2022. május 17., kedd

Az Anyaszentegyház meg az Atya

Philip Yancey az egyik kedvenc keresztény íróm. Yancey saját küldetését egyik könyvében úgy fogalmazta meg, hogy érdeklődése fókuszában az olyan hívő ember áll, aki az egyház minden ballépése ellenére kitart Isten követése mellett. Azt hiszem az elmúlt években jelentősen bővülhetett az író olvasótábora. Kétségtelen: Krisztus szó szerint nem egyenlő az egyházzal. Mindezek ellenére azonban egy vele készült friss interjúban találtam valamit, ami nem hagy nyugodni...

Philip Yancey röviden azt mondta a fent megnevezett interjúban, hogy megpróbálja megértetni az emberekkel: az egyház hibáiért nem Isten a felelős, az egyházat és Istent próbálják meg egymástól különválasztani. Hozzáteszem, Yancey-ről tudható, hogy egy erősen fundamentalista szellemi háttérből sikerült kitörnie, ahol sokat tapasztalta saját bőrén is milyen hatásai lehetnek a kereszténységen belülről származó nyomásnak. Ám az egyház összes hibája együttvéve sem elég indok ahhoz, hogy az ember kihagyja "a világmindenség Istenével való kapcsolat lehetőségét" - állítja Yancey.

Mindezzel persze tökéletesen egyetértek. Őszintén szólva ha az egyházban kellene hinnem, már rég ateista lennék - és még csak azt sem gondolom, hogy ezzel valami szörnyen meglepő vagy vállalhatatlan kijelentést tettem volna. Mégis, elkapja az embert valamiféle furcsa érzés, amikor azt látja, hogy egy végtelenül tehetséges író arra szerződik, hogy világi emberek előtt az egyházat és az Istent segítsen szétválasztani egymástól. Tudom jól, hogy ez a szekularizálódó nyugati kontextusban szinte alapvonás: az intézményes egyház a tömegeknek taszító, de maga Jézus azért még többnyire szimpatikus. Kicsit profánul fogalmazva, Krisztus még "eladható" az embereknek, de az Anyaszentegyházra magára nem kíváncsiak.

A probléma az, hogy ez a szétválasztás nem igazán fog sikerülni. Isten és az egyház, avagy Krisztus és az ő Teste túlságosan sok szálon fonódnak egymásba. Ha valaki mégis ilyesféle "műtétre" vállalkozik, Szent Ciprián közismert szavai máris felhangosodnak: "akinek az egyház nem anyja, annak Isten nem Atyja". Opció lehet Jézust az egyházzal együtt elutasítani, vagy éppen Jézust és az egyházat együtt elfogadni. De olyan biblikus választás szerintem nincs, miszerint  Jézus kell nekem, de az egyház nem.  Hát bizony kérem, itt valamiféle "szent árukapcsolásról" kell beszélnünk, és épp elég baj volt abból, amikor egyesek ezt a szétválasztás nagyon komolyan vették, például megpróbálták a "történeti Jézust" elkülöníteni a "hit Krisztusától" - töménytelen sületlenségeket összehordva. Az olasz teológus-vallásfilozófus Romano Guardini úgy fogalmazott, hogy annyiféle nézet és felfogás van már Krisztusról, hogy nehéz eltalálni az igazihoz. Amellett, hogy minden világvallásnak van egy képe Jézusról, létezik egy posztmodern, mindenkit szerető, mindenkit elfogadó verzió is a kismillió másik mellett. Mit lehet tenni? Nos, a Krisztussal való találkozás pont emiatt nem lehet pusztán szubjektív élmény, hanem Krisztust magát olyan vallási térhez kell odarendelni, ami jól meg van építve, ahol helyesen szemlélhetjük és magunkhoz vehetjük. Ezt a "térépítést" - vagyis annak bemutatását ki volt Jézus - éppen maga Krisztus bízta az egyházára, mint értelmező közösségre. Természetesen az egyház értelmezésein belül ettől függetlenül mindenkinek meglehet a sajátságos istenképe és személyes kapcsolódása, mindazonáltal az értelmezések parttalanságának csak így lehet elejét venni.

Az egyház és Jézus, vagy bibliai képpel a menyasszony és a vőlegény szoros kapcsolatban állnak egymással. Nehogy valaki félreértsen: tényleg fontos tudatosítani, hogy az egyház hülyeségeiért nem Krisztust terheli a felelősség. A pedofil papok nem Krisztus hibájából azok, amik, a pénzhajhász evangélisták nem Krisztus hibájából bővölködnek, a csodatévő keresztény mágusok bizsergő ujjairól nem Jézus tehet. Tehát értem én Philip Yancey abszolút jószándékú törekvését, hogy válasszuk el egymástól az egyházat és az egyház Krisztusát. Csak azt mondom, hogy szerintem van ennél jobb program is: inkább közelítsük az egyház erkölcseit, tetteit, világszemléletét Jézushoz. Ne azon dolgozzunk szerintem, hogyan tudnánk a kettőt elkülöníteni (hiszen szervesen összetartoznak), hanem inkább azon, hogyan tudnánk a kettő kapcsolatát jobbá tenni.Ez tehát a mi felelősségünk és küldetésünk, amivel talán soha nem lehetünk teljesen készen, mégis állandóan irányt szabhat a törekvéseinknek. És ha már irányban állunk, az is sokkal több a semminél.

2022. május 13., péntek

A rítusok békéje

Általában nem szeretjük és berzenkedünk a rítusoktól, mert valamilyen értelmetlen vallási cselekményt látunk bennük, vagy szimplán csak pótcselekvésként tekintünk rájuk - pedig a jól működő rítusban valami olyan lehetőség van, amire mindannyian vágyunk: békét lelhetünk bennük. Jó példa lehet erre a mai ésszel totálisan értelmezhetetlen állatáldozati rendszer.

