A baj neve: Istenfogyatkozás

Sokat írtam a közelmúltban az eltúlzott kultúrharc károsságáról, amikor keresztények naphosszat azzal töltik az életidejüket, hogy a világot bírálják maguk körül, nekifeszülnek társadalmi jelenségeknek, filozófiáknak és szinte kényszert éreznek arra, hogy minden kulturális produktumra azonnal elítélően reagáljanak. A kultúrharcnak önmagában lenne létjogosultsága, de igazi nyomatékot az adna neki, ha közben a kereszténység erőt tudna felmutatni a maga érvényessége mellett. Ez azonban alapvetően hiányzik.

Keresztényként is feltűnt számomra, hogy a kereszténység sok szempontból az elutasítás hitrendszere. Ez egy olyan dolog, amit egyáltalán nem divatos hangsúlyozni, hiszen az elfogadás kultúrájában élünk, amikor toleránsnak, nyitottnak, integráló szelleműnek kell lennünk. Ám ha egy vallásnak vannak igazi határai, akkor vannak olyan jelenségek is, melyek ezen a határon belül és kívül találhatók. Ha egy hitrendszer elvekre és tanításokra épül, és ezek leírhatók, megérthetők, körvonalazhatók, akkor ebből egyenesen következik, hogy a kereszténységbe nem fér bele minden: lesznek dolgok, mozgalmak, nézetek, filozófiák és mindenféle "kütyübütyük" a körvonalon kívül.

Tehát, természetes dolog, ha értékes számunkra a saját hitünk, hogy küzdünk bizonyos tendenciákkal szemben és hangot adunk az ellenvetésünknek. A baj az, hogy míg a mérleg negatív serpenyője roskadásig van tiltakozással a nyugati dekadenciával, a posztmodern relativizmusával vagy éppen a szekuláris világ erkölcsi deficitjével szemben, addig a pozitív serpenyőben gyakran csak tollpihéket találni.

Próbálok még szókimondóbb lenni. Lehet, hogy többen fel fognak háborodni, de bevállalom.

Egyrészt, nehéz úgy komolyan venni a kultúrharcos keresztény hangot, ha az általunk bírált problémák nemcsak odakint, hanem idebent is rendelkeznek parallel jelenségekkel. Asztalra csapunk az LMBTQ-lobbival szemben, közben egyre inkább trend lesz egyházon belül a válás vagy a meleg lelkészek felszentelése. Elutasítjuk a szekularizmus és a hitetlenség térnyerését - közben a jelek szerint sokan vallják magukat kereszténynek olyanok, akik nem megújult emberek és gyakorlatilag ateistaként élnek. Kiakadunk a celebkultúra és a sztárvilág népbutító befolyásán, közben megteremtjük ennek a szentesített tükörképét a dicsőítő zenészek révén nagyszínpadokkal, díjátadó fesztivállal, tömegrendezvényekkel. Mocskosnak nevezzük a politikai rendszert és a politikusok életvitelét, megoldásait, erkölcsi hozzáállását - közben keressük a kegyeiket, az ő pénzcsapjaik tartanak el minket, és szervilisen akár ki is szolgáljuk az elvárásaikat.

Az ilyesfajta felhalmozott önellentmondásosságok permanensen jellemzik a nyugati egyház létezését. Sokat rágott csont ez itt nálam a blogban, s bár nehéz komolyan venni egy kereszténységet, ami valamilyen formában maga is azt csinálja, ami ellen tiltakozik, most mégsem erre akarom helyezni a fókuszt. Mert minden hibánkat, képmutatásunkat, botlásunkat, céltévesztésünket megbocsátaná nekünk akárki, ha ezek mellett a mérleg pozitív serpenyőjében fajsúlyos dolgokat látnának. Ha például azt látnánk, hogy az egyház nem pusztán elmélkedik a betegek gyógyulásáról és a bibliai textusokat elemzi, melyek erről szólnak, hanem gyógyítja a betegeket, akkor senki nem az egyház hibáira és tökéletlenségére fog fókuszálni, hanem az emberek sorban állnak majd a templomajtóban. Ezt élte át Krisztus is: a kritikusai bár nem hallgattak el, de az átlagembereket állatira nem izgatta mit mondanak Jézus ellenlábasai - a lényeg az volt, hogy "vak voltam és most látok." Hogy Jézus közelében javul a helyzetem, bocsánatot lelek a bűneimre és meggyógyulok a betegségeimből - vagyis előrébb jutok a sorsomban. És ha ez megvan, akkor magasról teszek rá, mit mondanak Jézus rabbiról a kritikusai. A gyógyítás persze most kiragadott példa volt részemről, mást is írhattam volna.

Amire itt célozni kívántam, hogy az egyház hibái és ferdeségei akkor látszanak meg a legjobban, ha közben az egyház nem képes igazi erőt felmutatni ezek mellett. Az igazi erő feledteti az igazi hibákat - az igazi erő hiánya viszont felhangosítja az összes balfogásunkat. És az egyház "erőhiányára" bizony nem gyógyír a kultúrharc, és nem megoldás az sem, ha próbáljuk az egyház hitét megóvni és tisztán tartani! Kegyes szófordulattal élve ez még "kevés az üdvösséghez". Nem kétségbe vonva a helyes dogmatika és ortodox tanítás szükségességét, semmiféle mágneses ereje nincs ezeknek. Az emberek nem azért akarnak az egyházhoz tartozni, mert ott helyes a dogmatika, hanem mert ott gyógyulást találnak, istenélményük van, és úgy látják, a hétköznapi problémáikra megoldást leltek. 

Én azt látom, hogy komoly energiákat tudunk mozgósítani a kultúrharcra, de azügyben nem koptatjuk magunkat eléggé, hogy vajon mitől leszünk a hétköznapi emberek életvalóságának sokkal jobban a részei. A keserűpusztai Mari néni és a hozzá hasonló milliók tán még meleget se láttak közelről - viszont rákbetegséggel küzdenek, nehezen tudják felnevelni a gyerekeiket, fizetni a számláikat, és kilátástalannak vélik az életüket tokkal-vonóval. Egyre többször az jut eszembe, az egyháznak ezekkel az emberekkel lenne igazán dolga, nekik adni valamit, számukra nyújtani válaszokat.

