2016. december 22., csütörtök

Amivel elmolyoltam az évet...

Lassan már sajátos tradíciómmá válik, hogy a blog évzáró bejegyzését az év közben általam olvasott legjobb olvasmányélményeimről írom. Szerencsére idén is van miből válogatnom, még akkor is, ha a legtöbb általam olvasott könyv átlagos vagy annál kicsit jobb színvonalú volt, de mégis akadt, ami jelentősen meghaladta a közepes szintet. Szubjektív ajánlás következik, melyben a regényektől az ismeretterjesztésen át a teológiáig mindenféle terítékre kerül, aminek köze van a hithez.

Az év kifejezetten erősen indult számomra, amikor belekezdtem az egyre népszerűbb kanadai sci-fi író, Robert W. Sawyer vallásos témát feszegető alkotásába. A Kifürkészhetetlen remek stílusban megírt, filozofikus hangvételű regény, melyben egy Hollus nevű földönkívüli pontosan azért látogat meg bennünket, hogy Istenről beszélgessen velünk. Ám pechjére egy elkötelezett ateistával veszi fel a kapcsolatot, aki ráadásul halálos betegségben szenved. Az abszurdnak tűnő találkozás igencsak felcsigázó disputákhoz vezet a két faj között, s aki a sci-fit nem "űrhajós lövöldözésként" tudja csak elképzelni, az remekül fog szórakozni rajta. A regényről itt már írtam egy rövid ajánlást.

A blog rendszeres olvasói hónapok óta figyelemmel kísérhették azt a teodíceát is érintő sorozatomat, amelynek még mindig nem tettem pontot a végére, s valószínűleg nem is fogok. Isten könyörtelenségéről, a kánaáni népirtásokról, az Ószövetség és az Újszövetség istenképe közötti különbségekről szól a polemikus hangvételű elmélkedés, melynek kiindulópontját egy remek vitakönyv, a Show Them No Mercy adta. A kötetben négy teológus esik egymásnak, hogy ezekről a kérdésekről élénk eszmecserét folytassanak. Aki szereti az ilyesmit és tud angolul, szerintem nem fog csalódni a kötetben!

Ha már a vitáknál járunk, a blogban is emlegetett Bart Ehrman munkássága - aki elfordulva a hitétől agnosztikus lett - egyes újszövetséges kutatók zsebében kinyitotta azt a bizonyos bicskát. Ehrman botránykönyvet is írt Misquoting Jesus címmel, melyben saját lelki vergődésétől kezdve az evangéliummal szembeni fenntartásaiig sokféle dolgot fogalmazott meg. Erre válaszul Timothy Paul Jones egy meglehetősen jól forgatható és jó érvekkel operáló válaszkötetet írt Ehrmannak Misquoting Truth címmel, ahol sorra veszi a Jézussal és az Újszövetség megbízhatóságával szemben megfogalmazott szkeptikus állításokat. Nekem az volt a benyomásom, hogy bár az ilyen viták tipikusan soha nem érnek véget, Paul Jones érvei megállják a helyüket és feldobják a labdát Ehrmannak - bár nem tudom hogyan reagált ő erre a kötetre.

Kétségkívül mondhatom, hogy számomra ebben az évben a legjobb könyv díját John H. Walton teremtésteológiával foglalkozó műve vitte el, amit nemcsak elolvastam, de alaposan ki is jegyzeteltem magamnak. A The Lost World of Adam and Eve a laikusoknak és mélyebben érdeklődőknek egyaránt egy jól tagolt, könnyen követhető olvasmány, ami azzal a meghökkentő állítással kezdődik, hogy a teremtéstörténet elsősorban nem is az anyagi világ megteremtéséről akar szólni. Az idétlennek tűnő állítás mögött jól megalapozott érvelés húzódik, amit annyira izgalmasnak találtam, hogy egész sorozatot írtam róla itt a blogban (ennek első része itt olvasható). A könyvet azoknak is ajánlom, akik mostanság kezdtek el angol nyelven olvasni: Walton egyszerűen, letisztultan, érthetően ír, ahogy az egy rendes szerzőhöz illik is.

Szorosan Walton munkája mögött az év legfelcsigázóbb könyve számomra Derek Flood nem eléggé közismert írása, a Disarming Scripture volt. A könyv, melynek címe magyarul talán a "Szentírás lefegyverzése" lehetne, a fentebb már említett dilemmáról szól: az Ószövetség erőszakosságáról, a rengeteg vérontásról, az isteni haragról, melyek mellett ott áll a kegyelem is. Flood provokatív írásának kiindulópontja, hogy kétféle megközelítést vázol fel: az egyiket az unquestionable obedience ("megkérdőjelezhetetlen engedelmesség"), míg a másikat a faithful questioning ("hithű kérdésfeltevés") nevekkel látja el. Természetesen utóbbi ajánlja, mint amelynek mentén úgy lehet válaszokat keresni, hogy az ember közben nem fordul szembe a hitével, de nem is tesz úgy, mintha ezek a dilemmák nem feszítenének belülről. A válaszkeresés alapja pedig, hogy érdemes lehet megtanulni úgy olvasni és alkalmazni az Ószövetséget, ahogyan Krisztus és Pál tette azt: egyfajta demilitarizáló szándékkal, mely az erőszakot nem, de a lényegi mondanivalót átemeli és aktualizálja saját jelenében. A kötetről itt már írtam egy rövid értékelést.

Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy kifejezetten szeretem a provokatív könyveket, és külön csemegének számít, ha ilyesmi nemcsak angol, hanem magyar nyelven is elérhetővé válik. Nos, Szilvay Gergely melegházasságról szóló vaskos munkája a szó legjobb értelmében kritikus a homoszexualitással anélkül, hogy fröcsögne a gyűlölettől és hangzatos jelszavakkal akarná inzultálni a melegeket. A helyzet az, hogy Szilvay "A melegházasságról" című munkájában indulatok helyett érvekkel hozakodik elő, forrásokra hivatkozik, konkrét felmérésekkel foglalkozik és meglehetősen tág kontextusban járja körbe ezt a rendkívül kényes témát. Elfogadni persze nem kötelező mindazt, amit a könyvben ír, de elolvasni olyanoknak is érdemes, akik az ellenkező oldalon állnak és hajlanak a kulturált vitára.

Kedvenc konzervatív szerzőm, John C. Lennox rövid és csattanós apologetikai könyvecskét írt, melyben nem kisebb személy érveinek vizsgálatára fordítja figyelmét, mint az ismert "tudóssztár" Stephen Hawking. Az Isten és Stephen Hawking című műben Lennox szórakoztató, közérthető és remek stílusban csavarozza szét Hawking érveit, melyek a magától keletkező Univerzum és a filozófia, mint a világeredetre választ kínáló opció kizárása mellett szólnak. "Így kell ezt csinálni" - mondja magában az elégedett olvasó, aki szereti ha hosszas mellébeszélés helyett valaki értelmesen és röviden képes mondanivalóját kifejteni. Lennox könyvecskéjének nemcsak a jól felépített érvelés az erőssége, hanem az is, hogy képes emészthetővé tenni a tudományt, a filozófiát és a teológiát. Mindamellett nem válik lekezelővé és bunkóvá ideológiai ellenfelével - ami a másik oldalról sajnos már nem minden esetben mondható el.

Végül szeretnék még említést tenni egy könyvről, amit bár nem sikerült még végigolvasnom, sőt szerzőjével rendesen tudnék vitatkozni sok állítását tekintve, mégis nagyon gondolatébresztőnek tartom. John N. Oswalt The Bible Among the Myths című munkája a Szentírás és a mítoszok viszonyáról akar igazi panorámaképet nyújtani. Alaposságát jól mutatja, hogy csupán a mítosz definíciója egy egész fejezet a könyvben, melyet követően igen mélyen taglalja a mítoszok anatómiáját, történelemhez való viszonyát, és igyekszik rámutatni arra, hogy a bibliai szemléletmód gyökeresen különbözik ezektől. Nos, ez az a pont, ahol elkezdeném Oswalttal a vitát, s néhány bejegyzést már írtam is a téma kapcsán (például itt és itt). Mindazonáltal minden kritikám ellenére el kell ismernem, hogy nagyon frappáns összefoglaló műről van szó, amit egyetértőknek és vitatkozóknak jó szívvel ajánlok.

Ezzel a bejegyzéssel pedig minden olvasómnak boldog karácsonyt és új évet kívánok! Pihenjetek, egyetek és igyatok sokat! A blog legközelebb év elején fog frissülni. Köszönöm, hogy idén is figyelemmel kísértetek!

2016. december 18., vasárnap

Szívvel és lélekkel

Régen bűnnek számított, de ma már a keresztények is csinálnak vállalható színházat, és nem is a világ túlfelén, hanem itt és most Magyarországon. A Jákim Stúdió Színházi Társaság óriási érdeme, hogy ellenállt az ördög kísértésének: színdarabnak álcázott, burkolt hittérítés helyett komolyabb feladatot vállalt, és színpadra vitte Dosztojevszkij klasszikusát, azaz a Karamazov testvéreket. Néznivaló volt.

Fotó innen
Az amatőr szónak mindig volt és lesz is egyfajta rossz csengése, különösen a professzionalizmussal csaknem túlterhelt világunkban, ahol egy asztalon fekvő tollat is csak akkor lehet arrébb tenni, ha az ember szakképesítéssel rendelkezik az ilyesféle tevékenység végzéséhez. A köztudat az amatőrséget a dadogva próbálkozókra, a csetlőbotlókra és a gyengébben teljesítőkre vonatkoztatja, akik reménytelen messzeségben vegetálnak a profik elérhetetlennek tűnő világától. Mindez azonban téveszme, ostoba kortünete a mai világnak. Szem elől tévesztettük, hogy az amatőrségnek rejtett ereje van: mégpedig a kendőzetlen lelkesedés, ami önerőből igyekszik leküzdeni minden nívótlanságot, a szívben gyökerező tenni akarás, hogy amennyire lehetséges, a publikum ne vegye észre, hogy itt és most műkedvelőket lát a sokszor túlértékelt hivatásosak helyett. Ez a lendületvágy kiváltja az egyszeri néző bizalmát, és még akkor is pártfogója marad az amatőröknek, ha néha kikandikál az a bizonyos lóláb. A gyengébb pillanatokban előforduló nyelvbotlások és szótévesztések, a hangosítási problémák a semmibe vesznek, ha közben azzal szembesülünk, hogy mindenki kiteszi a lelkét, aki a színpadon áll. A Jákim Stúdiósokkal pontosan ez a helyzet: kitettek a nézők elé mindent, ami bennük volt.

