Erotikus kérdések...

Hodász András új videójában már egy új Hodász András beszél: egy olyan ember, aki nem is nagyon rég katolikus atyaként állt egy közösség élén - most pedig már önmagát homoszexuálisnak vallja és ahogy az kiderül, már párja is van. András nagy utat tett meg, a kérdés azonban nem ez, hanem hogy merre megy. És a még nagyobb kérdés: mi keresztények merre megyünk a szexuálerkölcsi prioritásainkban?

Ha valaki kisebb-nagyobb figyelemmel követi a keresztény podcastok, blogok, médiafelületek világát, esetleg szívesen tölti az idejét viták és eszmecserék átolvasásával, meghallgatásával, megnézésével, lehetetlen hogy ne vette volna észre, hogy a keresztények rengeteget beszélnek az LMBTQ mozgalomról és általában a homoszexualitásról. Ezt én értem is, meg nem is. Tudom, hogy külföldön egyházak szakadnak szét emiatt és egyébként maga az LMBTQ mozgalom is harsányan képes kikönyökölni minél több mikrofonnál magának a helyet. 

Hodász András videójára érkezett időközben reakció Szabados Ádámtól, amire már viszontválasz is született Andrástól komment formájában. Kettőjük esetében ez érthető, hiszen András szólította meg Ádámot - ilyen helyzetben én is reagáltam volna. Mivel ebben a vitában alapvetően Ádám oldalán állok - egyszerűen a Biblia sehogyan nem hagy mozgásteret a homoszexualitás kérdésében -, nem kívánom megismételni az általa leírt érveket. Csak egyetlen kitérőt akarok most tenni arról, hogy Jézus idejében nem ismerték a hűséges homoszexuális kapcsolatokat. Őszintén szólva, ez nekem nehezen hihető. A hellén-római kultúra, ami a homoszexualitást sokkal változatosabb formákban is elfogadta, mint a mai (gondoljunk például a pederasztiára, amikor egy felnőtt férfi egy fiatal kamaszfiút bevezetett a szex rejtelmeibe), ahol nem megtűrt, hanem általánosságban kívánatos volt a férfiak közötti intimitás, és ahol a meghitt barátság velejárója is lehetett - szóval egy ilyen közegben ne fordult volna elő a kitartó homoszexuális szerelem? Nehezen hiszem. Tény azonban, hogy Pál valóban nem tér ki minden variációra, és többnyire a kultikus prostitúciót, a kéjrabszolgaságot és a pederasztiát lehet azonosítani írásaiban, ami a homoszexualitást illeti. Ezzel együtt is kevéssé plauzibilis, hogy a három világ határán álló Pál (görög műveltséggel, zsidó háttérrel, római polgárjoggal), aki az egyik legrangosabb egyetemen tanult Tarzoszban, és aki missziójában kifejezetten a pogányok felé orientálódott, semmit ne tudott volna a saját kora bevett szexuális szokásairól.

De legyünk most megengedők! Tényleg nem tudjuk biztosan, hogy Pál nem ismerte a hűséges homoszexualitást vagy ismerte, csak nem írt róla külön. Akár előbbi, akár utóbbi a helyzet, itt egy hiányállapottal állunk szembe: érdemes-e azonban egy egész intim életformát, szexuáletikát és bibliamagyarázatot ráépíteni arra, amit nem tudunk? Egy másik példát is említek, ez pedig Jézus gyermekkora. Szinte semmit nem tudunk róla, leszámítva a születéstörténetet és egy kis epizódot Krisztus tizenkét éves korából. De vajon mit csinált Jézus öt évesen? Hát tíz évesen? És amikor betöltötte a tizennyolcat? Szabad ezen gondolkodni! Ezt tették az apokrif gyermekség-evangéliumok szerzői is. Az így keletkezett archaikus szövegek néhol mulatságosak, néhol bizarrak, néhol egyenesen feláll az ember hátán a szőr, amikor olvassa őket - főleg a gnosztikusokra emlékeztető teológiai kifacsarodások okán. Az igazság az, fogalmunk sincs milyen volt a gyermek és kamasz Jézus. De akkor erre a tudáshiányra nem jó építeni egy egész teológiát. Vannak apokrif gyermekség-evangéliumok, de tudtommal nincsenek gyermek-Jézus teológusok és a kamasz-Jézus köré épülő teológiai mozgalmak vagy gyülekezetek. A hiányra nem jó épületet felhúzni - azt csak biztos alapra lehet.

Ezt szerettem volna elmondani Hodász András videója kapcsán, most azonban leteszem ezt a fonalat. Mert ha elkezdenék reagálni András kijelentéseire, akkor egy soha véget nem érő bejegyzést kellene megírnom megint ugyanarról, amiről már én is írogattam itt, és amivel érzésem szerint az egyház túl sokat képes foglalkozni. Igazság szerint ez egyszerre érthető és érthetetlen. Azt értem, hogy a téma az asztalon hever és jelentősen átstruktúrálja a nyugati világ arculatát. Erre a nyugati kereszténységnek valahogyan reagálnia kell. Az egyház viszont úgy működik egyfajta jelerősítőként ebben a kérdésben, hogy egyébként lennének ennél fontosabb dolgai is - akár a szexuáletika területén. Nem hiszem, hogy van olyan keresztény vagy nem hívő ember, akinek még újat tud mondani az egyház LMBTQ-ügyben: az az üzenet, hogy a hagyományos kereszténység ellenáll mindenféle melegségnek, már világosan átment a közbeszédbe. Cikkek, podcastok, videók, könyvek állnak sorban ezügyben, ezek mögött vannak szociológiai, biológiára hivatkozó, kifejezetten teológiai, genetikára rámutató, társadalomlélektani tanulmányok és személyes életutak ismertetései is. Ha valaki LMBTQ-kérdésekben kíváncsi az egyházak véleményére, most már azért van mivel eltöltenie az idejét, csak győzzön az interneten felhalmozott anyagokkal foglalkozni! Van azonban a szexuális erkölcsben legalább két olyan terület, amit a homoszexualitással kapcsolatos dilemma túltolása jelentősen háttérbe szorított - pedig szerintem sokkal akutabb kérdések, és ezerszer inkább a húsunkba vágnak, mintsem az LMBTQ probléma. 

