Peregtek a lapok - legjobb olvasmányélményeim idén

Ismerőseim közül néhányan alkalomadtán felteszik a kérdést: "hogy a fenében van neked ennyi időd olvasni?" A válaszban semmi misztikus vagy bonyolult nincs részemről: mert szeretek és pont. És ami az embernek fontos, arra kerít időt magának, ezt határozottan állítom - minden klasszikus kikerülő válasz ellenére, amikor állandóan panaszkodunk az időhiány miatt. A lényeg azonban nem én vagyok, és nem is a műveltségem szeretném megcsillogtatni, hanem inkább merítek egy kisebb csokrot az idén olvasott legjobb könyveim közül, hátha meghozom mások étvágyát is az olvasáshoz!

Szóval, ha bárki is félreértené ezt a bejegyzést, semmiképpen nem az a célom, hogy megvillantsam saját olvasottságomat és flexeljek azzal, mennyi könyvet olvastam el egy év alatt. Erről szó sincs. Egyrészt, minél többet olvas az ember, csak arra ébred rá újra meg újra, hogy bőséges tudáshiánnyal küszködik és a könyvek nemcsak tanítják, de ezt az érzést is elmélyítik benne! Másrészt az idei év "kudarc" volt számomra abban, hogy sorban álltak fontos kötetek, amire egyszerűen már nem jutott időm - túl sok a jó könyv, túl rövid az élet. Az olvasás nagyszerű foglalatosság, és ha az én olvasóim közül bárki kedvet kap a most következő kötetek beszerzésére, az külön boldogság számomra. Az itt felsoroltaknál jóval több könyvet olvastam el ebben az évben, de igyekeztem a blog koncepciójához igazodva csak a vallástudományhoz-teológiához kapcsolható kötetetek közül azokat kiválasztani, melyek valami oknál fogva emlékezetesek maradtak számomra.

Kezdjük is a válogatást egy velejéig teológiai kis kötettel, ami Giczy György nevéhez köthető: "Törvénytisztelet és messianizmus a Talmudban és a középkori zsidó-keresztény disputákon." Izgalmas és borzongató a cím ugye? Hát, mitagadás, egyáltalán nem az... Sőt, maximum csak a teológia iránt erősen érdeklődőknek tűnhet vonzónak. Szögezzük le tehát, hogy ez a vékonyka könyv nem egy krimi, de ha mégis képes valaki rászánni az időt, alapos betekintést kaphat abba a kérdésbe, hogyan képzelte el a zsidóság a messianizmust és vajon utalnak-e Jézus Krisztusra rabbinikus források - akár elmarasztaló stílusban? Akit a judaizmus és Krisztus kapcsolata érdekel, szerintem igen jól jár a könyv elolvasásával! Terjedelméhez képest persze tömény írásról van szó, de maga a téma sem éppen könnyű.

Ha már egy ennyire hard-core teológiai művel kezdtem a listát, kapjon most helyet egy igen vaskos, ámde hangos röhögésre késztető egyháztörténeti kötet is! Igen, nem gépeltem el semmit az előző mondatban, merthogy Nick Page "A kereszténység majdnem tévedhetetlen története" című opusza pontosan így jellemezhető. Bevallom őszintén, engem nagyon felvillanyozott az egyébként történészként is alaposnak tűnő Page könyve, aki képes volt valódi humorral fűszerezett egyháztörténetet letenni az asztalra. Azon túl, hogy az olvasó igazán jól szórakozva szépen megtanulja a kereszténység mintegy kétezer éves sztorijának legfontosabb ismérveit, kap még egy csomó valóban mulatságos karikatúrát, valamint az "ihatnál-e egyet vele?" című keretes írásokban egy-egy ismert egyháztörténeti figura karakterlapját is. Komolyan gondolom, ha ilyesféle művekből történne az egyháztörténeti oktatás, a tárgy a teológiai karok egyik legnépszerűbb kurzusává nőné ki magát!

John Lennox ebben az évben nálam duplázott. Az ismert oxfordi matematikus-valláskutató két könyvével is nagyon fontos lenyomatokat hagyott a lelkemben. Az "Isten a célkeresztben" című könyve a divatos újateista eszmékkel száll szembe, míg a "Determinált hit?" az erős kálvinista teológiát teszi kritikai mérlegre. Utóbbi kötetre legalábbis nekem nagy szükségem volt, mert ahogy néhány blogbejegyzésben fejtegettem is idén, a determinista világkép lelki síkon alaposan megkeserítette az életemet. Hálás vagyok Lennoxnak, hogy segített olyan kérdéseket megfogalmazni, melyek puszta feltevése után oldottabban voltam képes rátekinteni saját sorsomra, ráadásul azzal a nagyképű kijelentéssel is hitegetem magam azóta, hogy talán picit közelebb kerültem a valóság természetének jobb megértéséhez. Fontos, hogy Lennox nem "bántani" akarta a kálvinistákat, csupán rámutat a könyörtelen predestinációs logika élhetetlenségére és vállalhatatlanságára.

Lehet, hogy ez az én műveletlenségem miatt van, de korábban még sosem hallottam Charlie Trimm nevét. Most azonban elolvastam tőle a "The Destruction of the Canaanites"című könyvecskét, ami a címének megfelelően az ószövetségi kánaánita hadjáratokkal foglalkozik. Ez egy számomra szinte emészthetetlen bibliai jelenség, amiről sorozatot is írtam már itt a blogban, úgyhogy időről-időre előszedem magamnak a témát, és próbálom kicsit jobban megrágni - hátha találok benne valami újat. Igen kellemes csalódásomra ez a könyv nagyon korrektül kezeli ezt a kényes kérdést. Trimm szépen összeszedte a piacon lévő összes magyarázatkísérletet, és nemcsak klassz csokorba rendezte ezeket, hanem kitért mindegyik előnyére és hátrányára is. A könyvet azoknak ajánlom, akik áttekintő jelleggel szeretnének "végigmustrálni" a kínálatot, hogy a véres ószövetségi történetekhez mégis miféle válaszkísérletekkel érdemes közelíteni! Ahogy a témában eddig megjelent könyvek, úgy persze ez sem adja meg a végső feleletet, de a sokféle látásmód mégis segít a kényelmetlen kérdések kezelésében.

Nem kifejezetten teológia munka, de mindenképpen érinti a vallás világát Robert Harris kiváló és végig nagyon érdekes "Konklávé" című krimije. A könyv egy pápaválasztás feszültséggel, intrikákkal és fordulatokkal teljes sztorijáról szól a Vatikán bezárt kis világában, aminek hangulatát Harris kiválóan megteremti. A történet főhőse az egész konklávé lebonyolításával megbízott Lomelli bíboros, aki pedáns fegyelmezettséggel igyekszik a katolikus egyházat hozzásegíteni az új pápájához - közben megküzdve a bürokrácia diktálta szabályokkal, az egymással rivalizáló jelöltekkel és olykor saját belső hitével is. A könyv nekem nagyon tetszett, végig lekötött, és ahogy haladt előre, egyre jobb lett: egészen a kissé gyomorszájba vágó végkifejletig, amire bevallom őszintén nem számítottam! A regényből egyébként mozifilm is készült Ralph Fiennes főszereplésével, állítólag az is nagyon jól sikerült. (De én a könyvet ajánlom inkább, mint tudjuk, mindig az a jobb!)

Befejezésül egy igazán különleges élettörténetet is a figyelmetekbe ajánlok, melyet az evangelikál hívő, egyben biológus-teológus Denis O. Lamoureux jegyez. Ha valaki régóta olvassa a blogomat, az ő nevével biztosan találkozhatott, hiszen Lamoureux olyan keresztény, aki elfogadja az evolúciót és a könyvei, előadásai, munkássága is többnyire ezzel a kérdéssel kapcsolatosak. Ez a kötete azonban nem a tudományos kérdések nyomába ered, hanem inkább önéletrajz, ahogyan az ateizmusból átlépett a hit mezőjére, onnan fanatikus kreacionista lett belőle, majd végül kikötött a teista evolúciónál. Ezt az egész folyamatot ő maga egyébként végignaplózta - a könyv érdekessége is részben az, hogy saját maga korábbi bejegyzéseit idézi -, spirituális értelemben pedig Istennel való küzdelemként élte meg. A könyv persze azért is tetszett nekem, mert saját magam utazásának bizonyos állomásait ugyancsak felfedeztem benne...

Nos, remélem a fenti kínálatból volt legalább egy olyan írásmű, ami megragadta valaki fantáziáját.  Ami számomra persze még külön öröm és kiváltság, hogy ebben az évben jelent meg első könyvem is a Károli-L'Harmattan gondozásában: ez mindenképpen egy mérföldkő számomra. Ezzel a bejegyzéssel szeretnék mindenkinek áldott karácsonyt és egy remek új esztendőt kívánni! A blog legközelebb januárban fog frissülni! Mindenkinek minden jót, olvassatok sokat!

Tovább

Ördög, dráma, szenteltvíz - Scheffer Kevinnel

Ha karácsonyhoz érkezünk, valamelyik tévécsatorna szinte kötelességszerűen hozza nekünk Kevint, akitől reszketnek a betörők. Na, én most egy másik Kevint szeretnék a figyelmetekbe ajánlani! Azt nem mondom, hogy tőle a démonok reszketnek, mivelhogy a Vatikánban tanult ördögűzést, ettől függetlenül igen érdekes beszélgetést folytattunk erről az örökké népszerű témáról - ráadásul remek hangulatban!

Elismerem, hogy nem tipikusan karácsonyi a dolog, mégis érdemes végignézni a Scheffer Kevinnel közös párbeszédünket az ördögűzésről, hiszen nem egy szokványos témáról van szó. Van benne egy kis misztikum, van benne egy kis szenzáció (a popkultúra felhajtóerejének köszönhetően), és van benne szerintem nem kicsi pszichológiai és lélektani hatás. No meg szőr mentén szó esik benne Gabriele Amorth atyáról, a "legendás" vatikáni exorcista papról is.

A műsorban igyekeztem felvenni a szkeptikus ateista és a szkeptikus hívő köntösét is - utólag visszanézve mérsékelt sikerrel. Lehettem volna rámenősebb. Nyilvánvaló, hogy egy szekuláris térben élő nem hívő ember számára egyáltalán nem létezik sem az ördög, sem a démonok, ahogy pokol sincsen. Ezeket a jelenségeket a felvilágosult szellem a termékeny vallási fantázia számlájára írja, így hát az ördögűzés aktusát is szimplán lélektani-mentális sajátosságokkal magyarázza. Az ördögűzés egyfajta vallási koreográfia, aminek a végén a "beteg" jobban lesz - ha mindenki teszi a dolgát. Emellett azonban ott van a szkeptikus hívő is, aki divathóbortként kezeli a démonűzést. Szerinte a legtöbb ilyen eset csak kamu, ahol valójában bűnök állnak a háttérben, amit pokoli lényekként személyesít meg az ördögűző és páciense. No és hozzáteszem még önmagam is, aki határozott protestánsként nem tudok mit kezdeni a szentelt vízzel, a feszületekkel és a latinul imádkozó ördögűző pappal. Minek kellenek ezek, amikor Jézus semmi hasonlóhoz nem folyamodott, hanem "egyszerűen" csak kiparancsolta a gonosz lelket az emberekből? Nos, a műsor számomra talán legérdekesebb válasza éppen erre született meg...

Akárhogyan is, Scheffer Kevinnel nagyon jó volt beszélgetni! Kevin egyébként patrisztikai témából dolgozik a doktoriján és ezt is tanulta az egyetemen - fellélegzés számomra, hogy nem egy vadkarizmatikus ördögűzővel ülhettem egy asztalnál, hanem egy érezhetően képzett és gondolkodó emberrel. Úgyhogy, mindenkinek kívánok ördögmentes karácsonyi ünnepeket - az adást pedig itt tudjátok megnézni:

Tovább

Elévülhet-e a bűn?