És van ebben valamiféle misztikus szál is, hiszen végső soron a baj az, hogy Istent magát nem nagyon tudjuk prezentálni a társadalomnak. Mondjuk ki kerek perec, ennek oka pedig az is, hogy Ő maga se prezentálja igazán magát nekünk. Most egy olyan vonalhoz értünk ezzel a gondolattal, ahol maximum levehetjük a saruinkat: nyilván Istent nem kényszeríthetjük arra, hogy jelenlen meg jobban az emberek előtt. Távolmaradása azonban elgondolkodtató, hiánya fájó, jelenlétére nagy szükség volna. Olyan jó lenne, ha Istent nem kellene belemagyarázni bizonyos eseményekbe, történésekbe, életepizódokba - mert annyira nyilvánvaló lenne, hogy ezekben ott van. A probléma egy keresztény ember számára így elsősorban nem az, hogy vannak melegek, szekuláris a világ, vagy éppen sok a gond az egyházban. A probléma - Martin Buber könyvcímét kölcsönvéve - az "Istenfogyatkozás", amit az egyház most átél. A megoldás erre Isten maga - a mi részünkről pedig az, hogy nem adjuk fel az Ő keresését. S erre talán több energiát lenne érdemes fordítanunk, mint az elkeseredett kultúrharcra.

Tovább

Isten a rendben

Ha egy keresztényt megkérdeznek arról, hol látja Isten keze nyomát a világban, akkor jó eséllyel azt fogja válaszolni, hogy a természetben. Az erdőket járva, a réteken átvágva, a növény- és állatvilágot szemlélve a keresztény embert az az érzés fogja el, hogy egy Intelligens Ágens áll a világ mögött, akinek keze nyoma jól látható a szabad természetben. Zavarba akkor jövünk, ha a "rend" kifejezés alatt nem a teremtett világ rendjét, hanem az ember által teremtett rendszereket értjük. Abban nincs ott Isten keze nyoma?

Fűben, fában, virágban kapásból feltételezzük Isten keze munkáját, bármilyen romlott lett is a világ a bűneset következtében, de nagyon nehezünkre esik olyan dolgokban elképzelni, hogy Isten szándékai valósulnak meg, mint az emberi társadalmak révén megalkotott konstrukciók. Dietrich Bonhoeffer összesen négy ilyen rendet - az ő szóhasználatában mandátumot - különböztetett meg egymástól, melyek jelen vannak a társadalomban, de isteni gyökerűnek tekinthetők: a munkát, a házasságot, a kormányzást (államot) és az egyházat. Bonhoeffer szerint ezeket is Isten "teremtette", nem az emberiség találta ki őket, így végső soron hamis dolog a világot "kettéválasztani" egy szekuláris és egy szent területre. Mert nemcsak az egyháznak kell Istenre vagy Jézusra mutatnia, de a munkának, a házasságnak és az államnak is vissza kell tükröznie Isten akaratát.

És akkor nemcsak az egyház érdekli Istent, hanem például a munka világa, a házasság és az állam kérdései is. Az Ő ujjlenyomatai a rendekben ugyanúgy ott találhatók. 

Ehhez hasonlóan fogalmaz egy másik teológus, azaz Emil Brunner is, aki "A parancsolat és a rendek" című művében azt írja, az előbb felsoroltak olyan rendelések, melyekben ha töredékesen és indirekt módon is, de Isten akarata találkozik velünk. A házasság intézményében Isten akarata tükröződik, a munka, mint tevékenység Isten szándékai miatt létezik, és az állam, mint hatalom Isten rendelése is. (Egyébként meglehetősen groteszk, hogy Brunner könyve 1932-ben jelent meg Németországban, amikor ugye egy kis kefebajszú őrvezető kezdi átvenni a hatalmat...)

Az előző bejegyzésem alatt egy kedves olvasói komment egy érdekes felvetést fogalmazott meg az ószövetségi próféták kapcsán. A kommentelő az egykori próféták szerepéről ezt írta:

"Az igaz, hogy Izrael társadalom is volt, de a próféták Isten népeként szólították meg őket. Nem társadalomként, hanem egyházként, eklézsiaként. A próféták személyét nézve a szavuk egyházkritika volt. Mivel önmagukat is Isten népe részének tekintették, ezért szavuk a közösség önkritikája, önreflexiója. Isten szavaként pedig a próféciájuk az Isten "egyházkritikája"."

Tehát, hogy jól értsük ezt a véleményt, olvasóm szerint az ószövetségi próféták Izrael népét, mint "egyházat" szólították meg, erős kritikájuk egyházkritika volt és nem társadalomkritika. Ebben a véleményben sok igazság van, azonban mégis úgy éreztem, hogy nem teljesen fedi a valóságot. Az ószövetségi Izrael ugyanis fénykorában dinasztikus elvek mentén működő teokratikus királyság volt, ahol "állam és egyház" összefonódva működött. (Kicsit hasonlítanak ehhez mai környezetben az iszlám országok, ahol nincs külön "iszlám állam" és "iszlám egyház", hanem a kettő egyben létezik.) Izraelben a király szava, az országot működtető törvények, a társadalomszervezés, a hadügyek, a gazdasági élet, a kultúra művelése és minden más szegmens egyben vallási kérdések is voltak. Pontosan ezt látjuk a Biblia különböző részeiben is, ahol például a Tóra törvényeit átitatják Isten parancsai, de a zsoltárok himnuszai vagy a bölcsességirodalmi szövegek is vallásilag meghatározottak.

Igaza van olvasómnak abban, hogy a próféták dörgedelmes szavai elsősorban Isten kiválasztott népeként szólították meg a népet, de azért ezeknek mindig voltak társadalmi léptékű következményei is. Nem mondhatjuk azt, hogy a próféták csupán "egyházi ügyekben" szóltak a királyokhoz. Hányszor és hányszor hánytorgatják fel például a szegények, özvegyek és árvák elnyomását - márpedig ez a kérdés nem pusztán "egyházi probléma", hanem bizony az izraelita társadalom kérdése is. Ha ehhez hozzávesszük a bejegyzés elejéről a Bonhoeffer és Brunner által megfogalmazottakat, akkor szerintem mégis azt kell mondanunk, Isten a próféták szája révén egész Izraelt szólította meg, úgy ahogyan az volt.

De ismét leírom, mert rendkívül fontos: mindez egy teokratikus országban történt annak idején. Igaza van olvasómnak abban, hogy ma nem ezt a világot éljük. Nem olyan Magyarországon vagyunk, ahol a "király" (Orbán Viktor) egy teokrácia élén állna, így ha valahonnan előkerülne egy próféta, annak a hangja elsősorban az egyházhoz kellene szóljon "befelé". 

De azért...

Ha Bonhoeffer és Brunner nem tévednek a fentebb leírt gondolataikban, a társadalmi rendekben Isten szándékai is jelen vannak. Akkor nemcsak az egyházi ügyek izgatják Istent, hanem az egyházon túli társadalmi szegmensek is. És ha ez így van, akkor egy elképzelt, mai, prófétai hangnak miért csak belsőnek kellene lennie? Miért is ne szólíthatná meg a "királyt" és embereit, és miért is ne hívhatná fel a figyelmüket arra, hogy Istent zavarják a súlyos társadalmi igazságtalanságok? Oké, nem teokráciában élünk, de ez biztosan azt jelenti, hogy a helyreigazító hang csak az egyház belső hangja lehet?

