A Trón nem üres

Lázító liberális vagy igazi forradalmár, a konzervatív eszmékkel szembemenő, ellenáramú egyházfő, vagy őszinte újító, aki egy sokszor maradinak nevezett egyház feje volt. És persze jófej idős bácsi, akit még az ateisták is tiszteltek, miközben egyesek katolikusként is fanyalogtak miatta. Jezsuita körből felemelkedett, nem európai észjárással rendelkező progresszív, aki különös szociális érzékenységgel fordult az elesettek felé. És nem utolsó sorban olyasvalaki, aki pápasága ellenére szeretett magára főzni, a frászt hozta a testőreire azzal, hogy metrón utazott és elment a postára befizetni a saját csekkjeit. Ha a véleményeket nézzük, ez mind Ferenc pápa volt, és persze ennél is több. Nyugodjék békében!

"Buona sera" - azaz "Jó estét!", ezekkel az egyszerű szavakkal köszöntötte megválasztása után már  új pápaként Ferenc a Szent Péter téren várakozó tömeget. Emlékszem magamra, amikor először megláttam az új pápát. Azt mondják az első benyomás általában tartós. Hát az én első benyomásom és egyfajta belső hangom, ami akkor megszólalt, valami ilyesmi volt: "úgy tűnik végre kaptunk egy normálisabb pápát". Aztán kicsit megtorpantam és figyelmeztettem magam, hogy én ugyan nem kaptam senki sem, hiszen protestáns vagyok, aki számos ponton egészen mást gondol az egyházról, mint a katolicizmus... Úgyhogy, nehogy már örülni merjek egy pápának!

De az az igazság, hogy tényleg örültem neki. S bár ez a hang persze árnyalódott az elmúlt évek során, amikor bizonyos kérdésekben nem feltétlenül értettem egyet Ferenc pápával, valahogy a szimpátiám protestánsként is tartósnak bizonyult. Kedveltem ezt az embert, és amikor valakit kedvelsz, akkor tökmindegy lesz melyik felekezetből érkezett. Minden vita, teológiai ellentét, egyházkormányzási szempontkülönbség együttvéve is kevés volt ahhoz, hogy a rokonszenvemet megsemmisítse. Sőt, egyszer még a "protestánsok pápájának" is neveztem őt, mert szerintem nem túlzás azt mondani, hogy Ferenc hangjára és személyére intenzíven figyeltek a katolikus egyházon túl is, sőt talán az egész kereszténység körén kívül, ami groteszk módon éppen az egyházára nem feltétlenül jellemző. Miközben paphiány van és a hívek is elmaradoznak, Ferenc pápa képes volt magára vonni a tekinteteket. Nem bántásként fogalmazok így, de néha azt éreztem, mintha nem lenne kompatibilis azzal a felekezettel, amit képviselt.

Ez most nem a viták ideje, mégis szükségesnek tartom megemlíteni, hogy pünkösdi keresztényként az egész pápasággal kapcsolatban fenntartásaim vannak és betemethetetlen árkot vélek felfedezni a katolicizmus és a protestantizmus között. Ferenc egyik legnagyobb teljesítményének azonban éppen azt látom, hogy kedves természetével és sokszor bölcsnek nevezhető szemléletmódjával ennek ellenére is megszólító erejű dolgokat tett és mondott, amelyekkel protestáns teológusként sem volt vitám. A forradalmiságot, a változásra való készséget, az újragondolás felé mutatott hajlandóságot pedig önmagában hatalmas értéknek vélem. Rendkívül lenyűgöző, amikor a nagybetűs Történelem kereke valahogy úgy forog, hogy felbukkan benne egy ilyen mágneses ember, aki ráadásul az egyik legkonzervatívabb intézmény élére állva képviseli az újításra motiváló értékeket. Ezáltal nemcsak Ferenc volt az izgalmas személyiség önmagában, de az a körülmény is érdekessé tette, hogy egy változásra csak lassan reagálni képes Világegyház kormányrúdjánál állhatott.

Sede vacante, azaz most éppen üres a trón, ami a pápai széket illeti. Jön majd a temetés, aztán a konklávé, végül felszáll a fehér füst és valaki más veszi át Ferenc pápa helyét. Nem szeretnék most elemzésekbe bocsátkozni arról, hogy a Ferenc által megkezdett változásokat továbbgörgető, vagy azokat leépítő pápa következik majd. Ahogy valaki írta: a következő pápa így is - úgy is lángoló székbe fog ülni... Egy azonban biztos: a nagybetűs Trón most sem vált üressé. Ferenc pápa halála természetesen megrendítő a katolikus barátaimnak, szomorú tény mindenki másnak is, de akármilyen teológiát követünk és akárhogyan fordulunk Isten és a hit dolgai felé, húsvét után a reményünket mégiscsak az adja, hogy a legnagyobb Trónon olyasvalaki ül, aki soha nem fog meghalni. Az egyház jövője - és teljesen mindegy melyik felekezetről beszélünk -, belső reformjának és megújulásának kulcsa pedig ehhez kötődik. Nevezhetjük őt a pápa Főnökének is, akiben maga Ferenc pápa is hitt egész életében.

