2019. május 20., hétfő

Történéshiány

Ha végigpörgetem a Facebook üzenőfalamat, ha megnézem a reklámként kapott e-maileket, ha látom a keresztény blogok és portálok színes tartalmát, akkor az a benyomásom támad, hogy az egyházban óriási élet zajlik. Emberek jönnek-mennek, írnak és beszélnek, rendezvényeket szerveznek, könyveket és magazinokat adnak ki, együtt énekelnek, gondolkodnak, imádkoznak - az egész összkép azt mutatja, mintha minden tele lenne élettel. Mintha.

Ha már az összképről beszéltem, megkérem az olvasót, hogy figyelmesen nézze meg a fenti képet, mely a vietnámi háború idején készült, és nem mellesleg a világ leghíresebb (sajtó)fotóinak egyike! Mi az, amit látunk? Azt látjuk, hogy egy katona éppen kivégez egy ártatlan civilt. Egy olyan embert, akinek úgy tűnik, hátra van kötve a keze, tehát esélye sincs arra, hogy megvédje magát. Ráadásul egy fiatalemberről van szó, aki még élhetne, tervezhetne, létrehozhatna dolgokat, családot alapíthatna. De a háború gonoszsága, a katonai brutalitás megfosztja őt ettől a lehetőségtől.

Nos, ez látszik a képen, és ezt látták az amerikai újságolvasók is, pedig az értelmezés így hamis. A képet 1968-ban készítette egy Eddie Adams nevű fotós, amiért egyébként Pulitzer-díjat kapott. Talán ő sem gondolta volna, hogy ez a kép sokban hozzájárul majd ahhoz, hogy az amerikai közvélemény álláspontja gyökeresen megváltozzon a vietnámi háborúról. A fotón azonban nem látszik a háttér, ami nélkül alaposan félreérthető. A civil ruhás fiatal srác ugyanis egyáltalán nem ártatlan: egy bosszúálló század parancsnoka volt, aki kegyetlenséggel kivégeztetett több tucat ártatlan és fegyvertelen civilt -  amiért végül elfogták és őt magát is kivégezték. A kép hátteréről azonban az amerikai újságolvasók semmit sem tudtak. A kivégzést végrehajtó rendőrtiszt ikonikus gazember volt az ő szemükben, akinek az egész élete tönkrement emiatt. Bárhova ment, mindenhol felismerték. Volt olyan kórház, ami a fénykép miatt megtagadta a kezelését, Amerikában pedig kampányoltak a kitoloncolása mellett. Később sikerült egy pizzázót nyitnia valamerre, csendes életet élt, de végül ott is felfedték a kilétét, ezért az egész vállalkozása csődbe ment.

A fotós Eddie Adamsot egész életében bántotta, hogy Pulitzer-díjas képe tönkretette ennek az embernek az életét. A rendőrtiszt halála után ezt mondta:
A tábornok megölte a Vietkongot, én pedig megöltem a tábornokot a fényképezőgépemmel.
Azért szedtem most elő ezt a régi históriát, mert úgy gondolom, hogy a látott képeket is meg kell tanulni olvasni. Ezt szó szerint is értem (a jó fotókat nemcsak nézik, de értelmezik is a nézők), meg persze átvitt értelemben is. 

Ahogy a bevezetésben említettem, az egyházról az lehet az egyik kép, hogy nagy jövés-menés, forgalom, rendezvénydömping, egyszóval élet zajlik benne. Ez persze valahol így is van. De amit az egyház kínálni akar, amiről prédikál, amit hirdet, egyszóval a "portéka", amit bemutat, sokkal több kellene legyen a nyüzsgésnél. A napokban mondtam egy ismerősömnek, hogy végül is az a fő problémám a mai kereszténységgel, hogy úgy igazán nem történik benne semmi sem. A véleményem butaságnak tűnhet, hiszen válaszként rámutathatunk a számos szerveződő konferenciára, alkalomra, koncertre, fesztiválra, eseményre, melyek főleg nyáron, szinte dömpingszerűen követik egymást. Miért vetemedek akkor olyan kijelentésre, hogy nem történik semmi?

Egyszerű. Én ezeket nem hívom történésnek, mármint ahhoz képest, amire szükség volna, és főként ahhoz képest, amiről beszélünk. Nekem a történés fogalma azt jelenti, hogy az emberek élete gyökeresen és végérvényesen megváltozik az evangélium hatására. Az nem történés, hogy elmegyünk énekelni egy jót. Az nem történés, hogy meghallgatunk egy híres külföldi embert, ahogy prédikál és jól megtapsoljuk. Az nem történés, hogy a fájós hátú Mari néni "kicsit jobban érzi magát", miután imádkoztak érte. Márpedig sok keresztény a környezetemben mintha éppen ezekre összpontosítana, ezekre gondolna, amikor úgy fogalmaz, hogy "fantasztikus dolgok történtek". Mintha ezekkel megelégedne, ezekben keresné az istenit, a nagyobbat, a jobbat, az előrevivőt. Ha "jól beszélt a pap", vagy "nagyon jól játszottak a zenészek", az már nekik történés, azért már megérte elmenni, ott lenni, részt venni és a perselybe dobni.

Bocsánat, de ezek a dolgok tökéletesen működnek Isten nélkül is! Nem kellenek hozzájuk sem angyalok, sem démonok.

