A személyválogatás elkerülése

A Biblia felszólítása egyértelmű: „Testvéreim, amikor dicsőséges Urunkba, a Jézus Krisztusba vetett hitetek szerint éltek, ne legyetek személyválogatók” (Jak 2:1). Mégis, nehezen tudjuk teljesíteni ezt a kérést. Mit szólna például Balati vagy Szabados Ádám, ha valaki kipécézné őket? Valószínűleg nem örülnének.

A személyválogatás nem kellemes dolog. Minden bizonnyal senki nem tudja ezt olyan jól, mint Balati vagy Szabados Ádám. Mindketten átélhették már – nem egyszer – azt a torokszorító érzést, amikor kiemelik őket a tömegből és róluk beszélnek a hátuk mögött. Az ilyesmi pedig nem esik jól – sem Ádámnak, sem Balatinak. Különösen egy internetes blogban nem.

Amit nem szabad: ne tegyünk ki fotókat másokról az Internetre!

A kérdés adott: miért kell emberekre ráakaszkodni? Miért kell állandóan emlegetni, megkülönböztetni egyeseket másoktól? Mintha Szabados Ádám vagy Balati  jó nyersanyag lennének ahhoz, hogy név szerint unos-untalan róluk beszéljünk! Jakab azt írja, hogy ne legyünk személyválogatók. És ebbe Balati épp úgy beletartozik, mint Ádám. Velük sem kell állandóan foglalkozni. Nem kell mindig emlegetni őket.

Nyilvánosan pláne. Mindenki utálja, ha kiprédikálják – bár nem beszéltem velük, de Szabados Ádám biztos így van ezzel. Szerintem Balati is. A személyválogatás, a másik ember kipécézése, többiek fölé emelése teljesen idegen a Szentírás szellemiségétől, éppen ezért kerülendő magatartás. Nekem, neked, Balatinak, Szabados Ádámnak egyaránt. Nincs kivétel.

Egy kellemetlen élmény jut eszembe minderről. Éppen a Balati Balatonnál nyaraltam, élvezve a nyári szabados szabadságot, amikor hallom, hogy valaki az én nevemet mondja a hangosbemondóban, mert elvesztettem a személyi igazolványomat. Teljesen felháborodtam! Hát hogy jön bárki is ahhoz, hogy név szerint nagy nyilvánosság előtt leégessen? Ma már mindent lehet? Mikor tettem én ilyet bárkivel, hogy széles publikum előtt emlegettem?

Remélem mindenki – Balatit és Ádámot beleértve – osztozik a fájdalmamban. Ne legyünk személyválogatók, hanem egyként ragaszkodjunk a hitünkhöz – akár Ádámnak, akár Balatinak hívnak bennünket. Vagy Norbsnak.

Tovább

Tiltakozó levél!

Itt az idő: szólaljunk fel együtt az érthetetlen keresztény szakzsargon, vagy ismertebb nevén a „kánaáni nyelvjárás” ellenében! Legyen minden letisztult és egyszerű, hogy a teljesen kívülállók is bekapcsolódhassanak az egyházi dolgokba, anélkül hogy előtte évekig folytatnának bibliaiskolai tanulmányokat! Az alábbiakban egy felszólító, sőt toborzó levelet teszek közzé, remélem sorra érkeznek majd tőletek a reakciók!

Kedves Testvérem!

A názáreti Jézus Krisztus nevében köszöntelek tégedet, aki megmostad ruhádat a Bárány drága szent vérében!

Bizonyára te is észrevetted, hogy ekklézsiaszerte komoly problémával küszködünk, miközben ebben az utolsó idős, eszkatologikus korban futunk az előttünk lévő versenypályán ama nap felé. Problémánk nem más, mint az érthetetlen beszéd. Tisztán kell látni: nem tűrhetjük tovább, hogy kánaániul beszéljünk, ezáltal kirekesztve a nem hívőket a Testnek ama koinoniájából, melyben megigazultakként mindannyian részesülhetünk!