Tovább

A Nagypéntek szép!

Isten nem változik: közmondásszerű tétellé vált az ismert bibliavers, hogy Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Az ember viszont állandóan változik, nincs végleges nyugvópontja, folyamatos átalakulásban élő lény. Éppen ezért nagyon furcsa, amikor egy-egy alkalommal mintha azt érzékeltetné a Szentírás, hogy Isten mégis változtat a saját hozzáállásán... és ennek oka egy olyan dolog, ami a Húsvét középpontjában áll.

A bibliai narratíva szerint amikor Noé kijön a bárkából az özönvizet követően, áldozatot mutat be Istennek. Az áldozat illata pedig felszáll, ami egy igencsak érdekes, de mindenképpen pozitív dolgot eredményez: Isten megígéri, hogy többé nem fogja vízözönnel elpusztítani az emberiséget - mintha csak változtatna és igazítana a saját hozzáállásán. A történet emellett megállapítja azt is, hogy az ember szíve nem változott meg, hanem gonosz már ifjúságától fogva. Úgy látszik tehát, hogy az állandó változásban élő ember legfontosabb alkotóeleme - a szíve, azaz személyisége magja - nem tud változni, míg a változásra képtelen istenség mintha megváltoztatná saját hozzáállását az embert illetően. Most nem akarom ezt a kétségkívül érdekes teológiai fejleményt tovább bogozgatni, hanem csak rámutatok az egész centrumában lévő dologra. A változhatatlan Isten hozzáállásának megváltozását ugyanis egy olyan valami okozza, ami az egyház számára mindig is kulcskérdésnek számított, hiszen a megváltás egyik legfontosabb elemének számít.

Vagyis, maga az áldozat.

Az áldozat fogalma és az áldozatbemutatás rítusa minden vallás archetipikus cselekménye. Amikor áldozatot hozunk, tulajdonképpen valami számunkra értékeset kínálunk fel Istennek, mégpedig számos okból. Lehet ez a tisztelet kifejezése, a barátság keresése vagy egy megromlott viszony helyreállítása, a hála jele, esetleg puszta diplomáciai fogás. Az áldozat mögötti okok sokfélék és változatosak, de ha mégis sikerülne egy kötegbe fogni őket, talán azt mondhatnánk, hogy az egész áldozatbemutatási szándék a kapcsolat kialakítását és fenntartását célozza az istenekkel.

Van azonban egy komoly probléma, velünk emberekkel. Bár az áldozatokat azért mutatták be Istennek, hogy a bűn miatt megszakadt kapcsolat valamiképpen helyreálljon, de maga az áldozatbemutatás aktusa is beszennyeződni képes a bűnös természetünknek köszönhetően. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy az ember csupán ritka esetben tud Istennek igazán tiszta motivációból áldozatot adni. Az Ószövetségben jól nyomon követhető, ahogy az egész áldozati rendszer eltorzul: egy idő után sánta, vak, béna állatokat is felhasználnak, és az áldozatbemutatás gyakran arról szól, hogy így kívánnak valamit kicsikarni az Istenből, így szeretnének manipulálni, rábírni arra, hogy az érdekükben cselekedjen. Ezt az önző hozzáállást még az sem feltétlenül kezelné, ha az ember saját magát adná áldozatként: ahogy Pál apostol fogalmaz, "odaadhatom a testem égőáldozatul", de ha az isteni szeretet nincs közben bennem, az egésznek semmi értelme.

A megoldás tehát a tökéletes áldozat lenne, amit tökéletes indítékból ajánl fel valaki, erre viszont az ember természeténél fogva képtelen. És a húsvét pontosan erről szól: a tökéletes áldozatról, ami következésképpen nem is lehet pusztán csak emberi. Ateisták szokták gúnyosan azt mondani, hogy az egész kereszténység - miközben a zsidóság számára tiltott volt embereket feláldozni a kultuszban - gyakorlatilag egy emberáldozat köré épül. Ez annyit jelent, hogy az ateisták nem értik ki lett feláldozva a Golgotán. Mondani sem kell, a kereszténység nem egy emberáldozat, hanem az istenember áldozatának kultusza, a tökéletes áldozat áll a centrumában, aki nem volt sem béna, sem vak, sem sánta, és a benne lévő motiváció is hibátlan és maradéktalanul helyes volt. 

Ezt ünnepeljük húsvétkor, ezért nem kell feltétlenül lesújtónak lenni a Nagypénteknek, ebben a színben is lehet látni azt, amire ma az egyetemes kereszténység a fókuszt helyezi. Számunkra a golgotai keresztfán nem egy vallásalapító mester lógott, hanem egy hibátlan áldozat, aki miatt Isten és ember kapcsolata maradandóan megváltozott. Jézus kereszthalála ezért úgy tragédia, hogy furcsa módon mégis lehet benne gyönyörködni, mert nem egy szimpla ember kivégzése az. A tökéletesség vonzó, bármennyire bizarrnak is hangzik ez egy ilyen kontextusban. Csak le akartam írni nektek, mert fontos.