Az egyik a keresztények körében mára gyakorlatilag elfogadott házassági válás kérdése. Amikor én fiatalabb voltam, egyenesen botránynak számított, ha hívő emberek elváltak egymástól. Nem is igazán fordult elő ilyesmi, pedig akkor is megvoltak a feszültségpontok férj és feleség között, és semmivel sem számított az együttélés egyszerűbbnek a maihoz képest. Később már hallani lehetett válásokról, de még mindig ritkább esetekben, és sokszor inkább csak utólag derültek ki ezek a történetek. Mára oda jutottunk, hogy hívő körökben semmi különös nincs abban, ha férj és feleség szétszakítja a kapcsolatukat, sőt már olyanról is hallottam, hogy a válás egyenesen előnyös lehet - hiszen egy elvált hívő jobban átérzi egy válni készülő tesó lelkiállapotát, így hatékonyabban tud segíteni... Számomra teljesen világos ez a tendencia, és persze lehet azt mondani, hogy most más világban élünk, ez egy érettebb közeg, az egyház végre "nem szól bele" abba mi történik a családi fészekben - a válás egyébként is magánügy. Ezer sebből vérző mondatok ezek, amelyekkel most nem akarok tételesen foglalkozni. A lényeg az, hogy a válásoknak soha nincs jó gyümölcse semmilyen szempontból sem. Ahhoz képest, hogy ez a jelenség a nyugati kereszténységben tendenciaszerű lett, jóval kevesebb reflektorfény vetül rá, mint az LMBTQ-kérdésre.

A másik szexualitást is érintő kérdés a fiatalok önmegtartóztatása, amivel ugyancsak alig-alig vagy partizánszerűen foglalkozunk. Az őszinte igazság az, hogy a Biblia nem mond szinte semmit a házasság előtti szexuális kapcsolat kérdéséről. Azt látjuk persze, hogy maga a szex az isteni terv szerint olyanok számára adatott örömszerzési-stresszoldási-szaporodási célt szolgáló lehetőség, akik egymással szövetséges viszonyban állnak - vagyis házasok. Mivel azonban egy zsidó fiúnak 18 éves koráig illett megnősülnie, a bibliai világban már 12-13 éves korban eljegyezték egymást a párok, és az eljegyzést is válólevéllel lehetett felbontani. Egy ilyen helyzetben a "várj a házasságig!" vagy az "élj önmegtartóztatásban, amíg meg nem találod a párodat!" jellegű felszólítások megtartása nem tűnik túl nehéznek. De mit csináljon az a ma élő, keresztény elköteleződésű fiatal, aki beláthatóan csak a harmincas éveihez közeledve tervezi a házasságot? Értem én, hogy neki az egyház többnyire odaszúrja az önmegtartóztatás felszólítását - többnyire olyan idősebb hívők, akiknek van párjuk és házaséletet élnek -, de ez borzasztóan kevés és elégtelen. Ahogy az is, amikor annyi a válasz, hogy "házasodjatok előbb": az átlagos egyházi statisztika világosan megmutatja, hogy nagyjából háromszor annyi lány van az egyházban, mint férfi. Vagyis az ilyesféle, félfogról odavetett "jótanács" legjobb esetben is csak a férfiak esetében jelenthet valamit - de akkor még nem beszéltünk az életkezdési nehézségekről, lakásproblémákról, hihetetlen anyagi kihívásokról. Egyszóval és röviden, a keresztény fiatalok jogosan várnak a náluk tapasztaltabb és felnőttebb hívők támogatására és valamiféle iránymutatására. Édeskevés annyit mondani, hogy "nézd itt ez és ez van leírva a Bibliában, csináld meg, mi majd imádkozunk érted a háttérben!". Bocsánat, de ez nem más, mint a saját gyermekeink és fiataljaink cserbenhagyása!

Ezek a kiragadott témák szándékosan a szexuális erkölcs területéről kerültek most ide. Azt szerettem volna kifejezni velük, hogy a tűzerőből, amit az LMBTQ-kérdés dogmatikai-egyházjogi vagy teológiai etikai vitatkozásába beleölünk, át lehetne csoportosítani hasznosabb területekre is. Nem arról van szó, hogy ne foglalkozzunk a homoszexualitással - de arról nagyon is szó van, hogy többet kellene gondolkodnunk és írnunk a fenti két terület kapcsán.

Tovább

Istencsapás?

Szomorú kimondani, de tulajdonképpen semmi különös nincs abban, ha Amerika bizonyos részein tornádók pusztítanak vagy végigsöpör arrafelé egy-egy hurrikán. Ez valahogy hozzátartozik az Egyesült Államok mindennapjaihoz, társadalmi életük egyik kelléke, habár házak összedőlését és emberek halálát nem lehet sehogyan sem megszokni. Az elmúlt hetekben azonban egymás után kétszer is kijárt az amerikaiaknak a természeti csapásokból, amikor a Milton és Helene hurrikánok haladtak végig nagyjából 3,1 millió háztartáson. Isten bünteti őket?

Az elmúlt hónapban sokat foglalkoztam Noé történetével és a vízözönnel, úgyhogy bizonyos értelemben nem esett nehezemre ráhangolódni a "duplahurrikános" hírekre. Még a sok víz is hasonló. A bibliai narratívát az értelmezők általában kétféle szemszögből szokták magyarázni: egyrészt az ítélet és helyreállítás fogalompárokkal, másrészt pedig a teremtett rend feloldódásával, ahogyan a világba visszatér az őskáosz. Amerikában első látásra mintha mindkettőt együtt szemlélhetnénk: lesújtottak odafentről és ez káoszhoz vezetett. Érdemes azonban észrevenni, hogy senki, aki kicsit is ismeri a bibliai özönvíz-sztorit, a történteket nem magyarázza természeti katasztrófaként. Hagyjuk most mi és hogyan történt a valóságban, de azt biztosan kijelenthetjük, hogy a Szentírás nem akarja úgy beállítani az egészet, mintha a globálisnak tűnő áradás egyszerűen természeti katasztrófa lett volna: mert nem is az volt. Világos, hogy istencsapás áll az események hátterében, habár a szöveg nem egy dühöngő és a mérgét kiadó Isten képét mutatja, hanem sokkal inkább egy csalódottnak tűnő és szomorú istenséget - természetesen abszolút antropomorf beállításban.

Miért írom mindezt? Nos, többek között az özönvíztörténet miatt is hajlamosak vagyunk keresztényként úgy értelmezni a Milton és Helene hurrikánokhoz hasonló eseményeket, mint amelyekben a Jóisten valahogy lesújtani és odapörkölni kíván az adott nemzetnek. Mintha minden természeti katasztrófa magától értetődően egy szellemi-mennyei forrásból kiinduló földi fenyítés lenne. Innen már csak egy lépés kérdése, hogy kitaláljunk valamiféle indokot, amelynek köszönhetően az amerikaiak "megérdemelték", ami történt velük. (A "megérdemelték" jelzőt esetleg azokra a szerencsétlenekre lehet mondani, akik a többszöri felszólítás ellenére is a házaikban maradtak, és ezzel a saját életüket kockáztatták.)

Noé sztoriját elemezve azonban helyesen írja Tremper Longman és John Walton, hogy ez nem egy tanító történet egy univerzális alapelvről, miszerint minden katasztrófa mögött isteni intervenciót kell feltételezni. Ez a gondolat csak akkor vethető fel jogosan, ha biztos tudásunk van olyan "tekintélyes hangról", ami az adott katasztrófát így értelmezi nekünk. A bibliai történetben persze megszólal ez a tekintélyes hang, hiszen Isten ítéletként és következményként tálalja az áradó vizet. A manapság előforduló cunamik, árvizek, szökőárak, tornádók pusztításakor azonban aligha halljuk ezt a "tekintélyes hangot" - ami persze nem azt jelenti, hogy Istennek fogalma sincs arról mi történik, csak nem feltétlenül közvetlen okozója az eseményeknek.