Nem igazán kerül az ember közelebb a karácsony hangulatához, ha a tizenegy éves kisfiú, Till Tamás egykori meggyilkolásáról szóló híreket olvassa. Márpedig most tele van ezzel a sajtó: a gyermeket huszonnégy évvel ezelőtt ölték meg, és csak ennyi idő után sikerült megtalálni földi maradványait. Ami legalább ilyen fontos, hogy az elkövetőt is utolérték, ám egyes hatályos törvények alapján a bűncselekmény annyira régen történt, ráadásul a gyilkos maga is kiskorú volt annak idején, hogy jogi szempontból elévült az ügy. Avagy mégsem: mert van, amin nem lehet átlépni...

Aki követi a napi sajtót, nyilván tud róla, hogy jelenleg zajlik egy jogi hercehurca, miszerint az ilyen minősített emberölési ügyek esetében ne beszélhessünk a bűncselekmény elévüléséről - vagyis akármennyi év után is kerül elő a tettes, büntethető legyen. A Főügyészség szerint egyébként szegény Till Tamás esetében amúgy is ez a helyzet, mivel a minősített emberölésnél kizárható az elévülés fogalma. Most zajlik az eszmecsere arról, hogy részben a borzasztó bűncselekmény hatására igazítsunk a törvényeinken.

Nem szeretnék belekotyogni ennek a sötét történetnek a jogi hátteret érintő kérdéseibe, hiszen nem vagyok jogász, nem igazodok el abban, hogy a büntetőjog területén mi számít megfelelőnek, méltányosnak vagy akár hiányosnak és javítandónak. De úgy látom, hogy ebben a gyilkossági históriában nem is feltétlenül csak a jogászkodásról van szó, hanem a pragmatikusságnál sokkal mélyebben futó, emberi érzéseket is megpendítő szálakról. Mert miközben az ember elborzadva felháborodik, amikor egy kisgyermek meggyilkolásáról olvas, a legsötétebb érzései között is felvillan egy-egy kisebb szentjánosbogár, az igazság szikrája: például az, hogy emberként erkölcsi kötelességünknek érezzük, hogy az ilyen gonosztettek száz év múlva se maradjanak büntetlenül! Lehet, hogy naiv vagyok, de mégis azt érzem, hogy most a jog nem beelőzi az erkölcsöt, hanem az erkölcsi felháborodásunk után szeretnénk a "jogot művelni". Tehát előbbre kerül az, amit helyesnek gondolunk (egy gyermek meggyilkolása ne évüljön el), és csak ennek fényében fogalmazzuk meg a törvényeinket.

Sokszor nem így van, hanem a jog és az erkölcs külön utakon járnak. Most viszont a bennünk lévő erkölcsi érzékre támaszkodva akarunk csiszolni a jogi kategóriáinkon. És úgy vélem, ez nagyon is rendben van így. Normális üzemmenetben a jog az erkölcsöt tükrözi - és nem fordítva. Kár, hogy az ilyen manőverekre többnyire akkor szoktunk képesek lenni, ha valami tragikus történik - például meghal egy gyermek.

A jog persze így is beszél arról, hogy bizonyos bűntettek egy idő után elévülnek. Az eset kapcsán azonban leginkább mégis az a kérdés merült fel bennem, hogy erkölcsi értelemben van-e a bűnnek elévülési ideje? Létezhet-e olyan, amikor kellően sok idő telik el egy bűn elkövetését követően, hogy az már olyan mértékben a feledés homályába vész, hogy büntethetőségét veszíti?  Ha muszáj lenne erre válaszolnom, akkor azt hiszem inkább nemmel szavaznék. Nemcsak a bibliai elvek mentén, de azért az is benne van a pakliban. Tudomásom szerint a Biblia beszél arról, hogy az idő képes akár bűnök által okozott sebeket is begyógyítani, de azt sehol nem tanítja, hogy a bűn kezelésének elvárható erkölcsi módja, ha sok ideig nem hozzuk felszínre. A bűn addig marad meg bűnként, ameddig nincs igazán orvosolva: vagyis világosságba emelve, megbánva, megbocsájtva, elrendezve.

Ez persze nem feltétlenül egyszerűsíti le a dolgot. Hiszen adódhat olyan szituáció, amikor már nem tudom a bűneimet elrendezni valakivel - például mert az illető fizikai távolság miatt elérhetetlenné vált, esetleg elhunyt, vagy rosszabb esetben én értem földi pályafutásom végére és bizonyos rendezetlenségekkel távozok az életből. Olyan is előfordulhat, hogy bár tőlem nem kér valaki bocsánatot, de én mégis elengedem a bűnét és megbocsájtok - mert ha nem teszem, mentálisan kikészülök, mintegy foglya maradok annak a rendezetlenségnek, amit a történtek okoznak bennem. A Szentírás nem tér ki minden lehetséges eshetőségre, de azért szerintem alapelvként két dolog felé nagyon orientál bennünket:

1. A bűnök végső soron Istent sértik meg, nem csak azt, aki ellen elkövetik. Ezért a bűnök elrendezésének alapvető módja mindig Isten és ember között kezdődik, aztán ember és ember között is lehetséges.
2. A bűnökkel foglalkozni kell. A szőnyeg alá seprés nem megoldás. Az csak arra jó, hogy a tudati szinten eltemetett bűnök a sötétben maradva fertőződjenek tovább.

A második pont most leginkább az, amiről a sajtóhírek Till Tamás kapcsán szólnak. Egy gyermek meggyilkolásának nemcsak jogi értelemben nem lehet lejárati határideje, de erkölcsi értelemben sem. Számos okból helyes ez így, s ezek között bizony az is ott van, hogy irgalmatlan rossz üzenet a társadalom felé, ha egy ilyen kaliberű gonosztett büntetés nélkül marad. A végső tanulság ebből csak az lesz, hogy következmények nélküli világban élünk - ha elegendő ideig kihúzod, megúszod amit csináltál. Mindannyian érezzük, hogy ez nem működőképes, ez elfogadhatatlan, ez nem igaz. A tetteknek előbb-utóbb lesz következményük. És talán ha elfogadjuk ezt, akkor könnyebben megemészthetők az olyasféle teológiai fogalmak is, mint a rosszul csengő végső ítélet - ami nem szól másról, minthogy a dolgok legvégén legkésőbb számolni kell mindazzal, amit addig cselekedtünk, azaz egy erkölcsi természetű valóságban élünk. 

Till Tamás tragikus története egy kicsit nekem erről is beszél: hiszünk a bűnök nem-elévülésében és az igazságszolgáltatás időtlen mivoltában. Érdekes, hogy még egy szekuláris kultúrában is hajlunk az ilyesmire! S ha a jogalkotást úgy próbáljuk alakítani, hogy az tükrözze ezt a belső meggyőződésünket, vajon Istennek ne hagyjuk meg a jogot a végső ítélkezésre?

Tovább

Két karácsonyi ellenségünk

Bevallom őszintén, nagyon kedvelem azt a podcast sorozatot, amit a tévézés "nagyöregje", azaz Friderikusz Sándor évek óta bonyolít. Intellektuálisan igényes, elmélyült, fontos kérdésekről szóló beszélgetések ezek, igazán nívós vendégekkel. A legutóbbi adásban az ismert evolúcióbiológus, Szathmáry Eörs volt a beszélgetőpartner - akivel a számos téma között az emberiség jólétének fenntarthatóságáról, a sokat emlegetett globális összeomlásról, és a tömegmédia káros hatásairól is szó esett - mitöbb, még Isten is belekeveredett a disputába. Én meg most belekeverem a karácsonyt...

Persze most nem kifejezetten Szathmáryról szeretnék írni, sem a globális összeomlásról - ezekkel már többször foglalkoztam itt a blogban. Ettől függetlenül mindig sokkoló és mélyen szántó, amikor nem valamiféle futóbolond prófétától, hanem valódi szakértő szájából hallok a nem is annyira távoli jövő lehetségesen szörnyűséges forgatókönyveiről. Amiről Szathmáry beszél, hogy az összeomlás felé sodródó emberiség számára az egyik legnagyobb kihívás lemondani a jelenlegi életszínvonalunk egy részéről.  Nem akarom magam kihúzni ezalól, hiszen én is ember vagyok. Az egyik fő probléma tehát a lemondás hiánya.

Ez nagyobb gond és mélyebben gyökerezik annál, mint amire talán számítanánk. Legalább két tényező képez benne akadályt.

Az egyik a természetünk. Egyszerűen evolúciósan is úgy vagyunk összerakva, hogy a vélhető kényelemről és haszonról való lemondás egy hihetetlenül fogcsikorgatva elérhető célállomás számunkra. Mi köze ennek az evolúcióhoz? Nos, az állatvilágban ismert a megerősítéses tanulás jelensége: amikor például beidomítanak egy állatot, megcsináltatnak vele egy tevékenységet, amit aztán jutalom követ. Az állat a jutalom miatt könnyen rávehetővé válhat az adott dolog megtanulására. De mi történik akkor, ha nem azonnal kapja a jutalmat? Ha időben eltolódik a jutalmazás, akkor az állat diszkontálja, vagyis kevesebbre becsüli az értékét. Nem kell messzire menni, hogy ezt a jelenséget a homo sapiens körében is felfedezzük: hiszen "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!" Másként fogalmazva, bár kognitívan felfogjuk, hogy a takarékosabb életstílus és a talán kényelmetlenebb életvitelünk sokat segítene a globális összeomlás késleltetéséért - de lélektanilag nagyon nem hajlunk a dolog igazi elfogadására. A halogató reflexeink azt mondatják velünk, hogy most kell jól élni, jól érezni magunkat. Majd a következő generációk megoldják a problémákat, ez már nem a mi dolgunk lesz. 

Érdekes egyébként, hogy a Bibliában is egy van történet, amely mintha ezt a szemléletmódot mutatná: az egyébként jó királynak számító Ezékiás gondolkodott hasonlóan, amikor a babiloni követek meglátogatták. A sztori szerint Ezékiás ostoba módon az ország minden erőforrását, kincstárát, tartalékait megmutatta a hízelgő babiloniaknak - mintha csak valaki felfedné mindenét az ellensége előtt. Amikor emiatt Ézsaiás próféta borús hangon azt jövendöli Ezékiásnak, hogy ennek az lesz a következménye, hogy Babilon a jövőben kifosztja az országot, Ezékiás magában így okoskodik: "Akkor az én időmben béke és biztonság lesz." (2Kir 20,19). Vagyis, csakis a most és a jelen számított neki, az már kevésbé, hogy a következő generációkkal mi lesz!

A másik oka a kultúránk. Azaz, a genetikusan halogató természetünkre még rárakódik a kapitalizmusnak az az inherens tulajdonsága, hogy állandó növekedési kényszerre ösztönöz. Ez már nem a túlélés érdekében zajló tevékenységekről szól, hanem a zabálásról, vásárlásról, túlköltekezésről. Szathmáry szemléletes példaként hozza ide, hogy a textiliparnak óriási az ökológiai lábnyoma - de mi a fenének kell három havonta új ruhát venni? Hát, ha őszinték vagyunk csakis azért, mert a fogyasztói-kapitalista kultúra elhitette velünk, hogy ez így jó, erre kondicionált, erre nevelt bennünket.

Összegezve a fentieket tehát legalább két hatalmas akadály tornyosul előttünk, melyek együttes erővel szinte determinálnak a hanyatlásra: (1) a bennünk genetikusan jelen lévő, azonnali kielégülést kereső ösztöneink, és (2) az erre építő és ezt felhangosító kapitalista kultúra.

