2024. április 27., szombat
2024. április 24., szerda
Ki húzza ki a fullánkot?
2024. április 18., csütörtök
A szőrszál és hasogatása a Chosen kapcsán
2024. április 14., vasárnap
Miért fáradt ki a pasztorálpszichológia?
Bizonyos értelemben szívbemarkoló volt számomra olvasni egykori professzorom és témavezetőm, dr. Németh Dávid szavait egy új tanulmányban (amely egyébként megjelenés előtt áll). A tanulmány anyagát Dávid élőben is előadta Főiskolánk egyik konferenciáján, és szokatlanul szókimondóan beszélt arról, hogy a pasztorálpszichológia a kifáradás jeleit mutatja.
Ha valaki így gondolkodik, az talán érzékenyebb arra, amikor hangsúlytévesztés történik. Dávid szerint a pasztorálpszichológia kiüresedett mára, és ennek kettős oka van. Az egyik, hogy olyan dologban fáradt ki, amiben eleve nem kellett volna fáradoznia sem: megpróbált teljes jogú pszichológia lenni. A másik pedig, hogy eközben szinte teljesen megszűnt teológiaként működni. Szerintem ezt a kettőt össze lehet foglalni egyetlen mondatban is: a pasztorálpszichológia úgy közelített a pszichológia felé, hogy közben túl messzire ment a teológiától. Elfelejtette vizsgálni az általa kutatott jelenségek teológiai aspektusait és miközben arra tett kísérletet - ez egyébként méltányolandó! -, hogy a teológiát emberközelibbé, gyakorlatiasabbá, hétköznapibbá változtassa, érdeklődésében eltávolodott tőle.
Félre ne értsen senki. Nem a dühömet akarom kiadni és nem kívánom bántani a pasztorálpszichológiát. De hazudnék ha nem ismerném be, én is pontosan ezt látom. És egyébként: miközben pasztorálpszichológiai témából doktoráltam, rendszeres teológiával - közte dogmatikával és szűkebben teológiai antropológiával - foglalkozom. Talán nem fogja beképzeltségnek venni az olvasóm ha azt mondom, valamicskét rálátok a kérdés mindkét felére. Valóban az a helyzet, hogy a pasztorálpszichológia egyfajta "Brown-mozgást" végez a teológia és a pszichológia között, mintha helykeresésében csapódna egyikhez vagy másikhoz, de azért inkább húzódik most már a lélektan közelébe, mintsem a teológiához - noha diszciplináris gyökerei szerint nagyon is ott lenne a helye. A pasztorálpszichológia nem pszichológia, amiben van egy kis teológia, hanem teológia, amiben van pszichológiai ismeretanyag is. Tudom, hogy ezzel elméleti szinten tisztában vannak azok, akik a terület művelői - de úgy fest a helyzet, hogy gyakorlati szempontból mégsem veszik elég komolyan.
Mindez persze csak teoretikus okoskodásnak tűnik, pedig többször voltam tanúja olyan dolgoknak, amelyek a hitélet terepén is erősítik a gondolatot. Néhány hete "lelkileg elsápadtam", amikor egy ismert szakértő ezen a területen nyilvánosan kijelentette, hogy Isten senkit nem büntet meg - az ilyen Isten nem az ő Istene. Nem akartam az egyébként számomra kedves illetőt mások előtt kiigazítani, de magamnak feltettem a kérdést, vajon olvasta-e egyáltalán a Bibliát? Esetleg az ő verziójából hiányoznak bizonyos markáns textusok és narratívák? Mit szólna ahhoz ha megtudná, nemhogy Isten büntet, de még az apostolok is fegyelmeznek, sőt erre nevelik a gyülekezeti vezetőket is? A héten éppen az első korinthusi levél ötödik fejezetét tanulmányoztam, ahol Pál olyanokat ír, miszerint egy renitens gyülekezeti tagot "átadnak a Sátánnak" - így, többes számban, ebben a megfogalmazásban. Csinálhatunk egy jóízű teológiai vitát arról, hogyan értsük az apostol szavait, mindazonáltal legalábbis számomra nehéz egy simogató lelkigondozást feltételezni a háttérben.
Mivel a pasztorálpszichológia inkább valamiféle keresztény pszichológia kíván lenni, természetszerűen nagyobb érdeklődést mutat a pszichológia felé, mintsem a dogmatika irányában. Pedig ha a pasztorálpszichológia a teológia egyik ága, akkor az ember megértését mégiscsak a dogmatikától kell hallania. Szerintem egészen másként lelkigondoz valaki, ha mélységében megérti mit jelent az ember bűnös természete, mintha csupán pszichológiai megoldásokat és lélektani szempontokat tart szem előtt.
Ilyenkor mindig tartok attól, hogy valaki félreérti amit mondok, ezért szeretném megerősíteni, hogy nagyra becsülöm, elismerem és támogatom is a pasztorálpszichológiát. Eszemben sincs támadni, leszólni, nekirontani - amit írok, azt pont azért írom, mert számomra nem mindegy hogyan műveljük. Az nem lehet, hogy a pasztorálpszichológia túl messzire megy a teológiától. Nem lehet, hogy mellőzi a keresztény dogmatika, antropológia, etika alapjait. Nem lehet, hogy arra használjuk - mert ilyet is hallottam már -, hogy elkövetett bűnökre jól megalapozott "szakmai választ" nyújtsunk az eszközeivel, ezzel a bűnbánatot megspórolva feloldozzuk az illetőt. A bűnökre a Szentírás általános képe alapján a bűnbánat a megoldás, nem valamiféle felmentést szolgáló lelkigondozás. A pasztorálpszichológiának újra jobban kell kapcsolódnia a szellemi gyökereihez, miközben természetesen ügyesen és praktikusan felhasználhatja a pszichológia felismeréseit és vívmányait. Míg korábban a pszichológia szinte maga volt az ördög a keresztények számára, egyeseknél mára csaknem isteni tekintélyre emelkedett. Mindkét szélsőség elfogadhatatlan. A pasztorálpszichológia éppen arra is lehetne jó példa egyházon belül, hogyan lehet úgy integrálni egy tudományt, hogy közben a szellemi-teológiai bázis ne sérüljön.