Tovább

Big History

Egy előadásra készülve szembejött velem egy új fogalom, egy új műfaj, egy új látásmód - amiről egyre inkább azt gondolom, hogy valójában nincs benne semmi újdonság, inkább csak egy régóta ismert teológiai gondolat újracsomagolása, szekuláris csomagolóanyagba burkolva. Érdekes jelenségről van szó, amit "Big History"-nak neveznek, és ami nagyon felkapottá lett az elmúlt években.

Mintha divatossá vált volna manapság, hogy népszerű teoretikusok, írók, megmondóemberek belevágják a fejszéjüket egy hatalmas fába, azaz egy-egy könyvükben megírják az egész emberiség teljes történetét, amiből bestsellerek születnek és milliószámra olvassák őket az emberek. Nyilván régen is írtak enciklopédikus és átfogó műveket, de itt most egy kicsit másról van szó. Az újnak tekintett műfajt egy bizonyos David Christian nevű történészprofesszor nevéhez kapcsolják, és Big History-nak, vagyis Nagy Történelemnek nevezik. Annak ellenére, hogy a fogalmat Christian dobta be a közbeszédbe, a Big History legismertebb képviselője mégsem ő, hanem Yuval Noah Harari, aki millió példányszámban elkelt köteteket jegyez, sőt már gyerekek számára is készülnek a műveiből verziók, és a világ vezető elméi ajánlják őket olvasásra.

De miről is van szó tulajdonképpen?

Ahogy az előbb már említettem, a Big History típusú könyvek arra vállalkoznak, hogy egyetlen hatalmas magyarázó keretben áttekintsék az emberi faj történetét, az Ősrobbanástól elindulva a jelenkorig, sőt akár a közeljövő lehetséges forgatókönyveit is bevonják vizsgálódásukba. Vagyis a Föld kialakulásától a jövőbe nyúló fantasztikus elképzelésekig mindenre kínálnak egy hatalmas magyarázatot. Természetesen itt nem szimpla történelemkönyvről van szó, ami szépen sorban leírja, hogy az elmúlt sokmillió évben pontosan mi történt. A Big History könyvek inkább értelmezések és magyarázatok, amelyek rámutatnak egy-egy kulcsmomentumra, töréspontra, a homo sapiens történetét új szintre emelő folyamatra, amely meghatározónak bizonyult a fejlődésünkben. Gyakorlatilag annyi történik, hogy az adott könyv írója megkísérli egy hatalmas narratívában megérteni miért olyan az ember, amilyennek látjuk, és ennek alapján a szálak merre vezethetik tovább a történelmünket. A helyzet az, hogy egy ekkora átfogású könyv megírásához nagyon széles áttekintőképesség szükséges, hiszen nem elég az emberi történelmet ismerni, valamennyire érteni kell a paleontológiához, a genetikához, de még a pszichológiához és szociológiához is. Térdig járunk a multidiszciplinaritásban, a szakterületek kavalkádjában, az író pedig valamiféle ezermesterként vezeti az olvasóját végig a történeten. Ha valaki olvasta már Harari könyveit, azok pont ilyenek: giganarratívák, a szerző sajátos értelmezésével leöntve.

A Big History szerintem izgalmas műfaj, őszintén szólva én szeretem az ilyen könyveket, sok értékes és megvitatható dolgot felvetnek, mégis nagyot hazudnék, ha merő újdonságként kezelném a műfajt. A Big History ugyanis nem más, mint egy szekuláris metanarratíva. Olyan, mintha a múltról szóló részei a Genezis könyvét, a futurológiai felvetései pedig egy szekuláris Jelenések Könyvét jelentenének. Az ilyesmit persze gyűlöli a posztmodern korunk, ahol nem létezhet objektív igazság: érdekes fejlemény tehát, hogy ez most ennyire népszerű. Népszerűsége pedig azt mutatja számomra, hogy bármennyire is divat tagadni az objektív igazság létét, mégis ácsingózik az emberi lélek arra, hogy a dolgok mögötti Nagy Rendezőelvet, igazi Magyarázatot és nagybetűs Világértelmezést megfejtse.

Persze még mindig nem írtam le, hogy keresztény szemszögből hogyan látszik a Big History, ami számunkra nem más, mint a teológiában gyakran használt üdvtörténet fogalma. Ezt a kifejezést valószínűleg már minden hívő ember hallotta, de aztán el is tette egy fiók mélyére, mert nem tudott mit kezdeni vele. Olvassa ő a Bibliát, de mindig csak egy-egy történetet vesz ki belőle és elvan a mindennapi kis adagjával. Legyünk őszinték, annyira el tudunk veszni részletkérdésekben, annyira képesek vagyunk kiragadni egy-egy mondatot a Bibliából, hogy a teljes kép egészét már észre sem vesszük. John Carroll, ausztrál szociológus - aki magát egyébként nem tartja kereszténynek - azt mondta, a nyugati kereszténység egyik nagy problémája, hogy elfelejtette a saját történetét:

"A keresztyén egyházak totálisan elbuktak az egyetlen és legfontosabb feladatukat tekintve: hogy az alaptörténetüket újra elmondják, megszólaltassák a kortársak számára."