A magam részéről nagyon szeretem a karácsonyt, de elárulom az olvasónak, az elmúlt években jelentősen visszavettünk mindenféle vásárlásból és ehhez a döntéshez sziklaszilárdan tartjuk magunkat! Amióta ezt teszem, még kontrasztosabban látom, hogy milyen irgalmatlan pénzköltés zajlik karácsony környékén - olyan ez, mintha kiárusítanánk az ünnepet. Az én karácsonyomat persze mindez nem öli meg, de azért jólesik tudni, hogy a saját hitem más felé orientál, mint a fentebb ismertetett ösztöneim és a kapitalista kultúra. Szerintem a karácsony nem arról szól, mennyit bírunk kifizetni - hanem inkább arról, értünk mekkora árat fizetett Krisztus. Persze ez a más optika nyilván magával hoz valamiféle "azonnali jutalomérzetet", de ez legalább egy belső jutalom, egy abból táplálkozó megelégedettség-érzés, hogy maradok a pénzemnél és mégsem válik az egész ünnep semmivé számomra.

Valószínű, hogy az "azonnal jutalom" iránti olthatatlan szomjúságunkat nem tudjuk lecserélni. De talán átkeretezni igen: mi lenne ha a komfortból, túlköltekezésből, ajándékfelhalmozásból származó elégedettség érzésünket egyszerűen lecserélnénk egy másik elégedettség-érzése - amit akkor érzünk, ha képesek voltunk a saját kultúránkon felülkerekedni? És miért ne kezdhetnénk ezt el akár most karácsonykor?

Tovább

Azonos szinten

Magyar Péter és Menczer Tamás összecsapása két politikus indulatvezérelt verbális karatézása volt,  melyben mindketten a maguk malmára akarták hajtani a vizet. Az egyik úgy tett, mintha érdekelné a kisgyermekek sorsa, még ajándékokat is hozott nekik. Valójában csak a feltörekvő pártjának kívánt kampányporfelhőt generálni, és szerette volna megmutatni a választóknak, milyen hősiesen száll szembe a Birodalommal. A másik szereplő eljátszotta a gyermekvédőt, mint aki jóságos atyaként betakarja szárnyaival a kicsiket. Ám valójában csak kapott a lehetőségen, hogy a számára megvetendő és egyébként potenciálisan veszélyes konkurens figurába belerúgjon egy hatalmasat. Színház az egész világ.

"Az ember Istent kapta mércéül" - mondta egyszer a német protestáns teológus, Helmut Thielicke, és bizony keresztényként azt kell mondjam, mennyire igaza volt! Az isteni mérce persze irtózatosan magas. Senki nem képes megugrani, eddig se volt az, és valószínűleg ezután sem lesz. De a magas mérce legalább minden más fölé ágaskodik és mutatja az irányt: azt a helyes utat, amerre egy magát kereszténynek nevező embernek növekednie kell. Nem azt várjuk tehát senkitől, hogy elérje az isteni magasságot. De azt várjuk, hogy legalább nyújtózkodjon. Próbáljon irányt szabni a gondolkodásának, a szavainak és a viselkedésének. Nos, ez az egyik résztvevőtől jogosan elvárható lett volna, a másiktól azonban nem.

Menczer Tamás egy önmagát kereszténynek nevező politikai formáció embere. Egy olyan hatalomé, ami lépten-nyomon hangoztatja a kereszténységet, a keresztény értékeket, a keresztény egyháziságot, a keresztény politizálást. Nem mi választópolgárok kényszerítjük őket arra, hogy ezt tegyék, nem mi óhajtjuk, hogy a hit kabátját a politika testére ráadják - ők ezt maguktól csinálják. Pont olyanok, mint egy ember, aki saját magát kikiáltja magasugrónak, felrakja a rudat három méterre - aztán kiderül, hogy teljes erőbedobással sem tud egy méternél magasabbra ugrani. Nemhogy leveri a lécet, hanem alatta siklik át, és különben is tornából felmentették. Menczer Tamás viselkedése semmiben nem különbözött Magyar Péterétől - de pont ezért múlta alul azt, hiszen a kereszténység mércéje szerint neki különböznie kellett volna.

Magyar Péter viszont nem lobogtatja a hitét. Ettől függetlenül bevallom őszintén, én egyre jobban tartok tőle. Úgy néz ki, mint egy spindiktátor palánta. Látom, hogy a körülötte pezsgő és duzzadó rajongótábor szereti az akcióit, virtuálisan vállon veregeti ezekért, mert valamiféle határokon átívelő forradalmiságot és betyárságot azonosít a benne lévő abszolút gátlástalanságban. Nem akarok pánikot kelteni, de az az igazság, hogy kinézek belőle bármit és akármit. Tudom persze, hogy sokan belefáradtak már a regnáló rendszerbe, ezért kapaszkodnak tíz körömmel egy forradalmi messiás-karakterbe, amit most Magyar egy az egyben megtestesít számukra. Magyar Péter az elkeseredettek indulataiból építkezik, ebből szívja fel magát, ez adja a lendületét. Dühre épít, a nép megfáradtságának hullámain lovagol. De mi van akkor, ha ezzel a lendülettel egy veszélyes embert segítünk hatalomhoz?

Ez tehát most a kínálat Magyarországon a többség szemében. És azt kevesen veszik észre, hogy ennek a két embernek egyedül azokhoz a gyerekekhez nem volt semmi közük, akikért elvileg mindketten odamentek. Pont arról nem szólt ez az egész csetepaté, amire mindketten hivatkoztak: a kicsikről és kiszolgáltatottakról. Ez sajnos remekül fémjelzi mindkét oldal nívóját.

Nekem mindketten ellenszenvesek, visszataszítók, unszimpatikusak, mert maga a stílus az, amit megjelenítenek, tekintet nélkül a politikai tartalomra. Ha így beszél valaki, nem vagyok rá kíváncsi mit képvisel, mit gondol a világról, mit akar elérni, mi az üzenetük nekem, mint választópolgárnak. Az sem érdekel, hogy melyiküknek van igaza, ha ez eldönthető egyáltalán. Mert ahogy a bölcs mondás tartja: "bármilyen nyelven beszélsz is, nem mondhatsz mást, mint ami te magad vagy."

Azt viszont tudom, ami újra meg újra megerősítést nyer: annak, amit mifelénk keresztény politikának neveznek, esszenciálisan nem lehet semmi köze ahhoz, amit a Bibliában igazi kereszténységnek hívnak. És nem azért, mert tökéletességet várok egy keresztény politikustól, vagy valamiféle társadalmi Messiásnak szeretném látni, aki bevezeti a magyar népet a maga kis Kánaánjába. Aki ilyesmire számít egy politikustól - nevezze magát az a politikus kereszténynek vagy sem - az egyszerűen ostoba. De ha egy politikus önként veszi magára a kereszténység kabátját, bizony a mérce is feljebb kerül, és ahogy mondtam, nem én, hanem a politikus tette magasabbra. Akkor legalább látszania kellene a próbálkozásnak, az akarásnak, a botladozva követésnek, ahogy valaki botorkál Jézus lábnyomában, még ha nem is tökéletesen. 

Nos, a Magyar-Menczer szókaratéból csak az lett megint világosabb, amit eddig is tudtunk: hogy most már a látszat sem számít, és még botorkálásról sincs szó, csak vaksötétben ordítozásról. Erre legalábbis megfelelőnek bizonyult Magyar Péter gátlástalan politikai haszonszerző akciója.

Tovább

Magyar hangja: Zámbori Soma - vele beszélgettem

Zámbori Soma személyét talán kevesebben ismerik, mint a hangját: Amerika Kapitány vagy éppen a Madagaszkár című animációs film, hogy csak kettő példát mondjak. Nekem azonban az volt a célom, hogy a személyéről is többen tudjanak, ezért a podcastom új epizódjában vele beszélgettem.

Nem ez az első alkalom, hogy találkoztam Somával, de ha meg kellene mondanom mi ragadott meg benne leginkább, talán a tettrekészségét emelném ki elsőként. Szinte már túl sok mindennel foglalkozik, mármint a munkáján túl. Egyszerre olvas tíz könyvet, főiskolára jár, sőt doktorálni szeretne. Számos keresztény projektben vesz részt, létrehozott egy vízi zarándokutat (Pál apostol nyomán), csinálja a Biblia projektet, és kismillió más dolgot. Erősen hisz a "kulturevangelizációban", azaz abban a lehetőségben, hogy a kultúra eszközeit felhasználva közelebb lehet kerülni a ma emberéhez. Soma tehát amolyan "mindenlében kanál" típusú ember, aki egyfolytában pörög, ám miközben csaknem nyughatatlan, vágyik megtalálni a saját csendjét, ahogy ez a téma többször előkerül a műsorban.

Bevallom, nekem nagyon szimpatikus a kultúrához való viszonya: míg a kultúrharc kifejezetten divatos az erősen konzervatív keresztények között, Soma nem arról beszél és nem azt keresi, melyek a kultúra istentelen vonásai és hol lehet rámutatni a gyenge pontjaira, hanem inkább folyamatosan felhasználja a lehetőségeit és eszközeit az evangélium átadásának folyamatában.

Őszintén szólva a túl sok téma miatt a műsor egy kicsit talán eklektikusra sikerült, de pont ez a vibráló sokszínűség képes legjobban visszaadni milyen ember Soma. A beszélgetést megnézhetitek itt:

Tovább

Amorth atya kalandjai, avagy ördög a falon

Élménybeszámoló következik: egy ismerősöm kérésére végigolvastam Gabriele Amorth könyvét, aki az ördögűzés világszerte talán legismertebb papja volt - és a mai napon ráadásul beszélgettem egy olyan kedves testvérrel is, aki a Vatikánban tanult ördögűzést! (Utóbbit podcast formában hamarosan megnézhetitek!) Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de az egészről különféle gondolataim támadtak, remélem nem túl sötétek...

Isten és Fia még okés, na de a Sátán az már más: ő a szekuláris korban még a hívők egy része számára sem létezik, vagy ha mégis, csak a gonoszság metaforikus és szimbolikus alakjaként. Ha egy hívő ember nem számol a valóságos ördöggel, annak valószínűleg nemcsak a teológiai ismerethiány vagy a pőre hitetlenség az oka, hanem a korszellem és az érzések is: az ördög létezése hülyeségnek tűnik a modernitás számára, na és persze a minket segítő, támogató, menedzselő istenségben hinni klassz dolog, de a nagybetűs Gonoszra kinek van szüksége?

A magyar ember pedig a szekuláris nyugati miliőben is speciális. Mi Ferikén és az "ekszöszájzbúkon" szocializálódtunk. Vagyis a téma olyan szintű ostobaságnak tűnik, hogy a népszerű horrorfilmeket leszámítva senki nem tudja az ördögűzést komolyan venni. Vásári mutatványnak, bulvárirodalomnak, az intelligencia tekintetében alacsony szinten állók riogatásának megfelel - de nagyjából ennyi.

Gabriele Amorth atya valószínűleg nem így gondolta. A vatikáni pap 2016-ban hunyt el, a világ talán legismertebb exorcistája volt, aki - stílszerűen szólva - évtizedeken át űzte a "szakmát". Állítása szerint hatvanezer(!) esettel találkozott, igaz ebből csak mintegy száz alkalommal volt feltételezhető, hogy valóban valamiféle démoni megszállottság áll a háttérben. Egy barátom kérésére elolvastam Amorth bestseller könyvét, melyben élettapasztalatait rögzítette - de hívőként is azt kell mondjam, nem lettem tőle okosabb. Sőt, többször is azon kaptam magam, hogy megszólal bennem egy hang (ne tessék félreérteni!), miszerint képtelenség, amiről olvasok. Amorth atya egyfelől igyekszik sokat hivatkozni a Bibliára, és ezt szerintem jól teszi. Amikor így jár el, nem is ír semmi gyanúsat, tulajdonképpen az újszövetségi témába vágó eseteket említi.