2024. április 10., szerda
Hányj velem!
2024. április 6., szombat
Dawkins az ernyőnk alatt
Van egy érdekes jelenség, amit a témára fogékony érdeklődők régóta alaposan megfigyelhettek az új ateizmus kapcsán: az olyan gondolkodók, mint Richard Dawkins, Sam Harris, Daniel Dennett vagy más "mozgalmár és buzgalmár" nemhívők szinte csakis a kereszténységet támadják válogatottan cinikus és racionális érvekkel. Ennek állításuk szerint az az oka, hogy a nyugati civilizációban többnyire a kereszténységgel lehet találkozni. Mostanra azonban a helyzet az iszlám térnyerése miatt változni látszik - avagy mégsem...
Hihetetlenül hangzik, pedig igaz: Richard Dawkins a fenti interjúban valamiféle értelemben kereszténynek mondja magát!
Persze ne olvassunk ki ebből olyasmit, ami nincs benne: természetesen csakis kulturális kereszténynek (cultural christian) - de nyilván nem tartja magát hívőnek (believer), amit ez a szó biblikus értelmében jelent. A kereszténység állításait továbbra is nonszensznek és abszurdnak véli, viszont az iszlám angliai felnövekedése láthatóan aggodalommal tölti el: a két vallás közül akkor pedig mégis a kereszténység a jobb, amit Dawkins a fent belinkelt videóban tisztességesnek nevez, és még fel is sorolja néhány szimpatikus vonását. Valahol megértem az aggodalmát és azt is felfogom mit akar ezzel mondani. Érthető, hogy egy nyugati ateista inkább a kereszténységre voksol az iszlámmal szemben, mármint ha ez a kettő a választási lehetősége. De miért ebből a kettőből választ? Miért nem mondja magát továbbra is vallásellenes-haladó szekulárisnak? Nem vagyok képes elhallgatni az őszinte véleményem, miszerint pontosan erre számítottam, ezt vártam, szinte biztos voltam abban, hogy ez fog történni ha az iszlám felzárkózik a kereszténység mellé. Előre sejtettem, hogy az addig harcosnak és bátornak tűnő ateizmus azonnal meghátrál, amint egy agresszív és erőszakos hitrendszert vél felfedezni szembenálló vitapartnereként. Nem hiszem, hogy csak Dawkins gondolkodna így az ateista oldalon. Akárhogyan forgatjuk a szavakat, végső soron valamiféle pánikreakcióról van szó. Az új ateisták, akik válogatott durvaságokkal, kendőzetlen bunkóságokkal és gúnyos röhögéssel fordultak a kereszténység felé, bátran és hangosan kikiáltva, hogy a világot meg kell szabadítani a vallás "vírusától", azonnal gyáván behúzódnak a kereszténység ernyője alá, ha az iszlám komolyan megjelenik a radaron.
De nem is csak arról van itt szó, hogy mindenféleképpen furcsán hangzik a világ talán legnagyobb ateistájának szájából a saját magára applikált keresztény jelző, értse azt bárhogyan. Ha valaki olvasta Dawkins szörnyű könyvét, az Isteni téveszmét, az nyilván felfigyelt arra, hogy a kötet végig erősítgeti azt az elképesztően ostoba gondolatot, miszerint a vallások lényegükben teljesen egyformák. Mindegyik mögött a butaság, erőszak, hatalomvágy, rombolás, terrorizmus, megtévesztés szándéka áll. A könyv első felében a szerző általában próbálja leírni a vallás jelenségét, és közben össze-vissza kutyul mindent mindennel - a kutyulékában pedig csakis negatív, romboló, pusztító képeket hoz eltérő vallásokból. Most pedig mintha úgy tűnne, hogy ugyanaz a szerző mégis képes különbséget tenni két vallás, az iszlám és a kereszténység között - ráadásul fundamentális eltérést lát, hiszen szívesen behúzódna az egyik árnyékába, hogy így a másiktól minél messzebbre kerülhessen.
Azt hiszem ilyenkor kell kibontani egy üveg kólát, belemarkolni a popcornos zacsiba, és mosolyogva figyelni hova fut ki majd ez az egész. Jó szórakozást mindenkinek!
2024. április 3., szerda
Magyarok messiásai
Bölcs Salamon sokezer éve megmondta már: nincs új a nap alatt. Ahogy a közelmúltban írtam róla, hogy ma már egy politikus nem pusztán "törzsfőnök" (aki viszi az ország ügyes-bajos dolgait), de "sámán" is lenni akar (azaz szellemi iránymutató), a jelenleg zajló közéleti fejlemények Magyar Péter és Varga Judit ügye kapcsán megint rámutatnak arra, hogy messiásfigura nélkül az ember elveszettnek érzi az életét.
Nos, a hazai politika jelenlegi helyzete több szempontból is kezd olyan lenni, hogy a kulcsszereplőket lassan már csak vallási fogalmakkal tudjuk jól leírni és megközelíteni. Mindkét oldal várja a maga messiási beteljesedését, illetve mintha némelyek már meg is találták volna. A jobboldalon Orbán Viktorra sokan úgy tekintenek, mintha Isten egyenes adásban szólna hozzájuk rajta keresztül. Valamiképp ő a mi oltalmazónk és béketeremtőnk: aki megőrzi ezt a kis országot a háborút akaró gonosz európai sátánok tengerében. Azt nem tudom, ő maga mennyire akar ilyen értelemben többé válni egy Fősámánnál és belépni a messiási cipőbe, viszont hogy ennek van politikai előnye számára, az biztos. Az ellenzéki térfélen mintha ilyen figuraként néznének most fel Magyar Péterre, aki kilépett a "gonosz rendszer" árnyékából és most tömegeket tud az utcára hívni. Egyesek úgy beszélnek róla, hogy talán ő lesz az, aki lebontja a "Halálcsillagot" (vagyis a kormány rendszerét) és legalább reményt kínál egy szebb világra, mert hát emberek, olyan nincs hogy semmiben se higgyünk, valamiben és valakiben muszáj hinni - szólnak a messiásváró hangok.
