Utálom a veszekedéseket, de szeretem a jó vitákat - és őszintén szólva tetszik nekem az, amit a kifejezetten keresztény Templeton Alapítvány csinál "The Big Conversation" címszó alatt. Az immáron harmadik évadjánál járó vitasorozat legfrissebb műsorában Justin Bass és a kitérése óta nagyon népszerűvé vált Bart Ehrman ültek le a kisasztalhoz, hogy Jézus feltámadásáról beszélgessenek. Az egész szerintem nagyon tanulságos, és nemcsak a vita tárgyát illetően az.
Biztos vagyok benne, hogy akik kicsit is figyelemmel kísérik a teológiai természetű disputákat, már csontig rágott és unalmas témaként gondolnak a Krisztus feltámadása körüli kérdésekre. Jó magas könyvrakást készíthetnék, ha egymásra halmoznánk a filozófiai-teológiai köteteket, melyek a vitákat bemutatják - az egyik legalul lévő kötet talán N.T. Wright-tól lehetne a The Resurrection of the Son of God, amely nagyjából nyolcszáz oldalon át taglalja a feltámadás minden kis részletkérdését. Szóval, teljesen megértem, ha valaki a kezét tördelve felteszi a kérdést, ugyan mi a relevanciája még mindig ennek az egésznek, mi értelme van egyáltalán hitbeli tételekkel vitatkozni, és akad-e bármi, amit még nem mondott el senki feltámadásügyben? Szószaporítás helyett mindenki higgyen, amiben akar, nem érdemes ilyesféle problémákkal bíbelődni.
Nos, Bart Ehrman és Justin Bass vitája számomra mégis lehelt némi életet az egészbe, pedig - ez lehet, hogy most alaposan meglepi az olvasóimat - egyértelműen azt éreztem, hogy a szkeptikus Ehrman vitte el a pálmát, ő szerepelt jobban, ő fogalmazott meg jobb felvetéseket és nem utolsó sorban ő viselkedett úriemberként a sokszor szavába vágó és türelmetlen Bass-szal szemben. Ugyanakkor az érvei számomra egyáltalán nem voltak meggyőzőek.
A vitát nem akarom hosszasan ismertetni, meg lehet tekinteni a belinkelt videóban, de néhány érvet kiemelnék belőle. Ehrman szerint különbséget kell tenni aközött, hogy Jézus valóban feltámadt a halálból vagy szemtanúk csak állítják azt, hogy Jézus valóban feltámadt. Természetesen nem vitatja, hogy emberek előhozakodtak azzal, látták a feltámadt Jézust - de hogy mit láttak valójában, azt mi itt és most nem tudhatjuk pontosan, hiszen a bibliai beszámolók nem sok dolgot árulnak el a jelenségek részletkérdéseiről. Ehrman szerint Jézus feltámadás utáni megjelenései és az ezek köré gyűlt szemtanúi beszámolók nem megbízhatóak, vagyis ha megbízunk bennük, akkor ilyen alapon más hasonlóan bizarr jelenségeket átélő szemtanúk beszámolóiban is meg kellene bíznunk. Az emberek például Mária-jelenésekről is beszélnek, egyesek földönkívülieket látnak, vagy éppen a halott szeretteik jelennek meg nekik. A mormonizmus alapítója, Joseph Smith ugyancsak szemtanúkra hivatkozik hiszen megmutatta legalább négy embernek azokat az aranylemezeket, melyeket állítólag egy Moróni nevű angyal adott át neki - egyenesen Istentől.
A szemtanúk beszámolóin alapuló csodálatos élményanyagokból bőséges a rendelkezésre álló mennyiség - és mégsem hiszünk ezeknek, nem tartjuk elegendőnek őket. Bass választöredékeiben ugyanakkor helyesen mutatott rá arra, hogy a Mária-jelenések tipikusan olyan környezetben történnek, ahol elvárják az emberek, hogy ilyen élményekben részesüljenek. A helyzet hasonló a mormonizmussal kapcsolatban is - Joseph Smith eleve az egyházakban csalódva kereste a lehetőségét, hogy Isten szóljon hozzá, tehát elvárta Isten megjelenését. Az első századi kereszténységben azonban senki nem számított arra, hogy valaki egyszercsak feltámad a sírból: az alapvető elképzelés a platonikus dualizmusra emlékeztetően az volt, hogy a test halálával a lélek távozik és az elhunytak "valahol máshol" élnek tovább. A kutya sem számított arra és nem is várta el, hogy egy keresztre szegezett ember visszatér a halálból. Az emberek mindenfélét kiolvashatnak az evangéliumi szövegből, mindazonáltal azt nehéz nem észrevenni, hogy Jézus közvetlen tanítványai meglehetősen szkeptikusak voltak a feltámadással kapcsolatban és nem igazán hitték, hogy ilyesmi megtörténhet. (Ezért is tartom hibásnak Ehrman válaszérvét az apokaliptikus júdaizmusról, ami egyébként önmagában izgalmas témának tűnik!) Pál apostol mindennél jobb példája ennek, hiszen ő nemcsak hogy nem várta el Jézus feltámadását, hanem kifejezetten ellenszenvesen viszonyult a keresztény tanításhoz és tűzzel-vassal üldözte azt. Ehrman szerint viszont éppen Pál ellenségessége lehet a magyarázat a látomásaira: elvégre rengeteg pszichológiai elemzés született már arról, mi történhet valakivel, aki bűntudatot érez a tettei miatt és ezért végül megbánva megtér ezekből a bűnökből. Talán Pál is megbánta, hogy embereket bántott és úgy érezte, az a Jézus szólítja meg, akinek a mozgalmát inzultálta. Ez egy jól hangzó érv, csak kár hogy nem igaz: legalábbis az Apostolok Cselekedetei szövegében egyáltalán semmi nem utal arra, hogy Pál bármiféle bűntudatot érzett volna miközben üldözte a hívőket. A történet háromszor is le van írva különféle verziókban, de a lényeg mindegyikben ugyanaz: Pált teljesen váratlanul érte, ami vele történt, nem hajtotta az élménykeresés és még csak porszemnyi megbánás sem. Nem kereste Jézus társaságát, sem a hívőkét - pont azért jutott el a megbánásig, mert Jézus találta meg őt.