Furcsa is, hogy egyesek nem törekszenek az érthetőségre, hiszen itt az "euangelion"-ról van szó, melyben Az, Akiben Isten minden ígérete igenné és ámenné lett, a kenózisban letette önmagát értünk, és inkarnálódott azért, hogy Vele találkozzunk – például amikor isszuk a vérét és esszük a testét. Az élő Logosz, az Utolsó Ádám, főpapunk melkisédek rendje szerint mindent elkövetett, hogy az egyszerű emberek is – teológiai szakkifejezések nélkül – vele együtt új életre támadjanak fel, miután óemberük megfeszíttetett a halálban. Most őszintén: ilyen előzmények után hogyan jövünk ahhoz, hogy a folyton bibliai szófordulatokat idéző nyelvezettel megnehezítsük mások dolgát? Távol legyen!

Éppen ezért van egy megoldási javaslatom. Itt a kairosz pillanata, amikor lépnünk kell. Beállva Dávid fia kenete alá és bírva az Atya áldó kezét, szervezzünk olyan agapéval egybekötött konferenciasorozatot, ahol újra meg újra átbeszéljük mit tehetnénk a szakzsargon használatával szemben. Ha megoldást találunk a problémára, akár az elegy-belegy nemzetek is félelem nélkül csatlakozhatnak majd Krisztus Mennyasszonyához!

Ha egyetértesz ezzel a kezdeményezéssel, vedd fel a szellemi fegyverzetet és állj őrhelyedre: ne feledd, a mi harcunk nem test és vér, sem testvér ellen van! Legyen rhémáddá ez a beszéd! Erősítsen meg tégedet Jeshua, aki a trónszékben ül és akinek lába alá vetett zsámoly a teremtett világ!

Elcsöppenő szeretettel:

Fa Pál

  pap

Tovább

Elvégeztetett...

Mindig fontos pillanat, amikor az ember egy megkezdett dolog végére ér. Most szombaton, négy év megfeszített tanulás után végre átvehettem teológus diplomámat. Tehát papírom van róla, hogy valamit és annak ellenkezőjét is képes vagyok igazolni a Szentírásból, hogy aztán belegabalyodva a sokféle elméletbe végül magamat cáfoljam. :-) Nem semmi, igaz?

Szóval kezdetben volt egy elhatározásom, hogy szeretnék teológiát tanulni. Nem mondhatnám, hogy kőkemény szigorúsággal, de azért jól megfogalmazott elvárásokkal kerestem a számomra legelfogadhatóbb főiskolát. Ezek közül az egyik legfontosabb számomra az volt, hogy az intézmény ne egy adott felekezet hitelveit oktassa, hanem amennyire csak lehet, átfogó spektrumát adja a teológiai diszciplínáknak.

Utánanéztem több főiskolának, de ismerőseim személyes tapasztalatai alapján is végül a Pünkösdi Teológiai Főiskola mellett döntöttem. Az utolsó pillanatban, a leadási határidő lejárta előtt 10 perccel, pótfelvételire jelentkezőként zuhantam be az iskolába. Itt húztam le a 4 éves képzést, melyet a jelek szerint még 1 év gyakorlat követ majd.

Szóval, milyen iskola a PTF? Mindenekelőtt nehéz! A nehézség nem elsősorban a tananyagban, hanem abban a követelményrendszerben van elrejtve, amellyel szembetalálja magát a gyanútlanul mosolygó diák. Aki lébecolni érkezik a PTF-re, igen rövid idő alatt kihúzza a gyufát. A határidők ugyanis elég szorosak, vagyis igencsak ösztönzőek a lustulásra vágyóknak. A házi feladat temérdek mennyiségű, a tételsorok vaskosak. A vizsgákon valóban számonkérés zajlik, de nem szivatás. :-) Egyszóval idekívánkozik a latin mondás: "aut disce, aut discede!", vagyis "tanulj vagy távozz!". Ez a fajta minőségpolitika bár teljesen érthető, de néha azért már mégiscsak túlzásnak éreztem. Az államvizsga például nem csak a diplomamunka megvédéséből, hanem 6 másik szóbeli vizsgából állt: voltak, akikre ráolvadt a zakójuk, mire mindet teljesítették. Ugyanakkor a diplomavédésnél egyértelmű volt, hogy a vizsgáztató tanárok alaposan elolvasták a dolgozatomat: tapasztalt diákok tudják, hogy ez az egyébként magától értetődő dolog nem feltétlenül igaz minden felsőoktatási intézményben. Kár lenne elhallgatni: aki nem tud vagy nem szeret egyszerre sokat olvasni (ráadásul párhuzamosan többféle témában), annak nem való a PTF. Az egyetlen "ellenszere" a húzós számonkéréseknek a folyamatos, könyörtelen tanulás: ha az ember az idejét jól ossza be és nem engedékeny önmagával szemben, nem kell megszakadnia. Ennek persze az ellenkezője is igaz: ha csak egyszer is ellóg egy hónapot, pillanatok alatt olyan mennyiségű hátrányt halmoz fel, amit nagyon nehéz lesz leküzdenie.