Szó mi szó, nagy terhet vettek a vállukra, amikor az orosz irodalom egyik klasszikusát vitték színpadra. A Karamazov testvérek, az apagyilkosság és a köré fonódó vallási-hitelvi kérdések nem a könnyen emészthető szirupos szórakozás világához tartoznak, sem a színészeknek, sem a színházba járóknak. Magam rendszeresen járok színházba, s persze ettől még laikus vagyok: mégis azt hiszem, színészembert próbáló feladat lehet a hivatásosak számára is, hogy egy ötfelvonásos, csaknem hat óra hosszúságú darabot mély hitelességgel előadjanak. Mire lehet akkor elég a puszta lelkesedés? Nos, a Jákim Stúdió választ adott erre a kérdésre, és azt hiszem meg is tette, ami tőle tellett. Nekem sok volt és túl hosszú, de mégis magával ragadó és figyelmet követelő. A valószínűleg nem túl bő költségkeret jótékony hatása, hogy a rendelkezésre álló színpadtechnikából és kellékanyagból a lehető legkreatívabb megoldásokat kellett kihozni - ami a "jákimosoknak" remekül sikerült. Némely alakítás pedig olyan színvonalúnak tűnt, hogy az ország bármely színpadán megállná a helyét. Akadtak hosszú percek és negyedórák, amikor úgy éreztem, vérbeli profikat látok a színpadon, akik eltűnnek saját karaktereik mögött. Nem is színészek már, hanem életre kelt figurák, hús-vér karakterek, ahogyan Dosztojevszkij megálmodhatta őket. Ezek azok a dolgok, amikor igazi energiacsere történik a színpad és a nézőtér között. Ilyenkor az emberekben belül kezd el dolgozni az eljátszott történet és annak magvas mondanivalója. Amikor mindez a vibrálás előadók és nézők között megvalósul, amikor kiépül ez a fajta kognitív-lelki híd, akkor és csak akkor lehet hitelesen üzeneteket tolmácsolni. Ez a több, mint ötórás játékidő alatt érzésem szerint nem egyszer sikerült, s akinek volt füle, hallotta mindazt, amit a társulat üzenni kívánt.
Kép innen

Jó dolog az, hogy van itt Magyarországon egy keresztény színtársulat. Végre van valami nívós, amit kirakatba tehetünk anélkül, hogy direkten nyomulósnak, szájbarágósan didaktikusnak és élvezhetetlenül ócskának kellene neveznünk, s csak az illendőség kedvéért, barátságosan mosolyogva rámondanánk azután, hogy Isten még az ilyet is tudja használni. Szerencsére nem ez a helyzet. Isten nem szorult rá arra, hogy megmentse a produkciót a lebőgéstől. A Jákim Stúdiós fiúk és lányok, nők és férfiak szerethető és hiteles módon beszélnek a hitről, ami köré a társulat egészének mondanivalója fonódik. Nyugodt szívvel és feszengés nélkül rájuk aggathatjuk a sokszor elcsépeltnek tűnő megjegyzést, hogy Isten áldása kíséri őket. Mert ez az igazság.

2016. december 14., szerda

A lehetséges és a valószínű

Az előző, önmagában megfontolásra érdemes témafelvetés a placebo-effektusról nem pusztán az Isten által teremtett biológiai felépítésünk öngyógyító mechanizmusairól szólt. Ennél többről van szó: arról, hogyan “működik” a hitünk, és hogy mennyire képesek vagyunk összekeverni egymással két olyan fogalmat, amiket tudnunk kellene szétválasztani.

















Azt hiszem minden hívő ember tucatszámra képes történeteket mesélni fantasztikus vagy kevésbé fantasztikus átélésekről, melyeket valaki mástól hallott. Csaknem megszámlálhatatlan elbeszélés és csodás sztori cirkulál az egyházban, ezek hihetősége pedig rendkívül ingadozó a bennük lévő megmagyarázhatatlan elemek mennyiségének függvényében. A történetek jellemzően csak egyetlen közös jellegzetességgel bírnak, mégpedig hogy soha nem lehet eljutni az eredeti forrásukig. Mindig csupán a narratívákban megörökített események után, és a kellő távolságból értesül az ember róluk, többnyire olyanoktól, akik személyesen nem voltak jelen.

Sokan, akik szembesülnek ezekkel a történetekkel, és igyekeznek eldönteni, hogy megbízzanak bennük vagy sem, megpróbálnak egyfajta jól értelmezett agnosztikusságba menekülni. A klasszikus reakció ilyenkor tipikusan az ehhez hasonló mondatokat szüli:

“Nem tudom ez igaz vagy sem, de Istennek minden lehetséges. Miért ne tehette volna meg a dolgokat pont úgy, ahogyan azt elmesélték nekem?”
“Nem voltam persze ott, de ki vagyok én, hogy azt mondjam, ez hülyeség?”
“Nem a mi dolgunk ítélkezni, majd Isten eldönti a megfelelő Napon, hogy ebből mi volt igaz és mi nem”

Ez a fajta óvatos agnoszticizmus, amely egyrészt lerázza magáról a döntéskényszert vagy éppen áttolja a felelősséget magára Istenre, bizonyos értelemben vállalható kompromisszumnak tűnik. Természetesen senki sincs abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal lesöpörjön valamit, amiről nincsenek bombabiztos információi. Hát ki vagyok én, hogy más istenélményét kétségbe vonjam? Ha nem tudjuk kideríteni egy-egy csodás történet pontos körülményeit és hátterét, még mindig tisztességesebbnek tűnik nem dönteni róla, mintsem lelkesen terjeszteni azt. Vagy ami még rosszabb: a dolog ellenében állást foglalni, ezzel adott esetben megsértve legjobb barátainkat és testvéreinket. Erre keveseket vesz rá a lélek. Az agnoszticizmus azzal a komfortérzettel kecsegtet, hogy kimaradunk az összes lehetséges konfliktusból, miközben nem kell a hihetetlennek tűnő sztorikat elfogadnunk és az azokat elmesélők pártját sem fognunk. Nevezhető ez elvtelenségnek is, de úgy vélem, valamikor igenis bölcs dolog ezt az utat választani.

Ennek ellenére, még a helyesen felvállalt és becsületes agnosztikusságnak is megvan az a hátulütője, hogy hagyja tovább virágozni az egyházban cirkuláló, emberek gondolkodását erősen befolyásoló történeteket, melyek sokak meggyőzésében komoly szerepet játszanak. Az agnosztikusság távolságtartása önmagában támogatást jelent: ha semmit sem kezdünk a köreinkben zajló, embereket befolyásoló közbeszéddel, akkor azzal hallgatólagosan helybenhagyjuk azt.

Az ítéletalkotás hiányának egyik oka pedig szerintem nem más, minthogy nem teszünk különbséget két dolog, a lehetségesség és a valószínűség között.

Teljesen egyszerű példával élve, nyilvánvalóan lehetséges, hogy az új amerikai elnök, Donald Trump egyszercsak benyit a nappalimba. Ennek elviekben semmiféle fizikai akadálya nincs, sőt minden természetfeletti beavatkozás nélkül is megtörténhet. Ha mesélnék arról egy történetet valakinek, hogy tegnap Trump leült a dolgozószobámban és beszélgettem vele, a fenti agnosztikus példamondatok közül bármelyik korrekt reakció lehetne a történetemre. Persze lehetséges, hogy Trump tényleg nálam volt. De vajon valószínű is, hogy ez történt? A lehetségesség és a valószínűség nem egy szinten álló opciók. Azért, mert valaminek megvan a lehetősége, korántsem jelenti, hogy megvan a valószínűsége is. Nyilvánvalóan minden lehetséges, de egyáltalán nem minden valószínű.

Ez egyébként Jézus csodáira is igaz. Ha Jézus tényleg az volt, akinek mondta magát (meggyőződésem szerint ez így van - ennek okaiba most nem kívánok belemászni, mert szétszakítaná a bejegyzés kereteit), akkor az Ő esetében nemcsak lehetséges, de valószínű is, hogy feltámadt a halálból. Másként fogalmazva, egy Jézus-kaliberű személyiség esetében pontosan azt várjuk, hogy vele ilyen dolgok történjenek. Jézus története nem azért váltja ki az ember bizalmát, mert lehetséges, hogy talán igaz, hanem mert valószínű, hogy az. A lehetségesség és a valószínűség közötti egyik különbség, hogy csak az utóbbi érdemli meg a bizalmat, az előbbi legjobb esetben is csak a figyelmet, vagy még azt sem.

Ahhoz, hogy valami a lehetségesség szintjéről felemelkedjen a valószínűség szintjére, nyilván valamiféle bizonyítás, igazolás, vagy érvelés szükséges, ami ezt elősegíti. Nos, mivel az egyházban keringő történetek háttere az esetek elsöprő többségében kideríthetetlen és tisztázhatatlan, ezért ezek a narratívák sosem emelkednek fel a valószínűség szintjére. Ám a feléjük tanúsított nyílt elfogadás vagy a távolságtartó agnoszticizmus támogató hatásai hosszú távon is versenyképessé teszik őket. Mégis kár lenne elfelejteni, hogy ezek  csak lehetséges történetek, s ha ez igaz, akkor az ennek megfelelő bizalmat is kellene mutatni feléjük!

A probléma pontosan ott kezdődik, hogy nem ez a jellemző. A lehetséges, minimális valószínűségű történetek százai úgy keringenek az emberek között, hogy maximális bizalmat élveznek. Ráadásul, ha ez a bizalom kellő mértéket ölt, akkor egy idő után azokra fognak furcsán nézni, akik ezt nem hajlandók megadni, hanem inkább kérdéseik támadnak. A puha agnosztikussággal kapcsolatban én is egyre inkább így vagyok. Régen még sokszor helyezkedtem erre az álláspontra, pusztán a tisztelet jegyében, ma már azonban sok esetben szkeptikus vagyok. Ugyanis túl sokan várják el tőlem, hogy a hihetetlen történeteiket “bemondásra” elhiggyem nekik anélkül, hogy bármiféle bizonyítékot vagy jó érveket helyeznének melléjük. Félreértés ne essék: nem “bebizonyításra” van szükségem, hanem arra, hogy a keringő történetek esetében a lehetségességről a valószínűség szintjére mozduljunk. Addig azonban, míg ez nem történik meg, nem tudok automatikusan lelkesedni, főként ha egy történetre több magyarázat is létezik, és a csodás verziónál valószínűbbek a más értelmezések. Jogos megjegyzés lehet, hogy ezzel a szigorú metodikával elhibázok dolgokat, és veszni hagyok olyan történeteket is, melyek valóságosak. Ez kétségkívül igaz lehet. Az arányokat tekintve viszont úgy látom, többet nyerek így, mint amennyit veszítek a másik oldalon. Persze lehetséges, hogy ebben tévedek… :-)

2016. december 11., vasárnap

A hazugság gyógyító ereje...

Mindenki hallott már vagy akár ismer is olyan embert, akit Isten valamilyen durva betegségből gyógyított meg. Az ilyen eseteket magától értetődő módon csodáknak nevezzük, ám a National Geographic legfrissebb számának placeboról szóló cikke komoly kérdéseket vet fel az ilyesféle csodás gyógyulásokkal kapcsolatban. Mégpedig olyanokat, amelyek alapjaiban tehetik szükségessé a csodákról eddig alkotott fogalmunk újragondolását.

A placebo kifejezésről jórészt egy tabletta juthat eszünkbe - egy olyan tabletta, amelyben nincs semmiféle hatóanyag, ám erről a tényről sokszor sem az orvosnak, sem a betegnek nincs tudomása. A beteg beveszi a tablettát, amit hatékony orvosságnak hisz, és pontosan a tablettába vetett bizalma vezet el ahhoz, hogy végül elkezdi jobban érezni magát. Végtelenül leegyszerűsítve ez a placebo-hatás lényege, mely tulajdonképpen a hit alapú gyógyulás emberi dimenziójának kiindulópontját képezi.

Természetesen eddig a pontig semmiféle újdonságról nem lehet beszámolni, hiszen mindezt eddig is tudtuk. Egyre nyilvánvalóbbnak látszik, hogy a gyógyulás lényege nemcsak a hatóanyagban, hanem az emberi lélekben is lakozik. Ha valakinek erős hite van önmaga felépülésében, sokkal jobb esélyekkel gyógyulhat meg, mintha ilyen hite nem volna. Amiért mégis megragadott engem a National Geographic összeállítása, az egy olyan esetleírás, amiről nem gondoltam volna, hogy pusztán a placebo effektus segítségével megtörténhet. A cikk eleje egy Parkinson-kóros férfiról szól, akit agyműtétnek vetettek alá. A műtét során lyukat fúrtak a férfi koponyáján és a megfelelő agyterületre egy neurturin nevű kísérleti szert juttattak, mely elvileg a Parkinson-kór ellenében képes hatni. (A részleteket lásd a magazin e havi számában!) A műtét igencsak sikeres volt: ma már ezen a férfin alig látni, hogy beteg. Még kezelőorvosa sem akart hinni a szemének, hiszen a Parkinson-kór súlyosbodását szigorú értelemben eddig senkinek sem sikerült sem megállítania, sem visszafordítania, de már az is ritka dolognak számít, ha a betegség lefolyása legalább lelassul. Összefoglalva tehát, mint az köztudott, a Parkinson-kór egy igen súlyos és végzetes betegség, melyre nem létezik hatásos gyógymód.

