Ez már nem ateizmus

Adódik néha, hogy a dolgok érdekesen összecsengenek az ember életében. Néhány nappal ezelőtt néztem meg a Boldogkői-Nagy vita harmadik fordulóját, miközben az elmúlt hetekben Richard Dawkins (egyébként nem túlságosan izgalmas) önéletrajzi könyvét is bújom, ahol a szerző számos vitaélményét leírja. A kettőnek elvileg semmi köze nincs egymáshoz, ám azt hiszem mégis felsejlett előttem valamiféle nyugtalanító felismerés. Úgy vélem, a kereszténységnek ma már nem ateistákkal kell vitatkoznia, a helyzet megváltozott, az árok mélyült - és egyáltalán nem mindegy, mi erre hogyan reagálunk.

Érdekes kis epizód lehetett Dawkins életében az a pillanat, amikor egy 2006-os előadását követően a nézők soraiból Neil DeGrasse Tyson nyilvánosan kritikát fogalmazott meg a szavaival kapcsolatban. Dawkins ugyanis egy másik tudós szerinte túlságosan vallásos színezetű világképét bírálta, és valószínűleg a bírálat megfogalmazása közben elvethette kissé a sulykot. Neil erre reagálva többek között a következőket fogalmazta meg Dawkinsnak:

"Hadd mondjam meg, hogy az ön megjegyzései rendkívül élesek, de távol áll tőlem, hogy hasonlóan beszéljek önnel... Ugyanakkor ön a nyilvános tudományos ismeretterjesztés professzora, és nem az a feladata, hogy az igazságot közölje a publikummal. Ez két különböző minőség. (...) Egy oktató nemcsak jól tárja fel az igazságot, hanem ösztönzőleg is hat a hallgatóságára. Az ösztönzés nem azt jelenti, hogy "itt vannak a tények, ti pedig vagy idióták vagytok a megemésztésükhöz, vagy nem", hanem azt, hogy "itt vannak a tények, és tegyünk róla, hogy fogékonyak legyetek rájuk". Csak a tények és a fogékonyság együttesének van hatása."

Dawkins jópofáskodó, de meglehetősen erőtlen és vulgáris válaszát nem kívánom idemásolni (aki akarja, elolvashatja a "Gyertyaláng a sötétben" című könyvében), mindazonáltal a vele szemben megfogalmazott tűpontos kritika megszívlelendő igazságot tartalmaz. Egyet nem érteni nem nagy dolog, rámutatni milyen hülye a másik, nos, az pedig alávaló nívótlanság. Mi lenne akkor a helyes? Egyesek szerint az, ha a tényekről és csakis a tényekről esne szó a vitákban. A művészet azonban mégsem a tények pőre bemutatása, hanem a fogékonyság megteremtése - ezt nagyon-nagyon jól látja Neil DeGrasse. Mindig a fogékonyságért kell küzdeni, nem a másik legyőzéséért. A fogékonyság megteremtése visz el a tényekig, szinte magától értetődően, ahogy egy csónakot rátesznek egy áramlatra, és az áramlat majd gondoskodik a többiről.

A fogékonyság megteremtése iránti fogékonyság viszont pontosan az egyik olyan komponens, ami teljes egészében hiányzik az új ateizmus szószólóiból. Ők ugyanis láthatóan nem abban érdekeltek, hogy a fogékonyság légkörét generálják maguk körül. Az új ateizmus eleve nem teremteni akar valamit, hanem lerombolni. Amit ők szeretnének, az a vallás megsemmisítése, a hívő emberek nevetségessé tétele, a teológia porig alázása. Nem a mondanivalójuk melletti fogékonyság, hanem a hittel szembeni undor atmoszféráját munkálják: ez azonban szerintem már nem ateizmus, hanem sokkal több annál. 

Vannak olyan ateisták, akikkel keresztényként is lehet együtt menni egy darabon. Ilyen például a filozófus Szalai Miklós, vagy éppen a kiváló szerző Tim Crane. Nyilvánvaló, hogy egy meggyőződéses keresztény soha nem fog velük sem egyetérteni, de a közös hangot mégis megtalálhatja.

Állítólag Christopher Hitchens önmagát anti-teistaként határozta meg, azaz nem egyszerűen ateistának látta, hanem olyasvalakinek, aki kifejezetten harcol a vallással szemben. Őszintén szólva én még ezt a meghatározást is kevésnek érzem arra, ami most van kibontakozóban, hiszen a teizmus tagadása egy valamiképpen személyes és beavatkozó istenség létének elvetését jelenti. Gyanítom azonban, hogy az új ateisták nem állnak meg ezen a ponton, és legalább ennyire anti-deistáknak nevezhetők. A legjobb kifejezés szerintem - még ha kissé körmönfont és hosszú is - az antiszupernaturalisták lehetne, azaz valami olyan meggyőződés, ami teljes egészében harcol a természetfeletti, mint lehetséges létező ellenében. 