Lássuk ezt tisztán: a jó zenéhez jó zenészek kellenek. A jó prédikációhoz egy igazán hívő, tehetséges szónok. A jó keresztény könyvhöz egy jól író szerző. Egy konferencia létrehozásához, egy jó prédikáció elmondásához, sőt akár egy közösség életének megszervezéséhez emberi tehetség szükségeltetik - több vagy kevesebb. Ha ez megvan, akkor a dolog komoly eséllyel működni is fog. Ha nem így lenne, akkor a nem hívők nem tudnának jó rendezvényeket csinálni, nem értenének a retorikához, a zenéhez, és nem létezne más típusú közösség, csak a gyülekezet. Ezek a dolgok tehát olajozottan pöröghetnek a természetfeletti bevonása nélkül is!

Persze ezzel nem vitatom el az emberi tehetség által létrehozott dolgok szükségességét. Sőt, mindezek fontos és nélkülözhetetlen keretek, de amikor én azt mondom, hogy hiányzik a történés, akkor a kereteket megtöltő természetfeletti tartalomra utalok. Nos, az nem nagyon van: erről beszélünk, de attól még nem lesz jelen. Vannak, akik szebb és szórakoztatóbb, megragadóbb kereteket építenek, hangosabb és modernebb zenét produkálnak, a szavakat jól forgató prédikátort küldenek színpadra, míg mások kevésbé tehetségesek ezekben. S miközben egyébként díjazom, amikor tehetséges emberek kiválóan teszik a dolgukat, még náluk sem látom azt az átütő szellemi tartalmat, amiért ezeket a kereteket egyáltalán megépítettük.

A kép tehát olyan, mint amiről a bejegyzés elején írtam. Mutat valamit, és ezt a valamit nagyon könnyű úgy magyarázni, hogy éppen az ellenkezőjét hozzuk ki belőle, mint ami a valóságban bennünket jellemez. A kép nyüzsgést és pörgést ábrázol, mi pedig ehhez automatikusan hozzátesszük a mély tartalmat, a spirituális szubsztanciát, a természetfeletti jelenlétet, vagyis a történés valóságát is. Ám a helyzet az, hogy krónikus történéshiányban szenvedünk. A pörgés az egyhelyben toporgást leplezi. És erre az állapotra egyelőre nem találjuk a gyógyszert. Ez van tehát a színes kép mélyén, ami el kellene gondolkoztasson bennünket!

2019. május 16., csütörtök

A történetietlenség takarója...

Noha pontot tettem a blog egyik, kényes téma köré épült sorozatának végére, az olvasónak mégis tudnia kell, hogy az ószövetségi erőszak kérdése tipikusan olyan, amit valószínűleg sosem fogunk megnyugtatóan lezárni. A napokban egy dolgozatot olvasva merült fel bennem egy gondolat, mely abból az egyes teológusok által képviselt nézetből indul ki, hogy a valóságban sosem történtek meg például a Józsué könyvében leírt vérengzések...

Ezt mondja sok más teológus mellett John Goldingay (ld. képen) is ószövetségi teológiájában, amit persze képtelen lennék teljes terjedelmében itt ismertetni. Goldingay néhány érve a bibliai szöveg paradoxnak vagy legalábbis furcsának tűnő mondataira épül. Így például a 4Mózesben azt olvassuk, hogy Izrael harcot kezdett Midján ellen és "megöltek minden férfit" (4Móz 31,7). Ám az időrendben elvileg ezután következő Bírák könyve már arról beszél, hogy Isten a saját népét "Midján kezébe adta", mégpedig hét esztendőre (Bír 6,1). Nyilván adódik a kérdés, ha minden férfit kivégzett Izrael,  és nem feltételezzük hogy a hátrahagyott asszonyok rohamozták meg őket, akkor a letelepedés után hogyan jöhetett támadás a midjánitáktól? Kicsit hasonló ehhez, amikor Mózes ötödik könyvében Mózes parancsokat ad Izraelnek, melyeket az Ígéret Földje elfoglalása után kell teljesíteniük. A parancsok értelmében az ott lakó népeket mindenestül ki kell irtaniuk, és tilos házasságot kötniük az  idegenek asszonyaival. De ha az első kérést Izrael teljesíti, akkor mi szükség van a másodikra? Ha mindenestül kiirtották a népeket, akkor logikus, hogy nem állhat fent a veszélye annak, hogy házasságot akarjanak kötni velük.

Goldingay az ezekhez hasonló "anomáliák" hatására arra a következtetésre jutott, hogy a herem (amiről bővebben olvashatsz ebben a bejegyzésemben) a valóságban sosem történt meg. A bibliai szöveg és a történelem külön utakon jár, a herem "szent háborújának" pedig nem történeti, hanem teológiai súlya van. Józsué tehát nem is hányta kardélre a valóságban a Kánaán földjén lakókat, nem patakzott a vér, nem pusztultak el népek és városok, igazán tehát nem esett bántódása senkinek sem. Az egész egy teológiai panoráma, és nem reális történelem, amit ennek megfelelően kell kezelni.