A sok ijesztgetés után azonban feltétlenül szeretnék megemlíteni néhány nagyon-nagyon kellemes dolgot. Az első ezek közül kétségtelenül az, hogy a PTF tanári kara messze túlteljesítette saját elvárásaimat. Az első perctől fogva úgy éreztem magam, mint aki egy baráti társasághoz csatlakozott és nem egy intézmény falai között számolja a perceket. Az öreg professzortól kezdve a fiatal hölgyig mindenféle tanár oktat a főiskolán - de egy sincs köztük, aki ne lenne rendkívül kedves, segítőkész és elfogadó. Mindez akkor is igaz, ha némelyikük teológiai gondolkodásmódja bizonyos kérdésekben messze esik az enyémtől - a nézetkülönbségek a legkisebb mértékben sem érintik a jóindulatot és nem zavarják meg a PTF-n uralkodó harmóniát. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az itt dolgozók hozzáállásából legalább annyit tanultam, mint a különféle szakmai anyagokból. Nagyszerű emberek, akikkel bármikor szívesen együttműködnék a jövőben is!

A tananyaggal sem voltak komoly problémák, sőt alapvetően jó minőségű könyvekből, forrásokból zajlott az oktatás. Az anyag gerincét a rendszeres teológia, a szentírástudomány és az egyháztörténelem képezi, mind megfelelően elrendezve és logikusan felépítve. Látszik, hogy nem hasraütésszerűen építették fel az egész tantervet, hanem egyfajta szisztéma szerint. Ahogy egyik tanárom fogalmazott, ők itt tulajdonképpen azt kívánják elérni, hogy megtanuljunk rendszerben gondolkodni, lássuk hogyan kapcsolódnak egymáshoz az elemek és miként adnak ki egy teljes képet. Azt hiszem ezt a szemléletet teljes mértékben sikerült átadniuk. A tanárok nem pusztán "leadták az anyagot", hanem gondolkodásmódot is oktattak. Jó példaként erre, kiemelném az egyháztörténelmet. Az egyik órán az évfolyam két csoportra lett osztva: az első csoport csak katolikus, a másik csak protestáns forrásokat használva készült fel egy bizonyos történelmi személyiségből. Az eredmény persze totálisan ellentétes lett: a katolikus forrást felhasználók szerint az illető személyiség eretneknek, a másik szerint egyenesen hithősnek nevezhető. Mindenki lopva megtanulhatta (aki esetleg még nem tudta), hogy nem elég egyetlen véleményre hallgatni, hanem sok - egymástól eltérő - forrás feldolgozása adhatja ki az objektívabb képet. Ez a fajta "csendes pedagógia" végig jellemző volt az iskolára, amit a magam részéről nagyon értékesnek tartok.

A PTF-n erősen törekedtek arra is, hogy a tanárok és a diákok között személyes barátság alakuljon ki. A négy év alatt minden diák választhatott magának egy mentort, akivel rendszeresen találkozott és együtt imádkozott. A szakdolgozat megírásakor pedig ugyancsak egy intenzív kapcsolat jön létre diák és tanár között. Egyszóval, nincs "vizesárok" a két oldal tekintetében, nincsenek kasztok, nincsenek "magasabbrendű" docensek és adjunktusok, akik a hallgatókat fentről nézegetik. A tanárok tisztelete egyszerűen abból fakad, hogy tiszteletre méltó módon viselkednek.

Nem tudom máshol milyen színvonalú teológiai képzés folyik, de azt igen, hogy a PTF-t a legjobb szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki esetleg azon töri a fejét, hogy hitéleti tanulmányokat folytasson. A tanulás nehézsége senkit ne riasszon vissza! Ha az ember szereti, amivel foglalkozik, az ilyen kihívások csak hozzájárulnak ahhoz, hogy a kötelezőt is élményként kezelje. Ehhez ez a főiskola minden lehetőséget megad!

