2024. július 18., csütörtök

Zavar az Erőben

"Érzek némi zavart az Erőben" - valami hasonló mondat hangzott el a Star Wars saga egyes epizódjaiban, amikor a titokzatos Erő láthatatlan folyamában a harmóniát megbontotta valamelyik jedi-mester tevékenysége. Szabados Ádám válaszát kicsit ehhez tudnám hasonlítani. "Erőbontogató" élményt jelentett: merthogy nekem úgy tűnik, meg is értett, meg nem is, vitatkozott velem ott, ahol felesleges volt, miközben tisztázott egy fontos félreértést, amiben igazat adok neki. A lényeg azonban nem változott... és ezt most nagyon hosszasan fogom megválaszolni.

Ádám azt írja, nem mulattatta, hogy a súlyos norvégiai ügy kapcsán "a régi reflexeim" jöttek elő. Nem tudom milyen reflexekre gondol, de az már bizonyos, hogy nem is kívántam őt mulattatni. A Barnevernetről szóló kérdés nem a mulatozásról szól, hanem alapvetően kétféle lehetőségről: az elmúlt évtizedek legnagyobb konteójáról vagy az elmúlt évtizedek kétségtelenül legnagyobb szörnyűségéről, mégpedig elérhető közelségben tőlünk, Európa egyik legélhetőbbnek tartott országában. Akármi is az igazság, egyiknek sincs köze a mulatozáshoz.

Propaganda-e vagy?

"Az még méltatlanabb, hogy Sytka a​ sok dologban méltán bírálható, de a jelenséggel semmilyen kapcsolatban nem lévő ​magyar kormány iránti antipátiáját is ráhúzza erre az iszonyatos történetre​​." - írja Ádám dolgozata elején. Bevallom őszintén némi csodálkozással olvastam ezt a mondatot, hiszen én nem arra gondoltam (sem a bejegyzésemben, sem a kommentjeimben), hogy a magyar kormány kitalálta a Barnevernet-ügyet vagy direkt köze lenne hozzá. Dehogyis! Közvetlen módon nem úgy tűnik, hogy van kapcsolat a kormány és a Barnevernet között. Ám a magyar kormány évek óta következetes harcot folytat Európa ellen, tolja a maga illiberális szekerét, brüsszelezik, sorosozik, szinte klasszikus retorikai fordulatként ekézi a melegeket és akár törvény keretében is összemossa őket a pedofilokkal. Mindemellett újra és újra beszédtémává teszi a gyerekvédelmet - és hát valljuk be őszintén, miközben éppen ezen a területen küzdött súlyos erkölcsi válsággal a közelmúltban, meglehetősen álságos és propagandaszerű üzenetekben kommunikálja a témát. 

A kormány narratívája világos: Európa alapvetően egy rossz hely, a gyerekvédelem kiemelt téma (meg kell a gyerekeket menteni a nemváltó műtétektől), a melegek pedig elutasítandó szubkultúra - így lehet címszavakban összegezni a lényeget. No war, no migration, no gender - most főleg az utolsóra célzok. Akinek van füle, hallja.

Nos, szerintem ebbe a társadalompolitikai narratívába véletlenül hézagmentesen illeszthető egy olyan gondolatmenet, miszerint Európa egyik legélhetőbb, sajnos liberális államában intézményesített gyerekrablás és bántalmazás folyik (mégpedig elképesztően tömeges mértékben), ráadásul a gyerekeket sokszor melegpároknak adják tovább - ha nem is mindig. Szerfelett gyanús az is, hogy az intézményesített gyerekrablást egy meleg-leszbikus révén vezetett szervezet végzi... (Aki időközben elhunyt.) Vajon tényleg csak az én fantáziám, hogy összefüggést látok a politikai narratíva és a jelen kérdés között? Meglehet. Ám azt azért megjegyzem Ádámnak, hogy Ábrahám Róbert nem most lett propagandista, hiszen az időközben beszántott Pesti TV nevű csatornán üzemszerűen ezt csinálta. A Pesti TV - ne szépítsünk - gyakorlatilag egy kormányszócső volt, amiből egész nap zubogott a propaganda, a válogatott hazugságáradat és az eltorzított információk, Ábrahám Róbert pedig a csatorna egyik arcának számított, önálló műsorral - bevallom, én néha néztem is! Kíváncsi vagyok ha a propagandista nem, akkor mi a helyes jelző Ádám szerint vele kapcsolatban? De ne akadjunk le ezen a ponton, hiszen végső soron nem ez a fő kérdés!


Matekozzunk!

A lényeg egy állítás, ami igen súlyos, igen meredek és igen elborzasztó - főleg ha az állítás igaz. Nem Szabados Ádám állítása ez, de ő is olyan fénytörésben mutatja a Barnevernet működését, ami ráerősít erre az állításra. Az állítás kissé szimplifikálva így szól: Norvégiában a gyermekvédelemre felesküdött állami szervezet valójában gyermekbántalmazást és családrombolást folytat. Mégpedig egy jól kiépített és átgondolt bűncselekmény-sorozat révén. Aki ugyanis igazi ok nélkül, szándékos és előre megfontolt gonoszságból elvesz egy családtól egy (kis)gyermeket, az szerintem bűncselekményt követ el - vagyis bűnöző. Az állítás ezért az, hogy a Barnevernet látszólag egy gyermekvédő szervezet, valójában egy bűnszövetkezet, ahol tömegesen gyerekeket rabolnak el. Ez az, amit bizonyítani kell! Nem a szakmai hibákat, nem a rendszerszintű problémákat, nem a Barnevernet ügyefogyottságát! Hanem a bűncselekményt, az emberrablás-dömpinget!

A hatvanezres számot nem Ádám találta ki, hanem egy konkrét forrásból származnak. Hozzáteszem: nem vitatom, hogy az eredeti forrás végső soron a Barnevernet honlapja lehetett, de meglehetősen érdekes fejlemény egy szándékosan gonosz szervezet részéről, hogy kirakatba teszi a saját maga ellen igencsak beszédes számot... Ezen a ponton viszont megkövetem Szabados Ádámot: szó szerint tényleg nem azt írta, hogy az összes esetben mondvacsinált volt az indok. Igazat adok Ádámnak ebben: ő csak annyit írt, hogy ilyen is előfordult, amit én a magam részéről teljesen el tudok képzelni. A kiemelések okai: "80%-a a szülői képességekkel („issues of parenting capacity”) vagy a gyermek viselkedésével („child behavioral issues”) kapcsolatos, amelyekben nincsenek benne a szexuális és fizikai bántalmazások, és a kiemelés még azelőtt megtörténik, hogy bármiféle eljárást lefolytattak volna." 

Persze azért a szülői képességek elégtelensége nagyon sok dolgot takarhat. Ne feledjük azt sem, hogy a migráció során betelepült családoknál ez az érv akár egy teljesen jogos indok lehet a norvégiai gyermekvédelmi szigor kontextusában. Számomra alig hihető, hogy a többségében muzulmán országokból érkező menekültek egy liberális jogállam mércéje szerint bánnak a gyerekeikkel - mármint olyan országokról beszélek, ahol a feleség a férj tulajdona. De nézzük meg a fent belinkelt dokumentumot, amelyet egy bizonyos Peter Costea nevű konzervatív politikus, texasi ügyvéd, a Román Családszövetség amerikai elnöke jegyez! Ádám a hatvanezres szám kapcsán az ő tanulmányának 14. oldalára hivatkozik. Ezek a számok valóban ijesztőnek tűnnek és azért írom le őket, hogy ne kelljen senkinek keresgélnie a beszélgetés egyre több linket és hivatkozást tartalmazó folyamában. Egy kicsit számolni is szeretnék velük a tisztánlátás kedvéért.

Tehát, Costea szerint a Barnevernet maga közzétette, hogy a szervezet 2013-ban 50.000 gyermek életébe avatkozott, ebből 17%-uk esetében a kiemelés tűnt megoldásnak, őket hívja a Barnevernet "gondozásba vett gyerekeknek". Vagyis Costea szerint a Barnevernet csak 2013-ban "12.467 gyereket rabolt el a szüleiktől!" - ezek már a saját szavai, tehát Costea az összes kiemelt gyermek esetét rablásnak hívja! ("In raw numbers, this means that in 2013 alone Barnevernet abducted 12,467 children from their parents") Nem világos, hogy ezután Costea mire gondol, amikor úgy fogalmaz, ugyanebben az évben 1259 "gondozási határozatnak" nevezett számot adtak ki, majd egy évvel később 1504-et. (Talán arra, hogy a Barnevernet szándékosan kisebb számokat adott meg? De mi értelme lenne ennek, ha a saját honlapjukon elvileg ugyanott szerepeltek a valós számok is?)

Csak hogy én is írjak egy számot, amit innen vettem: az elmúlt három évben (2021-2023) összesen 141.508 gyermekvédelemmel kapcsolatos ügye volt a szervezetnek. Vagyis azt mondhatjuk, évente átlagosan 46-47.000 az esetek körülbelüli száma - ez hasonlít a Costea által említett 50.000-es értékhez. A Barnevernet és Costea által említett számok tehát úgy tűnik megfelelnek a valóságnak és összecsengenek. Ha most elkezdünk matekozni, és évente nagyjából 50.000-es esetszámot tartunk szem előtt, akkor egy 2014-2024-es periódus alapján (noha az idei évnek még csak a felénél járunk) a nagyságrendet tekintve pontosan 500.000-es lesz az esetek száma. Costea szerint csupán a 2014-es esztendőben 12.467 gyermeket "rabolt el" a Barnevernet - ezt is szorozzuk fel az elmúlt tíz év esetszámait szem előtt tartva.

Így aztán azt kell mondjuk, mivel semmi nem mutatja a statisztikákban az esetszámok csökkenését és nincs okunk azt feltételezni, hogy az évi átlagos ötvenezer esetből a "gyerekrablások" száma csökkenő tendenciát mutatna, a Barnevernet az elmúlt tíz esztendőben durván 124.670 gyermeket rabolt el a családjuktól - ha szeretném használni Costea kifejezését. Leírom betűkkel is, mintha csak egy sárga csekkre kerülne, mert úgy ütősebbnek tűnik: százhuszonnégyzerhatszázhetven! Tegyük ehhez hozzá, amit Ádám említett bejegyzésében, hogy Norvégiában a kiskorúak száma egymillió. Innen nézve tehát a Norvégiában élő gyerekek 12,5%-át már eddig elrabolta a Barnevernet, ami egészen elképesztő szám, döbbenetes, felfoghatatlan, emészthetetlen.

És mindez a gigantikus gyerekrablás, az évszázad legnagyobb bűncselekménye itt történik minden nap a szemünk előtt, pont egy liberális jogállamban (nem a nemzetiszocialista Németországban!), ráadásul mindenkinek egyszerű számolgatással nyilvánvalóvá válhat, sőt a szervezet egy ideig még a saját honlapjára is kirakta és követhetővé tette! Ez őrület! És akkor megint: ne feledjük el, hogy egy mindösszesen ötésfélmilliós norvég társadalomról beszélünk! Ez nagyságrendben azt jelenti, hogy Norvégiában a lakosság mintegy 2,2 százalékát elrabolták - és ez a folyamat most is zajlik, sőt úgy néz ki, a jövőben is folytatódni fog, hacsak valaki meg nem állítja. Csak hogy értsük: ez olyan, mintha azt mondanám, a nagyjából dupla létszámú magyar lakosság 4,4%-át (azaz mintegy 440.000, vagyis négyszáznegyvenezer főt) valaki egy gonosz konspirációs törekvés érdekében elrabol, elragad a családjától, a kormány pedig csak pislog, az emberek sírnak és alapvetően szerény léptékben tiltakoznak, néha van tüntetés (más országokban is), illetve néhány cikk és videó megjelenik - többségében konzervatív médiaforrásokban. Próbálok úriemberként fogalmazni: a számszerű tények és a józan ésszel jogosan elvárható tiltakozások mértéke finoman szólva nincs párhuzamban egymással. Ha tőlem akármelyik gyerekemet így elvették volna a morzsás abroszra vagy a félig üres hűtőre hivatkozva (mert ilyen történeteket is hallani), azt hiszem kapával-kaszával hadonászva és óbégatva járnám Budapest utcáit. Üvöltenék, tajtékzanék, elfeledkeznék magamról. Gyanítom azt is, nem lennék ezzel egyedül: sok tízezer társam követne a dologban. Norvégia minimum két elképesztő tettet hajtott végre. Elkövette és jelenleg is elköveti az évszázad legdurvább emberrablási sorozatát, valamint képes sakkban tartani muszlim hátterű családapák ezreit is, akik köztudottan arról híresek, hogy türelmesen és az európai kultúra megszokott magatartási formuláival viselik, ha valaki belegázol a családjaikba és érezhetően gagyi okoknál fogva elragadja tőlük a gyerekeiket. Behúzódnak a no-go zónáikba és tudomásul veszik, hogy nincsenek többé gyerekeik.