A lényeg azonban most következik. A férfi orvosa, átnézve tüzetesebben a kísérleti gyógyszer dokumentációját, észrevett valamit, amitől - ahogyan a cikk fogalmaz - "meghűlt ereiben a vér". Mégpedig azt, hogy a gyógyszerben semmiféle hatóanyag nem volt! A Parkinson-kóros fickó tehát placebokezelést kapott! Az "agyműtét", amin keresztülment, semmi másról nem szólt, minthogy felnyitották és összevarrták, ám tényleges beavatkozás nem történt. Erről sem az orvosok, sem a páciens nem tudott. Mindenki abban a hitben végezte a munkáját, hogy itt egy hatékony beavatkozásról van szó - és ezen a hiten kívül semmi más nem járult hozzá a beteg felépüléséhez.

A placebo nem pusztán egy hatóanyag nélküli tabletta. Mindaz, ami ebben a kísérletben résztvevő beteg férfivel történt, maga volt egy hatalmas, jól megkoreografált placebo. Ahogy a cikk írja, a férfi egy "színpadi produkció" részese lett, melyben minden kis apróság, az orvosok fehér köpenyétől kezdve, a műtét előtti kontrollvizsgálatokon át a tényleges "beavatkozásig" folyamatosan azzal a reménnyel és hittel töltötte el a pácienst, hogy őt itt meg fogják gyógyítani. Csúnyán kifejezve minden ember és az összes körülmény hitelesen játszotta el a komoly orvosi teljesítmény színdarabját. A kutatások pedig egyértelműen bizonyítják, hogy az ilyesféle "gyógyszínház", mely a hitre és reményre épít, bizonyos embereknél a kondicionálás segítségével képes olyan agyi és fiziológiai folyamatokat beindítani, melyek különféle gyógyító hatásokat okoznak.  A lap lehoz még ehhez hasonló eseteket és kísérleti eredményeket, s persze nem mindegyik olyan drasztikus, mint a példámban említett Parkinson-kóros férfi. Van, ahol a placebo-kondicionálás fájdalomcsillapításként működik, ebben az esetben az agy elkezd az ópiumhoz hasonló módon endorfinokat termelni, és a beteg fájdalma ténylegesen csökken, a panaszai el is múlhatnak. Még egyszer: mindez pusztán hit alapon történik, de jól kitalált, minden kis részletében koreografált díszletek és "rítusok" között.

Ezek után persze nem nehéz mindebben napjaink karizmatikus csodagyógyulásainak (vagy legalábbis azok egy jó részének) természetes magyarázatára bukkanni. Hiszen hajszálpontosan ugyanezeket a jelenségeket látjuk: profi körítést, profi prédikációval és zenével, szerető emberekkel, lelkesítéssel, melyek sokakban felerősítik azt a hitet, hogy igenis meg fognak gyógyulni. Az a "színpadkép" és kondicionálás, mely a gigantikus stadionalkalmakon zajlik, könnyedén lehet olyan placebo, mely aktiválni képes az emberi szervezet képességeit. És akkor tényleg előfordulhat, hogy ez a gyógyulás valóban be is következik, ahogyan a fenti Parkinson-kóros férfinál az megtörtént.

Mindez persze súlyos kérdések feltevéséhez vezet. Ahogy a National Geographic írja, ma már kutatások bizonyítják, hogy jobb egészségnek örvend, aki rendszeresen jár vallási szertartásokra. Csakhogy itt nem a kereszténységről és Jézus Krisztusról van szó, hanem tulajdonképpen bármelyik világvallás, vallási irányzat vagy akár vallás nélküli, placebo hatást megteremteni képes szellemi irányzat szóba jöhet az ilyesféle gyógyulások tekintetében. Lehet az egy csukcs sámán, egy muzulmán dervis, egy buddhista bölcs vagy éppen egy keresztény, karizmatikus gyógyító: ha hatásos a "színpadkép", ha hihető a rituálé, amit ezek az emberek teremtenek, ha minden kis részlet a helyére kerül, és az ember nyitott is arra, ami vele fog történni, akkor mindez a "placebohatás" így együtt aktiválhatja a gyógyulás és felépülés folyamatait az emberben. 

Ám ha mindez igaz, mit szólhatunk ehhez keresztényként? Természetesen mondhatjuk azt, hogy Isten olyannak teremtett bennünket, hogy rendelkezzünk egyfajta öngyógyító képességgel, és az egyház pedig bizonyos értelemben az a közeg kellene legyen, amely a hatásos megoldásaival adott esetben aktiválni képes bennünk ezt az isteni adományt. Viszont ha a teremtettségünk, a szervezetünk része ez a képesség, melyet a kereszténységtől teljesen idegen megoldások, más vallások és kontextusok hatásai is beindíthatnak, akkor a gyógyuláshoz nem feltétlenül van szükség sem az egyházra, sem az istenhitre. Akkor elég abban hinni, hogy meg fogunk gyógyulni. Mindez azt is megmagyarázná, miért hallunk a kereszténységen kívülről érkező esetekről, melyekben halálos betegségekből épülnek fel emberek. A kérdés tehát, hogy Isten gyógyít vagy a placebo hatás révén mi gyógyítjuk saját magunkat, hit által? Ugyancsak felvethető, hogy mennyire igazodik mindez a Szentírásban rögzített csodákhoz. Azért a vízen járáshoz, egy vihar lecsendesítéséhez, a halálból való feltámadáshoz meglehetősen tréfás dolog lenne a placebo-effektusra hivatkozni. Több van tehát a Bibliában, mint a hatóanyag nélküli placebo megoldásokban, de akár az is benne lehet.

Érdekes, provokatív és elgondolkodásra méltó téma ez, melyet a National Geographic felvetett, ráadásul nem pusztán filozofálgatás, hiszen konkrét kísérleti adatok is a rendelkezésünkre állnak.

2016. december 7., szerda

Vallásszabadság ásotthalmi módra

Pár nappal ezelőtt - utólag azt mondom nem kellett volna - megnéztem egy interjút, mely Ásotthalom polgármesterével, Toroczkai Lászlóval készült. A beszélgetés politikai kérdéseit nem szeretném előszedni ebben a bejegyzésben, de mint köztudott, a polgármester úr finoman szólva is diszkriminatív intézkedéseket hozott saját településén, melyek tulajdonképpen meggátolják egy nem létező helyi vallás, az iszlám jelenlétét a faluban.

Szakállas a vicc, de olyan sok szituáció adódik az életben, amikor bedobható, hogy most is előszedem: szóval két tag üldögél a kocsmában, a bárpultnál. Egyszer csak az egyik fog egy hatalmas kést, és belevágja a másik hátába. Utóbbi unottan leteszi a söröskorsót és azt kérdezi: "Ez most vicc volt vagy komoly?" A másik ránéz: "Ez komoly volt." Mire az előbbi: "Akkor jó. Viccnek ugyanis durva lett volna."

Nagyjából ez jutott eszembe elsőként Ásotthalom polgármesterének nyilatkozatát hallgatva, mely egy igazi interjúra jellemző nívós beszélgetés helyett inkább egy furcsa ember kínos vergődésére emlékeztetett. Toroczkai tehát megtiltotta, hogy az általa felügyelt településen valaki is mecsetet építsen, közterületen hallassa a müezzin hangját vagy burkát, csadort, nikábot vagy burkinit viseljen. Nyilván ez a rendelet tényszerűen és gyakorlatilag annyi helyi muzulmánt érint, mint amennyi magyar népviseletbe öltözött táltos kolbászol most Dubai utcáin.

Mondanám erre az egészre, hogy haladjunk emberek, nincs itt semmi látnivaló, pusztán egy politikai flashmobba, erőltetett polgárpukkasztó tréfába botlottunk, mely éppen egy világvallás követőit diszkriminálja. Rosszindulatú verebek még azt is csiripelik, hogy médiaesemény akart lenni a polgármester úr, azt kívánta látni, hogy Ásotthalom ott van a tévében és a hírportálok, újságok hasábjain, ezért bedobott egy gorombán elsült jópofaságot. De bármilyen nehéz is elhinni, bármennyire is lehetetlennek tűnik a dolog sokak szemében, a polgármester úr bizony tényleg komolyan gondolja az általa hozott rendeleteket. Ettől persze még tovább mosolyoghatunk ezen az egészen, vagy éppen hallgatással és közömbösséggel büntethetjük, hogy minél kevesebb szó essen a dologról, de a puszta tény, hogy ilyen előfordul mifelénk, az annyira abszurdnak tűnt számomra, hogy nehezen tudok elmenni mellette szó nélkül.

Tudvalevő, mert a polgármester úr ezt is elmondta, hogy a nonszensznek tűnő intézkedések, melyek egy gyakorlatilag nem létező kisebbséget sújtanak a néhány ezres lélekszámú apró kis faluban, üzenetértékűek kívántak lenni az ország többi része számára: nevezetesen ezek a szabályozások preventív és példamutató jelleggel akarták megelőzni Európa iszlamizálódását és fenntartani a "veszélyben lévő" magyar hagyományokat. Ha tehát jön a sok muzulmán és beleszeret az ásotthalmi levegőbe, ha pontosan Ásotthalom válik letelepedési célponttá számukra, és esetleg kiszúrják ott a sokféle magyar hagyományt is, akkor egyrészt tisztán kell majd látniuk, hogy itt ugyan nem gyakorolhatják a hitüket, másrészt jó lesz tudniuk azt is, hogy mi nem adjuk oda csak úgy a kultúránkat nekik. Egészen biztos ugyanis, hogy ők éppen azért jönnek mifelénk, hogy attól megfosszák az ásotthalmi polgárokat. Ahogy a polgármester úr fogalmazott:
"Ásotthalom magyar marad, disznót vágunk, hagymás vért eszünk, pálinkát iszunk, a település meghatározó épülete pedig a katolikus templom marad."
Ez a tiszta beszéd, mondom én, ráadásul valódi prevenció is, amit itt meglobogtatott a polgármester úr. Mert nem nehéz belátni, hogy az Ásotthalomra bevezető utakon toporgó muszlim hadak a szélrózsa minden irányába elfutnak majd, amikor meglátják azt, hogy a helyi lakosok vágják a disznót és isszák a hagymás vért meg a pálinkát, miközben a háttérben ott csúcsosodik hátuk mögött a katolikus templom. A megelőzés tehát jó dolog, és meglehet fontolóra kellene venni azt is, hogy más "hódítókkal" szemben is idejekorán fellépjen a település. Lehetne például a cigánysággal szemben is intézkedéseket hozni, mert ki tudja, hátha egyszer túl sokan lesznek ők is, jobb erre most felkészülni, és teszem azt szigorúan betiltani a cigányzenét a helyi éttermekben, valamint az átlagosnál barnább bőrszín viselését. Azután jöhetnének ezek a minden lében kanál zsidók is, akik állandóan ott lapulnak a háttérben és a világ összes fontos szála az ő kezeikben fut össze. Ásotthalom már most felléphetne ellenük preventív intézkedésekkel, a pajesz hosszának törvényi szabályozásával, a körülmetélést tiltó rendeletekkel, és a zsinagógaépítést ellehetetlenítő intézkedések sorával. Így aztán derekasan megőrizzük Európát a csőcseléktől, igazi európai szellemben, európai gondolkodásmóddal, a vallásszabadság abszolút tiszteletben tartásával.

Talán vannak az olvasók között, akik azt hiszik, én most vicceltem ezzel a bejegyzéssel, pedig nem erről van szó, ez bizony teljesen komoly volt, és sem pálinkát nem ittam, sem hagymás vért nem ettem közben. De hát gondoljunk is bele: viccnek ugyanis mindez durva is lenne.

