelőnek. Talán később beszélni fog erről.
Miden hiányérzet ellenére szerintem egy intelligens hölgy intelligens úttalálását láthatjuk. A kihívás egyszerre érinti a nyugati civilizációt és egyszerre nagyon személyes jellegű is. Ezért a keresztény válasz miközben társadalmi léptékben is formálja a nyugat arcát, mégis az egyén belső ügye marad. Remélem Ayaan Hirsi Ali fog még írni könyvet, ahol mindkét szálat továbbgondolja és részletezi - azaz a kérdésnek mind a társadalmi, mind a személyes oldalát jobban megvilágítja. Én vevő vagyok rá.
2024. január 17., szerda
Megújulhat a katolikus egyház?
Ha már a Fiducia Supplicans szóba került és egyszer már korábban tettem említést arról a mozgolódási jelenségről, ami mostanság zajlik a katolikus egyházon belül, gondoltam megfogalmazom az egyszerű kérdést: vajon tényleg megújulhat a katolikus egyház? Lehetséges volna, hogy egy alapvetően monolit változatlanságra orientálódott felekezet, ami sokszáz éves teológiai konstrukciók bázisán nyugszik, nyitottabbá és jó értelemben progresszívabbá legyen? Egyáltalán milyen értelemben akar megváltozni a katolicizmus?
Sokszor, talán túl sokszor is mondogatják a katolikus egyházra, hogy egy globális, nagy, nehezen mozdítható, változásra képtelen rendszer - ráadásul egy folytonos változásra fogékony társadalmi térben. Tudomásom szerint a reneszánsz kor óta a pápák koronázási esküje deklarálja is a feladatot, miszerint a pápa kifejezett dolga, hogy semmit se változtasson a ráhagyott tradíciókon, hanem minden erejével ezek megőrzésére törekedjen. Tudunk persze arról, hogy a dogmatikai kérdések élénk diszkussziókat képesek kiváltani a katolikus egyházon belül, mitöbb Karl Rahner szerint a dogmák "előrefelé nyitottak" - vagyis bár a korábban lefektetett alapokhoz nem ildomos hozzányúlni, de az egyes hittételek bővítésére, kontextualizálására, értelmezésére valamiféle lehetőség mégiscsak adódik. Egy hasonlattal élve azt is mondhatnánk, hogy a változás nem a katolikus egyház dogmáiban van (azok alapvetően nem változnak), hanem abban - ahogy Szász Péter fogalmaz -, hogy a katolikus hagyomány "mindig új gyümölcsöket érlel". Mármint nem új fajtákat, hanem méretben és szépségében újakat. Vagyis egyszerűbben kifejezve, az egyház fokozatosan érti meg az isteni kinyilatkoztatás tartalmát, ebben a megértési folyamatban fejlődik és halad előre, miközben a dogmatika tartalmát nem bolygathatja meg. Roma locuta, causa finita.
De akkor min akarnak változtatni tulajdonképpen?
A katolikus hit három alappilléren nyugszik: a Szentíráson, a Szenthagyományon és a pápai kinyilatkoztatásokon. Ezt a három tekintélyforrást persze úgy kell alkalmazniuk a katolikusoknak, hogy az egyik ne mondjon ellent a másik kettőnek. Olyan elvileg nem lehetséges, hogy a pápa teljesen más mond, mint a Szentírás, vagy éppen a Szenthagyomány eddigi megállapításai sem kerülhetnek szembe a pápa ex-cathedra kijelentéseivel. Utóbbi azt jelenti, amikor a pápa hit és erkölcs dolgában "Péter székében" ülve kihirdet valamit a Szentlélek hatása alatt - az ilyen pápai nyilatkozatokat tartják tévedhetetlennek és reformálhatatlannak. Itt tehát megint azt látjuk, mint az előbb: a dogmatikán ugye (elvileg legalábbis) nem lehet és nem szabad változtatni, a fajsúlyos pápai kijelentéseken ugyancsak nem, a Szenthagyomány meg szent a maga módján, ami ezekkel összhangban kell legyen és mértékadó forrás hit dolgaiban egy katolikus hívőnek.