Minek szerencsétlen állatokat feláldozni azért, hogy egy Isten haragja lecsillapodjon? Ez meglehetősen nagy ostobaságnak tűnhet a mai ember szemében. Márpedig a Biblia több helyen is úgy fogalmaz, hogy Isten megérezte az áldozati állat jó illatát, és ez a tény olyan nagy hatással volt rá, hogy akár korszakos döntéseket is képes volt meghozni ennek következtében. Noé özönvizének végén például az elégetett állati tetemek jó illatának köszönhetően Jahve úgy döntött, soha többé nem átkozza meg özönvízzel a földet. Egy tárgyában látszólag jelentéktelen dolog történelmi léptékű reakciót váltott ki Istennél.

Ha a tiszta racionalitás talaján állva próbáljuk ezt a cselekményt megragadni, az egész teljesen abszurdnak és zagyvának tűnhet. Egyrészt, az égő állati tetemnek sok mindene van - hát jó illata, az pont nincsen. Másrészt, teljesen értelmezhetetlen hova és hogyan jutott el az áldozati állat illata Istenhez: erős antropomorfizmussal persze el tudjuk képzelni, hogy fent a felhők felett Isten nagyokat szippant az orrlyukaival az égő kecske húsából, aztán elégedetten és meghatottan elmosolyodik - de ez azért mégis elég abszurd elképzelés ha valóságosnak tekintjük. Harmadrészt nem világos az áldozatiság lélektani működése sem. Vajon miként okozhat elégtételt Isten személye számára, ha emberi lények leölnek egy állatot és annak bűze feljut a mennyekbe? Hogyan vezet ez el ahhoz a végeredményhez, hogy Isten emberi bűnöket megbocsájt ennek hatására? Miért jelent örömet egy istenség számára, ha kecskék és bárányok elpusztulnak egy kőoltáron?

Természetesen a fenti kérdések némelyikére vannak teológiai válaszok arról, hogyan működött az ószövetségi kontextusban az áldozati rendszer, milyen összefüggés áll fenn a bűn és a halál között, miért kellett inkább állatoknak, mintsem embereknek az életükkel fizetni a bűnökért. Ezekhez még hozzátehetjük az újszövetségi teológiai gondolatot is arról, hogy ezek a régi áldozati rendszerek mintegy előrevetítői voltak Krisztus egyetlenegy áldozatának, amikor önmagát adta oda a bűnökért.

Ezek a teológiai közelítések nem rosszak, de mégis űrt hagynak maguk után a korábban említett dilemmák kapcsán. A hiba pedig bizony ott van, hogy a rítusokat nem lehet pusztán diszkurzív módon megragadni. A diszkurzivitás lényege, hogy racionális kikövetkeztetésekkel próbálunk valamit lépésről-lépésre igazolni és megérteni - nos, ez a rítusoknál önmagában vajmi kevés lesz a sikerhez. A rítus ugyanis nem a racionalitásról szól, hanem az emberről egészében. Próbálok egyértelműbben fogalmazni: a rítusban egyszerre vannak diszkurzív (következtetésekkel levezethető és racionális), valamint non-diszkurzív (inkább érzelmekkel megfogható) elemek. Ez a két terület sokszor inkább harcban áll egymással az ember személyiségében: vannak, akik próbálnak uralkodni az érzelmeiken és mindig hideg fejjel dönteni, viselkedni, megnyilvánulni, másokat meg az érzelmeik vezetnek és inkább utólag racionalizálják a viselkedésüket. William James azt nevezi kegyelemnek, amikor az ember  képes eljutni olyan állapotba, hogy a racionális énjének nem kell többé harcolnia az érzéseivel és az ösztöneivel. A diszkurzív és a non-diszkurzív rész tehát - ha csak rövid időre is - harmóniába kerülhet egymással, és ez általában lelkesedést, elégedettséget, békét okoz. Nos, a rítusok, a vallási rituálék valami ilyesmire valók: felkínálják annak a lehetőségét, hogy az ember megtalálja ezt a békét. Lehet azt mondani, hogy amikor az ősi Izraelben és más népeknél áldozatokat mutattak be az isteneknek, lélektanilag feltételezhetően erre inkább az embereknek volt szükségük, mintsem Istennek vagy az isteneknek? A rítusok és liturgiák rendje elégedettségérzést, az istenivel való legitim kapcsolat meglétét jelenti - az áldozatbemutatás pedig kifejezi a tényt, hogy a béke, a kapcsolat, a jó viszony emberi és isteni között helyreállt.

Egyszóval és röviden: a rítusban értelmi és érzelmi bevonódási lehetőség van, ennek a kettőnek az integrációja és harmóniája. Ezért akarja átélni minden hívő őket újra és újra.

Ha valaki ősi, barbár szokásnak és túlzott okoskodásnak tartja mindezt, annak szíves figyelmébe ajánlom, hogy ma is tele van a profán világunk rítusokkal. Gondoljon mindenki például a futballra. Pusztán racionálisan és mintegy "kívülről nézve" semmi értelme nincs annak, hogy egyenruhába öltözött férfiak huszonketten szaladnak egy téglalap alakú, füves területen egy golyó után, amit el kell juttatni a pálya két szélén álló, hálókkal elkerített részhez. Mégis, a foci vallási rítusa annyira magával ragadja embermilliók értelmét és érzelmeit, hogy sokan közülük szinte ölni tudnak a dühtől, ha kedvenc csapatuk kikap, vagy éppen mennyei repülésként élik meg a győzelmet. Utóbbi azért is érdekes, mert a tunya, kövér, sört vedelő pocakok a lelátón tényszerűen semmit nem tettek hozzá a győzelemhez - amit a "foci papjai", vagyis a játékosok celebráltak a pályán. Mégis, a papok személyükben a "népet" (vagyis a lelátón tomboló közönséget) reprezentálják.

Rítusok nélkül nemhogy vallási, de puszta emberi lét és társadalmi szerveződés sem képzelhető el. A rítusok nem a vallási fanatizmusról szólnak, hanem az élet olyan szerveződési formái, amelyekben teljes személyiségünkkel részt vehetünk. Érdemes erre gondolni legközelebb ha templomba vagy ha meccsre megyünk...