Az az igazság, hogy alaposan feldúltuk ezt a bolygót. Beleköptünk a levesébe, kizsigereltük az erőforrásait és átszabtuk az arculatát. Nem vagyok viharszakértő, tornádóvadász vagy meteorológus - csak a kiszolgáltatott átlagember viseletét hordom. Mégis el tudom képzelni, hogy az általunk megrontott és tönkretett valóság most fordul egyre jobban ellenünk. Ha valaki nagyon világvégeváró-típus, még hozzáteheti ehhez azt az eszkatológiai gondolatot, hogy az ilyen természeti jelenségek a világ "szülési fájdalmai", ahogyan közeledünk valamiféle végkifejlet felé. Ám mindehhez nincs szükség isteni kéz lendülésére, hiszen ha ez igaz, csak azt aratjuk, amit vetettünk - és az történik, aminek történnie kell. Nem műveltük és őriztük jól a kertet és most mindnyájan valamiféle katasztrófaturistákká váltunk ebben a világban. Amit látunk, az tehát nem feltétlenül istencsapás, hanem inkább embercsapás: amikor az ostor a saját hátunkon csattan. Azt hiszem, nem most utoljára.

Tovább

No woman, no cry...

Ha átgondoljuk a teljes keresztény egyház nemiséget illető megoszlását, kétségkívül azt kell mondjuk, a hívők többsége a gyengébbik nemhez tartozik. Azaz, több a nő, mint a férfi. Ez a tény sokféle kérdést felvet, de talán nincs még egy olyan, ami annyira megosztó lenne, mint a nők papi, lelkészi vagy tanító szerepbe helyezése. Nem tudom miért, de az elmúlt napokban ez kétszer is szembejött velem. Mindkétszer férfiak részéről, akik tiltakoztak a nőkkel szemben.

Talán úgy illendő, hogy első körben "házon belül" söprögetek. A pünkösdi mozgalom a huszadik század első évében indult el a híres Azusa utcai ébredés keretében, egy kis utcából Los Angeles-ben. Hosszú lenne csak a kivonatát is leírni az ott zajlott eseményeknek, azonban a felvetett téma szempontjából most az a jelentős, hogy a pünkösdiek bizony nőket is odaengedtek a szószékre, akik valamiféle értelemben tanították a gyülekezetet. Később aztán a pünkösdi egyházban világosan megtiltották és ellenezték a női lelkészkedést és tanítást - ma pedig nagyjából az a helyzet, hogy jelentős enyhülés látszik ezen a területen. Ismerek egyházon belül lelkészhölgyet és tanítót is, akikkel egyébként az égvilágon semmi gondom nincs.

Ha teszünk egy pici kitekintést a többi felekezetre, a baptista egyházban nincsenek igazán női lelkészek-tanítók, míg az evangélikus és református egyházban kifejezetten sok hölgy juthat ilyen szerephez. A nagy vita persze a katolikus egyházban zajlik mostanság, ahol szigorúan csak cölibátusban élő férfiakat szentelnek papoknak - de a "teljes papfogyatkozás" miatt nagyon is felmerült a női papok és női tanítók kérdése. Mindezt azért is vetem fel, mert a napokban halt meg az egész kérdéskör egyik heves ellenzője az anglikán egyházban - az amerikai püspök Jack Iker. Bevallom, mivel nem igazán vagyok képben az anglikanizmusban, nem hallottam még az úriemberről, de mint kiderült, a nők felszentelésének egyik kifejezett bírálójaként volt ismert. Iker persze a teológiai liberalizmus és progresszió ellen is küzdött, konzervatív látásmódjának azonban az is része volt, hogy a nők ordinációjával szemben definiálta önmagát. Erről például ezt is mondta: 

"Ez nem a nők ellen szól, ez egy teológiai látásmód. Úgy gondoljuk, hogy a nők felszentelése (...) alapvető szakítást jelent az apostoli hagyományokkal és a bibliai tanítással."

Vagyis Iker úgy vélte, hogy az apostoli hagyományok és tanítások része, hogy a nőknek csend a neve, ami a tanítást és lelkészi-papi hivatást illeti. Mondani sem kell, a viták pont ebből indulnak. Szerintem nagyon fontos az ilyen kérdésekben, hogy ne pusztán egy-egy bibliaverset vagy szakaszt nézzen át az ember, hanem amennyire lehetséges, a Szentírás teljes kontextusában, a férfiről és nőről vetített képének egészében próbálja elhelyezni a problémát - figyelembe véve azt a sajátos körülményt is, hogy az egész Biblia egy erősen patriarchális légkörű valóságban született.

Tudjuk jól, hogy a tiltás hátterében főként az első korinthusi levél nőket istentiszteleten szabályozó passzusai állnak - nem csak ezek a versek, de ez talán a locus classicus forrás. Ahogy a kortörténetből sejthető, ebben a közösségben a nők bekiabálással, hangos fecsegéssel is zavarhatták az alkalmat - Pál pedig azt írja, hogy nem engedi meg a nőknek a megszólalást a gyülekezetben. Ha nem értenek valamit, kérdezzék meg otthon a férjüket. A nőnek nem illik az ekklésiában beszélnie - írja a szöveg. Na már most, a görög ekklésia kifejezést a katolikus fordítások az "Egyház" (nagybetűvel!) szóval adják vissza, ezzel is azt sugallva, hogy itt az egész egyetemes egyházról van szó. 

Ennek viszont szerintem legalább két dolog ellentmond. Egyrészt, az ekklésia kifejezést minimum háromféle értelemben használja a teljes Biblia: mint népgyűlést, azaz emberek összeverődött csoportját minden szakrális célzat nélkül, másrészt a helyi gyülekezetre alkalmazza, harmadrészt néha a teljes kereszténységre. Utóbbira használja egyébként ritkábban, sokkal gyakoribb az első kettő előfordulása. Másrészt, tudjuk jól hogy a páli levelek erősen szituatív jellegűek, vagyis azért íródtak, hogy lokális problémákra megoldást adjanak. Persze levonhatunk belőlük objektívabb tanításokat is, de mégis fontos észben tartani, hogy a levelek jó része reagálni kíván valamilyen helyi jelenségre. Ha ez igaz, akkor nehéz elképzelni, hogy miközben Pál a korinthusi közösség kisiklásait teszi rendbe, egyszercsak  "kiszól" és egy félmondat erejéig a teljes Világegyházra vonatkozó kijelentést tesz.