Tovább

Egyenes beszéd

Az elmúlt hetekben több igen komoly egyházi ügy keveredett elém - és egyik sem volt pozitív, sőt nagyon negatív, bűnnel, erkölcsi bukással, sőt akár bűncselekménnyel kapcsolatos esetekről van szó. A részletek bemutatásától az érintettek iránti érzelmeim miatt most eltekintenék, nem akarok a kelleténél nagyobb turbulenciát kelteni az említett ügyek körül, és nem a "csámcsogás" vagy hangulatkeltés a szándékom. Azonban azt vettem észre, hogy mindegyik botrányos esemény mögött található egy közös pont, ami fontos tanulságra mutat...

A Szemlélek felületén jelent meg egy írás a napokban arról, hogy a (katolikus) egyház nem szívesen nyilatkozik meg bizonyos, a széles társadalmat érintő kérdésekben, melyekről pedig elvárható lenne, hogy az egyház beszéljen. A cikknek szorosan véve ugyan nincs köze a bevezetésemben említett botrányos egyházi ügyekhez, a címe azonban frappánsan összefoglalja amiről beszélni szeretnék. Hallgatni aranyat ér a bölcs mondás szerint, azonban a Szentírásban - ha már arany - van egy másik mondás is, mindjárt két nemesfémről: "Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige." (Péld 25,11). Persze itt igéről van szó, de talán nem tévedünk túl nagyot ha azt mondjuk, a jól megválasztott időpillanatban elhangzó és helyes beszédnek van igazán súlya és értéke.

Miért írom ezt?

Az oka egyszerű: ha botrány van egy gyülekezetben, egy felekezetben vagy egy hívő ember életében, akkor az egyik legsúlyosabb hiba amit el lehet követnie a hallgatás. A háttérbe vonulás, a lapulás, a "nebeszéljünkróla", a "tegyünkúgymintha", egyszóval a kényes kérdés csendbe burkolása. Itt nem arra gondolok, hogy az egyház vagy egyházi személy megfontolja mit akar mondani, ezért időt kér magának - hanem a permanens, tudatos csendben maradásra. Sokan valamiféle taktikai megoldásnak látják azt, hogy visszavonulnak a kommunikációtól, esetleg azt remélik a hallgatástól, hogy akkor szép csendben elül a dolog és a probléma magától megoldódik. Megszámolni nem lehet hányszor látunk a közéletben riporterek elől szaladó politikusokat, akik a logikus kérdésektől szó szerint menekülve szaporítják a lépteiket, faképnél hagyva ezzel nemcsak az újságírókat, de azokat az embereket is, akik őket a bársonyszékeikhez juttatták.

Az egyház hallgatása egy botrányos történést követően önmagában botrányos, és ezzel a hallgatással csak tovább fokozza az eredeti botrányt, amiben érintett. Azért hallgatunk, hogy nehogy botrány legyen - valójában azonban a hallgatás még nagyobb botrányhoz vezet. Mert ha az egyház vagy a botrányos cselekményt elkövető ember nem szólal meg, majd megszólalnak helyette a pletykák, a félinformáción alapuló magyarázatok, az emberek által összetákolt forgatókönyvek. Nem bírjuk elviselni sokáig a vákuumot, és ha nincs világos, egyenes, korrekt beszéd, akkor a hívek a maguk megfejtéseire fognak hagyatkozni. Beindul a konteo-dömping, ami nagyobbra fújhat végül egy-egy ügyet az indokoltnál, több kárt okozva az elvárhatónál, és nagyobb presztízsveszteséget generálva a logikusnál.

Általános probléma, hogy amennyiben valami kellemetlen dolog történik, senki nem akar kijönni a fénybe - pedig a gyógyulásra bizony az az egyetlen megoldás. Amikor Jézus démonokat űz ki emberekből és adott esetben arra kéri őket, hogy mondják meg a nevüket, ezt pontosan ezért is teszi: a sötét dolgok megnevezése, kimondása, felszínre hozása, artikulációja a szabadulás, helyreállás, gyógyulás igazi útja. Az egyháznak és az egyházban megjelenő, szem előtt lévő embereknek, akik sokszor egyébként is a szavaikból élnek, prédikálnak, hozzászoktak a mikrofon jelenlétéhez igenis meg kell szólalniuk a botrányos ügyeikben, nehéz kérdésekben, tisztázandó problémákban. Csúnya szóval felszínre kell hozniuk a démonaikat, szavakba kell önteniük mit tettek, le kell leplezniük ami sötétben van, ha tényleg szabadulni akarnak ezektől. Szent kötelességük ezt tenni és nemcsak a maguk érdekében, hanem azok miatt is, akik bíznak bennük és egyfajta iránymutatóként tekintenek rájuk. Némának maradni amikor meg kellene szólalni - nagyon beszédes tett.

Tovább

Ravaszkodás helyett ragaszkodás

Örökzöld téma a házasság, mind nagyvilági, mind egyházi berkekben. Ám ha az egyház és a házasság, vagy az egyház és a szex szavak egy mondatba kerülnek, az átlagember fejében kapásból valamiféle abúzus gondolata merül fel - állítja ezt egy friss interjúban Tóth Mihály, az Ökumenikus Egyház vezető lelkésze, aki a közelmúltban könyvet is írt a témában.

Jó kis interjú, és még akkor is az, ha foltokban elhangzanak számomra nem annyira szimpatikus mondatok is benne. Az egészből süt valami olyasmi, hogy a házasság érték, mégpedig olyan érték, amit védeni kell, támogatni, fenntartani, kiállni mellette, fújjon éppen akármilyen szél a divatban. Nehéz lenne bárhogyan is tagadni, hogy ez a kereszténységtől elvárható legnormálisabb álláspont: a házasság támogatása.

Sok szálon elindulhatnék az egyébként nagyon sok frappáns és néhol szinte humoros kijelentést artikuláló interjú mentén, én most mégis egyetlen pontot szeretnék aláhúzni, mégpedig a válás kérdését. Mivel teológiai tanárként etikát is oktatok, így a hallgatókkal való eszmecseréből, a vizsgák tételeiből vagy éppen az írásbeli dolgozatokból is látok egyfajta képet arról, mit gondolnak hívő emberek a házasság felbomlása kapcsán. Az igazság az, hogy sokfélét - és ezt önmagában problémásnak vélem. Tudja rólam mindenki azt nagyon jól, hogy szeretem a sokféleséget, de a házasság és válás kérdésében mégis elég monokróm a látásmódom: az ásó, kapa, nagyharang a legjobb válási ok, néhány egyéb kivételtől eltekintve. Nem látom be, hogy a Biblia sokoldalúan tárgyalná a válás lehetőségének kérdését - inkább azt gondolom, alapvetően nemet mond rá, bizonyos kivételekkel.