2022. május 9., hétfő

Az agyagemberek és a fejlődés...

A fazekas ott ül a korongnál és előre hajolva figyel. Hajtja a kereket a lábával, kezeit vízbe mártja, aztán a készülő edényre teszi és finoman formálja azt. A percek telnek, a munkadarab alakul, percről-percre testet ölt benne a mester elképzelése. Ha a helyzet azt kívánja, ha az agyag nem úgy reagál, a fazekas arra is kész, hogy másik formát hozzon ki belőle: a fazekas nem egyszerű iparos, hanem kreatív művész, aki miközben féltő szeretettel teremt, hagyja magát is alakítani a készülő munkadarabtól. Mester és alkotása így állnak furcsa, de eleven párbeszédben egymással.

Megadom a forrást: ez a némileg parafrazált kép Jeremiás könyve tizennyolcadik fejezetének induló verseiből származik, mellyel most egy igehirdetés miatt sokat foglalkozom. A történet röviden arról beszél, hogy Isten leküldi a prófétát egy fazekasmester műhelyébe, hogy nézze meg a bevezetésben leírt folyamatot. Főleg az akkori kor szemüvegét viselve, a látványban nincs semmi igazán különös. Ám bámulatos módon Isten sokszor a "semmi különös" képeken keresztül akar megértetni valami különöset, és itt is erről van szó. Azt mondja ugyanis, hogy Izrael olyan a Mindenható kezei között, mint a fazekasmester kezében az agyag: olyan formát hoz ki belőle, amilyet akar, és ha "elromlik" az edény menet közben, akkor sem dobja ki - hanem addig dolgozik vele, míg egy másik formát ad neki. Utóbbi üzenet hallatlanul fontos lehetett Jeremiás számára, hiszen a Babiloni fogság közeledése és más politikai nyomás között állandóan felmerült a maroknyi kis Izrael számára a kérdés, vajon mikor tűnnek el végleg a térképről? Isten azt mondja a prófétának az agyaformáló kép bemutatásával, hogy a formát elvetheti ugyan a fazekas, de az agyag továbbra is a kezében marad: mindig van "B" terv az övéi számára, új forma, új végkimenetel. És ami még furcsább: hogy Isten miből mit hoz ki, az rajtunk embereken is múlik a magyarázat szerint. Ha elfordulunk a bűneinktől, Isten is elfordul a pusztítással kapcsolatos terveitől, ahogyan ennek ellenkezője is igaz: az eredetileg virágzó és prosperáló folyamatok elhalnak, ha valaki feladja Isten követését. Vagyis bármilyen furcsa, hogy mit csinál a Mester, az ebben a szituációban részben az "agyag" döntése is.

Amiért megragadta most a fantáziámat ez a közismert prófétai kép, mert értékes képet fest le nekünk arról, mit jelent egy hívő embernek változni. Sokszor látszik úgy az egyház, hogy pusztán csak "ráül" a hagyományaira, mint tyúkanyó a tojásokra, egyébként nem hajlandó semmiben változni. Ebben van igazság, de nem "az egyház" mint monolit egész, hanem az egyének képezik ennek a lényegét. Azt tapasztalom, hogy maguk a keresztények is baromi nehezen változnak. Hívő emberek felfogása, szokásai, nézetei képesek gyorsan fixálódni, hozzátapadni bizonyos pontokhoz, kezdve olyan marhaságokkal, kinek melyik a széke a gyülekezeti teremben (és ugye csak oda hajlandó leülni), végződve azzal, hogy számos teológiai koncepció Istenről, a Bibliáról, az életről magáról érintetlen marad. Ezt szeretjük a hagyományok tiszteleteként feltüntetni, pedig sok esetben szimpla makacsság az egész, ami mögött megszokások és kényelemszeretet van. És két dolog összekeverése, melyeket én a "fejlődés két formájának" fogok most nevezni.

A doktori kutatásaim miatt az elmúlt hat évben erősen homloktérben álló kifejezés volt számomra a fejlődés fogalma. A fejlődésről kismillió felfogás létezik, amit persze most nem tudok itt összegezni, ezért egy sommás megjegyzést teszek, amiben nincs semmi egetrengető újdonság: a fejlődési folyamatban egyszerre, egymást átkarolva jelennek meg determinisztikus és szabad döntés alapú elemek. Ez azt jelenti, hogy van egy intrinzikus, vagyis belülről fakadó, természetes folyamat, ami egyfajta "rögzített pályagörbén" halad végig a fejlődés során. Egy gyereket sem kell például külön növeszteni vagy rábírni arra, hogy születése után járni kezdjen, mert ezek a fejlődési jelenségek mintegy maguktól bekövetkeznek a megfelelő időben. (A baj inkább akkor van, ha valaki nem nő "magától" vagy képtelen lábra állni, és az ilyen fejlődési szakaszhatárok elmaradnak.) Én most az ilyen fejlődést nevezem determinisztikusnak - természetszerűnek - magától értetődőnek.

A fejlődés persze nem csak egy rögzített pályagörbén történő haladásról szól. Vannak potenciális lehetőségek is a fejlődésre, melyeket tudatos döntéssel választani kell. Ezek olyan dolgokra vonatkoznak, melyek nem lesznek magától értetődően az életünk részévé, csak az elhatározásunk révén válnak azzá. Nyilvánvaló, amikor a Szentírás felszólít bennünket a hitben való előrelépésre és a változásra, akkor ezekre gondol: nem akarja, hogy olyanon változtassunk, amin nem tudunk, mert a rögzített fejlődési görbe ívéhez tartoznak - ám nagyon is akarja, hogy bizonyos kérdésekben a döntésünk révén előrelépjünk. Talán meredek a gondolat, de mintha Isten is így tálalná nekünk fel a valóságot: vannak előre eldöntött, determinisztikus pontok a történelemben, melyeken nem fogunk tudni változtatni (felesleges például azért imádkozni, hogy ne érjen véget a világ, mert ez mindenképpen bekövetkezik majd), de vannak nyitott kérdések is, melyek kimenetele a döntésünktől és ezek révén Isten elhatározásaitól függ. (Szigorú kálvinistáktól most bocsánatot kérek, akik szerint minden szőrszála a valóságnak determinisztikus...)