A tény meg a narratívája

Ami ezután következik, az már nem a számokról, hanem az értelmezésekről és anekdotákról, vagy egy-egy személy által keltett benyomásokról, és igen, feltétlenül valós történetekről és igazi emberi tragédiákról is szól. A brutális léptékű gyerekrablásban Ádám leirata és a neki nyilatkozók szerint benne vannak szociális munkások, pszichológusok, hivatalnokok, hatósági emberek, akik "gond nélkül átlépik azokat az etikai határokat, ahol mindenkinek meg kellene állnia." Hozzáteszem, én keveslem ezt a listát. Ha itt nem rendszerszintű probléma, hanem egy rendszerszintű gyerekrablás zajlik (a kettő nem ugyanaz), ami ráadásul fondorlatosan van kitalálva, üzemszerű olajozottsággal működik, betonbiztosan a törvényhozás erejével bebiztosítva, abban az egész norvég politikai elitnek és a kormánynak is benne kell lennie. Sőt, jó eséllyel bizonyos lobbicsoportoknak - például az LMBTQ-közösségnek, akik haszonélvezői a rendszer működésének. Az embernek az a benyomása, hogy a kis lélekszámú Norvégia jó része benne van a saját maguk ellen elkövetett bűncselekményben. A kérdésem mindezek után végtelenül egyszerű:

biztos ez?

Ahogy mondani szokás, súlyos állításokat súlyos bizonyítékokkal kell alátámasztani. Én ezeket a súlyos bizonyítékokat egyelőre nem látom. Konzervatív hírportálok cikkei nem azok. Konzervatív propagandista dokumentumfilmje nem az. Konzervatív ügyvédek és teoretikusok véleménye nem az. Egy-egy pszichológus, aki "hallott olyan esetről" - nos, ez sem az. És félve írom le, miközben a szívfacsaró konkrét esetek mögött igenis konkrét családok vannak: pár tucat család beszámolója sem az önmagában. Mielőtt valaki félreért és szívtelenséggel vádol. NEM tagadom le, hogy tucatszámra lehetnek megkárosított családok. NEM tagadom le, hogy a Barnevernet rengeteget hibázhat. NEM tagadom le, hogy akár rendszerszinten is rosszul teszik a dolgukat. NEM tagadom, hogy lehet olyan is, amikor szánt szándékkal elvesznek gyermeket egy családtól. NEM tagadom le, hogy európai bíróság is többször elítélte már őket. De azt nem látom, amit Costea írt: hogy itt üzemszerű gyerekrablás folyik, ami nagyon tudatosan és a maffiát meghazudtoló profizmussal történik - mégpedig százezres nagyságrendben! 

Talán felmerül az olvasóban: mivel lennék elégedett? Mit szeretnék látni? Igyekszem világossá tenni, abban bízva, hogy senki nem forgatja ki és nem magyarázza ki a szavaimat. Egy ekkora léptékű bűncselekmény kapcsán én erre számítanék:

1. Ezrével megnyert bírósági perek, ahol független szakértők elmarasztalják a Barnevernetet és kimondják róluk, hogy bűncselekményt követtek el, amikor elvették a családoktól a saját gyermekeiket.
2. Ezrével folyamatosan a norvégiai utcán tiltakozó, csaknem országos forradalmat kirobbantani akaró elkeseredett szülők, akik családját megcsonkította ez a szervezet. A népharag szakadatlan zúdulása.
3. Zúduló nemzetközi felháborodás baloldaról, középről, jobboldalról.
4. Olyan iratok és hivatalos vallomások, melyek egymást erősítve dömpingszerűen igazolják, hogy itt egy társadalmi méretű, az egész országot behálózó, példátlan és gonosz gyerekrabló-maffia hálózat működik Norvégiában.

Azt hiszem azért Norvégia most nem a náci Németország, ahol szó szerint megölték vagy internálták azokat, akik a hangjukat felemelték. Azt hiszem abban sem hasonlít a második világháborús környezetre, hogy manapság egy vaskosan információalapú globális faluban élünk, ahol nehéz egy ekkora ügyet eltagadni és csendben tartani. Idestova tíz éve legalább tart már ez az egész. A fenti négy pontom tehát nem elképzelhetetlen. Eddig azonban én nem észleltem a tiltakozásnak és a hivatalos-független bírósági ügyeknek ezt az áradatát.


És akkor... 

Ádám, végül hadd szólítsalak meg személyesen is, remélem ez nem baj neked! Véletlenül se gondold, hogy én itt a Barnevernetnek "szurkolok". Semmi okom nincs erre, egy héttel ezelőtt azt sem tudtam kicsodák, pedig olvasok balról jobbra mindenféle médiát. Tudod mit, meghagyom a lehetőségét annak, hogy igazad van! Ezek az esetek igazak, és a Barnevernet egy szemétláda, tömegesen teszi, amit tesz - és ez akkor egy égbekiáltóan felháborító és elfogadhatatlan gonoszság. De ezt lánglelkű híradásokon és blogbejegyzéseken túl, és bizony néhány ember személyes vallomásán is túl bizonyítani szükséges. Mégpedig jogi úton, sziklaszilárdan, nem olyan narratívákkal, melyek érdekes módon hézagmentesen beleillenek más narratívákba, melyek politikai világ- és európaszemléletről szólnak.

Jómagam akadémiai környezetben dolgozom. Bármikor és akármikor szerzek olyan tanárt, előadót, professzort, aki rémségeket fog mesélni a magyar felsőoktatásról, közben másokra fog hivatkozni, sőt ha szeretnéd, órákig mesélek neked ilyeneket én magam is. Végül ki fogok hozni és alátámasztok olyan állításokat, miszerint az egész magyar felsőoktatás valójában egy rothadt hálózat, ami arról szól, hogy minél butább emberek kapjanak diplomát, mert a kormány (mindegy melyik) így tudja majd irányítani őket (tipikus libsi-baloldali összeesküvés-elmélet ez most), és ebben valójában benne van sok tanár is, akik azért vesznek fel a képzésekbe szerény képességekkel megáldott embereket, mert az állam fizet nekik... Hoppá, tessék, a politika megvette őket kilóra! Mindent ezek irányítanak!

Dobj fel nekem tetszőleges témát és gurítok neked belőle sztorit, paraméterezheted is milyet szeretnél, olyan lesz, amilyet csak kívánsz. Átlényegülök egy óhajsóhajra működő, kétlábon járó összeesküvés-generátorrá! Rámutatok a tanártársadalom összes gyengeségére, az olcsó diplomák használhatatlanságára, a vizsgák korruptságára, az állami pénzek és befolyás beszivárgására az egyetemekre. Leleplezem az egész felsőoktatást és éjfeketére festem neked olyan színtónusban, amiben elveszel. Viszont: igazán bizonyítani, hogy itt a tanárok, meg a kormány, meg a diákok... no azt nem fogom tudni. Mert bizonyítani egy ekkora bűncselekményt, az más tészta.

A Barnevernet és Norvégia gyermekvédelemmel kapcsolatos egész hozzáállása engem taszít. Szerintem túlzásba viszik a szigort, sokat hibáznak, vannak köztük olyanok is biztosan, akik aljasságból elvesznek gyerekeket. Azt is elhiszem, amit ismerőseid meséltek, mert igaznak és plauzibilisnek tűnik, hogy meghurcolnak családokat és szívatják a migránsokat. Egyetlenegy eset is elfogadhatatlan és szerintem annál jóval több a valóság! De a lépték, hát az nem mindegy, ahogy az óriási számok és az ördögien gonosz szándék sem. Mert ha igazad van, akkor nem egy rendszerszintű balfogást látunk Norvégiában, hanem egyenesen a Halálcsillag épül ott, és nekünk hülyéknek ez nem tűnik fel. Mármint, a zavar az Erőben.

2024. július 15., hétfő

Honnan tudod, amit tudsz?

Nem kívánom az előző bejegyzést a norvégiai Barnevernet-ügy kapcsán tovább görgetni, de a mögöttes témát, ami számomra kibontakozott az összeesküvés-elméletekről, továbbra is igen fontosnak tartom. Tudjuk, hogy a keresztény egyházak sem mentesek attól, hogy viszonylag komplex és jól kidolgozott konteókat vagy álmagyarázatokat szüljenek bizonyos kérdésekre - és ezáltal olyan gondolatok terjengjenek egyházon belül, melyeknek semmiféle alapjuk nincs. Miért csináljuk ezt? És egyáltalán honnan tudhatjuk mi igaz és mi nem az?

Nyilvánvaló, hogy az összeesküvés-elméletek és álhírek azért is léteznek és virulensek, mert valamilyen értelemben hasznot hoznak mind a létrehozóiknak, mind a terjesztőiknek. Az előző bejegyzésben is emlegetett Krekó Péter könyv alaposan kitárgyalja a pszichológiailag beazonosítható előnyöket, melyek együtt járhatnak egy-egy hamis hír terjesztésében. Ahogy a szerző fogalmaz, az összeesküvés-elméleteknek és álhíreknek nem kell igaznak lenniük, az a fontos, hogy megnyugtatók és a meglévő nézeteket megszilárdítók legyenek. Ugyancsak hasznos, ha képesek megnevezni és egyben a terjesztők csoportján kívül tartani a bizonyos problémákért felelősöket. Azaz az álhírek és konteók sok esetben a csoportkohézió növelésére és fenntartására valók. 

Mindezek alapján bennem felmerült a kérdés, egyáltalán honnan tudjuk azt, amit tudunk, vagyis "hogyan érkezik meg a tudás", az ismeret, az információ a fejünkbe? Az elmúlt hetekben olvastam a tudásszerzésről egy érdekes tanulmányt (ez most nem túl fontos, de egyébként egyszerű vidéki életet élő embereket vizsgáltak, honnan szerzik meg a környezetük élővilágával és annak működésével kapcsolatos ismereteiket), ennek alapján pedig úgy látom, a tudásszerzési forrásokat illetően van három alapvető módja annak, ahogyan az ismeretek a fejünkbe kerülnek. Ezek a következők:

1. vertikális tudásszerzés. Ez a forma tulajdonképpen az ősök által elérhetővé tett ismereteket jelenti. Egyszerűbben kifejezve amit tudunk, azt az elődeinktől is tudjuk. Beleértem most ebbe a saját szüleimet, nagyszüleimet és korábbi felmenőimet épp úgy, mint akár a Bibliát, az egyháztörténetet vagy akár az emberiség által eddig felhalmozott és elérhetővé tett tudás összességét. Nyilván ez egy hatalmas kondér, amiből nem lehet eleget meríteni - de két fontos dolog idekívánkozik vele kapcsolatban. Az egyik, hogy mindannyian részei leszünk ennek a tudásszerzési folyamatnak, hiszen mi is továbbadjuk az ősöktől kapott ismereteket az utódainknak, alapvetően a gyermekeinknek és unokáinknak. A másik, hogy pusztán a vertikális tudásszerzés önmagában nem feltétlenül elég. Ezt csak azért írom, mert nagy divat manapság "ötezer éves kínai bölcsességre" vagy ehhez hasonlókra hivatkozni - mintha az időben hosszú ideje meglévő tudás garantáltan megbízható volna. Persze az idő, különösen a hosszú idő jó próbája az igazságnak - de nem kölcsönöz csalhatatlan bizonyosságot. Éppen ezért a vertikális tudásszerzés rendkívül fontos, ám szerintem nem lehet egyedüli módja az ismeretgyarapításnak.