Nem akarok se balra, se jobbra, se kormányoldalra, se ellenzéki térfélre verbálisan odapörkölni. Mindenki politikai ízlésére bízom, hogy kiben látja a "maga messiását", Orbán Viktorban, Magyar Péterben vagy másban. De annyit ez az egész közéleti atmoszféra szépen megmutat, hogy még egy alaphangon szekuláris társadalomban is (mint amilyen a magyar) nem lehet remény és hit nélkül normálisan élni. Kell nekünk egy szabadító-figura, akinek el tudjuk hinni, hogy majd minden jó lesz. Azt is tudjuk, hogy a politikusok többnyire hazudnak és az ígéreteiknek jó esetben is csak kis százalékát tartják be. De ezen az áron is kívánjuk az édes szavakat. És ehhez annyira, de annyira ragaszkodunk, hogy közben észre sem vesszük: bár felvilágosultnak tartjuk magunkat, akik büszkék arra, hogy már "túlhaladtak a vallások hülyeségein", mégis egy az egyben vallási jellegű hozzáállással és attitűdökkel fordulunk a politikusok felé. Vagy ahogy Mircea Eliade nálam jobban leírta: a vallástalan társadalom valójában "kriptovallásos" viselkedésű, azaz észre sem veszi hogy vallásos színezetű tettekre ragadtatja magát.
Egyszóval, most olyan időket élünk, hogy már nem elég Fősámánnak lenni, kevés a szellemi iránymutatás, a politikai influencer-lét, a közéleti megmondóemberkedés. (Írom én a Megmondom blog házigazdájaként ugye...) Most már messiások kellenek, akik beígérnek és felmutatnak egy hihető politikai eszkatológiát. Szerintem a következő választásokon azok lesznek sikeresek, akik ezt a messiás-szerepet a legpontosabban tudják megcélozni és eltalálni - az emberek rezonálni fognak rá. A kérdés ezért nem feltétlenül az, ki kap több szavazatot, hanem talán inkább az: kinek a messiása piacképesebb?
2024. március 30., szombat
Az Odafelvalókkal törődő - Fényes Lóránd földlakóval beszélgettem
Bevallom őszintén, én nemcsak a csillagokat, hanem a csillagászokat és az asztrofotósokat is csodálom. Bennem nincs akkora türelem, odaadás és lelkesedés, ami az égi tüneményekkel való foglalatossághoz szükséges: azt hiszem túlságosan is földlakó-típus vagyok. Nem így Fényes Lóránd, aki a képmutatás elképesztően magas szintjére jutott és mégis úgy kezdte a beszélgetésünket, miszerint alá kellett hullania ahhoz, hogy igazán felemelkedjen...
Őszintén bevallom, számomra valahol felfoghatatlan, hogy amint esténként felnézek az égboltra, egy időgépet látok a fejem felett. Ami ott van, az maga a múlt - még a Holdat sem teljesen valós időben szemlélem. Teljesen igaza van Fényes Lórándnak, hogy az asztrofotózás a természetfotózásnak egy különösen izgalmas határállomása: egyszerre van esztétikai, tudományos és metafizikai tartalma.
Utóbbi kapcsán a műsorban kérdeztem is tőle, mit mondana annak a kedves ismerősömnek, aki egyenesen berzenkedik az általa készített képektől: mert mindig az jut eszébe a csodás galaxisokat és csillagködöket látva, hogy mekkora kis senki, milyen jelentéktelen nulla az Univerzumban. (Egyébként a kérdéssel már korábban foglalkoztam itt a blogban is.) Nagyon megfogott Lóránd válaszában az a gondolat, hogy az égbolt szemlélése valahol minket is leleplez önmagunk előtt: nem baj, ha negatív előjelű az élmény, mert rákényszerít bizonyos dolgok (például saját jelentőségünk) végiggondolására. Valahol tehát miközben a határtalan Univerzumot bámuljuk, az bennünket is vizsgáztat saját magunkról. Az égbolt metafizikai élménye olyan üzenet, amit érdemes meghallani és megrágni.
A Lóránddal készült beszélgetést pedig pláne érdemes megnézni: itt máris megtehetitek!
2024. március 24., vasárnap
Józsi, ez nem volt szép
E hónap elején zajlott egy meglehetősen heves szóváltásokba fulladt vitaest a bővölködés evangéliumáról, ahol ezt a látásmódot többek között Nagy József, a Hit Gyülekezete ismert evangélistája képviselte. Ahogy magam is leírtam saját "élménybeszámolómban", sajnos nem igazán jól: a teológiai felkészületlenséget ellenőrizhetetlen anekdotákkal sikerült pótolni, az igazi érvekre gyakran lesajnáló stílusban megfogalmazott feleletek érkeztek. Nade azért ami most történt, arra nem számítottam...
Egyszóval, csak rajtad múlott mibe mennyi energiát öntesz bele, ha már elfogadtál egy meghívást egy teológiai vitaestre. És ha a fentiekből láthatóan semmit nem tettél meg, abszolút nulla energiabefektetéssel érkeztél az estére, valamint nekem úgy tűnik, azt sem értetted meg igazán amit a vitapartnereid neked mondtak, akkor nem igazán tisztességes úgy távozni, hogy utólag gyalázod azokat, akikkel egy asztalhoz ültél.
