Ha a kereszténység váltaná a pluralizmust...

Agyonrágott csont, hogy egy szekuláris, relativista, egyben plurális világban élünk. A vallási pluralizmus viszont nemcsak azt teszi lehetővé, hogy az emberek szabadon higgyenek abban, amiben csak akarnak - ami lássuk be őszintén, alapvetően jó dolog -, hanem arra is ösztönöz, hogy a vallásokat egyformának lássuk és így akár össze is mossuk egymással. De mi történne a pluralizmussal, ha a kereszténység felváltaná?

Nem hiszem, hogy túl sokan élnek manapság Európában olyanok, akik utálnának a pluralitást. Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy mindenből bőséges választékkal rendelkezzünk. Ez az "árubőség" nemcsak a kézzelfogható termékekre, hanem az ideológiákra is igaz. Választhatunk magunknak pártot, filozófiát, erkölcsi nézeteket és persze vallást is - ha pedig nem tehetnénk, ha valamitől megszűnne ez a lehetőség, a legtöbben azonnal úgy éreznénk magunkat, mintha diktatúrában élnénk. A vallási pluralizmus a legtöbbek szemében magától értetődő érték, a normális demokráciák velejárója - más megoldás egyenesen elképzelhetetlen.

Michael W. Goheen (ld. fotón) közelmúltban megjelent, nagyon gondolatébresztő könyvében ezt a kérdést is boncolgatja. Vagyis többek között arra kíváncsi, miért ennyire magától értetődő a vallási pluralizmus manapság? Miért adja egyre több keresztény is a fejét arra, hogy szinte kritika nélkül meghajoljon a vallási pluralizmus jelensége előtt? Szerinte ennek leginkább három fő oka van:

(1) A mai generáció szinte az anyatejjel együtt szívta magába a vallási pluralizmust és toleranciát - vagyis eleve ennek a légkörében nőttünk fel, ezért természetesnek találjuk.

(2) Ha más vallások követőivel megismerkedünk, számos értékes dolgot és bizonyos erkölcsi becsületességet látunk. Nehezen gondoljuk ezek után azt, hogy a jó dolgok téves vallási hagyomány gyümölcsei lennének, ezért elfogadóak leszünk a más vallási hagyományokkal szemben.

(3) Átérezzük annak a szükségszerűségét, hogy össze kell fognunk, össze kell hangolnunk az életünket (akár nagy közös problémákkal szemben is, mint amilyen például a globális felmelegedés) - a vallási széthúzás, az ideológiai dominancia pedig veszélyezteti ezt a törékeny békét.

Ez a három indok, vagyis leegyszerűsítve a személyes szocializációnk, a tolerancia és más hitek értékessége, valamint a békés egymás mellett élés közös kényszere együtt három szilárd és rendíthetetlen érvnek tűnnek. Ezért aztán ha bárki, bármilyen kritikát megfogalmaz a vallási pluralitással szemben, az kapásból egy maradi, konzervatív ősember bélyegét kapja meg a társadalomtól. Pedig létezik nagyon is jogos kritika. Például hosszasan elmélyedhetnénk abban, hogy a vallási pluralizmus összemossa és bagatellizálja az egyes hitrendszerek különbségeit, noha azok egymást kölcsönösen kizáró elemeket tartalmaznak. Ezentúl pedig mérhetetlen gőggel is rendelkezik. Miért? Mondok egy példát. Miközben a vallási pluralizmus kifogásolja a kereszténység igazságigényét, azt gondolja önmagáról, hogy az egyedüli igaz és követendő álláspont, amit egy demokratikus társadalomban érvényesíteni kell. Mindenki ismeri a klasszikusnak nevezhető "pluralista példázatot", amikor vak emberek tapogatnak egy elefántot. Mivel mindegyikük az állat más testrészét fogja meg, így máshogyan is írják le milyen állat is az elefánt. A pluralisták szerint pontosan ilyen vakok a vallások is: mindegyik ragaszkodik a maga abszolút igazságához, noha csak arról van szó, hogy nem látják a teljes elefántot, annak csupán egy részletét tapintják, és ezt a részigazságot teszik abszolútummá.

Mármost ritkán vesszük észre, ahhoz hogy ezt a példázatot valaki elmondhassa, látnia kell kívülről a teljes elefántot, mégpedig egy távolabbi perspektívából: s mivel a pluralisták a példázat mesélői, így óhatatlanul saját magukat teszik az elbeszélő objektív pozíciójába. Vagyis tulajdonképpen abszolúttá emelik a plurális nézőpontjukat, hiszen csak ők látják a teljes elefántot - ezzel pedig pontosan elkövetik azt, amitől óvni próbálnak, sőt amitől maga a pluralizmus eszmeisége óvni kíván, vagyis a kizárólagosságot.