Különösen azért, mert volt legalább egy olyan munkatársa, aki nőként tanítói szerepkörben is funkcionált. Ugye mindenki sejti, hogy itt Priscilláról van szó, aki a férjével együtt látott el ilyesféle feladatokat. Hovatovább éppen Pál említi azt is, hogy "Kirsztusban nincs többé sem nő, sem férfi", amivel természetesen nem a nemek megszűnésére gondol, hanem az egyházon belüli felesleges demarkációs vonalak felszámolására. Ezt egyébként már Jézus is elkezdte, amikor nőket tanított, akik a lábaihoz ülve hallgatták és a tizenkét férfi tanítványa mellett női tanítványai is voltak.

Egyébként mindezektől eltekintve is számomra furcsa, hogy a hölgyeket miért kellene kizárni bármilyen feladatkörből. Tudjuk azt jól, hogy a Szentírásban voltak prófétanők, női tanító, de még női bíra is. Miért lenne a férfi primátusa, hogy csak ő adhatja tovább azt, amit Istenből megértett vagy amit Isten közölt vele? Ha prófétaként az "isteni üzeneteket" kommunikálhatták a nők - és gyanítom, ezzel valamiképpen tanítottak is -, akkor más módon miért ne tehetnék? Ezt nem teljesen értem. A legfontosabb azonban, hogy az olyan nők teljes kizárásával, akik láthatóan képességet és tehetséget kaptak az ilyesmihez, az egyház a saját maga dolgát nehezíti meg. A kereszténység kétharmada heverhet parlagon, ha a hölgyekbe belefojtjuk a szót.

Tovább

Spingyülekezetek és spinpapok

Olvasok egy remek könyvet a spindiktátorokról, melyet ráadásul olyan szerzőpáros alkotott, akiket talán ritkán fúj össze egymással a szél: egy orosz közgazdász (Szergej Gurijev) és egy amerikai közgazdász-politológus (Daniel Treisman). Mondani sem kell, bár mindketten szakmai jellegű érvelést és gondolatokat vetnek fel, azért bőven rendelkeznek személyes tapasztalatokkal is a témáról. Azonban a spindiktátorokról szóló felvetés bennem is felhozott néhány kérdést - például olyanokat, hogy létezhetnek-e "spingyülekezetek", ahol "spinlelkészek" végzik a feladataikat a nekik adatott hatalom kontextusában?

Gondolom, ha valaki még soha nem hallotta a spindiktátor kifejezést, elsőként talán azt szeretné megérteni, egyáltalán miről van szó. Nos, nehéz dolgom lesz, ha egy blogbejegyzésben akarom az egész könyvet bemutatni, ezért csak a tények summázatára vállalkozom. Kezdjük talán azzal, hogy mindenki hallott már diktátorokról, azaz olyan despotikus hajlamú politikai vezetőkről, akik a saját országukat rémuralom alatt tartják és erőszakos eszközökkel próbálják bebiztosítani a hatalmukat. Ilyen "klasszikus" diktátorokat sokat találunk a 20. századi történelemben - a legismertebbek természetesen Adolf Hitler vagy Sztálin, de ott van Mao-Ce Tung vagy hogy mondjunk egy kisebbet, a romániai Nicolae Ceausescu. 

A könyv szerzői ezekre a tipikus diktátorokra és az általuk fenntartott rendszerre a félelemdiktatúra kifejezést alkalmazzák. A legtöbben valószínűleg már ennyiből is sejtjük, milyen paraméterek állhatnak ennek a szónak a hátterében. A félelemdiktatúrában a diktátor a félelem fenntartása révén uralkodik: sokszor nyúl erőszakos eszközökhöz, például a nyilvánosság előtt végez ki embereket, vagy fizikai veréssel fenyíti meg őket. Gyakoriak a politikai gyilkosságok, de enyhébb esetben is jellemző, hogy a politikailag nemkívánatos személyeket bebörtönzik. Természetesen a félelemdiktatúrák át vannak itatva a cenzúra mindenféle technikáival, így jellegzetesek a könyvégetések, szerkesztőségek bezárásai és persze a teljes médiafelügyelet. Ehhez kapcsolódik még az agresszív propaganda, amely népszerűsíti a Vezért és az eszmét, megvetően nyilatkozik minden liberális demokráciáról és próbálja akár meggátolni azt is, hogy nemzetközi szintről jelentős információk bejussanak a diktatúra falai közé. Jó példa erre a "szépséges" csomagra Kim Dzsongun és Észak-Korea.

A bevezetőben említett könyv szerzőpárosa nem tagadja az ilyesféle nyílt diktatúrák erejét és borzalmait, de állításuk szerint a 21. századra ezek a rezsimek jelentősen megkoptak - mert a hatalom megtartása szempontjából kevéssé tűnnek ma már szalonképesnek és hatékonynak. Főleg, ha van hozzájuk képest sokkal jobb alternatíva - és ezt az alternatívát nevezzük végső soron spindiktatúrának. Az ilyen típusú országok száma statisztikailag is igazolható módon megemelkedett mára a félelemdiktatúrák és az igazán demokratikus országok kárára! Nem akarom most hosszasan ecsetelni mi is a spindiktatúra definíciója és hogyan jött ki ez a matek - ha valaki kíváncsi a részletekre, olvassa el a könyvet, nem fogja megbánni! A lényeg most az, hogy a spindiktatúra alapvetően nem a félelemkeltés, hanem a megtévesztés révén próbál működni. Úgy fegyelmez, hogy kerüli a nyílt erőszakot: így például nem megvereti az ellenségeit, hanem bizonyos okokra hivatkozva mindig rájuk küldi az adóhatóságot. Nem felgyújt egy egyetemet, hanem számokra és adatokra hivatkozva bezáratja. Nem megtiltja az ellenzéki sajtó működését, hanem korlátozza és nehézzé teszi. No és persze mindeközben elbábozza a demokráciát, a szólásszabadságot és a fair választásokat. 

Az elmúlt évtizedek politikai áramlatai sorban felszínre hozták a spindiktátorokat - mint amilyen Erdogan, Trump vagy éppen a könyv szerint Orbán Viktor is -, akik egymáshoz elképesztően hasonló taktikai megoldásokkal kormányozták a saját országaikat. Kellemes szociálpszichológia vita bontakozhatna ki arról, milyen folyamatok járultak hozzá ezeknek a vezetőknek a színrelépéséhez. A könyv statisztikáiból kiderül, hogy a félelemdiktatúrákból a spindiktatúrákba való átmenet akár képes továbbhaladni egy nyílt demokráciába is - de persze nem valószínű, hogy ez meg is történik. Sőt, éppen Putyin esetében mintha azt látnánk, hogy az általa működtetett spindiktatúra egyre inkább kezdene "visszahajolni" a klasszikus félelemdiktatúrába: nemcsak a háborús pusztításra gondolok most, hanem a tüntetők tömeges letartóztatására vagy éppen ablakokból véletlenül kipotyogó, rendszerkritikus emberekre...

Az egész autokrata spindiktatúra-koncepciót talán Orwell egyik mondása foglalja össze a legszemléletesebben az 1984 című művéből:

"A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk."