Kissé off, de illendőnek tartom megjegyezni: megújult blogom külsejét egy nagyon kedves testvéremnek, Sinka Csabának köszönhetem, aki születésnapomra ezt adta ajándékba az olvasóknak és nekem. Ezúton is szeretném kifejezni hálámat a kedvességéért és rámutatni arra, hogy vannak még ilyen emberek közöttünk, akik minden méltató szót és elismerést megérdemelnek.

2016. december 4., vasárnap

Helyet találni a sötétségben

Robert Wennberg kételkedők számára írott könyvét nem nevezném korszakalkotó műnek, ám egyik fejezete, mely Teréz anya lelki vívódásairól íródott, mélyen megragadta a fantáziám. A világ talán legelhivatottabb és legkaritatívabb személyisége ugyanis brutális őszinteséggel fogalmazta meg, hogy Isten mennyire magára hagyta őt éppen az Érte végzett munkájában - és hogy sötét kétségei közepén hogyan találta meg a maga válaszát erre az istenhiányra.

A nagy embereknek nagy gondolataik vannak, de ami ennél fontosabb, nagy tetteik is. Teréz anyáról mindez kétségkívül elmondható. Elmerülhetnék annak részleteiben micsoda munkát végzett Kalkutta szegénynegyedeiben, vagy miként alapította meg a Szeretet Misszionáriusai rendjét. Mindez ráadásul abban a szent meggyőződésben történt, hogy állítása szerint Jézus hangját hallotta, aki ezzel a feladattal megbízta őt. Felesleges munkássága részleteibe most belefeledkeznem, mert minden vele kapcsolatos dolog annyira nyilvánvaló, hogy önmagáért beszél.

Azt hiszem kevesen vannak, akik berzenkednek a gondolattól: ha valaki árvákon, haldoklókon, szegényeken segít - mintha csak Jézussal tenné meg, amit megtesz. Az ember, ha körülnéz az egyházban, sokféle szolgálatra kimondhatná, hogy nem sok értelmét látja (ez a csúnya kijelentés sokszor valószínűleg megállná a helyét), de az ilyen jellegű munka azért nem szokott ezek közé tartozni. Sőt, hívőnek sem kell lenni ahhoz, hogy lássuk az elesettek felemelésére tett erőfeszítések elismerésre méltó értékét. 

Nos, ezek után az is meglehetősen egyértelműnek tűnhet, hogy egy Teréz anya formátumú személyiség csak úgy képes ezt az embertpróbáló missziót végezni, hogy Odafentről állandó támogatást kap. Hát gondolná akkor valaki, hogy a következő kijelentések éppen Teréz anya szájából származnak? Csupán néhány részlet:
"'49 vagy '50 óta tölt el az elveszettségnek ez a borzalmas érzése - ez a mondhatatlan sötétség - egyedüllét - Isten utáni folyamatos vágyódás... Olyan nagy a sötétség, hogy semmit sem látok - sem érzésemmel, sem eszemmel... Isten helye üres a lelkemben. Isten nincs bennem... Ő nem akar engem... Mennyország, lelkek - ezek mind csak szavak - amik semmit sem jelentenek nekem. Úgy látszik, hogy valódi életem ellentmondásos... Néha hallom, hogy szívem felkiált - "Istenem" - és nincs válasz. Nem tudom kifejezni a kínt és fájdalmat."
Persze könnyű lenne a fentieket olvasva egyszerűen kijelenteni, hogy Teréz anya letért a hit útjáról és kész, de korántsem ez a helyzet. Írásait olvasva nehéz ugyanis más következtetésre jutni, mint arra, hogy Teréz anya a sűrű sötétség jelenléte ellenére is szerette Istent. Épp ezért okozott neki fájdalmat a távolléte. Érdekes, hogy vallomásai szerint ez az egész sötétség akkor telepedett rá, amikor elkezdte a szolgálatát. A gyötrelmeit megosztotta a lelki vezetőivel, de a nyilvánossággal nem. Azok sem tudtak róla, akikkel minden nap együtt dolgozott. A fenti sorok csak később lettek közzétéve és vegyes fogadtatásra találtak. Egyesek szemében ettől a pillanattól kezdve csökkent Teréz anya tekintélye, mások erősebb véleményt formálva egyenesen képmutatónak nevezték, aki kifelé a rendíthetetlen szolgáló képét mutatja, holott belül tele van küszködéssel.

Szerintem az emberek jó része nem értette meg a helyzetet. A kritikusok valahogy csak azt nem vették észre, hogy minden brutális lelki sötétség ellenére Teréz anya kitartott a hite mellett. Ezt is ő írta:
"Ezen évek alatt csak egy kívánságom volt, hogy Isten akaratát megismerjem, és aszerint cselekedjek. Most is, ebben a nehéz és nagy sötétségben - továbbra is ezt szeretném. Az egyetlen, ami engem a felszínen megtart - az engedelmesség."
Teréz anya persze sokat töprengett azon, hogy miért történik vele mindez, mígnem arra jutott, hogy ez a "lelki sötét éjszaka" egyenesen Isten szándéka! Erre a válaszra egy lelki tanítója, a jezsuita teológus Joseph Neuner szavai ébresztették rá: ez volt az a pillanat, amikor Teréz anya nemcsak hogy elfogadta, de egyenesen megszerette a sötétséget. Mindez persze borzasztó idegenül hangzik az átlagos keresztény füleknek, hiszen egész életünkben azt halljuk, hogy a sötétséget nem elfogadni szükséges, hanem valamiképpen harcolni kell vele szemben. Nem vitatom ennek a jogosságát, s mégis - legyen bármekkora paradoxon - a sötétséget tudnunk kell elfogadni, pontosabban tudomásul venni, hogy része a valóságnak, amiben élünk. Nem jóváhagyásról van tehát szó, hanem a jelenlét elismeréséről. 

Ám Teréz anya számára a világban való sötétség elfogadása annak megértését jelentette, hogy ez a nyomasztó sötét elhívásának részét képezi. A szegények és szükséget szenvedők ebben a sötétségben élik le az egész életüket. Pontosan úgy néznek ki, mint akiket elhagyott az Isten. Úgy is érzik magukat. Teréz anya velük azonosult saját elhagyatottságában, kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy Jézus is tette, amikor felkiáltott: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Ez a gondolat felszabadítóan hatott rá és egész hátralévő szolgálatát meghatározta.

Nem mondom, hogy a magam számára vagy bárki másnak ezt kívánom. Azért mindaz, amit ő átélt, meglehetősen speciális mind a szolgálat, mind az eredmények, mind pedig az ezért kifizetendő (lelki) ár értelmében. Mégis feltettem magamnak a kérdést, hogy képes lennék-e, ha az életem bizonyos szakaszaiban rám borulna egy ehhez hasonló eltávolíthatatlan sötétség, kitapogatni a helyem és megragadni a történtek értelmét?

2016. december 1., csütörtök

Befejezetlen ember

Szóval, ma negyven éves lettem. Ilyenkor mit kell írni, mármint ezen a tényen kívül? Talán egy villáminterjút, melyet saját magammal készítettem - ez már a tudathasadás, a pimasz magamutogatás és öregkori elbutulás keverékének első ijesztő jele lehet ebben a korban. Remélem örülni fogok neki, ha már ilyen jól összejöttem. Fogadjam szeretettel. :-)