De ha ennyire nincs és nem is lehet objektív nézőpont, a kérdés ezek után az, melyik szubjektív megközelítést válasszuk? Vajon lehet-e úgy plurális jellegű társadalmat építeni, hogy az valamelyik vallás bázisán álljon, és közben mégis megőrizze a demokratikus értékeket? Mi történne akkor, ha eljátszva egy gondolatkísérletet, megint a kereszténység kezdene dominálni a nyugati világban? Sokak szerint borzalmas katasztrófa. Visszacsúsznánk a sötét középkorba, megállna a fejlődés, vége lenne a jólétnek, minden halódna megfele. Értem a dilemmát, de nehezen hiszem el, hiszen egy ma dominánssá vagy legalábbis tényezővé váló kereszténység már egy felvilágosodás utáni kereszténység lenne, vagy a modernitás és posztmodernitás utáni kereszténység, ha úgy jobban tetszik. Nem a középkori egyház kapna újból egy sanszot, hanem egy több évszázaddal azutáni, számos kritikus periódusát túlélt egyház. Mindez persze csak játék a szavakkal, illetve játék egy képzeletbeli lehetőséggel. Vajon milyen lenne a mai kereszténység, ha valamitől egyszer csak ismét domináns pozícióba jutna? És mi történne a pluralizmussal, ha a kereszténység válna ismét tényezővé Európában?

Tovább

Az alapok kimozdítása - az istentiszteletről (2)

A neoprotestáns gyülekezetekben általában a dicsőítés nyitja meg az istentiszteletet, aminek a többség szerint két célja van: segít abban, hogy "bemenjünk az Úr jelenlétébe", illetve ráhangol az igehirdetésre. Én viszont úgy gondolom, ez a két dolog céltévesztés, és a jó dicsőítés magja nem itt található.

Szeretném bemutatni a világ egyik legkisebb méretű dicsőítő csoportját. Összesen ketten vannak benne, Pál és Silás. A bibliai beszámoló szerint ők sem egy stadionban vagy egy modern gyülekezet színpadán énekelnek, hanem egy római börtön legbelső kalodájában, ahova nem kifejezetten énekelni jártak be az emberek. Nincsenek náluk professzionális hangszerek és csúcsminőségű hangtechnika sem, és jó eséllyel zeneileg is képzetlenek. Röviden tehát: az összes körülmény ellenük dolgozik. Ám mégis azt olvassuk erről a sebtiben "összetákolt" dicsőítésről, hogy meglehetősen brutális hatása volt: a nem hívő rabok rezonáltak rá, az egész börtön alapjai megrendültek, a bilincsek lehullottak és a bent lévők végül szabadok lettek.

Azért szeretem ezt a bibliai történetet, mert jól rávilágít a zenei dicsőítés potencialitására. Átvitt értelemben a zene ugyanis magában hordja annak lehetőségét, hogy a dolgok valahogy így alakulhassanak. A jó dicsőítés szerintem megrendíti az alapokat, kimozdítja a fixációkat, és ezáltal szabaddá teszi a korlátok között élő embereket. A jó dicsőítés egyik ismérve tehát, hogy földrengést okoz. Az ember eljut benne igazi önmagához, a belső én magjához, és azután ezt a belső ént mintegy odahelyezheti a dicsőítésben Isten fazekasmesteri kezébe. Amit a pszichológia totalitásélménynek nevez, az valósulhat meg ilyenkor, az történhet meg ebben az érzelmekkel vastagon átszőtt találkozásban. A dicsőítés az istentiszteleten résztvevő ember számára akkor átélhető, ha hozzásegíti ehhez az élményéhez, vagyis annak megsejtéséhez, hogy körülveszi valami nála hatalmasabb, aminek az epicentrumában tartózkodik. A dicsőítés lényege szerintem egy kapcsolat megélése valódi önmagammal és Istennel, és nem a modern zene, a zenészek professzionalitása, vagy a technikai körülmények rendelkezésre állása.

A zene csak eszköz ennek a felsőbb és belsőbb kapcsolati célnak a megvalósulásában - vagy legalábbis így kellene lennie. De nem így van. Ma azt látjuk, hogy a dicsőítés egy termék, melyet a keresztény zeneipar értékesít. Baromi jól kinéző fiatalok, szép vagy trendi ruhákban, csúcstechnikát használva tombolnak üvöltő stadionokban. Korábban már említettem, hogy voltam egy amerikai gyülekezetben, ahol a dicsőítő csoport minden tagjának úgy be volt lőve a frizurája, hogy egy görbe hajszálat nem láttam egyiken sem. A hangjukkal leénekelték volna a magyar zenei paletta torkainak jó részét. Hátuk mögött a kivetítőn vulkánkitörés fényei vibráltak a zenei mondatok ütemeire. Nyugodtan mondhatom, hogy ez volt a legprofibb zenei tálalás, amivel gyülekezetben egy istentiszteleten valaha is találkoztam. Viszont nem nevezném dicsőítésnek, mert ahhoz nem sok köze volt. Sokkal inkább arra emlékeztetett, hogy a fent említett isteni találkozást, az alapok kimozdulásának katarzisát, vagyis az előbb említett totalitásélményt mechanikusan, zenei profizmussal akarták elérni a spirituális megközelítés helyett. Az ember lelki alapjainak megrendülése azonban nem technikai kérdés - de mi azt csináltunk belőle. 