Bevallom őszintén, én a spindiktátorságot egyfajta politikai lelkiségi irányzatként is tudom magamban azonosítani. Egyszerűen vannak olyan típusú emberek, akik nemcsak tehetségesek (már ha azok egyáltalán), hanem kényszeresen ragaszkodnak ahhoz, hogy minden lehetőleg úgy történjen, ahogyan ők szeretnék. Viszont elég belátóak és intelligensek, hogy a saját akaratukat ne direkt és otromba eszközökkel kényszerítsék a népre - abból csak vérontás és nemzetközi felháborodás lehet -, hanem sokkal finomabb hatalomtechnikai eszközökkel.

Ha igazam van és a spindiktátorság valamiféle lelkiség is, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, az egyház (mint a lelkiségek egyik fő terjesztője) mennyire felvevőpiaca az ilyesminek? Valószínűleg nagyon is az. Autokrata emberek persze mindenhol lehetnek, de az egyház eleve lelkiségek köré épül, még a "száraz" teológiai irányzatok is rendelkeznek lelkiségi jelleggel. Ráadásul az egyházban relatíve gyorsan lehet "vezetői pozícióba" kerülni, a kisebb felekezetek esetében még inkább. A neoprotestáns irányzatok - baptizmus, pünkösdizmus, szabadkeresztény vonal - a teológiai karokon képeznek lelkészeket, de (tudomásom szerint) nincs szigorú feltételekhez kötött rendszer, megszerzendő jogosítványokkal, miszerint ennyi és ennyi szolgálati év után szentelnek fel valakit lelkésznek. Legáció, azaz kiküldés egyházi helyekre persze létezik, de az igazság az, hogy ha elvégezted a teológiát, akár máris vezetői pozícióba kerülhetsz! Ez a dolog a kisegyházak mozgalmi múltjából is ered - hajdanában még a tanultságot se várták el a lelkészektől, elegendő volt az elhívás és a puszta lelkesedés. (Ma már szerencsére a helyzet azért ebben pozitívan változni látszik!) Ha jól sejtem, a nagyobb egyházakban létezik "szamárléta", amit végig kell csinálnia egy kezdő papnak - de ott meg örülnek lassan, ha akárki jelentkezik a szemináriumra.

A helyzet tehát az, hogy valós lehetőség a "spingyülekezetek" létrejötte "spinpapokkal" és "spinlelkészekkel" - hogy picit kicsavarva adjam vissza a könyv egyik alapkifejezését. Nem állítom, hogy ez most az egyházak legnagyobb problémája, de a tekintélyelvű vezetés mégis állandó kihívás és visszatérő probléma - ahogy időről-időre a felszínre is kerül. Néha az az ember benyomása, hogy csak szerencse kérdése, milyen lelki alkatú ember kaphat szócsövet és ezáltal hatalmat magának: egy autokrata beállítottságú, még rosszabb esetben kifejezetten diktátor-típus vagy a nyílt és szabad meggyőződést támogató személy.

Tovább

Borsószem

Megint konfliktus van a közel-keleti régióban, Irán bombázza Izraelt, Izrael háborúzik Libanonban, Amerika figyelmeztet, vagyis mindenki odamondogat a másiknak és jobban tudja, hogy kinek mit kellene tennie, lépnie, döntenie. Eközben persze szakadatlanul zajlik az immáron évek óta tartó orosz-ukrán konfliktus, és megy a területi vita. A nehezen kibogozható geopolitikai helyzetekhez a keresztények is hozzájárulnak a véleményeikkel, de néhány napja mégsem az egyház hangja, hanem egy író gondolatai ragadták meg a figyelmem arról, miszerint kellő távolságból nézve a háborúink értelmetlen zagyvaságnak tűnnek. De ehhez tényleg kellő kell legyen a távolság!

Mondanám, hogy az olvasó végezze el a most következő kísérletet, de gyakorlatilag olyasmit kérnék, amit nem lehet teljesíteni. Ezért inkább úgy fogalmazok, mindenki csak gondolatkísérletként tekintsen az alábbiakra. Tehát: vegyünk egy szem borsót és fogjunk kézbe egy kést! A késsel próbáljuk a borsószemet nagyjából száznyolcvan darabra felosztani. Nem kell, hogy ezek a darabok egyforma méretűek legyenek, sőt erre ne próbáljunk törekedni sem. Nos, tegye fel a kezét, akinek sikerült a kísérlet, és eredményesen felszabdalta a borsót száznyolcvan darabra! Ilyen pedig nincs. Abszurd volt a kérés.

A valóság abszurdabb. Megfelelő távolságból nézve pontosan ez történik a világunkban. Egy érdekes tanulmány szerint bár a történelem során folyamatosan változott az országok száma, és persze nem feltétlenül egyértelmű mindig mitől lesz egy ország valójában ország, azt kell mondanunk, hogy nagyjából 180 és 200 közé tehetjük ma a Földön található országokat. Vagyis, ha a valóságnak többé-kevésbé megfelelő perspektívából és távolságból szemléljük a teljes emberiséget, az a "borsószem" amelyen élünk, keresztül-kasul van szabdalva politikai-vallási-társadalmi indokok mentén. És a borszószem egyik icipici régiójában élők közül mindig vannak olyanok, akik majd' megőrülnek azért, hogy a borsószem egy másik, adott esetben még kisebb területét bekebelezhessék. Például azért, mert a saját nemzetüket előrébbvalónak vélik a másikénál, a saját eszméiket, életfelfogásukat, világszemléletüket magasabb rendűnek a többiekéhez képest. Amikor annak idején Amerika lerohanta Irakot, szerte az interneten terjedt egy fotó, melyen B-52-es nehézbombázók tonnaszámra szórták a bombáikat. A kép felirata magyarul ez volt: "ha te nem jössz a demokráciához, majd a demokrácia megy el hozzád".  A homo sapiens, vagyis saját meghatározásában a "bölcs ember" tulajdon fajtársait a halálba küldve küzd a borsószemért. Ha mindezt a drámát űrbeli távolságból szemléljük, szükséges beismernünk, kedves embertársaim, hogy tiszta hülyék vagyunk.

Kérdés persze, hogy indokolt lehet-e ez a perspektívaváltás? Aki kicsit is foglalkozott a huszadik századi teológiával, már biztosan találkozott annak legnagyobb alakjával, azaz Karl Barth-tal. Bevallom őszintén, sosem voltam "barthiánus" teológus, fenntartásaim vannak az általa képviselt dialektikus teológiával, mégis van abban valami megkapó, amikor Barth kerek perec kijelenti: "Isten a mennyben van, te pedig itt a földön. Ennek az Istennek a kapcsolata ehhez az emberhez és ennek az embernek a kapcsolata ehhez az Istenhez - számomra ez a Biblia témája és egyben a filozófia summája." Persze a menny-föld távolsághoz hasonló szerepel a Szentírásban is (lásd a Péld 5,20-at), valamint Barth itt egy különleges dolog, a Biblia értelmének megfejtése kapcsán próbálta érzékeltetni ezt a hatalmas szakadékot. Szerinte az igehirdető, a hitoktató vagy éppen a lelkigondozó valójában óriási, beláthatatlan távolságra tartózkodik Istentől (ezt az állapotot nevezi diasztázisnak, azaz szétválasztásnak), ezt a mélységet pedig csak Isten képes áthidalni a Biblia segítségével. A lényeg azonban most a perspektíva: nemcsak az űrből, hanem az Isten szemszögéből is érdekes látvány lehetünk.