Nehéz ugyanis másként értelmezni egy olyan, láthatóan széles közönség előtt tett állásfoglalást (ami egész pontosan 31:23-tól nézhető), amiben a szesszacionista oldal tagjait materialistáknak, farizeusoknak, hitehagyottaknak bélyegzed. Még azt is elmondod rájuk, hogy "nagy farizeusok" (40:37), akik okosnak hiszik magukat, ráadásul tagadják a csodák és gyógyulások lehetőségét. A csodatagadás felemlegetése már csak azért is érdekes, mert ha jól emlékszem összesen hétszer(!) mondták el vitapartnereid, hogy nem tagadják a csodákat, abszolút elhiszik, hogy Isten csodás módon ma is beavatkozhat - azt nem hiszik, hogy ezt olyan módon és jelleggel teszi (ajándékszerűen), ahogyan az apostoli korban. Abban nem bíznak, hogy Isten egyszerűen "odaadja" például a gyógyítás ajándékát valakinek, aki ezt követően mindenkit képes meggyógyítani és tetszése szerint megérinti a betegeket, azok pedig "menetrendszerűen" egészségesek lesznek. A szesszacionizmus nem a csodákat tagadja, hanem az ajándékszerű működést. Hiába jelentették ki azonban mindezt világosan az asztal egyik oldalán, folyamatosan azzal szembesítették őket, miszerint a csodák tagadói.
Józsi, ne haragudj, de ha egyszerű magyar mondatok értelmezése ekkora gondot okoz, hogyan szeretnél embereket tanítani? Ha egy végtelenül szimpla kijelentés értelmezése, amit szinte újra meg újra az arcodba szajkóznak, ennyire nehezen érthető, milyen módon tudsz akkor komplex hitigazságokról, Isten kegyelméről, akár gyógyításáról és szabadításáról másokat oktatni?
Én magam nem vagyok szesszacionista, azt hiszem tudtam volna sok dolgot mondani Kiss Máté evangélikus és Szabó László református lelkészeknek ebben a kérdésben. De azt nem csináltam volna velük, hogy utólag egy másik nyilvánosság előtt farizeusnak és hitetlennek nevezem őket. Tudod, már csak azért sem, mert a téged hallgató emberek jó eséllyel simán elhiszik amit mondasz és nem fognak utánajárni a szavaid hitelességének, ami ezúttal gyakorlatilag egyenlő a nullával.
Szóval Józsi, ez nem volt szép. Vitatkozni egészséges, értelmes, szükséges és fontos tevékenység. Egyetérteni sem kell a többiekkel, szabad más véleményt artikulálni, de minősíteni és pocskondiázni úriemberhez és az Úr emberéhez egyaránt méltatlan dolog. Méltatlan hozzád is, kedves Józsi.
2024. március 20., szerda
Üdvözöl a TeTe - a nyugati társadalom új egyháza
A blog egy korábbi bejegyzésében - kissé keserű módon - tréfálkoztam azzal a felvetéssel, miszerint van egy új vallás a nyugati társadalomban, amit MMV-nek nevezhetünk. Ez a rövidítés természetesen csak egy általam konstruált és kitalált dolog, ami a "Maga Módján Vallásos" emberek gyűjtőneve kívánt lenni - noha a mögötte álló valóság nagyon is realitás. Most egy értékes beszélgetés kapcsán szeretnék egy hasonlóan "mondvacsinált" rövidítést behozni a diskurzusba: ez lesz a TeTe.
Vagyis akkor: az apátia. A közöny és közömbösség, mint az egyházat sújtó valóság. Ebből következik a bevezetésben emlegetett rövidítés, a TeTe is: Teljes Evangéliumi Tökmindegy Egyház. Fontos jól megértenünk miről van szó, és miért pusztító az apátia jelensége manapság az egyházon belül - noha őszintén szólva egyházon kívül is jellemző. Az azonban valamennyire még magyarázható és érthető, ha a minket körülvevő világ közömbösnek mutatkozik a teológiánk, a hitünk, az egyházunk irányában, az apátia viszont igazából belülről pusztít és emészt meg minket.
A fent említett beszélgetésben előkerült, de mindenképpen szükségesnek tartom leírni ide is, hogy egyáltalán mit érthetünk apátia alatt. Tulajdonképpen ez egy olyan kóros lelkiállapot, amikor az ember belesüllyed és tartósan benne is marad egy érzéketlen, közömbös, szenvedélyek és motivációk nélküli pozícióban. Az apatikus személy nélkülözi az érdeklődést, az egyház szempontjából spirituálisan zárt és elnyomja az érzelmi megnyilvánulásait, a saját véleményartikulációját.
Egyszóval és röviden: a TeTe tagjai kifáradt emberek.
Azt hiszem nagyon sokan küzdenek ezzel az érzéssel egyébként olyanok is, akik aktívnak tűnnek és mozgolódó típusnak, extrovertáltnak, nyüzsgőnek gondolnánk őket. Én kifejezetten ilyennek vélem magamat, de elárulom, hogy hajlamos vagyok "belül" néha apátiába süllyedni, amikor ezzel a közömbösséggel szembesülök. Az aktív személyek feltehetően jól tudják miről beszélek. Az ember beleöl egy csomó munkát és lelkesedést egy adott dologba, ami láthatóan elég hidegen hagyja a környezetét, vagyis a többieket. Legalább kritika érkezne visszajelzésként - de még az sincs. Erre szoktam mondani, hogy amikor Jézus prédikált a saját szülőfalujában, elkönyvelhetett egy hatalmas sikert: meg akarták ölni a végén. Tudom, ez fekete humornak tűnik, pedig nem az. Milyen jó igehirdetés az olyan, ami ilyen elemi indulatokat vált ki a hallgatóságból! A kudarc nem az, hogy Jézust megkísérlik lelökni egy magas szikláról. A kudarc az lett volna, ha oda se figyelnek arra, amit mond.