Az alaptörténetünk természetesen nem más, mint az üdvösség menetrendjének fokozatos kibontakozása. Úgy látszik még a szekuláris nyugati miliőben is olyan időket élünk, hogy egyre inkább piaca támad az ilyen nagy sztorik elmondásának. A kérdés az, vannak-e olyan képességű, integratív látásmódú és nagy átfogással rendelkező keresztény személyiségek, akik képesek egy rendszert felépíteni a keresztény üdvtörténet mentén és mai formába csomagolva elmondani a Nagy Történetet? A magam részéről nagyon kíváncsi lennék egy olyan műre, ami a keresztény hit mentén szépen végigértelmezi és elhelyezi a homo sapiens, mint faj egész narratíváját, rámutatva a keresztény szempontból igazán számító kulcseseményekre. Ti nem olvasnátok szívesen ilyesmit? :-)

Tovább

Egyenesen át... a misztikába?

Nem mindig tudom, nem mindig értem miért csengenek össze a dolgok az életemben, de az elmúlt két hétben több, egymástól teljesen független csatornán is megtalált a klinikai halál, az elmúlás, a halál utáni élet kérdése. Egy közepesen izgalmas thrillert leszámítva, sosem én szaladtam az egyébként misztikusan érdekes problémakör után, hanem baráti beszélgetésekben, újságcikkben, sőt egy kórboncolási élményemben is feljött a kérdés. És ha már a misztika szót említettem, hadd fussak most el egy kissé ebbe az irányba!

Ha megittál néhány sört és leküldtél utána pár felest, akkor szoktad feltenni az élet "nagy kérdéseit". Olyanokra gondolok, minthogy "mi az élet értelme?", meg "van-e Isten?" és persze a "mi vár ránk a halál után?" klasszikusan giccses tálalásban. Őszintén sajnálom, hogy agyonkoptattuk már ezeket a témákat, az ember emiatt szinte szégyenkezve veszi elő az életkérdéseit, mintha tényleg csak egy kocsmapultot támasztana a haverjaival, közben pedig az alkohol miatt beindulna a fantáziája. 

Pedig a közhelykérdések valamiféle megválaszolásához éppen hogy nem ittasnak, hanem nagyon is józannak érdemes maradni. Főleg ami a halál utáni életet illeti.

A józan ész és hang tehát első körben azt mondatja velem, hogy én nem akarok meghalni, ahogyan senki más sem: ez egy ösztönös reakcióm, ahogyan kapaszkodom a saját létembe. Tudom persze, hogy előbb-utóbb mégis vége lesz mindennek és kénytelen leszek távozni a valóságból, és ez a tény bizony idegesít, még tudat alatt is nyomaszt. A racionális énem ezért azt üzeni nekem, hogy azért szeretnék hinni a halál utáni élet lehetőségében, mert ezzel a hittel tudom oldani a (tudat alatti) szorongásomat, és a halál előtti életemet jobban megélni. Ha ezen a bázison megállok, és innen magyarázok mindent, akkor persze azokra a jelenségekre, melyeket halálközeli élményeknek szokás nevezni, nem lesz túl nehéz magyarázatot találni. A halálközeli élmények eszerint az agy működésének némiképp rejtélyes metódusai, egy jó részüket mesterségesen is elő lehet idézni. A fénylények, az alagútélmény, a túlvilági boldogság érzete, sőt a testen kívüliség megélése mind-mind olyan jelenségek, amelyekre (tudomásom szerint) léteznek orvosi, tudományos, logikus levezetések. Vagy legalábbis: vannak elképzelések a mikéntekről és a hogyanokról. Összefoglalva, talán rendelkezünk egy olyan biológiai adottsággal, hogy az agyunk igyekszik megkönnyíteni nekünk a meghalás processzusát. Ennek a tünetei azok az élmények, melyeket halálközelinek nevezhetünk.

Ugyanakkor mind a racionális, mind az irracionális énem azt mondatja velem, hogy a természetes magyarázatok sem zárják ki a folytatás lehetőségét. Ráadásul a halálközeli élmények kapcsán nem is feltétlenül hézagmentesek a természetes magyarázatok: végső soron a konkrét élmény mindig az azt átélő konkrét ember élménye marad. Tudom, ez már a hit terepe, de ha Jézus feltámadását és az erről szóló gondolatokat is hozzáteszem mindehhez, növekszik a bizalmam ebben a kérdésben. A halál utáni élet problematikája persze továbbra is rejtélyes marad, mindig lehet még egy következő kérdést feltenni vele kapcsolatban, nyitva hagyni ajtókat, lehetőségeket, opciókat. A végső kérdések természete talán olyan, hogy soha nem tudjuk teljesen megválaszolni őket, és ezért irányítják újra meg újra magukra a figyelmünket.

És akkor itt jön a misztika meg a kételkedés...