Valószínű túlságosan protestáns vagyok, de a problémák számomra akkor kezdődnek, amikor beemeli a katolikus technikákat, mint amelyek szerinte "elengedhetetlenek" vagy legalábbis "nagyon hasznosak" az ördögűzésben (szenteltvíz, keresztek, papi stóla). Ezeket egyszerűen nem tudom elfogadni teológiai szempontból. A másik erősen fiktív és obskúrus okoskodás, amikor mindenféle praktikákról beszél, melyeknek jó eséllyel semmi közük a valósághoz. Csak egy példát említek: az átkozott tárgyakat az ördögűzés helyszínén meg kell hinteni szenteltvízzel aztán elégetni - de nem szabad a hamvakat a lefolyóba önteni. Miért is? Mert volt egy atya, aki ezt tette és láss csodát, egy hónap múlva eldugult a lefolyója. Azt hiszem, ezt most itt hagyom így és inkább nem minősítem...

Tudni kell azonban, hogy Amorth atya felfogását a katolikus egyházban széles körű kritika illeti, sokan képtelenségeknek tartják az általa elmondottakat, babonás gyakorlatnak, teológiai szempontból is túltolt biciklinek, amitől elhatárolódnak. Ám van egy dolog, amit tipikusan a vele kritikusok ellen szoktak felhozni: Amorth atya "páciensei" megszabadultak. És ha az eredmény felől nézzük, akkor nem ez a lényeg? Hát nem az számít igazán, hogy a dolog működött? Kit érdekel a szenteltvíz meg a fakereszt - az a lényeg, hogy a megszállottakból megszabadultak lettek, nem?

Hát, nem.

A karizmatikus mozgalmak és a katolikus karizmatikusság egyik gyenge pontja az a logika, miszerint az eredmények szentesítik a szellemi eszközöket és a megoldásokat. Ha valaki tehát felszabadul egy exorcizmus eseménysora végén, akkor azt automatikusan úgy értelmezzük, hogy megszabadult a démonoktól, vagyis ez az egész akciót spirituálisan legitimálja. Pedig a megszabadulás tényének van másik magyarázata és olvasata is. Ez az olvasat nem kívánja azt állítani, hogy nincsenek démonok, nem lehet valaki démonizált, vagy az ördög nem létezik. Pusztán arról szól, amivel talán ritkább esetben számolunk: hogy egy-egy rítusnak mekkora ereje van bizonyos esetekben.

A rítus alatt gyakran a templomi istentiszteletet értjük, pedig sokkal több annál. Vannak ugye "mindennapi rítusaink" is - például az az algoritmikus lépéssor, amit valaki minden reggel ébredés után gondolkodás nélkül végrehajt: felkel az ágyból, vécére megy, megmossa az arcát, megissza a kávéját, végül fogat mos. Ez a rítus automatizáltan működik és pontosan arra használjuk, amire a rítusok valók: hogy nagyobb odafigyelés nélkül éljük a napjainkat.

A vallási rítusok azonban ennél sokkal mélyebbre mennek: sokszor dramatizálnak. Miért van erre szükség? Nagyon egyszerű: ha valamit dramatizálunk, a dolgokat megfoghatóbbá és átélhetőbbé tesszük. Teljesen más szintje a megélésnek ha azt mondom a feleségemnek, hogy szeretem, vagy ha nemcsak mondom ezt neki, hanem közben megölelem és megcsókolom. A dramatizálás teszi valóságossá azt, ami egyébként nem kézzelfogható. A vallási rítusok bevonnak a drámába, ezáltal felkínálják azt, hogy ami történik, az valóságos élménnyé legyen, igazi tapasztalattá válhasson. Egyébként a pasztorálpszichológiában szoktak is "bibliodrámákat" csinálni, vagyis bibliai sztorikat játszanak el bizonyos emberek, így kicsit átélve azok tartalmát - és ez sok esetben felszabadító módon hat a lelki elakadásaikra.

Nos, ha innen nézzük az ördögűzést, az gyakorlatilag egy dramatizált rítus. Ha pedig belépsz egy ilyen dramatizált rítus terébe, az események már sodornak a dráma szabályai szerint - nem fogsz tudni "menet közben" csak úgy kiszállni. És ha "jól játszod a szereped" (nem szó szerinti színjátékra gondolok, hanem inkább önátadásra), akkor a végén tényleg megkapod a felszabadulás élményét. Ez a felszabadulás persze nem szó szerint a létező démonoktól szabadít meg, hanem pszichés jellegű lesz, de kétségkívül valóságos. Aki átéli, jogosan gondolhat arra, hogy tényleg történt vele valami - mert valóban történt. Ilyen értelemben lehet az is, hogy a "drámában" van helye a szenteltvíznek és a fakeresztnek, amennyiben ez kell a hatás eléréséhez a papi oldalnak és erre számít a "beteg" páciens a másik oldalon.

Azonban mindenki tudja, hogy az ilyen módon "sikeres ördögűzés" nem az, mint amiről a Biblia beszél. Jézus ördögűzései pont attól erőteljesek és hitelesek, hogy mindenféle "színpadi kelléket" (kereszt, szenteltvíz, latin szöveg) mellőznek - és éppen ezért nem tűnnek puszta rituális drámáknak. Nem tudom pontosan, hogy Amorth atya hatvanezer esetéből a fennmaradó száz milyen volt pontosan - de gyanítom, hogy az ötvenkilencezerkilencszázban bőségesen akad dramatizált rítus, ami tényleg elvezetett valamiféle megszabaduláshoz. Hogy a démonoktól, magától az ördögtől vagy csak pszichés problémáktól - ezt a kérdést most nyitva hagyom. Az egész problémakör persze sokkal összetettebb ennél, és azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy egy igen izgalmas beszélgetést folytattam erről egy Vatikánban ördögűzést tanult teológussal - ami majd decemberben megnézhető lesz a podcast csatornámon.

Tovább

Átok rátok - intézményesítve

Az előző bejegyzésben említett Pajor Tamás interjú egyik legsokkolóbb pillanata szerintem az a rész, amikor a Hit Gyülekezetében működtetett "imakommandókról" esik szó. Már maga az imakommandó kifejezés is meglehetősen abszurd, a mögöttes gyakorlat viszont egyenes bizarr - no és automatikus, zsigeri, heves ellenkezést vált ki az emberből. Megteheti egy keresztény, hogy megátkoz másokat?

Őszintén szólva még elképzelni is nehezemre esik, ahogy a szorgos hétköznapjaikat megélő átlagos nők és férfiak, talán férjek, apák, családanyák, nagymamák egy csoportja időnként találkozik egy  előre egyeztetett helyen, hogy egymással összekapaszkodva átkokat szórjon bizonyos emberekre, akik ellenvéleményt mertek megfogalmazni a Hit Gyülekezete kapcsán. Most nem is arra gondolok, hogy ezek az átkok hatásosak-e vagy sem, elérnek-e bármilyen konkrét eredményt vagy belső erejüknél fogva nevetségesek és pusztán szócséplésnek tarthatók. Pusztán maga a jelenség az, ami gyomortáji problémákat okoz az emberben. Mert imádkozni, vagyis Istenhez fordulni a hitélet egy intim pillanata, az ember belső valóságának teljes feltárása egy olyan Személy előtt, aki nem fog visszaélni a lelki meztelenségünkkel és törékenységünkkel. Borzalmasnak tűnik ezt a bensőséges állapotot arra felhasználni, hogy valaki egy embertársára kifejezetten durva csapást kérjen, például végtagjainak eltörését, betegséget, balesetet, nyomorúságos élethelyzetbe sodródást - egyszóval mindent, ami az istenítélet nehezen kimeríthető halmazához tartozhat. Márpedig az átok lényege ez: egy felsőbb erő bevonásának kezdeményezése a megátkozott megbüntetése érdekében.

Elhiszem, hogy kellemetlen ebbe belegondolni, de most mégis azt kérem a kedves olvasómtól, hogy próbálja legyűrni a berzenkedését, és a Hit Gyülekezete imakommandós gyakorlata kapcsán is a józanságot tegye meg mércéül! Merthogy nem az az elsődleges kérdés, az ízlésünk szerint helyes gyakorlatot folytat-e a Hit Gyülekezete, hanem inkább az, bibliai és leginkább újszövetségi alapon legitimnek nevezhető-e az átkozódás? Bármilyen furcsán és talán ugyancsak megdöbbentően hangzik, de az első egyházban olykor igenis folyamodtak ilyesféle megoldáshoz, sőt a zsinatoknak szinte elengedhetetlen kellékévé vált emberek büntetőleges kizárása és exkommunikációja.

Természetesen azért fontos leszögezni, hogy egy újszövetségi keresztény számára az átkozódás nem lehet valamiféle létállapot. Jézus Krisztusról azt olvassuk, hogy nem a világ elítéléséért érkezett, hanem megmentéséért, aki valamiféle értelemben értünk lett átokká. Jézus egész földi pályája során soha senkit meg nem átkozott, egyedül a fügefára mondott ki átkot - viszont a Máté 25,41 szóhasználata szerint ugyanez a Jézus egyszer majd ezt is mondani fogja: "Távozzatok tőlem, átkozottak!". Ám észre kell venni, hogy egyrészt ez a végső és mindent lezáró ítélet konkludáló kijelentése lesz (vagyis nem valamiféle rendszeres rutin, amit egy keresztény házicsoportban lehet gyakorolni), másrészt a durva mondat Jézus száját hagyja el, akinek Bíróként joga van akárki felett ítéletet gyakorolni, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy nem téved. Amit Jézus viszont saját követői figyelmébe ajánlott és a Hegyi Beszéd egyik etikai csúcsértékeként határozott meg, hogy még az ellenségeinket is áldanunk kell, az üldözést magát pedig teljes örömnek tartani, a másik orcát odafordítva.

A kérdés azonban mégsem zárható le annyival, hogy Jézus esetében nem látjuk emberek megátkozását, mivel az Apostolok Cselekedetei és Pál levelei, valamint az induló egyház első évszázadai már erre is szolgáltatnak illusztrációkat. Hadd említsek most csupán két példát!  

(1) Egy ízben azt olvassuk, hogy Pál megátkozott egy Elimász nevű okkult embert, nem is akárhogyan. Elimász megpróbálta Szergiusz Paulusz római helytartót elfordítani a keresztény hittől - pont akkor, amikor a helytartó kezdett megnyílni a megtérés lehetősége előtt. Ez tehát egy meglehetősen speciális helyzet volt: egy ember éppen eltalál Istenhez, mire Elimász (aki mellesleg nemcsak okkult személy volt, de hamis próféta is) szerette volna meggátolni a hitre jutásában. Pál erélyesen lépett fel, átkot mondott Elimászra, aki a bibliai történet szerint ennek hatására megvakult. Bizarr történet? Hát bizony az, de maga a helyzet is elég szerencsétlennek tűnik.

(2) Az első évszázadok egyháztörténetéből tudjuk, hogy a formálódó kereszténység vezetői előszeretettel éltek az anathéma intézményével. Vagyis, egy-egy zsinatot követően (mely dogmatikai alapkérdéseket tisztázott) nemcsak pozitív hitvallásokat fogalmaztak meg a hiendő tételekről, de átokformulát is kimondtak azokra, akik nem értettek egyet az immáron hivatalos tanítással. Az anathéma-záradékok azt is biztosítani kívánták, hogy a tévtanítókat kiközösítsék és kizárják az egyházból. Érdekességként jegyzem meg, hogy maga az anathéma kifejezés az ószövetségi "herem" szóra utal, és "Isten színe elé állított" vagy "áldozatul felkínált" jelentéseket hordoz - pozitív értelemben, mint fogadalmi ajándék, negatív értelemben mint megsemmisítésre ítélt áldozat. Ha az első zsinatot tekintjük példának (ami Niceában zajlott 325-ben), ott azt látjuk, hogy heves vitákat követően Arius püspököt társaival együtt kiátkozták az egyházból. Arius ugyanis tanításaiban mintegy megfosztotta Krisztust isteni mivoltától azzal, hogy Isten egy teremtményének nevezte, és azt is vallotta, hogy Jézus nem is hasonlít Istenhez, tőle idegen személy. Fontos tudni, hogy Arius nemcsak a konyhaablakon kikönyökölve gondolkodott erről, hanem az akkori kereszténység egyik legfontosabb teológiai központjában, vagyis Alexandriában terjesztette ezt az eretnekséget. 