Az apátia apátiát szül azokban is, akik eredendően szellemileg mozgékony típusú emberek. Az apatikus személyek bizony fertőzők tudnak lenni egy közösségben. Így aztán közösen teremtjük meg magunknak a TeTe egyházát, ahol tömegével ülnek állandóan fáradt, mindig maguk alatt lévő, teljesen kimerült emberek. Akik valamiért még elvonszolják magukat a gyülekezetbe, de leginkább azért, mert abban bíznak, hogy ott valaki majd összeszedi őket. Ám a "másokat összeszedők" is elfáradnak és apátiába zuhannak - és ezért látszik néhány gyülekezet olyannak, mint egy csata utáni tájkép, tele halottakkal és sebesültekkel.
Az óriási kihívás az, hogyan lehet kimozdulni a TeTe légköréből, miként lehetséges felállni az apátiából. Valószínű erre a kérdésre nem egyféle válasz létezik, de ahhoz hogy az embernek egyáltalán legyen kedve keresni a maga számára a feleletet, valamiféle törésponthoz el kell jutnia. Talán akkor indul meg valaki felfelé az apatikus állapotból, amikor magába az apátiába is belefárad. A tékozló fiú éhezett, de a disznók eledelével kívánta megtölteni a gyomrát - viszont volt egy pillanat, amikor "magába szállt": eszébe jutott, hogy hol találhat minőségi ételt. Végső soron a gyomra fordította irányba, emiatt ment haza és rendeződött a kapcsolata az apjával.
Azt gondolom a töréspontok sokszor egzisztenciális mélységben kell érintsenek bennünket, hogy az apátia gödréből elkezdjünk kimászni. Nem azt mondom, hogy másként nem lehet, csak azt tapasztalom és látom, hogy a többség addig nem mozdul, míg valami töréspont erre rá nem kényszeríti, és ami a léte legalsóbb szintjein érinti. Szomorú valóság ez, viszont megéri megfizetni talán még ezt az árat is, ha az apátiából kimászva új magok fognak talajt, amiből új hajtások fejlődhetnek.
2024. március 17., vasárnap
Mártír vagy fanatikus?
Az előző bejegyzésben Rudolf Höss emlékiratai kapcsán említettem, hogy van még egy tanulságos vonása mindannak, amit az auschwitzi táborparancsnok leírt saját könyvében - és sajnos ez a tanulság nagyon konkrét módon éppen a vallást, a hitet, Isten követését érinti. A haláltáborokban ugyanis volt egy konkrét csoport, akiket kifejezetten a hitükért küldtek a gázkamrákba, és bár azt szeretném mondani, hogy ezek az emberek hősi halált haltak (valahol így is van), mégsem vagyok képes ezt ennyivel letudni.
Most nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy Jehova Tanúi kicsodák és milyen teológiai jellegű vitám van velük. A klasszikus keresztény Szentháromság-tan tagadása jelen kérdés szempontjából többnyire irreleváns. Auschwitzban ez ugyanis nem volt fontos. A náci rezsim mindösszesen annyit látott ezekben az emberekben, hogy Istent (Jehovát) makacsul követik, megtagadják a katonai szolgálatot és a tisztelgést az állami intézmények előtt, valamint állandóan a Bibliára hivatkoznak. Ez így együtt elegendő ok volt a gázkamrára.
Számomra kifejezetten meglepő, hogy Rudolf Höss milyen sokat ír róluk az emlékirataiban. Úgy fogalmaz, hogy Jehova Tanúi szorgalmasan dolgoztak a táborban, készségesek voltak, sőt az ő személyes háztartásában három évig két Tanú is besegített: "A feleségem gyakran mondogatta, hogy ő sem tudna jobban gondoskodni mindenről, mint ez a két asszony." Úgy tűnik, mintha ezeknek az embereknek lett volna valamiféle külön megbecsültségük a táborokban, ami a többi csoport tagjaira nem volt ennyire jellemző. Miért történt így?
Talán azért, mert Jehova Tanúi groteszk módon elégedettek voltak a sorsukkal Auschwitzban. Ennek oka természetesen az, hogy hitük szerint a szenvedéseiknek és haláluknak óriási jutalma lesz Jehovánál. Höss korábban a sachsenhauseni koncentrációs tábor parancsnoka is volt, ahol akadt két "fanatikus jehovista": ezek olyan "szenvedélyes odaadással fogadták a testi fenyítést, hogy az ember szinte kénytelen volt feltételezni, hogy perverz hajlamaik vannak". Amikor közölték velük, hogy ki fogják végezni őket, szinte magukon kívül voltak az örömtől, majdhogynem követelték saját agyonlövetésüket, és futólépésben mentek a kivégzés helyszínére. Jehovánál akartak lenni, amire óriási áldásként gondoltak. Megdicsőülten álltak a golyófogó fal előtt, felemelt karokkal - a látvány kapcsán még a szörnyeteg Rudolf Höss is mintha megdöbbenne, amikor így fogalmaz: "Ilyennek képzeltem az első keresztény mártírokat, amikor az arénában arra vártak, hogy széttépjék őket a vadállatok. Átszellemült arccal, szemüket az égre emelve, imára kulcsolt és magasba emelt kézzel mentek a halálba." A könyv azt is megemlíti, hogy a kivégzésben részt vevő katonák is teljesen a látvány hatása alá kerültek.