A közelmúltban játszották a mozik a Konklávé című filmet, de én az eredeti Robert Harris regényt is olvastam. A történet szerint Lomeli bíboros (a filmben Lawrence-nek hívják), aki az egész pápaválasztó processzust vezeti, tart egy szentbeszédet az eseményt megnyitó misén. Itt a következő üzenetet mondja el a bíborosoknak, akik egyébként frakciókra szakadva és különféle lobbicsoportok mentén próbálják a pápaválasztást befolyásolni:

"Fivéreim és nővéreim, hadd mondjam el, hogy Anyaszentegyházunk szolgálatában eltöltött hosszú életem során az egyetlen bűn, amelytől minden másnál jobban megtanultam félni, a bizonyosság. A bizonyosság az egység nagy ellensége. A bizonyosság a tolerancia halálos ellensége. Még Krisztus is elbizonytalanodott a végén. ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI?, azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet? A kereszten töltött kilencedik órában kiáltott fel így kínjában. "Istenem, istenem, miért hagytál el engem?" Pontosan azért élő a hitünk, mert kéz a kézben jár a kétséggel. Ha csupán bizonyosság lenne, és nem lenne kétely, akkor nem lenne misztérium, következésképpen nem lenne szükség hitre. Imádkozzunk, hogy az Úr olyan pápát adjon nekünk, aki kételkedik, és az ő kétségei folytán a katolikus hit továbbra is élő marad, amely az egész világ számára inspirációt adhat."

Eltekintve most attól, hogy mennyire szimpatikus nekem protestánsként az egész pápaság rendszere (alapvetően nem az), az a gondolat fogott meg a regénynek ebben a részében, hogy a kérdés nélküliség kiöli a misztikát. Ahol nincs kérdés, nincs misztérium sem, hiszen nincs mire rákérdezni, s ahol nincs misztérium, hit sem igazán kell. 

A halál utáni élet nemcsak egy végtelenül személyes, végtelenül érdekes, de végtelenül titokzatos csomag is. Pusztán racionálisan nem tudjuk felmérni hova vezet. Vannak olyanok, akik szerint sehova: mert nincs semmi a halál után, az ember testestől-lelkestől megsemmisül és elmúlik. Furcsa lehet, de bizonyos teológiai irányzatok is vallják ezt a nézetet, mármint hogy a szó szoros értelmében megszűnünk a halálban - és Isten majd a feltámadás során újjáteremt bennünket. (Ez a lélekalvás teológiai nézete, amit például az adventista egyház is követ.) Más felfogás szerint a lélek valóságos, vagy legalábbis van tudatunk, ami akár túlélheti a test elmúlását. Ugyancsak bármennyire furcsa, ezt nemcsak keresztények hiszik, hanem akár az egyre népszerűbb transzhumanizmus egyes követői, akik között inkább ateisták találhatók.

Nem tudunk tehát belenyugodni a saját halálunkba, még akkor sem, ha az mégis utolér bennünket. Hogy utána mi következik, az már hit és misztérium. Húsvéthoz közeledve most legyen elég ennyi is...

Tovább

Szúnyogszűrés

Jézus gyakran korholja és kritizálja a farizeusokat, néhol keresetlen szavakat használ, néhol teológiai képeket is bevet, néhol pedig már-már mulatságos hasonlatokkal dúsítja fel egyébként tiszta és világos mondanivalóját. Utóbbira talán remek példa Máté evangéliumának egy rövid kis verse, amely bár a farizeusokhoz szól, olyan tanulságot hordoz, amit manapság jó lenne sokaknak megszívlelniük.

Krisztus odafordul a farizeusokhoz, írástudókhoz és vak vezetőkhöz, aztán így szól: "A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek." (Máté 23,24). A kép egyszerre mulatságos és groteszk, de van benne valami nyugtalanító azok számára is, akik jó eséllyel nem nevezhetők farizeusoknak. Egyébként - ahogy Spinetoli kommentárjában megjegyzi - valóban szokás volt a farizeusok tisztasághoz aggályoskodóan ragaszkodó szokásrendszerében, hogy az italokat (főként a vizet és a bort) fogyasztás előtt rendszeresen megszűrték, nehogy aprócska tisztátalan állat - például egy muslica - belekeveredjen. Jézus szavai mögött tehát ott rejlik a szokásos kulturális utalás, mégis érezzük, hogy kultúrákon átívelő a mondanivalója.

Ez pedig röviden és egyszerűen a lényeglátás képességének elvesztéséről szól. Valószínűleg a legtöbb ember meg van róla győződve, hogy ő ezt a hibát nem fogja elkövetni, mégis ha őszintén belegondolunk, igen könnyen rávehetők vagyunk arra, hogy a lényeges kérdéseket felcseréljük a lényegtelenekkel, vagy a legalábbis kevésbé fontosakkal. És amikor a lényeges kérdésről a lényegtelenebb felé fordul a tekintet, az soha nem vezet jóra, az valahol mindig visszaüt, mindig megbosszulja magát.

Sajnos "remek" példája ennek az aktuális magyarországi helyzetkép, ami a tematizált közbeszédet illeti. Nem akarom már tovább rágcsálni a Pride-témát, hiszem magával a rágcsálással olyan érzésem kezd lenni, én is beszállok a szúnyogszűrésbe, és a tevék problematikája helyett egy jóval kevésbé fontos ügyre koncentrálok, arról írok újra meg újra. De egy gondolat erejéig most mégis megteszem, mert éppen a "szúnyogszűrést" szeretném illusztrálni vele.