Túl azon, hogy egyáltalán mennyire elfogadható Goldingay történetiséget kikezdő érvelése (főként a második példára gondolok, mely igen bugyutának tűnik számomra), maga a gondolatmenet egy olyan jelenségre mutat rá, melyet én elneveztem a "történetietlenség takarójának". Nem Goldingay persze az egyetlen, aki megpróbálja magára húzni ezt a takarót, ami alól azonban bőven kilóg az a bizonyos lóláb. Félreértés ne essék: ha jó okunk és jó érveink vannak arra, hogy egy textust nem feltétlenül kell történelmi beszámolónak tekinteni, akkor plauzibilis lehet egy ilyen magyarázat. De én itt most mást sejtek - nem szakmai, hanem sokkal inkább lélektani okokat. Egyszerűen megfogalmazva arról van szó, hogy sok teológus számára megnyugtatóbb arra gondolni, hogy a vértől átitatott ószövetségi narratívák a valóságban sosem történtek meg - s úgy vélik, így talán megoldódhat a lelki nehézséget okozó kérdés is, mely Jahve vérengzésben betöltött szerepére és jellemére vonatkozik. Többször éreztem az ilyen teológiai eszmefuttatások hátterében azt az igyekezetet, hogy a szerző mintegy belemenekül a történetietlenség lehetőségébe - amit persze a kérdéssel küzdő keresztényként magam is megértek. (A bennem felágaskodó exegéta már jóval kevésbé...)

De valóban megoldás az, ha amellett kardoskodunk, hogy a szövegben szereplő vérontások a valóságban nem történtek meg? Szerintem nem. A történetietlenség takarója rossz takaró, mert úgy igazán nem takar semmit sem, mégpedig legalább két okból.

Egyrészt, a számtalanszor felvetett kérdés pontosan ugyanúgy a levegőben marad akkor is, ha a bibliai szöveg mögött nincs, vagy csak minimális történelmi realitás van. Egy mai olvasó számára ugyanis nem elsősorban történeti, hanem erkölcsi-teológiai nehézséget okoz egy olyan istenképet elfogadni, amely komplett népcsoportok halálához kapcsolódik. Az egész sorozatom itt a blogban éppen ezt a kérdést feszegette, melynek persze valamilyen érintkezési pontja van a történetiséggel, de a súlyponti probléma nem ezen múlik. Ha a narratívák egy az egyben fiktívek, a szöveg akkor is ugyanazt az istenképet hordozza - és a mai olvasó számára ez a kép maga igencsak nehezen emészthető.

Másrészt pedig éppen a keresztény erkölcs tűnik szembeállónak azzal a gondolattal, hogy valaminek az erkölcsi súlyát csakis a megtörténtéhez kössük. Hiszen pont Krisztus tanított róla, hogy amennyiben egy ember pusztán megkíván egy idegen asszonyt, vagy gondolatban haragszik az embertársára, az önmagában felér a paráznasággal és a gyilkossággal. Vagyis, ahogyan Jézus nagyon helyesen rámutatott, a probléma gyökere nem a konkrét tettekben található, vagy ha úgy tetszik nem a  kivitelezésben van, hanem már jóval korábban, a tudat szintjén burjánzik. Kissé leegyszerűsítve a Hegyi Beszéd szavait, a kisiklás szempontjából szinte mindegy, hogy az adott cselekmény megtörténik-e vagy sem - a szándék, ami a cselekedet mögött van az igazán fontos.

Ha ebből a perspektívából nézzük, akkor az ószövetségi herem-események kérdése nem zárható le pusztán azzal, hogy azokat nem megtörténtnek nyilvánítjuk. Ez a takaró használhatatlan a keresztény paradigma nézőpontja szerint, a probléma tehát továbbra is a levegőben marad, a dilemmát lehet csócsálni, rágni, ízlelgetni. Ennél jobb ötletekre van szükség. 

2019. május 12., vasárnap

A teológia haszna

Bár néha hallani olyasféle hangokat, hogy a gyerekek az iskolában csupa olyan dolgot tanulnak, aminek az életben nem sok hasznát veszik (ki foglalkozott például a mai nap a kovalens kötéssel?), azért mégis a legtöbben úgy gondolunk a természettudományos ismeretekre, hogy azok hasznosak és nélkülözhetetlenek egy normális ember számára. De mi a helyzet a teológiával?

Mi haszna van teológiát tanulni? A kérdés teológusok és talán a hívők jó része számára is teljesen értelmetlen. Ők inkább pont az ellenkezőjét kérdeznék: mi lehetne hasznosabb annál, mint amikor valaki a hitével behatóan foglalkozni akar? Létezik-e annál nemesebb és magasztosabb dolog egy keresztény számára, mint amikor komoly erőfeszítéseket tesz, hogy jobban megértse a Szentírást, szisztematikusabban átlássa a dogmata credendi rendszerét, átgondolja és tanulságokat vonjon le az egyháztörténelem eseményeiből, vagy éppen megtanulja hogyan kell felépíteni egy igehirdetést és hogyan érdemes egy lelkibeteg embert gondozni? Ha valakinek számít a saját hite, teljesen természetes, hogy alaposan a mélyére akar nézni és igent mond a teológiára. Tudjuk azt jól, hogy a legegyszerűbb megközelítésben valahol mindenki, aki gondolkodik a hitéről, valamilyen értelemben teológusnak nevezhető.