Szinte hallom az olvasóim ellenvetését: "minek új nevet adni az ilyesminek? Minden ateista tagadja a természetfelettit!" Amiért én javaslom ezt a névadást, az a szándékokban és a hangsúlypontok eltolódásában van. Az intellektuálisan igényes ateizmus vallásbírálata érezhetően más, mint az antiszupernaturalisták hangvétele. Egyrészt, az ilyen ateistákon érezhető, hogy alaposan elolvasták a Szentírást vagy más vallások szövegeit, törekedtek a filozófiai jártasságra, és ha nem is professzori szinten, de ismerik az egyháztörténetet, vagy szélesebb értelemben a vallástörténetet. Másrészt, a kiegyensúlyozottabb ateizmus képes a vallás jó oldalára is koncentrálni. Nem csupán a tisztesség kedvéért foglalkozik ezzel, hanem mert őszintén úgy gondolja, vannak értékek a vallásokban. Harmadrészt pedig a tevékenysége nem merül ki pusztán a vallás bírálatában, hanem valamiféle értéktöbbletet is próbál magával hozni - legyen az a humanizmus vagy a tudomány hangsúlyozása. Magától értetődik, hogy az igényesebb ateizmus hangvétele és retorikája is normálisabb és nem valakik legyőzésére, hanem a korábban már említett fogékonyság megteremtésére összpontosít. Szerintem ilyen ateistákra jó példa a korábban említett Szalai Miklós, Tim Crane vagy éppen Kurt Flasch. Egyébként ezek az ateisták nem keserű elzárkózásra, hanem önkritikára ösztönzik a keresztényeket - ami jól mutatja, hogy a fogékonyságot igenis el lehet érni akár a másik oldalon is.

Mindezek foltokban persze előfordulhatnak az agresszív antiszupernaturalistáknál is, de a hangsúly sosem helyeződik át a vehemens, agresszív, lekezelő attitűdről valami másra. Sőt, a fentebb említett három pont esetében nagyságrendi a különbség. Amit látni, hogy az antiszupernaturalistáknál gyakran hiányzik a Szentírás vagy a vallások szent iratainak még általános ismerete is, a vallásban szinte mákszemnyi többletértéket sem tudnak meglátni, valamint a pozitív értékek esetében - groteszk módon - csaknem vallásos imádattal kerül felemlegetésre a humanizmus és a tudomány.

Én úgy látom, az antiszupernaturalizmus már itt van a küszöbön, sőt talán át is lépte azt. Amivel ezt a bejegyzést zárni szeretném, hogy hangot adjak egy aggodalmamnak, ez azonban már a kereszténységet illeti. Amikor a kereszténység agresszív kihívásokkal találkozik, hajlamos azokra hasonló agresszióval válaszolni. Ha az inga kileng az egyik, akkor kileng a másik irányba is. Sajnos benne van a pakliban, hogy minél agresszívabb formákban mutatkozik az ateizmus, annál agresszívabb reakció érkezik majd a hívőktől. Az agresszió szerintem senkitől sem elfogadható, de keresztényektől különösen visszás. Másra lenne szükség: de mit tehet egy hívő az antiszupernaturalistákkal?

Tovább

Putyin és a keresztény fasizmus

Azt hiszem Oroszországról sokunknak az a kép él a fejében a hit kapcsán, hogy egy teljesen ateista nemzetről van szó, amely még ma is a kommunizmus istentagadásának légkörében szervezi az életét. Nos, a minap olvastam egy meglehetősen érdekes okfejtést Putyin ideológiai nézőpontja kapcsán, ami alapján nekem úgy tűnik, nem egészen ateista irányban halad az orosz föderáció. Valami annál is rosszabbról van szó, és azt is elmondom, mi közünk nekünk ehhez.

Ivan Iljin

Valószínűnek tartom, hogy a legtöbben nem hallottuk még az orosz vallás- és politikafilozófus Ivan Iljin nevét, aki a 20. század első felében élt és alkotott Oroszországban. Iljin filozófiai nézeteihez egy olyan fogalom kapcsolódik, ami tipikusan kiérdemelné a "fából vaskarika" kifejezést: keresztény fasizmus. Ez két, egymással teljesen ellentétesnek tetsző fogalom, minthogy valóban egymást kizáróak, akárcsak ha "házas agglegényekről" beszélnénk. Legyen bármilyen furcsa is, Iljin filozófiai rendszerének egyik alapját mégis ez a mondvacsinált kifejezés képezi, ami természetesen egy nemzeti kereszténység ideológiáját takarja. Iljin egyébként Adolf Hitlert hősnek tartotta és fájlalta, hogy a világ ennyire félreértette a nemzetiszocializmus lényegét, ami a bolsevizmussal szemben kínált jogos védőgátakat. De mi köze mindennek Istenhez? Kérném az olvasóm türelmét a következő okfejtéshez, melyet igyekszek nagyon röviden összefoglalni, de mégis szükséges lesz a későbbiek megértése miatt.