Tovább

A homokóra, az őrlő lányok és a műfogsor

A minap az egyik, idősnek nem nevezhető tanárom saját jövőjével kapcsolatban azt mondta: úgy véli, tíz vagy tizenöt éve lehet még hátra, amit aktívnak nevezhetünk. Utána elég öreg lesz már ahhoz, hogy átadja a stafétát a következő generációnak: most arra törekszik, hogy saját konkurenciáját kinevelje és megtalálja azokat, akik továbbviszik az általa elkezdett munkát. Megértettem, amit mond, de valahol szomorúnak találtam. Az öregség úgy szép, hogy csúnya.

Nem tudom milyen öregembernek lenni, de látom milyenek és hogyan élnek az idősek. Néha pici kóstolókat is kapok belőle. Egyelőre még csak ott tartok, hogy egyre több gyerek "bácsizik", ha köszönni akar nekem, a gyerekeim viharos tempóban nőnek, van már néhány nyavalya, ami gyötör, és a gondolkodási tendenciáimban is felfedezni vélek itt-ott véglegesen rögzült vonásokat. Egyszóval, fújdogál a korosodás előszele, lassan szűkül a világ, már most vannak dolgok, melyekbe nem kezdenék bele, és mások, melyek idegesítenek... pedig őszintén szólva még abszolút fiatalembernek tartom magam.

A homokórát nem lehet megállítani, a szemek könyörtelenül leperegnek, az idő pedig egyre fogy. Aztán eljön az a kor, amiről az ókori rómaiak közmondásszerűen úgy tartották, hogy "Senectus ipse morbus", vagyis "az öregség betegség". Keresztényként gyakran túlidealizálják az idős kort, mintha az csupa áldás és bőség volna, tobzódás az életkedvben, egyfajta áttörés vagy megérkezés nyugvópontja, amihez el kell jutni. Sőt, olyat is hallottam már, aki érvként emlegette: Isten "igazi emberei" sokáig élnek. Kétségtelen, hogy a Bibliában a magas kor azt fejezte ki, hogy az embert Isten jóindulata kíséri. Mégis, maga a Szentírás ír ragyogó képekben arról, milyen küzdelmekkel jár az öregség:

"Akkor reszketni fognak a ház őrizői, támolyognak az erős férfiak; megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó.
Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik, a sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán körös-körül siratók járnak. Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta"
(Prédikátor 12:3-7)

A zseniális képi hasonlatok egyértelművé teszik az öregedés folyamatával járó nehézségeket. Az előző idézetbe tessék behelyettesíteni a "ház őrizői" helyett a kezeket, az "erős férfiak" helyett a lábakat, az "őrlő lányok" helyett a fogakat, az "ablakon kinézők" helyére pedig a szemeket. És akkor megkapjuk egy idős, mindenféle problémával küszködő ember rajzát. Az elmúlás processzusának képi leírása ez, mely a végén kerek perec eljut a föld poráig - ahonnan az egész folyamat indult.

Az öregség témája persze más szempontból is ráirányítja az ember figyelmét az idősekre. Ma, amikor a vitalitásnak borzasztó fontos szerepe van és minden módon próbálják az emberek fiatalítani magukat, a megöregedésben semmiféle értéket nem szoktak felfedezni. A Biblia azonban az "öreg" és "bölcs" szavakat szinte szinonimaként alkalmazza. Ahogy Jób könyve írja: "Az öreg emberek bölcsek, a hosszú életűek megfontoltak" (Jób 12:12). Nem véletlenül tiltakozott Jeremiás saját fiatalsága miatt, magát alkalmatlannak tartva (ami persze nem volt kizáró ok Isten számára, hogy alkalmassá tegye), nem véletlenül hangsúlyozza a Tízparancsolat a szülők, vagyis az ősök tiszteletét (sőt, össze is köti a hosszú élettel), és nem véletlenül nevezi az Újszövetség "véneknek" azokat, akik felelős pozíciót töltenek be a gyülekezetben, utalva ezzel a magas kor által valószínűsíthető bölcsességre. A Biblia nem idealizálja az öregkort, de tisztelettel fordul az idősek felé.