Nem akarom végteleníteni az okoskodást, amire itt és most gondolok, hogy nem feltétlenül világos, ezek fényében milyen értelemben akar most megújulni a katolikus egyház? Létezhet olyan, hogy "modern katolikus hit"? Mit jelent ez pontosan?
Azt biztosan mondhatjuk, hogy az egyház a kommunikációját hozzáigazíthatja a mai trendekhez, és ez persze fontos dolog, de gyanítom, nem a kommunikáció ügyetlensége teszi népszerűtlenné manapság a katolicizmust. A helyzet tehát röviden szólva az, hogy amin a katolikus egyház változtathat, azon a területen nem annyira várnak el az emberek tőlük változtatást - amely területen pedig elvárják, ott a katolikus egyház nem változtathat. Kivételt képezhetnek esetleg az egyházjogi területet érintő kérdések és az egyházszervezetre vonatkozó belső szabályozások. Talán a papi pálya népszerűsítéséhez hozzájárulhat, ha a cölibátus kötelezettségét feloldják (mondjuk megnézném azoknak az idősödő atyáknak az arcát, akik esetleg azzal szembesülnek, hogy a katolikus papi pálya mostantól nem feltételezi a nőtlenséget, ők pedig ennek kényszere alatt töltötték el szolgálati idejüket...), illetve valóban fontos egyházszerkezeti váltás lehet ha a hölgyek is felelős szerephez juthatnak.
De a tömegméretekben ható változtatások nyilvánvalóan a tartalmi, tanbeli, dogmatika újragondolás irányába mutatnának, erre pedig szerintem nem mutatkozik túl sok mozgástér. Valószínűnek tartom, hogy a katolikusok is érzik ezt a szorítást. Tudják milyen területeken várnak el tőlük változtatásokat, és sokat kínlódhatnak azon, hogyan változzanak meg belülről úgy, hogy közben azért olyan nagyon mégse változzanak meg. Én nem vagyok katolikus, legyinthetnék erre egy nagyot, hogy protestánsként nekem tökmindegy mi zajlik most éppen a római egyházban, azonban úgy vélem, ez nem volna értelmes részemről. Egyrészt azért, mert a katolikus egyház társadalmi befolyása még mindig hatalmas és az egész nyugati civilizáció arcát formáló, másrészt azért, mert mégiscsak vannak közös pontjaink és amin ők most átmennek, ahhoz hasonlón a többi felekezet is átmegy. Érdemes tehát figyelni arra, mi történik Rómában.
2024. január 14., vasárnap
Tiszta beszéd - néhány hangos gondolat a Fiducia Supplicansról
Most már jó ideje lehet arról olvasni és hallani, hogy a katolikus egyház feltűrte az ingujját és nekifogott egy alapos, belső megújítás előkészítésének. Míg a reformációnak köszönhetően létrejött a Tridenti Zsinat (ami a protestantizmus előretörését is gátolni akarta, ugyanakkor mégis valamiféle szembenézést jelentett a katolicizmus számára), most meg mintha a szekuláris világ elvárásaira válaszul történne a mozgolódás. A Fiducia Supplicans elnevezésű dokumentum máris nagy felbolydulást keltett, mondván a pápa nyilatkozatba adta, hogy meg kell áldani a melegeket...
Azért írtam le ezt a tanulságos kis történetet, mert jól szemlélteti az alapigazságot, hogy a tömegeket felbolydító változtatásokat csak apró lépéseken keresztül lehet igazán átvinni. A Fiducia Supplicans dokumentumról azonban sokaknak az a benyomásuk támadt, hogy az nem egyszerűen "újabb tíz centi balra", hanem méteres ugrás az előzményekhez képest. Egyébként engem meglep, hogy a katolikus egyházban most zajló változásokban milyen erős a szexualitáshoz kapcsolható vonal: nemcsak a melegek valamiféle megáldásáról van szó, hanem a papi cölibátus eltörlésének lehetőségéről is, ami meglehetősen drasztikus változás lenne az egyházban.