Sajnos azonban ma már egyáltalán nem itt tartunk. Nem olvastam erről felmérést, de általános tapasztalat, hogy keresztény körökben is sok helyütt teljesen normális és bevett megoldás elszakadni egymástól, sőt porondon álló szolgálók gyakran ugyanúgy viszik tovább a szolgálatukat válás után, mintha semmi sem történt volna. Mintha említésre se volna méltó a válás aktusa, esetleg szigorúan magánügy, és csak egy olyan életmozdulatról beszélnénk, ami természetes velejárója a sorsunknak. Ha leszoktatjuk magunkat arról a gondolatról, hogy a válás a Szentírás szerint alapvetően bűn, akkor persze tényleg nem lesz nehéz hívőként sem válni. Igen, van néhány bibliai indok is a válásra, de ne csináljunk úgy, mintha nem tudnánk, hogy az esetek jó nagy százalékában a keresztények válásának nem sok köze van ezekhez.

Tóth Mihály csak megerősíti az eddigi benyomásaim, amikor úgy fogalmaz, hogy a válás egyszerűen trendi jelenség lett manapság. Pedig:

"A házasságnak definícióként az a funkciója, hogy a másikat a hibáival együtt kérem, válóokkal együtt nősülök, szokták mondani."

Nyilván minden házasságban vannak jobb és rosszabb pillanatok, sőt lehetnek válságosabb szakaszok, egyet nem értések, olyan kérdések, amelyekben férj és feleség nem képesek hosszú távon sem megegyezni. Nem vagyunk jobbak az előző generációkhoz képest, de bizony a saját családomban és rokonságomban én azt látom, hogy szüleim és nagyszüleim a krízisekkel együtt is ragaszkodtak egymáshoz, még az is lehet, nem oldották meg az összeset, folyton-folyvást lenyelték egymás békáit, de azt érezték, akkor is és mindenképpen együtt akarnak maradni.

Manapság roskadoznak a polcok a házasság menedzseléséről szóló könyvektől, vannak házassági terápiás foglalkozások, Házasság Hete rendezvénysorozat - minden lehetőség adott egy posztmodern nyugati embernek, hogy megtegyen komolyabb erőfeszítéseket a házassága ápolása érdekében. Mindezek ellenére a statisztikai nagyságrend körülbelül azt mutatja, minden negyedik házasság tönkremegy Magyarországon, és nem úgy tűnik, hogy a hívők fényes csillagként ragyognak ebben a kérdésben, mintha erős kivételek lennének. Inkább belesimulnak a statisztikába, ami álláspontom szerint végtelenül szomorú.

Nem szeretnék semmit leegyszerűsíteni, mert tisztában vagyok azzal, hogy a házasság komplex kérdés, kismillió élethelyzet megpróbálja, ezerarcúak a krízisek, melyek ostromolják, sokféle útja van annak, ahogyan leépülhet. Jómagam huszonhat éve élek házasságban, tudom miről van szó. Nekem és feleségemnek is voltak rosszabb napjaink, házastársi balhék, krízisek, a másik elviselésének nehézségéből fakadó kérdések. De mégis, ha összegereblyézek minden felvethetőt, egyetlen kérdésben sűrűsödik össze a lényeg: akarod megtartani a házasságod és ezért elmész a végsőkig, vagy sem? Ragaszkodni kívánsz vagy ravaszkodni - és megmagyarázni miért jobb elválni? 

Tovább

Dühös teológusok

A Christianity Today című népszerű keresztény folyóirat online felületén alkalomadtán lehet gyöngyszemeket találni. Most is így történt: egy igen gondolatébresztő cikk jött velem szembe. Az írás címe egy állítást fogalmaz meg kérdésként: vajon miért van olyan sok dühös teológus? A kérdés talán bizarrnak tűnik - de nagyon is van benne igazság...

Kérem, hogy most egy pillanatra tegyük félre az ilyenkor szokásosan előkerülő színpadi kellékeket a teológia megítéléséről, tudományos voltáról, piacképességéről - ezeket a csontokat majd rágcsáljuk máskor -, és próbáljunk a témára fókuszálni! Ha tetszik, ha nem, van teológia, vannak teológusok, jók és rosszak, sőt valahol minden hívő ember "teologizál" a maga módján,  és bizony (főleg Amerikában) ha valaki ismeri a teológia rendszerét, az egyházon belül akár szava is lehet. Ronni Kurtz írásában azonban nem a teológia jóságáról beszél, hanem némely teológus attitűdjéről, amivel felhasználja a teológiát.

Azt mondja, hogy a teológiának nevezett dolgok nagy része mögött valójában párbeszédnek vagy gondolkodásnak álcázott düh tapasztalható. Nem ritka, hogy egyes teológusok a teológiát úgy művelik, mintha fegyverként használnák: embereket fordítanak szembe más emberekkel. A teológiai tanítás egyes pontjai határvonalakká állnak össze, melyek mentén aztán a "mi és ők" háborúja zajlik. Kurtz szerint persze kellenek határvonalak (hiszen a valamennyire is jó teológia bizony húz ilyeneket például az ortodox tanítások és a herezisek közé), mégis azt látjuk, hogy némelyeknél a teológia határai annyira összezsugorodnak, hogy végül szinte csak ők és kis számú követőik maradnak "az igazi teológia" művelői.

A teológia fegyverként való használata során az ismeretek megszerzése és felhalmozása nem az igazság keresése érdekében történik, hanem sokszor inkább az önérvényesítés eszközévé válik. Amikor én elkezdtem teológiát tanulni, nem azért tettem ezt, hogy kapjak egy szentséges furkósbotot a kezembe, amivel jól rá tudom bizonyítani más hívőkre, mekkorát tévednek, hanem mert egyszerűen tudni akartam bizonyos dolgokat a hitemmel kapcsolatban - érdekelt hogyan lehet látni a hitkérdéseket. Az is nyilvánvaló, hogy mindenkinek van valamiféle teológiája, mert a hit ezt nem nélkülözheti - mindazonáltal a hit sokkal több a jó teológiánál. Kurtz szavai igen kifejezők, amikor úgy fogalmaz, a "keresztény élet sokoldalú érettséget és bölcsességet kíván", nem pusztán dogmatikai vagy tanbeli tisztánlátást. Másként fogalmazva az ember néha úgy látja, hogy azok, akik a teológiát előszeretettel használják fegyverként, mások hitét is azon az alapon értékelik, szerintük mennyire jó a teológiája. Vajon olyan dogmatikát követ, amit én? Pontosan azt gondolja a keresztségről, amit mi tanítunk? Hisz a nyelveken szólásban vagy sem? 