Iljin filozófia látásmódja abban a kiindulópontban gyökerezik, hogy Isten totalitása a teremtéskor az egyetlen jó dolog volt a Világegyetemben. Mielőtt az emberi történelem "elkezdődött volna", Isten totalitása nem sérült, ám utána már más lett a helyzet. Iljin szerint "amikor Isten az empirikus létbe süllyedt, megfosztotta magát a harmonikus egységtől, a logikai ésszerűségtől és az organikus célirányosságtól." Másként fogalmazva Isten hibát követett el a teremtésben, amikor a teremtményében (az emberben) szabadon engedte az "érzékiség gonosz természetét". Az embert a vágyai (különösen a szexualitása) vezérli és ez felülírja a józan, racionális énjét. Az eredeti totalitás így elveszett, azonban arra kellene törekedni, hogy azt visszaállítsuk.

A harmonikus és szép totalitás visszaállításához pedig egyszerűen arra van szükség, hogy törekedjünk egy olyan állapotra, amelyben mindenki egyként gondolkodik és érez, azaz tulajdonképpen az egyén megszűnik egyéni lenni, és szépen beleolvad a közösségbe. A probléma mindig a jogokkal és az egyéni gondolkodással van. Iljin meglehetősen kendőzetlenül kijelenti:

"A gonosz ott kezdődik, ahol a személy kezdődik."

Érdekes, de nem meglepő módon Iljin tett egy kivételt, mégpedig éppen Oroszországgal kapcsolatban. Szerinte a saját országa is egy teremtmény, mégpedig egy tiszta és romlatlan entitás, "természet és lélek organizmusa", olyan mint egy Édenkertben élő állat. Amikor Isten megalkotta a világot, benne Oroszország valamiképpen megőrizte az ártatlanságát - a többi nemzet azonban támadja ebben az ártatlan állapotában, amit jogos önvédelem az oroszoknak megvédeni.

Nem folytatom tovább ezt az ostoba és minden porcikájában értelmetlen butaságot, mert azt hiszem már ennyiből is kirajzolódik ennek az igénytelen filozófiának a lényegi körvonala. Ha az egyéni vélemény, az egyénieskedés, a szubjektum káros, és a kollektivitásra, közösségre, sőt nemzeti összetartásra kell törekedni a totalitás visszaállításához, akkor értelemszerűen az ilyen látásmódnak minden olyan gondolat az ellensége lesz, ami a szabadságra és az önállóságra összpontosít. Ivan Iljin víziójának társadalmi következményét össze lehet foglalni abban a kijelentésben, hogy ez a keresztény fasizmus a teljes nyugati életforma ellentéte és ellensége. (Érdekességként még megemlítem, hogy Iljin előre látta a Szovjetunió szétesését is...)

Mindez azonban nem önmagában érdekes, hanem természetesen Putyin személye miatt, akinek egyik legmarkánsabb ideológiai támasztéka, meghatározó olvasmánya és forrása bevallottan Ivan Iljin. Természetesen nem lehet kijelenteni, hogy Putyin senki mástól nem olvas semmit, és nézeteit csak és kizáróan Iljinre alapozza. Mindazonáltal mégis ő volt, aki újra "felfedezte" Iljin munkásságát, rehabilitálta és központi figurává tette, és ha politikai döntéseit nézzük, akkor azok sokkal érthetőbbé is válnak ennek a filozófiának a fényében. Hozzá kell tenni azért, hogy Putyin részben át is formálta és továbbgondolta Iljin filozófiai nézeteit: például Iljin úgy vélekedett, hogy Oroszország ártatlan nemzet és a Szovjetunió, mint forma mindig is idegen volt tőle - ezzel szemben Putyin visszasírja az egykori Szovjetuniót, aminek megszűnése számára a mostani korszak legnagyobb tragédiája volt.

Ezek a szálak és a keresztény fasizmus maszlaga természetesen egyazon irányba mutatnak: egy totális állam létrehozását vázolják, ahol az egyéni értékek nem számítanak, sőt gátjai a nemzeti kereszténység megteremtésének. Persze egy ilyen országban is vannak például "demokratikus választások", melyek során úgy tűnik, mintha mégis csak lenne az egyénnek döntési szerepe bizonyos kérdésekben - ám valójában a választások sokkal inkább arról szólnak, hogy az egyén odajárulhat az urnákhoz és kifejezheti hűségét a rendszer irányába. Ehhez hasonlóan lehet komolyan venni a sajtószabadságot, az esélyegyenlőséget, a kisebbségek jogait, és minden más értéket, ami egy nyugati demokráciában számunkra valódi fontossággal bír. Ezek egy hamis demokráciában is mind jelen vannak, de természetesen a totális állam megvalósulásának alárendelt kirakatszerepeikben működnek. Emellett pedig ott van a permanens nyugatellenesség - például az állandó ideológiai szembenállás az európai demokráciákkal.