Ám ha a teológiát most valamiféle akadémiai szintű szemléletmódnak értelmezzük, egyszerűbben szólva hittudományként, akkor talán már az egyház egy része is megosztottá válik a kérdésben. (Most ne kezdjük el a sokszor személyeskedésbe torkolló vitát arról, hogy a teológia tudomány-e vagy sem!) Van-e értelme és haszna az akadémikus teológiával való foglalatoskodásnak? Vagy lássuk a dolgot úgy, ahogyan Francis Bacon óta sokan látják, nevezetesen a teológiai tanulmányok számos tehetséges embert vonnak el az egyedül hasznos természettudományok művelésétől. (Egyébként Bacon maga bár közömbösen állt a vallási kérdésekhez, mégis azt gondolta, a teljes műveltség a hithez vezeti az embert - a félműveltség pedig a hitetlenséghez...) Arról nem is beszélve, hogy állandóan előkapható fenyegetés a teológiai műveltséggel szemben, hogy a sok teológia eltávolít a hittől, sőt hitetlenné teszi az embert. A teológia hasznossága kapcsán végül azt is szokták mondogatni, hogy az csak a dogmatikus szemléletet erősíti, ami a felekezetek, közösségek és hívő emberek közti megosztás elmélyüléséhez vezet.

Egyszóval és röviden: ha valaki szívesen győzné meg saját magát arról, miért kerülje az akadémikus teológiát, sokféle indokot mondhat magának. De milyen indokok vannak amellett, hogy érdemes teológiával foglalkozni?

Egyrészt, én azt látom, hogy a valamennyire is összeszedett teológia a hívőknek olyasmit tud nyújtani, amihez mintha más úton sokkal nehezebben férnének hozzá. Talán furcsa lesz, amit írok, de szerintem a jó teológia feldúlja a hívőket. Nem elveszi, de képes felforgatni a hitüket, képes bizonyos formában rákényszeríteni arra, hogy végiggondoljuk miben miért hiszünk. Ezt persze kényelmetlenségként éli meg az ember, rosszabb esetben még lelki gyötrelemként is (ahogy például a református Makkai Sándor írta ezt saját magáról, amikor teológiát tanult), de az előrelépésnek szerintem más útja nincs. A gyülekezetek arra szolgáló helyek (jó esetben), hogy bátorítsanak bennünket. Az igehirdetés az életproblémákra akar válaszokat kínálni, a közös imádkozás és éneklés közösségi élmény, a szolgálatok (a beteglátogatástól az evangélizáción át a szociális munkákig) inkább lehetőségek arra, hogy megéljük a hitünket. De mi az, ami kihívás elé állítja a hitünket, hogy azt igazán újragondoljuk? Milyen miliőben jön el a pillanat, hogy kérdéseket tegyünk fel saját magunknak a saját hitünkről? Nyilván sok szituációban is megtesszük ezt, amelyekbe az emberi élet során belekeveredünk. De a jó teológia konkrét problémákkal szembesít, konkrét kérdéseket tesz fel,  sőt megtanít dolgokra rákérdezni, és konkrét dilemmákra irányítja a figyelmet.

Másrészt, az elmúlt években én azt tapasztaltam, ha valaki rákap az akadémikus teológia ízére, akkor az olyan, mint amikor egy gyerek belép az Elvarázsolt Kastély ajtaján: többé nem akar kijönni onnan. Tudom, ezt már többször említettem itt a blogban, de tényleg ez a helyzet. A teológia nemcsak nehéz kérdéseket tesz fel a hitünkkel kapcsolatban, de meggondolandó válaszokat is ad. Egyoldalú vélemény azt hangoztatni, hogy az akadémikus teológia kikezdi az ember hitét - amikor másik oldalról erősítheti is azt.

Harmadrészt számomra elképzelhetetlen az egész egyház eleven teológiai diskurzusok és disputák nélkül. Megkapóan fogalmazza ezt meg Szennay András, amikor azt írja, hogy a teológia "hatékonyan fokozza az egyházi élet belső pezsgését", a pozitív teológia pedig még segít abban is, hogy "távol tartja az emberi gyarlóságból eredő szubjektív tévedéseket, midőn a kinyilatkoztatás világából kizárja a legendákat, mítoszokat és segít a helyes megkülönböztető szellem kiformálásában." A teológia tehát ha valamennyire is jól működik, az egyház egyfajta immunrendszere is, ami megóvja saját tévedéseitől.

Mindezt csak azért írtam le, mert sokat hallani manapság arról, hogy a teológia csupán egy szűk kisebbség játszótere, az egyház műveltebb köreinek belső elfoglaltsága. Mindezt persze sosem teológusok mondják, hanem vagy az egyházon kívüli, vagy azon belüli, de a kérdésekben teljesen járatlan emberek. Nem tagadom, sok kérdés felvethető az akadémikus teológia kapcsán (mikor nem?), de az egyház számára minden hibájával együtt megkerülhetetlennek gondolom a művelését. És továbbra sem tartom "szakmának" - sokkal inkább (el)hivatásnak és életcélnak.

2019. május 7., kedd

Nagy méretben

Láttam a minap egy hirdetést, ami egy monumentális keresztény akcióról szól: a tervek szerint jövőre, a megújult Népstadionban lesz egy monstre dicsőítő alkalom. Ha Isten is úgy akarja. Mármint akkor, ha Istent ez érdekli egyáltalán. De mi az, ami érdekli Istent?

Az emberi gondolkodásnak vannak furcsa dolgai - nyilván az én gondolkodásomnak is. Mondok egy példát. Keresztényként valahogy úgy véljük, hogy Istent is lenyűgözik a méretek, mintha Ő is a számok, centiméterek, emberi teljesítmények, népszerűségi indexek világában élne. Ha mi valamit önmagunkhoz képest nagy horderejűnek látunk, akkor úgy képzeljük, Isten is biztosan annak látja. Ha nagy ember hirdeti az Igét, akkor az nagyobb jelentőségű, ha ő imádkozik a betegekért, annak nagyobb ereje van. No és persze, ha sokan vannak együtt egy helyen, a mennyei erő is jobban összesűrűsödik és koncentrálódik. Egyszóval és röviden, eszerint Isten hozzáállása és gondolatai a dolgokhoz mintha párhuzamosak lennének a számunkra kicsinek és nagynak, jelentősnek és jelentéktelennek nevezhető jelenségekkel. Talán ezt nevezhetjük valamiféle "mennyei fizikának", egyfajta természetfeletti törvényszerűségnek, amihez Isten maga is magától értetődően alkalmazkodik. Körvonalakban, ezt a koncepciót ápolják magukban sokan tudatosan vagy tudattalanul.