A lényegi kérdés azonban, hogy tulajdonképpen mit akart most közölni a katolikus egyház? Kicsit megfordítom a saját kérdésemet az alábbi kijelentésben: szerintem nem biztos, hogy azt közölte, amit akart. A Fiducia Supplicans fogadtatását magyarázó egyik írásban Víctor Manuel Fernández bíboros prefektus és Armando Matteo érsek titkár megpróbálják világossá tenni, mit is jelent tulajdonképpen az, hogy "a katolikus egyház mostantól megáldja a melegeket". Magyarázatuk szerint nem azt, hogy a homoszexualitást mostantól elfogadja a katolikus egyház és párkapcsolatukat - akárcsak egy házasságot - legitimnek és áldottnak ismeri el, vagy szentesítené az életvitelüket. Írnak egy szemléletes példát is, amit most jómagam is leírok ide, ha nem akarod végigolvasni az előbb belinkelt terjedelmes cikket.
Tegyük fel, hogy két elvált személy egy új élettársi kapcsolatban azt mondja egy katolikus papnak: "Kérjük szépen, adja ránk áldását, nem találunk munkát, ő nagyon beteg, nincs otthonunk, nagyon nehézkessé vált az életünk, segítsen az Isten!" Ebben az esetben a pap egy ilyesféle áldást mondhat rájuk: "Uram, tekints ezekre a gyermekeidre, adj nekik egészséget, munkát, békét és egymás segítését! Szabadítsd meg őket mindattól, ami ellentmond a te evangéliumodnak, és engedd, hogy akaratod szerint éljenek. Ámen!" - végül a kereszt jelét mutatja. Vajon van értelme megtagadni egy ilyesféle áldást ezektől az emberektől?
A nem házasságban élők párkapcsolatára azonban a katolikus egyház továbbra sem kíván papi áldást mondani, különösen nem olyan szakrális helyen, mint egy templom oltára előtt, és különösen nem liturgikus keretek között.
Röviden tehát ez a helyzet. Bevallom őszintén, nem olvastam el és nem is szeretném (idő hiányában) az összes témába vágó cikket, elemzést, reakciót ebben az ügyben. Ha tényleg a fenti írásban megfogalmazotthoz hasonló áldásról van szó, azt én nem tartom olyan eget rengető tragédiának - legalábbis nem látom benne azt, hogy a pápa és a katolikus egyház ezzel a nyilatkozattal el kívánta volna törölni a kereszténység kétezer éves hagyományát.
Viszont. Bárhogyan is értékeljük a történéseket, a "harmónium" megint arrébb került valahány centivel. A katolikus egyház valláspolitikájának irányát azért nem nehéz felismerni a Fiducia Supplicansban. Világegyházként nem maradhatnak csendben, brutális paphiánnyal és népszerűség vesztéssel küzdenek, tehát nehéz helyzetük egyszerűen kikényszeríti belőlük, hogy komoly változtatásokat hajtsanak végre a saját köreiken belül. Nem vagyok katolikus, mégis el tudom képzelni mit élhetnek át most belül: miközben a pápáknak deklarált feladata, hogy az egyház hagyományát megőrizzék és továbbadják (ha jól tudom erre felesküdnek szolgálatuk megkezdésekor), a társadalmi valóság állandó szorítása arra ösztökéli őket, hogy változtassanak és mozduljanak el egy progresszívabb irányba. Bárhogyan is nézzük, ez két ellentétes erő ütközése, aminek nem lehet egyszerre megfelelni. Előbb-utóbb muszáj lesz dönteni az ügyben.
És számomra itt jön az, amit a leginkább problémásnak látok ebben az egészben. Remekül fejtette ki az egész dolog természetét Nagy Gergő ebben a műsorban Horváth Oszkárral beszélgetve: a botrány nem is maga a "melegek megáldása" (persze hívőként az is), hanem a hezitálás. Az egyenesség hiánya. Szerintem három opció létezik. Mondja ki a katolikus egyház, hogy mostantól elfogadja a homoszexualitást, hivatalosan megáldja a meleg párokat, felszentel meleg papokat - vagy mondja ki ennek az ellenkezőjét. Ezek világos és érthető állásfoglalások lennének. Végül az is egy opció, hogy kijelentik: az egyház sem most, sem a jövőben nem fog döntést hozni ebben a kérdésben, ezért felhatalmazza saját papjait, hogy saját hatáskörben döntsenek erről. Most azonban leginkább egy "se veled, se nélküled" állapotot látunk, illetve talán inkább azt, hogy mindig picikét balra csúszik az a bizonyos harmónium, vagyis kis lépésekben, de egyre jobban nyílik az ajtó - amit sokféleképpen magyarázható, kellően elbonyolított, inkább csak az attitűdök szintjén érzékelhető nyilatkozatok szegélyeznek.