Nyilvánvaló és nem is nehéz a fenti két példámban megtalálni az összekötő kapcsot. Pál esete Elimásszal, és az induló egyház esete Arius-szal egy szituatív pillanat volt. Mindkettőnél hasonló a probléma természete: adott egy ember, aki másokat meggátol abban, hogy eljussanak a normatív hithez, azaz Jézus valódi felismeréséhez. Elimász egy valószínűleg fontos római személyiséget akart eltéríteni Krisztustól, Arius tanításaival olyan magokat hintett el, melyek Jézust nem a valódi természetének megfelelően láttatják, azaz ugyancsak az eltérítés lehetőségét hordozzák.

Természetesen az Újszövetségben (és az egyháztörténetben) vannak más példák is. Pál például kifejezetten dühös stílusban csap bele abba a levelébe, amit a galatákhoz írt. Az első fejezet nyolcadik versében aztán kerek perec kimondja: "De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!". Ám ha megnézzük a kontextust, itt is a fentiekhez hasonló lehetett a helyzet. Galáciában éppen csak elkezdett terjedni a hit, máris megjelentek olyan tévtanítók, akik megpróbálták a friss keresztényeket "visszatéríteni" a zsidó törvények és szabályok megtartásához. Ez vezetett ahhoz a (szerintem részben szónoki-retorikai) felkiáltáshoz, hogy átkozott legyen még egy mennyei angyal is, ha nem az igazi evangéliumot hirdeti.

Az embernek tehát az a benyomása, hogy a durva átkozódó textusok az Újszövetségben és az egyháztörténetben rendre akkor kerülnek elő, amikor valamiféle súlyos eretnekség, okkult befolyás üti fel a fejét, ami az evangélium tanításától tudatosan eltéríteni kívánja az embereket. Az ilyen teológiai görbeséget okozó jelenségek egyik megfékezőeszköze volt az átok és kiközösítés. Metaforikus képet használva olyasmi ez, mint amikor a bárányok közé tévedő farkast valaki elkapja és agyoncsapja. Nehéz lenne hibáztatni érte: az ilyesmi hozzátartozhat a juhpásztor munkájához, de azért a napjai nem a farkasok üldözésével és állandó csapkodásával telnek, hanem a báránykák legeltetése, nyírása, gondozása a dolga, és csak szélsőséges helyzetben folyamodik az erősebb eszközökhöz.

A Hit Gyülekezete "imakommandója" kapcsán azonban mintha nem ez lenne a helyzet. Egyrészt úgy hallani, hogy ott bárányok is átkoznak bárányokat, azaz keresztényként egy másik keresztényre mondanak ki csapásokat kérő imákat. Ez szerintem abszurd: nem emlékszem arra, hogy az újszövetségi egyház a saját tagjait átkozta volna. Másrészt, a mögöttes helyzet sem látszik szélsőségesnek. Ha valaki nem ért egyet egy gyülekezet teológiai irányvonalával, bírálja azt, kritikát fogalmaz meg vele szemben, az vajon egy lapon említhető olyasvalakikkel, akik Jézus Krisztus személyéről vagy munkájáról eretnekségeket terjesztenek és direkt visszatartanak embereket a megtéréstől? Aligha ez a helyzet. Harmadrészt, nekem a rendszeresség is meglehetősen furcsa. Pál akkor beszélt ilyen nyersen, amikor esetenként erre szükség volt, átkot kimondani pedig elképesztően ritka pillanatokban látjuk. De hogyan magyarázható az, amikor az átokmondás intézményes szintre kerül egy gyülekezetben, vagyis a napi hívő rutin részévé válik? Nem vagyok tagja a Hit Gyülekezetének, de belső körből olyan információ is eljutott hozzám, hogy listát vezetnek(?) a megátkozásra méltónak bizonyultakról. Nem tudom ez valóban így van-e, csak remélni merem, hogy nem. Mindazonáltal akármi is a helyzet, az átkozódás egy szélsőséges válasz egy szélsőséges helyzetre - például az eltérítés szándékára. Ám ha valaki úgy ítéli meg, hogy a gyülekezete felé irányuló minden kritikai hang szélsőséges, az csak arról tesz bizonyságot, hogy ő maga a szélsőséges. Hátrébb tehát az átkozódó agarakkal!

Tovább

Nem annyira vidám vasárnap

Pajor Tamás elment a Partizánba, hogy Gulyás Marcival beszélgessen saját életéről, saját élményeiről, saját nézeteiről - amit aztán kenyéradó gazdája, a Hit Gyülekezete úgy értelmezett, hogy Tamás lemondott "részidőben végzett szolgálatáról". Habár nonszensz, ami történt, és a magam részéről nagyon kedvelem Tamás munkásságát, ez az egész messze nem csak róla szól...

Akik szeretik, többségükben most sajnálják Pajor Tamást, és a "gyülekezeti rendszer" áldozatának látják. Sokan azt is tudni vélik, mit hogyan kellett volna tennie, mikor kellett volna hova lépnie, vagy most mit lenne szerencsés mondania ebben a helyzetben. Divat lett ma "jobban tudni" és más életét élni, kóbor ebeket fülön csípni és perpatvarokban bíráskodni. Én megkímélném Tamást és az olvasóimat is attól, hogy magamra vegyem a Jóisten kabátját és elkezdjem kinyilatkoztatni az ilyesféle igazságokat. Azt viszont nem tudom teljesen magamban tartani, ami az egész Partizán-interjú mögött felsejlik, és aminek a látványában van valami elborzasztó. Főleg azért nem, mert az egész a köznyilvánosság elé került, így tehát van olyan dimenziója, ami párbeszéddé tehető.

A Hit Gyülekezete úgy funkcionál a magyarországi (illiberális) demokrácia univerzumában, mint egy önálló kis naprendszer, amelynek Napját úgy hívják, hogy Németh Sándor. Körülötte keringenek kisebb lakatlan bolygók, és néha áthúz a rendszeren egy-egy üstökös - többnyire híres emberek, akik ideig-óráig felmutathatók a gyülekezetben, aztán továbbrepülve eltűnnek a sötétben. Pajor Tamás bolygója azonban mintha úgy kezdene viselkedni, mint amit a hetvenes évek kultikus tévésorozatában, az Alfa Holdbázisban láthattunk: valami kirobbantotta a keringési pályájáról és most repül a saját útvonalán. Na, ez már valami, egy égi tünemény, amit ritkán látunk!

Gulyás Marci bolygója egy másik naprendszerben van, vagyis nincs a gyülekezet gravitációs terében. Ez azt jelenti, hogy Marci gátlások nélkül fel mer tenni olyan kérdéseket, melyektől egy gyülekezeti tag rögvest elmenekülne. A Partizán műsorában viszont szép sorban előkerülnek. Szinte panelszerűen sorjáznak a Hit Gyülekezete "viselt dolgai", mint az extrém karizmatikus jelenségek, az átkozódó imakommandók vagy éppen a politikai pálfordulás. És Tamás a tőle várható intelligenciával és eleganciával válaszol is rájuk. Nem akar rosszat mondani, miközben hazudni sem akar. Néha úgy érzem, belül azért feszeng. Tudja, hogy mi van, de azt ami van, egy az egyben mégsem teheti ki a placcra. A szóvicckirály keresi a szavakat, de azért megtalálja őket, ahogy azt kell. Érződik rajta, hogy szereti a gyülekezetét, de az igazságot is, és végig őszinte ember akar maradni, miközben Gulyás Marci valószínűleg észleli ezt a látens feszültséget, és tovább csavargatja alanyát kérdésekkel. 

És hát tegyük a szívünkre a kezünket, nem ettől jó egy műsor? Nem ezért figyelünk oda? De igen, pontosan ezt szeretjük nézőként. Az így feltöltött légkör az, ami vonz bennünket egy ilyen típusú műsorban. Tudjuk azt jól, hogy amikor ez a helyzet előáll, kibuknak olyan gondolatok, kimondásra kerülnek olyan igazságok és vélemények, melyek másként nem jönnének a felszínre. Az értékek nyomás alatt születnek, a nyomást gyakorolni a műsorvezetőnek kell, kezelni pedig az alanynak. Egyszóval, mindkét fél tette a dolgát és ebből egy értékes és sokatmondó diskurzus kerekedett ki. 

Mint kiderült, ez a minőség méltatlan a Hit Gyülekezetéhez: a nyilvános válaszközleményük stílusából világos, hogy a gyülekezet képtelen elviselni még a vattába csomagolt, finom és elegáns kritikát is, az egyéni vélemény pedig különösen nyűgös a számukra. Vagyis másként fogalmazva, a Hit Gyülekezete láthatóan nem olyan, mint Pajor Tamás, aki a Hit Gyülekezete tagja. Az a minőség és elegancia, ami Tamásban megvan, az a finom de őszinte kommunikációs képesség, ami a beszédét áthatja, láthatóan nincs meg a saját közegében. Nem mindennapi pillanat ez: egy gyülekezet és annak egyik emblematikus karaktere inkompatibilisek egymással! 

Édes Istenem, pedig mennyire korrekt lett volna, ha Némethország lakói egyszerűen nem mondanak semmit! A nem-nyilatkozás üzenetté válik ilyenkor, ami valami ehhez hasonlót kommunikál: "lássátok emberek, tőlünk aztán el lehet menni büntetlenül a Partizánba és ott lehet őszintén beszélni a gyülekezetünkről, mert minket ez nem zavar. A mi gyülekezeti kultúránkba ez is belefér". Ezt a lehetőséget puskázta el a Hit Gyülekezete azzal, hogy csaknem rögvest kiadott egy barátságtalan nyilatkozatot, ami ráadásul egy sajnálkozásba csomagolt abszurditásra épít, azt állítva, Pajor Tamás felmondott Gulyás Marcinál, de egyébként "szívesen látják" az istentiszteleteken. (Tényleg logikusnak tűnik szíveslátásról beszélni egy olyan közösség esetében, ahol átkozódva imádkoznak emberek ellen és a központi logika mentén rúgnak ki valakit az állásából, mert elment valahova nyilatkozni...)

A lényeg azonban mégis az, ami már nem a nyilvánosság előtt történik, hanem ami Tamásban. Ehhez nincs közöm. Lehet, hogy ő tényleg egy Alfa Holdbázis, ami elszakadt a naprendszertől, de lehet hogy csak változott a röppályája és kissé messzebb kering a Naptól. Azt hiszem ez nem rám tartozik, de annyit tudok, hogy én kedvelem Tamást, azt is amit csinál, követem, figyelem, hallgatom. És bármerre repül, a magam részéről szurkolok neki, hogy jó pályán haladjon.

(By the way, Pajor Tamás nálam is járt, vagyis a személyes podcastomban: ha tömören összegezhetem, kifejezetten jó emlékeim vannak a beszélgetésünkről, a spontán előtörő rímképletekről, a választékosságról, a kellő adagban injektált szóviccekről. Utólag is köszönöm!)