Nos, a probléma ott van, amikor ezt a kétféle fejlődést kijátsszuk egymással szemben, és ez sajnos tipikus. Hívők és nem hívők egyaránt szeretnek arra hivatkozni, hogy azért nem változnak, mert "alkatuknál fogva" ők ilyen személyiségek - őket így kell elfogadni és szeretni, hát Isten ilyennek teremtette meg őket. Itt a determinisztikusságra játszunk rá, és ahelyett hogy a jellemgyengeségeinken dolgoznánk, egyszerűen áttoljuk a hiányosságainkat a fejlődés rögzített pályagörbéjének vonalára, hogy "nem tehetünk róluk". Persze a másik zsákutca sem sokkal jobb, amikor valaki évekig küzd elkeseredve bizonyos jellemvonásaival és változni akar, de valójában csak arról van szó, hogy a rögzített pályagörbe ívét akarja módosítani és képtelen elfogadni önmagát, nem tud megbékülni saját személyiségjegyeivel. A nagy kérdés az, hogyan lehet eldönteni, hogy valami determinisztikus alapon a részünk, vagy megváltoztatható tulajdonságunk?

Ez bonyolult dilemma, a bejegyzés pedig végtelen lenne ha most elkezdenék vele foglalkozni. Mindazonáltal szerintem az alapvető magatartásunk hívőként mindig a változásra való hajlandóság kell legyen, vagyishogy a dolgokat arról az oldaláról fogjuk meg, hogy készek vagyunk változtatni rajtuk: erről szól az agyagedényes példázat is. Isten kezében van az agyag, vagyis a mi alakulásunk, de mégis van szerepünk a korongozás menetében. Nyilvánvaló, hogy a Szentírás nemcsak azért készült, hogy feltárja nekünk az előre meghatározott dolgok menetrendjét, hanem azért is, hogy imperatívusz legyen számunkra a változásra való hajlandóságot illetően. Ez a központi üzenete a megváltásnak, az evangélium hirdetésének, sőt az egész hívő életformának is. A szüntelen, szakadatlan formálódásra való készség, ami igenis a mi felelősségünk.

2022. május 5., csütörtök

Elmondhatatlan, de kikerülhetetlen...

Néha azt mondjuk, mert így is gondoljuk, hogy a hitünk száraz. Élménytelen. Érintettség nélküli, nincs benne elég átélés és istentapasztalat. Mintha pusztán egy dogmatikai rendszer körkörös boncolgatása lenne, igeversek idézgetése és darabolgatása - miközben végső soron és meghatározóan a hit mégiscsak kapcsolat egy eleven Személlyel. A száraz hitet persze nem kell felvizezni, vagyis átcsúszni egy talajvesztett élménycentrikusságba - de akkor mit lehet tenni?

Ezen a héten többféle okból is szembekerült velem ez a kérdés, amelyre a kereszténység egyik válasza a miszticizmus volt, vagyis leegyszerűsítve az isteni átélésére és megtapasztalására való törekvés. Mindannyian sejtjük, hogy az ilyen élmények mennyire szubjektívek és milyen sok buktató van abban, ha valaki állandóan ezeket keresi - mindazonáltal a kategorikus elutasításuk képes kiölni a hitből sok eleven szálat vagy éppen a vágyat is arra, hogy az ember az Istennel való kapcsolatiságot megélni kívánja. Sőt, végső soron a személyes meggyőződéseink gyökerénél sokunk esetében valamiféle érintettség, istenélmény, revelatorikus esemény áll. Másként fogalmazva: nem azért hiszünk bizonyos dolgokat Istenről, mert így tanítottak minket, hanem mert megtapasztaltunk dolgokat. A tapasztalat szerintem mindig erősebb nyomot hagy maga után, mint a tanítás.

William James, aki a valláspszichológia egyik megalapítója volt, egyik előadásában négy pontban foglalta össze mi a lényege a misztikus istentapasztalatoknak, avagy mi jellemzi azt a tudatállapotot, amikor az ember úgy érzi, megérintette őt Isten.

Az első ezek közül a felfoghatatlanság. Aki úgy véli, hogy intenzíven Isten jelenlétében járt, tipikusan nem tud erről beszélni, képtelen igazán jól és teljesen szavakkal kifejezni azt. Ez valahol érthető: tapasztalatot nem lehet kognitívan átadni senkinek. Orrvérzésig beszélhetek arról és mindig finomíthatom plusz fogalmakkal, milyen érzés a szerelem - igazán csak az tudja meg, aki maga is szerelmes. A másik, hogy a misztikus élmény valahol mégis noétikus jellegűvé válik, azaz az átélő számára valamilyen tudásként őrződik meg. Revelációnak, egy dologgal kapcsolatos mély megvilágosodásnak éli meg, amit ugyan nem lehet szavakkal másnak átadni, de komoly tekintélyszerepe lesz a későbbi életében, amire támaszkodni képes. A harmadik jellemző James szerint az átmenetiség: a misztikus élmények tipikusan rövid lefolyásúak, az esetek többségében maximum néhány órán át tartanak. Amikor elhalványulnak, nehéz visszaidézni őket, de ha újra előfordulnak, mégis felismerhetők lesznek. Végül a negyedik sajátosság a passzivitás - amit itt és most fontos jól megérteni. A misztikus élményt átélő az átélés tudatállapotában olyan érintettségen megy keresztül, mintha birtokba venné egy magasabb erő - ami nem erőszakos leuralást takar, hanem valami Nagyobbnak való önátadás következtében megvalósuló állapotot. Ilyesmire van példa a prófétáknál, akiket Isten betölt és szinte muszáj prófétálniuk.