2. horizontális tudásszerzés. Valószínűleg nem nehéz kitalálni, hogy a horizontális tudásszerzés a kortárs ismeretek elérhetőségére utal, vagyis olyan tudásformákra, melyeket itt és most a jelenünkben megragadhatunk. Ahogy mondani szokták, ezek "a tudomány mai állása szerint" tudható dolgok. A horizontális tudásszerzésbe persze nemcsak a tudomány, de a művészetek által felkínált gondolatok, illetve a többi ember (kollektív és egyedi) tapasztalata is beletartozik. A horizontális ismeretforrások természetesen nélkülözhetetlenek azoknak, akik szeretnének lépést tartani a trendekkel, tudni akarják hogyan gondolkodik egy mai átlagos ember, egyszóval nem akarnak lemaradni az aktuális valóságról. Ugyanakkor itt is el lehet követni hibákat - például automatikusan jónak tartani a kortrend által felkínált ismereteket, és lesajnálóan, cinikusan, nagyképűen leírni az ősök tudását, mondván hogy azok még buták voltak, hiszen egy felvilágosult és technológiára építő kor előtt éltek. Ezt a nagyarcúságot sokszor csökkenti, amikor az ember azzal szembesül, hogy az egetrengetően újnak tetsző gondolatok jó részére rá lehet bukkanni az antikvitás valamelyik forrásában. Vagyis ahogy Salamon megírta már az ő korában: nincs új a nap alatt.

3. személyes tapasztalat. Végül szerintem fontos kiemelni a sok hívő számára elsődleges és (sajnos) egyetlen ismeretszerzési formát - azaz a személyes élmények, benyomások és tapasztalatok erejét. Meg sem tudom számolni hányszor hallottam már a mondatot: "nekem mondhatsz bármit, én átéltem amiről beszélek". A személyes tapasztalat - valahol érthető okokból - olyan domináns tudásszerzési forma egy ember számára, hogy képes simán felülírni az előző kettőt. Elvégre amit a saját bőrünkön érzünk, az a legközelebbi impulzus - ha azt megkérdőjelezzük, úgy érezzük hogy tulajdon eszünkkel fordulunk szembe. Nem akarom tagadni a személyes tapasztalat erejét - hiszen éppen személyesen tapasztaltam számos alkalommal, hogy ez milyen fontos -, de mindannyian tudjuk, hogy az igazság végső fokmérője semmiképpen sem lehet önmagában. Ha pusztán a személyes tapasztalatra hagyatkozunk, még az egymáshoz hasonló élmények dacára is olyan fokú diverzitással kell szembesülni, hogy képtelenek leszünk kimondani törvényeket, hitelveket, univerzálisnak tetsző megállapításokat. Ráadásul a személyes tapasztalat soha nincs önmagában: amit átélünk, azt azonnal értelmezzük és magyarázzuk is valamiféle teljesen egyéni hermeneutikával. Azaz két ember, aki nagyon hasonló dolgot tapasztal, teljesen máshogyan értelmezi a saját tapasztalatát. Ismétlem, nem akarok gyanút ébreszteni a személyes tapasztalattal szemben, inkább csak óvatosságra intek: mint tudásforrás sokkal kevésbé megbízható szerintem, mint a másik kettő - ehhez képest hívő emberek között sokkal felülreprezentáltabb.

Mondani sem kell, a fenti három tudásszerzési forma mellett léteznek még más formák is, de kétségtelenül ezek a legmeghatározóbbak. Rengeteget lehetne filozofálni arról, melyiknek mekkora teret kell és érdemes biztosítani, illetve mi történik ha egymásnak ellentmondó dolgokat tudunk meg egyik vagy másik csatornán. Például ha a személyes tapasztalatom ellentmondani látszik a vertikális tudásformáknak, vagy akár a horizontális tudást nem igazolja vissza az, amit én magam átélek.

Mivel nem kívánom végtelen hosszúságúra nyújtani ezt a bejegyzést, ezért befejezésül csak egy klasszikus tévtanítást szeretnék megemlíteni illusztrációként: a bővölködés evangéliumát. Tudja jól mindenki, ez egy mondatban arról szól, ha sokat adakozok az egyháznak / gyülekezetnek, Istennek kötelessége nagyon megáldani engem, azaz sok pénzem lesz és egészséges is leszek. Ha megkérdezünk bizonyos embereket, alapvetően a személyes tapasztalatra fognak hivatkozni: bedobtak a perselybe egy köteg pénzt, és az történt, hogy kis idő múlva óriási bevételre tettek szert. Általában ilyenkor kerül elő valami hasonló mondat: "Látod, a dolog működik, én átéltem ezt, úgyhogy nekem mondhat bárki bármit, a bankszámlám a legjobb bizonyíték!" A személyes tapasztalat tehát minden mást felülír: nem számít, hogy a Szentírás (mint vertikális tudásforrás) alapvetően nem támogatja, sőt meglehetősen elutasítja az automatikus meggazdagodás kicsavart teológiáját. Az sem számít, hogy a horizontális tudás szerint nem mindenki gazdagszik meg, aki rendesen adakozik. Ha a három vektor közül az egyik visszaigazol egy eszmét, akkor azt sokan azonnal helyesnek tartják.

De nem lehet, hogy a megbízható tudásformák alapvetően (ha nem is mindig) mindhárom tudásszerzési forrás szerint összhangban állnak egymással? Tehát ha valami igaz, akkor az nem feltétlenül csak most igaz, hanem igaz lehetett régen is - miközben visszaigazolják a mostani ismereteink, valamint harmóniában áll a személyes megéléseinkkel is. Az összeesküvés-elméletek és álhírek mindig valahol hibáznak. Vagy ellentmond egymásnak ez a három forma, vagy ellenőrizhetetlenül terjednek és nem lehet visszaigazolni őket mindhárommal. Akárhogy is van, a stabilitás hiánya intő jel velük kapcsolatban, hogy valami nem stimmel.

2024. július 10., szerda

Gyermekrablók vagy konteósok?

Szabados Ádám friss bejegyzése a norvég Barnevernet nevű gyermekvédelmi szolgálat tevékenységéről igen felkavaró. Ha valaki még nem hallott volna a szervezetről, az utóbbi években nagyon hírhedtté vált intézmény Norvégiában állami felhatalmazással és a gyermekvédelem ürügyén állítólag elveszi a szülőktől a saját gyermekeiket - hogy aztán például meleg pároknak örökbefogadóként átadja őket... Tudom, ez az állítás árasztja magából az összeesküvés-szagot - de valóban csak erről van szó?

Hiba lenne annyit mondani, hogy a fejlett nyugati világ információdömpingjében élünk. Mert a teljesebb igazság az, hogy dezinformációdömping is van, azaz a hamis hírek és hamis értelmezések kavalkádja vesz körül bennünket. Vagy ahogy Krekó Péter kiváló szociálpszichológiai könyvében a post-truth kifejezés kapcsán megjegyzi, az érzelmek és szubjektív személyes hiedelmek nagyobb szerepet játszanak a közvélemény formálásában, mint maguk a tények. A post-truth korszak sajátossága tehát, hogy a tényeket nem szimplán bemutatja, hanem politikai-ideológiai szinten értelmezi és bizonyos látószögben tálalja ezeket, valamint megpróbál minél több embert meggyőzni a maga igazáról.

Nem akarom azt mondani, hogy a Barnevernet históriája is ide tartozik, nem akarok faragatlan lenni, de amit eddig olvastam a norvég szervezetről, az csak növelte bennem a kérdőjelek számát és kigyulladt a fejemben az óvatosságra figyelmeztető lámpa. Ide tartozik az a friss és sokkoló rövidfilm is, amit a kormánymédiához közeli Ábrahám Róbert és társai készítettek az igencsak felkavaró ügyről. A filmből többek között kiderül, hogy a Barnevernet vezetője egy bizonyos Hege Hovland-Malterud, aki nemcsak orvos, hanem felvállaltan leszbikus, ráadásul tisztséget visel egy keresztény szövetségben is, amely melegeket tömörít és a norvégiai egyházi élet egészében komoly befolyással bír. Összefoglalva, a Barnevernet a híradások szerint mindenféle mondvacsinált indokokra hivatkozva tömegesen fosztotta meg a norvég családokat saját gyermekeiktől (köztük sok migránsként érkezett családot, akik eleve kiszolgáltatottabbak, de keresztény családokat is) - azaz állami gondozásba emelte át őket, majd sokukat az örökbefogadás révén például odaadott meleg pároknak. Ilyen, kissé talán metaforikus értelemben beszélnek egyesek gyerekrablásokról, és bizonyos források szerint akár hatvanezerre(!) tehető azoknak a gyerekeknek a száma, akiket az elmúlt évek során végleg elszakítottak a szüleiktől! Hozzáteszem, mert ez fontos: a Barnevernet "gyerekrabló" akcióiról nem kizárólag a konzervatív-kormányközeli médiaforrások, hanem a velük politikai ízlést tekintve szembenálló hírportálok is beszámoltak (lásd például eztezt és ezt). Ezen felül olyan hírmédiák is beszélnek az ügyről, mint például a BBC. Ugyancsak ide tartoznak a nemzetközi felháborodást kifejező tüntetések a Barnevernet ellen, melyekből volt már jó néhány az elmúlt években.

Egyszóval: hatvanezer kis ember, szétszakadt norvég családok, állami erőszakkal elvett gyermekek. Valljuk be őszintén, ez így első és második olvasatra elképesztő képtelenségnek tűnik! Hihetetlen és sehogyan sem fér az ember fejébe, hogy éppen a jóléti államok egyik európai csúcsáról, a nyugati életminőség fellegváráról, azaz a Skandináv országok egyikéről van szó. Létezik, hogy egy óriási elefánt tör-zúz a porcelánboltban és eddig ennyire nem vettük észre? A hatvanezres szám is elképesztőnek és emészthetetlennek tetszik - ennél nagyságrendekkel kisebb ügyektől is teljes a felháborodás a nemzetközi sajtóban. Szóval, ez itt vagy a világ egyik legjobban összerakott és megkomponált szemfényvesztése, a konteó műfaj ragyogó ékköve, vagy az ördögi rémtettek elképesztő példája, maga a megtestesült gonoszság, ami ellen minden rendelkezésre álló eszközzel harcolni kell.

Mi a fene zajlik Norvégiában?

Nem akarok a megoldóember pozíciójában tetszelegni, mert egyelőre csak kavargó gondolataim vannak. Az érzéseim két irányba is húznak. Egyrészt nem szeretnék bedőlni egy jól összerakott összeesküvés-elméletnek, még akkor sem, ha jóindulatból, a gyermekek és családok féltéséből táplálkozik. Másrészt olyan ostoba sem kívánok lenni, hogy egy brutális társadalmi jelenséget szem elől tévesztek, mert nem fér bele a nyugati társadalom anatómiájáról alkotott felfogásomba. Az elmúlt hetekben néztem végig a kiváló Dopesick című sorozatot, amely az amerikai opioidválságról szólt: az OxyContin nevű gyógyszer okozta függőségbe legalább kétszázezer ember belehalt. Döbbenetes, de az egész válság csak a közelmúltban zárult le Amerikában, és a gyógyszert gyártó cég, valamint a piaci forgalmazást engedélyező szervezet erkölcstelen és gátlástalan hozzáállása szinte észbontónak, hihetetlennek és lehetetlennek tűnik - márminthogy ilyesmi előfordulhatott a fejlett nyugaton. Ismétlem: nem a távoli múltról beszélek, hanem egész pontosan 2007-ről (ekkor jutott valamiféle nyugvópontig az egész gyógyszerügy, habár teljesen még itt sem zárult le), ami azért nem dédszüleink idejében volt.

Nos, a Barnevernet gyerekrabló akciói kapcsán is el tudom képzelni, hogy szisztematikus és tervszerű, bizonyos (politikai-társadalmi) érdekek által vezérelt, állami eszközökkel kivitelezett családrombolásról van szó. Ismétlem, elképesztően felháborítónak és gusztustalannak tartom ezt a dolgot, ha tényleg igaz. Ám úgy érzem, mintha nem lennének megfelelő eszközeim ennek biztos eldöntésére. Hogy az így bennem meglévő hiátust az összeesküvést látni vélők vagy éppen a valós összeesküvést szövögetők szeretnének kihasználni - ez itt a kérdés. Egy dolog viszont biztosnak tűnik: a világban jóval több az összeesküvés-elmélet, mint a tényleges összeesküvés. 