- Először is szeretnék gratulálni. Negyven év, az már nem semmi. Igazán boldog születésnapot!
Sytka: Köszönöm, tényleg, és nem kívánok faragatlannak tűnni, de azért nem kell beájulni ettől. Pont olyan most, mint a harminckilencedik születésnapomon, és amilyen - remélhetőleg - a negyvenegyediken lesz. Az egyetlen különbség, hogy most keményen meg vagyok fázva a hideg időjárásnak köszönhetően.
- Ebben a korban már vigyázni kell...
Sytka: Nem tudom ez mennyire csak a negyven évesekre vonatkozik. Az élet azelőtt is veszélyes, csak akkor még sokan nem tudunk róla.
- És mi az, amiről az ember negyven körül kezd tudni igazán?
Sytka: Erre a kérdésre csak meglehetősen szubjektív választ lehet adni. Magamról azt mondanám, hogy befejezetlen ember vagyok, és erre a tényre egyre növekvőbb intenzitással szoktam ráébredni. Érzem azt, hogy számos elvarratlan szál van a gondolkodásomban, a korábban biztosnak hitt válaszokat kinőttem, ma már nem bizonyulnak elégnek. Viszont újabb és használhatóbb feleletek nem mindig vannak a birtokomban. Talán ez az átmeneti kor, ami a tinédzser és fiatal felnőtt világból az öregség felé vezet. Egyszerre izgalmas és felőrlő ebben élni. Olvasok, kutatok, gondolkodok, néha meg is értek valamit, amit korábban még nem értettem - ez a feltöltődésem módja, de gyakran érzem azt, hogy az arra szánt energia, amit az igazság keresésébe fektetek, nagyrészt le is meríti a szellemi akkumulátoraimat. A feltöltődés-lemerülés-újratöltődés periódusában élek, ahogy valószínűleg mindenki, aki az aktív negyvenesek hullámzó életmódját éli.
- Nem hangzik jól.
Sytka: Hangozhatna rosszabbul is. Ez a hozzám hasonló átlagemberek sorsa.
- Te átlagembernek tartod magad?
Sytka: Abszolút! A keresztény élet során számosan igyekeznek elhitetni velünk, hogy nem vagyunk átlagosak, hogy Isten szemében valami fenemód különlegesnek számítunk és mi fogjuk a szellemi klímát megváltoztatni Magyarországon. Nem mondom, fiatalabbként nekem is jól esett, amikor rám ezt mondták: a lelki balzsam, hogy belőlem lesz Pál apostol utódja. A nagy szavakat aztán elviszi a szél, és marad a valóság. Én rájöttem arra, hogy néhány ember szemében számítok csak különlegesnek, egyébként pedig a realitás az, hogy teljesen átlagos vagyok. Jól van ez így, nem is szeretnék más lenni. Csak így tudok szólni azokhoz, akik hozzám hasonlóan átlagosnak érzik magukat, és szívesen meghallgatnak.
- A te liberális mondanivalódat legalább annyian nem hallgatják szívesen, mint amennyien igen.
Sytka: Senki mondandóját nem hallgatja mindenki szívesen - ebben sem ütök el az átlagtól. Így negyvenig eljutva pedig őszintén szólva egyre jobban lemondok arról, hogy bizonyos emberekbe túl sok energiát fektessek. Megtettem, nem volt sok értelme. Lyukas zsákba nem jó búzát önteni. Egyébként pedig nem vagyok liberális. Az ma egy káromkodás, ahogy a konzervatív jelző is. De kétségtelen, hogy komoly értéknek tartom a szabadságot, melyben számomra főként a szabad gondolkodás, szabad kérdezés és szabad véleménynyilvánítás a kulcspontok.
- Mindent szabad nekem, de nem minden használ!
Sytka: Szinte hihetetlen, hogy ebből a bibliai megjegyzésből majdnem mindenki csakis a kijelentés második felére koncentrál, és észre sem veszi azt a hatalmas lehetőségteret, amelyben ez az egyébként jogos figyelmeztetés működik. Tény, hogy nem minden használ az embernek, de az a lehetőségskála, hogy mindent szabad, meg kellene szédítsen bennünket, mint a jó bor. Az Édenkertben csupán egyetlen egy fa volt, amihez nem kellett volna hozzányúlni, de az eredeti terv szerint Isten tág teret adott az embernek. Nekem sokszor úgy tűnik, nem vagyunk erre felkészülve. Isten egy káprázatos világ terített svédasztalához helyezett bennünket, ám az egyház pálcával csap az ember körmére, ha néhány ételnél többet akar megkóstolni.
- Ez már majdnem olyan, mint egy prédikáció.
Sytka: Szoktam is prédikálni a saját gyülekezetemben. Nem mondom, hogy hétről-hétre, annál ritkábban, mert megszenvedek minden igehirdetésemmel, hogy a hallgatóimnak ne okozzak szenvedést. Különbség van az igahirdetés és az igehirdetés között.
- Mi a legnehezebb egy prédikációval kapcsolatban?
Sytka: Nekem az, hogy megtaláljam a textust. Az kemény szülés. Van, hogy napokig egyetlen igét nem fedezek fel a Bibliában. Verekszem Istennel, mint Jákob azon a bizonyos éjszakán, de ez nekem máshogy nem megy. Ám eddig mindig jól jöttem ki a kézitusákból, és megszülettek az igehirdetések.
- Nem vagy egy spontán ember, ha ennyire felkészülsz előre.
Sytka: Ezzel kapcsolatban rosszak a tapasztalataim. A spontaneitás keret nélkül könnyedén csap át káoszba. Túl sok spontán igehirdetést és tanítást hallottam már, amelyeknek nagyon szellemieknek kellett volna lenniük, de többnyire csak kongó filozofálgatások vagy történelemórák voltak, melyek gyakran a prédikátorról szóltak. Szerintem az igehirdetés ennél többet ért a Bibliában is. És amúgy sem kell sokat beszélni, nem jó az. Ahogy Spurgeon mondta egyszer, ha a szívet akarod megnyerni, nem a fejet kell fárasztani.
- Nehéz elhinni, hogy teológusként, tanárként, igehirdetőként nem beszélsz sokat.
Sytka: Javultam már, törekszem, és ezt a dolgot tényleg egyre komolyabban veszem. Ahogy öregszem, egyre introvertáltabb leszek - ahogy az átlagemberekkel az előfordul -, egyre jobban esik a csend, leülni egy jó könyvvel, nyugton lenni, vagy hallgatni egy másik embert. Aki önti a szót, sokszor valójában nem mond semmit. A keresztényekkel az is a baj, hogy a gondolatokból gyakran kifogynak, de a szavakból soha.
- Ha már a könyvet szóba hoztad: hogyan vagy képes ennyit olvasni?
Sytka: Szinte hihetetlen mennyi időt spórol az ember, ha lemond a napi több órás tévénézésről. Az olvasás számomra persze nemcsak hobbi, mert a teológusnak a könyv munkaeszköz. Könyvek nélkül sokféle hivatás elképzelhető, de a teológus az biztosan nincs közöttük. Lehetetlen egy alapvetően spiritualitáshoz kötődő tevékenységet irodalom nélkül művelni.
- Jó dolog teológusnak lenni?
Sytka: Milyen szempontból? Anyagilag: nem. Minden más szempontból általában igen. Én szeretek ezzel foglalkozni, ezt nem is lehet másként csinálni. Ha van valami, amit az emberek nem a zsíros állás kedvéért művelnek, az biztosan a teológia. Régen ez nem volt kérdés, mert teológusnak lenni nem végzettséget, hanem elhivatottságot jelentett. Szerintem ezt ma is meg lehet találni, csak ahogy látom, nem mindenki akarja. A teológusképzés úgy adhat valamit a kezedbe, hogy közben igazán nem válsz teológussá. De ez persze minden más területre is igaz.
- A teológia sokak hitét megrendítette...
Sytka: Ez pontosan így van, ez is az egyik dolga. Az a teológia, ami cseppet sem dúlja fel az ember hitvilágát, szerintem rossz teológia. Az érzések szintjén persze kellemetlen tud lenni, hogy óriási rumlit okozhat az ember lelkében néhány dolog felismerése, és a leborogatott polcok tartalmát szép rendben vissza kell tenni a helyére - de erre való a jó teológia, hogy miután mindent szétkapott, segítsen a rendezésben.  Istenről is azt olvassuk, hogy megsebez, de be is kötöz. Az a teológia, ami nem vág a földhöz, csak unalmas vasárnapi iskola, aranymondásokkal és pamutfigurákkal egy mágnestáblán. Nem kell félni a teológia okozta kihívásoktól, hanem nekik kell rontani, felvállalva a kétségeket, amiket előhoz az emberből.
- Akkor azt mondod, hogy kételkedjünk?
Sytka: Mindegy, hogy én mit mondok, mert kételkedünk. A hit ezzel jár, kétségekkel. Csak az a nem mindegy - ahogy Wennberg éleslátóan fogalmaz -, hogy válaszokat keresünk vagy kötözködünk: azaz a keresztény hagyományon belül állva gyötörnek a kétségek, vagy azon kívül vagyunk. Aki nem kérdőjelezett meg még semmit a hitében, az valahol elrontja és meggyőződésem szerint nem él egészséges hitéletet.
- Miért, milyen az egészséges hitélet?
Sytka: Erre a kérdésre nem lehet abszolút választ adni, de ha mindenképpen mondanom kellene valamit, akkor talán a kiegyensúlyozottságot választanám. Számomra az egészséges hit egy keskeny sávon történő haladás, amely megtalálni igyekszik a maga útját a szélsőértékek között. Ez roppant nehéz feladat, és nekem sem sikerül mindig, csak azt tudom, hogy törekszem rá.
- A blogod tartalmán ez nem mindig látszik... 
Sytka: Itt térnék vissza ahhoz, amit az egész beszélgetésünk elején mondtam, hogy befejezetlen ember vagyok. Valószínűleg az is maradok: Isten mint a fazekasmester alakítgat, én meg igyekszem hagyni magam, megőrizve a rugalmasságomat, mert ami nem hajlik, az törik. A hajlékonyságommal pedig együtt jár az, hogy időként melléfogok, átlépek határokat, például azért is, hogy megnézzem mit találok ott és eldöntsem, visszahúzódok-e vagy sem. Mintha nem is tudnék, nem is akarnék és nem is lehetne másként tenni ebben az életben.
- Köszönöm a beszélgetést.
Sytka: Magadnak köszönheted. :-)

2016. november 27., vasárnap

Rousseau almája

Az antik filozófiai etikák alapkérdése a következő volt: "mi a legfőbb jó?" Ezzel a kérdéssel a blog egy korábbi írásában a világvallások kapcsán már foglalkoztam, de most egészen más szempontból veszem elő. Ahogy Robert Spaemann írja, a legfőbb jóra való rákérdezés mögött ugyanis egy másik kérdés rejlik: "Mi is voltaképpen törekvésünk legvégső célja?". Az erre adott legigazabb válasz talán az, hogy a valóságot megismerjük.

A probléma, amit felvetni akarok, egy erősödő trendből fakad. Sajnos azt látom, nem mindenki a valóságra kíváncsi a teológusok, az egyházi gondolkodók és az úgymond laikus réteghez tartozók között. Talán még enyhén is fogalmaztam: a keresztények jó része nemhogy a valóságra nem kíváncsi, hanem kifejezetten pótolni akarja a valóságot más megoldásokkal. Hadd kezdjem ezt az okfejtést kicsit messzebbről, mégpedig a bevezetőben megfogalmazott kérdéstől!

Mi is törekvésünk legvégső célja? Mit akar az ember úgy igazán elérni az életben?

Erre általában kétféle alapválaszt szoktak adni a filozófiai etika szempontjából. Az egyik szerint az ember a gyönyöröket és a fájdalom elkerülését keresi egész élete során. Ha ezt a kettőt összegezzük, akkor röviden azt is mondhatjuk, hogy egyszerűen jól akarjuk érezni magunkat, azaz közhelyesen kifejezve, boldogok kívánunk lenni. Erkölcsileg helyesnek tűnik, ami ehhez hozzásegít bennünket, helytelennek pedig, ami hátráltat benne.

Ám a helyzet persze ennél jóval bonyolultabb, mert nyilván vannak más érdekeink is a boldogság maximalizálásánál. A másik ilyen alapvető érdekünk ugyanis az önfenntartás, amihez a valóság felismerése és az ahhoz való igazodás is kötődik. Ez triviálisan szólva oda vezet, hogy le kell mondani a boldogság és öröm egy részének beteljesüléséről, hogy ezzel megvédhessük a puszta létünket. Még Freud írta azt, hogy az élet a kettő közötti kompromisszum: van valami, amit el akarunk érni, hogy a vágyaink ki legyenek elégítve, tehát boldogok legyünk, és van a valóság, ami a vágyaink teljesülése ellen is hat. Spaemann megkapóan fogalmaz, amikor azt írja, hogy az ember ebben a tekintetben egy "akadályoztatott hedonista". Vágyik valami elérhetetlenre, amiben sokszor maga a valóság akadályozza meg.

Hadd vessek fel egy érdekes gondolatkísérletet! Van egy ember, aki egy műtőasztalhoz van szíjjazva, narkózisban fekszik, és az agyközpontjai bizonyos részeit mesterségesen ingerlik. Ennek az a hatása, hogy állandó eufóriát él át, mondhatni maximálisan boldog. A mellette álló orvos azt mondja, hogy tíz évig megtartják ebben a boldog állapotban, aztán lekapcsolják a gépről és fájdalom nélkül meg fog halni. (Kicsit Mátrix-szerű kontextusra kell gondolni.) Ezután jön egy kérdés: cserélnénk-e ezzel az emberrel? Szerintem a legtöbben (velem együtt) azt mondanánk, hogy nem. Ez némileg logikátlannak tűnik, hiszen a műtőasztalon fekvő pasas a lehető legnagyobb élvezeteket éli meg, mi pedig - őszintén szólva - éljük a stresszel teli, középszerű életünket. :-) De akkor miért nem akar senki lefeküdni a műtőasztalra? A válasz persze az, hogy a műtőasztalon gyönyöröket átélő ember nincs jelen a valódi életben, kívül áll a realitáson. Ebből persze ő semmit nem vesz észre, de mi igen, és a válaszunkból az is kiderül, hogy akármennyire is rossz a valósághoz igazodni, nincs az az ár, amiért egy értelmes ember minden kellemetlenségével feladná a valóságot. A valóság megtapasztalása az élet alapcéljának tűnik, amelynek keretében lehetünk "akadályoztatott hedonisták".

Márpedig ha ez így van, akkor azok, akik nem a valóságot keresik, hanem valamiféle alternatívát, tulajdonképpen a maguk műtőasztalára vágynak, ahova felfeküdve kívánnak élni, ameddig "le nem kapcsolják" Odafent a készülékről őket. Ők azok a keresztények, akik egy másik valóságban élnek, melyet maguk alkottak meg maguknak. Ebben a valóságban sikerek, gyógyulások, növekedés van, miközben a rögvalóság pontosan ezek ellenkezőjét mutatja. Több ismerősöm is van, akik szinte hetente mondják nekem, hogy mindenhol milyen "fantasztikus eredményeket látnak", reformációt és megújulást, Trumpot, aki Isten embere, mennyei kürtzengést a felhőkben, Jézus arcát a reggeli kávéban. Akad, aki fiatalok tömeges megtérését, vakok és bénák gyógyulását látja Magyarországon. Habár mindannyian tudjuk, a valóság szöges ellentéte ennek. Mások ellenségeket vizionálnak különféle társadalmi csoportokra, más vallásúakra vagy világnézetűekre mutatva, holott a valóságban soha, semmiféle attrocitás nem éri őket, senki, sehol nem üldöz senkit itt a hitéért, és a hívők jó része kényelmesen éli az életét, nem háborgatva abban, amiben hisz. Mert a valóság az valóság, mégpedig rendíthetetlenül az.

Rousseau egyszer azt ajánlotta, hogy ha egy anya gyermeke egy alma felé  nyújtja a kezét, annak nem az almát kell odaadni, hanem a gyermeket kell az almához odavinni. Ez lehet a módja annak, hogy a gyermek megtanulja, hogy a dolgoknak nem lehet parancsolni, azokért nekünk kell mozdulni. A valóság öntörvényű, és nem fog hozzánk igazodni, azt csakis nekünk kell megtennünk. Nem nehéz belegondolni, hogy hosszú távon milyen gyümölcsei lehetnek, ha inkább mégis a műtőasztalt választjuk.