Van egy fiam, ő mostanában lesz nagykorú. Vannak kérdések, melyek engem apaként nagyon is foglalkoztatnak a jövőjével kapcsolatban. Például kinézett magának egy egyetemet, ahol szívesen továbbtanulna. De sikerül felvételt nyernie? Ha nem, akkor hova menjen? Hogyan lesz pénzünk finanszírozni az esetleges költségeket? Aztán kérdés az is, miként alapozzuk majd meg az egzisztenciáját, illetve ezt ő magának miből és mikor kell majd előteremtse. A mai ingatlanpiacon még egy normális albérlet kifizetése is megterhelő egy diák számára. A kérdéseket tovább is sorolhatnám, melyek a fiam mindennapi boldogulására, hitéletére, egészségére vonatkoznak - azt hiszem semmi olyat nem írok mindezzel, amin bárki meglepődne, ha gyereke van. Minden átlagos szülőnek ehhez hasonló kérdésekkel kell szembenéznie, ahogy a családi életén elmélázik, hiszen ezek az életben a "tevék", a meghatározó és megoldandó feladatok.

Azok a kérdések azonban, amelyekkel állandóan bombáz a közbeszéd, egyetlenegyszer sem fordulnak elő ezek között. Soha nem aggódtam például amiatt, hogy "mi lesz ha a fiam meglát egy Pride-ot?", és azt a kérdést sem fogalmaztam meg, vajon "meleggé válik ha LMBTQ embereket lát vonulni a tévében?", esetleg "károsodik a személyisége ha rájön kicsodák a homoszexuálisok"? Az ok elképesztően egyszerű: ezek a kérdések egyrészt mérhetetlenül ostobák, másrészt semmilyen módon nem érintik a fiam jelenét és gyaníthatóan a jövőjét sem.

Ezek többnyire szúnyogszűrések. Emberek felhergelésére, összeugrasztására, hangulatkeltésre, gyűlöletfokozásra alkalmasak - miközben a lényeget, a fiatalok jövőjét és egzisztenciális dilemmáit alig-alig érintik. Azt hiszem a kedves olvasóm is jól érzékeli miről beszélek, sejthetően saját életében tapasztalja, amiről most szó van. A szúnyogokkal csak addig kell foglalkozni, amíg olyan szinten válik kellemetlenné a csípésük és zümmögésük, hogy agyoncsapjuk őket. Ezekkel a "fontos" kérdésekkel is így kell elbánni: szabad róluk teoretikus vitákat folytatni, de emberi kapcsolatokat tönkretenni, a valóban fontos kérdéseket miattuk háttérbe szorítani pontosan az, mint jól megtermett tevékről tudomást sem venni, miközben azok az arcunkba másznak.

Ha már Jézusnak egy példázatszerű "beszólásával" kezdtem a lényeglátásról, egy remek Sherlock Holmes anekdotával fejezem be, ami azt hiszem nagyon is illeszkedik a mondanivalóhoz. Adódik, hogy Holmes és Watson sátoroznak egy erdei mező közepén. Éjfélkor Holmes oldalba böki Watsont és felébreszti:
- Mr. Watson, kérem ébredjen fel és mondja meg mit lát!
Watson nagy nehezen kinyitja a szemeit, majd megszólal:
- Hát uram, a csillagos eget.
- Remek, és mi jut erről eszébe?
- Nos, attól függ uram, honnan nézzük. Gondolhatunk arra, milyen roppant világban élünk, hiszen szabad szemmel a csillagok jó részét nem is láthatjuk. Eszünkbe juthat milyen pompás lehet a mi Urunk, aki ilyen fenséges univerzumot teremtett. Esztétikai nézőpontból pedig ez a látvány olyan fenséges, hogy bármely költőt igencsak megihletné... De Mr. Holmes, miért kérdezi ezt tőlem az éjszaka közepén?
Sherlock Holmes nagyot sóhajt, majd megszólal:
- Watson, maga idióta! Hát ellopták a sátrunkat!

Tovább

Csend és hullaszag - dr. Glasz Tibor patológussal beszélgettem

Nem mondom, hogy nem volt bennem semmi izgalom: egy kedves orvos barátom és testvérem boncolásra invitált a közelmúltban. Még soha nem láttam "szétszedett" holttestet, nem éreztem a szagát, nem láttam néhány napos halottból kivágott szerveket. Igazán különleges élmény volt, és nem titkolom, számomra spirituális benyomást is hozott - meg egy jó kis beszélgetést dr. Glasz Tibor patológus docenssel.