Tovább

Nagy agyak hangja: jegyzet Dawkins és Peterson vitájához

Magyarországról talán nem látszott, de a közelmúltban lezajlott egy érdekes beszélgetés két ismert mai teoretikus, azaz az ateista Richard Dawkins és a talán legjobban idealista jelzővel illethető Jordan Peterson között. Két nagyon ismert, nagy kaliberű személyiségről van szó, akik vitája bár kissé csalódást okozó volt számomra, viszont azt jól megmutatta, hogy nem pusztán "két nagy koponya" találkozott egymással, hanem kétféle szemlélete is a valóságnak. Egyikkel sem tudtam igazán azonosulni - még ha Peterson egy lépéssel közelebb is áll hozzám.

Pedig szeretem az ilyesmit. Amikor két művelt és intelligens ember leül egymással szemben és egy normális hangvételű, de azért szenvedélyes disputában elmondják miről mit gondolnak. Nem az a tétje az ilyen beszélgetésnek, hogy végre "kiderüljön az Igazság", esetleg megtudjuk "ki nyeri a vitát", hogy a résztvevők közül "ki a hülye" és "ki az okos". Aki erre számít, eltéveszti a házszámot.  Ennél fontosabb az, hogy kiderüljön, többféleképpen közelíthetünk a valósághoz, mert vannak multidimenzionális igazságok, és létezhet valami értékelhető a tőlünk teljesen eltérő ember véleményében, amit lehetséges respektálni. Hogy bár ugyanabban a világban élünk, mégis eltérő módokon ragadhatjuk meg saját létünk súlyát és értelmét. De a legjobban talán akkor csináljuk, ha nem csak egyféle szemszögből közelítünk, beleragadva valamiféle monokultúrába, ahonnan érkeztünk, hanem integrálni kívánjuk a különféle látásmódokat. Ez az, ami talán nem annyira sikerült. 

Nos tehát, leült egymással szemben ez a két megmondóember, hogy a hit és a valóság értelmezéséről beszélgessenek, összerakják a metafizikájukat és felszínre hozzák azt is, miben nem értenek egyet. Nem állítom, hogy semmi nem jött ki ebből az eszmecseréből, hiszen elhangzottak remek meglátások, mindkét résztvevő, sőt még a moderátor is hozzá tudott tenni az egész tartalmához, de szerintem több is kikerekedhetett volna belőle, mint ami végül lett belőle.

Peterson túl sokat beszélt. Az idő nagy része az ő bonyolult és többször is túlbonyolított eszmefuttatásainak kibontogatásával telt. Sokszor belefojtotta a szót Dawkinsba, ami meglehetősen illetlen és váratlan magatartás olyasvalakitől, aki azzal is keresi a kenyerét, hogy klinikai pszichológusként emberekkel foglalkozik. A legrosszabb azonban, hogy amikor Dawkins kerek perec feltesz neki tiszta és világos kérdéseket ("Hisz Ön a feltámadásban? És a szűztől való születésben?"), akkor Peterson elkezd angolnaként tekeregni: minden erejével kitér a konkrét válaszadás elől. Aligha hiszem, hogy ne fogná fel az egyszerű kérdések tartalmát. Az ember inkább azt érzi, hogy kínos lenne igent mondania, de ha nemet mond, abból pedig más fajta kínos kérdések adódhatnak. Így aztán bölcselkedésbe menekül és úgy tűnik, harapófogóval is alig lehet valamiféle konkrét, megragadható, értelmezhető feleletet kapni tőle. Nem bántásként, de ez egy olyan embertípus, akivel kapcsolatban tíz perc után úgy érzem, mintha már napok óta hallgatnám - vagyis szörnyen fárasztó tud lenni.

Dawkins legalább ebben szöges ellentéte Petersonnak, de ettől nem lesz kevésbé rossz hallgatni. Az egyik legdöbbenetesebb állítása valami olyasmi volt, hogy őt nem érdeklik a szimbólumok és a mítoszok, nem hozzák lázba, nem foglalkozik velük - hanem szinte monomániásan ismétli, hogy "csak a tények" izgatják. Még oda is szúrja kissé gúnyosan Petersonnak, hogy vitapartnere láthatólag "meg van részegülve a szimbólumoktól". Bevallom őszintén, itt egy kicsit leesett az állkapcsom, hiszen Dawkins egész "filozófiai" életműve a kereszténység kritizálásáról szólt, valamint a vallások ekézéséről: de vajon hogyan lehet ebben hiteles valaki úgy, hogy láthatóan hidegen hagyják a szimbólumok és a mítoszok?  Hogy a jelek szerint nem is tesz igazán kísérletet a velük való foglalkozásra. Ez nonszensz: egyetlen vallási rendszert sem lehet megérteni a szimbólumok és mítoszok alapos ismerete, azok hatásmechanizmusainak, funkcióinak tisztázása nélkül! A legrosszabb azonban, hogy míg Peterson érezhetően tényleg túlságosan elveszik a mítoszok és szimbólumok világában, addig Dawkins annyira földhözragadt, hogy képtelen felfogni amit Peterson néhol nagyon is jogosan mond neki. Például amikor Dawkins erőlteti Kain személyének történeti létezését ("honnan tudjuk, hogy élt egy Kain nevű ember?"), Peterson értetlensége nagyon is indokolt: a bibliai történet jelentése nem akar ilyesmire választ adni, ő pedig (pszichológusként) a történetben archetipikus mondanivalót fedez fel, ami valószínűleg egyébként is a (teológiai) tanulságok miatt került lejegyzésre.

Valóságból csak egy van, de ezt az egy valóságot nemcsak egyféleképpen tudjuk megközelíteni. Ami Peterson gondolatmenetei egyikéből viszont szépen kirajzolódott, hogy a tény vagy igazság fogalmaihoz tartozó dolgokat nem lehet pusztán steril természettudományos metodikával kezelni. És a Dawkins által lenézett mítoszok, valamint szimbólumok pontosan erre valók: az igazságok elvontabb és többszempontú megközelítéséhez, hiszen maga a szimbólum is hordoz egy látens (felszín alatti) és egy manifeszt (konkrét) jelentést. Lesöpörhetjük ezt az asztalról, de akkor a valóság sokkal szegényebb, kreativitás és színek nélküli, unalmas verziójához jutunk - amiről Alister McGrath az ateizmus kapcsán írt valami olyasmit, hogy az egész "bántóan üres". Pontosan így van: a mítosztalan világ kong, akár az üres hordó.

A beszélgetést itt tudod megnézni.

Tovább

Belső ellenségünk

Ez történt tehát: Donald Trump lett az Amerikai Egyesült Államok régi-új elnöke. Őszintén, nem hozott lázba ez az egész, nem tölt el sem örömmel, sem bánattal. Bevallom, csak fél szemmel figyeltem az amerikai eseményeket. Persze azt is tudtam, a végeredmény függvényében kiktől milyen reakciókra számíthatok - és amit sejtettem, hiánytalanul és tökéletesen beigazolódott. Mindez azonban rossz tünete annak, hogy nem tudjuk ki a valódi ellenség, ki ellen érdemes igazán hadat viselni és kik azok, akiket hátrébb lehetne sorolni.

Az a helyzet, hogy a társadalmi-politikai polarizáció túlságosan kiszámíthatóvá tette a nyugati világban zajló közbeszédet. Az a dualista látásmód, ami a baloldal-jobboldal, illetve demokrata-republikánus leosztást vastagon keretezi, egy idő után fárasztóvá tesz mindent, és még az érdekesebb kérdések lelkét is teljesen kiöli. Hiszen a képlet világos. Ha te demokrata vagy és republikánus nyer, akkor azt fogod mondani, hogy itt van a világvége, a maradiság tort ül, a következő években visszahull minden a sötét középkorba, lábbal tiporják majd az emberi jogokat és betiltanak mindent, ami az életnek élvezetet adhatna. Ha te republikánus vagy és egy demokrata kerül a bársonyszékbe, akkor valószínűleg úgy érzed majd, hogy a "mocskos libsik" átvették a hatalmat, ránk szabadítják a meleg hordákat, elnyomják a vallásokat, megtaposnak mindent, ami nemzeti és pokolba hajtják a világot. És persze ott van a legjobb forgatókönyv: amikor az az oldal diadalmaskodik, ahol te is vagy - mert ekkor még az is előfordulhat, hogy a béke országának eljövetelét prognosztizálod és megkönnyebbülten felsóhajtasz, hogy van azért még jóság és igazság ebben a gonosz világban, a dolgok innentől biztosan jobb irányba mennek majd.

Ami engem őszintén meglep, hogy az emberek még nem fáradtak bele az ilyesféle dualizmusba, a világ jókra és gonoszokra osztásába, a sötét és a világos oldal kontrasztos szétválasztásába. És még egy dologba, amire pedig nagyon hajlamosak vagyunk: hogy az ellenséget mindig kívül keressük.

Az elmúlt hetekben sokat tanulmányoztam azt a történetet, amikor Izrael népe megütközik a sivatagban az amálekitákkal (2Móz 17, 8-13). Rengeteg tanulság van a sztoriban, valószínűleg azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy Izraelnek egyáltalán harcolnia kellett. Egészen eddig Isten maga küzdött értük, szabadította ki őket Egyiptomból, engedte rá az egyiptomiakra a tíz csapást vagy éppen a Vörös-tenger zúduló hullámait. A kiszabadított rabszolgák életében azonban eljött az az idő, amikor meg kellett  tanulniuk küzdeni az ellenségükkel. Mégpedig olyasvalakikkel, akik az útjukban álltak az "üdvösségüket", vagyis a kánaáni megérkezést illetően: és ezek voltak a félnomád beduin amálekiták.

Nos, sok bibliamagyarázó úgy értelmezi ezt az egészet, hogy az egyiptomi kiszabadítás aktusa hasonlít ahhoz, mint amikor az ember kiszabadul a bűnös életéből, vagyis röviden és egyszerűen: megtér. Az interpretációk szerint az ószövetségi exodus-narratíva tehát az újszövetségi megváltástörténet előképe. Természetesen ahogy a zsidók sem tudták magukat kiszabadítani Egyiptomból (Istennek kellett közbelépnie), úgy az ember sem tudja magát megváltani (ezt Jézusnak kellett megtennie). A kiszabadulás-megváltás után azonban eljön majd az idő, amikor a keresztény ember harcolni fog. És amikor ez megtörténik, nem mindegy kiben ismeri fel az ellenségét. 

Nos, szó ami szó, Magyarországon bőségesen el vagyunk kényeztetve, ami az ellenségeket illeti. A legtöbb esetben azonban ízlés dolga, hogy ki kit tekint ellenségnek. Valakinek Trump az, valakinek Harris. Valakinek Mohamed és az iszlám. Valakinek Darwin és az evolúció. Valakinek Orbán Viktor és a Fidesz, valakinek meg Magyar Péter és a Tisza Párt. Valakinek a "libsik" és az LMBTQ, másoknak a "konzervek" és a hagyományos értékek. Az én kérdésem viszont az, hogy amikor keresztények a fenti listából a korábban már ismertetett dualista befolyás alatt kiválasztják a csépelendő gonoszt, vajon tényleg a megfelelő irányban harcolnak?