Mindezt csak azért említettem, mert mostanság úgy néz ki, jó barátságot ápolunk a putyini birodalommal. Azt nem állítanám, hogy ebből az következik, egy az egyben másoljuk az oroszokat, ami az ottani nemzeti kereszténységet illeti, de azért bizonyos vonások ugye meglehetősen ismerősek - még ha tendenciájukban nem is annyira erősek, mint Oroszországban. Nehéz megvonni a határokat, mert minden ország más és más múlttal és karakterrel rendelkezik, de azért a nemzeti büszkeség, a sajtó felé mutatott viszony, az Európai Unióval szembeni állandó balhék és a kereszténység, mint az államnak alárendelt, de társadalmat formáló erő ismerős motívumok errefelé is.

Vagy mindez csak összeesküvés elmélet, véletlen egybeesés, a dolgok szerencsétlen együttállása, amivel egy nem létező ördögöt festünk a falra?

Tovább

Nincs garancia

Borzasztóan hangzik, de az elmúlt három hónapomat valamiképpen körbejárta a halál. Szerencsére a közvetlen hozzátartozóimat nem érintette, de testvéri körben hárman is életüket vesztették körülöttem, mégpedig meglehetősen durva körülmények között. Egyikük egy kicsi gyermek volt, másikuk belefulladt egy folyóba, harmadikuk szó szerint egyik percről a másikra eszméletét vesztette és meghalt. Mindehhez jött hozzá, hogy a médiaforrásokban a koronavírus kapcsán minden reggel arról olvashattam, hol és hányan veszítették az életüket, illetve kit gyilkoltak le, kit késeltek meg - vagy a mostani legújabb, Benedek Tibor vízilabdázó tragikus halála.

Az ember nem érti a halált, csak tétovázva áll vele szemben, leengedett, üres kezekkel. Természetes, hiszen élni szeretünk. Legyen bármilyen küzdelmes valaki sorsa, nem nevezhető normálisnak, amikor eljut arra a pontra, hogy már nem akar élni tovább. Drasztikus és visszafordíthatatlan krízis kell az ilyen gondolatok szárba szökkenéséhez, és még drasztikusabb állapot egy esetleges öngyilkosság kivitelezéséhez, amikor egy eleven emberi lény saját maga ellen fordul. Mert a sztenderd üzemmenet mégiscsak az élet fenntartása a végsőkig, csaknem bármi áron, és még azon is túl.

Biztosan mondhatom: a keresztény embernek segít a hite, hogy küzdeni akarjon. A hit mindig az élet felé mutat, mindig a halállal szemben találja meg a maga pozícióját. Támaszték a megbirkózáshoz, vigasz a gyászban, erőforrás a krízisekben.

De nincs benne garancia a fizikai halál elkerülésére.

Egyszer Jézushoz futva vittek két hírt emberek tömegeinek haláláról. Az egyik esetben Pilátus kivégeztetett valakiket - s bár más történelmi nyoma nincs ennek az esetnek, mindez nagyon illik egy despota római helytartó profiljához. A másik híradás Silóám tornyának összedőléséről szólt: az épület rászakadt tizennyolc emberre, akik életüket veszítették. Mindkét esetben ártatlan emberek haltak meg, az elsőben szándékosság, a másodikban baleset okozta a tragédiát. Jézus kortársainak véleménye minden jel szerint az lehetett, hogy az áldozatok bűnösségük miatt megérdemelték, hogy az égiek ellenük forduljanak. Krisztus reakciója teljesen más volt. Nem értett egyet ezzel a kategorikus állásponttal. Jézus bár nem mondja meg miért történt az, ami történt, de azt kijelenti, hogy annak semmi köze nem volt az áldozatok erkölcseihez. Akik életben maradtak és akik meghaltak, egyformán bűnösök a bibliai mérce szerint. Ám ebben a világban még ártatlanul is lehet rengeteget szenvedni, mert ez a valóság így működik. Vegyük észre, hogy ezt pont az a Jézus mondja, aki nem sokkal ezután maga is megkóstolta milyen az, amikor valaki ártatlanul hal meg. 