Ez tényleg a megújulás útja akar lenni? Valóban a "harmóniumtologatás" volna a reformkatolikusság retorikája? Komolyan úgy vélik, működhet az ilyesmi? A tiszta beszéd hiánya szerintem nagyobb zavart és elpártolást fog okozni a katolicizmusban, mintha kerek perec megfogalmazták volna valójában mit óhajtanak. Elvégre kinek van kedve csatlakozni egy olyan társasághoz, ahol bizonytalanság és sejtetés határozza meg a kommunikációt? Miért találná vonzónak bárki is azt az egyházat, ahol nem lehet egészen biztosan tudni, hogyan álljon az ember éppen a (katolikus) hitet érintő kérdésekhez?
2024. január 10., szerda
Boldog új évet? Az meg mi?
- intellektuális dimenzió, melynek célja az igazság
- esztétikai dimenzió, mely a szépséget tartja szem előtt
- morális dimenzió, ahol cél a jóság megközelítése
- spirituális dimenzió, melynek végső célja az összhang érzetének megteremtése
2024. január 6., szombat
Mária elsápadt
2024. január 3., szerda
Végre vége az ünnepeknek! - avagy röviden a keresztény giccsről
Ketté lehet vágni a fenyőfát, leszedhetjük a díszeket, mehetünk futni, hogy ledolgozzuk a bejglit: vége van a karácsony elnevezésű vallási ünnepkörnek. Szerencsére - teszem hozzá, és nem azért, mert nem értem miről szól egy ünnep, hanem pont azért, mert értem. Meg azt is érteni vélem, miről nem kellene szóljon. Az olyan tömegkultúra-jelenségek, mint a Facebook vagy az Instagram, amelyeken fű-fa-virág bármit és bármikor megoszthat, sokat rombolnak a vallási ünnepek minden keresztény számára fontos tartalmi elemein.
Rendben van, elárulom, amúgy sem vagyok ünneplős fajta. Ennek ellenére bosszantó és elszomorító látnom hogyan válnak áldozatává számomra fontos, a hitemet érintő dolgok az esztétikai igénytelenség keresztények által terjesztett mocsarának. Ezt a cikket karácsony lezárulta után, az új esztendő megünneplését követően írom, de választhattam volna más ünnepkört is. Írhatnám húsvétkor, nagypénteken vagy a feltámadás vasárnapján, esetleg pünkösdkor is. Teljesen mindegy, mert a jelenség ugyanaz: az igénytelen giccsre szomjazás, a nívótlanság bálványszobrának magasba emelése. A vallási ünnepek a Szentírásban fontos mérföldkövek, mert valami páratlanra, valami magasztosra és megismételhetetlenre mutatnak. Olyan szentséges szingularitások, melyeknek egyenesen kozmikus szintű jelentésük van a keresztények számára. Elvégre maga Isten öltött testet egy kicsinyke fiúcska alakjában, aztán halt meg ésszel befogadhatatlan módon az ember bűnéért a kereszten. Végül pedig Isten Lelke új formában érkezett meg a világba, hogy állandó hatást fejtsen ki az üdvtörténet előrehaladásában, no meg személyesen a hívő ember belsejében. Mind a karácsony, mind a húsvét, mind a pünkösd felfoghatatlan és felmérhetetlen csoda, de akármennyire nem értjük ezeket, illő dolog megállni a mérföldkövüknél és leoldani a saruinkat.