Hadd legyek egy pillanatra személyes. Egykori nagymamám - Isten nyugosztalja - a félénknél is félénkebb típus volt. Egész életét egy baptista gyülekezetben töltötte, ott is meghúzódott a hátsó sorban. Szinte sosem szólalt meg a gyülekezetben, izzadt a tenyere, remegett a hangja ha mások előtt meg kellett nyilvánulnia. Néha persze hangosan imádkozott az istentisztelten, de nagyjából ennyi az egész. Fogalmam sincs, hogy főleg idősebb korában mennyit értett meg a baptista teológia dogmatikájából, egy amatőr teológus is simán sarokba szorította volna akármilyen kérdéssel. De abban biztos vagyok, hogy istenfélő emberként halt meg és a családján belül is hitre nevelte édesanyámat, aki révén ismertem meg végül jómagam a gyülekezetet. Nagymamám hitét persze nem nekem kell értékelnem, mert nem bennem hitt - a példával csak arra akartam rávilágítani, hogy nem feltétlenül a kiérlelt és hibátlan dogmatika teszi a hívőt hívővé (egyáltalán van olyan?) - ahogy a teológiát fegyverként használó teológusok előszeretettel gondolják.

Kurtz szerint a "diagnosztikai kérdés" meglehetősen világos: vajon ahogyan a teológiát műveljük, az végső soron a Lélek gyümölcsei (mint például szeretet, öröm, békesség, stb...) iránya felé mozdít, vagy viszálykodáshoz, féltékenységhez, dühkitörésekhez, pártoskodáshoz és széthúzáshoz vezet?

Tudom, a kérdés kicsit giccsesnek tűnik, és hát a cikk szerzője is általánosan fogalmaz, konkrét példákat nem említve. De akárhogy is osztok-szorzok, abban a gondolatban bizony sok igazság van, hogy a teológia elsődleges funkciója nem az, hogy a művelője kezében fegyver legyen mások ellen. Még akkor sem, ha ezek a mások eretnekek. A teológiának igenis feladata a dogmatika "tisztán tartása" - de persze ezt nem kell valakikre dühösen tennie. A teológiának szerintem dolga, hogy felszínen tartson a hitet érintő fontos kérdéseket - de miért is kellene ezt úgy művelni, hogy széthúzást okozzon? A teológiának szükség esetén kenyértörésre kell vinnie a dolgokat - de nem minden kérdés ilyen, és van egy sanda gyanúm, hogy mi hívők akkor is kenyértörésben gondolkodunk, amikor nem kellene.

Tovább

Birkózás - Balavány György apológiája

Botorság volna mindig olyan írásokra reagálnom, melyekkel alapvető vitában állok: néha sokkal izgalmasabb olyan gondolatokat továbbgörgetni, amelyek távolabbra visznek. Balavány György, a 24.hu újságírója még karácsonykor írt egy cikket, amit többször végigolvastam, és azt hiszem még többször végig is fogok olvasni. Nem azért, mert mindennel egyetértek benne, hanem mert olyan témáról beszél, amiről lehetetlen csendben maradni. Elmondom, ami eszembe jutott.

Létezik-e egyáltalán Isten? - teszi fel a kérdést Balavány György már a címben, és néha mintha azt a választ adná rá, hogy ki tudja, néha mintha úgy felelne, hogy nehéz Isten létét igazán komolyan venni, és néha meg mintha azt sugallná, jobb is volna ha nem lenne Isten, mert úgy elcseszett itt mindent, hogy amikor találkozni fogunk majd Vele, könyörögnie kell a megbocsátásunkért. Ősrégi dilemma ez persze, de megunhatatlan és nem is szabad megunni - mert ha mégis megunjuk, az nagyjából mindennek a végét jelenti. A lényeg a vergődés maga, a birkózás a kérdésekkel, amikre nincs válasz, mint ahogy Jákob kézitusázott azon a bizonyos éjszakán az ismeretlennel, aki erre rákényszerítette - de válaszokat ő sem adott. 

A keresés kényszerének vége

Ez kényszer nélkül ma már sokaknak nem megy. Mindig igyekszünk a passzív megoldásokra, a távolmaradásra, tehát szórakozással, ivással, kultúrával, szexszel, sporttal, minden csiribiri zabszalmával rétegek alá temetjük az istenkérdést - nagyon rafináltak és gyakorlottak vagyunk ám ebben. Egyesek szerint maga a kultúra is azért létezik, hogy a halálfélelmünket és a halálfájdalmunkat feledtesse, sőt azt az illúziót adja nekünk, hogy halhatatlanok vagyunk. Amit persze mélyen belül nem hiszünk el a kultúrának, érezzük hogy az élet nagyon is véges, ráadásul tele van szívással, betegségekkel, hülye emberekkel, balesettel, szenvedéssel, és akkor kézenfekvő lenne, hogy a dolgok miértjét firtatva legalább időnként rákérdezzünk az Istenre. De a szekuláris világban már nem igazán akarjuk az Istent túl sokat bolygatni, mert azt tanítják nekünk, hogy ő nélkülözhető és eddig is csak a bajt okozta. A probléma szerintem itt érthető tetten. Nem az a kérdés, hogy az ember válaszokat kap-e a teodíceai faggatózására. Nem az a kérdés, lehet és kell-e Isten létét bárhogyan is bizonygatni apologetikával. Az a kérdés, hogy miért szoktak le az emberek arról, hogy ezzel az egésszel egyáltalán foglalkozzanak. Legyenek dühösek Istenre, vagy magasztalják teljes erejükből - mindkettő a maga módján akceptálható magatartás. De most ott vagyunk, hogy az esetek többségében már ennyi sincs.

Az igazság az, hogy ma már az új ateisták gyakran többet gondolkodnak Istenről, mint a hívők jó része.

Isten sokat gyengült, veszített a jelentőségéből, vagy ahogy Nietzsche előre szólt, megöltük és a vérét semmi nem mossa le a kezeinkről, de csak később és fokozatosan fogjuk megérteni, Isten halála hova vezetett bennünket. Hát úgy tűnik, ide biztosan. Mindezt a nyugati egyház folyamatos térvesztésén, a konstans paphiányon, a hit privatizálódásán, a DIY-vallásosság trendjén szörnyen látványosan nyomon követhetjük. Az embereknek nem kell Isten vagy egy olyan Isten kell, akit lábhoz lehet szoktatni és pont olyan mindenkinek, amilyenre szüksége van. 