Amikor keresztényként a bevezetőben említett tragédiákkal találkozunk, hajlamosak vagyunk úgy reagálni, mint a Jézus körüli emberek fentebb. Vannak, akik meghalnak balesetben, betegségben, gyilkosságban vagy másban - de oka van annak, hogy velük ez történt. Talán nem diétáztak eleget, túl gyorsan mentek az autópályán vagy olyanokkal barátkoztak, akikkel nem kellett volna. Nem tudjuk persze pontosan, de az biztos, hogy nem véletlenül éppen ők haltak meg. Bennünket viszont Isten megoltalmaz minden veszedelemtől. Hiszen megtértünk, megkeresztelkedtünk és újjászülettünk, évek óta szolgáljuk az Urat, adakozunk a szegényeknek, hirdetjük az evangéliumot, olvassuk a Bibliát. Ez már csak elegendő valamire, akkor már a Jóisten csak megtesz annyit viszonzásként, hogy ajtón kívül tartja a rákot, a zuhanó repülőgépet, az autóbalesetet, a szívinfarktust és a késelős gyilkosokat. És valóban, éppenséggel Isten megteheti, de a tapasztalat az, hogy alapvetően nem szokta megtenni. Nincs nagyobb pofon egy ilyesmiben bízó hívőnek, mint amikor azt látja, hogy egy ilyesmiben bízó hívő hal meg.

Keresztényként semmiféle garanciánk nincs arra, hogy nem járunk úgy, mint bárki más, és a tények is pontosan ezt támasztják alá. Ha Jézus ártatlanul szenvedhetett úgy, hogy tényleg nem csinált semmit, és az őt követő tizenkettő sem éppen ágyban párnák között végezte (leszámítva János apostolt), akkor ebben a világban innentől kezdve bárkivel bármi megtörténhet hívőként. A Biblia halálra adott végső válasza ugyanis nem a boldog és konfliktusmentes öröklét a Földön, hanem a feltámadás. De a feltámadáshoz is előbb meg kell halni: ez a keresztény hit perspektívája. A hit nem buborékképző erő, ami megóv a szerencsétlenségektől, hanem a szerencsétlenségek között támaszt nyújtó kapacitás. Úgy látom minden gondolkodásmód ami ezt figyelmen kívül hagyja a keresztények részéről, és a hitünkre hivatkozva valamiféle alanyi jogon járó mennyei oltalomban reménykedik, eltéveszti a házszámot. Az nem ez a vallás.

Tovább

Miért nem jó magyarázni a csodákat?

Az idei esztendő egyik legküzdelmesebb olvasmányélménye eddig James Barr fundamentalizmusról szóló munkája volt - amit a konzervatív beállítottságúak valószínűleg vörös posztónak tartanak. Barr könyve tényleg sokszor elfogult, és véleményem szerint itt-ott a fürdővízzel együtt kiönti a gyereket is. Mindazonáltal kár lenne nem észrevenni, hogy tömeges mennyiségben fogalmaz meg jogos észrevételeket a görcsös hittel szemben, melyek közül számomra az egyik legmegkapóbb a bibliai csodákról szóló szakasz volt.

A bibliakritikai látásmódot gyakran vádolják azzal az attitűddel (főleg Bultmann személyes véleménye miatt), hogy elveti a bibliai csodákat. Másként megfogalmazva a kritikai szemlélet mintha folyton arra törekedne, hogy allegorizálja, képletes értelműnek nevezze és pusztán irodalmi szövegnek láttassa a természetfeletti eseményeket. Ezzel szemben áll a fundamentalista szemlélet, ami hisz a csodákban és ezt a hitet bármi áron igazolni kívánja - ennek legjobb eszköze pedig számos ultrakonzervatív-fundamentalista szerző szerint, ha megmagyarázzuk a csodákat, vagyis igyekszünk történeti-régészeti-logikai érveket felsorakoztatni amellett, hogy a csodálatos események tényleg megtörténtek és szó szerint úgy, ahogyan le vannak írva. Ellenkező esetben - így szól a fundamentalista logika - az egész Biblia a hitelességét tekintve összeroppan.

Nos, ha a fenti két opciót egy derék hívő ember maga elé teszi, nem is kérdés melyiket fogja választani. Világos, hogy a bibliai csodákat jobb magyarázni, mintsem irodalmi szövegnek látni. Így tehát akkor nincs más út, meg kell indokolni hogyan úszhatott a fejsze a víz tetején, hogyan állhatott meg a Nap az égbolton Józsué idejében, vagy hogyan nyelhette le Jónást egy nagy hal. Gyakorlatilag ezek történeti valósága lesz a kérdés, ezért úgy kell a magyarázatot megfogalmazni, hogy a történetiség ne sérüljön közben. Másként fogalmazva, nem az a kérdés, hogy a rögzített események valóban megtörténtek-e - erről már döntöttünk -, a kérdés az, hogyan lehetne igazolni, hogy megtörténtek. Itt azonban máris van egy meglehetősen leküzdhetetlen akadály, ahogy azt Barr helyesen megfogalmazza: "ha a történészek nem használják a természetfeletti beavatkozást mint történelmi magyarázatot, akkor ez nem szükségképpen és tényszerűen sem azért van, mert tagadják a természetfeletti létezését, inkább azért, mert a természetfeletti beavatkozás révén bármi megtörténhet."