Őszintén szólva, az istentiszteleten sokszor már maga a terem elrendezése is azt sugallja az embernek, mintha a gyülekezet zenekara koncertet adna a gyülekezetnek: elöl állnak a zenészek, pont szembe a közösséggel, sokszor egy színpadon, és igyekeznek a legfrissebb és legnépszerűbb számokat lejátszani. Ez persze nem bűn, sőt az jó dolog, hogy a mai ember számára értelmezhető zenét csinálunk, csak ez még így önmagában nem válik dicsőítéssé. Én úgy gondolom, létezik néhány rögzült tévképzet a mai zenei dicsőítéssel kapcsolatban. Csupán néhány példa, a teljesség igénye nélkül:

1. "A dicsőítő csoport a színpadon áll."
Nem, a dicsőítő csoport nem a színpadon található. Maga a gyülekezet a dicsőítő csoport. Ha mégsem így van, az keresztény koncert  - amivel nincs semmi probléma, csak ne nevezzük istentiszteleti dicsőítésnek.

2. "A dicsőítés arra való, hogy bemenjünk az Úr jelenlétébe"
Valóban? Mikor jöttünk ki onnan? Ahogy Pál írja (egyébként egy pogány művet idézve): "Benne élünk, mozgunk és vagyunk". A keresztény élet lényege az lenne, hogy néhány gitáros, zenész, énekes segíti a gyülekezet tagjait Isten közelébe férkőzni vasárnap egy rövid időre, hogy aztán onnan kijöjjenek és egy hét múlva újra próbálkozhassanak? Ez meglehetősen távol van a Szentírás szemléletmódjától, ami permanens istenkapcsolatban gondolkodik.

3. "A dicsőítés ráhangol az igehirdetésre"
Valóban ráhangolhat, de ez nem célja, inkább mellékhatása és következménye. Pál és Silás a börtönben nem hangolódtak rá semmiféle igehirdetésre, éneklésük önmagában álló kifejezésmódja volt annak, hogy szorult helyzetük ellenére is Isten felé fordulnak.

A dicsőítés, mint az istentisztelet zenei eleme a kívülállók szempontjából több figyelmet érdemelne egy olyan posztmodern fogyasztói társadalomban, ahol a zenének általában is fontos szerepe van. Míg a nagyobb egyházak - hagyományőrzés címén - befogadhatatlan és a többségi társadalomnak halálosan érdektelen zenét produkálnak, a kisebb gyülekezetekben kíszámíthatóan egyforma stílusú pop-rockzene szól - de ők legalább törekednek a korszerűségre. Ugyanakkor a neoprotestáns dicsőítés  komoly gyengéje szerintem, hogy a modern zene mellé teljesen egyforma panelekből építkező szövegeket tesz. Bevallom őszintén, nekem ez az egyik nagy szívfájdalmam! Szerintem a dalszövegek újragondolása kellene legyen az egyik elsőrangú teendő, ehhez pedig először meg kellene érteni, hogy nem a bibliai frázisok puffogtatásától és ismétlésétől lesz egy szöveg biblikus. Ez a téma azonban most messzire vinné a bejegyzést, ezért inkább csak labdaként feldobom, az olvasóra bízva a továbbgondolását.

Összefoglalva tehát a totalitásélmény légkörének megteremtése számomra az, ami legjobban összefoglalja az istentiszteleti dicsőítés funkcióját. Nehéz azt szavakban visszaadni, amikor az ember úgy érzi, találkozik valami nagyobbal, ami belülről ragadja meg - vagyis Istennel. De nem is kellenek a szavak annak kifejezésére, amire a zene való: hogy megágyazzon egy ilyen találkozáshoz, egy ilyen élményhez.

Tovább

A két legfontosabb indok a bizonyságtétellel szemben

Egyre több hívő küzd azzal a nehézséggel, hogy vallási kérdésekről vagy akár saját konkrét hitéről  képtelen egy nem hívővel beszélgetni. Nem akarunk előhozakodni a hitünkkel a munkahelyünkön vagy baráti körben, és sokszor nem akarunk embereket sem meghívni a gyülekezeteinkbe. Vajon valamiféle gyávaság ennek az oka? Szégyelljük a hitünket mások előtt, vagy más indokok állhatnak a háttérben?

Szögezzük le az elején, hogy az amerikai kereszténység természetesen rengeteg dologban különbözik a magyarországitól, mindazonáltal sok ponton mégis csak hasonlítunk egymásra. Utóbbi tény ellenére óvatosan szeretnék bármiféle következtetést levonni abból a kutatásból, amit az ismert és már többször emlegetett Barna Group végzett el Amerikában. A felmérés során azt a kérdést vizsgálták, vajon miért nem alakítanak ki a keresztények többször olyan szituációt az életükben, ahol hitbeli kérdésekről beszélhetnek egy nem hívővel. Illetve azt is megnézték, hogy a nem hívő emberek miért nem szívesen vállnak részévé egy vallásról szóló eszmecserének.

Röviden tehát: mi a fő oka annak, hogy a keresztények nem akarnak beszélni a hitről, és miért nem kívánnak dialógusba bocsátkozni ugyanerről a másik oldalon állók?

Nos, hosszú lenne itt a felmérés részletes adataiba belemászni, a lényeget ráadásul két mondatban is összefoglalhatjuk. A kutatás arra a következtetésre jutott, hogy... 

(1) ... a keresztények szerint a vallásról való beszélgetés mindig feszültséget és vitákat okoz... 

(2) ... míg a nem hívők többsége egyszerűen azt válaszolta, hogy nem érdeklik a vallással kapcsolatos kérdések. 