2016. november 23., szerda

Bibliai házasságmodell (2)

Az előző rész egyfajta konklúziójaként levontam azt a két tanulságot, hogy a Szentírásban bemutatott házasságformulák a gyakorlatot tekintve (1) nem egységesek és (2) meglehetősen idegenek a mai kor felfogásától. Gyorsan kimondhatnánk ezek alapján az ítéletet, hogy akkor a Biblia a házasság kérdésében már elavult és megkerülhető, ám meglátásom szerint ez egy leegyszerűsítő látásmód, amely nem fektet semmi energiát abba, hogy a mulandóban megtalálja a maradandót.

A helyzet szerintem nem annyira bonyolult, mint amilyennek talán látszik: egyszerűen el kell különíteni a bibliai gyakorlatokat a bibliai elvektől, melyek a házasságértelmezés mögött rejlenek. Ez valami ahhoz hasonló lehet, mint az ószövetségi törvények gyakorlati megvalósításai (az állatáldozat bemutatásának pontos lépéseitől a különféle, társadalmi együttélést szabályozó parancsolatokig - tehát csupa olyan dolog, amelyeket mi már nem teszünk), és az ószövetségi törvények mögötti szándék. Nyilvánvaló például, hogy a "ne paráználkodj!" felszólítás, mely pontosabb fordításban "ne törj házasságot!" jelentésként értendő, a házasságtörést az akkori kor felfogásában és viszonyai között értelmezte. Noha mi más korban élünk, és nem is azt értjük házasságtörés alatt, mint az ókori zsidóság, maga az alapelv, hogy ne törjünk házasságot, ahogyan azt ma értjük, ugyanúgy érvényes. Másként fogalmazva, a házasságtörést mást jelentett akkor, és mást jelent ma - de a parancsolat mögötti szándék ettől még érvényes maradt.

Kimazsolázni, hogy a sok mulandó elem között mi a maradandó, kibányászni a kulturális elemek hátterében álló kortalan szándékot nem mindig magától értetődő feladat. Szerintem a bibliai házasságfelfogások gyakorlatának legtöbb eleme korhoz kötött, az azok mögött meghúzódó elvek azonban nem feltétlenül. Ahelyett, hogy csak általánosságban beszélünk a "biblikus házasságról", inkább rá kellene kérdezni arra, mi lehetett egy-egy bibliai szokás eredeti szándéka ebben a témakörben? Egyébként ez a korhoz kötöttség már maga is egy alapelv lehet: vagyis úgy kell értenünk és gyakorolnunk a házasságot, ahogy a saját korunkban az elvárt - hiszen pontosan ezt tették a bibliai időkben élők is. Ez talán triviálisnak tűnik, de mégsem mindenkinek az. A napokban hallottam például arról, hogy egyes határon túli, vidéki gyülekezetekben nem tartanak polgári esküvőt, hanem csak a lelkész imádkozik a házasulandókért és ezután a közösség már házasoknak is tartja őket. Ám az állami törvények szerint ez nem számít házasságnak, azaz nem felel meg saját korunk elvárásainak. Ha azt a bibliai elvet tartjuk szem előtt, hogy az akkori kor emberei az akkori kornak megfelelő értelemben kötötték a házasságot, akkor ez a gyakorlat, ami kikerüli a házasságkötés törvényes polgári módját, nekem nem tűnik megfelelőnek - tűnjön akármilyen szelleminek is.

Ami ennél úgy gondolom sokkal fontosabb, az a házasság célja, amely az újszövetségi kontextusban már messze nemcsak az utódnemzés témája körül forog. Talán nem is nehéz megfogalmazni: a keresztény házasság legnagyobb feladata újszövetségi értelemben nem más, mint az istenszerető ember és az emberszerető isten kapcsolatának a kiábrázolása. Talán ez a legerősebb szellemi instrukció egy keresztény házasság számára: hogy valamiképpen kifejezze a Krisztus és az egyház közötti normális kapcsolatot. Ez egy olyan alapelvnek tűnik, ami nem csupán az első század keresztényeire vonatkozik, hanem - ez kiderül Pál teológiájából - általános célként állhatott a házaspárok előtt. Az ideális állapot eszerint egy keresztény házasságban az, hogy a férj "Jézus módjára" szereti a feleségét, és az is viszontszereti őt. Azt hiszem ha csak ezt az egy biblikus elvet sikerül megvalósítani illetve egyáltalán megérteni a házasságot illetően, már sokkal beljebb kerülnénk és nem kellene azzal szembesülnünk, hogy a keresztény házaspárok köreiben is mintha egyre nagyobb lenne a válások száma.

2016. november 19., szombat

Bibliai házasságmodell? (1)

Az elmúlt időszakban több szempontból is előtérbe került számomra a bibliai házasságmodell kérdése, és az első amit meg kellett látnom vele kapcsolatban, hogy ilyesmi tulajdonképpen nem is létezik. Ez talán meglepő megjegyzés lehet azoknak, akik pulpitusról hallották vagy népszerű könyvekben olvasták, hogy a keresztény házaspároknak a bibliai házasságmodell szerint kell élniük.

Jól van, persze beismerem, hogy azért sarkítok és pukkasztok kissé: lehet irányelveket, bibliai látásmódot vagy keresztény etikát kimutatni a szentírási szövegekből, de konkrét házasságmodellt, ami homogén módon az egész Bibliában jelen van, aligha. Ebben a bejegyzésben most csak ennyit akartam bemutatni: hogy amit nagyon sokan tanácsolnak például a keresztény fiataloknak ("éljetek a bibliai házasságfelfogás szerint!"), az egy elnagyolt válasz, és további pontosítást igényel, mert önmagában elégtelen.

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy támadni kívánom a keresztények házasságát, sietek megjegyezni, hogy a magam részéről abszolút házasságpárti vagyok, ahogy az a blog korábbi sorozatából már kiderülhetett. Ugyanakkor azt látom, a "bibliai házasságfogalom" kifejezés alatt a legtöbb keresztény lelkész, jegyesoktató vagy gyermekeit féltő szülő a mai, monogám, egy férfi és egy nő kapcsolatot gondolja - mintha ezt és csakis ezt lehetne kiolvasni a szövegekből. A Biblia azonban messze nem áll meg ezen a ponton, sőt egészen őszintén szólva szinte mindenben idegen a mai házasságfelfogásunktól. Első pillantásra elegendő lehet a bejegyzéshez használt kis ábrámat megnézni, és egy csapásra nyilvánvalóvá válhat a legalapvetőbb eltérés, azaz a házasság körébe tartozó emberi kapcsolatok diverzitása. Az ábra baloldali oszlopában láthatjuk az "egy férfi + egy nő" formát, azaz amivel ma leginkább találkozunk. Alatta következik a "férfi + nő + ágyasok" kombináció, majd a "férfi + nő + nő tulajdonát képező szolgák", végül az oszlop alján a tipikus poligámia elképzelése. Az ábra jobb oldali oszlopában felülről lefelé haladva a sógorházasság, az elrabolt szüzek, majd a háborúban magának rabszolganőt szerző katona, s végül a két rabszolga kapcsolata következik. Nos, ezek a formációk mind a bibliai házasságfogalom körébe tartoznak, és nem tehetünk úgy, mintha nem is tudnánk róluk.

Ha valaki ezek után azt mondja, hogy mégiscsak az egy férfi és egy nő elképzeléséből kell kiindulnunk, hiszen a teremtéstörténetből is kiderül, hogy ez volt Isten eredeti szándéka, még annak is számos más bibliai házasságszemlélettel kell megküzdenie. Az egyik legmeglepőbb talán az, hogy maga a házasságkötés nem tűnik túlságosan szakrálisnak. Ma igyekszünk egyházi esküvőket is szervezni, ahol mindenki egyfajta "szent liturgiát" követve próbálja a házasság szentségét kifejezni (például átkötik a házasulandók kezeit a stólával, meghintik őket szenteltvízzel vagy elmondatnak velük egy fogadalomtételt) - ám a Biblia egyetlenegy házassági ceremóniáról nem tesz említést. A kortörténetből persze tudjuk, hogy áldást mondtak a fiatalokra, de maga a házasságkötés meglehetősen profán tett volt: a menyasszony átlépte a vőlegény házának küszöbét. Ettől a pillanattól fogva ráadásul nem csak a felesége lett a férfinek, hanem a tulajdona is. Ez a gondolat ma különösen szalonképtelen, ám a zsidó kultúrkörben magától értetődő volt. 

A sort még hosszasan folytathatnánk. Említést tehetnénk például arról, hogy a hűség fogalma elsősorban a feleségre vonatkozott, hiszen a férfi ha úgy kívánta, elmehetett prostituáltakhoz is igényeit kielégíteni, illetve ha megkívánt egy szűzlányt, magáévá tehette, ha utána feleségül veszi. Elmélyedhetnénk abban, hogy a házasság legfontosabb funkciója a gyermeknemzés volt, ami érthető is, ha Izrael kicsinységére, a nemzet fennmaradásának fontosságára gondolunk. Ebből következőleg a gyermekszülés áldás, míg a meddőség ténye sokszor Isten átkának jele volt. Nyilvánvaló, ha ma egy fiatal pár előáll azzal, hogy valamiért "nem jön össze nekik a gyerek", a gyülekezet nem kezdi el átkozottaknak nevezni őket.

Végül, ami különösen szembetűnő, az a házastársi kapcsolat kialakulásának körülménye. Ha megkérdeznénk két fiatalt, miért akarnak összeházasodni, jó eséllyel ilyesféle választ kapnánk: "mivel szeretjük egymást, úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk". Ezzel a mondattal bibliai kontextusban két probléma lenne: az egyik a szeretjük egymást, a másik az úgy döntöttünk. A házasság alapjáraton - még akkor is, ha voltak kivételek - nem a két házasulandóra, hanem a két családapára tartozó döntésnek számított. Az emberek nem feltétlen szerelemből házasodtak, ráadásul gyakran már 12(!) éves korban eldőlt, kinek ki lesz a házastársa. (Az ilyen döntést csak a válás gyakorlatával lehetett semmissé tenni a későbbiekben.)

Meglátásom szerint nincs értelme tovább folytatni a példák felsorolását. Mindezt összegezve azt mondhatjuk, hogy a bibliai házasságfelfogásra két dolog tűnik igaznak: a házasság nem egységes, hanem számos formában megvalósuló kapcsolati forma volt a bibliai időkben, és ezek a formák szinte minden elemükben idegenek attól, ahogyan ma gondolkodunk a házasságról. A kérdés persze adódik: akkor ez azt jelenti, hogy elfelejthetjük a Szentírást? Éppen egy olyan területen kellene mellőznünk, ami az egész társadalom és az egyének életét is ennyire alapvetően meghatározza? Ez azért nehezen hihető, és szerintem ebben a radikális formában nem is igaz. A bibliai gyakorlatokat persze senki, akinek egy csöpp esze van, nem fogja egy az egyben átvenni a saját házasságára, de a bibliai elvek, amelyek a gyakorlatok mélyén munkálnak, szerintem jó részükben aktualizálhatók és működők. A következő bejegyzésben ezekről fogok írni.

2016. november 16., szerda

KKT, aki úgy nyitott, hogy zárt

Kevés nagyobb ellentmondás létezik annál, mint amikor valaki képtelen a párbeszédre, noha állandóan annak a szükségességét szajkózza. Főleg, ha liberális érzelmű katolikus teológus az illető, aki fontosnak tartja a II. vatikáni zsinat döntéseit. Annak ugyanis többek között éppen egyháza nagyobb nyitottsága az egyik súlyponti mondanivalója. A helyzet azonban ennél is durvább, mert az illető teológus még perrel is fenyegeti a vele egyet nem értőket. 
 