Attól tartok, a mi amálekjeink sokkal rágósabb falatok, mint a közéletben egymást utáló és megvető politikusok, vagy ideológiai formációk, amelyek hatását persze nem kívánom lebecsülni sem - magam is többször foglalkoztam velük itt a blogban. Ezek az "ellenségek" tálcán kínálják magukat, hiszen könnyen beazonosíthatók, észlelhetők, célkeresztbe tehetők. Ám a szekuláris kultúra minden kihívása ellenére sem gondolom, hogy a korjelenségekben kellene keresni Amáleket, és így nem is a politikai közbeszéd porondján. A helyzet rosszabb. Sajnos egy sokkal ádázabb ellenfélről van szó, ami próbál minket akadályozni a földi vándorlásunkban, nehogy elérjünk az üdvösségig. Ez az ellenség pedig nem kívül, hanem belül található és az Újszövetség óembernek nevezi. Na, nekünk elsősorban vele van dolgunk, vele kell kézitusába bocsátkoznunk, vele kell elbánnunk, még akkor is, ha teljesen megszabadulni ebben a valóságban sosem fogunk tőle. Tartok azonban attól, ha az energiáink mindig a külső ellenségek beazonosításába és levadászásába csatornázódnak, nem sok figyelmünk és erőnk marad a belső ellenséggel való küzdelemre. Minél inkább arra optimalizáljuk a harci stratégiánkat, hogy a külső ellenségekkel csatázzunk, annál több területet veszítünk a belső ellenséggel való küzdelemben. És tudjuk jól, ez csak Amáleknek kedvez...

Tovább

Jelentem: megjelentem!

Nem minden nap fordul elő velem, hogy egy könyvem megjelenik a könyvpiacon - de ez az esztendő még ezt a mérföldkövet is elhozta az életemben. Tehát magyarul és egyszerűen: kapható első könyvem, amit a doktori disszertációm alapján írtam. Kétszázhúsz oldal gondolatébresztés egy szerintem amúgy is gondolatébresztő témában...

Ha puszta reklámot akarnék csinálni magamnak - és talán nem lesz meglepő, hogy persze azt is akarok -, akkor elegendő lenne most beszúrni ide egy linket, aztán hozzátoldani egyetlen mondatot: "rendeld meg innen". Persze örülök, ha valaki tényleg úgy dönt, hogy beszerzi a könyvemet, ami a blogomban többször is tárgyalt fowleri hitfejlődés elméletről, az opponens teóriákról, valamint az elmélet gyakorlatba ültethetőségéről szól. A disszertációhoz képest egyébként javított és némileg bővített verzióban. Magát a kötetet pár hete mutattuk be témavezető professzoraim színpadi segítségével együtt  - egy véleményem szerint remek hangulatú beszélgetés keretében. 

Azonban minden önreklámnál fontosabb és számomra személyesebb maga a téma, amiről az egész kötet szól. Egy könyvet be lehet és be is kell fejezni, de egy ilyen kérdés talán soha nem lezárható. Nemcsak azért, mert az ember hite az élete utolsó pillanatáig folyamatos mozgásban van, mindig változik, formálódik, új felismerésekkel gyarapodik vagy régebbiek újraértékelésével alakul át - hanem azért is, mert bőven vannak még olyan irányok, melyek felé Fowler felismerései alapján el lehet indulni.

Csak gondolatkísérletként vetem itt fel azt, amin néhanapján töprengeni szoktam. A könyv utolsó - szerintem egyébként legizgalmasabb - fejezetében a gyakorlati teológia keretei között vizsgálom milyen szerepe lehet a hitfejlődés elméletének egy keresztény gyülekezetben. Például hogyan prédikáljon egy igehirdető, ha szeretné tekintetbe venni, hogy a hallgatói más és más "fejlődési szinten" vannak a hitükben? Hogyan lelkigondozzon egy lelkipásztor, ha ügyelni kíván a hozzá segítségért forduló ember "hitszintjére"? Vagy mitől lesz egy missziós területen tevékenykedő tanú, aki éppen a hitéről beszél másoknak, hiteles? Ehhez melyik "hitszinten" érdemes tartózkodnia?

Jól bemutatok mindenkinek, tőlem jobbra témevezetőim: dr. Németh Dávid és dr. Siba Balázs

Összefoglalva a fenti kérdéseket, felmerült bennem a fejlesztő gyülekezet puszta elképzelése. Itt persze most valamiféle precíz, definíciószerű meghatározást kellene adnom arról, mit értek pontosan a kifejezés alatt. Mivel egy kósza ötletről van szó, nagyon szabatos meghatározásra most (még) nem vállalkoznék. De a fejlesztő gyülekezet talán leginkább egy olyan keresztény közösség, ahol nemcsak konzerválni akarják az emberek hitét, megtartani azt, ami megvan, hanem a meglévő szintre építve tudatosan ösztönözni kívánják a hívőket a továbblépésre - például a fowleri skálán. Ezt persze le kellene bontani konkrétumokra is, mert csak ennyit mondani pusztán egy szép gondolat és nem több. Csupán egyetlen területet kiragadva: egy fejlesztő gyülekezetben a lelkigondozás nemcsak akkor történik, amikor valami "lelki probléma" felüti a fejét, hanem akkor is állandóan zajlik, ha éppen minden rendben megy az egyén életében. Ilyen kontextusban a lelkigondozó nem problémamegoldáshoz segítő ember lesz, hanem a növekedési lehetőségek és potencialitások keresésében és feltárásban nyújthat kezet.

Ezen a ponton inkább megállok, és áruba bocsájtom a fejlesztő gyülekezet ötletét: szabad a vásár, bárki hozzászólhat! És persze ameddig gondolkodtok, akár meg is rendelhetitek a könyvemet a L'Harmattan kiadó oldaláról: kattintsatok ide!

Tovább

Az óvatosság tipológiája

Az előző bejegyzésben beszéltem egy általam kitalált fogalomról, amit az óvatosság teológiájának neveztem el. Ennek alapvető lényege az a megfigyelés, hogy érzékeny kérdésekhez a Biblia láthatóan az "inkább legyünk óvatosak" elvével közelít - azaz a biztonság kedvéért talán túl nagy szigorúsággal von meg bizonyos határokat. Az óvatosság teológiája persze nemcsak a szexualitásban, hanem más területeken is érvényesnek tűnik.

Nem értek a polgári repüléshez, de egy hozzáértő barátom - aki nem mellesleg pilóta - elárulta nekem, hogy a korszerű repülőgépek vezérlő rendszereit nagyjából négyszeresen túlbiztosítják a mindenféle katasztrófákkal szemben. Persze így is előfordul, hogy egy repülőgép lezuhan: nincs tökéletes elkerülő megoldás a világ összes problémájára. Ám nagyon valószínű, ha csak háromszoros lenne a túlbiztosítás, az is elegendő volna a repülésbiztonság szempontjából. A túlzottnak tetsző óvatoskodás mindenesetre jól kifejezi azt a szándékot, hogy egy repülőút maradjon meg egy unalmas eseménynek, ahol minden rutinszerűen történik és nem igényel különösebb beavatkozást.

Az általam csak óvatosság teológiájának elnevezett koncepció valami hasonló szándékot sejtet számomra a Biblia erkölcsi hozzáállása és teológiai szemléletmódja kapcsán. Adott egy kérdés, ami elég összetett és emellett érzékeny is ahhoz, hogy "körülpárnázottan" kezelje a Biblia - mint amilyen az előző bejegyzésekben a szexualitás. Nekem úgy tűnik, mintha "négymezős" megközelítést látnánk az ilyenekkel kapcsolatban. Ezt megpróbálom most egy hevenyészett ábrán szemléltetni:

Hogyan értelmezem ezeket a mezőket a fent említett "érzékeny kérdések" tekintetében?

Kezdem a legszigorúbbal, vagyis a piros színű mezővel. Nyilvánvaló, hogy a Szentírás és az abból levezetett hit számos tiltó jellegű dolgot tartalmaz. A házasságot és szexualitást érintő tiltás lehet például a "Ne paráználkodj!", vagy pontosabb fordítás szerint a "Ne törj házasságot!". Az életvédelemmel kapcsolatos egyik legalapvetőbb tiltás nyilván a "Ne ölj!" parancsolat. Ezek a parancsok világosan tilalom alá helyeznek valamit, ami egy terület épségét és a normális, közös, társadalmi boldogulásunkat egyébként veszélyeztetné. Nem kell hosszasan magyarázni, ha a házasságtörés vagy a másik ember legyilkolása társadalmi léptékű mintázattá válik, az tönkreteszi az együttélésünket.

A szürke színű mező már a lehetőségekről szól, azaz olyan dolgokról, melyeket érdemes vagy legalábbis meg lehet tenni egy adott dolog helyes működtetése érdekében. A házasság esetében ilyen lehetőség, sőt kötelesség szeretni a házastársat, gondoskodni róla, megvédeni, hűségesnek lenni hozzá.  Az embertársaink felé helyes gyakorlatnak tűnik szeretettel fordulni ("szeresd felebarátodat... ellenségedet!"). Aligha akad értelmes ember - mégpedig hittől függetlenül -, aki ezek értékét elvitatná. 

A sárga mezőt én most "anomáliának" neveztem el, vagyis olyan ritka kivételeknek, melyek előfordulnak az adott témakörben - de nem lehetnek önmagukban irányadók. A házasság témakörében például ilyen Hóseás próféta esete, aki egy prostituáltat vett feleségül - az pedig számtalanszor megcsalta. Ez persze érdekes kérdéseket vethet fel. Talán rosszul házasodott a próféta? Annyi esze volt, hogy egy parázna nőt vett magához? A könyvből gyorsan kiderül, hogy ezt a furcsa dolgot Isten kérte tőle - ami viszont további kérdésekhez vezet. Isten azt akarja, hogy valaki eleve rosszul házasodjon? Hogyan kérhet olyasmit az ő szent prófétájától, ami finoman szólva sem felel meg Izrael erkölcsi elveinek? Nos, hosszú lenne itt és most belemenni az okokba, mindazonáltal Hóseás prófétai küldetéséhez tartozott, hogy a rossz házassága maga üzenet legyen a kortársai számára arról, mennyire szereti Isten a hozzá hűtlen Izraelt. Aligha van azonban olyan keresztény, akinek az lenne a benyomása, hogy Isten tipikusan ehhez hasonló házasságok megkötésében érdekelt. Ugyanilyen kivételes eset a korábban már említett Ezsdrás-befejezés, ahol a férjeknek el kellett küldeniük az idegen feleségeiket. Ezek a bibliai sztorik emberi szemszögből anomáliák, különcségek, melyek összeférhetetlennek tűnnek az első két mező erkölcsiségével. Ám vegyük észre, hogy mind Hóseásnál, mind Ezsdrásnál maga Isten rendelkezett a szokatlan megoldásokról. Tehát talán kimondható, hogy az anomália-típusú esetek akkor elfogadhatók, ha különleges isteni kinyilatkozás társítható hozzájuk! Annyit viszont mutatnak, hogy legalábbis különleges helyzetekben előfordulhatnak hasonlók.

Végül az utolsó, kék színű mező tőlem most a "Hiány" feliratot kapta. Ide olyan dolgok kerülhetnek, melyekről nincs explicit bibliai iránymutatás, viszont a mindennapi életgyakorlat sodrában mégis előkerülnek. Erre rengeteg példa van az érzékeny kérdések területén, beleértve a házassággal, az általános erkölcsökkel, életvédelemmel, joggal és igazsággal kapcsolatos kérdéseket. A nagy dilemma természetesen az, vajon ha egy életkérdés a kék színű mezőbe esik, egy keresztény ember milyen úton induljon el a megoldás felé? Tipikus példa lehet erre a válás kérdése: a Szentírás leginkább két esetben beszél róla úgy, hogy elfogadható. Gyorsan és röviden: ha valaki megcsalja a párját, vagy akkor ha az egyik házastárs nem hívő, és válni kíván - ebben az esetben a hívő is fogadja el ezt az opciót. De nincs szó például válóokként arról, amit házasságon belüli erőszaknak nevezhetnénk. Mit csináljon az a feleség, aki rendszeresen kénytelen elszenvedni a férje brutális erőszakoskodását - például heti háromszor megveri részeg dühében?