Persze voltak még más magyarázatok is. Így például visszatartó tényezőnek bizonyult, hogy a vallási kérdések túlságosan átpolitizáltak (ezen Amerikában nem nagyon van mit csodálkozni), vagy éppen az ismerethiány, mely megnehezíti a vallási kérdésekről való értelmes eszmecserét.

Mindenesetre a két legfontosabb indok, melyeket fentebb említettem, tulajdonképpen egymást magyarázza, és össze is lehet fésülni őket egyetlen értelmes mondatba: a vallásról való párbeszéd eszerint amiatt is okozhat feszültséget, mert a nem vallásos embereket egyszerűen nem érdekli ez az egész téma. Az igazi kérdés ennek következtében tehát nem is az, hogyan tehetne bizonyságot egy keresztény egy nem kereszténynek, hanem valami olyasmi, hogy mitől alakult ki ez a nagyfokú közömbösség és érdektelenség - főleg egy olyan nemzetben, amely nem győzi hangoztatni önmagáról, hogy mennyire keresztény.

A trendek Európában is hasonlóak, és ezt valószínűleg mindenki tapasztalja. Nehéz az emberekkel vallási vagy hitről szóló kérdésekről beszélni, mert azonnal visszahúzódnak, többen közülük anyagi lehúzástól vagy valamilyen erőszakos térítési kísérlettől tartva. A hívők közül pedig többen, miközben nagyon is szeretnének megosztani másokkal a hitük tartalmát, nem kívánnak ajtóstul a házba rontani. Ugyanakkor valahol sokakat nyomaszt a Szentírás számos felszólító üzenete, mely nemcsak felhatalmazást, hanem erős ösztönzést is ad az ilyesféle párbeszédre. Jézus mintha arra kérné a követőit, hogy menjenek az emberek közé és bárhogyan is, de osszák meg hitbeli meggyőződésüket velük. Lecsupaszítva tehát, ha nem megyünk, akkor úgy érezzük, hogy ennek a jézusi imperatívusznak nem teszünk eleget, ha pedig megyünk, akkor tolakodónak látjuk magunkat, mint akik rá akarják erőltetni másokra a hitüket. Ha erre valaki azt mondja, hogy "akkor ne tolakodóan tálaljuk a hitünket", annak ismételten felhívom a figyelmét a fent kiemelt második mondatra az érdeklődés általános hiányáról. Nem a stílust utasítják el a nem hívő emberek, hanem magát a témát. Nyilvánvaló, ha a bizonyságtétel stílusa is szalonképtelen, az csak még erősebb elutasítást von maga után.

Ez így egy tökéletes patthelyzetnek tűnik, akárcsak egy mozdíthatatlan forgalmi dugó - a kérdés már csak az, milyen konkrét módon lehetne ezt a vallási közömbösséget megváltoztatni? Mivel tudnánk kihúzni ezt a dugót, hogy újra megindulhasson a forgalom?

Tovább

Biblia Light

A Biblia nagy része ismeretlen az amerikai hívők számára - olvastam egy amerikai lelkész cikkében. A kijelentés első hallásra meghökkentőnek tűnhet, hiszen Amerikáról az a képzetünk, hogy "keresztény nemzet", újjászületett hívők tömegével. Hogyan értsük tehát azt a kijelentést, hogy az amerikai hívők jó része számára mégis ismeretlen a Szentírás?

Mindenekelőtt szeretném kissé pontosítani a bevezetőben tett sommás kijelentésem: bibliaismeret alatt itt most nem a Szentírás kijelentéseinek összefüggő megértésére, vagy valamiféle rendszerezett teológiai látásmódra gondolok. Nem így értettem, hogy a hívők jó része nem ismeri a Bibliát. Ha ezt tartanám szem előtt, akkor a helyzet ugyanis még rosszabb lenne, mert a bibliaolvasó emberek elsöprő százaléka nem tudja szintetizálni a szövegből származó ismereteit, és egyáltalán nincs semmiféle rendszeres elképzelése a hitéről. Amikor azt állítom, hogy van a hívőknek egy jó nagy csoportja, akik igazából nem tudják már azt sem, egyáltalán mi van leírva a Bibliában, akkor olyan embertömegekre gondolok, akik hitbeli ismereteiket többnyire két forrásból, azaz valamilyen napi igei elmélkedésből, illetve a vasárnapi prédikációból nyerik.

Ha belegondol az ember, mindkét forrás elképesztően szelektív. Maradjunk az utóbbinál!