Istent azonban nem köti ez a gondolat. Sőt, a Szentírásban mintha sokszor inkább az ellenkezőjét láthatnánk. Isten ott van az emberré lett Jézusban, aki egy porfészekben születik meg. Isten a senkiket választja ki, sőt egy periferikus népet, később tizenkét átlagembert, és ezen az úton keresztül kíván szólni ehhez a világhoz. A partikuláristól halad a globális méretekig - mintha csak direkt kikerülné az emberi fogalmak szerinti nagyságot.

Persze igazán etikátlan lenne részemről előre leírni egy olyan rendezvényt, amit még valószínűleg meg sem szerveztek - hiszen a nagyság, a monumentalitás amennyire nem feltételezi, annyira ki sem zárja annak lehetőségét, hogy Isten bármit is tegyen. Miért is ne jöhetne ki bármi jó egy hatalmas, közös dicsőítésből? Természetesen ennek semmi akadálya!

Ami most beszél belőlem, az tehát nem egy megelőlegezett keserűség, hanem inkább bizonyos tapasztalatok utólagos kiértékelése, amelyekre az ember idővel szert tesz. Az elmúlt évtizedekben ugyanis nagyon sok ilyen tömegrendezvényen vettem részt. Mindenfélén, mindenhol, nemcsak Magyarországon, de külföldön is. Ezek között viszont egyetlen egy sem volt, ami bármiféle áttöréshez vezetett volna. (Érdekes módon az egyetlen kivételnek talán Billy Graham egykori budapesti evangélizációját lehet nevezni, amit pont a Népstadionban tartott 1989-ben!) Voltam koncerten, evangélizáción, konferencián - kétségtelen sok jó élményem is akadt, nomeg sok rossz is - de áttörést sehol nem láttam. Azt láttam, hogy hívő emberek élvezik az egymással való közösséget, a találkozás öröméért, a kedvenc "dicsidalokért" és az előre alaposan beharangozott "híres emberért" mennek el ezekre a helyekre. Ehhez a tényhez szokták még hozzátenni mintegy szellemi magyarázatként az ébredést, áttörést, világméretű fordulatot - melyek sajnos (ezt minden cinizmus nélkül mondom) csak a szokásos koreográfia részei maradnak.

Ennek oka valószínűleg az, hogy az áttöréshez valami más kell. Mármint ha áttörés alatt azt értjük, hogy az emberek újra elkezdenek Európában és benne Magyarországon érdeklődni a hit, a kereszténység, és Jézus Krisztus után. Amire - sajnos - semmiféle jel nem utal jelenleg: az előszelek nem fújdogálnak ebből az irányból. Az áttörés szerintem abból a felismerésből táplálkozik, hogy az emberek menthetetlenül elveszettnek kezdik érezni magukat. Vagyis felismerik, hogy a bűn nem egyházi csinálmány, hanem létállapot, aminek a terhét mindenki hordozza. Ma viszont ott tartunk, hogy szinte megszűnt a bűn az emberek számára - vagy legalábbis marginalizálódott a rendfenntartás és jog világába. Már a fogalommal sem igazán tudnak sokan mihez kezdeni. Márpedig bűntudat és bűnfelismerés nélkül az evangélium belső üzenete lóg a levegőben. Akkor is, ha dübörgő zenébe, világsztár szónokokba és látványos színpadképbe csomagolva kommunikálják.

Lehet, hogy rosszul gondolom, de a fesztiválhangulat nem éppen a nagy felismerések megszületéséhez kedvező kontextus. Fesztiválozni azért megyünk, mert jól akarjuk érezni magunkat: kiengedni a gőzt egy ismerős és számunkra kényelmes közegben, barátokkal közösen, ahol otthonosan mozgunk. Természetesen ennek abszolút helye van az életben - csak potenciális kicsi az esélye benne bármiféle áttörésnek.

Persze meglehet, alaposan tévedek. Már nem kell annyira sokat aludni, hogy legalábbis az előttünk álló konkrét esetben ez kiderüljön.

2019. április 30., kedd

A nagyvárosi hívő küzdelmes élete

Kíváncsi lennék Timothy Keller gyülekezetére New Yorkban! A több ezer lelket számláló közösség persze részben olyan, mint bármelyik megachurch Amerikában: modern zene, nagy tömeg, evangelikál teológia. Mégis, a Redeemer gyülekezetnek vannak olyan vonásai is, melyek méltók a figyelemre. Számomra például izgalmasnak tűnik, hogy nem pusztán hívők, hanem érdeklődők és szkeptikusok is látogatják. A közelmúltban magyar nyelven is kiadták Keller egyik vaskos könyvét, melyben igen átfogó módon arról ír, hogy a városvízióval rendelkező gyülekezetek kezében vannak az igazán jó lehetőségek...