Az óvatosság teológiája nem mondhatja ki explicit, hogy "azonnal váljon el!" - és nem azért, mert szívtelen, hanem mert maga a Szentírás nem tartalmaz expilicit rendelkezést erre az esetre. Egyértelmű, hogy az ilyesmi az utolsó, kék színű mezőbe tartozó kérdés. Ugyanakkor ha az életvédelem oldaláról közelítünk - ami viszont leginkább az első két mezőhöz kapcsolható -, láthatjuk azt, hogy az emberi élet megóvása kiemelt és szinte minden törvényen felül álló kérdés. Valószínűsíthető ennek alapján, hogy Isten nem kívánja a napi verést elszenvedő asszonytól, hogy egész életét egy ilyen házasság terrorja alatt szenvedje végig! Tehát bár nincs explicit tanítás a válásról, más bibliai elvek mentén viszont valószínűség létezhet. Az óvatosság teológiája viszont önmagában nem szolgálhat felhatalmazásként. A döntést mindenképpen az ilyen helyzetben lévő embernek kell meghoznia, ám a Biblia nem lehet ebben végső és perdöntő hivatkozási alap számára.

Nagyon nehéz kérdés, mihez kezdjen valaki, ha az általános bibliai elvek nem segítenek a konkrét életproblémájában - és ilyenek abszolút elő is fordulhatnak. Többet kellene talán a lelkészeknek, teológusoknak, egyházi gondolkodóknak tipródni a fenti tipológia mentén arról, hogyan találhatunk kontrasztosabb vagy kevésbé éles képeket az eligazodást tekintve - mert ha az egyház nem tud legalább megközelítő választ adni a hozzá forduló emberek napi szintű kérdéseiben, akkor vajon ki fog?

Tovább

Az óvatosság teológiája - szex és házasság (3)

Az angol nyelvben mintegy huszonkétféle kifejezést használnak a laza erkölcsű férfiak megnevezésére (mint amilyen a Playboy, a csődör, a szoknyavadász...), ám legalább kétszázat a hasonló erkölcsű nőkére (lotyó, szuka, könnyű préda, ringyó...). Tanulságos ez az összevetés, hiszen a hölgyekre vonatkozó kifejezések nemcsak számosabbak, de igencsak elmarasztalók - ellenben a férfiak szexuális teljesítményét pozitív színben feltüntető választékkal. Egyszóval: a nemiség ma sokszor szól valakik potencialitásáról vagy éppen becserkészhetőségéről - és ebből számos probléma adódik.

Ma a nemiségben sokszor a teljesítőképesség és a hódítás viszi a prímet. Az a menőbb, ha valaki képes minél több szexuális kalandba bocsátkozni, hatékonyabban hódítani és tapasztalatokat gyűjteni - ezáltal állítólag érettebb és felkészültebb lesz a házasságra. Persze olyan is bőséggel akad, aki nem kíván hódítani, állandóan partnert cserélni, csak egyszerűen a házasságra sem vágyik - a tartós párkapcsolatot azon kívül szeretné megélni. Ám az az ember, aki megvárja a saját nászéjszakáját, hogy igazi élményként akkor találkozzon először szexuális értelemben a párjával, enyhébb esetben prűdnek, rosszabb esetben vallási fanatikus bolondnak lesz felcímkézve a társadalmi többség által. Ez az egyoldalúság szerintem részben abból a korábban már leírt alapelvből fakad, hogy a szexualitást sikerült öncélúvá emelni, elválasztva eredeti funkciójától. Viszont ott van a másik oldal is, a valódi prűd álláspont, ami a szeretkezést csakis a gyermeknemzés eszközének látja. Mondani sem kell persze, hogy a szex nemcsak a fajfenntartás eszköze (ahogyan a korai egyházban ezt többen erőltették), és nem is pusztán örömszerző tevékenység, hanem a keresztény tanítás szerint lelki-szellemi oldallal is rendelkezik.

Amikor a Szentírás bizonyos keretek közé próbálja tenni a szexuális életet, nem kíván senkit a szex fizikai élményeitől megfosztani, hanem a lelki-szellemi oldal biztonságossá tétele révén szeretné garantálni, hogy a fizikai élmények is a lehető legjobbak és legátélhetőbbek lehessenek. Mert ha nem ez történik, potenciális lehetőségek nyílnak a sérülésre. A tömegmédia szerintem nagyjából-egészében torz képet mutat a szexualitás kérdéséről, a pornóipar szinte egy az egyben beszippantja a férfiakat, és az általános korszellem is nagyjából kimerül abban, hogy "ha jól esik, hát csináld, senkinek semmi köze hozzá!" Én úgy látom, ma az erotika és a szex olyan területként működnek, mintha az embernek egy aknamezőn kellene keresztülvágnia. Elvileg persze elképzelhető, hogy nagyon nagy szerencsével pont úgy sétálunk át a mezőn, hogy közben egyetlen aknára sem fogunk rálépni. Az első lépés megtétele előtt viszont érdemes mégis elgondolkodni, hogy megéri-e ezzel szórakozni? Ha aknakereső módszerrel lépünk a mezőre, lehet, hogy túl lassan haladunk, fárasztóbb lesz a séta, túlzásba is visszük az óvatosságot - de talán mégis jobb így tenni, mint aknára lépni.

Nos, ha címkézni kellene a Biblia általános "aknakeresős" szemléletét a szexualitást tekintve, én azt a nevet adnám, hogy az óvatosság teológiája. Ez a hozzáállás egyébként nemcsak a szex kapcsán kerül elő, hanem teljesen más területeken és teológiai kérdésekben is, főleg amikor Jahve arra neveli Izraelt, bizonyos szokásokat ne tanuljon el a környező kultúrákból. Valószínűleg ma már túlzónak tűnik az a hozzáállás, hogy a szexualitást a házasságon belülre helyezi a Szentírás, az óvatosság teológiája túlféltő megközelítése mögött azonban jogos indokok állnak. Tény, hogy az intimitás mint olyan, az ember legbelső valóját érinti, ezért minden károkozásnak még csak az apró lehetőségét is ki kellett zárni. Az óvatosság teológiájával megfogalmazott gondolatok mögött az a szándék rejlik, hogy az ember intim szférája lehetőség szerint sértetlen maradjon és ezáltal jól tudja megélni benső önmagát. Nyilván, az óvatosság teológiája nem megoldás mindenre. A házasságon belül is lehet nagy károkat okozni (rengeteg ilyen esetről hallani), de ezzel együtt is logikusnak tűnik az az irány, hogy egy stabil és jól megépített keret nyújtsa a szexualitás önfeledtségét, mintsem a kiszámíthatatlan keretnélküliség, ahol bármi jó és rossz előfordulhat. Ezért tanít a Biblia sokat magáról a keretről, vagyis a házasságról is. Ha a házasság jól működik, akkor nem lesz benne bántalmazás, viszont lesz benne a legjobban megélhető szex és gyengédség.

Minden rigorózusnak tűnő bibliai elv mellett azonban az a bibliaolvasó ember benyomása, hogy itt is léteznek kivételek. Így például Isten kegyelmesen megkülönbözteti azt az esetet, amikor egy férfi és egy nő házasságkötésük előtt fekszenek le egymással: ekkor a megoldás természetesen a házasság megkötése (2Móz 22,15). Vagyis, ha a szövetségkötés nem történt meg, mégis a szövetséges jogokat gyakorolja a pár, akkor egyszerűen kössenek szövetséget, helyezzék a kapcsolatot a biztonságot nyújtó keretek közé. Az ilyen passzusokból is az látszik, hogy nem a szexualitást marasztalja el a Biblia, hanem a köré építendő biztonsági keret felé akarja terelni a benne résztvevőket. És persze olyan is van, amikor maga Isten bontja meg a szövetséges kereteket: gondoljunk példának Ezsdrás könyve végére, ahol el kellett bocsátani az idegen asszonyokat. Ez annak ellenére történt így, hogy a válást a Szentírás egyébként nagyon nem pártolja.

Az ilyen kivételek azonban nem írják felül az alapvető szándékot, azaz az óvatosság teológiáját. Ennek pedig úgy gondolom az a világos oka, hogy a szexuális együttlét nemcsak a testi funkciókról szól, hanem a felek lelki összetartozásáról és találkozásáról is. Ha probléma adódik, az nem feltétlenül testi-fizikai szinten üti fel a fejét, hanem lelki szinten. De milyen lelki problémák jöhetnek szóba egyáltalán? Nos, gyakorlatilag bármi és akármi, ezért egyetlen kiragadott példaként most az összehasonlítás jelenségét fogom felvetni. Egy fiatal sráctól szeretnék idézni, aki a következőt írta: "Ha lefeküdnék egy másik lánnyal, tudom, hogy két dolog megtörténne. Sohasem tudnám elfelejteni, és ezért összehasonlítanám majd a jövőben a feleségemmel." Érdekes módon több ilyen véleményt is találtam, vagyis az emberek jó része - és ez teljesen érthető - nem képes elfelejteni a legelső erotikus élményét, és sokszor szinte tudat alatt is ahhoz méri az összes későbbit. Nyilván nem kötelező ennek így lennie, mégis alapvetően szeretjük ezt csinálni. Ez tehát akár egy akna is lehet, főleg ha az aktuális partner gyengébben szerepel a megelőzőkhöz képest. Nem mindenki lép rá erre az aknára, de valljuk be őszintén, a belső lelki mechanizmusaink olyanok, hogy szívesen rávesznek bennünket mindenféle méricskélésre. A szexuális tapasztalatokat tehát egymáshoz viszonyítjuk, ami valamiféle teljesítménykényszert okozhat mind bennünk, mind a partnerünkben. Az összevetés kapcsán szeretnék még idézni egy lányt is, aki pedig ezt írta: "A nászéjszakán szűz akarok lenni, és át akarom élni a férjemmel való egyesülés minden izgalmát, sérülékenységét és kényelmetlenségét. Nagyon örülök, hogy nem kell senkivel sem összehasonlítanom majd a férjemet, és csak arra összpontosíthatok, hogy őt boldoggá tegyem."

A fent említett lehetséges problémát az ilyesféle összehasonlításról kézenfekvő úgy kizárni, ha az ember hűségesen várakozik az első és egyetlen partnerére - mondja az óvatosság teológiája. Várakozni persze rossz, főleg egy olyan társadalmi térben, ami kétféle üzenetet is tolmácsol ezügyben: (1) ne várakozz, tedd meg most és mihamarabb, (2) minél később nősülj meg vagy menj férjhez, előbb éld ki magad! Megszámolni nem tudom hányszor hallottam már azt a mondatot, hogy azért érdemes kitolni a házasság idejét, hogy "előtte még hadd élvezze az ember az életet". Személy szerint ezt tartom a Zeitgeist egyik legbunkóbb hazugságának, mert világosan következik belőle, hogy a házasság utáni szakasz már élvezhetetlen, tulajdonképpen semmi más, mint az élet igazi élvezetéről való lemondás. Huszonhét éve vagyok házas és bizton állíthatom, ebből semmi sem igaz! Persze a várakozás ettől nem lesz könnyebb. Kérdés azonban, ha valaki nem tud várakozni és nem tudja a vágyait a saját uralma alatt tartani, házasságkötés után vajon mennyire lesz képes? Ha nem tanulja meg valamiképp, hogy ő irányítsa a vágyait és ne a vágyai őt, akkor miért és hogyan működik majd ez, ha házasemberként megkíván valaki mást a férje vagy felesége helyett?

Nem akarom azt mondani, hogy az általam óvatosság teológiájának nevezett koncepció úgy jó, ahogyan van. De egy túlszexualizált nyugati miliőben, a tengernyi pornót és meztelenséget kínáló médiapiacon, a szemek világában melyben élünk, egy ilyen látásmódnak is helye van az asztalnál. Nekem nem úgy tűnik, hogy az embereket a szexualitást terén a túlzott szigor kötné gúzsba manapság.

Tovább