"Ájultál már el életedben?" - ez volt az első kérdés, amivel dr. Glasz Tibor professzor úr fogadott az irodájában, aztán elmesélte azt is, milyen tüneteket és milyen sorrendben fogok tapasztalni magamon, ha esetleg sokkot kapok a látványtól. Persze tudom, ő csak óvni akart - a saját, előre megjósolhatatlan érzéseimtől. Ezután lementünk a boncterembe, melynek öltözőrészében egy csomó orvostanhallgató várt a professzor úrra. Nem könnyítette meg a dolgomat, hogy mindegyikük figyelmét felhívta: a szakmai gyakorlatnak szánt boncoláson rám és az érzéseimre legyenek szívesek különösen is figyelni! A tanulóknak dupla feladatuk volt, egyszerre figyeltek egy halottat és egy élőt.

Tehát akkor most mintegy húsz orvospalánta fürkésző tekintetei előtt fogok szégyenreszemre összeesni? Valami ilyesmi futott át az agyamon. De nem sok idő volt, mert máris bementünk a boncterembe, az ajtónyitás után pedig az első látvány, ami fogadott minket, egy már felnyitott hulla volt - egy szakember hatalmas késsel éppen szétvágta a férfit és kiemelte a belső szerveit, mindent rendszerezve, külön-külön tálcára rakva.

Hogy velem mi történt?

Nos, magamon is meglepődtem: a szemem se rebbent. Kicsit talán szégyelltem is, hogy ilyen érzéketlen vagyok. De őszintén mondom, nem émelyegtem, nem ájuldoztam, sokkal inkább kíváncsi lettem az egészre. Mintegy két órát töltöttem bent, ezalatt megnéztem hogyan vágják szeletekre az agyat, hogyan szedik darabokra az emésztőrendszert, teregetik szét a vékony- és vastagbelet, és próbáltam nem zavarni a diákokat, de azért kérdezgettem őket néhány dologról.

Nagyon hálás vagyok a doktor úrnak az élményért, mert két gondolatot fogalmaztam meg önmagam számára, melyek azóta is velem maradtak. Az első volt a hangosabb: ahogy ránéztem a preparátumra (az illető földi maradványaira), abszolút megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy a "személy" maga már nincs itt és az élet ennél több kell legyen. Nem akarom, nem tudom ezt bizonyítani, nem is vitaindítónak szánom - most csak leírom a benyomásaim. A másik gondolatom az volt, az életet élvezni kell és kész. Persze keresztényként (sejtheti az olvasó) nem valami féktelen hedonizmusra célzok ezzel, hanem annak az örömnek a megélésére, amiért úgy szoktuk érezni, érdemes is élni. Tegyük, amíg tehetjük!

Aztán pár nappal később Tibor eljött a műsoromba, ahol egy kicsit beszélgettünk is a boncolásról, az életről és halálról, az emberi lélekről, és a ködben tapogatozó létünkről - no és persze Istenről, hiszen a professzor úr hívő ember, aki egyébként Cseri Kálmán gyülekezetéből való. Nagyon tanulságos, nagyon érdekes, nagyon lenyűgöző volt mindez. Boncolásra ugyan nem tudom elvinni az olvasóimat, de a beszélgetést felkínálom. Itt tudjátok megnézni:

Tovább

Világtérkép

Nem vagyok hivatásos vészharang-kongató és egyáltalán nem szokásom senkit sem ijesztgetni. Mégis, az elmúlt időszak közéleti történései kapcsán nehéz nem észrevenni, hogy a világtérképen éppen milyen eltolódások és mozgások érzékelhetők - még az avatatlan, geopolitikában járatlan emberek számára is. Ezek egyike sem erősíti azt a közeget, amelyben én hívő emberként szívesen élnék...

Azt hiszem az ismert amerikai teológus, Reinhold Niebuhr nagyon bölcsen fogalmazott, amikor ezt írta: "Az ember igazságosságra való képessége lehetővé teszi a demokráciát. De az igazságtalanságra való hajlama egyenesen szükségessé." Mindezt Niebuhr 1944-ben mondta. Az évszám valószínűleg nem szorul különösebb magyarázatra. A lényeg azonban évszámfüggetlen. A demokrácia nem attól jó, hogy tökéletes. Sosem volt az és sosem lesz. Azért jó nekünk, mert  szinte ösztönösen az igazságtalanságra hajlunk. Paradox módon a demokrácia úgy tudja fékezni az ember önző, másokat eltaposó, másokon felülkerekedni kívánó hajlamait, hogy ezeket a másokat is odaengedi az asztalhoz.

Most van a kezemben John Stott (ld. fotón) egy újra kiadott könyve, amelyben korunk égető kérdéseivel foglalkozik. Bevallom őszintén, jó érzés Stott kiegyensúlyozott látásmódjával szembesülni, amit teljesen átitat az evangéliumi szemlélete. Mielőtt a kereszténységet érő társadalmi kihívásokról értekezne, Stott egy bevezető fejezetben figyelmet fordít a különféle politikai formák tárgyalására. Vázlatos tipológiájában végülis háromféle attitűdöt választ szét egymástól:

(1) a tekintélyelvűséget
(2) az anarchiát
(3) a demokráciát

Az első nyilván egy autokrata stílusú megoldás, ahol a kormányzás - nyíltan vagy kevésbé nyíltan - a saját nézeteit igyekszik keresztülvinni a társadalmon. Egyik alapja, hogy rendkívül pesszimista képe van az emberi természetről és gyanakvó a szabadság fogalma kapcsán. Némiképp leegyszerűsítve a tekintélyelvű rendszerek abból az alaptézisből építkeznek, hogy az állampolgár nem tudja mi a jó neki: a hatalom dolga, hogy ezt megmondja, sőt kötelezővé tegye számára. A második ennek éppen az ellentéte, hiszen maximális optimizmussal fordul az emberhez, így mindenféle kormányzást feleslegesnek hisz, sőt az ilyesmit egyenesen fenyegetőnek tartja. (Ehhez képest az anarchia maga válik fenyegetéssé és gyakran erőszakká is.)