A helyzet az, hogy ahol nincs perikóparendszer, ami a teljes Szentíráson végigkalauzol, ott az igehallgató gyülekezeti tagok gyakorlatilag annyit hallanak a Szentírásból, amennyit a prédikátor éppen elmond nekik. A kisebb egyházakban általában ez a stílus az elfogadott - az igehirdető választ egy textust jókedve és elhatározása szerint, és azt hirdeti a gyülekezetének. Az említett cikkből pedig bizony kiderült, hogy a szószékről így nem a Bibliát, hanem annak csak egy rövidített változatát hallja a gyülekezet. Tegye fel a kezét, aki mostanában hallott igehirdetést Abdiás vagy Aggeus próféta könyvéből, esetleg a mózesi törvényekből, valamelyik nemzetségtáblából, János második és harmadik vagy Júdás leveléből! Persze néha előfordul egy-egy próbálkozás, de a helyzet az, hogy a pásztorok többnyire egyrészt a könnyebben emészthető szakaszokat favorizálják, vagyis a közismert történetekből indulnak ki, melyek ráadásul konformnak tekinthetők a mai korszellem tekintetében is. Nem igazán prédikálunk például arról, amikor az Elizeust gúnyoló fiatalokat széttépte két nősténymedve, ahogy a csecsemőket falhoz csapdosó zsoltárvers sem igazán kerül elő a szószéken. Másrészt, a választott témák általában illeszkednek az adott prédikátor teológiai és etikai felfogásához és ízléséhez is. Vagyis röviden: van egy "kánon a kánonban", egy szelektált halmaza az igéknek, melyekből mindig halásznak a pulpituson álló igehirdetők és a napi elmélkedések szerzői.

Ha mindezt átgondoljuk, akkor a "Biblia Light" ilyen alkalmazása értelemszerűen ahhoz fog vezetni, hogy a csak ilyen forrásból táplálkozó hívek istenképe egy szűk keresztmetszetből összeeszkábált, a teljes Szentírástól elég távoli kreatúra lesz. Valamikor csak verseket, szakaszokat, valamikor egész könyveket ugrunk át úgy, hogy gyakorlatilag soha nem beszélünk róluk. Hozzáteszem, ezt sokszor olyan igehirdetők művelik, akik egyébként arra nevelik a hallgatóikat, hogy eszükbe se jusson korlátozni Isten hatalmát az életükben, és azt is hangsúlyozzák, hogy a "teljes Írás Istentől ihletett". Meglehetősen ellentmondásos számomra, ha a Biblia minden egyes szavát és betűjét Istentől származónak vélik, akkor miért kerülik ki ezek tetemes százalékát?

Tovább

Az emberközeli istentisztelet - az istentiszteletről (1)

Tavaly október óta egy igehirdetés-sorozatot mondok el a saját gyülekezetemben, melyben lépésről-lépésre végigveszem az istentiszteletek építőkockáit, azaz mindazokat a liturgikus elemeket, melyek egy neoprotestáns alkalmon előfordulnak. A kérdés nem hagy nyugodni, ennek oka pedig egyszerű: az istentisztelet az, ami kifelé leginkább látszik az egyházból. Már csak ezért is megérdemelné, hogy jobban átgondoljuk, mit miért teszünk.

Amikor az emberek az egyházra gondolnak, akkor többnyire az istentiszteletre gondolnak, vagyis arra, amit a pap és a körülötte lévők a templomban művelnek. Nekik az egyház az, ami "vasárnap történik". A magukat vallásosnak tartók többségének ráadásul csak húsvétkor és karácsonykor van érintkezése velünk. Az egyházzal és így a hittel, sőt talán a Jézussal kapcsolatos gondolataikat is nagyrészt tehát annak fényében fogalmazzák meg önmaguk számára, ahogyan a misére vagy istentiszteletre rezonálnak - no meg amit a sajtóban olvasnak a kereszténységről. Szerintem az egyház persze jóval több az istentiszteleteknél, ahol a hitünket mintegy ritualizáljuk, de mégis el kell ismerni, hogy amikor valaki megtér és csatlakozik egy gyülekezethez, a gyülekezetben eltöltött ideje jó részét onnantól többnyire a periodikusan ismétlődő vasárnapi alkalmak keretében éli meg. Tetemes ideig vitathatjuk, ez mennyire jó, mire kellene inkább a hangsúlyt helyezni, mit jelent valójában az istentisztelet kifejezés, és egyáltalán minek van szükség a hit ritualizációjára. Én most ezekbe a kérdésekbe nem szeretnék belemenni, pusztán a tényekből indulok ki. A tények pedig azt mutatják, hogy a szorgalmasan templomba-gyülekezetbe járó emberek évente nagyjából 52 istentiszteleten vesznek részt, és nagyon sikeresek abban, hogy eltöltsék ezt az időt magukban, miközben egyre kevesebbeket sikerül "becsábítaniuk" a templomba, bevonni az istentisztelet liturgiájába.

Legyünk teljesen őszinték önmagunkhoz: az istentiszteleteink belterjesek és meglehetősen unalmasak egy kívülálló számára. (És hát őszintén szólva: néha még egy "belülálló" számára is...) Ám mégis elvárjuk, hogy az emberek érdeklődést mutassanak a hitünk, a gyülekezetbe járás és ezzel párhuzamosan az istentiszteleteken való részvétel iránt. De mit is várunk el tulajdonképpen tőlük, amikor például egy templomi szertartásra gondolunk?

Ha egy átlagos és aktív életet élő, dolgozó embert tartunk szem előtt, akkor például azt, hogy az illető lemondva a vasárnapi pihenéséről, kászálódjon ki reggel az ágyából, öltözzön fel jó eséllyel számára kényelmetlen ruhákba, aztán menjen el meghallgatni egy papot vagy lelkészt, aki számára sokszor érthetetlen és nem igazán relevánsnak tűnő dolgokról beszél. Mindehhez énekeljen és hallgasson olyan zenét, amit hétköznap egy másodpercig nem hallgat, és soha nem költene rá egy árva forintot sem, hogy CD-n vagy MP3-ban megszerezze magának. Végül mindezért még illendő fizetnie is valamennyit, amikor a perselybe pénzt dob. Összegezve én úgy látom, az embereknek az istentisztelet kifejezésről többnyire valami érthetetlen és unalmas időtöltés jut eszükbe, ahova egyre idősebb emberek járnak, akiknek ez valamilyen rejtélyes okból láthatólag lelki szükségletet tölt be.