Itt utalnék vissza a bejegyzés elején említett post-truth kifejezésre. Igazság szerint egy valóság utáni világban élünk, ami a hírek feldolgozását és értelmezését jelenti. A post-truth társadalomban elmosódik a tények és a vélemények közötti választóvonal. Ez a Barnevernet-ügy kapcsán úgy értendő, hogy egyáltalán nem mindegy mivel állunk szemben. Valamivel, amit látunk vagy valamivel, amit látni szeretnénk. Egy biztosnak tűnik: valami nyilván történik Norvégiában, de hogy mi történik, az nem lehet pusztán vélemény és ízlés kérdése. Tudom, hogy az ottani gyermekvédelmi törvények sokkal szigorúbbak, mint amihez Európa nagyobb részében szokva vagyunk - a családon belüli erőszak sok mindent jelenthet kezdve a veréstől az elfenekelésen át a verbális inzultálásig, vagy tényleg pusztán kitalált, mondvacsinált indokokig. Szakmai kérdés, amiről lehet és kell vitatkozni, hol húzzuk meg a pontos határokat, amikor az államnak már muszáj beavatkoznia egy önmagát megvédeni képtelen gyermek esetében. 

Csak egy példát hozok, a többször említett migránscsaládokat, akiktől egyes hírek szerint a Barnevernet előszeretettel veszi el a gyerekeiket. Lehet azt mondani, hogy a Barnevernet idegengyűlölet miatt nem akarja, hogy a bevándorlók terjesszék a kultúrájukat Norvégiában. Tehát állami hatalmánál fogva valamilyen ürügy okán elveszi a gyerekeket a családjuktól és egy norvég családnak adja őket az örökbefogadás keretében. Ez természetesen előfordulhat. De az is lehetséges magyarázat, hogy a többnyire muszlim országokból betelepült családok olyan kultúrát hoztak magukkal, ahol nem számít különösebb bűnnek néhány pofon lekeverése, a családon belüli történéseket pedig magánügynek tekintik, amibe az állam sehogyan se szóljon bele. Márpedig ha ez igaz, egy muszlim hátterű migránscsaládban valószínűleg jóval gyakrabban fordulhat elő erőszakos gyereknevelés - amit viszont egy norvég gyermekvédelmi hatóság a hatályos törvények miatt nem fog szó nélkül eltűrni, és a szigorúan érzékeny törvényeknek köszönhetően keményen beavatkozik. No és természetesen még az is előfordulhat, hogy ez a két dolog együttesen igaz: a bevándorló családok eleve jobban hajlanak az erőszakosabb nevelési eszközökre, a Barnevernet pedig kapva ezen a tényen, sokkal könnyebben szakíthatja el gyermekvédelem felkiáltással az ilyen gyerekeket a szüleiktől.

Vegyük azonban észre, hogy a fenti példában ezek csupán magyarázatok és nem tények. Csak az én elmeszüleményeim, ötleteim, elképzeléseim. Lehet, hogy igazak, de lehet hogy nem, vagy csupán részigazságokat tartalmaznak. Ha egy szervezetet azzal vádol valaki, hogy mintegy hatvanezer gyermek "elrablásáért" felelős, ezt az elképesztő állítást viszont nem magyarázatokkal, hanem bizonyítékokkal kell alátámasztani. Valamivel, ami több annál, mint amikor az egyik hírportál hivatkozik egy másik állításaira, amelyik visszahivatkozik az előző által tett állításokra. Az sem mindegy, hogy a Barnevernet által üzemeltetett gyermekvédelmi rendszerben előfordulnak problémák,  előfordulnak túlkapások vagy rendszerszintű a hiba és az egész szervezet a szándékos túlkapásokra épít? Mondok egy meredeket: szerintem igenis lehetséges, hogy például száz bevándorlócsaládban mind a száz helyen folyamatosan megvertek több száz gyermeket - mert az a kultúra, ahonnan érkeztek ezt teljesen elfogadhatónak véli. Így előállhat az a szituáció, hogy drasztikusnak látszik a Barnevernet beavatkozása, a szülők pedig valós tragédiaként élhetik meg, hogy elvették a gyermekeiket, a maguk kulturális értékrendje szerint jogosan állnak tétlenül a dolog előtt - és mégsem  jelenthető ki, hogy az így kialakult nagy esetszám a gonoszság csalhatatlan jele. Azt kellene tehát bizonyítani, hogy itt szisztematikus, alapvetően szakmailag hibás és gonoszságból elkövetett, tendenciaszerű gyerekrablások zajlanak, és ezekben a Barnevernet visszaél az állami hatalmával, gátlástalanul elveszi a szülőktől a gyerekeket, hogy őket melegpároknak vagy akárki másnak átadja. Ez a riportok és filmek állításának magja, a tulajdonképpeni probléma, amiről beszélnek. Amit egymástól független, az ügyben kevéssé érdekelt, amennyire lehet ideológiailag semleges vagy többféle források révén bizonyítékokkal alátámasztott kell legyen.

A kérdésem tehát az, hogy ezt az állítást bizonyította valaki? Elfogadom, ha igen, és belátom ennyire nem mélyedtem el ebben az ügyben. Megköszönöm, ha valaki megoszt ezzel kapcsolatos bizonyítékokat - nem újabb állításokat, hírportál cikkeket és történeteket! -, melyek ezt a súlyos vádat alátámasztják. Ismétlem, egyáltalán nem zárom ki, hogy sok igazság lehet a Barnevernet elleni tiltakozásokban, melyeknek ha csak a fele vagy annál is kevesebb valósnak bizonyul, az is felháborító és kellő alap az egész szervezet elleni hatékony fellépéshez! Ha itt ideológiai alapon gyermekeket választanak el a családjaiktól, arra semmiféle mentség nem létezhet és akár durva beavatkozások révén is szükséges meggátolni az egész folyamat előrehaladását.

2024. július 7., vasárnap

A morális űr - Hirsi és Dawkins egy pódiumon

Korábban már írtam itt a blogban a muszlimból ateistává, majd ateistából kereszténnyé lett Ayaan Hirsi Ali történetéről, aki most az új ateizmus "pápájával", azaz Richard Dawkins-szal ült le egy órácskára vitatkozni. A teljes felvétel megnézhető és persze Hirsi miatt érdemes igazán időt szánni rá, aki egy számára is új szerepben került ateista partnerével párbeszédbe. Közben pedig kimondott néhány fontos dolgot...

Nos, én nem vagyok Hitvédelmi Csendőrség és nem érzem magam feljogosítva arra, hogy egy reflektorfényben álló személyiség istenhitét megmérjem. Ugyanakkor magam is kíváncsi voltam, hogy amennyire ez megítélhető, Hirsi hitéről mit lehet tudni: pusztán politikai okokból felvett, kulturális bázison nyugvó kereszténységről van szó, vagy valóban megélt belső hitről? Egy ilyen pódiumbeszélgetés persze nem azért szerveződik, hogy erre a kérdésre direkt választ adjon, mégis egy mélyebb diskurzusból felsejlik valamiképpen a résztvevők őszintesége. Ennek alapján számomra Hirsi megtérése hitelesnek tűnik, de akkor inkább idézzük Dawkins-t, aki maga mondta ki Hirsi-nek a beszélgetés során: "Azért jöttem ide Ayaan, hogy meggyőzzelek arról, te nem vagy keresztény. Szerintem keresztény vagy, és úgy vélem a kereszténység nonszensz." Dawkins megszokott véleménye a kereszténységről most nem érdekes számomra, mindazonáltal arra mégis jó, hogy a világ talán legnagyobb ateistája mondta ki nyilvánosan Hirsi-ről, hogy hívő embernek tartja - különös csavar ez a maga módján, aminek van valamiféle groteszk súlya.

Hirsi egyébként több fontos dologról is beszélt, például bűnösnek vallotta magát abban, hogy új ateistaként minden vallást összekevert egymással és azonosan károsnak tartotta őket. Most ott tart, hogy az iszlámot véli kifejezetten rombolónak, amit élesen megkülönböztet a kereszténységtől. Szó esett aztán arról is, hogy mit jelent számára személyes szinten hinni Istenben és a Vele kapcsolatos dolgokban - amire Dawkins újra és újra felhívta a figyelmét, hogy a megtérés révén Hirsi nem egy társadalmi-kulturális egységhez csatlakozik, hanem bizonyos dogmákat és hittételeket is el kell fogadnia, amennyiben hívőnek vallja magát.

Ami viszont számomra a leginkább lenyomatot hagyott az egész beszélgetésből, az egy visszatérő gondolat Hirsi részéről. Többször felszínre került, hogy a jelenlegi (nyugati) társadalomban morális vákuum uralkodik, amit a szekuláris humanizmus képtelen jól betölteni. A jó és rossz, mint erkölcsi alapkategóriák metaetikai kérdése persze valahol állandó rágcsálnivalója a világ gondolkodó felének. Mégis azt látjuk, hogy felnő egy generáció, ami útvesztett módon áll a moralitáshoz, nincsenek kapaszkodópontjai az erkölcsi kérdésekhez, és sehonnan nem is remélhet ilyeneket. A felsőoktatás és azon túl is nagyjából minden fontos forrása az ismeretnek sokszor igyekszik semleges álláspontot képviselni, nem akarván döntést hozni arról mi a jó és mi a rossz. Márpedig az értelem, a ráció, az intellektualitás valahol mégis ezekből indul ki egy társadalomban. A szekuláris humanizmus viszont, ami megbízik abban, hogy minél több a képzettebb, értelmesebb, intellektuálisabb ember, az majd az erkölcsi stabilitáshoz és letisztultabb morális karakterhez is elvezet, láthatóan kudarcot vallott. A fejlett nyugati társadalmak morális krízissel küszködnek. Tömegek már azt sem tudják eldönteni mi a jó és mi a rossz. Sőt, lassan ott tartunk, hogy már kimondani is botrány egy adott kérdésben a verdiktet. Az intellektuálisan tisztességes válasz mindig a semlegesség, a tartózkodás vagy a relativizálás - a lényeg, hogy a jó és rossz csaknem feloldódik ebben az egészben. Egy hatalmas erkölcsi vákuum és relativizmus felemelkedésének vagyunk tanúi, amiben a nyugati civilizáció vastagon elmerül. A felnövő fiatal generáció egyszerűen nem kap erkölcsi útmutatást a jó és rossz kérdéseiben - márpedig ha a nyugati világ óvatos és neutrális semmitmondása a domináns, az így keletkezett űrt valami be fogja tölteni. Valaki vagy valakik előállnak majd és radikális hangon szólalnak meg arról mi a helyes és mi nem az, melyik irány a jó és melyik a rossz, amerre a fiataloknak haladni kell. Az erkölcsi relativizmusra és űrre jelentkeznek majd radikális mozgalmak és válaszok, amik megkísérlik betölteni azt.

Dawkins szerint ha ez a helyzet, akkor keményebben kell dolgozni a probléma orvoslásáért - de a természetfeletti nonszensz elemek kihagyásával. Mert a vallások moralitása borzalmakhoz vezet és amúgy is "cherry picking" módon csipegetünk és válogatunk azokból. Most nem szeretnék Dawkins ezerszer megválaszolt, mégis újra és újra felmelegített sületlenségeivel foglalkozni a vallások erkölcsi relativizmusáról (unom már, az az igazság), mindazonáltal a beszélgetésből számomra szépen kirajzolódott, hogy az intellektuálisnak hitt vallástalan társadalom egyszerűen hatalmas morális űrt teremt maga körül. A szekuláris világ képtelen a jóval és rosszal igazi mélységben foglalkozni. Ennek oka szerintem egyszerű: míg a vallások adnak valamiféle alapot az erkölcsi kategóriákhoz (például Isten, mint morális ágens személyét), a világot "varázstalanító" (Weber) ateizmus nemcsak az Istent veszi ki a képletből, de vele együtt kénytelen az erkölcsi alapokat is kidobni. 

Hirsi és Dawkins eszmecseréjének számomra ez volt a legfontosabb üzenete. Vallás nélkül nincs igazán alapja a moralitásnak, jól megalapozott moralitás nélkül viszont nincs igazán alapja egy helyesen működő társadalomnak. Azon persze a végtelenségig vitatkozhatunk, melyik vallás legyen az alap, egyáltalán mi alapján döntünk egy adott vallás morális üzenetei között, hogy melyiket emeljük át a mai korunkba és melyiket nem. Akárhogyan is, ha megengedi magának egy társadalom, hogy "Isten halott" legyen számára, ezzel olyan űrt teremt saját magának, amit veszélyes betöltetlenül hagyni. Parazita eszmék vagy veszélyes ideológiák azok, amelyek kapva kapnak ilyenkor a lehetőségen - ezzel pedig egy szekuláris társadalom is rosszul jár.