Szóval, ez az egész azzal kezdődött, hogy gyanútlanul beleolvastam a fent említett katolikus teológus egyik írását követő vitába, amely egy kényes problémáról, nevezetesen a melegkérdésről szólt. A helyzetet sejthetjük: a liberális katolikus teológus retorikája egyértelműen és csakis a “melegség” elfogadásáról szólt, az őt faggató konzervatívok pedig próbálták kitartóan felhívni a figyelmét arra, hogy az általa képviselt vélemény éppen a saját egyházának hivatalos tanítása szerint elfogadhatatlan. Aki nem teljesen vak, azonnal látja mi a helyzet, mert a paradoxon óriási: egy katolikus teológus áll szemben saját felekezete tanításaival. Arról természetesen lehet és kell is vitázni, hogy a katolikus álláspont akkor most jó vagy nem jó, hogy a melegség jó vagy nem jó, hogy keresztényként pártolhatjuk vagy csakis mindenestül elvethetjük-e a homoszexualitást. De nem ez volt a kérdés. Hanem ez: hogyan állhat ki széles nyilvánosság elé valaki katolikus teológusi minőségben úgy, hogy láthatóan szöges ellentétét képviseli annak, amit egyháza az adott témában hivatalosan vall? Fájdalmas lehet ezzel szembesülni, mint amikor hátba vágják az embert egy szívlapáttal, de magában a kérdésben alaphangon nincs semmi sértő, egy katolikus teológusnak pedig különösen is illik rá korrekt választ adnia.

Nos, mielőtt valaki félreérti a bejegyzésemet, nem akarok itt a blogban egy újabb “melegvitát” gerjeszteni, ennek a bejegyzésnek nem ez a célja, most nem a melegekről van szó. Amire az egész disputában érdemes felfigyelni, az inkább maga a reakció, ami a fent említett katolikus teológustól válaszként érkezett. Ritka pillanat, amikor egy katolikus teológus odapörköl a vita hevében egy olyasféle kijelentést, hogy “mit gondol erről Róma, az Róma dolga”. Hát, hogy erről a reakcióról ki mit gondol - protestánsként vagy katolikusként -, az meg legyen az ő dolga... Hanem ami ennél sokkal rosszabb, amikor valaki elkezdi lobogtatni diplomáit és különféle tudományos végzettségeit válaszként: őszintén megmondom, kevés ennél gyomorforgatóbb reakciót tudok elképzelni. Persze a gyomor felfordulása csak egy dolog: ám egy logikus kérdésre azzal felelni, hogy "mekkora tudós is vagyok én" éppen a tudományos gondolkodástól és habitustól áll elérhetetlen messzeségben. Egy teológusnak, aki már tudományosan értékelhető fokozattal rendelkezik, elvileg számos eszmecserén, vitán és kritikán kellett átesnie. Ha valaki egy ilyen szűrőfolyamat után is képtelen egy érvre érvvel válaszolni, s helyette a bizonyítványaira hivatkozik, azzal éppen azt mutatja meg, hogy halvány fogalma sincs a tudományos hozzáállás mibenlétéről. Frappánsan kifejezve: a bizonyítványok mutogatásával éppenhogy magáról állít ki egy bizonyítványt...

A mélypont azonban mégiscsak ezután következett. Talán már az is beszédes, hogy határozottan kerülöm az illető neve leírását: ennek oka pedig az, hogy a Kérdéses Katolikus Teológus (KKT) ügyvédet keres, merthogy perrel is megfenyegette az illetőt, aki ilyen otromba “támadásnak” és “személyeskedésnek” tette ki a nyilvánosság előtt. Olvasóim tudják, hogy nem vagyok az a konzervatív alkat, de azt kell mondjam, ezúttal mélyen együttérzek a vitában résztvevő konzervatív kollégáimmal. És ha tényleg megtörténik az elképzelhetetlen (bár ezt nehezen hiszem), hogy a fentebb leírt konkrét kérdésükért valamiféle bírósági útra is terelődik a dolog, akkor csak szeretném ha tudnák, nem mindenki, aki nem konzervatív gondolja úgy, ahogyan "kákáté". Iskolai végzettségtől és fokozatoktól függetlenül.

2016. november 11., péntek

Az Isten embere és az ördög cimborája

Egyik reggel arra ébredtem minap, hogy Donald Trump megnyerte a választásokat Amerikában. A siker részben a keresztény szavazótábornak is köszönhető, amit szerencsére nem hagyott magára a karizmatikus-evangelikál média sem, ahogy erről a nagy példányszámú keresztény lap, a Charisma legfrissebb számából is értesülhettem.

Az élet bonyolult, a politikai és társadalmi kérdések komplexek, vagyis utánajárást és átgondolást igényelnek, különösen ha az amerikai keresztény állampolgár felelősen akarja behúzni az ikszet egy-egy jelölt neve mellé a szavazólapon. Kész szerencse azonban, hogy a keresztény vezetők és lapszerkesztők leveszik ennek a felelősségteljes utánajárásnak a terhét a testvérek vállairól, és egyszerűen megmondják, kire is kell szavazni a jelöltek közül.

A Charisma magazin szép teljesítményt nyújtott ebben a tekintetben, hiszen már a címlapjára kirakta Donald Trump mosolygós képét. Az üzenet egyértelmű és még gondolkodni sem kell! Persze előfordulhat, hogy ez még kevés a keresztény olvasótábornak, ezért biztos ami biztos, nagyjából az egész lapszámot telezsúfolták üzenetekkel, melyek Trump mellett kampányoltak - ahogy az egy mértéktartó, krisztusi laphoz egyébként teljesen illik. Annál is inkább igaz ez, hiszen Trump nagyon is passzol a konzervatív amerikai keresztényekhez: meglehetősen szolíd, erkölcsös, visszafogott ember, aki a hagyományos értékek nagy tisztelője, és jól láthatóan a bibliai elvek szerint éli az életét. Ha valaki ezt nem hiszi, a lapban készült egyik rövid interjúban maga Trump is kijelenti: neki a családi élet szentsége az abszolút legfontosabb. Azt hiszem ez vitathatatlan állásfoglalás, amit valószínűleg Trump összes eddigi felesége és barátnője is megerősíthet!

Nem is meglepő, hogy az újságban egész oldalas színes hirdetések segítenek eligazodni a finoman gondolkodó és érvelő amerikai hívők számára. Például már a címlapot követően le van írva szép betűkkel, híres keresztény közéleti személyiség ajánlásával, hogy Trump "az Isten embere": ebből máris kiderülhet a keresztény olvasóknak, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, Hillary helyett valamivel jobb választás Donald, hanem tulajdonképpen maga a Jóisten is őt szemelte ki a nemzet felemelkedésének céljára. Ha esetleg lenne is olyan ostoba, hitetlenkedő fajankó, aki ezt magában meg merné kérdőjelezni, a Charisma szerkesztői azonnal a segítségére sietnek. Egy másik írásban ugyanis az olvasható, sokan előre megprófétálták, hogy Trump lesz az új Círusz az ország számára. Innentől kezdve nem maradt más hátra egy őszinte amerikai kereszténynek, minthogy megoldja a saruja szíját: hiszen a prófétálás az mégis emberfeletti dolog, és kinek lenne kedve szembeszállni azzal, aki Isten nevében szólal meg? Ebből is látszik, hogy Trump tényleg az Isten embere és vele együtt jön az ébredés is, Amerika pedig megint nagy nemzetté válik.

Persze a Charisma azért igyekezett alapos munkát végezni, így gondolt azokra a szellemileg toprongy keresztényekre is Amerikában, akik nem hisznek az ilyen mézesmázos dolgokban. Esetleg előjönnek majd azzal, hogy ez a Trump azért mégse úgy néz ki, mint ahogy mi egy "istenemberét" szeretünk elképzelni a Szentírás alapján, és az eddigi életvitele, a megnyilvánulásai és úgy az egész gondolkodásmódja nem éppen egy konzervatív látásmódot tükröz. Hogy finoman fogalmazzunk. Nos, az lehet hogy ez a Donald egy otromba és pimasz fráter - írja az egyik zsurnalista -, de hát nézzük meg a másik oldalon azt a Hillaryt: ő meg egy fondorlatos, hazug és megtévesztő asszony. És akkor már inkább legyen egy otromba, de Isten-embere elnökünk, mint egy hazug sátánszolgája - összegez a lap, ezzel feltéve ama bizonyos i-re a pontot. 

Nem maradhat tehát kétség a keresztény olvasó fejében: neki itt az Isten embere és az ördög cimborája között kell döntenie. Kész szerencse, hogy ha ilyen választás elé állítják a lap minden bizonnyal cizelláltan gondolkodó olvasóit, azok határozottan képesek lesznek meghozni ezt a nehéz döntést.
 
És ezek a választók egyébként azok az emberek, akiknek markáns befolyásuk van arra, kiből lesz a világ talán legbefolyásosabb országának ura.

2016. november 6., vasárnap

Örökifjak vagy gyermekdedek?

Az előző két bejegyzés után támadt egy olyan érzésem, hogy az individuális-reflektív hitfázis előtti lépcsőről is említést kellene tennem: azaz, kicsit megvizsgálni honnan érkezik meg az ember hitéletének kritikus periódusához, és miért történhet meg, hogy sok keresztény már nem jut el ebbe a szakaszba. Azt hiszem a kép ezzel sokkal teljesebbé válik.

Fowler a szintetikus-konvencionális nevet használja annak a hitfázisnak a megjelölésére, melyet a keresztények java része 12 éves korától nagyjából 25 éves koráig átél. Ebből máris jól látszik, hogy itt túlnyomó többségében a tinédzser és fiatal felnőtt évekről beszélünk, ám nem meglepő módon rengeteg hívő embernek ezzel a fázissal véget is ér a hitfejlődése. A kutatások tapasztalata az volt, hogy igen sokan képesek itt leragadni és a kritikus kérdéseket felvető individuális-reflektív hit szintjére már nem jutnak el. Ez azt jelenti, hogy bizonyos módosulásokkal ugyan, de akár a 40-es vagy 50-es éveikben járók is meghatározóan a kamaszok hitére jellemző adottságokkal bírhatnak.

 
Az eddigi bejegyzésekben azt hiszem nem említettem, hogy Fowler hitfázisai nem az ítélkezés vagy rangsorolás szándékával születtek. Gondolom, ez azért az értelmesebb embereket nem lepi meg, mégis fontos kerek perec kijelenteni, mert könnyű visszaélni vele. Sem Fowlernek, sem másoknak és nekem sem célom "alacsonyabb rendű" vagy "felsőbb rendű" keresztényekről beszélni azért, mert valaki egyik vagy másik fázisban áll. Egyrészt azért, mert a bizonyítékok szerint ha valaki felnőttkorában tér meg, az is átmegy a kisgyerekkorra jellemző hitfázisokon (ami teljesen egészséges), másrészt azért, mert a megragadásnak, illetve a továbblépés hiányának számos oka lehet, amiről nem feltétlenül az egyén tehet. Itt nem jobb és rosszabb hívőkről beszélünk, hanem olyan orientációkról, gondolkodásmódokról, melyek tipikusan egy-egy életkorhoz köthetők. A kérdés egyébként sem az, hogy lehet "szétkritizálni" azokat, akik egy-egy fázisnál megálltak, hanem inkább az, miképpen lehetne segíteni a továbblépésükben. Mindazonáltal persze a legjobb mégiscsak az volna, ha mindenki a saját korának megfelelő fázisban élné meg a hitét. Nem akarok a ló túlsó felére átesni és azt állítani, hogy egészséges amikor negyvenéves embereknek mitikus-szó szerinti hitük van.

Ennyi előzmény után akkor lássuk röviden honnan érkezik meg élete tépelődő-kritikus szakaszába az, aki egyáltalán eljut eddig.