Dióhéjban a misztikus istenélmények bár a megszokott, hétköznapi tudatállapotunkban nagyon ijesztőnek, érthetetlennek és furcsának tűnhetnek, mégis valami olyan módon szólítják meg az ember belső személyiségét, aminek sokkal maradandóbb és akár szellemileg táplálóbb lehet a hatása a sok agyaláshoz és tanuláshoz képest. Luther Márton is megélt hasonlót, amikor egy szerzetestársa imádkozott mellette és azt mondta: "Hiszek a bűnbocsánatban". Lutherre olyan módon szakadtak rá ezek a szavak (amiket korábban egyébként már ezerszer hallott), ahogy addig soha. Így fogalmazott: "...úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Mintha hirtelen tágra nyílt volna a paradicsom kapuja." Nehéz megmagyarázni mitől volt ez a mondat akkor és ott olyan különleges - szerintem a legtöbben semmi újat vagy katartikusat nem találunk abban, hogy valaki hisz a bűnbocsánatban. De talán pont ez a lényeg: nem a szavak voltak "mágikusak", hanem valamiért az adott ember tudata volt pont olyan állapotban, hogy ezek a szavak elementáris erővel hatottak rá.

Miért írtam le mindezt? Nos, biztos nem azért, mert magam olyan fene mód bizseregnék és minden bokorban keresném a misztikus megtapasztalás lehetőségét. Mégis, egyre tisztábban látom azt, hogy a pusztán kognitív utakon megélt hit egy idő után nem tud mélyebbre menni. Persze hatalmas élmény az is, ha ésszel megértek valamit, amit korábban nem értettem, és nyilván kívánatos, hogy az embernek folyamatosan bővüljenek az ismeretei - jó pap ugye holtig tanul. Ám teljesen más vonal tapasztalatokra szert tenni, és azt hiszem a mai, nyugati kereszténység nemcsak hogy nagyon soványka a normális(!) istenélményekben, hanem szinte fél is ennek a lehetőségétől. Vízfejű kereszténység van nyugaton: tele könyvekkel, tudással, halmokban álló teologizálással - és kevéske tapasztalással, misztikus szállal. Ez pedig baj. Olyan, mintha az ember állandóan csak tudnivalókat tanulna a feleségéről vagy férjéről, de sosem érintené meg, nem ölelné meg, nem élne vele házaséletet. Miféle kapcsolat az ilyen?

Van amit semmi más nem pótolhat, az istentapasztalat pedig ezen dolgok közé tartozik. Elmondhatatlan mi történik az istemélményben, de kikerülhetetlen, hogy legyenek istenélményeink. Nem engedhetjük meg, hogy Isten maga visszaszoruljon és csupán egy teológiai téma maradjon számunkra, héber vagy görög kifejezések halmaza a Biblia lapjain - ugyanakkor óvatosan kell ajtót nyitnunk a misztikus megélések felé is, hiszen túl sok zagyva és kaotikus jelenség szeretne belépni onnan a mi valóságunkba. Mit tegyünk tehát? Hogyan lehet egy ilyen találkozást megszervezni biztonságos keretek között?

2022. április 29., péntek

Amiről a lelkész csak nyugdíj után beszél...

A teljes idejű szolgálat egyik komoly hátránya, hogy az ember teljes időben nem feltétlenül lesz teljesen őszinte. Ha például egy lelkész vagy teológus egzisztenciája függ attól, mit mond a gyülekezetének vagy a környezetének, akkor egyszerűen nem veszi majd a bátorságot, hogy bizonyos kérdésekkel  előhozakodjon. Attól fél, ha így tesz, szétrebbenti maga körül a nyájat - vagyis azokat, akik a megélhetéséről gondoskodnak...

Ez a félelem nem is alaptalan. Sokat kritizálják a teljes időben szolgálókat, a lelkészeket, a papokat, az egyházban főállásban dolgozókat, pedig az őszintétlen helyzetért nem egyedül ők a felelősek. Valljuk be derekasan, hogy ebben mindannyian benne vagyunk. Kicsit hasonló mindez a használtautó-piachoz. Vannak a nepperek, akik rossz autót is képesek jó autóként eladni, becsapva ezzel a vevőt - de azért a vásárlók is megérik a pénzüket, akik mintha ezt el is várnák. Mindenki a "svájci katolikus pap" kocsijára vágyik, amit csak hétvégén használt az unokái meglátogatására. És ha álomra van kereslet, hát arra is lesz kínálat: így szaladgálnak az utakon belülről rohadó, kívülről csillogó verdák.

Természetesen ez nem mentség az egyház számára, mindazonáltal előteremt egy nehezen megoldható csapdahelyzetet. Sokszor a pásztorok korunk lelki neppereivé válnak - mert ezt is várják tőlük a vásárlói oldalon. Egy amerikai szerző megpróbált összeszedni néhány olyan dolgot, melyet szerinte egy tipikus amerikai lelkész legjobb esetben csak nyugdíj után hajlandó elmondani a gyülekezetének. A megfogalmazás vicces, ám azt hiszem mégsem nevetünk ezen hahotázva, hiszen a témák bármelyikéről jobb lenne bármikor őszintén és szabadon beszélni.

Ilyen például, hogy a lelkészek közül a legtöbben nem értik a Szentháromság fogalmát - igaz, nem is nagyon beszélnek róla, nem foglalkoznak vele. Vannak persze jópofa, egy prédikációban bármikor bevethető hasonlatok (az egyik klasszikus, hogy a Szentháromság olyan mint a víz, ami lehet szilárd, légnemű és folyékony állapotban), ám ezek mindegyike elég könnyen kikezdhető. Nem mintha a gyülekezet sorsa ezen múlna (szerencsére a hívek hétköznapjai sem a Szentháromságról való elmélkedéssel telnek), mindazonáltal mégis olyan alapvető dogmatikai dologról van szó, amely összeköti az összes felekezetet - egyben azonnal eretnekké teszi, aki nem vallja a trinitást.