Az ember azt gondolná tehát, hogy Jehova Tanúi valamiféle mártírhalált halva jó példát mutattak a náciknak. Legalább némelyiküket picit elgondolkodtatták, talán voltak köztük, akiket jobb útra térítettek? Még a legkérgesebb szívű német katona is megáll ilyenkor és megkérdezi magától, tényleg egy fanatikust pusztít el ilyenkor vagy jámbor, Istent követő embereket, akikre inkább fel kellene néznie? Ahogyan Tertullianus is beszélt az ókorban a mártírokról, szinte buzdítva a római hatalmat, hogy nyugodtan kaszáljon csak végig a keresztényeken, hiszen a mártírok vére magvetés, mintha ehhez hasonló jelenetet látnánk a náci haláltáborokban.
Sajnos azonban mindez csak egy romantikus kép, amelyben az ördög máshol lakozik. Rudolf Höss és társai számára tényleg követendő és jó példák voltak Jehova Tanúi, csak nem úgy, ahogyan mi szeretnénk erről hallani. A Tanúk hitbeli odaadásából nem azt olvasták ki ugyanis, hogy az istenfélelem milyen nagyszerű dolog és ilyen embereket kivégezni mennyire szörnyű bűn. Hanem valami egészen mást: az odaadó fanatizmus erejét. Nagyon tanulságosak Höss szavai, amikor ezt írja:
"Himmler és Eicke számtalanszor állították a bibliakutatók fanatizmusát követendő példaként az embereik elé. Éppolyan fanatikusan, éppolyan rendíthetetlenül kell az SS tagjainak hinni a nemzetiszocializmus eszméjében és Adolf Hitlerben, mint ahogy a bibliakutatók hisznek Jehovában - mondták. Adolf Hitler országa csak akkor fog tartósan fennállni, ha az SS tagjai világnézetileg ilyen fanatikus hívők lesznek. Csak az énjükről az eszméért lemondani hajlandó fanatikusok közreműködésével lehet egy világnézetet elterjeszteni és folyamatosan fenntartani."
Van ebben valami elborzasztó, még ha nincs is benne semmi meglepő. Jehova Tanúi hősies mártírhalálából kivégzőik nem azt olvasták ki, amit kellett volna. Ők nem a mártírokat, hanem a végsőkig elmenni képes fanatikusokat látták bennük. Nem a hitükre lettek kíváncsibbak, ami ilyen odaadásra sarkallta őket, csupán azt a viselkedést irigyelték el tőlük, hogyan halnak meg egy eszméért. Gyöngyök kerültek a disznók elé. Számukra a "jehovisták" nem a mélyen hívő emberek ideáltípusai, hanem a fanatizmus eszményi képviselői lettek.
Szerintem ennek óriási tanulsága van a mi számunkra is.
Persze elkényelmesedett nyugati emberként nem olyan kontextusban állunk a társadalom előtt, ahogyan ezek a szerencsétlen Tanúk a haláltáborokban. Ám ettől még hatalmas kihívás számunkra nemcsak az, hogy mit mutatunk magunkból és hogyan, hanem az is, hogy miként olvassák az életünket azok, akik látnak bennünket. Nyilvánvaló, hogy az emberek elsőként azt fogják észrevenni bennünk, ami bennük is megvan. A nácik fanatikusok voltak, természetszerűen felismerték tehát Jehova Tanúiban is a fanatizmust. De a hermeneutikájuk ezen a ponton meg is állt. A hitük tartalmára már nem voltak kíváncsiak. Tudomásul kell venni, hogy az emberek jó része pont így viszonyul hozzánk. A hitünk tartalma alapvetően nem izgatja őket, a viselkedésünk annál inkább: ha azt szeretnénk, hogy ne utóbbival legyenek elfoglalva, hanem eljussanak előbbihez is, mégis komoly figyelmet kell fordítani utóbbira. Én nem szeretném, hogy "félreolvassanak" az emberek - noha persze ezt nem tudom teljesen megakadályozni, nem csupán rajtam múlik. De amit lehet, szeretnék megtenni ezért.
Furcsa dolog, de komolyan úgy érzem, ez a bolond Höss most segített nekem! Nem gondoltam eddig sem gyűlölködve Jehova Tanúira, de általában határozottan elutasítom őket, még szóba állni se vagyok hajlandó velük, ha hozzám szólnak az utcán és próbálnak beszédbe elegyedni velem. A könyv hatására viszont úgy érzem elmozdult bennem valami - mégpedig pozitív irányban. Ha ez az őrült náci csak a fanatikust látta meg bennük, akkor én többet szeretnék. Nem, nem fogadom el és határozottan elutasítom a tanaik jó részét ezt követően is, de nem akarom őket emiatt lenézni és elvetni. A gonosztól annyit meg kell tanulnunk, hogy jobbak akarjunk lenni nála. Ha erre sem vagyunk képesek, akkor veszítünk el mindent, ami számít.
2024. március 13., szerda
A vérszomjas bestia
2024. március 10., vasárnap
Nagy kanál halál: fekete madarak Európa felett?
2024. március 3., vasárnap
Bővölködésvita - érvekben szűkölködve
Ha csak olyanokkal beszélsz és olyanoknak beszélsz, akik isszák a szavaidat, akkor nem fogod tudni biztosan miben van igazad és miben tévedsz! Ez volt az egyik konklúzióm annak a vitaestnek a kapcsán, amelyen a közelmúltban járhattam Fináli Gábor rabbinak és az Ábrahám Sátra Zsinagógának köszönhetően. A vita elvileg a bővölködésteológia két oldalát mutatta meg, de azt mondom, inkább más dolgokat hozott a felszínre...
Igaz ami igaz, olyanra nem emlékszem, hogy nyilvános vitára is sor került volna Magyarországon a bővölködésteológiát támogató és ellenző oldalak között. Fináli Gábor rabbi remek kezdeményezésére azonban most erre is sor került. Négyen ültek az asztalnál, a Hit Gyülekezetét reprezentáló(?) Nagy József evangélista, a szabadkeresztény Gere József, illetve velük szemben a prosperitás teológiát elutasító oldalon Kiss Máté evangélikus lelkész, valamint Szabó László református lelkész. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy milyen nagyra értékelem Fináli Gábor azon kezdeményezéseit, miszerint egy zsidó zsinagógába rendszeresen invitál keresztényeket ilyen típusú vitaestekre - tessenek példát venni róla!)