Akárhogyan is van, a borsószem-hasonlat a naivsága ellenére is megállja a helyét, sőt a méreteket tekintve még túlságosan nagyvonalúnak nevezhető. Félelmetes belegondolni mennyi erőszak, civakodás, területekért és befolyásért folyó küzdelem miatt zubogott hektoliter számra a vér - csak azért, hogy a borsószem egy pici szegmense valaki birtokába kerüljön.

A kozmosz elképesztő nagysága és benne az ember elképesztő kicsisége csüggesztő gondolat az egonknak. Persze túl lehet hangsúlyozni a jelentéktelenségünket is, elmenni egészségtelenül abba az irányba, hogy kozmikus méretben alulbecsüljük magunkat - de ahogy látom, nem ez a veszély fenyegeti a többséget. Úgyhogy néha jó azért belegondolni, kik vagyunk valójában, hol vagyunk valójában, mekkorák vagyunk valójában, és végső soron milyen indokok miatt öljük halomra egymást. Elcsépelt és frázisszerű talán ez a "milyen kicsik vagyunk" gondolat, de ha a háborúinkat csak "belülről" vagyunk hajlandók látni és nem "felülről", mindig fogunk elég indokot találni hozzájuk. Nem szeretem a bűnöket katalogizálni, de eddig is a büszkeséget tartottam közülük a legostobábbnak. Hiszen ha kellő távolságból nézve pusztán borsószem a világunk, akkor mik vagyunk benne mi magunk? És ha ezt belátjuk, mire szeretnénk igazából büszkék lenni?

Tovább

A fatalizmus fanatizmus (4)

Ha valaki olvasgatja a teológiai determinizmusról szóló kis sorozatomat, minden bizonnyal kiszúrta, hogy még adós vagyok az egész magjában található három alapvető kifejezés körüljárásával. Bár ez nem egy teológiai kisesszé vagy dogmatikai kézikönyv, hanem csak egy blogfelület, mégis szeretném ha picit megnéznénk ezt a három pontot - mert itt válhat radikálissá a gondolat, hogy Isten nulla szabadságot ad az embernek...

Gyanítom minden bibliaolvasó érzékeli azt a kettősséget, ami az egész Szentírásban a szabad akarat és a determinizmus állandó feszültsége miatt meglapul a sorok között. Van tehát Isten szuverén akaratának köszönhetően elrendelés is, de van az ember teremtményi létében szabad akarat és döntési képesség is. A legérdekesebb textusokban azt találjuk, hogy Isten szuverenitása és az emberek felelőssége összetalálkozik egymással. Ilyen például, amikor Péter a pünkösdi beszédében ezt mondja Jézusról: " miután Isten elhatározott szándékkal és előzetes tudással nektek Őt kiadta, ti törvényszegő kézzel keresztre szegeztétek és megöltétek" (Csel 2,23). Ha jól megfigyeljük, ebben a kis mondatban egyszerre van jelen az isteni elhatározás és az emberi gonosztett. A kettőt így foglalhatjuk össze:

1. Isten kezdeményez.
2. Az emberek felelősek azért, hogy megtérjenek és képesek ezt elfogadni vagy elutasítani.

A deizmusba hajló istenkép teljesen elhalványítja az elsőt, a szigorú determinizmusba hajló teológia pedig a másodikat. A Szentírás viszont egyiket sem játssza ki a másik javára. Az egyháznak szerintem egyszerre kell hangsúlyoznia Isten szuverenitását és az ember döntési képességét - ebből következően felelősségét is. A szélsőségesen determinisztikus teológia azonban túlhangsúlyoz három fogalmat, ami köré az egész gondolatmenete épül. 

Az első ezek közül az előretudás isteni képessége. Szerintem ezt nem kell túlmagyarázni: az idegen szóval preszcienciának nevezett tulajdonság mindösszesen azt jelenti, hogy Isten mindentudása révén nyilván azt is tudja, hogy az emberek hogyan fognak dönteni egy adott helyzetben vagy kérdést illetően. Itt persze az azonnal adódó dilemma úgy szól, hogy az előretudás okozó jellegű-e, azaz elő is idéz valamit az a körülmény hogy Isten tudja az adott dolgot? És ha igen, ez felmenti a résztvevőket a felelősségük alól? A válasz nyilván az, hogy nem menti fel - a Biblia nem tekinti Isten előretudását olyan tényezőnek, ami csökkenti az ember felelősségét. Isten előre tudta, hogy a Fiát meg fogják ölni, Krisztus halálát a keresztény hit szerint évszázadokkal annak bekövetkezése előtt előre jelezték az ószövetségi szövegek - de ez nem csökkenti a kivégzésben részt vevők felelősségét. 

Szemléletesebb példa a Máté 11,20-24, ahol Jézus három városra mond kemény ítéletet, a szövegben ugyanakkor illusztrációs célból két másik város neve is előkerül: Tírusz és Szidón. Figyeljük meg, hogy Jézus nemcsak arról tud, mi történt ebben a két városban a múltban, de még azt is tudja, mi történt volna velük ha nem térnek meg. A spanyol jezsuita Luis de Molina ezt nevezi "köztes / közbülső tudásnak" (scientia media) - tehát Isten tudása még a lehetségesen bekövetkező forgatókönyvek ismeretére is kiterjed. Viszont ebből akkor az is következik, hogy vannak ilyen forgatókönyvek, az előretudás pedig valószínűleg nem lehet okozó jellegű abban az értelemben, hogy megszünteti az emberi szabadságot!

A legismertebb kifejezés persze az eleve elrendelés, amit képtelen lennék itt most tételesen és teljes egészében kifejteni. Számos szövegrész beszél arról, hogy Isten előre elrendelt dolgokat, sőt akár sorsokat (az egyik legismertebb az aranyláncként emlegetett Róm 8,29-30), ugyanakkor a szélsőségesen determinista logika mindig oda lyukad ki, hogy Isten leginkább az üdvösség kapcsán végzi ezt a megkerülhetetlen elrendelést. Azt hiszem itt van az idő egy kis Kálvin-idézethez:

"Eleve elrendelésnek nevezzük Isten döntését, amellyel önmagában elhatározta, mit akar, hogy történjen minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, egyeseket eleve örök életre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt. Mivel tehát mindenkit a két cél valamelyikére teremtett, azért mondjuk, hogy eleve elrendelt életre vagy halálra." (Institutio II., 3.21.5)

Világos beszéd: Isten elhatározta mi történjen minden egyes emberrel. Vannak, akik örök életre rendeltettek, mások pedig eleve mennek a lecsóba! Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, ez az egész kálvinizmus legvisszataszítóbb gondolata a legtöbb hívő ember számára, aki nem kálvinista. Nem kell nagyon magyarázni, ha nem finomítjuk a fenti gondolatot, akkor abból meglehetős egyértelműséggel az következik, hogy Isten tekintet nélkül az ember jövőbeli együttműködésére dönt az ember sorsáról. Vagyis teljesen mindegy mi mit teszünk, üdvösségre vagy pokolra jutunk? Nos, nem hiszem hogy maga Kálvin ilyen szögletesen gondolkodott volna - javaslom, hogy mindenki olvasgassa az általa leírtakat. Most csak azért ragadtam ki minden kontextus nélkül ezeket a mondatokat, mert többé-kevésbé itt definiálja magát a fogalmat.