Volt egy ismerősöm, aki idegileg összeomlott, azt mondta, néha csak ahhoz van kedve, hogy lefeküdjön a földre és várja a halált. Aztán elment kezelésekre és a pszichológusa azt javasolta, jobban teszi ha megszabadul a kereszténység istenképeitől és kitalálja magának a sajátját. Azóta kitalálta, de ahogy elnézem, boldogabb nem lett tőle, mert tudja, hogy azt az istent csak ő eszkábálta össze a maga kedvéért. Pontosan ilyen a szekuláris-posztmodern istenkép is: összeeszkábált. Ez az isten erkölcstelen nulla, barackot nyom a fejekre, összekacsint olyan elvekkel, melyeket korábban Ő maga ellenzett, és mindenkire rámosolyog, csak nehogy sértsen. Az igazságról szinte soha nem beszél, de mindig szeret. 

Jól jártunk vele? Élhetőbb lett tőle a valóság? Kötve hiszem.

Minek teszünk fel megválaszolhatatlan kérdéseket?

Balavány György írásának súlypontja számomra persze a szenvedéskörüli feloldhatatlan dilemma újramelegítése volt. Személyes példáit súlyos hiba volna nem komolyan venni, azon egyszerű tény okán, hogy valóban komolyak. Isten távolmaradása és tétlensége a felfoghatatlan mértékű szenvedés kapcsán legyűrhetetlen kérdés. A betegségek nemcsak arra emlékeztetnek minket, hogy meg fogunk halni, hanem arra is, hogy senki nem fog közbeavatkozni, hogy ezt meggátolja. Akit ennek a sötétsége meg sem legyint és valamiféle apologetikai érveléssel próbálja csupán megválaszolni, az komolyan vehetetlen ember a szememben. 

Meg egyébként is: igaza van Balaványnak, hogy nincs az a körmönfont apologetika és teológia, ami ezzel képes megbirkózni. Olvastam sok ilyet, de a kérdéseim maradtak. Biztosra veszem, soha nem is fogok rájuk választ kapni, ahogy más sem. De akkor megint következik egy dilemma. Minek teszi fel az ember azokat a kérdéseit, melyekről jó eséllyel tudja, hogy nem kap rájuk választ?

Mert muszáj, különben megőrülünk. Egyszer, még zsenge hívő koromban a Sziget Fesztiválon evangelizáltam egy teabuszban, amit az egyházam üzemeltetett. Egy reggel ordítva jött a busz felé egy férfi, patakokban folyt a könny a szeméből. Nem volt teljesen józan, éppen ezért tudott teljesen őszinte lenni. Azt kiabálta, hogy meghalt a kisfia, pedig nem csinált semmit - és ezt nem az ital mondatta vele. A körülötte álló haverjai próbálták csitítani és vigasztalni, de nem tudták. Tőlünk, keresztényektől akarta megkapni a választ a miértre. Hol volt az Isten? Minek engedett meg ilyen szörnyűséget? Hogyan tudott közömbös lenni egy gyerek halála láttán?

Szerintem többen hibáztak a kedves testvérek közül, mert megpróbáltak ezekre a kérdésekre kimerítő választ adni. Isten nem tehet róla, ő szabadságot adott nekünk. Istennek valami nagyobb terve volt, és abba ez a sztori így illeszkedett bele. Isten talán megmentette valami még szörnyűbbtől szegény srácot, ezért kellett meghalnia. A férfit ezek a válaszok nem nyugtatták meg, de őszintén megmondom: engem se. Sőt, idegesítettek, mert azt sugallták így együtt, hogy valaki el akarja hitetni, felmászott a megmászhatatlan hegy tetejére és ott megtalálta a feleletet. Ilyen márpedig nincs. Úgyhogy én azt mondtam a férfinak, fogalmam sincs miért engedett meg Isten ilyen brutális dolgot - de nagyon sajnálom, hogy megengedte és végtelenül együttérzek vele. Kiadhatja a dühét, csak tessék. Ettől lecsendesült, én viszont nem éreztem hősnek magam, mert szerintem nem mondtam semmi különöset.

Az egyház állandó csábítása, hogy valami különöset mondjon. Minél nagyobb a dilemma, annál egzotikusabbnak kell lennie a válasznak. A tévtanítások zöme valahogy úgy kezdődik, hogy az egyházban jön egy figura, aki valami különöset mond.

A teodícea kérdésére, Isten és a rossz összeférhetőségére okosan hangzó válaszok ugyan léteznek, de ezek belül mindig csak még több kérdőjelet hoznak magukkal. A szenvedés minden képzeletet felülmúló hullámai előtt csak némán lehet megállni, a sarukat leoldva. Mégis, muszáj hogy feltegyük ezeket a kérdéseket, mert csak ez tehet minket érettebb emberré.

Visszatérve a korábban emlegetett sztorira Jákobról, ő egész éjszaka küzdött az istenformájú idegennel. Ezt a birkózást persze szó szerint nem nyerhette meg, mert az Istent nem lehet lebirkózni. Hiába tett fel kérdéseket, az idegen nem árulta el neki a nevét, vagyis nem fedte fel a személyazonosságát. Ám a történet végén Jákob kapott új nevet, új személyiséget, ő vált más emberré. És paradox módon aztán mégis azt mondja neki ez az idegen, hogy Jákob győzött. De ha Istent nem lehet legyűrni, kit gyűrt le Jákob? Hogyan értsük ezt a győzelmet? Kit győzött le Jákob?

Természetesen saját magát. Az Istennel birkózásnak, a megválaszolhatatlan kérdéseken való tipródásnak nem az a tétje, hogy sikerül-e legyőzni Istent, hiszen az lehetetlen. A kérdés az, új emberként jövünk-e ki a szorítóból. Kapunk-e új nevet, melyet akkor is megéri megszerezni, ha utána kificamodik a csípőcsontunk, és egy életen át viseljük a következményeket. Meglehet, Jákobnak minden lépésnél fájt a csípője - de minden lépésnél eszébe juthatott az is, hogyan szerezte ezt a sérülést. Amikor a kereszténység megtérésről beszél, és megújult emberekről prédikál, akkor ez nem létezhet küzdelem és szembenézés nélkül. Meg kell küzdeni az Istennel, ha új emberek akarunk lenni.

Minek ide apologetika?