Vagyis, ha valamit a múltban lejátszódott természetfeletti beavatkozással akarunk itt és most megmagyarázni, tulajdonképpen semmi nem szabhat határt a spekulációknak. Akármikor bármit beemelhetünk a magyarázatba, ami a történet logikájához jól illeszkedik. Jó példa erre Bernard Ramm és Jónás sztorija. Ramm szerint Jónást egy olyan hal nyelhette le, amelyiket Isten kirendelt, ami azt jelenti, hogy specifikusan erre a küldetésre teremtett. "A megváltás üzenetének Ninivébe való eljuttatása elégséges indok lehetett Isten számára, hogy teremtsen egy ilyen teremtményt." - írja Ramm. Innentől kezdve aztán nem kell azonosítanunk ezt az élőlényt bármilyen ma élő hallal, hiszen ha a "rendelt hal" kifejezést így magyarázzuk a narratívában, akkor ez egy kifejezetten Jónásnak teremtett állat volt. De ha a fantáziánk ennyire meglódul, akkor azt is el lehet képzelni, hogy még írószerszám és íróasztal, valamint világító eszközök is voltak ennek a halnak a gyomrában, ahol Jónás ott és azonnal rögzíthette a második fejezetben olvasható zsoltárt (Jón 2).

A probléma pontosan valahol itt keresendő: ha természetes magyarázatként beemeljük a természetfelettit, gyakorlatilag semmiféle módon nem lehet majd eldönteni mi igaz és mi nem - az egyedüli korlát az lehet, hogy valamiképpen illeszteni kell a spekulatív teóriákat a bibliai sztorikhoz. 

A biblia csodák megmagyarázása esetében azonban sokszor éppenhogy "lefokozzák a csodát" azzal, hogy természetes magyarázatot adnak hozzájuk. Egy konzervatív-fundamentalista kommentár szerzője Józsué és a megállított Nap története kapcsán (Józs 10,12-15) azt írja, valójában a csata éjszaka zajlott és Józsuénak arra volt szüksége, hogy a sötétség tovább folytatódjék, így meglepetésszerű támadást tudott indítani. Józsué kérésére Isten válasza egy jégeső volt, ami meghosszabbította a sötétséget. A vihar okozta sötétségben pedig Józsué és csapatai simán elintézhették az ellenséget.

Mindez elég meglepő lehet annak, aki olvasta már a sztorit, hiszen a történet egy szót sem szól jégesőről és határozottan arról beszél, a Nap és a Hold megálltak az égen. Miért magyarázza a csodát a kommentár szerzője akkor jégesővel? Nos, nyilván arról van szó, hogy egyfajta kognitív disszonanciába futhatott bele. Egyrészt, a modern csillagászati ismeretek tudatosították minden értelmes emberben, hogy ha a Nap (vagy a Föld) mozgása akárcsak egy rövid időre is megállna, beláthatatlan kozmikus léptékű tragédia lenne belőle (ezt egyébként még a fentebb említett Ramm is elismeri) - olyan szintű, aminek a nyomai mai napig megfigyelhetőek lennének. Persze erre lehet azt válaszolni, hogy Isten megtehette volna ezt a beavatkozást úgy is, hogy közben kegyelmesen megóvja a bolygónkat, például létrehoz valamilyen védőburkot a Föld körül és a természeti törvényeket ezen belül működteti a csoda ideje alatt. Itt máris ott járunk, amit fentebb említettem: a spekulációknak soha nem lesz határa, Istenre hivatkozva akármit beemelhetünk magyarázatként és senki nem fogja tudni cáfolni azt. De éppen Ramm kérdezi, hogy vajon megérte volna-e az egész Naprendszert és a világegyetemet egyetlen csoda kedvéért ilyen mértékben átrendezni? Másrészt azonban ott van a csodákat magyarázni kívánó látásmódban az az igény, hogy a történetiséget bármi áron fenn kell tartani. Ez okozza az előbb említett kognitív disszonanciát, mert egyszerre "két hang" szólal meg az ember fejében. Az egyik azt mondja, hogy egy ilyen csoda szinte biztosan nem történhetett meg, a másik pedig, hogy biztosan meg kellett történnie, mert különben a Szentírás hiteltelenné válik. Ez a kettős érzés az, ami érzésem szerint állandó kényszerbe és frusztrációba hajtja a fundamentalisták fejét, akiknek egyszerűen muszáj megmagyarázni a csodákat.

Valami hasonló racionális megokolást említ Ramm a betlehemi csillag kapcsán is, ami a jászol fölé vezette a napkeleti mágusokat. Ramm megjegyzi, hogy egy olyan csillag, ami ennyire közel jön a Földhöz, több száz négyzetmérföldnyi területen halálra égette volna a népességet. Ezért megoldásként ugyanazt javasolja, mint Jónás és a hal esetében: Isten külön Jézus születésnapjára teremtett egy "speciális fényjelenséget". 