Én pedig nézőként - bevallom őszintén - kissé tudathasadásos állapotban hallgattam ezt az egészet. Merthogy keresztény identitásomat tekintve leginkább pünkösdinek tartom magam (még ha nem is vagyok egy az egyben hitvallásos pünkösdi), mégis abszolút az volt az alapélményem, hogy a nagyegyházakat képviselő oldallal értek egyet a kérdések jó részében. A helyzet egész egyszerűen az, hogy a bővölködésteológia az erre fogékony kisegyházakat fertőzte meg leginkább és az igazi szellemi pusztítást is az ő köreikben vitte véghez. Ennek oka nyilván sokféle, de ami az egész este folyamán eszembe jutott, hogy az egyik ezek közül nyilván a szisztematikus és következetes teológia hiánya. A kisegyházak a nagyokhoz képest viszonylag laza szervezeti és teológiai formákban működnek, aminek van számos előnye, ugyanakkor komoly hátránya, hogy mindenféle szellemi áramlat, szenzációs marhaság akadálytalanul képes felvevő közeget találni a soraikban. Hát még az olyan gondolatok, miszerint ha sokat dobsz a perselybe, kapsz egy Mercédeszt a Jóistentől! Ki ne szeretné ezt hallani?
Szóval, mivel nincs igazán kidolgozott teológiai rendszer és nincs olyasféle szilárd hitvallás, mint a sokszor lesajnált történelmi egyházakban, ez nemcsak könnyedén nyit ajtót mindenféle vadhajtásos szellemi irányzat importálása előtt, hanem a lazaság miatt maguk a pünkösdi-karizmatikusok se látják mindig miben miért hisznek, vannak-e egyháztörténeti előzményei a hitük bizonyos elemeinek, és úgy egyáltalán milyen veszélyei lehetnek némely gyülekezetekbe betörő szellemi áramlatnak.
A vitaest azonban mégsem a tulajdonképpeni téma miatt volt számomra tanulságos, hanem inkább olyan általános vitatechnikai jelenségek miatt, melyek sajnos jól mutatták a neoprotestáns fél rendezetlenségét. Nem szeretném őket sem kioktatni (milyen alapon is tenném?), viszont néhány pontban leírom a saját konklúzióimat az eset kapcsán, melyek szerintem fontos ismérvét képezik egy színvonalas vitának:
1. Vitára úgy szerencsés megérkezni, hogy nemcsak a saját, hanem a vitapartner álláspontjából is készültem. Nem azért, mert "kémkedek" a "másik oldal" után, hanem azért, mert ez így tisztességes: hiszen ha azt sem tudom mit állít a vitapartnerem, mit keresek az asztalnál?
2. Egy vitában ugyan a másik emberrel vitatkozom, de nem a személyével, hanem az állításaival foglalkozom. Nem fair minősíteni, különösen nem leminősíteni a másikat - olyat kijelentve például, hogy míg én "nyolcszáz lóerős motoron" száguldok, ők csak "gyalog mennek". Ez egyszerűen bunkóság. Bocsánat, de nincs rá jobb kifejezésem.
3. A vitában érvek ütköznek érvekkel, az érvek mögött pedig elvek állnak. Nem szerencsés a saját álláspontomat anekdotákra építeni - azaz a vita folyamán sehogyan sem ellenőrizhető, lenyomozhatatlan, kideríthetetlen csodás történetekre. Persze illusztrációként jó dolog felhasználni egy-egy narratívát, de ezek nem képezhetik egy teológiai diskurzus gerincét.
Sajnos a fenti három pont egyikét sem sikerült megvalósítania a kisegyházi oldal résztvevőinek, sőt Nagy József és Gere József mindhárom tekintetben többször is belecsúszott újra meg újra ugyanabba a hibába. Bár meglátásom szerint a bővölködésteológiához csak közvetve kapcsolódik a szesszacionista-kontinuacionista vita anyaga a csodás karizmákról (az egész diskurzus egy ponton meglehetősen elcsúszott ebbe az irányba), az egész este sodrásában mégis előkerült a nyelveken szólás és a gyógyítás kérdése - és ami a legborzasztóbb, hogy még ezekben a témákban is az asztal nagyegyházi fele hozta az értelmezhető érveket, noha az ember arra számítana, a kisegyházi fél járatosabb az ilyen kérdésekben.
A vitaest élesen rávilágított arra, hogy borzasztóan kevés élményekkel, sztorikkal, dramatizált narratívákkal rendelkezni - ha nincs ezek mögött egy valamennyire átgondolt és összerakott teológia. És ahogy a bevezetőben említettem, az is kevés, ha mi pünkösdi-karizmatikusok mindig a "saját közönségünk előtt játszunk": mert amikor kilépünk a kényelmes közegünkből és mérlegre tesznek minket, láthatóan könnyűnek találtatunk. Vajon a pünkösdi-karizmatikus mozgalom számára mikor érkezik el az a pillanat, amikor pénzt, időt, energiát lesz hajlandó fordítani egy szisztematikus és sajátosan kisegyházi dogmatikai rendszer felépítésére? Angolszász nyelvterületen vannak már ilyen kezdeményezések, de jó lenne ha nem maradnánk le teljesen ezügyben Magyarországon sem.
A jó hosszú vitaest teljes felvételét itt tudjátok megnézni! Csak erős idegzetűek számára ajánlom! :-)
2024. február 28., szerda
Törzsfőnök vagy sámán?