A helyzet az, hogy igaza van Balavány Györgynek, amikor aztán azt írja, kicsit talán túltolta a biciklit, mert az az Isten akit megvádolhatunk, valószínűleg csak a fejünkben létezik. De aztán kimondja a legfontosabbat - és ez nagyon tetszett az írásában -, hogy valahol ez az Isten mégis megtestesült Krisztusban, ezt az Istent mégis odaültettük a vádlottak padjára, kiöntöttük rá a haragunkat, és egy koncepciós perben elítéltük, ő pedig mindezt végigcsinálta, hagyta hogy meglegyen, kiszenvedett az összes mocskot magára véve.

Hát igen, ahogy korábban írtam, Nietzsche szerint Isten halott - de az igazság az, hogy Isten már jóval Nietzsche előtt halott volt valamiképpen - mégpedig Jézusban. És bár mi öltük meg, de ezt Ő akarta így. Ez a paradox, felfoghatatlan, nonszensznek tűnő és csodás módon mégis mágnesként vonzó állítás áll a keresztény üzenet epicentrumában.

Balavány nekiesik az apologetikának, amit egyfajta bohócműfajként kezel és értelmez. Azt írja, egyenesen idegesítő, amikor valaki filozófiai-tudományos-logikai úton próbálja bizonygatni az Istent. Ez őrültség még akkor is, ha mostanság divatos. Aztán számomra érthetetlen módon éppen Pál apostolra hivatkozva bizonygatja az apologetika képtelenségét. Bajos dolog ez persze, hiszen ha van apologéta a Bibliában, aki mesterien védte a hitét és az állandó vitatkozások fémjelezték a tevékenységét a hitkérdésekről, az pont Pál apostol. Aki kapcsán egyébként még az apológia szó is előkerül - az egész Szentírásban egyedüliként. 

De nem is itt van a lényeg, hanem ott, hogy Balavány írása végkicsengése szempontjából bizony valamiféle apológia. Mert oda lyukad ki végül, hogy az Istenre haragudó édesapja élete zárásakor megbékélt, Jézus pedig akár a tiszta víz, úgy beszélt Istenről és viselte magán a mi dühünket is. Bár ez nem válasz a szenvedésre, de reménykedésre okot adhat, abból pedig manapság egyre kevesebb jut.

Mi más ez, ha nem védőbeszéd Krisztus mellett? A helyzet az, hogy az apologetikát színes formátumokban lehet művelni. Nem feltétlenül abban merül ki, hogy felebarátainknak lyukat beszélünk a hasába, és bizonyítékokkal gyötörve igyekszünk rábírni őket, legyenek hívővé. Az a tapasztalatom, az ilyesmi többnyire kontraproduktív és tényleg bosszantó tud lenni. Annak azonban látom értékét, hogy többé-kevésbé átélhetően elmondjam, miért hiszek abban az Istenben, akivel néha balhézok, akivel küszködöm, akivel birkózok. És nem a talpnyalója vagyok, hanem a követője. Ha ebből valami átmegy a másik fél számára, már boldog leszek. Balavány György írásában kétségkívül voltak ilyen szálak, melyek átélhetővé tették számomra mindezt. Jó apologéta lenne belőle, azt hiszem.

Tovább

Szövegszerelem - kedvenc könyveim 2022-ben

Hagyományosan minden év utolsó blogbejegyzése az adott év számomra legkedvesebb olvasmányélményeit sorjázta - eddig. Ez azonban most átcsúszott az idei év első posztjának pozíciójára. Persze ettől a galád hagyománytöréstől a könyvek színvonala nem csökkent, igazán méltók a figyelemre, tehát tessék beszerezni és elolvasni őket...

Nyilván észrevehették akik engem olvasnak, hogy a könyvek kiadási éve semmiféle összefüggésben nincs azzal, mikor olvasom őket - tehát a most következő rövid felsorolásban nem feltétlenül 2022-es kötetek szerepelnek, hanem olyanok, melyek bármilyen oknál fogva megmozgatták a fantáziámat, nyújtottak bizonyos többletet, esetleg muníciót is adtak konkrét blogbejegyzések megalkotásához. Azt remélem, hogy olvasóm kedvet kap egy-egy könyv beszerzéséhez.

Az első ajánlott könyvet tulajdonképpen kényszerből kellett elolvasnom egy vizsgára készülve, és ha az ember kényszerből olvas, jó eséllyel nem fogja élvezni a betűhalmot a szeme előtt. Pete Ward Introducing Practical Theology című kötete azonban gyorsan átfordított az érdeklődés irányába. Ward nagyon érthető és áttekinthető módon tálalja a gyakorlati teológia különféle szerepköreit, és szépen, strukturáltan bemutatja azokat a megközelítéseket, melyek a témával foglalkoznak. A gyakorlati teológia ugyanis sokkal komplexebb, mintha csak a prédikálás, lelkigondozás, hitoktatás, misszió és ezekhez hasonló területeket egy ernyő alá söpörnénk: ahogy a mondás tartja, az egész több a részek összességénél, és ezt Ward könyve képes remekül érzékeltetni. Tudom, ez nem tűnik nagyon meggyőzőnek, pedig tényleg jó könyvről van szó olyanok számára, akik szeretnének a teológia egyik markáns területéről szép, kontrasztos, és végiggondolt képet kapni.

Az év egyik legkellemesebb meglepetése, legmotiválóbb dobása és abszolút legszókimondóbb kötete minden vitán felül Gregory Boyd nevéhez köthető. Aki kicsit is figyelemmel kíséri a közéletet és szeret gondolkodni az egyház és állam kapcsolatáról szóló kérdésekről, semmiképpen ne hagyja ki A keresztény nemzet mítosza című alkotást, melyben Boyd egyszerre szólal meg egy szívbeli prédikáció, és egy polemizáló szerző hangján. Ahogy a könyv címe sejteti, a szerző határozott látásmódja az, hogy az egyház kapcsolata az állammal alapvetően rossz folyamatokat generál az egyházban, ráadásul össznemzeti szemfényvesztés az amerikai társadalmat kereszténynek nevezni - mivel soha nem is volt az, ez csupán a múlt szépre festett illúziója. Persze a könyv az "amerikai mítoszt" tálalja nekünk, hiszen amerikai szerző írta az amerikai viszonyokról - de az olvasó nyilván asszociálni fog a hazai közéleti környezetre is. A könyvről írtam egy hosszabb cikket is, mely az Evangelikál Csoport oldalán olvasható. Remek könyv még akkor is, ha valaki nem ért egyet vele.