Szoktatok azon gondolkozni, milyenek lesztek, ha megélitek ezt az időszakot? Amikor majd átadják nektek a helyet a buszon, bácsinak és néninek szólítanak benneteket. Amikor rászóltok saját gyerekeitekre hogyan bánjanak az unokáitokkal, és kiveszitek a fogsort a szátokból, no meg gyógyfürdőkbe jártok és mindent visszataszítónak találtok majd, amit a fiatalok csinálnak? Milyen lesz megöregedni? Sokan azt mondják, erre gondolni sem akarnak, nem kívánnak beszélni róla. Beszédes hallgatás.

Tovább

Rések istene

God of the gaps - talán nem én vagyok az első, aki hallotta már ezt a kifejezést. A keresztényeket gyakran támadják azzal, hogy hitük alapja tulajdonképpen egy olyan Isten, aki a magyarázatok helyett létezik. Ha valamire nincs válasz, mögötte Isten áll. A kritikusok szerint lustaság, a valós válaszok keresése iránti igény kizárása, felületesség állhat annak hátterében, hogy a számunkra ismeretlen jelenségeket látva azonnal Isten után kiáltunk. Tényleg így van ez?

Igen, nagyon sokaknál tényleg így van. A hívők valóban sokszor - szinte elkeseredetten - kapaszkodnak a rések istenébe. A rések istene olyasvalakit takar, akit mindig elő lehet szedni, ha valamire nincs válaszunk. Ennek lehetősége végtelen, hiszen természetünknél fogva mindig feleleteket keresünk, mégpedig az élet minden szintjén. Vajon hogyan fért fel annyi állat Noé bárkájára? Isten tudja. Miért halnak meg annyian földrengésben? Isten tudja. Miért lépett Mari néni a forró vízzel teli lavórba és élte át az esemény minden kínját? Isten tudja.

A rések istene persze nem csak ilyen banális kérdéseknél, hanem számos tudományos probléma mögött is ott áll vagy állt. A történelem során nem egy esetben tetten érhető ez: ha egy jelenség mibenlétére adott pillanatban nem tudtunk semmit mondani, akkor automatikusan azt feltételezzük, Isten mintegy "kézivezérléssel" áll a hátterében. Amint azonban előkerült a magyarázat, a "rés" betömődött: már nem kellett feltétlenül Istent feltételezni az adott dolog  mögött. Könnyen belátható, minél több helyes magyarázatunk van, a rések istenének mozgástere annál jobban lecsökken. A kereszténységgel szemben a szkeptikusok éppen ezért úgy tartják, hogy amint az emberiség tudása bővül, Isten és a hit szerepe egyenes arányban csökken. Bár a rések soha nem fognak teljesen megszűnni, végül olyan kevés marad belőlük, a vallás egész világa annyira meghátrál, hogy Isten szerepe szinte elhanyagolhatóra redukálódik, s tulajdonképpen ezzel mellőzhető is lesz.

Ez az utópisztikus kép azonban véleményem szerint beképzeltségből fakad, mely sokban emlékeztet a felvilágosodás racionalitásba vetett végtelen hitébe.

No persze kétségtelen, hogy van valami taszító (nekem keresztényként is) a rések istenében. Ha alapvetően megelégszünk azzal, hogy nem akarunk a dolgok mögé nézni (és mindennel kapcsolatban azt szajkózzuk, hogy "ezt csak Isten tudhatja"), az először megtorpanáshoz, majd leépüléshez vezet. Meggyőződésem szerint egyébként Isten elképzelésével is ellentétes, aki az emberi létet egy fokozatos kibontakozás és megismerés irányába tereli, ami eleve együtt jár a szellemi gyarapodással és az előrelépéssel. Ha Isten azt akarná, hogy ne kérdezzünk és ne kutassunk, nem lépett volna elő a függöny mögül: azzal viszont, hogy Önmaga kijelentésében megmutatta magát, egyben okot adott a kérdések feltevésére is. Ráadásul aki Istent csak egyfajta tömítőanyagként használja és pusztán abban az esetben fordul hozzá, ha jobb ötlete egy adott dolog kapcsán már nincs, az valójában nem biblia hittel rendelkezik: az ugyanis folyamatos kapcsolat, függetlenül a meglévő vagy hiányzó magyarázatoktól. Isten nem a rések istene, hanem a Szentírás szerint a Mindenható Isten. Nincs rá szüksége, hogy előrángassuk kényes szituációkban, amikor valamire végképp nem tudunk megoldást találni.