2024. július 3., szerda

Nem vénnek való vidék

Nézem és hallgatom az elemzéseket az amerikai elnökválasztás első vitájáról, vagyis a republikánus Trump és a demokrata Biden eszmecseréjéről, ahol utóbbi szerepelt igazán katasztrofálisan - még saját tábora jó része szerint is. Az öregség, az időskor és a vénség mint fogalmak a Bibliában is előfordulnak és alapvetően pozitívan szoktunk gondolni rá - pedig bőven van negatív vonása is...

Szerintem a legtöbben nem is gondolnánk, hogy Trump mindössze három esztendővel fiatalabb Biden-nél, pedig ez a színtiszta igazság: előbbi 78, utóbbi 81 éves. Ám ahogy egy amerikai forrás igen frappánsan megfogalmazta, a három év harmincnak tűnt az elnökjelöltek első vitája alapján. Legyen akármekkora tuskó Trump és csúsztasson bármekkorákat (ahogy egyébként Biden is), az egész diskurzusból a nézők és az amerikai sajtó számára az a felettébb kínos tény maradt meg, miszerint a regnáló elnök mentális képességei miatt alkalmatlannak tűnik posztjára, míg republikánus kihívója sokkal dinamikusabb és elevenebb benyomást kelt. Nem csoda, hogy a demokrata oldalon kisebb pánik tört ki emiatt és most éppen azon emésztik magukat, melyik ujjukat harapják le. Ha nem találnak alkalmasabb jelöltet Biden helyett, az  az egész párt bukását jelentheti, ha viszont lecserélik, az felér egy beismeréssel az eddigi kritikákat illetően, miszerint alkalmatlan ember látta el az elmúlt években az ország vezetését. No és persze akkor alkalmasnak tűnő jelöltet is gyorsan találni kell...

Nem szeretném tovább boncolgatni az amerikai politikai helyzetet, nem vagyok hozzáértő, de Biden gyatra szereplésével egyszerűen az európai sajtó is tele van. Saját pártja szimpatizánsai közül tömegesen kérlelik a kilépését, és már nem ez az első alkalom elnöksége alatt, amikor aggasztó mentális-fizikai állapotával szembesülünk. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy Amerikában egyébként nagy tisztelet övezi a idősebb embereket, sokan nyolcvan felett is pozícióban vannak (például bíróként vagy sheriffként), tehát még azt sem mondhatjuk, hogy a konkrét életkor zavarná a választókat.

Mert nem az életkor a probléma, hanem az állapot. Ami romlik, mégpedig látványosan.

Nagyon érdekes, hogy a Szentírás szerint a magas életkor alapvetően áldás - mármint lehet az is. A Biblia beszél a vénekről, sőt a presbiterek gyakorlatilag egy közösség véneit jelentik, akik felügyelő és vezető szerepet töltenek be annak életében. Nyilván egy vén nem kell, hogy szó szerint is öreg ember legyen - a szó inkább a tapasztaltságra utal - de azért az sem véletlen, hogy éppen ezt a kifejezést választották a sokat látott vezető leírására. Akárhogyan is, a vén nem egy olyan ember, aki mentális leépülése miatt elveszíti a képességeit, hanem pont ellenkezőleg: olyan tudásra és bölcsességre tett szert, amivel a nála fiatalabbak nem rendelkezhetnek. Ilyen értelemben a vén nem kevesebbel, hanem többlettel bír egy fiatalhoz képest. Az Ószövetség idejében a vének kint ültek a kapuban, peres ügyekkel foglalkoztak, hadiállapot ideje során pedig beleszóltak a katonai teendőkbe is. Nem voltak tehát szenilisek vagy hülyék, hanem pont ellenkezőleg - nagyon is szükség volt a tanácsaikra.

Ugyanakkor kár lenne eltagadni, hogy a hosszú élet nem feltétlenül csak azért lehet valaki osztályrésze, mert Isten ezt valamiféle jutalmazásként adja az embernek a kegyes élete miatt. A bibliai szemléletben a hosszú élet a megtérés lehetőségét is takarja: azaz Isten kegyelmesen vár, hogy az adott ember eltaláljon hozzá, felismerje a saját élete görbeségeit és megtérjen. A nyolcvanéves kor egyfajta határkőnek tűnik, a bibliai idők nagy részében egy ennyi idős ember már igen öregnek számított. Ahogy a Prédikátor könyve megkapó hasonlatokban fogalmaz, ez már az az életidő, amikor "az őrlőlányok kevesen lévén már nem dolgoznak, és az ablakokban kinézők homályba borulnak" - vagyis kihullanak a fogak és elhomályosulnak a szemek. Az ember fizikailag is hanyatlik, elfárad, megroppan.

Azért írtam le mindezt, mert Biden-en kívül is tapasztalja az ember, hogy az időskori vezetés olyan, mintha kihegyezné és radikalizálná a dolgokat: vagy komoly áldás jöhet belőle, vagy komoly probléma. Nincs jobb egy olyan idős vezetőnél, akiből árad az életbölcsesség és a tapasztalatlan fiatalabbakhoz képest megfontoltabb, értelmesebb meglátásai vannak. De nincs rosszabb egy szenilitásba hajló, mentálisan leépülő öreg vezetőnél, aki belül már régen elveszítette a kezdeményezést, ám tiszteletből még mindig a pozíciójában hagyják szolgálni. Utóbbira sajnos a közelmúltban hallottam konkrét példát: aggastyán lelkipásztort, aki néha azt sem tudja már mit beszél (demens vonásai vannak), de erőnek erejével ragaszkodik a székéhez, pedig lenne is alkalmas ember a közelében.

Nem vagyok az amerikai demokrata párt szócsöve, támogatója vagy megmondóembere, de azt hiszem Bidennek már nem a lehetőségeivel találkoznak az emberek, hanem inkább a korlátaiba ütköznek.  És ha így van, akkor nem az a tiszteletlenség, ha felállítják a székéből, hanem ha benne tartják. Talán azoknak van igaza, akik szerint mennie kellene.

2024. június 29., szombat

Isti és az Isten

Amikor az ember filmet néz, a stáb, a rendezők, a zeneszerző, a vágó, de még a színészek is eltűnnek. Láthatatlanná válnak, hiszen amit a vásznon szemlélünk, azt nem filmként, hanem ideiglenes valóságként kezeljük és értelmezzük. Úgy érzem Madarász Isti filmrendezővel sikerült kicsit a nyomába erednünk annak, milyen lehet filmet csinálni - na nem a sok pénzért, hanem elsősorban lelkesedésből és a móka kedvéért. Merthogy ő ilyen ember: lelkes filmőrült.

Nyilván nem mondok ezzel semmi újat, de óriási a különbség a magyarországi és az amerikai filmpiac logikája, törvényszerűségei, és elvi megközelítései között. A tengerentúlon egy produkció alapvetően a pénzről szól: ha tehetséges vagy és erről meg tudsz győzni filmgyártó cégeket, a gyanítható profit miatt mögéd állnak. Magyarországon más a helyzet. Itt örülsz, ha lecsorog valami támogatás, sokszor ki kell szolgálnod a politikai akaratot a filmjeiddel és még így se fogod degeszre keresni magad.

Madarász Istivel beszélgetve azt hiszem kicsit megértettem milyen lehet, amikor az embert a puszta lelkesedés viszi előre. Isti olyan filmeket akar készíteni, melyek bár Magyarországon készülnek, nincsenek ennek a szemléletmódnak alávetve. Ő sci-fit és akciót, szórakoztatást és profi filmnyelvvel előállított mozidarabokat rendezne - ilyesmiből eddig kettőt jegyez, azaz a Hurok és az Átjáróház című műveket. Persze mivel ezek nem történelmi-kosztümös darabok, nem is a magyar lélek tépkedéséről és mélyelemzéséről szólnak, nem igazán lehet horribilis támogatást kapni rájuk.

Megmondom őszintén, én nagyon élveztem Isti társaságát, mivel végtelenül közvetlen, laza, szókimondó volt. És a szókimondásban örülök annak, hogy a fenti témán túl elhangzott néhány erős mondat a "keresztény filmezésről" is, amely csaknem önálló iparág az amerikai filmgyártásban. Hogy például nem attól lesz egy film keresztény, mert a szereplők megtérnek benne, a téma valamilyen bibliai sztorit visz a vászonra, vagy akár keresztény filmesek csinálják a produkciót. Hanem mert olyan értékeket képes megjeleníteni, amelyek a keresztény szellemiségnek megfelelők - és ezt őszintén szólva "világi filmek" sokkal jobban és mélyremenőbben teszik. Sőt, ahogy Isti mondja, az szinte minden keresztény film halála ha egy gyülekezet áll mögötte - mert onnantól (jogosan) olyan elvárásokat támaszt a produkció kapcsán, melyek didaktikussá, szájbarágóssá, beszűkítetté teszik. Azért persze Isti mégis elárulja, ha tehetné, készítene ő is "keresztény filmet", de ezt nem hívőknek forgatná, sőt az is lehet, a hívők nem lennének túlságosan elégedettek...

Remek beszélgetés volt, remek témákkal, laza stílusban! Az adást itt tudjátok megnézni:



2024. június 22., szombat

Az ítélet öröme... és a kánaániták

Tüske a köröm alatt vagy kavics a cipőben: mindegy minek nevezzük, lehet hogy számomra örökké kibogozhatatlan erkölcsi-teológiai dilemma marad az ószövetségi, népeket lesöprő kánaánita hadjáratok kérdése. Már írtam komplett sorozatot a különféle látásmódokról (záróepizódját és benne a linkeket itt találod), de most újra előszedem a kérdést, mégpedig John Lennox vadonatúj könyve kapcsán, amiben számomra is meglepő módon tudott egy kis újdonságot mondani a kérdésben.

John Lennox egy joviális, pocakos, kedves mosolyú öreg bácsi, akit elsőre talán egy éjszakai járat buszsofőrjének is lehetne nézni - ha nem lenne köztudott, hogy egyébként matematikus és ismert apologéta, aki egyre-másra írja a számomra legalábbis érdekfeszítő, szókimondó és remek vitatémákat sorjázó könyveit. Szeretem olvasni, megszoktam a pontokba szedett, józan logika alapján érvelő stílusát, legújabb magyar nyelven kiadott művében pedig az új ateisták felvetéseire igyekszik válaszolni - s ennek apropóján szedi elő a jól ismert, vérben tocsogó ószövetségi szövegeket. A kánaánita hadjáratokról van szó, és ismerjük el derekasan, ezek azért nem a kedvenc és agyonolvasott részei a Bibliának, sőt szerintem sok hívő is feszengve böngészi a sorokat, melyek nők, gyerekek és csecsemők elpusztítására tartalmaznak felszólításokat.

Nos, mielőtt valaki túlzott elvárásokat támasztana, természetesen szó sincs arról, hogy én most itt egy blogbejegyzéssel elegánsan megválaszolom az ennek kapcsán felmerülő problémás kérdéseket. Lennox sem akart ilyet tenni, mindazonáltal néhány érdekes megjegyzést eleresztett az előbb említett könyvében, ami egy pici lépéssel talán jobban árnyalja ezt az egész véres históriát.

Ennek lényege a Biblia általánosító szóhasználata körül forog. A Biblia ugyanis - ahogy mi magunk - gyakran szeret általánosító módon fogalmazni, amit mi előszeretettel felruházunk abszolút értelemmel. A kánaániták "teljes kiirtására" vonatkozó parancsokat emiatt úgy értjük, hogy itt egy mindent magába foglaló felszólításról beszélünk. Gondoljunk például az "egész Izrael" kifejezésre a következő mondatok esetében:

"Ezeket a beszédeket mondta el Mózes egész Izráelnek a Jordánon túl"

"...amikor egész Izráel eljön, hogy megjelenjék Istenednek, az Úrnak színe előtt"

"Amikor Sámuel meghalt, összegyűlt egész Izráel, meggyászolták, és eltemették őt."