Máris mentegetőzök: semmi bajom a falvakkal és kisebb településekkel, sőt sokszor tapasztaltam, hogy az emberek arrafelé nyitottabbak és fogékonyabban bizonyos kérdésekre, mint az agyonzsúfolt nagyvárosokban. De a falvak minden előnye ellenére mégis jónak tartom Timothy Keller érveit, miszerint "ahhoz, hogy egy szolgálat gyümölcsöző lehessen, magáévá kell tennie a város megkerülhetetlen valóságát."

Ha belegondol az ember, Pál apostol is meglehetősen jól megragadható missziós stratégiával végezte a tevékenységét, és ennek bizony egyik központi eleme volt, hogy mindig a nagyvárosokat, kereskedelmi és kulturális központokat célozta meg. Valószínűleg helyesnek tűnik kijelenteni, ha a kereszténység nem boldogul jól a városi miliőben, akkor egyáltalán nem boldogul.

Keller vaskos könyvének egyik szakaszában megpróbálta összeszedni, milyen tulajdonságok jellemzik a nagyvárosi gyülekezetet. Abból a sajnálatos alaptapasztalatból indul ki, hogy a lelkészek jó része egyszerűen nem érti a városi létmódot, vagyis többnyire fogalma sincs a plurális, szekuláris és kulturálisan számos dologra érzékeny környezet jellegzetességeiről. Ez még akkor is igaz, ha egyébként az adott lelkészek is egy nagyvárosban élnek - ez nem jelenti automatikusan a megértés magától értetődését, hiszen az izolációjuk a gondolkodásmódjukban gyökerezik. Az első tulajdonság tehát, amely jellemez egy nagyvárosban többé-kevésbé jól működő gyülekezetet, hogy tiszteli a városi emberek érzékenységeit, és átlagon felül is a kulturális különbségeket - hiszen egy mai nagyobb város jó eséllyel igen diverz sokaságot tömörít. Az ilyen közösséget ugyancsak átszövi, hogy elkötelezett a művészetek és a kreativitás iránt - és nem ellenséges erőket fedez fel ezekben. Nem akarom most Keller összes pontját felsorolni, de az egyik legfontosabbat még kiemelem: ez pedig nem más, minthogy az igazi városi gyülekezet egyszerre vonzó és provokatív igehirdetést kínál a városlakók számára. Legyünk őszinték: a kutya nem kíváncsi arra (lassan már a hívő emberek sem) egy túlkommunikált világban, hogy egy öltönyös ember számukra ismeretlen vallásos beszédet mond. Ez már régóta nagyon kevés. Ha valaki hallgat is beszédeket, akkor annak szeme előtt kiválóan felkészült szónokok állnak, a TED-hez hasonló színpadokon. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mostantól minden gyülekezet tévedésben él, ha nem hozza azonnal a TED-re jellemző profizmust: ez meglehetősen szélsőséges vélemény volna. De az bizonyosnak látszik, hogy a perspektíva, ami előttünk áll jóval többet mutat, mint a megszokott vasárnapi prédikációk.

A nagyvárosi prédikáció eleve abból indul ki, hogy nem feltételezi a hallgatóság részéről, hogy az a Bibliát tekintélynek látja. Ezért még az is lehet, hogy sok keresztény gyökerű állítást olyan forrásból indítva fejt ki, melyet szekuláris és hívő ember egyaránt elfogad - például hírforrásokból vagy ismeretterjesztő anyagokból, amire persze a Biblia tanításaival reflektál. No és persze az sem árt, ha a lelkész otthonosan mozog azokban a könyvekben, magazinokban, blogokban, filmekben és színdarabokban, melyet hallgatósága tagjai ismernek. Az ok nyilvánvaló: ha egy nagyvárosi igehirdető nem osztozik a városi pezsgésben élők mindennapos élményeiben, semmi köze nem lesz hozzájuk, következésképpen hozzájuk sem tud szólni.

Keller szavait úgy lehetne talán összefoglalni, hogy egy mai nagyvárosi gyülekezet elkötelezett szolgálói részéről édeskevés, ha jártasak a Szentírás teológiájában. Ennél sokkal-sokkal többre van szükségük: jártasnak kell lenniük a kultúrában is, sőt tudniuk kell felhasználni annak retorikáját, észjárását, az evangéliumi tartalomba integrálható elemeit. 

Őszinte leszek: ez láthatóan jól megy Timothy Kellernek a new yorki ég alatt, de elég nehezen tudom elképzelni mindezt olajozottan működni magyar viszonylatban. Itt az egyház jó része még ott tart, hogy a kultúrában ellenséget lát, ha valaki nem a Bibliából indítja el egy-egy prédikáció üzenetét, az minimum szentségtörés, a városi embereket pedig nagyvilági életet élő bűnösként szemléli, és eszében sincs tekintettel lenni az érzékenységeikre. Némileg azonban jó jel, hogy Keller roppant érdekes művét egyszerre három kiadó jelentette most meg, melyek más és más kegyességi irányvonalhoz tartoznak. Ez persze még semmire sem garancia, de legalább annyit mutat, vannak akik szeretnének másként cselekedni és úgy részt venni a nagyvárosi pezsgésben, hogy közben el ne felejtsék a kereszténység üzenetét.

2019. április 25., csütörtök

Miért lett sikeres a kereszténység (4) - Constantinus, a sikerhozó?