Mindezt persze mi nem így látjuk belülről, s főként azok nem, akik már gyermekkoruktól megszokták, hogy rendszeresen alkalmakon vegyenek részt. Ők teljesen tisztában vannak a liturgikus elemekkel, tudják mikor mit kell csinálniuk, egyszóval otthonosan mozognak az istentiszteletek légkörében. Ám ha azt szeretnénk, hogy rajtunk kívül bárki is mutasson bármilyen érdeklődést az istentiszteletek iránt, akkor szerintem érdemes végiggondolni minek mi a szerepe egy ilyen alkalmon, és hogyan lehetne az egészet emberközelivé tenni - vagy azt is írhattam volna, hogy emberközpontúvá. Tisztában vagyok persze vele, hogy ez most talán botrányos és ellentmondásos gondolat lehet, mert az istentiszteletet épp attól tartjuk istentiszteletnek, mert istenközpontú - és nem emberközpontú. Szerintem viszont ezt a két fogalmat nem feltétlenül kellene szembeállítani egymással. Furcsállnám ugyanis, ha azt az Istent, akiről a Biblia emberi képekben beszél, emberi fogalmakkal írja le, szakadatlanul antropomorfizálja, és aki embereken keresztül szólalt meg, sőt még maga is emberré vált, zavarná, hogy emberek emberközeli módon gondolkodnak. 

Szerintem ha elvárjuk, hogy az emberek érdeklődést mutassanak az istentiszteleteink iránt, akkor először nekünk kell érdeklődést mutatnunk irántuk.

Ragaszkodhat az egyház a liturgiájához, misézhet latinul, vagy akár őrizheti Luthernek vagy Wesleynek az istentiszteleti liturgiáról kialakított elképzeléseit - közben a mai emberekkel megszakad a kapcsolata. Nagyon tetszik, amit a blogomban már sokat emlegetett evangélikus teológus, Klaus Douglass ír ezzel kapcsolatban: "Az elmúlt években számtalanszor a szememre vetették, hogy az istentiszteletek kialakításában túlzottan előtérbe állítom a kor szellemiségét, pedig nekem a korszellem egyáltalán nem számít. Nekem csak a mai emberek számítanak."

Pontosan erről beszélek! Ebben a rövid sorozatban nem egyszerűen a prédikációim anyagait szeretném esszé stílusban leírni (de merítek azokból is), hanem inkább hangosan végiggondolom a tipikus neoprotestáns alkalmak egyes lépéseit: a dicsőítést, igehirdetést, közös imádságot, úrvacsorát és bizonyságtételt. Nem elsősorban kritizálni akarom a jelen gyakorlatokat, hanem megérteni miről szólnak és melyek a sarokpontjaik - ezek alapján pedig hogyan érdemes alakítani és formálni őket. Ha valaki kíváncsi erre, tartson velem ebben a rövid sorozatban, és gondoljuk végig együtt mi hogyan lenne jó, hogyan lenne működőképes, hogyan lenne emberközelibb!

Tovább

A fiatal és az idősebb fiú

Valószínűnek tartom, hogy a legtöbben soha nem hallották még Costi Hinn nevét. Ám az unokabátyjáét annál inkább, akit Benny Hinn-nek hívnak. Costi Hinn is része volt annak a pompának és szinte határtalan fényűzésnek, mely a világszerte ismert karizmatikus "sztárprédikátor" Benny Hinnt övezte, de később szakított ezzel az életformával, sőt kemény kritikusa lett annak. Az igazság árát persze meg kellett fizetnie...

Tudjuk jól, hogy Benny Hinn és a hozzá hasonló prosperitás-teológiát hirdető prédikátorok fényűző életmódja elképesztő mennyiségű pénzt emészt fel. De a helyzet az, hogy az igazság még ennél is sokkal többe kerülhet, és ezt Costi Hinn valószínűleg jól tudhatja. Az ugyanis mindig a legnehezebb és komoly árat kell fizetni érte, amikor az embernek az igazság kedvéért még a saját családtagjaival, rokonaival, azaz a hozzá legközelebb állókkal is szembe kell fordulnia. Az ilyesminek általában tipikusan az az ára, hogy az embert árulónak tartják, végleg megromlanak a családi kapcsolatai és talán egy életre el is vágja magát azoktól, akikhez vérségi kötelék is fűzi.

Costi Hinn azonban úgy döntött, ez az ár neki megéri. 

Pedig számára is bőven jutott az élet habzsolásából, és erről maga beszélt egy tévéinterjúban, például arról is, amikor Benny Hinnel együtt utazgattak:

"Gulfstream gépek lépcsőit róttuk le-fel. Igazi móka volt mindig, amikor (Benny) új gépet vett. Vele dolgoztam és így utaztunk. Néha megszakítottuk az utat, elugrottunk Monte Carlóba, ahol a Hotel de Parisban szálltunk meg."