Ennél rosszabb a helyzet, hogy a hívek egy részének fel sem tűnik, a lelkész nem a Bibliát prédikálja, hanem annak csak bizonyos szegmenseit, kiválasztott könyveit, kedvenc részeit. A teljes Szentírás végigprédikálása töviről-hegyire főleg a neoprotestáns egyházakban nem jellemző, a történelmi egyházak perikóparendszere ezt némiképp kivédi. Arról sem fog beszélni egy pásztor, hogy a Bibliában vannak mitikus részek, melyeket nem szabad szó szerint érteni, melyek a valóságban sosem történtek meg, de nem is ezért lettek leírva. Az ilyesmit a hívek maguknak bogarásszák ki, a legtöbben azonban nem is gondolnak ebbe bele, hanem egyszerűen mindent készpénznek vesznek, amit hallanak.  Sőt, az amerikai evangelikál keresztények java részének egyenesen botrányos lenne ezzel a témával foglalkozni is. Ha egy pásztor van olyan művelt teológiailag és járatosabb az izagógikában és az exegézisben, hogy tud erről, valószínűleg akkor sem fogja "felvilágosítani" a gyülekezetét - mert kerülni akarja a botrányt és fél a hitehagyástól.

Természetesen számos olyan téma, melyről az ember azt hinné, nagyon fontos róluk tudni a hitünk szempontjából, soha elő sem kerül. Senki nem szokott hallani arról, hogy a kereszténységben milyen meghatározó volt a misztikus vonal (aminek ma alig van jelentősége), hogy sajnos az antiszemitizmus mennyire markáns vonás az egyháztörténelemben, hogy a jézusi mondásoknak vannak előzményei a rabbinikus irodalomban (ami nem baj, de jó tudni róla), hogy nem tudjuk biztosan hogyan fejeződik be Márk evangéliuma (a négyféle verzió közül), hogy a Biblia tele van antropomorf, antropopatista elemekkel ott is, ahol eszünkbe se jut észrevenni. Az ilyen kérdések persze nem a szószékre valók, de valamilyen platformot megérdemelnének a teológiai karokon kívül is - hiszen végső soron mégis az istenképünkről, az egyházfelfogásunkról, a Bibliáról kialakított nézeteinkről szólnak, melyek nem mellékes kérdések.

És persze a lelkészek attól is túlterheltek, sokan kiégnek, agyonterhelődnek, mert mindent ők csinálnak egy-egy közösségben. Egyszerűen nem beszélhetnek arról, hogy a Biblia nem tud az "ezermester lelkész" kegyelmi ajándékáról, nem úgy festi le a lelkészeket, hogy az ő deklarált megbízásuk az összes feladatot elvégezni a gyülekezetveztéstől a prédikáláson át a lelkigondozásig. Tulajdonképpen nem is akad olyan feladat, amit a Szentírás alapján csak lelkész csinálhatna, beleértve a tanítást, keresztelést, temetést, esketést. Ezeket bárki megteheti, ahogy Luther is újra "laikus mozgalomnak" képzelte el a kereszténységet. Ám ha valaki ezekért fizetést kap, magától értetődő, hogy mindet neki kell megcsinálnia - és azonnal lusta ingyenélőnek fog tűnni, ha fel meri vetni az ellenkezőjét.

A témákat hosszan lehetne még sorolni. A fenti példáim csak azt kívánták illusztrálni, hogy jelenleg a nepperek-vevők konstellációjában éljük meg az egyházi életünket, melynek status quo-ja mintha mindenki érdeke lenne. A laikusoknak vannak elvárásaik, melyeket a klerikusoknak illik teljesíteni - hiszen előbbiektől kapják a pénzt. Én viszont úgy gondolom, ha megtörjük itt-ott ezt a varázst, az őszinteségre is lehet teljes idejű szolgálatot építeni. Már ahol van rá gyomor és őszinte igény - de talán ezek megteremtése lenne a legfontosabb feladata olyanoknak, akik teljes időben az egyházban munkálkodnak.

2022. április 25., hétfő

Nem menthetjük a menthetetlent

Még egy bejegyzés erejéig szeretném továbbszőni azt a gondolatot, miért káros az a "kulturkampf", amit főként a konzervatívabb keresztények szeretnek előszeretettel megvívni. A témát azért tartom ilyen fontosnak, mert egyre erősödő meggyőződésem, hogy teljesen félreviheti a kereszténység fókuszát - miközben egyfajta megelégedettség-érzést nyújt azoknak, akik a fejüket erre a szélmalomharcra adják.

Csak hogy egyértelmű legyek: itt és most arról a keresztény viszonyulási módról beszélünk, amelynek kettős irányultsága van a jelenlegi társadalmi folyamatok kapcsán. Egyrészt folyamatosan rezonál a számára ellenszenves jelenségekre (például hevesen tiltakozik az LMBTQ-val kapcsolatos mozgásokra, felemeli a hangját az abortusz ellen, stb...) Másrészt abban érdekelt, hogy valamiképp a törvények, a politika, az állami hatalom segítségével létrehozzon egy ideálisabb társadalmat, ha úgy tetszik valamiféle keresztény polisz alapjait rakja le.

Mindkettőt abszolút céltévesztésnek tartom. Sőt, veszélyes céltévesztésnek.

Az olvasó talán felvetheti a kérdést, ugyan miért lenne veszélyes kiállni fontos erkölcsi kérdésekben a biblikus álláspont mellett? Hát nem dolga az egyháznak, hogy képviselje az igazságot a romlott társadalomban? Túl erős dolog itt veszélyről beszélni - mondjuk inkább finomabban tévedésnek, ha így vélekedünk, de ne fogalmazzunk ilyen durván...

Nos, nem faragatlanságból vagy bántási célzattal használom most a veszély szót a tévedés helyett. Merthogy a keresztény Kulturkampf sajnos nem szimpla tévedés, hanem nagyon is tudatosan felvállalt koncepció. Vonzó erejét a fentebb már említett megelégedettség-érzés mellett az is biztosítja, hogy ha valaki adja magát a világi trendekkel szembeni állandó harchoz, úgy érezheti, hogy ezzel bátran kiáll a hite mellett és Isten igazságáért küzd e világban. Az igazság mellett kiállni pedig egyfajta szent kötelessége a hívő kereszténynek, aki életfelfogásával amúgy is egy ellenkultúra-szereplőként funkcionál a társadalomban.