Szerintem fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a predesztináció nagyon kevés esetben vonatkozik a Bibliában az üdvösségre. Lennox azt írja, mindösszesen három ilyen textus van: a Róm 8,29-30, az Efezus 1,5 és az Efezus 1,11-12. Ennek fényében erősnek tűnik, hogy az eleve elrendelés egy határokat nem ismerő és mindenre kiterjedő isteni determinizmus tanításává nőtte ki magát, ahol "minden molekula mozgását" is Isten szabályozza. Nem arról van szó, hogy tud ezekről, hanem arról, hogy a közvetlen irányítása alatt állnak - szól a radikális determinizmus.

Végül az utolsó idetartozó kifejezés a kiválasztás és a választottság, amely természetesen az "Istenhez tartozók" értelmében kezelendő. Választottaknak az újszövetségi korban teljesen hétköznapi módon a keresztény hívőket nevezték. Fontos megjegyezni, hogy ezt a kifejezést nem feltétlenül olyan értelemben használja a Biblia, hogy valaki jelöltek egy csoportjából kiválaszt embereket! Így például Isten a saját Fiáról ezt mondja: "Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!" (Luk 9,35). A választott szó nemcsak azt takarja, hogy egy nagy tömegből kiszelektálunk valakit, hanem a "különleges" vagy "kiváló" értelemben is használatos. Az Ószövetség gyakran nevezi egész Izraelt választottnak - ám ez nem azt jelenti, hogy szó szerint egész Izraelben minden ember hívő, vagy akkor a többi népből soha, senki nem lehetett hívő. 

Mivel nem akarom a bejegyzést a végtelenségig nyújtani, befejezésül még felhozok egy szövegrészt, mégpedig a Máté 22 példázatát, amely egy királyi menyegzői lakomáról szól. A sztori persze nagyon közismert minden bibliaolvasó számára: adott egy király, aki meghív a lakomájára vendégeket - a példázatban persze maga Isten ez a király, a lakoma pedig az üdvözült állapot. A legtöbb meghívott azonban elutasítja ezt a kedves invitálást, sőt olyanok is akadtak, akik egyenesen meggyilkolták a király szolgáit, akik a meghívást tolmácsolták. A király azonban nem adta fel, újabb szolgákat küldött, akik ezúttal az utcákra mentek, hogy mindenkit hívjanak akit találnak és megtöltsék a lakodalmas házat. A tanulság a történet végén így hangzik: "sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak". 

A példázatból kiderül, hogy a kiválasztás nem önkényes és nem is feltétel nélküli volt. A "hivatalosok" közül többen elutasították, amiből világosnak tűnik, hogy nem csupán maga a hívás, hanem az arra adott reakció határozta meg, ki lett végül kiválasztva. Vagyis a kiválasztás bizonyos világos feltételek teljesülése alapján történt. Egyértelmű, hogy a meghívás elfogadása maga nem volt érdemszerző cselekedet - semmi nem utal arra, hogy a meghívottak megérdemelték a részvételt. Ám végül az a körülmény, hogy ezek a vendégek választottak voltak, nem jelentette azt, hogy feltétel nélkül lettek kiválasztva! Igenis volt feltétel: a döntés, hogyan reagálnak a meghívásukra.

Nos, muszáj vagyok ezen a ponton letenni a fonalat. Temérdek másik narratívát és textust átnyálazhatnánk még, szem előtt tartva a fent említett három kifejezést a magyarázat és értelmezés során. Amire itt utalni kívántam, hogy az előretudás, az eleve elrendelés és a kiválasztás, mint alapkifejezések együtt sem vezetnek el valamiféle fatalista, radikálisan determinisztikus teológiához. Befejezésül megismétlem, hogy nem állt szándékomban sem Kálvint, sem a kálvinistákat, sem az Isten szuverenitását hangsúlyozni szeretőket piszkálni. Amivel én hadilábon állok, az egy radikális determinista teológia, ami nem hagy semmiféle mozgásteret az embernek és megfosztja a szabadságától. De ha attól megfosztja, akkor az erkölcsi felelősségét is elveszi. Ez pedig egészen biztosan nincs összhangban a Szentírás teljesen szövegének szellemiségével. Mondhatni, egyfajta fatalista fanatizmushoz vezet, ami hosszú távon megbetegíti az ember lelkét.

Tovább

A bűnokozó Isten? (3)

Ízlelgetve az előző két bejegyzésemet, szerintem túl nagy fába vágtam túl kicsi fejszét. Nem lehet néhány blogbejegyzésben sem a kálvinizmust, sem a determinista gondolatot, sem a szabad akaratot igazán jól kitárgyalni. Ha nagyon általánosan fogalmazok, az a jogos vád ér majd, hogy nem értelmezem elég mélyen a kérdéseket. Ha belemélyedek egy részletproblémába, akkor pedig megkapom, hogy nem látom az összképet. Úgyhogy akkor most leveszem a cipőt és megpróbálok kilépni a csónakból: járjunk a vízen kicsikét...

Olyan világban élünk, ahol a szimplifikáció erénynek minősül: vagyis fogjunk meg egy bonyolult kérdést, és próbáljuk néhány mondatra lecsupaszítani. A determinizmus és a szabad akarat, valamint az ezek köré felépíthető filozófiai-teológiai konstrukciók elképesztően összetettek. Mindkét fogalomról külön-külön könyvet lehetne írni, ennek tudatában viszont nem szeretnék beleesni a csapdába, hogy elkezdem szétszálazni ezek jelentését. A determinizmus kapcsán azonban muszáj legalább kétfelé választani a dolgot: ebben az értelemben beszéljünk most (1) fizikai determinizmusról és a korábban már említett (2) determinisztikus teológiáról. Az elsőre jó példa lehet a 2018-ban elhunyt Stephen Hawking, aki szerint "nehéz elképzelni, miként működhetne a szabad akarat, ha viselkedésünket a fizika törvényei szabják meg. Úgy tűnik tehát, hogy nem vagyunk egyebek biológiai gépeknél, a szabad akarat pedig csupán illúzió." Azért is nevezem fizikai determinizmusnak ezt a többnyire ateisták által képviselt álláspontot, mert erősen hajlik a redukcionizmusra: azaz lebontja az embert alkotórészeire (leredukálja) és így magyarázza, hogy mivel az ember maga is csak alkotóelemek komplex rendszere, a fizikai törvények által vezérelt módon él. Az az igazság, hogy a szabad akarat tagadása mögött sokszor naturalista-materialista elvek állnak.