A "két Hinn" hercegeknek kijáró pompában élt, a legnagyobb luxusban: Bentley-kel szállították őket, királyi lakosztályokban töltötték az éjszakákat (néhol olyan szobákban, ahol minden arannyal volt bevonva), bejárták az egész világot - miközben egy szegény és alázatos Krisztusról prédikáltak, aki mindenről lemondott és csaknem nincstelenségben élt a Földön. 

Az ordító kontraszt persze még a csillogás közepén is feltűnt nekik, de hát erre megvolt egy meglehetősen kicsiszolt teológia igazolásként - egy olyan magyarázat, amit nemcsak az embereknek, hanem önmaguknak is artikuláltak. Ennek alapját a Mennyország boldogságának és ígéreteinek leírására épülő egyfajta "földi leképezés" jelentette, amivel tulajdonképpen a lehető legélvezetesebb élet modelljét is megkaphatja az ember. Az a felismerés ugyanakkor, hogy a bőség esetleg még nagyobb adakozáshoz is vezethetne, nem kapott túlságosan nagy hangsúlyt az életükben, ahogy az sem, hogy Isten szegényként is szereti az embert. 

Costi Hinn viszont egy idő után eljutott addig, hogy magáról kimondja: 

"Kapzsi voltam, és a rossz dolgok iránt volt bennem ambíció. Helytelen dolgokat tanítottunk, kihasználtuk a szegényeket, a pénzvágyunk miatt az utolsó dollárt is kisajtoltuk az emberekből, hogy mi úgy élhessünk, ahogy ők sosem fognak. És ehhez Jézust használtam fel. Megundorodtam ettől."

Costi Hinn jelenleg egy kisebb gyülekezet lelkésze és több könyvet is publikált a "sikerevangélium" kritikájaként.

Félreértések elkerülése végett: ezzel a bejegyzéssel nem az a célom, hogy Benny Hinnt valamiféle módon leleplezzem. Erre semmi szükség nincs, hiszen amit ő tesz, szerintem önmagáért beszél. Amire szerettem volna rávilágítani, mert gyakran nincs szemünk észrevenni, hogy Costi Hinn megszólalásai sokkal többről szólnak, minthogy kritizálja Benny Hinn életformáját: nem az unokabátyjával, hanem egy gondolkodásmóddal fordult szembe.

Ez egy tékozló fiú megtérése, aki ráadásul a más keresztényektől összeszedett pénzt tékozolta el, elutazva messzi vidékekre. De aztán felismerésre jutott, és vissza tudott fordulni, merthogy a féktelen pénzmániából is van kiút: az evangélium nem a szegényeké, hanem a gazdagoké is. Nemcsak a botrányos oldalon háboroghatunk tehát, ahova a legtöbben Benny Hinnt pozicionálják, hanem talán örülhetünk egy kicsit a jónak is. A fiatal testvér hazatalált. De vajon mihez kezd majd az idősebbik fiú?

Tovább

Isteni képek, emberi képek és a misztikus tapasztalatok

Minden bizonnyal fárasztónak fog tűnni ebben a nagy melegben egy olyan filozofálgatós eszmefuttatás, ami az istenképekről szól. Ám a felelősség csak részben az enyém ezért a bejegyzésért, mert az ihletet hozzá Szabados Ádám legújabb bejegyzése adta, ahol a szerző fontos dolgokat mondott el olvasójának az istenképpel kapcsolatban. Ám nekem volt egy kis hiányérzetem...

Néha az ember akkor is megkockáztatja, hogy egy túlságosan komplex kérdést belesűrítsen egyetlen blogbejegyzésbe, ha érzi hogy ez nem fog sikerülni. Az istenkép kétségtelenül egy ilyen téma: nem lehet róla eleget elmondani egy blogfelületen, tehát ha valaki igazán alapos kifejtést vár, most is csalódni fog. Ennek ellenére ez a téma szerintem mégis olyan fontos, hogy érdemes vállalni a hiányosság kockázatát.

Ádám nagyon színvonalas bejegyzésében leírt egy csomó jó gondolatot arról, hogyan is van ez az "istenkép-dolog" a fejünkben, a szívünkben, a lelkünkben - és a Szentírásban. Állításaival nem is annyira vitatkozni kívánok, hanem inkább talán egy-két ponton finomítanám, esetleg újabb változókat is behoznék a képbe.

Először is: nem tudom teljesen értelmezni azt a fogalmat, hogy "bibliai istenkép". Szerintem ilyen önmagában nem létezik. Jogosan vethető fel a gondolat és fel is vetik, miszerint a Bibliában nem istenkép, hanem istenképek vannak. Ezek persze egymással átfedésben állnak, de én most megkockáztatom azt az állítást, hogy ez az átfedés nem tökéletes. Mintha mindannyian, akik olvassuk a Szentírást, néha érzékelnénk is ezt a koherencia-hiányt, amikor feszültséget és valamiféle következetlenséget látnánk Isten bizonyos jellemvonásai vagy az Őt ábrázoló és kifejező történetek bizonyos darabkái között. Szerintem ez normális jelenség. Persze egyesek tíz körömmel belekapaszkodnak ebbe, és azt állítják - meglehetős túlzással -, hogy "a Biblia tele van ellentmondással". De mi van akkor, ha inkább az egymással nem tökéletes átfedésben álló istenképek ütközéséről van itt szó? Ez a fajta koherencia-hiány tényleg végzetes csapást jelent a Biblia hitelességére, vagy inkább csak kiexponálja a tényt, miszerint emberi kéz lenyomata is érezhető a szövegen, és az igazi Jahve az emberi szerzők istenképeinek prizmáján keresztül hagy lenyomatot a textusokban?