Mindez logikusnak hangzik, pedig hamis szemléletmód. Bevallom őszintén valahogy sosem értettem miért nem tűnik fel a harcoló testvéreknek, hogy ilyesfajta küzdelemnek egyszerűen halvány nyomát sem találjuk az egész Újszövetségben! Sem Jézus, sem az apostolok nem harcoltak Róma ellen, a római züllöttség, a városban és a birodalomban hanyatló erkölcsiség, a promiszkuitás, a homoszexualitás, a hamis vallások és általában a közerkölcsök a legjobb esetben is csak félfogról odavetett említésként jelennek meg a szövegben, a legtöbbször még úgy sem. Ha már küzdelem, a világiasság sodrásának az egyházon belül kellett ellenállni - de hogy mi zajlik az egyházon kívül és azt hogyan lehet megjobbítani - ezzel egyáltalán semmit nem foglalkozik a krisztusi kereszténység. A témát lezárhatnánk ezzel a gondolattal, de mindez még nem válasz arra a meglehetősen szigorú véleményemre, ami miatt veszélyesnek tartom az elkeseredett kultúrharcot.

Az egyik veszély és talán a legfontosabb, hogy az állandó küzdelem a világgal felemészti az egyház energiáinak tetemes részét - azaz az erőforrásokat nem az evangélium hirdetésére és az egyház más feladatainak végzésére fordítjuk, hanem egy halva született projekt megvalósítására. A másik veszély, hogy mivel az egyház önmagában kevés erőt képvisel a társadalom megjobbítására, magától értetődően kell segítségül hívnia a politikát, ha ezen a területen érvényesülni szeretne. Ezt a vonalat nem is ragozom tovább, hiszen teljesen világos, hogy amikor az egyház és a politika találkozik, abból az egyház az esetek elsöprő többségében csak vesztesként fog kikeveredni. Harmadrészt tetszik vagy sem, ebben a világban a kultúrát közösen hozzuk létre: erről szól a demokrácia. Nem a vallásos emberek előjoga, hogy valahogy a törvényi erő segítségével kikényszerítsék a közerkölcsök feljavítását. Mivel a társadalom nagy része nem keresztény, milyen alapon kívánjuk ráhúzni az emberekre, hogy a mi keresztény etikai bázisunkon nyugvó erkölcseinket legyen kötelező nekik is követniük?

Számos más problémát és veszélyforrást is tudnék még említeni, de nem akartam kihagyni a legfontosabb gondolatot. Az a gyanúm ugyanis, hogy a keresztény Kulturkampf hátterében nem az erkölcsök féltése vagy az igazság szeretete munkál, hanem az emberi gyarlóság, ami hatalommal akarja megvalósítani az elképzeléseit. Túlságosan sokszor láttam már ezt közelről bizonyos, konkrét emberek esetében (akiket most nem kívánok itt néven nevezni). Vagyis nem feltétlenül arról van szó, hogy valójában az isteni igazság érvényre jutásáért küzdünk: van egy kép a fejünkben arról, hogyan kellene és lenne illendő a társadalomnak viselkednie, hogyan kellene az embereknek gondolkodniuk, házasodniuk, öltözködniük, vagyis röviden milyen lenne az az ideális világ, amely a mi ízlésünknek megfelelő, és ezt szeretnénk erővel és hatalommal megvalósítani. Ez azonban nem Isten Országa, hanem egy idealizált, utópisztikus Magyarország a mi fejünkben, aminek a felépítésére nincs az egyháznak bizonyítványa. Az természetesen lehetséges - sőt, még kívánatos is! -, hogy a hívő emberek jelenléte a társadalomban jobbító legyen. Vethetünk hullámokat, melyek tisztítják a közerkölcsöket, jó irányba befolyásolják a közgondolkodást, hozzájárulnak a szegények felemelkedéséhez, vagy bármi más pozitív folyamatokat indukálnak. Ám ez csak mellékterméke kell legyen a fő küldetés teljesítésének, ami Isten Országáról szól és nem egy feljavított földi országról. 

Jézus ott állt Pilátus előtt, aki faggatta őt arról, ugyan miféle királyként kell egy ilyen rongyos, szakadt zsidó tanítót elképzelni, hiszen az a hír járta, hogy Krisztus a zsidók királya. Valószínűnek tartom, amikor Pilátus meghallotta hogy Jézust egyes zsidók királynak nevezik - azon túl, hogy megmosolyoghatta ezt a naiv gondolatot - a királyság szóról a politikai hatalom, egy adott ország, valamiféle hadsereg és ehhez hasonló dolgok juthattak eszébe. Nyilván helytartóként nem is gondolkodhatott más paradigmában. Krisztus szavai megpróbálták érthetővé tenni milyen értelemben nevezhető ő királynak: "Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére." (Jn 18,36) Furcsa egy válasz lehetett ilyesmit hallani, mert pont a fordítottja annak a logikának, amivel az ember ebben a valóságban találkozik. Jézus emberei nem harcolnak még Jézusért sem - mondta ezt maga Jézus. Ez az a gondolat, amit mintha sok hívő nem értene meg. 