"Azután a király és vele együtt az egész Izráel áldozatot mutatott be"


Nyilvánvalónak tűnik, hogy az "egész Izráel" kifejezés merőben általános és nem kell szó szerint vennünk, mintha az egész ország összes lakosát jelentené kivétel nélkül. A mai szóhasználatban is beszélünk ehhez hasonlóan, amikor például azt mondjuk, hogy "egész London elment a walesi herceg temetésére" - holott a valóságban persze nem ment el szó szerint London minden egyes polgára, hanem egy reprezentatív sokaság jelent meg a temetésen, melynek kapcsán az ember úgy fogalmaz, az egész város ott volt.

A kánaánita népirtásokról szóló szövegek kapcsán ennek fényében vajon hogyan értsük azokat a felszólításokat, melyek szerint "mindenkit" ki kell irtani? Utal arra valami a szövegben, hogy ezt a szó szoros értelmében vagy csupán az előbb említett általános értelmezés mentén érdemes olvasni? Nos, igen, legalább két érvet mondhatunk ezügyben:

(1) Ha elolvassuk Józsué könyvét, azt találjuk, hogy mindenkit levágott Debírben és Hebrónban. Vagyis ismerjük el, van amikor tényleg a szó legfeszesebb értelmezésében mindenkiről vagy mindenről van szó. Ugyanakkor a Bírák könyve alapján (ami követi Józsué szövegét) Júda és Benjámin elfoglalta, azaz hadjáratként bevette ezeket a városokat. Miért volt erre szükség, ha egyszer szó szerint mindenkit elpusztítottak és ezek a városok üresen álltak? Logikus arra gondolni, hogy ennek alapján mégsem kell a "mindenkit" kifejezést a szó szoros értelmében venni. Teológusok azzal érvelnek, hogy a "hányd kardélre mind" típusú kifejezéseket ezért így kell helyesen érteni: "arass fölöttük döntő győzelmet!". Ez pedig nem feltétlenül a teljes népesség maradéktalan kiirtását jelenti, hanem az erejének a megtörését, a mondhatni reprezentatív haderő összezúzását. Ha valami borzalmas háborúban egy ránk támadó ellenség "legyőzné a magyarokat", azt sem úgy értenénk, hogy a kifejezés abszolút értelmében legyőzték Magyarország kb. 9,5-10 millió lelket számláló lakosságának minden egyes tagját - hanem nyilván úgy, hogy megtörték a magyarok ellenállását képező erőket.

(2) A herem, azaz a szent háború szakrális tettnek számított, aminek voltak általánosan alkalmazott szabályai. Nem lehetett "ész nélkül" mindenkit legyilkolni - mert az ilyesmi a herem értelmében Isten büntetését vonta magára. Erre is látunk példát a szövegben. A herem szabályait egyébként az 5Mózes 20 rögzíti - ezek a korukhoz képest feltűnően emberségesek. Figyelem! Nem azt írtam, hogy mai szemmel nézve emberbarát szabályokról van szó, hanem az ókori hadviselés általános szabályait tekintve számítanak kiugróaknak!

Nos, tisztában vagyok vele, hogy a fenti pontok nem oldják meg a kérdést és korántsem zárják le a vitát. Azonban rámutatnak egy fontos dologra, mégpedig az általánosító kifejezések gyakori használatára. Ezzel persze csínján kell bánni, és nem fair vele "elkenegetni" azért a tényeket, hogy itt emberek haltak meg, nem is kevesen - magyarázzuk bárhogyan a textusokat. Ismétlem azonban, hogy nem is kívántam lezárni a "kánaánita-aktát", csupán egy kis lépéssel szerettem volna beljebb menni a megértésben. A teljes képet szemlélve sok mindenre találunk példát: arra is, hogy egyfajta istenítéletként kell népekkel háborúzni - de arra is, hogy szeretni kell a jövevényt és az idegent. Arra is, hogy Izráel keményen elbánt másokkal - de arra is, hogy Izráel sem volt kivétel, és az ítélet adott esetben őket ugyanúgy utolérte. Arra is, hogy kardélre hánytak idegen népeket - de arra is, hogy adott esetben szövetségre léptek velük. Egyiptom egyszerre a szolgaság háza (gondoljunk az Exodusra) és a túlélés szinte egyedüli módja (gondoljunk József történetére). Kis túlzással mindenki szemezgethet és vérmérséklete szerint válogathat a teljes szövegkorpuszból.

Befejezésül nem állhatom meg, hogy még egy gondolatot ideszúrjak. Arról van szó, hogy tekintsünk bárhogyan a kánaánita irtóhadjáratok beszámolóira, annyit mindenképpen megmutatnak, hogy Isten ítéletet képes gyakorolni. Vagyis, a Biblia szerint nem olyan világban élünk, ahol a dolgok végképp következmények nélkül maradnak. Lucretius felhasználta a görög atomizmus két követőjének, azaz Démokritosznak és Leukipposznak a gondolatait, amikor így érvelt: "Történhet akármi, Minket nem sujthat, s nem rázza fel öntudatunkat". Itt arról van szó, hogy amikor az ember meghal és atomjaira bomlik, már nincs lehetőség az erkölcsi számonkérésére - mivel nincs utolsó ítélet, nincs jutalmazás és büntetés, a gonosztettek megtorlatlanul maradnak. A halál menekülés a gonosztetteket elkövetők számára a felelősségrevonás elől.  

Ám ha nincs istenítélet, akkor nem létezik igazságtétel sem. Sajnos azt látjuk, sokaknál a földi élet tényleg nem is szolgáltat igazságot - s ha ateisták vagyunk, akkor ehhez hozzá kell tennünk, hogy milliók és milliók a jövőben sem fognak soha semmiféle igazságot kapni emiatt. A Bibliában viszont nem ez a helyzet. A keresztény hit szerint nagyon is van vagy lesz igazságtétel, a tetteknek ha máskor nem, a halál után meglesznek a következményei - mert erkölcsi alapú világban élünk. Ezért bár meglehet, hogy ez furcsa egy nem hívő olvasó számára, de a Biblia képes ujjongással és örömmel gondolni Isten ítéletére: nem valamiféle Kozmikus Ököl odacsapását látja benne, hanem azt az igazságtételt, ami az univerzumunkat és a létezésünket erkölcsileg teljessé teszi. Még ha nagyon nehéz is, ha egy pillanatra ezzel a szemüveggel olvassuk a kánaánita textusokat, talán egy kis lépéssel közelebb juthatunk: az egyébként brutális gyermekáldozatokat bemutató népek sok száz év türelmi időt követő megbüntetése annak jele, hogy Isten ítéletet gyakorol, azaz létezik kozmikus igazságtétel, van kozmikus Igazságtevő, így igenis van értelme jóról és rosszról beszélni. És talán nem csak az ókorban, de ma is.

2024. június 19., szerda

A focifélisten is csak ember

Az éppen zajló foci-EB-re mi nem egyszerűen kijutottunk, hanem szinte diadalmenetben érkeztünk: egyetlen szerencsétlen kis vereséget leszámítva a magyar válogatott hibátlan bizonyítvánnyal nevezett be a tornára. Éppen az ebből következő elvárás okozhatja most a vesztünket - de ez nem feltétlenül a válogatottról, hanem inkább rólunk, a közönségről szól, mert az egekig felmagasztalt nemzeti tizenegytől még az egeknél is magasabb színvonalat várunk. És néha ugyanezt tesszük a hitéletünkben is...

A többség szerint nagy buli, de szerintem nehéz dolog lehet Szoboszlai Dominiknak lenni. Nem volna az, ha Szoboszlai Dominik a magyar szurkolók szemében egy átlagosnál jóval tehetségesebb focista lenne, aki ettől függetlenül még ugyanolyan emberből van, mint bárki más. Csakhogy nem ez a helyzet. Szoboszlai nem egy fiatal srác, aki ügyesen cselez, harminc méterről bevarrja a labdát vagy gólpasszokat osztogat. Dehogyis, ő ennél jóval több. Elmondhatja magáról, hogy huszonhárom évesen focifélisten lett belőle.

Azt várja tőle a magyar nép, hogy ha kell, egyedül megnyerje a meccseket, soha ne legyen rossz napja, fordítsa meg a helyzetet ha hátrányban vagyunk, végül adja oda a mezét minden ezért könyörgő kisgyereknek. A képernyő előtt hullámzó szőrös sörhasak távolról megszakértik mi egy világklasszis dolga. Ahogy Magyar Péter jelenleg a politikai messiásunk, úgy Szoboszlai Dominik a nemzeti félistenünk, aki választott népünkért mutat be fociáldozatot az erre kialakított stadionszentélyekben.

Nem tudom ő maga mit szól ehhez, de gyanítom, hogy profi és népszerű sportolóként is nehéz feladat a helyzetet kezelnie. Olyan súly nyomja a huszonhárom éves vállait, aminek az elhordozására egy ember - legyen bár nagy tehetség a maga területén - igen nehezen képes. Nem is feltétlenül szakmai értelemben, habár úgy sem lehet állandóan szárnyalni, hanem inkább jellemében, világlátásában, élettapasztalatában. Ilyenkor szokott egy idő után bekövetkezni a mentális összeomlás, a teljes kiégés, a belső tragédia, a félisten nemezise, amikor aztán az aláhullást látva a tömegek fejcsóválva megállapítják: lám, megadatott neki a lehetőség, hogy naggyá váljon, de nem tudott élni vele. A sikerében közösen akarunk vele fürdőzni, az aláhullása azonban egyedül az ő hibája és felelőssége.

Persze itt még nem tartunk: Szoboszlai most még nagyon magasan van. A szerdai német-magyar után is valószínűleg magasan marad, legyen bármi a vége a nagyon nehéznek tűnő meccsnek. Nincs bukásszag a levegőben, de mégis van bennem egy érzés, hogy ez az össznépi elváráscunami előbb-utóbb megtermi a gyümölcsét - és az nem teljesen Szoboszlai hibája lesz.

Amiért ezt a példát előszedtem, az nemcsak az éppen zajló Európa Bajnokság, hanem maga a jelenség, amikor emberektől elképesztő teljesítményt várnak el a körülötte állók anélkül, hogy józanul felmérnék a lehetőségek határait. Ez a hiba az egyházban is masszívan benne van. Jómagam teológián tanító oktató és lelkipásztor is vagyok egy személyben. A két szerepkör csak némileg van átfedésben, az egyik közös pontjuk azonban világos: az embernek 24/7-ben példaképként kell funkcionálnia. Ezt egyébként jónak és elvárhatónak is tartom önmagában. Aki másokkal foglalkozik vagy más emberek elé kiáll, az viselje is ennek a terhét és igyekezzen - ez rendben volna. A kérdés az, hol húzzuk meg a példaképség határait: valahol az ég alatt vagy már felette? Mert sokszor van olyan benyomásom, mintha az egyházban már kevés lenne a Mindenható, és itt is félistenekre lenne szükség. A lelkipásztor például mindig a Jóisten hallótávolságában él, ő az aki közvetíti a mennyország friss üzeneteit a földi híveknek. Neki ez a dolga, azért tartják, hogy mások helyett is higgyen, akiknek vagy van kedvük ehhez vagy nincs. A hívők hangulatuk szerint döntik el mennyit feccölnek bele a saját közösségük építésébe - de a lelkész éjjel-nappal dolgozzon ezért, mindig ott legyen a szeren és prédikációi egyszerre legyenek tüzesek, de higgadtak, felrázók, radikálisak, miközben ne bolygassák meg túlságosan a dolgokat. Röviden, de azért alaposan beszéljenek, pihenőnapjukon este is lehessen telefonon zokogva hívni őket, hallgassanak mindenkit figyelemmel, menedzseljék a közösség szervezési ügyeit - és mindezt persze vatikáni valutáért.

Ha egy egyházi szolgáló képes így szárnyalni, többé válhat embernél: egyfajta keresztény félisten lesz belőle. Vagy talán a keresztények Szoboszlai Dominikja, akitől utána mindig elvárják majd a heti egy gólt és gólpasszt. S mivel ezt teljesíteni lehetetlenség, mert az ember nem képes állandóan meghaladni önmagát, a kiégés és alábukás garantáltnak tekinthető, pusztán idő kérdése.