Amiért azonban beképzeltnek érzem az előzőekben említett eszmefuttatást, miszerint Isten szép lassan kiszorul majd, ahogy a nagy és kis rejtélyekre válaszokat találunk, az több okra vezethető vissza. Egyrészt a Világegyetemben akkor is vannak és lesznek titkok, ha elismerésre méltó az az erőfeszítés, mellyel igyekszünk megfejteni őket. Egészséges, hogy nem akarunk beletörődni a tudatlanságba és egyre inkább szeretnénk megérteni a valóságot, de szerintem beteg dolog azt hinni, hogy egyszer minden válasz a kezünkben lesz. Másrészt az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy a rések nem tömődnek be olyan számban, amilyen mennyiségben  újabbak keletkeznek. Közhely, hogy az egyre több válasz csak a kérdések számát gyarapítja. A megértés általában azt hozza magával, hogy feltárul a dolgok még összetettebb struktúrája, ami újabb kérdőjelekhez vezet. Ez nekem egy végtelen sornak tűnik. Harmadrészt az igazi kereszténység nem a rések istenében hisz, hanem olyan Valakiben, aki egyaránt áll a megmagyarázatlan és megmagyarázott dolgok mögött. Akkor meg hova és minek is tűnne el?

Tovább

Sport és Biblia

Elég régen nem írtam, de bőven vannak kifogásaim, melyek közül a legerősebb indok a jelenleg is zajló foci EB. Nincs annál jobb, mint leülni a televízió elé és azt nézni, hogyan rúgják a labdát és egymást különféle nemzetek focistái, miközben csatakosra izzadják magukat és küzdenek a múló dicsőségért (no meg azokért a kisebb vagyonokért, melyeket teljesítményük függvényében kapnak). Tényleg, arról még nem sok szó esett, hogy van-e sport a Bibliában...

Könnyű lenne rávágni: nincs. A Szentírás láthatóan nem foglalkozik a sporttal, nem érdeklik a sportesemények, a sportteljesítmények, és maga a műfaj sem izgatja különösebben. A mai keresztények hozzáállása ezért elég ambivalensnek nevezhető a sporthoz. Egyfelől sokan hangoztatják, hogy "a test gyakorlásának kevés haszna van" (vajon tényleg a sportról beszélt volna Pál apostol?), vagyis sportolói karriert befutni és kereszténynek lenni egyidőben, nem igazán vállalható életforma. Másfelől mégiscsak szeretik lobogtatni azoknak a focisztároknak, élsportolóknak és a sport területén tevékenykedőknek a pályafutását, akik valamilyen szinten kereszténynek nevezhetők. Nos, hogy is állunk? Nem pálya a profi sport, de azért kapóra jön, ha reklámot csinál nekünk?

Repülő papok SC

Mindenesetre nem teljesen igaz, hogy a Biblia abszolút értelemben hallgatna a sportról. Kétségtelen, hogy nem foglalkozik a témával igazi mélységben, aminek hátterében egyszerűen az állhat, hogy magának a sportnak sem ugyanaz a funkciója volt a bibliai időkben, mint manapság. Egyértelmű azonban, hogy az Ószövetség idejében is úsztak, futottak, másztak, különféle súlyokat emelgettek, nyilaztak, verekedtek - és sok esetben összemérték erejüket az emberek. Mindennek azonban nem a dobogós helyezések és a vaskos pénzek begyűjtése volt a fő mozgatórugója, hanem sokkal inkább a háborús szituációkra való felkészülés. Szórakozás helyett a praktikum vezette a testedzéseket: ha jön a csata, győzni kell.

Azt is tudhatjuk, hogy az Újszövetség idejében javában zajlottak sportversenyek (például Korinthus városában is), melyek alapvetően nem vonzották túlságosan a zsidóságot. Ennek oka többek között abban keresendő, hogy ezek az események gyakran valamilyen szakrális tartalmat hordoztak és leginkább idegen isteneknek szóló tiszteletadás, vagyis bálványimádás állt a hátterükben. A szigorú monoteizmusban élő zsidók (és természetesen a Krisztusban hívő keresztények) számára ezért voltak idegenek az ilyen rendezvények. A görög sportok vallási tartalma végig jellemző maradt, ezért I. Theodosius császár 393-ban be is tiltotta őket.