A fenti eszmefuttatások csupán kiragadott részletek a beszélgetésből. De minek egyáltalán vitatkozni a feltámadásról? Hadd beszéljek most egy kicsit erről a kérdésről.
Azon túl, hogy a vita még más érdekes területekre is ráirányította a figyelmem, megint kiderült számomra, hogy nem elegendő egy álláspontot képviselni, de azt jól is kell tenni. Míg Ehrman érvei nekem foghíjasak voltak, mégis roppant meggyőzőnek tűntek - mert az ő egyénisége, retorikai adottságai és hozzáállása együttesen súlyt adtak a szavainak. Bass pedig mintha néha csak hebegett-habogott volna, holott feldobott számos jogos kérdést és ellenvetést, de állandóan belekotyogott partnere mondanivalójába. Ezzel a hozzáállással pedig többet veszített, mint talán ő maga gondolná. Valószínű ugyanis, hogy az emberek rövid idő elteltével alig fognak emlékezni a vita érveire - de azt nem felejtik el, ki milyen volt a beszélgetés során. Véleményem szerint a vitában Ehrman volt a jobb, de Justin Bass-nak volt igaza.
Pontosan ide akartam kilyukadni. Már hallom a hangokat magam körül. Ezek a hangok azt mondják, hogy én elfogult vagyok keresztényként, ezért állok inkább Bass oldalára - hívőként nem is tehetek máshogyan. Igaz ez? Hát persze, tényleg elfogult vagyok! De azt látom, elfogult az is, aki nem keresztényként gondolkodik erről a kérdésről és minden erejével szembefeszül Jézus feltámadásával. Nem hiszem el ugyanis, hogy valaki pusztán a "tények tisztelete" miatt érvel a feltámadás ellen. Sokkal többről van itt szó. Mindannyian érezzük a bőrünk alatt, hogy a feltámadás nemcsak magáról a feltámadásról szól: ha ugyanis valaki levonja azt a következtetést, hogy Jézus feltámadt a halálból, abból túl sok minden következik, amit viszont elkerülni igyekezhet. Egyszerűbben szólva, ha az ember egy gondolkodási folyamat nyugvópontjaként nagyobb valószínűségnek látja a feltámadást, mint minden más magyarázatot, úgy nincs oka arra, miért ne legyen keresztény.
És ebből nekem megint megjelenik egy újabb probléma, ami viszont az ilyen viták súlyát gyengíti meg. Nem hiszem ugyanis, hogy Isten bármikor is megengedné olyan perdöntő érv felbukkanását, ami jelentősen plauziblissé, csaknem tagadhatatlanná tenné Jézus feltámadását. Ahogy azt sem hiszem hogy a szkeptikus oldal ledob majd egy atombombát ebben a kérdésben, ami minden további lehetőség és felvetés előtt bezárja az ajtót. Ha jönnek is erős szkeptikus érvek, azokra a vitában előbb-utóbb születnek keresztény válaszok - amire persze újabb ellenérvek érkeznek és azok újabb keresztény feleletekhez visznek... Másként fogalmazva úgy vélem, a mérlegnek mindig középen kell maradnia. A vita lezáratlan és az is marad. A keresztény hit természetéből fakad, hogy Istenhez nem lehet eljutni pusztán kognitív úton valamiféle kérlelhetetlen logikai gondolatmenet kapcsán - mert a bennünk kiformálódó hit megszületése sosem úgy történik, hogy azt "beleérveljük" a másik emberbe. Nem véletlenül mondta annak idején Spurgeon, hogy felesleges a fejet tömni, ha a szívet szeretnénk megnyerni.
És mégis, mindenképpen van annyi haszna az ilyen vitáknak, hogy segítsenek a mérleg középen tartásában, felhívják a figyelmünket számos izgalmas részletproblémára és újra rávilágítsanak arra, melyek azok az igazán elementáris kérdések, melyek köré akkor is megszervezzük az életünket, ha soha le nem zárjuk ezeket. Úton lenni sokszor magával ragadóbb, mint megérkezni.