A lényeg mindig ugyanaz: a csodákat történetileg kell megmagyarázni, valahogyan indokolttá kell lenni őket még akkor is, ha a kognitív disszonancia miatt nem tudjuk elhalkítani a másik hangot sem, miszerint teljesen légből kapott és abszurd számos ilyen magyarázat. Így aztán oda jutunk, hogy míg a kereszténységben egyes irányzatok mindent allegóriának tartanak, ami csoda a Bibliában, mások megpróbálják megmagyarázni a csodákat, mivel féltik a történetiséget. Ezek a magyarázatok azonban sokkal inkább a visszájukra sülnek el, és a gyanakvást erősítik a történeti hitelességgel szemben - így aztán pontosan azt a hatást váltják ki, ami ellen születtek.

Az én egyre erősödő véleményem az, hogy a természetfelettit meg kell hagyni természetfelettinek. A csodákról lehet spekulálni, persze lehet próbálkozni agyafúrt magyarázatokkal, de soha nem fogjuk áttörni az isteni-emberi határvonalakat és racionális szinten befogadhatóvá tenni az ilyen eseményeket. A csodák magyarázása nemcsak kérdőjelet tesz a csodák mellé, hanem éppen arra képes sok esetben, hogy lerántsa ezeket természetes szintre, ezzel pedig pontosan a lényegük veszik el. Hiszen ha jégesős vihar tombolt Józsué idejében, ami így az éjszakát hosszabbította meg a csatában, miért kell az egész csata mögé isteni beavatkozást feltételezni? Jégeső teljesen természetesen is hullhat az égből a teremtett rend törvényszerűségeinek köszönhetően, ezt önmagában senki nem tartaná csodának. Végül a csodák történeti valóságának kényszeres igazolása nagyon sokszor leveszi a fókuszt a történetek valódi mondanivalóiról - a betlehemi csillag említése minden bizonnyal nem azért történik a születéstörténetben, hogy csillagászati magyarázatokat keressünk rá, hanem egészen más narratív szerepe van a történet logikájában.

Őszintén szólva Jézus feltámadása az egyetlen olyan csoda, ahol kifejezetten érdemesnek tartom az érveket és indokokat keresni - mint amely a keresztény hit központi gondolatának számít. A többi esetben a csodák "csodássága" eltűnik a sok okoskodásban.

Tovább

Hodász András és a ronda árok

Nem szokott belőlem előbújni a protestáns, ezért ritka és még nekem is meglepő pillanat, amikor ez mégis megtörténik. A számomra egyébként minden szempontból abszolút szimpatikus Hodász Andrásé most az érdem: a nagyon szellemes "Papifrankó" csatornáján ugyanis András atya egy olyan videót osztott meg a nagyérdeművel, ami bizony még a vitatkozni nem akaró, de saját elveihez mégiscsak hű protestáns zsebekben is nyitogatja azt a bizonyos bicskát.

Hodász András

Ronda és valószínűleg betemethetetlen árok húzódik meg a katolikus és a protestáns egyházak között, és ez még akkor is igaz, ha a kereszténységnek ezekben az időkben nem a különbségek hangsúlyozására van a legnagyobb szüksége. Ehhez még szívesen hozzáteszem önmagam pozícióját is, mint aki nagyon szívesen áll szóba katolikus emberekkel, sőt kollégáim között többen katolikusok, akikkel kiváló kapcsolatot ápolok. Semmiféle személyes ellenérzés vagy indulat nem vezet tehát, és nem fűződik semmilyen érdekem sem ahhoz, hogy élezzem a feszültséget a két oldal között. Inkább tartom magam árkokat betemető embernek, mintsem szellemi sírásónak, aki életcéljának tekinti a konfliktusgenerálást.

Ugyanakkor tényleg vannak olyan témák, amelyekben egy protestáns soha nem fog kiegyezni Rómával, mert ehhez saját belső meggyőződéseit és identitását kellene feladnia. Nem kell árkot mélyítenie, feszültséget szítania, mert az árok ezekben a kérdésekben mindig is mély volt. Hodász András  pedig most lement az árok aljára és onnan próbálta megmagyarázni, hogy ezt az árkot a protestánsok teljesen félreértették. Amivel a katolikusokat előszeretettel vádolják - klasszikusan ilyen a Mária-imádat, a szobrokkal való bánásmód vagy éppen a Szent Hagyomány szerepe - az pusztán a protestánsok és mások  információhiányán alapszik. Így például egyetlen katolikus sem imádja, hanem csak tiszteli Máriát, senki nem gondol egy szoborra úgy, hogy szubsztanciálisan azonosítaná az Istennel, bizonyos értelemben szent hagyománya pedig nemcsak a katolikusoknak, hanem a protestánsoknak is van. Dióhéjban és egy mondatban valami ilyesmit mond nekünk Hodász András.