Hiszen még azokat a perikópákat is, ahol maga Isten beszél, Izrael tolmácsolásában olvassuk. Isten szól, de azt és úgy mondja, amit és ahogy Izrael papiruszra, kőtáblára vetett vagy éppen egy szájhagyományként továbbadott szövegben konzervált a későbbi leírók számára. Én az istenképet saját magam számára egyfajta interfaceként magyarázom, vagyis valamiféle "felhasználói felületként", melyen keresztül kommunikálunk a valódi Istennel, és melyen keresztül Ő is kommunikálhat velünk.

"A bálványimádás lényege az, hogy Istent a saját elképzeléseink alapján faragjuk ki magunknak." - írja Ádám a bejegyzésében. Őszintén megmondom, ha ez igaz, akkor mindannyian bálványimádók vagyunk! Az istenkép ugyanis nem csupán olyan dolog, amit Isten alakít ki bennünk, hanem az eddigi kutatásokból úgy tűnik, azt bizony mi is állandóan és szakadatlanul formáljuk önmagunknak. Egy hasonlattal élve, az istenkép talán kicsit olyan, mint egy üveglap, melyre az egyik oldalán Isten, a másik oldalán az ember rajzol valamit - magáról Istenről. Ráadásul az üveglap felénk eső felén, azaz ahol mi rajzoljuk meg Istent magunknak, a rajzolt képben nemcsak az Istenről alkotott nézeteink, hanem valójában az emberképünk is visszatükröződik: kis túlzással Isten például a gyermekek számára olyan, mint az apa, anya és más meghatározó gondviselők felnagyított mása. A kérdéssel foglalkozott többek között Ana-Maria Rizzuto "The birth of a living God" című könyvében, ami ráadásul még azt is hozzáteszi, hogy az ember által a saját elméjében konstruált istenkép életkoronként is jelentősen változik.

A helyzet tehát valahogy úgy fest, hogy van bennünk egy állandó dinamikában alakuló istenkép, amit sok minden formál - és ezt kellene a Szentírásból általunk megértett, a bibliai szöveg szerzői révén leképezett többféle istenképpel valamiféle szinkronba hozni. Gondolom az olvasó is érzékeli, hogy ez nem zökkenőmentes kognitív és lelki feladat, sőt talán teljesen megoldhatatlan is, csupán közelítéseink lehetnek. Valószínű ezért tépelődünk és filozofálgatunk, meg írunk például blogokban mindenfélét arról, milyen lehet "az igazi Isten", az életünk tényleg megfelel-e a bibliai normáknak és úgy általában mennyire követjük Krisztus tanításait.

És persze kérdésként merülhet fel, vajon meg lehet-e valahogyan kerülni az istenképeket - beleértve a saját fejünkben lévőt és a Bibliában bemutatottakat -, hogy az igazi és valódi Istent a maga realitásában szemlélhessük? Nos, erre szerintem nem igazán van lehetőség, mindenesetre törekvés az biztosan létezik rá, mert az ember az már csak így működik. A misztikus tapasztalatokat hangsúlyozó mozgalmak az egyháztörténelemben erre tettek kísérletet. Bevallom, ezzel a kérdéssel nem igazán foglalkoztam, hiszen "jó protestánsként" alig tudok valamit kezdeni a misztikus élményekkel, de csekély tudásom arra vezet, hogy a misztikusság lényege nem feltétlen arról szól, hogy itt valami titokzatos, homályos vagy emberi ésszel érthetetlen jelenségről "összezagyválunk" valami képtelenséget. A misztikus szót sajnos manapság tipikusan ilyen kontextusban szokták dobálni: van valami, amiről azt hiszem nem értem, tehát akkor biztosan misztikus. Nem erről van szó. Ha jól gondolom, az istenkép kérdésében a misztikus törekvések inkább azt jelentik, hogy amennyire erre képesek vagyunk, megpróbáljuk a saját fejünkben dolgozó, többnyire kognitív alapokon álló istenképet megkerülni és bekukucskálni a függöny mögé, ahol valami konkrétabbat tapasztalhatunk meg Istenből az istenképünk nélkül. Nem vagyok benne biztos, de amikor Mózes hátulról látta Istent, mintha az is egyfajta misztikus élmény lett volna?

Természetesen a misztikus törekvések elég nehezen körvonalazhatók és hordoznak torzításokat, túlzásokat, sőt akár veszélyeket is magukban. Azt is megértem, hogy hívők közül sokan idegenkednek tőlük. Mindazonáltal mintha mégis lenne bennük valami mélyen emberi vágy a dolgok lényegének megragadására, mintha a Mátrixot Neo valahogy kívülről és messziről szeretné egy pillanatra meglátni. Vajon sikerülhetnek az ilyen kísérletek?

Tovább