A most zajó foci-EB és Szoboszlai Dominik agyonsztárolása remek szimptómája annak, hogyan gondolkodunk úgy általában az emberi teljesítményről, a sikerről, a képességekről és a lehetőségekről. Amikor egy végletekig hajszolt félisten végül alábukik emiatt és kiderül ő is csak ember, a legtöbbször tudomásul vesszük a dolgot és máris további lehetőségek után nézünk. De nem töprengünk el azon, hogy talán mi hajszoltuk ezeket az embereket olyan magasba, ahonnan csak nagyot esve lehet megérkezni.

2024. június 16., vasárnap

Mire jó nekünk egy liberális társadalom?

Nem élhetünk ideális világban, mégpedig legalább két okból. Egyrészt azért, mert ideális világ nem létezik, illetve keresztényként azt mondhatjuk: ebben a valóságban semmiképpen nem is létezhet. Másrészt azért, mert mi magunk sem vagyunk ideálisak - egyszerűen szólva a természetünk bűnös. Ám még a nem ideális világban is lehet törekedni az ideális állapotok felé egyénileg és társadalmi szinten egyaránt - a kérdés mármost az, miben jelöljük meg a legtöbben az együttélésünk legjobb formáit...

Nem kenyerem Francis Fukuyama munkássága, nem értek igazán a politikaelmélethez és tudok arról is, hogy az általa írt könyveket heves viták és kritikák övezik. Elolvasva a liberalizmus vesszőfutásáról szóló művét azonban annyiról mindenképpen meggyőződtem, hogy a klasszikus liberalizmus társadalmi programja egyáltalán nem tűnik olyasminek, amitől berzenkedni kellene. Ehhez persze sokaknak le kellene küzdeniük azt a hányingert, amit a "liberális" szó hallatán éreznek magukban.

Mintha lejárt volna egyes szavak szavatossága: a konzervatív, a nemzeti, a liberális például pont ilyeneknek tűnnek. Az elsőről a maradiságra, a másodikról a szélsőségességre, a harmadikról a parttalan szabadelvűségre asszociálunk. Természetesen mindhárom esetben túlzásól van szó - jelentsük ki tehát az egyértelműt, hogy a konzervatív ember nem maradi, a nemzetét szerető patrióta sem lesz náci, ahogy a liberális sem gondolja úgy, hogy neki mindent szabad. Még akkor sem, ha nyilván mindhárom csoportban akadnak olyanok, akik a velük kapcsolatos sztereotípiákat igencsak jól megtestesítik.

Fukuyama tehát megfogta a liberalizmust és megpróbált egy előítéletekkel vastagon szőtt világban a klasszikusan liberális értékekről és szemléletmódról magas színvonalon beszélni - ez szerintem sikerült is neki. Mégpedig úgy, hogy nem mossa össze a progresszivitást a liberalizmussal (ahogy nálunk ez sajnos megtörténik), és a baloldalra ugyanúgy osztja a kritikát, mint jobbra. A klasszikus liberalizmus ugyanis alapesetben nem baloldali tendencia - más kérdés, hogy nálunk összecsúszott a közbeszédben ez a kettő. A klasszikus liberalizmus az egyéneket felnőttként kezeli és jogokkal látja el - ezek közül a legalapvetőbb az autonómiához való jog, vagyis a választás lehetősége. Eközben pedig a kormányok hatalmát törvények és alkotmányok korlátozzák.

Nos, állandóan ismételgetjük azokat a közhelyeket, miszerint Európa "túlságosan liberális", itt már "mindenkinek mindent tolerálni kell", emellett "a liberálisok szerint mindent szabad" és ez a csomag így együtt minden nyomorunk okozója. Valójában azonban a klasszikus liberalizmus Fukuyama és mások szerint visszaszorulóban van, sőt Kaczynski, Bolsonaro, Erdogan, Trump vagy éppen Orbán Viktor (igen, őt is említi) a választási győzelmük révén megszerzett hatalmukat többek között arra is használják, hogy liberális intézményeket támadjanak. Itt a bíróságok és az igazságszolgáltatás, a tőlük független média és egyéb területek értendőek, melyek a "fékek és egyensúlyok" rendszerében egyébként a kormányokat korlátoznák.

Képtelen vagyok itt Fukuyama igen tömény kis könyvecskéjének még csak a magját is kifejteni, azonban a könyv konklúziója igencsak meglepő lehet azoknak, akik a prekoncepcióik miatt úgy gondolnak a liberális felfogásra, hogy az a "mindent szabad" elvét akarja terjeszteni. Fukuyama ugyanis ezt írja:
"Ha a személyes autonómia az egyén kiteljesedésének forrása, ez még nem jelenti azt, hogy a korlátlan szabadság és a korlátok állandó feloldása még inkább kiteljesíti az embert. Néha a kiteljesedés a korlátok elfogadásából fakad. Az egyéni és közösségi mértéktartás visszanyerése tehát a liberalizmus újjáélesztésének - sőt túlélésének - kulcsa."
Vagyis más szavakkal, nem attól fogsz kiteljesedett életet élni, hogy minden korlát alól mentesnek érzed magad - pont ellenkezőleg, a korlátok felismerése és elfogadása, a mértéktartás maga a kulcsa a kiteljesedésnek. Nos, akinek a "liberális" szóról csakis a "mindent szabad" jut eszébe, talán meglepetten olvashatja Fukuyama gondolatait.

De miért is írtam le mindezt? Mi köze ennek az egyházhoz, a kereszténységhez és a hitünkhöz?

Valahol sok, valahol alig valami. Szinte semmi, ha arra gondolok, hogy a Szentírás által mutatott kép szerint az istenhit és a kereszténység mindenféle államforma, társadalmi berendezkedés miliőjében képes volt virágzani, megmaradni, helyet találni magának. Az ószövetségi idők törzsszövetségi modellje, a dinasztikus királyság vagy éppen a Római Birodalom üldözései között azok, akik követni akarták Istent, mindig megtalálták a maguk helyét. Egyszerűen szólva a kereszténység megléte és előrelépése nem a politikától és a társadalmi szerkezettől függött.

Más szempontból azonban nyilván jó dolog egy olyan társadalomban megjeleníteni és képviselni az evangéliumot, ami az egyéni és közösségi mértéktartás fenti gondolata mentén éli meg a szabadságát. Tehát alapvetően szabad, nyitott, dialógusképes, de közben tisztán látja a saját korlátait. Ahogy a bevezetőben említettem, nincs ideális világ, de az evangélium hirdetésének lehetnek jobb és rosszabb feltételei. Tudom, hogy az állami üldözések sokszor csak még jobban ösztönözték a valódi kereszténységet a kitartásra és a hitük hirdetésére - de gondolom mégsem szeretnénk egy állandó nyomás alatt lévő társadalomban beszélni a hitünkről. Persze Magyarország most egyáltalán nem ilyennek tűnik, sőt a kereszténység és a vallás első pillantásra inkább a politika által divatba hozott szavak. Ugyanakkor éppen a politika az, ami megnehezíti a tiszta evangélium hirdetését - mivel lejáratja a kereszténység tartalmát. Ha azt mondom ma, hogy keresztény vagyok, automatikusan összemosnak a hatalommal. 

A kereszténységnek szabadnak kell(ene) lenni a politikai jobboldaltól, amennyire ez csak lehetséges. Egy szabad világban, politikai think thank-ekektől függetlenül lenne jó szabad módon beszélni a hitünkről - ahol az emberek állami befolyásolás nélkül szabadon közelíthetnek az egyházhoz vagy távolodhatnak tőle, ahogy nekik tetszik. Azt persze nem mondanám, hogy Magyarországon "hitre kényszerítik" az embereket, de az egyházi fenntartású intézmények növekedése, a hitoktatás kötelezettsége, és más tendenciák azért jelen vannak - és ezek mindig kontraproduktív eredményekhez vezetnek. Utópisztikusnak tűnik persze, hogy a klasszikus liberalizmus mint háttér bármikor is helyreállhat nálunk, ahol a kereszténység is oldalfüggetlenül működhet.

2024. június 12., szerda

Szög a zsákból

Magyar Péter kirohant az ATV stúdiójából, amikor Rónai Egon szembesítette a ténnyel, miszerint igenis sokszor meghívták már interjút adni a csatorna stúdiójába - állításával ellentétben. Az új politikai messiás türelme mintegy másfél percig tartott, utána pedig még a Hit Gyülekezetének is beszólt, majd mikrofonját leszedve távozott. Biztosan ilyen messiás kell a magyar politikának?

Igaz, ami igaz: a kereszténység Messiása (vagyis Jézus) nem igazán hordoz politikai vonásokat. Mitöbb, Krisztus lépten-nyomon igyekezett lerázni magáról, amikor mégis megpróbálták ilyen értelemben szabadítóként látni és láttatni. Ha feltétlenül politikai jellegű messiást kívánunk magunknak, akkor már a zsidóság által várt Eljövendő áll legközelebb ehhez az elképzeléshez. A judaizmus felfogása szerint az igazi Messiás ugyanis uralkodó lesz, aki totálisan átveszi a hatalmat és a zsidók vele együtt fogják élvezni az így beköszönő aranykort. Nem utolsó sorban a többi nép is csatlakozik hozzájuk.

Nos, Magyar Péterre sem kell ráadni olyan kabátot, ami csak lógna rajta - mert amikor a sajtóban "lemessiásozzák", nyilván nem kozmikus léptékben értik a fogalmat. Ő inkább a mi kis európai országunk lokális megváltója, egy helyi ígéret a vergődő magyar nép számára. Mindazonáltal tény, hogy jelenleg Magyar Péter nem tud úgy jó reggelt kívánni, hogy abból húsz percen belül ne legyen minimum néhány sajtóhír, amit főleg az ellenzéki médiaforrások terjesztenek. Tehát politikai értelemben illik hozzá a messiási karakter, tényleg körbeveszi egy ilyesféle atmoszféra, a kérdés ezért inkább az, vajon jó messiás lesz-e belőle vagy sem? Ennek egyik megmérhető ismérve, hogy mennyire bírja a nyomást. Mert egy messiásnak - és azt hiszem ez nem vitatható - bírnia kell. Nos, ebből vizsgázott most Rónai Egonnál.

Nem csoda, hogy amikor a messiás kirohant az ATV stúdiójából, pillanatokon belül olyasféle porfelhő kerekedett körülötte, ami mindezidáig nem is ült el. Az egyébként számomra kifejezetten szimpatikus orgánumú és kisugárzású Rónai Egon szándékosan provokatív felütéssel kezdte el kettőjük stúdióbeszélgetését - és én azt gyanítom, ez nagyon tudatos koncepció volt a szerkesztők részéről. Magyar emögött politikai támadást érzékelt és azt kezdte hangoztatni, tulajdonképpen a kormány nekirontott egy előre legyártott és megkonsturált helyzetben. Én viszont nézőként azt láttam, az új politikai messiásról kiderült, hogy képtelen jól kezelni egy riportertől érkező provokációt - inkább puffogva elrohan és utána teleszórja az internetet az üzeneteivel. Megboldogult fiatalkoromban kicsit foglalkoztam újságírással: úgy emlékszem, a politikai riport műfajához nagyon is hozzátartozik a provokáció, sőt egy igazi riporter számára ez nem más, mint lubickolás a habokban. Nem feltétlenül ellenszenv és szemétkedés van ebben - persze adott esetben az is lehet -, hanem egyszerűen az, hogy kibújjon a szög a zsákból: a provokációra adott reakció mutatja meg ugyanis az olvasóknak és nézőknek az adott politikus felkészültségét és rátermettségét. Márpedig az ország legnagyobb ellenzéki pártjának vezetője esetében nagyon is jár az a választóknak, hogy világosan lássák hogyan áll a helyzet. Ha valaki messiás szeretne lenni, az legyen felkészült arra, hogy nem csak a saját közönsége előtt szólal meg és tart hegyi beszédeket a rajongótáborának. Ne szaladjon el a saját keresztjétől, hanem vegye fel és vigye. Magyar Péterről számomra viszont az derült ki, hogy ő egyelőre ott tart: jó buli, amikor a rajongók a pálmaágakat és a felsőruhájukat is elé terítik, ő pedig nagy beszédek hátán előttük bevonulhat.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy tehetségtelen. Nem az: rátapintott valamire, amire a teljes ellenzék összes küszködésével együtt is képtelen volt. Megtalálta az elkeseredett tömegekben az érzékeny pontot, amire sok tízezren rezonálnak, acélos szókimondásával pedig képes lázba hozni az őt hallgatókat. Ha valaki ezt bagatell dolognak véli, csak próbálja utána csinálni! 