A szintetikus-konvencionális hitfázis egyik leginkább jellemző aspektusa, hogy gondolkodási forradalmat jelent a megelőző, mitikus-szó szerinti hitképzetek után. Nem meglepetés, hogy egy tinédzser számára kiemelkedően fontos lesz hogyan képes alkalmazkodni egy bandához, csoporthoz vagy közösséghez úgy, hogy közben mégis megtalálja a saját identitását. A pozitív értelmű konformitás tehát itt jelenik meg igazán először az életben: a kamasz vagy fiatal felnőtt egy közösséghez akar alkalmazkodni, például a saját gyülekezetéhez. A hitét és saját istenképét is a közösség által felkínált normakészletből rakja össze. A szintetikus-konvencionális hitfázisban élő emberek szeretik a gyülekezetüket, szeretik és elismerik a tekintélyszemélyeket, könnyen néznek fel a példaképekre. (Ezért is nagy a felelősségük ilyen emberekkel szemben azoknak, akik akarva-akaratlanul a példakép szerepben állnak előttük!) Kifejezetten szívesen hallgatják az összetartozást, a közösségépítést és a társaságot hangsúlyozó prédikációkat, és úgy vélekednek, a lelkész feladata elsősorban az, hogy konfliktusmentes és békés környezetet teremtsen. Mondani sem kell, hogy ebben a hizfázisban a legnagyobb veszélyek egyike a túlzott konformitás, amikor a kamasz vagy fiatal felnőtt leragad mások véleményénél és megfelelési kényszerből hajt végre dolgokat. A továbblépés motorja ezért egyértelműen az, ha a fiatal valamiképpen csalódik a példaképeiben, ledönti magában az idolokat és ezért képes megindulni a kritikus és analizáló hit irányába. Mivel ez tipikusan fájdalmas dolog, sokan ezért sem lépnek innen tovább.

Számomra azonban sokkal érdekesebb, amikor valaki beleragadva ebbe a szintetikus-konvencionális hitbe, felnőttként is továbbviszi azt. Az olyan hívő, aki megmarad ezen a lépcsőfokon, a konformitást és az istenképe kialakítását globális méretekben, de a kamaszokéhoz hasonló elvek mentén műveli. Tehát már nem csak a saját gyülekezetéhez lesz szinte mindenben elvhű, hanem felekezeti vagy egyházi szinten teszi ugyanezt. A kritikus gondolkodás valamennyire itt is megjelenik, de mindig úgy, hogy az az egyházon túli dolgokra irányul: a szintetikus-konvencionális felnőtt hívő képes igazán az elkeseredett hitvédelemre is, mert úgy véli, hogy az egyház, mint nagybetűs Közösség integritását csak így tudja megvédeni. Szerintem tipikusan ilyenek azok a keresztények, akik körömszakadtáig védik a Biblia hibátlanságát és a végtelenségig csiszolják a legkisebb ellentmondásokat is, hogy minden mindennel harmóniába kerüljön, a hullámok elcsituljanak, és az addigi meggyőződések fenntarthatók maradjanak. Nem az az elsőrendűen fontos tehát, hogy ki miképpen gondolkodik a dolgokról, hanem hogy miként viszonyulunk egymáshoz vagy akár a felkezet meggyőződéséhez. Ahogy Németh Dávid írja, a szintetikus-konvencionális hitfázisban élő hívők "gyakran bagatellizálják a nézetkülönbségeket, a felfogásbeli ellentéteket, és tagadják az érzelmi feszültségeket a gyülekezet életében, mert féltik a kapcsolatokat". Ugyanakkor ezek az emberek tényleg az együttlét öröméért vesznek részt az istentiszteleteken, hajlandóak időt és energiát áldozni arra, hogy az elmaradókat újra bevonják a közösségi térbe, betegeket és időseket látogassanak és együtt imádkozzanak velük. A szintetikus-konvencionális módon gondolkodók között sok a "mártír", az önfeláldozó, aki őszinte és szívbeli meggyőződésből magát is "feláldozza" a közösségért.

Személyes megjegyzésként hadd tegyem még hozzá, hogy igen kellemes érzés a szintetikus-konvencionális fázisban lenni. Emlékszem magamra, amikor ebben a légkörben éltem és sok jó élményem származik onnan. Sőt, merem állítani, hogy az ottani átéléseim készítettek fel igazán a mostani, kritikus periódusomra: képszerűen megfogalmazva, ott adták rám azt a "páncélinget", amivel most keresztülszaladok az életemnek ezen a szakaszán. Az én életemben azt hiszem akkor kezdődött meg az intuitív-projektív fázis, amikor (leküzdve az ellenérzéseimet) elkezdtem leszokni arról, hogy csak és kizárólag keresztény irodalmat olvassak. Akkor fedeztem fel egy teljesebb valóságot, kaptam egy sokkal objektívebb képet, ami az addigi sziklaszilárdnak hitt elképzeléseimet kikezdte. Ez vonta magával azt is, hogy ledőlt sok rendíthetetlennek tűnő ikon a szememben. Mindez persze a szintetikus-konvencionális kényelem után nem volt jóleső érzés, és néha szoktam egy-egy barátommal arról beszélgetni, vajon jó lenne-e visszajutni a naivitásnak abba a korszakába. Ám amióta tudok a második naivitásról, azaz az összekötő hitről, az reményt ad arra, hogy meg lehet tartani egy magasabb szintű gondolkodást úgy is, hogy közben az ember lecsillapodjon az állandó kritikai hevületében és jobban érezze magát. :-) Jó lenne eljutni addig.

2016. november 2., szerda

Egy lépéssel feljebb - továbblépés a kritikus gondolkodásból

Az előző bejegyzés kapcsán, melyben Fowler individuális-reflektív hitstádiumáról gondolkodtam, talán két következtetést is levonhatunk. Az egyik, hogy biztosan egészségtelen hívőket visszatartani attól, hogy kritikusan gondolkodjanak saját hitük tartalmairól. A saját hit kialakításához, melyet nem külső tekintélyek formálnak ki az emberben, ez mindenképpen elengedhetetlen. A másik azonban, hogy legalább ilyen egészségtelen, amikor az ember megáll a hitfejlődésében az állandóan kritizáló és cinikus szinten ahelyett, hogy tovább lépne onnan. De hát van tovább? És hogyan lehet lépni?

A pszichológiai elméletekkel kapcsolatban nekem mindig van egy olyan problémám, hogy túlságosan hipotetikusak, hogy ne mondjam, spekulatívak képesek lenni. Sokszor az a benyomásom egy ilyen elméletről, hogy megalkotóik mintha csupán találgatnának: nem érzem elgondolásaik mögött egy biztos, valamennyire empirikusságra törekvő kutatás jelenlétét. Fowler hitfejlődési teóriája hátterében azonban éppen ezt éreztem attól a pillanattól fogva, hogy közelebbről megismertem. Benne megvolt a szándék, hogy törekedjen az objektivitásra: maga Fowler és kutató munkatársai százával folytattak egy jól megkomponált séma szerinti beszélgetést különféle vallási háttérből érkező emberekkel, és csak ezután vonták le a konklúzióikat. Az eredményeket számszerűsítették, kiértékelték, és végülis ez vezetett el magának az elméletnek a megszületéséhez. (Erről bővebben egyébként a Stages of Faith című könyvében lehet olvasni!) Mindezzel nem azt akarom állítani, hogy Fowler megkérdőjelezhetetlen: ilyen ember jó esetben egyébként sem létezik semmilyen tudományos területen. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy amiről egész életében számos könyvet és szakcikket publikált, az alapvetően helyes meglátásokon alapszik. Ténynek látszik, hogy a hívő emberek a naiv hitvilágukból egyszer csak belekerülnek egy kritikus hitfázisba, keményen kételkedni kezdenek, és akik ezen képesek túljutni, egy ún. "második naivitáshoz" férhetnek hozzá. Ezt egyébként nemcsak Fowler elmélete támasztja alá, de tőle teljesen függetlenül más elméletek is lényegében pontosan ide jutottak. (Lásd például a blogomban korábban már említett Oser-Gmünder modellt!)

Fowler tehát úgy látta, van továbblépés az individuális-reflektív hitfázisból - igaz, az emberek többsége már nehezen jut el a következő lépcsőfokig. Ezt a fázist Fowler összekötő hitnek nevezte el, mert itt újra összekapcsolódik, ami a kritikus szakasz boncolgató-analizálgató eljárása következtében szétvált. Az az ember, aki képes eddig, az egyesek szerint "második naivitásnak" nevezett állapotig elvergődni, már meg tudja érteni, hogy az igazság nem egy homogén massza, amelyben nincsenek ráncok, hanem mindig paradox. Ahogy Németh Dávid írja, az igazság az "ellentétek egybeesése (coincidencia oppositorium) közben ragyog fel." Ebből valamennyit persze az is sejt, aki még az individuális-reflektív fázisban él, de nem tudja ezt igazán megemészteni, csak küszködik vele vagy próbál tenni ellene, mert az igazságot mindenáron egy letisztult, ellentmondásmentes és részleteiben is sima valaminek képzeli el. Az összekötő hit vagy második naivitás állapotában azonban az ember belsőleg is megbékél a tudattal, hogy az emberi életből lehetetlen a feszültséget száműzni - vagyis valamiképpen szembenéz az elfogadhatatlannal, sőt mitöbb, még értéket is kezd látni benne. Az ilyen embernek már nem az a lényeg, hogy igaza legyen, hanem inkább az, hogy a paradox igazságot minél több oldalról ismerje fel. A hitéletben, vagy éppen a Bibliában - ahogy arról korábban már írtam - a szimbólumok azok, amelyek jól megjelenítik a megmagyarázhatatlant és az összeférhetetlent. Az emberit és az istenit, az elgondolhatót és a racionálisan túlit a mítosz és a szimbólum, valamint a metaforikus nyelv képes igazán jól kifejezni. Az összekötő hitfázisban az ember már nem magyarázgatja a szimbólumokat magának ("ó, hát azt nem kell szó szerint érteni!"), hanem csak elfogadja őket.

Ami még nagyon jellemző arra az emberre, aki ezen a hitfejlődési lépcsőn áll, hogy nyitott az idegen dolgok iránt. Éhes és őszintén kíváncsi más emberek övétől akár teljesen eltérő látásmódjaira is - és nem azért, hogy meggyőze őket azok tarthatatlanságáról vagy "térítgesse" őket, esetleg vitatkozzon velük! Tényleg meg akarja tudni, mit hisznek például más hitek, vallások követői, sőt még értéket is meg tud látni ezekben, mert valamiképpen a minket körülvevő valósághoz tartoznak, és így ránk is hatással lehetnek.

A nagy kérdés persze, hogyan lehet "idekerülni" a kritikus és állandóan racionalizáló, elemző individuális-reflektív fázisból? Ha erre akarunk válaszolni, akkor leginkább be kell azonosítani azokat a faktorokat, melyek ettől visszatartják az embert. Az előző bejegyzésben az egyikről már említést tettem a "kimeneti kapuőrök" kapcsán. Bármilyen furcsa is, de sokaknál az egyik visszatartó erő egyszerűen a koruk is lehet. Fowler általános tapasztalata az volt, hogy valahol "meg kell érnie" az embernek a továbblépéshez, mely jellemzőbben az idősebb időszakban következik be. Ami elősegítheti ezt a továbblépést, ha az ember bensőleg tényleg felismeri és képes saját látásmódjába beépíteni a gondolkodásával egyébként nem egyező elemeket. Ez nem kritikátlan azonosulást jelent, hanem azt, hogy az élet ellentmondásosságában értéket veszünk észre.

Nos, nagyon röviden tehát a feladat nem kevesebb, minthogy az első naivitásunkból egy kételkedő és kritizáló állapotba belépve, egy bennünket belülről égető "tisztítótűzön" keresztül eljussunk a második naivitásunkig. Ez évtizedeken át zajló folyamat, amelyben rengeteg pofáraesés, csalódás, kiábrándulás, hitetlenség, de ugyanakkor a megvilágosodás pillanatai, a felfedezés öröme és a valóság sokkal jobb megértése is benne van. Nyálasnak tűnhet így befejezni ezt a két bejegyzést, de őszintén azt gondolom, ha minden kétségünk ellenére meg tudunk kapaszkodni Istenben, akkor ki lehet bírni, hogy sötét völgyek felett is repülünk néha. Mondom ezt én, aki magamról azt gondolom, még odébb van tőlem az összekötő hit  - ha eljutok addig egyáltalán.