Ahogy ennek a rövid sorozatnak az első részében már pedzegettem, Constantinus császárról egy olyasfajta kép él az egyház múltját ismerők fejében, hogy neki köszönhető a kereszténység sikere. Ez a kijelentés azonban csak féligazság - úgy tűnik, a siker Constantinustól függetlenül is ott lógott a levegőben...
Constantinus látomása

Azért persze ne tagadjuk azt, amiről Ehrman is ír: kevés akkora fordulat történt az emberiség eddigi teljes történelmében, mint ami I. Constantinus császár nevéhez köthető, aki egész pontosan Kr.u. 312. október 28-án áttért a keresztény hitre, majd egy évvel később preferált vallást csinált a kereszténységből. (Utóbbi kapcsán máris meg kell jegyezni, hogy nem tette államvallássá a kereszténységet - ezt majd később Theodosius császár számlájára lehet írni...)

Constantinus császár neve egyes keresztényekből elismerést, másokból pedig ellenszenvet vált ki. Némelyek kiemelik, hogy végre valaki leállította a hívők üldözését és lehetővé tette az egyház számára, hogy végiggondolja, tisztázza és megértse saját hitét. Mások meg arról beszélnek, neki köszönhető, hogy az egyház üldözöttből üldözővé vált, politikai hatalomhoz jutott, és ezzel elkezdett messze eltávolodni Jézus Krisztustól.

Constantinus tehát mindenhogyan vitatott személyiség. Nemcsak döntése hatásait vitatják, de elvitatják őszinte megtérését is, ahogyan vitatják a látomását, melyben a Milvius-hídi csata előtt egy fénylő kereszt jelent meg számára, és az ismert szózatot is hallotta: "e jelben győzni fogsz!". Constantinus megtérése legalább két okból tűnik kifogásolhatónak, bár szerintem ezek egyike sem túl erős érv. Egyrészt nem tetszik sokaknak, hogy csak a halálos ágyán keresztelkedett meg, másrészt minimum furcsa egy magát kereszténynek nevező ember részéről, hogy kivégezteti tíz éves unokaöccsét, majd később megöleti legidősebb fiát, a trónörökös Crispust is. Nem igazán keresztényi cselekedetek! Éppen ezért sokan arra a következtetésre jutottak, hogy Constantinus politikai esélyt látott egy olyan vallási mozgalom támogatásában (ez volna a kereszténység), amely a Birodalom minden polgára felé elfogadónak bizonyult. A kereszténységhez pedig rabszolgák és szabadok, nők és férfiak, valamint bármilyen nemzetiségűek csatlakozhattak, ellentétben a legtöbb pogány mozgalommal és vallással. Egy ilyen befogadó hitrendszer pedig jó kötőanyag lehet egy nagy birodalom egybentartásához! (Vajon mennyire befogadó manapság a kereszténység? Hmmm....)

Akkor tehát Constantinus megtérése nem volt őszinte?

Nehéz kérdés, mondjuk azt, hogy nem biztos, hogy nem volt az! Például semmi furcsa nincs abban, hogy valaki a halálos ágyán veszi fel a keresztséget - sőt, az akkori felfogás szerint ez éppen a komolyság egyik jele volt. Hiszen a halál előtti keresztséget követően az ember már nem igazán tudja "beszennyezni" magát bűnnel - okoskodtak a régiek -, mert nincs lehetősége elkövetni. Ezért ildomos a végső pillanat előtt megkeresztelkedni, és így tisztán megállni az Isten színe előtt. Ám ha ezt el is fogadjuk, a családtagok kivégzése akkor sem tűnik túlságosan keresztényinek. Ennek kapcsán ugyanakkor érdemes hozzátenni azt, amit Ehrman a következőképp fogalmaz meg:
"...nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az áttérés nem jelentette azt, hogy Constantinus azonnal és maradéktalanul elsajátította a hagyományos keresztény hitet, szokásokat és az erkölcsöt. (...) Tény, hogy egyes tetteivel súlyosan vétett a hagyományos keresztény erkölcs ellen. Azonban ne feledjük, hogy eközben egy egész birodalmat kellett irányítania. Egy hónapig sem maradt volna életben, ha a hegyi beszéd stílusában kormányoz."
Constantinus valószínűleg komolyan gondolta saját kereszténységéből azt, amit megértett belőle. Számos templom építését rendelte el, belevetette magát a keresztények teológiai vitáiba és saját szavaival is artikulálta vallási nézeteit. 

A lényeg azonban, hogy a kereszténység sikere - akár kereszténynek látja valaki Constantinust, akár nem - az ő idejére már csak egy "láttamozandó" dolog lett. Vagyis nem kifejezetten Constantinus áttérésének köszönhető, hogy a keresztény egyház révbe ért (ha nevezhetjük ezt annak): ha ő nem kezdi el támogatni a kereszténységet, minden bizonnyal megtette volna ezt más helyette. Ezzel nem döntésének horderejét kívánom csökkenteni, csak rá akartam mutatni arra, hogy nem Constantinus teremtette meg a kereszténység sikerének feltételeit. Ő csupán felismerte a siker jeleit, és még nagyobbat lökött a már lendületben lévő egyházi szekéren. Aztán ami ezután történt a kereszténységgel, az erősen kétséges mennyire nevezhető sikernek - de ez a kérdés már egy másik lapra tartozik.