A vallási ünnepek mögötti tartalmak olyan kulcseseményei a keresztény narratíva egészének, amelyek részemről még akkor is óriási megbecsülést érdemelnek, ha nem vagyok az a tipikusan ünneplős típus - ahogy a bevezetőben már említettem. Szerintem csaknem a blaszfémiát súrolja, amikor mindezekből ízléstelen giccset faragunk. Márpedig a közösségi oldalak dinamikus és meghatározó jelenlétének köszönhetően most karácsonykor is nyakra-főre szembesültem vele, hogyan sorjáztak a borzalmas igénytelenséget árasztó, meleg nyállal leborított grafikák és végtelenül ostoba ábrázolások. Persze mondhatja erre bárki, hogy "Sytka, most mit akadsz fenn ilyesmin - lapozz tovább!".
Hát nem, álljunk meg itt egy percre! Egyrészt: néha már az az ember érzése, hogy nincs hova tovább lapoznia, mert ugyanezek az esztétikai atombombák jönnek vele szembe, melyek a vallási ünnepek környékén egyenesen elárasztják és megtöltik a virtuális tereket. Másrészt (és ez a fontosabb), nem lehet mindenre állandó megoldás a továbblapozás - az élet egyszerűen nem úgy működik, hogy minden felett szimplán csak továbblapozunk, mert félünk attól, hogy megsértjük valakik érzékenységét. Nem lehet az a megoldás, hogy csendben szemléljük, ha valaki szarból várat épít és világító keresztet rak a tetejére, aztán ezt közszemlére teszi. Biztosan az a sértő, aki ezt utálja és elmondja - nem az a sértő, aki a terjesztésébe fog?
Az "istengiccsnek" nevezhető butácska imaginációk sértők Istenre nézve, mert lealacsonyítják azokat a mély szimbólumokat és jelentéseket, melyek a hitben fontosak. Bár nem a kereszténység kapcsán, hanem a giccs fogalmának elemzésekor fogalmazta meg Komlós Aladár remek módon egy ősrégi cikkében a következőket:
"...a giccs mindig igen érzelmes, sőt mindig a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni; csak az a baj, hogy túlságosan könnyen juttat ezekhez az érzésekhez. Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni; mert semmit sem érnek, ha áron alul jutunk hozzájuk."
Nagyon találó gondolatsor ez a giccsről, és könnyű behelyettesíteni a kereszténység kontextusába is, hiszen ott valóban a legszentebb dolgokról beszélhetünk. Amikor giccses képeket nézünk és osztunk meg másokkal karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor vagy olcsó közhelyekkel bombázzuk az embereket a szeretet egyébként létező hatalmas erejéről, esetleg igedarálásba kezdünk és koncepció nélkül osztjuk "szanaszét" a színes igeverskártyákat, pontosan ezt műveljük. Ez nem egyszerűen esztétikai merénylet a kereszténység esetében, hanem a keresztény narratíva kulcsmomentumainak lebutítása és áron aluli értékesítése.
Az inkarnáció, a megváltás, a Szentlélek eljövetele nem más, mint Isten közvetlen belépése a világba. Nemcsak ahhoz kell valamiféle érettség, hogy az ember legalább megpróbálja értelmezni és értékelni ezeket, de ahhoz is, hogy utána kifejezze és visszaadjon valamit saját megértéséből. Az AI által húsz másodperc alatt generált grafikák, a sebtiben összehányt vagy Google-ről letöltött vízeséses képek, melyekre öt perc alatt rápakolunk egy igeverset, folyamatosan olcsónak mutatják ezt a megértési folyamatot. Krisztus és az Ügy ennél jobbat érdemel.
Ebből és csak ebből a szempontból nekem mindig megkönnyebbülés, amikor egy-egy vallási ünnepkör végére érünk. Azt nem mondom, hogy kitisztul az "internet levegője" másnapra, de mégis egy fokkal jobbá válik a helyzet. Persze ez valahol groteszk dolog: ha egy ünnepet az ember "letudni" akar és nem átélni, ünnepelni, belevetni magát, akkor pont az veszik ki belőle, amiért az ünnep egyáltalán ünnepnek nevezhető. Őszintén szólva ezzel én magam is küzdök: talán újra kell tanulnom hogyan tudok jobban ünnepelni - és a giccstenger ellenére is megtalálni a módját a valóban óriási horderejű dolgok feletti álmélkodásnak.