Ugyanakkor egyetértek azokkal, akik úgy vélekednek, hogy a szerénység és alázat teljesen hiányzik ebből a képletből. Egyszerűen nem tesz jót az embernek, ha túl gyorsan jut túl magasra - ezt szinte univerzális igazságként merem megfogalmazni. A tornádó felkap és hirtelen a felhőkig emel - de ha elül a szél, jobb nem belegondolni mi következik azután.

Az "új messiás" egyik legborzasztóbb balfogása ebben az ATV-s hisztériában és annak utórengéseiben számomra az volt, amikor elkezdte a történetbe beemelni a Hit Gyülekezetét. Ezek azok a reakciók, amik szerintem a profizmus teljes hiányáról árulkodnak: amikor nemhogy egy riporter provokációját nem tudom kezelni, de még az egész csatorna dolgozóit és tulajdonosi körét is belemártom az ügybe. Ezt már talán Magyar Péter is soknak gondolhatta, mert a későbbiekben egy sokkal higgadtabb hangot ütött meg a közösség gratulációjára reagálva - mindazonáltal azért itt is kibújt kissé a szög a zsákból. 

Mit mondhatunk tehát? A jelenleg zajló politikai messiásvárás Magyarországon sok dolognak a tünete. Ahogyan Orbán Viktor az őt körülrajongók táborának is messianisztikus figurája, egy szinte sérthetetlen idol, akinek kántálják a nevét, úgy most az ellenzéki oldal is megtalálta a maga házi messiását, akit entuziaszta módján körbeölel. Ez egyszerre groteszk és ijesztő. Groteszk, hogy egy magát kereszténynek nevező és egyébként szekuláris társadalomban két politikusból is vallási szintű karakter lesz (noha ez sem a keresztény hithez, sem a szekuláris kontextushoz nem illeszthető!), és ijesztő, hogy a politika valláspótlékká formálódik a szemünk előtt. Mert ha az Orbán Viktor nevű vallási vezetőt leváltjuk egy Magyar Péter nevű vallási vezetőre, akkor mi változik tulajdonképpen? Úgy vélem, nem sok. Talán nem messiást kellene cserélni, hanem ezt az egész politikus messiási gondolatot kellene elfelejteni. Elegendő nekünk az a nagybetűs Eljövendő, akire érdemes is várni.

2024. június 10., hétfő

Egymondatok háborúja

Mindig jó érzés, amikor véget ér egy kampányidőszak, lezárulnak a szavazóhelyiségek és elülnek a politikai hullámok. Mintha kicsit megnőne a csend, tisztulna a levegő és nyugodtabb légkörben lehetne végiggondolni olyan kérdéseket, melyeket a politikai csörömpölés zajától addig lehetetlen volt. Például a háborút és a békét, valamint az egymondatos politizálás pusztító hatékonyságát.

Meglehetősen sokat közlekedek autóval, vezetés közben pedig nyilván az utat nézem. Ennek köszönhetően a tekintetem csak futó pillanatokra esett egy-egy óriásplakátra. Mindössze egy-két szó villan fel ilyenkor az ember tudata előtt, amit összeköt a pártembléma vagy más ismérvek alapján a plakátot képviselő politikai formációval. Nos tehát tisztelettel jelentem, sok hónapnyi, suhanó óriásplakátok kulcsszavait rögzítő tudatfeltöltésem mentén arra emlékszem, hogy a békét képviselő kormánypárt teleszórta Magyarországot "HÁBORÚ" feliratú szövegekkel. Volt olyan útszakasz, ahol megállás nélkül vibrált a szemembe a pusztulás rémképét előrevetítő üzenet. Ehhez jön még hozzá, hogy más médiacsatornákon keresztül folyamatosan zubogott rám a békeszerető kormánypárt tolmácsolásában, hogy hamarosan kitör a harmadik világháború, jön az atomvillanás, a gyerekeinket pedig besorozzák és meghalnak a fronton. Olyan is akadt, aki úgy fogalmazott, csupán "percekre vagyunk" a világégéstől.

Alig vártam már a kampányidőszak végét. Tudtam, hogy onnantól kezdve tényleg nagyobb lesz a béke. Nem oldódik meg a fegyveres konfliktus a szomszédban, nem szűnnek meg az amerikai lobbitevékenységek és az európai fegyverküldések, és valószínűleg Putyin sem dönt úgy, hogy visszavonulót fúj Ukrajnában. De legalább kapunk egy kis levegőt idehaza, és egy intenzív háborús riogatásra építő, elvileg ugye békepárti kampánycsörte után már ezt is értékelni kell.

A választások tétje a hatalom szerint tulajdonképpen lebutítható volt egyetlen szimpla kérdésre: az emberek vajon háborút vagy békét akarnak? A kérdőmondat lényege azonban a látszattal szemben mégsem a háború és a béke kifejezések mentén ragadható meg: a lebutítás itt a kulcsszó. A politika mindig a lebutításra épít, a komplex problémák végtelen primitív szintre csiszolására, az összetett kérdések redukcionizmusára. A politikusok azt feltételezik - és ebben sajnos részben igazuk is van -, hogy azok a választópolgárok, akik szavazataira számítanak, képtelenek a fontos kérdéseket kellő mélységben áttekinteni. Sőt, nem is érdemes túlságosan összezavarni őket bizonyos problémák megvitatásával, többoldalú megközelítésével, társadalmi-politikai-történeti áttekintésével. Mindez egy kognitívan felnőtt társadalmat feltételezne, de erre nincs szükség, amikor egyszerűbb úton is el lehet érni a sikert és megteremteni a szavazói bizalmat. Természetesen az egyszerűbb út nem más, minthogy a zsigeri félelemekre és ösztönvilágra építünk. A zsigeri félelmek és ösztönök nulla gondolkodást igényelnek - ezek ott vannak bennünk és előhívhatók. Elegendő tehát egyetlen mondatba sűríteni az üzenetet, feltölteni az ösztönöket pingelő atmoszférával és odahányni az óriásplakátokra, teletömni vele a médiafelületeket, szétszórni az utcákon és a tereken - vagyis sulykolni és sulykolni, ameddig mindenki teljesen át nem itatódik vele.

Ez a politikai formációk rábeszélőgépének vezérstratégiája, és többször tapasztaltuk, hogy ennek a kommunikációs stratégiának a hatékonysága dönthet el egész választásokat. A kérdés ezért soha nem az, mi az igazság az üzenetekben, mennyi valóságalapjuk van, hanem inkább az, melyik pártnak van jobb tömörítőgépe, ki tudja jobban egy mondatba összesűríteni a saját lebutított üzeneteit, ki alkalmasabb emocionálisan feltüzelni az embereket, és ki képes azután a leginkább sulykolni az egymondatát a tudatosan is kiskorúságban tartott választópolgárok felé? Aki ezt jól csinálja, győztesként emelkedhet fel azok közül, akik egymondata gyengébbnek vagy sulykolási technikája fejletlenebbnek bizonyul.

Ha innen nézzük, akkor mifelénk az elmúlt hónapokban az egymondatok háborúja zajlott. Jelszavak csatája, szólamok és szlogenek villongásai, ezekhez arcok, nevek és pártlogók társultak. Van abban valami groteszk ellentmondás, hogy a bármi áron béke volt a kormány egymondatainak végső konklúziója, és ezt éppen a zsigeri félelmek felkorbácsolásával és szinten tartásával kívánta magának biztosítani. Nem vagyok politikai elemző, de a választási végeredményeket látva civilként is azt kell mondanom, az egymondat nem működött maradéktalanul. De sajnos nem azért, mert a magyar társadalom színe-java elkezdett mélyebben gondolkodni, és megengedte magának, hogy legalább egy kicsit próbáljon utánajárni bizonyos kérdéseknek. A Tisza áradása szerintem ugyanúgy megtalálta a maga egymondatait, amelyek azokhoz jutottak el, akik a kormány és az ellenzék egymondataiba már halálosan belefáradtak. Ezeknek a tömegeknek jól esett kicsit hinni Magyar Péterben, lecserélni a régi bútorokat újabbakra, belekapaszkodni egy másik szlogenbe, felülni egy másik hullám hátára. De én úgy látom, alapvetően ez még mindig ugyanúgy az emóciókról szól, a rendszer elleni lázadás entuziasztikus élményéről, egy fiatal csávó köré épített rock'n'roll-ról és nem a választópolgár, mint idomított állatfaj tényleges felébredéséről. Hogy meddig árad a Tisza majd akkor derül ki, ha már elül a rajongás.

Talán naivitás mást várni a politikától és talán soha nem is lesz felébredés, mert a politika természeténél fogva az egymondatokkal működik. Talán egy tudatos társadalom csak kolonc a mindenkori politikusok számára. Lehet, hogy így van. De mégis találok magamban egy igényt, hogy ezt ne fogadjam el és legalább pedzegetni kezdjem: mi lenne ha leszoknánk az egymondatok köré épített politikacsinálásról? Mi történne, ha választóként leszoknánk arról, hogy megzabáljuk az egymondatokat és emiatt arra kényszerítenénk a politikusokat, hogy ne egymondatokban gondolkodjanak? Ha valamiképpen megüzennénk nekik, hogy képesek vagyunk ennél többre is?

Sajnos nem hiszem, hogy ennek a felvetésnek van realitása. Itt már kevés megoldásként, ha az egyik párt váltja a másikat, az egyik szólamot kidobjuk egy másik kedvéért. Még a rendszerváltás is kevés, ha az emberek belső világában mélyen tudatosult az egymondatok kultúrája. Itt már szinte kultúrát kellene váltani, az egész világot kicserélni magunk alatt, ami talán működhet kisebb-nagyobb körökben, de szerintem délibábos képzet ha a teljes társadalmi átfordulásra vetítjük. Ráadásul mindez olyan lassú és időben hosszútávú feladat, mintha a nemzet egy közös katedrális építésébe fogna, amit csak az ükunokáink fognak talán felavatni. Ehhez a magyar ember túlságosan türelmetlen. A gyorsaságra berendezkedett nyugati felfogásunk szerint minden azonnal kell. Soha nem adnánk magunkat egy ilyen léptékű paradigmaváltás megalapozásához. És az a helyzet, hogy ezt is valahol meg tudom érteni. Nekem most vannak problémáim és bár fontos számomra, hogy a még nem is létező unokáim majd jól élhessenek a jövőben, ez nem segít azokon az aktuális nehézségeken, amelyek ebben a pillanatban szorítanak. Ha egy politika úgy épít jövőt, hogy közben nem válaszol a jelenemre, az halva született okoskodás.

De akkor most mi legyen? Maradjunk az egymondatok agymosó világában, hiszen úgy is reménytelen egy értelmesebb, józanabb, igényesebb és tudatosabb társadalmat építeni? Nézetem szerint egy normális politikai gondolat soha nem mondhat erre a kérdésre igent. Legyen bármennyire utópisztikus és álomszerű egy elképzelt fényesebb politikai kultúra valósága, mégis valami hasonlónak kell irányt mutatnia - mert a lemondásra nem lehet társadalmat felhúzni. Keresztény hasonlattal ez pont olyan, mintha rámutatva az egyház mai állapotára kijelenteném, az egész prédikálásnak, gyülekezetbe járásnak, az evangélium hirdetésének úgy se lesz soha semmi értelme, maradjunk tehát azon a szinten, hogy "hallelujázunk", slágerdalokat énekelünk és jól érezzük magunkat - aztán az utolsó majd kapcsolja le a villanyt. Ilyen hozzáállással nemcsak a jövőnek, de már az egyházi jelennek sincs semmi értelme.

Ezért végső soron bár az eszményi állapot (vagyis kb. az abszolút tudatos és szólamokkal nem kontrollálható társadalom) elérhetetlen, az irány mégis akkor a legjobb, ha a dolgaink erre haladnak, a tendenciák erre mutatnak. Hogy Magyarország ezt a trendet erősíti-e vagy sem, azt majd meglátjuk - mindenesetre őszintén megmondom, bennem nem sok bizalom van ezügyben. Most egyelőre azt látom és a tegnapi választások is ezt a gondolatot erősítették fel bennem, hogy az egymondatok miliőjéhez továbbra is ragaszkodunk.