Stott végül arra jut, hogy a demokrácia az egyetlen olyan forma, amely nem túlozza el az emberképét egyik irányban sem, s bár nem bízik az emberi jóságban, mégis bevonja az embert saját működésébe. Néha olyan benyomásom van Stott könyvét olvasva, mintha egyenesen Magyarországról írna - például, amikor a demokráciában működtetett média kapcsán így fogalmaz:

"A gyakorlatban azonban a média könnyen manipulálja az embereket, azonkívül a korrupció is megbolygatja a politikai folyamatokat. Továbbá minden demokráciában állandóan fenyeget a kisebbségek eltiprásának veszélye."

A lényeg, amivel Stott megközelítését summázhatnám, hogy a demokrácia az egyetlen használható forma és lehetőség arra, hogy "a bibliai emberkép tükröződjön benne." Persze a kötet kritikákat is megfogalmaz a demokrácia kapcsán, szó sincsen arról, hogy egy evangelikál teológus valamiféle csodaszerként ölelné azt magához, vagy utópisztikusan merengeve az ideális társadalomépítés biztos talajaként gondolna rá. Mondhatjuk, hogy a demokrácia például lehetővé teszi bizonyos lobbicsoportoknak, hogy "falkába verődve" összefogjanak a kisebbségek véleményével szemben és így kierőszakolják saját látásmódjuk érvényre jutását. Az ilyen anomáliákat nyilván orvosolni kell. A demokrácia nem földi mennyország, de olyan keret, ami egyelőre jobban működik más kereteknél.

Hadd utaljak most vissza a bevezetőben felvetett személyes töprengéseimre. Ha szétnézek a világtérképen, mintha nem igazán azt látnám mostanában, hogy ez a keret erősödne vagy bontakozna ki a mi kis globális falunkban. Az arab országokat és az afrikai régiók egy részét most hagyjuk ki. Azt látjuk, hogy a világ arculatát lényegileg meghatározó nagyobb régiókban a demokrácia mintha visszaszorulóban lenne, vagy az eddig legalább színlelt verziói is kifakulnának! Persze Putyin Oroszországa eddig sem volt igazán demokratikus, most azonban már a spindiktatúra-mivoltjából is egy nyíltabb diktatúra felé kezd kimozdulni. Amerikában sok mindennek lehet Trumpot nevezni, de nyílt demokráciában gondolkodó vezetőnek biztosan nem: ott is csökken a demokrácia ereje. Kína, ami sokak szerint a világ jövőjét nagyban meghatározó szereplő, eddig sem volt demokratikus és nehéz elhinni, hogy majd ezután az lesz. India feltörekvő hatalom, újonnan iparosodik és robbanásszerűen zárkózik fel, helyet követelve magának az asztalnál.

A mi kis Magyarországunk tehát egy olyan világtérképen találja magát, ahol többnyire (spin)diktátorok, nem igazán a demokráciában gondolkodó államok és politikai hatalmak társalognak egymással. Szó se róla, ehhez "remekül" illeszkedik most az a toxikus politikai kultúra, ami nálunk van. Azt gondolom, ha átfuttatjuk magunkban ezt a vázlatos világtérképet, két gondolat talán kontrasztosabbá válhat. 

Egyrészt, mindjárt érthetőbbek lesznek bizonyos belpolitikai folyamatok - például a Pride sokat emlegetett kitiltása is, hiszen egy nem annyira demokratikus nemzetközi környezetből ez nem vált majd ki heves ellenkezést. Másrészt, számunkra akik hívő emberek vagyunk, jogos lehet a kérdés, hogyan jelenik meg a demokrácia térvesztésében a kereszténység? Olyan erőként, mint ami fékezni akarja ezt a trendet, vagy inkább felgyorsítani és támogatni? Sajnos keresztényként is azt kell mondanom, egyelőre az utóbbi látszik a valósághoz közelebb álló feleletnek. Ha igaza van Stottnak, és tényleg a nyitott demokrácia a legalkalmasabb keret az őszinte hit megéléséhez és képviseletéhez, akkor viszont fontos érte tennünk valamit. Nem a szekularizmusért vagy a deviáns viselkedésért, nem a nyugati dekadenciáért vagy más, ilyenkor tipikusan előkerülő, ellenérvként felhozható jelenségekért, hanem magáért a keretért. Mert lassan oda jutunk, hogy az roppan össze és váltja fel valami olyan megoldás, amivel mindannyian rosszul járhatunk.

Tovább