A teista determinizmus vagy determinista teológia nyilván nem ilyen. Ezzel kapcsolatban egy kedves olvasóm (Attila) figyelmembe ajánlott egy remek összefoglaló cikket - amit most én is ajánlok mindenkinek. A cikkből jól kivehető, hogy maga a kálvinizmus sem egyetlen pontosan körvonalazható teológiai elv, hanem többféle változata létezik. A szélsőséges fatalizmus, amely szerint az események előre meghatározott módon zajlanak és mindegy mit teszünk emberként, nem feltétlenül esik egybe a kálvinizmussal. (Azt hiszem az én korábban ismertetett mentális problémáim viszont leginkább a fatalista determinizmusból eredhettek!) 

Most jött el a pillanat, hogy megint felvessem, amit a bejegyzés elején írtam: bár fontosak a megkülönböztetések, nem szeretnék elveszni ennek az egész témakörnek a dzsungelében. Egyszerűen csak rátérek a lényegre: amikor az ember úgy érzi, hogy nem ura a saját életének - mindegy ezt milyen szakkifejezéssel és címkével látjuk el -, az hosszú távon elviselhetetlenné válhat és mentálisan kikészítheti. A szabad akarat apróra zsugorodása ráadásul magával hozza azt a kérdést is, vajon ha nem áll módomban szabadon dönteni és cselekedni, milyen alapon vagyok számon kérhető a tetteimért? Az isteni determinizmus mindenféle verzióinak érveivel ez talán a legnagyobb probléma. 

Hadd magyarázzam el miről is van szó!

Kálvin meglehetősen egyértelműen kijelenti, hogy Isten maga közvetlen okozója az emberi gonoszságnak, amikor azt állítja, hogy az egyiptomi fáraó szívét csakis Isten keményítette meg, noha persze maga a fáraó is tett a saját állapotáért. Sőt, ennél jóval tovább megy. Azt olvassuk egy-egy textusban, hogy a Sátán is cselekszik - Pál apostol például úgy fogalmaz, hogy a Sátán megvakítja a hitetlenek elméjét -, de "hogyan másképp, ha nem úgy, hogy Istentől árad ki a tévelygésre indító erő, hogy hazugságban higgyenek azok, akik nem akarják magukat az igazságoz szabni?" Persze ebben a kérdésben azért ott lapul a szabad akarat is: hiszen az emberek nem akarják magukat az igazsághoz szabni - ezért Isten a Sátánt felhasználva büntetni meg őket. Bár acélkemény ez a kijelentés, bibliai értelemben ki lehet békülni vele: az ember elutasítja az igazságot, erre válaszul Isten diabolikus erőnek szolgáltatja ki a sorsát. Akkor tehát mégiscsak van Kálvin szerint is valamiféle szabad akaratunk? Ám rögtön ezután így folytatja:

"Összegzésül álljon most ennyi: miután azt mondtuk, hogy Isten akarata az oka mindennek, azt kell tartanunk, hogy gondviselése irányít minden emberi döntést és cselekedetet; vagyis hatalmát nemcsak a választottakban mutatja meg, akiket a Szentlélek vezérel, hanem a hitetleneket is engedelmességre kényszeríti." (Institutio 1.18.2)

Szerintem ez meglehetősen világos fogalmazás. Isten gondviselése minden emberi döntést és cselekedetet irányít. Ízlelgessük csak Kálvin mondatait! Nem Isten szuverenitásáról van csupán szó, hanem inkább az ember nem-szuverenitásáról. Egy dolog azt hinni, hogy Isten szuverenitással rendelkezik és az Ő kezében van az ember élete - egy hívő számára ez felemelő gondolat. De más abban hinni, hogy az én döntéseimet is Isten irányítja és nem én magam. A kálvinista filozófus és teológus Gordon H. Clark nem kertel, amikor ezt írja:

"Szeretném nagyon őszintén és félreérthetetlenül kijelenteni, hogy ha valaki berúg és lelövi a családját, akkor az Isten akaratából tette..."

No azért ez nem semmi! Ha részegen legyilkolom a családom, azt is Isten akarta! Ami igen furcsa, hogy egy ilyen kijelentés után Clark arra a konzekvenciára jut, miszerint Isten nem felelős a bűnért, pedig Ő rendeli el azt... 

A szélsőséges teista determinizmus legrosszabb következménye tehát, hogy Isten a rossz közvetlen okozója, ráadásul mindez úgy igaz, hogy a rosszat okozó Isten engem még számon is kér, amikor helytelenül cselekszem. Ám egy brutálisan determinált valóságban semmi értelme nincs erkölcsi felelősségről, gonosztettekről, számonkérésről, sőt magáról az erkölcsről sem beszélni. Az erkölcsi számonkérhetőség puszta fogalmának is csak egy olyan valóságban van bármilyen súlya, ahol az ember igazi szabad akarattal rendelkezik - még ha az korlátozott is. Egy végletekig determinált világ azonban nem lehet ilyen. Igazán nem értem azokat, akik ilyesmiben hisznek és még gyönyörködnek is benne! Ráadásul az egész durva determinista teológiának van még egy vadhajtása: meggátolja az embereket, hogy megtérjenek - hiszen ha valaki nem hisz, simán hivatkozhat arra, hogy nem rajta múlik ez a dolog, mert még "nem érkezett meg hozzá" a hit. Ha erre determinált, majd hinni fog, ellenkező esetben pedig minek erőltesse a hitet?

Leírom még egyszer, mielőtt valaki felhorkanna: tudom, hogy ez egy kemény és radikális álláspont. Tapasztalom, hogy a kálvinisták vagy más determisztikus alapon álló teológiai nézet követő nem ilyen emberek. Csak arra kívántam rámutatni, hogy amennyiben eltúlozzuk a kálvini tanokat és az azokba vetett bizalmat, finoman szólva taszító, élhetetlen és befogadhatatlan nézetekhez jutunk. Ezek pedig megbetegítik az ember lelkét. Vajon milyen istenkép élhet olyan keresztények fejében, akik szerint Isten maga a kiváltó oka a bűnnek? Vajon hogyan gondolnak a saját bűneikre? Vajon mennyire képesek megélni a saját életüket, ha közben azt kell hinniük, gyakorlatilag semmiben nincs igazán mozgásterük?

A sorozat következő részében szeretnék most már rátérni arra a három alapfogalomra, amelyek a determinisztikus teológia konstrukciójának kiindulópontjait képezik. Ahogy látni fogjuk, az előretudást, eleve elrendelést és kiválasztást többféleképpen is lehet érteni.

Tovább