Összefoglalva vázlatpontokban ezt a rövidke sorozatot, én a következőket látom:

(1) A kereszténység sikeréhez az akkori kor többféle társadalmi adottsága hozzájárult - például hogy sok esetben elég volt a családfőt "megtéríteni". Ez máris számos új taggal gyarapította az egyházat, amikor a teljes háznép követte döntésében.
(2) A siker két kulcspontja az lehetett, hogy egyrészt nem akadt konkurencia (csak a kereszténység volt igazán térítő vallás), másrészt a kizárólagosság is a siker malmára hajtotta a vizet. Aki áttért és keresztény lett, egyben elfordult korábbi nézeteitől is. A kereszténység tehát úgy növekedett, hogy eközben minden más vallás erejét csökkentette maga körül.
(3) Végül pedig az így terjedő és egyre dominánsabb hitre Constantinus császár felfigyelt, és személyes döntésével óriási lehetőségteret nyitott számára, ahol még jobban kibontakozhatott.

Vajon mit szűrhet le mindebből tanulságként egy ma élő keresztény?

2019. április 21., vasárnap

A Nagy Falat

"Egy halott nem támadhat fel" - mondja a modern, racionálisan gondolkodó ember, aki szerint ez biológiai képtelenség. "Egy halott nem támadhat fel" - mondta ugyanígy az archaikus, premodern zsidó ember, aki szerint ez teológiailag elképzelhetetlen. Az első keresztényeknek pedig le kellett nyelniük ezt a nagy falatot...

Helyesen írja dr. Cserháti Sándor újszövetségi teológiáról szóló elemzésében, hogy az ősgyülekezet előtt számos teológiai feladat állt, amivel meg kellett birkóznia. Tisztázni kellett például, milyen legyen az egyre gyarapodó pogány háttérből áttért hívő emberek viszonya a zsidókhoz: vajon Izrael még mindig választott nép marad annak ellenére, hogy Jézust elutasította? Azután fel kellett tenni a kérdést, érdemes-e belefogni dolgokba annak fényében, hogy Jézus hamarosan visszatér?

És végül ott volt a feltámadás mibenlétének problémája is. Ahogy a bevezetésben írtam, a mai ember számára ez alapvetően racionális kihívást jelent. Az akkoriak egész pontosan teológiai nehézségekkel küszködtek. Persze tudjuk, hogy egy zsidó számára már az sem volt elfogadható, hogy a Messiást egy keresztre felfeszítsék. De az különösen nem, hogy még fel is támadjon a halálból! Az ilyesmit tudvalevőleg az "idők végezetére" várták - amikor mindenki feltámad majd. Ám hogy egyetlen egy valaki "idő előtt" feltámadjon, az legalábbis eléggé furcsa elképzelésnek tűnt. 

Ez a gondolkodásmód valószínűleg még Jézus tanítványaitól sem volt idegen, akik nem is igazán érették, hogy az ő Mesterük és Messiásuk hogyan beszélhet saját haláláról és feltámadásáról. A jelek szerint nem igazán hittek neki ebben. A mai kíváncsi ember számára rossz hír, hogy maga az Újszövetség sem beszél a feltámadás konkrét lezajlásáról - ezt a feladatot "ellátják" az apokrif iratok. Viszont a szöveg elég egyöntetűen kijelenti, hogy a "húsvéti hit" nem abból a reménykedésből indult ki, hogy Jézus tanítványai bíztak a feltámadásban. Annak ellenére, hogy nem bíztak benne, ami velük történt, mégis meggyőzte őket annak valóságáról. Csak a közvetlen tapasztalat miatt voltak képesek lenyelni a korábban már említett Nagy Falatot, másként le nem ment a torkukon.

Most nem apologetikai bejegyzést kívánok írni, melyben érvelek a feltámadás történetisége mellett, hanem inkább egy teológiai jellegű gondolatot. Merthogy Jézus feltámadása persze az első keresztények egész életét meghatározta, de alapos újragondolásra késztette őket a hitükről és teológiájukról alkotott felfogásukat illetően is. Jézus feltámadásáról gyorsan felismerték, hogy az más természetű, mint például Lázár feltámasztása volt: ez a feltámadás nem egyszerűen Jézus földi életének folytatását jelentette, hanem annál sokkal többet. Egyfajta eszkatologikus előrevetítése volt annak, ami valamikor a jövőben majd elkövetkezik, és amiben mindenki másnak is része lesz. Vagyis a feltámadás után más színben tűnt fel a jövő.

Ugyanígy a múlt is. A feltámadást követően egészen új értelemmel telítődött a kereszthalál ténye, sőt minden egyéb, amit Jézus évek alatt tett vagy mondott. Később még az ószövetségi iratok bizonyos passzusai is átértékelődtek a Jézussal történtek fényében. Azután megírták a négy evangéliumot, és féltett kincsként őrizve továbbhagyományozták.

Összefoglalva, az első egyház számára tehát más lett a múlt, a jelen és a jövő Jézus feltámadásának fényében. Ha a húsvét ünnepe ennél kevesebbet jelent a mai egyháznak, ha az csupán ápolása vallási szertartásoknak, vagy egy apropó, hogy végre becsábítsunk nem hívőket a templomba, akkor a mai egyház nem érti miben állt Jézus feltámadásának ereje. Nem a fényjelenségekben vagy az emberi racionalitás határainak átlépésében. Hanem az egész valóságszemlélet gyökeres megváltozásában, ami múlttól jövőig új paradigma megteremtésének potenciálját hordozta magában. A kereszténység semmire sem ment volna a feltámadás nélkül, de elment a végsőkig, amikor megértette miről szólt a feltámadás. Ezt jelenti az, ha lenyeljük ma is a Nagy Falatot.