Már nem kívánok több bejegyzést fordítani szegény Balog Zoltán ügyére, viszont az előzőekben megfogalmazott felvetést, miszerint a püspök úr valamiféle szerepkonfúzió áldozata is lehet (vagyis egyszerre próbált "két világ" határán lavírozni a politikai és egyházi köpenyt magára véve) egy nagyon érdekes vallástudományi tipológiában most továbbgondolom. Merthogy szépen rávilágíthat arra, miért baj, amikor a politikusokból vallási karakterek lesznek vagy éppen vallási karakterek válnak politikusokká.
Én most nem ezt a végeláthatatlan vitát kívánom eldönteni, viszont az elmúlt napokban egy kedves ismerősöm mutatott nekem egy roppant érdekes tipológiát, amely a kultúrát és a civilizációt három-három szegmensre osztotta. Végtelenül izgalmas lenne most belemászni abba is, hogy miben különbözik a kultúra a civilizációtól - de minden nem férhet el egy blogbejegyzésben, ezért arra kérem az olvasót, most fogadjuk el ezt a két alapkategóriát. Tehát a tipológia valami ilyesmi:
Kultúra: (1) művészet, (2) vallás, (3) tudomány
Civilizáció: (1) politika, (2) gazdaság, (3) jog
Ha a fentiekből indulunk ki, talán nem mellélövés azt mondani, a kultúra inkább az értékhordozó és továbbító szegmens, míg a civilizáció területei a létfenntartásunkra, szervezettségünkre összpontosító tevékenységeket sűrítik magukba. Az egyes elemek persze hatnak egymásra, nincsenek végletesen elszeparálódva. De mégis a kijelölt helyük szabja meg leginkább a funkciójukat.
És akkor most tegyünk bele ebbe a fenti képletbe két vallástudományi alapkaraktert - vagy ha úgy tetszik, a vallások két archetipikus figuráját: azaz a törzsfőnököt és a sámánt. A törzsfőnök az archaikus társadalmakban és népcsoportokban az egész törzs fennmaradását (például a másik törzsekkel vívott háborút, a javak elosztását, a vadászatot, stb...) irányította. A szellemi-lelki és mondjuk most úgy, ideológiai iránymutatást viszont a sámán nyújtotta. Ez a "munkamegosztás" valamiféle természetes módon alakult így és alaphangon működött is. A törzsfőnök szabályozta a törzs fennmaradásával és előmenetelével kapcsolatos tevékenységeket, a sámán pedig az ideológiai muníciót és a kultúra formálását biztosította. Végtelenül leegyszerűsítve a törzsfőnök inkább a "hogyan?", a sámán meg a "miért?" embere volt.
Visszatérve modern világunkba, mindkét archetípusra látunk mai példákat. Ebben a tipológiában a politikus a "törzsfőnök", vagyis azt a szerepet tölti be, hogy igazgassa a társadalom működésének gördülékenységét, a civilizáció fennmaradását és kibontakozását, amelynek keretében megéljük (fogyasztói) létünket. A "sámán" pedig bizony a vallási vezető, az ideológus, a filozófus, vagyis valamiféle spirituális útmutató (ez lehet most akár egy buddhista szerzetes, egy muszlim imám vagy akár keresztény lelkész, esetleg ateista filozófus is), aki a kultúra dimenzióján belül tevékenykedik.
Ahogy az előbb említettem, nincs abban semmi rossz vagy meglepő, hogy az egyik szegmens alakítói folyamatosan kommunikálnak a másik szegmensben lévőkkel, és a különféle területek hatnak egymásra. Más azonban kommunikálni és más átlépni. S ma bizony azt látjuk, a "törzsfőnökök" (politikusok) gyakran szívesen lesznek "sámánná", ha érdekeik ezt megkívánják. A politika ezáltal saját arcát veszti és valamiféle valláspótlékké válik (ahogy a tudomány is képes erre) - alapvetően már nem a társadalmi működést kívánja biztosítani, hanem ideológiai irányt szeretne adni. Persze a politikában némileg ez mindig is benne volt, de mégsem mindegy, hol vannak a gyökerei: a kultúrában vagy a civilizációban. Az pedig kész katasztrófa, amikor a politikai szereplők szinte csak "sámánisztikus" funkciókat akarnak betölteni. Ilyen helyzetben a dolgok a működésük szintjén teljesen szétesnek, viszont mindig lesz elég ideológia, ami megmagyarázza még a rosszról is, hogy az jó. Ennek klasszikus szemléltető illusztrációja lehet Észak-Korea, ahol egy Fősámán vezeti az országot, aki viszont nem törzsfőnök: ami tudható, az alapján csak az ideológiagyártáshoz ért, de egy ország működtetéséhez aligha. Csak ideológia van, valós politikai teljesítmény meglehetősen kevés.
Nos, Balog Zoltán ügye kapcsán a tipológiai valami hasonló problémát hoz felszínre. Egy keresztény ember, pap, lelkész alapvetően "sámán" (értsük most jól!) és a kultúraalakító-ideológiai pozícióban is kell tevékenykednie. A sámán dolga a sámánkodás, a szellemi útmutatás, szellemi tevékenységek végzése. Nem jó az, amikor egy sámán akar olyan dolgokkal törődni, melyek a törzsfőnökség hatálya alá esnek - ez ugyanolyan kisikláshoz vezethet, mint amikor egy törzsfőnök bármi áron sámán kíván lenni. A mindent mindennel keverő világunkban azonban lassan már ezek a többé-kevésbé orientálható szerepkörök is feloldódnak - s a közelmúlt botrányát tekintve mintha valami ilyesminek is tanúi lettünk volna. Suszter - és sámán - maradjon a kaptafánál. Két különböző világban pedig ugyanúgy nem lehet hosszú távon jól boldogulni, ahogy egy fenékkel két lovat sem lehet megülni.