A tanítványok is hadilábon álltak ezzel. Tudjuk, hogy Péter apostol kardot rántott a Gecsmáné-kertben és levágta egy templomszolga fülét - mire Jézus egyrészt meggyógyította ezt az embert, másrészt rápirított Péterre és egy iszonyú fontos gondolatot mondott ki: ha valaki kardot ránt, ha valaki a harcban, az erőszakos küzdelemben, vagyis a dolgok erőszakos megváltoztatásában akarja megtalálni az érvényesülés útját, az szépen visszaüt majd rá és így fog elveszni. Hihetetlen nagy tanulság ez, amit a kultúrharc közepén szerintem nagyon fontos lenne jól megértenünk. Egy nem e világi országért nem lehet e világban e világi eszközökkel küzdeni, és nem is dolgunk ezt tenni. Ez a világ ugyanis menthetetlen a Biblia szerint. Megszakadhatunk, kiabálhatunk, tilthatjuk a melegházasságot, az abortuszt, asztalra csaphatunk erkölcsi ügyekben - egyértelmű tanítás, hogy a hajó előbb-utóbb elsüllyed. Ez a tény jelenti a kultúrharc hosszú távú legnagyobb kudarcát. Krisztus nem azért jött, hogy felvázolja egy jobb világ felépítésének programját - hanem azért, hogy lerakja egy másik Ország itteni alapjait. Totális céltévesztés, amikor erről levesszük a fókuszt és elkezdünk idelent sepregetni az Odafelvalók helyett.

2022. április 16., szombat

Töretlenül hátra

A demokrácia egyik hátulütője, hogy olyanok is szót kapnak, akiknek nem esik jól hallani a hangját. Perintfalvi Rita hangja számomra pont ilyen - mintha csak egy lágyan játszó kamarazenekar soraiból egy szikrákat hányó köszörűgép krákogása törne elő. Ez a hang ipari zaj a zenében, ami forradalminak hiszi magát, közben viszont úgy megy előre, hogy csak hátrafelé haladunk vele.
 
Szombat van, Krisztus a sírban, már a halál után, de még a feltámadás előtt. Nincs is alkalmasabb pillanat ennél, hogy egy gyászos bejegyzést körmöljek, amely ráadásul Perintfalvi fantáziájának köszönhetően még hozzá is van kapcsolva a húsvéthoz. Az ő értelmezésében ugyanis a magyar nép április 3-án Barabást (értsd: Orbán Viktor) választotta, így végül magát a magyar népet feszítették keresztre. Nem viccelek, tényleg ezt írta, tessék elolvasni az előző mondatot még egyszer! Oké, talán nem kellene erre a bugyutaságra egy szót sem vesztegetni, egyszerűen megvonhatnánk a vállunkat, vannak az életben nagyobb problémák is, még egy kificamodás igazán elfér a kirakatban. Két dolog miatt írok mégis.

Az egyik, hogy az elmúlt évek során Perintfalvi egyre népszerűbb figurává nőtte ki magát, aki a különféle rádiókban, magazinokban, hírforrásokban bizonyos időközönként felbukkan és a "teológus szakember" pozíciójából mondja el a dolgokat. Vagyis egyre nehezebb azt mondani vele kapcsolatban, hogy "ha nem tetszik, ne nézz oda" - ami amúgy sem feltétlenül jó stratégia. Perintfalvi ráadásul mindig katolikus teológusként lép fel (noha az elmúlt hetekben elhatárolódott saját egyházától is egy Facebook-bejegyzésben), amiben feszül egy gigantikus paradoxon: egyfelől jól jön neki egy világegyház hátszele, hogy nem mezítlábas teológusként kell a közbeszédben megjelennie, másfelől viszont munkássága tetemes részét az teszi ki, hogy állandóan ekézi a saját felekezetét, aminek a nevében mutatkozik. Ez engem mindig zavarba ejtett. Mintha csak Mick Jagger a színpadról pocskondiázná a Rolling Stones-t, Perintfalvi évek óta becsmérli és gyalázza a neki keretet nyújtó egyházat, ami egyébként annyira antidemokratikus, hogy mindezt eltűri. 

Rossz nézni mindezt, mert nem egy buta nőről van szó. Fontos témákra is rá tud mutatni, a maga módján jól forog a toll a kezében, de az a lelkület ami mindezt pókhálóként befonja, pestiesen szólva egyszerűen hazavágja egész munkásságát. Ez a hátrafelé nyilazós, ősmagyar stílus elviselhetetlen, csak uszításra és hergelésre alkalmas. 

A másik, számomra fontosabb ügy ennél, hogy Perintfalvi a progresszív, fejlődőképes, haladó szellemiségű teológusok egyik emblematikus figurája lett mára, vagyis az előbb említett jelzőket nagyon sokan vele azonosítják. Perintfalvi érzékenységére jellemző, ha valaki kritikát mer megfogalmazni bármely gondolatával kapcsolatban, az a szemében azonnal eszement fundamentalista lesz. Nos, aki követi a blogom és ismer engem személyesen, tudhatja hogy talán nincs még egy olyan filozófiai pont a skálán, ami olyan messze állna tőlem, mint a fundamentalizmus. Még csak igazán konzervatívnak sem tartom magam. Hiszek abban, hogy van fejlődés az életben és különösen is a hívő ember személyes szférájában - ezt kutattam a doktorimban is. Ám nincs szinte egyetlen pont sem, ahol Perintfalvi Rita meg én találkozhatnánk. Ami neki forradalmiság, az nekem aposztázia. Ami neki fejlődő hit, ott én csak hulló vakolatot látok. Ami neki a felszabadulást jelenti, az nekem maga az elszabadulás. Szemben haladás a Mesterrel, meg amit Ő képvisel.

Nem akarom, hogy Perintfalvi Rita legyen a nyitott gondolkodás origója a hazai teológiai közéletben. De ha már az események errefelé torzulnak, hát ezzel a borzasztó bejegyzéssel kívánom tudtára adni annak, aki hallja a hangomat: lehet úgy is nyitottan gondolkodni, hogy nem válunk közben egyházi zsákutcává. A nyitott gondolkodás nem parttalan, amibe bármi belefér, hanem megvannak a maga korlátai, melyek között viszont képes az önálló mozgásra és integrációra. Amit Perintfalvi metafizikai megmondásaiban látunk, az nem ilyen, csak határtalan szembenállás mindennel a szabadság nevében. A progresszió felé mutatott kőkemény tisztelet és hódolat, ami tapodtat sem enged, hanem bezárkózó és merev, miközben azt hirdeti, mindent szabad. Igazi fundamentalizmus a maga nemében.