Persze mostanság nem az istenek kedvét keresik a lelátókon szotyolázók és az egész sportőrület inkább a pénzről és sikerről szól - bár nem elrugaszkodott dolog a bálványozás fogalmát képbe hozni egy-egy élsportoló kapcsán...

Szóval: milyen viszonyban állunk és állhatunk keresztényként a sporttal? Hol a határ a benne való elmélyedésben? És a legfontosabb kérdés: kinek szurkoltok az idei EB-n? :-)

Tovább

Mi a vallás?

Több, mint öt évvel a blog megkezdése után idejét látom felvetni az egyik legalapvetőbb kérdést, melyre nem meglepő módon igen sokféle választ fogalmaztak meg. Mindig ez a helyzet: az egyszerű kérdésekre összetett feleletek érkeznek. Nézzük meg, ki mit ért a vallás jelensége és fogalma alatt!

Keresztényként általában nem szeretjük, sőt vérmérséklettől függően még kifejezetten utálhatjuk is a vallás kifejezést. Ha bennünket valaki vallásosnak nevez, hajlamosak vagyunk azonnal felcsattanni és megjegyezni: mi hívőknek tartjuk magunkat, mert a vallás az egy pótlék, egy kirakat, ami a valódi kereszténységet képmutató gyakorlatok sorozatává butítja. A vallást aztán összekötjük a hagyománnyal, ami egy másik olyan szó, mely borzongást vált ki némelyekből. (Noha nem feltétlenül kellene). Ahogy a frappáns mondás tartja: a hagyomány a halottak élő hite, míg a vallás az élők halott hite.

De mi a vallás tulajdonképpen? A válasz megadásához nyilván ki kell tekintenünk saját hitrendszerünk határain túlra.

Természetesen a vallás leírására léteznek mindenféle általános meghatározások is. Helmuth von Gasenapp, aki a nagyon ismert "Az öt világvallás" című könyv szerzője a következő definíciót adja: "Vallásnak azt a – megismerésben, gondolkodásban, érzésben, akaratban és cselekvésben kifejeződő – meggyőződést nevezzük, amely szerint személyes vagy személytelen transzcendens erők vannak működésben." Szerintem ez a meghatározás korrektnek nevezhető, noha általánossága miatt messze nem teljes.

H.L. Mencken ezzel szemben nem kis cinizmussal úgy látta, hogy a vallásnak... "egyetlen funkciója, hogy olyan erőkhöz biztosítson az embereknek hozzáférést, amelyek irányítani látszanak a sorsát, és egyetlen célja, hogy ezeket az erőket megpróbálja rábírni arra, hogy barátságosak legyenek hozzá... Minden más lényegtelen.". Némileg konstruktívabb hangot ütött meg William James pszichológus, aki szerint a vallás "abból a hitből áll, hogy létezik egy láthatatlan rend, és hogy számunkra abból származik a legfőbb jó, ha ahhoz harmonikusan hozzásimulunk."

Az előzőeket átgondolva és kicsit összegezve mindenképpen azt látjuk, hogy a vallásokat általában társadalmi jelenségként írják le, melyek valamilyen természetfeletti síkhoz kötik magukat és ezt a kötődésüket igyekeznek harmonikusan megvalósítani.

Ahogy egy korábbi beírásomban már említettem, az ember alapvetően vallásos beállítottságú lény (homo religiosus), vagyis igényli és keresi olyan erők jelenlétét, melyet túlhaladják saját korlátait. Az ugyancsak emlegetett Robert Wright kissé ironikusan ír arról, hogy ilyen erők nem csak a vallásokban léteznek, hanem teljesen szekuláris területeken is: így például létezik egy titokzatos hatalom, ami a pénzvilág alapvető mozgásait irányítja. Azokat, akik belelátnak ennek a hatalomnak a működésébe, tőzsdei elemzőnek nevezzük. Az esetek többségében a tőzsdei elemzőkről tulajdonképpen egyáltalán nem állíthatjuk, hogy a tanácsuk bármit is érne, az emberek mégis igénylik szolgáltatásaikat és hisznek is nekik. Mi okozza ezt? Wright szerint a háttérben az áll, hogy ha bármilyen dologban egy nálunk hatalmasabb erő jelenlétét érzékeljük, úgy véljük keresni kell a módját annak megértésére. Ha valaki meg tud bennünket győzni arról, hogy kezében tartja a megértés kulcsát, sokra viheti.