A felsorolásból semmiképpen nem akartam kihagyni kedves barátom és kollégám, azaz Izsák Norbert doktori disszertációjából készült kötetét, vagyis Az amerikai keresztény vallási fundamentalizmus története című munkát. A könyv címét szerintem nem kell túlmagyarázni, fogadtatása (nem meglepő módon) számomra érthetetlen indulatokat is kiváltott, valamint kritikai reflexió is született róla. A könyvbemutatót ráadásul nekem kellett vezetnem a szerző és a kiváló történész, Hahner Péter társaságában. Bevallom, én nagyon élveztem a könyvet, mivel Norbi stílusa egyszerre ötvözi az akadémikus és a "sztorizgatós" hangvételt - iszonyú ritka jelenség, amikor egy alapvetően tudományosnak szánt művet valaki világos, sőt jó értelemben szórakoztató formátumban képes megalkotni. A téma maga pedig ugyancsak izgalmas, hiszen nemcsak Amerikára, hanem a teljes nyugati világra jellemző vonásokat hordoz. Nem vagyok történész, így a könyvet a szakmaiság szempontjából nem tudom megítélni, azt azonban tudom, hogy kifejezetten tetszett. Kedvencem a "fundamentalista színházat" üzemeltető Aimee Semple McPherson története, aki egy szép napon egyszerűen begyalogolt a tengerbe és eltűnt - aztán sok idővel később valahogy mégis előkerült, és egy meglehetősen kétes történettel állt elő...

Gregory Koukl Taktikák című könyvét nem azért emelem ki, mert fenomenális élményt nyújtott volna, hanem mert gyakorlatilag teljesen egyedi jelenségnek vélem a hazai keresztény könyvek között. Koukl apologetikai munkát alkotott, de nem az ateistákat kívánta bármiről is meggyőzni, hanem elsősorban az apologétáknak szánta a sorait - mégpedig arról, hogyan érdemes kommunikálniuk. A mű gyakorlatilag egy módszertani kötet szeretne lenni azok számára, akik szívesen állnak le a hitükről vitatkozni másokkal. Hogy mitől lesz jó egy vita, mire érdemes figyelni, hogyan érdemes megszólalni és hogyan nem, mitől jó érv a jó érv és mitől rossz a rossz - nos, ilyen részletességgel megírt kötet szerintem magyar nyelven nem létezik ezen a könyvön kívül. Bevallom, a szerző nem minden nézete volt szimpatikus számomra, de ezekkel együtt is tudom ajánlani a könyvet azoknak, akik bár nem akarnak színpadon álló, professzionális vitatkozók lenni, de kicsit tudatosabban kívánják kommunikálni a meggyőződésüket mások felé.

A következő kötetnek már a címe is sokatmondó: hogyan legyünk úgy evangelikálok, hogy közben ne legyünk konzervatívak ("How to be Evangelical without Being Conservative?"). Roger E. Olson munkája azért nagyon jó, mert tételesen végigveszi azokat az ismérveket, melyeket sok evangelikál hívő a hite elengedhetetlen szükségszerűségének tart - aztán lépésenként mutatja meg, hogy bizony ezek nélkül is lehet valaki őszintén evangelikál hívő. Így például létezik a hazáját szerető hit nacionalizmus nélkül, a Bibliát tisztelő hit literalizmus nélkül vagy éppen a kereszténység erkölcsi törvényeit megtartó hit törvényeskedés nélkül. A könyv nívóját csak tovább emeli, hogy a szerzőjét igazán nem lehet valamiféle "elfajzott liberálisnak" tartani, aki érzelmi okokból nekifeszülne a konzervatívan gondolkodóknak, hiszen Olson időközben megírt egy másik kötetet is, amelyben éppen a liberális-progresszív teológiát veszi bírálat alá. 

Amikor ezen a könyvajánlón töprengtem, az első pillanattól fogva tudtam, melyik könyvet fogom megjelölni az év legjobbjának. Számomra ez már akkor eldőlt, amikor elkezdtem olvasni Jonathan Sacks, egykori brit főrabbi munkáját. A Kéz a kézben című kötet első pillantásra az unalomig lerágott csontról, vagyis a hit és a tudomány kapcsolatáról szól. De ez tényleg csak az első pillantás. Sacks remek írói stílusban, a zsidó rabbi bölcsességével, és a művelt ember hangján beszél olyan fontos kérdésekről, minthogy az ember mintázatkereső állat, és ebben hogyan jelenhet meg a vallásos hit kérdése. Hogy mit veszíthetünk, ha lemondunk Istenről, a hitről, az élet objektív értelmének kutatásáról. Hogy miért fontos a szabadság bármi áron történő megőrzése - hívő szemszögből is. Őszintén beszél arról milyen károkat képes okozni a vallásos hit, és talán sok olvasó meglepődésére még az is kiderül, hogy saját ateista témavezetője, aki a doktori fokozatához segítette, mennyire pozitív hatással volt a gondolkodására. Ez a könyv bizony egy intelligens és érzékeny ember műve, és őszintén szólva teljesen meglepett engem: egyáltalán nem számítottam arra, hogy pont egy zsidó rabbi írása lesz az év legjobb olvasmányélménye számomra. Mindenkinek szívből ajánlom, egy blogbejegyzés erejéig magam is utaltam rá - és valószínű idézgetni fogok belőle a későbbiekben is!

Végül botorság és talán illetlenség is lenne kihagyni H. Richard Niebuhr alapművét, vagyis a Krisztus és kultúra című munkát, melynek kapcsán sorozatot is írtam arról, keresztényként milyen relációkban láthatjuk az egyház és a kultúra kapcsolatát. (Ennek utolsó része itt megtalálható, a végén az összes többi bejegyzés linkjével.) Niebuhr klasszikus kötete öt ilyen forgatókönyvet vázol fel nekünk, melyek még akkor is meghatározóak maradtak, ha a végtelenségig lehet finomítani őket. Mindenkinek nagyon ajánlom, aki erre a bonyolult kérdésre egy megfelelően elmélyített gondolatmenet révén akar válaszokat kapni, és nem szimplán csak a kultúrharcban éli ki magát, vagy éppen simán habzsolja a kultúra összes termékét. Kicsit nehéz olvasmány, de pont ezért méltó a nehéz kérdéshez!

Ezek voltak tehát számomra az előző esztendőben a meghatározó vallási-teológiai kötetetek, de természetesen olyan könyveken is átrágtam magam, melyek nem érintik a hit kérdését. Egyetlen példaként kiemelve, Kim Stanley Robinson tudományos-fantasztikus regénye a klímakatasztrófáról az egyik ilyen monumentális munka, mely ugyan narratívaként szerintem hagy kívánnivalót maga után, témája miatt mégis nagyon ajánlom mindenkinek az elolvasását. Csak nehogy kiderüljön, a szerzőben próféta veszett el, és a könyvet valahogy mégis a vallási irodalmak közé kellett volna sorolni...

Tovább