A vallásra való fogékonyság tehát alapvetően "belénk huzalozott" adottság és olyan területeken is előbukkanhat, melyeknek egyébként nincs közük semmiféle valláshoz. A vallás eszerint egy hozzánk tartozó komponens, mélyről érkező igény, hogy kutassuk és keressük a nálunk nagyobb erők szabályszerűségeit. A nem hívők szerint ez puszta evolúciós csökevény, míg a hívők éppen azt láthatják benne, hogy lényünkből fakadó képesség, mely természetes ösztönző lehet Isten keresésére.

A témát sokáig lehetne még bonyolítani, de a lényeg talán ennyiből is megsejthető. Mindenesetre - régi felfogásommal szemben - a magam részéről már nem szólalok fel, ha valaki vallásosnak nevez, még akkor sem, ha ezt a fogalmat pontosan definiálni nem feltétlenül egyszerű feladat.

Tovább

Ön hogyan készül az igehirdetésre?

Figyelem emberek, homiletikai vita következik a blogban, csak az kapcsolódjon be, akinek kötélből vannak az idegei! Tréfán kívül, a most következő problémafelvetésem elsősorban a gyakorló igehirdetőket fogja érinteni, de természetesen mindenki más is hozzászólhat. Sőt, kíváncsi vagyok arra, hogy igehirdetők és igehallgatók hogyan látják a most felvetett kérdésemet.

A szakirodalmat olvasva egy vitás pontra találtam a prédikáció előadásával, illetve az arra való felkészüléssel kapcsolatban. Két álláspont feszül egymásnak, ezeket megpróbálom saját szavaimmal a következőképpen visszaadni:

(1) Az első megközelítés szerint, ha valaki prédikációra készül, első körben exegetikai munkát kell végeznie. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a rendelkezésére álló (szak)irodalmat tüzetesen átnézi, kommentárokat böngészget, kinyeri belőlük az értékes gondolatokat. Csak ezt követően, ha kellő alapossággal kifejtette az adott bibliai szöveg jelentését, ehhez az exegetikai alaphoz teszi hozzá a saját elképzeléseit és így kerek egésszé formálja az igehirdetés anyagát.

(2) A második megközelítés éppen az előzőek fordítottját javasolja. Vagyis a prédikátor először maga elmélkedjen a szöveg fölött, ne vegyen kézbe semmiféle szakanyagot, hanem írja le a saját gondolatait és csak ezután nyúljon mindenféle szakirodalom után (kommentárok és más művek), majd azokkal kiegészítve szervezze egységgé az igehirdetését.

Az (1) szemléletmód mellett érvelők azt szokták felhozni, hogy minden színvonalas igehirdetés alapja a helyes exegézis. A prédikátor először megtudja miről szól az adott igeszakasz és hogy annak milyen értelmezései születtek a korábbiakban. Csak ezután bátorkodik "hozzátenni" a saját látásait. A (2) szemléletmód mellett érvelők ugyanakkor azt mondják, jobb "magunkból kiindulni", ellenkező esetben a kommentárokban leírt, mások által papírra vetett gondolatok fogják irányítani a prédikációt: mintha nem önmagunk lennénk, hanem mások véleményét adnánk vissza.

Bevallom őszintén, mindkét szemléletet kipróbáltam a gyakorlatban is: nekem a második tűnt járhatóbb útnak. (Eltekintve a fel nem sorolt harmadik megoldástól, amikor teljesen spontán beszél az ember :-)).

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy itt sem érzek - mint szinte semmi másban - "egyedül üdvözítő" megoldást. A legtöbb prédikátor valamilyen módon fel szokott készülni a prédikációira. Gondolom, sokan közülük nem csak a Bibliát lapozgatják, hanem felhasználnak más forrásokat és kommentárokat a felkészülés némely szakaszában. Kíváncsi lennék, hogy gyakorló igehirdetők a fenti két opció közül melyiket tartják követhetőbb útnak.

(Szeretettel kérek mindenkit, hogy próbáljunk a felvetett kérdésről beszélni és ne a prédikáció, mint műfaj hasznosságáról, a prédikátorok lelkiállapotáról, hajviseletéről vagy egyéb paramétereiről vitatkozzunk! Köszi!)

Tovább