Én azonban úgy látom, András atya érti félre ennek az ároknak és egyet nem értésnek a természetét. Persze tényleg bőségesen akad olyan protestáns hívő, aki gyakorlatilag semmit nem tud a katolikus teológiáról, és nem is szeretne: elég neki az is, ha az előítéleteit igazolva látja. No de azért nem csak ilyen emberekről beszélünk. Egy protestáns hívőnek teljesen jogos aggályai vannak az előbb felsorolt témák kapcsán. A mariológiáról magam is írtam egy sorozatot itt a blogban (ennek nyitó darabját itt találjátok),  ezt most nem ismételném meg, de az ottani konklúzióm mégis ide tartozik. Míg a kereszténység legfőbb dogmáinak (krisztológia, szoteriológia, hamartiológia) tagadhatatlan kiindulópontja a Szentírás - ezt akár katolikusok, akár protestánsok vagyunk, el kell ismernünk - a Máriával kapcsolatos tételek (talán az "istenszülőt" leszámítva) gyakorlatilag teljesen gyökértelenek ebből a szempontból. Azaz pontosabban, csak a Szent Hagyományból származnak - Mária mennybemenetele dogmaszinten ráadásul egy 20. századi fejlemény, azaz túlságosan nagy hagyományozásról sem beszélhetünk minden esetben.

Nem kívánok most András atya felvetéseinek komolyabb elemzésébe bocsátkozni (annál is inkább, mivel ezt mások már megtették itt és itt), csupán néhány szösszenetet emelek ki, ami megütötte a fülemet, és az előbb belinkelt válaszvideókban nem kapott szerepet. 

Az egyik ilyen, hogy az atya véleménye szerint az imádat lényege az áldozatbemutatás - így például, az első keresztényeket is úgy szólították fel a római császárok imádatára, hogy áldozatot kellett volna bemutatniuk a császárnak, amit a legtöbbjük megtagadott. Nos, szerintem abban teljesen igaza van András atyának, hogy az áldozatbemutatás az imádat egyik tipikus módja - ám nem hiszem, hogy ez fogja meg leginkább az imádat lényegét. Az imádatot szerintem nem egy vallási rítus felől kell értelmezni, hanem lélektani állapotként lehet jobban leírni. Amikor a Jelenések Könyve végén a könyv szerzője leborul egy angyal előtt (Jel 22,8-9), az angyal ezt a gesztust imádatnak fogja fel és elutasítja - noha nem történt semmilyen kultuszi cselekmény, nem volt áldozatbemutatás. Ez a példa tökéletesen rávilágít arra, hogy az imádat nem feltétlenül csak valamilyen istenségnek szólhat - a lényeg nem az, hogy isteni legyen az imádat tárgya, hanem elég az is, ha emberfeletti. A valláspszichológia sokat tudna mesélni arról az emberi készségünkről, ha megérezzük valami nálunk nagyobb erő jelenlétét, könnyen tudjuk imádat tárgyává tenni - ehhez még csak természetfeletti sem kell legyen az adott dolog.

A bálványimádás és a szobrok kapcsán alapvetően igaza van András atyának. Minden értelmes katolikus ember tisztában van azzal, hogy Mária vagy valamelyik szent szobra nem egyenlő magával Máriával vagy az adott szenttel. A szobor nyilvánvalóan csak reprezentációja az előbb említett személyeknek és nem egy kiszakított darab valamelyikükből. Ugyanakkor ez a logika arra akar támaszkodni, hogy egy buzgó katolikus ember mindig hideg józansággal és átgondoltsággal közelít a saját egyházában szentnek címkézett dolgokhoz, és magától értetődően megteszi ezt a különbségtételt. Valószínűleg nem ez a helyzet, és nem azért, mert "ilyen a katolicizmus", hanem mert ilyen az ember. Megintcsak a vallástudományt rángatnám elő, mert bőségesen tudjuk illusztrálni vele, hogy az emberi lélek egyáltalán nem így működik. És ebben a tekintetben majdnem mindegy melyik vallásról van szó. A muszlimoknak a Korán egy nyomtatott példánya nemcsak egy könyv, hanem a szó legszorosabb értelmében szent, amit az asztalon a többi könyv tetejére illik tenni. Próbáld meg egy zsidónak azt mondani, hogy a homlokára kötött tefilim csak egy kis darabka bigyuszka - miközben a Talmud például képekkel illusztrálva még azt is leírja, milyen módon kell askenáz szokás szerint helyesen feltenni a karodra. No és legyünk őszinték, valamiféle értelemben szent tárgy volt sokaknak Benny Hinn kabátja is, amivel suhogtatta a hívőket, hogy így közvetítse feléjük Isten erejét - tehát protestáns oldalon is elkezdhetünk szemezgetni ebben a kérdésben. De akkor miért is gondolja Hodász András, hogy ha egy ennyire általános valláslélektani jelenségről van szó, majd pont a katolicizmus maradna ki ebből, amikor körmeneteket szerveznek Szent István jobbkeze kapcsán, Máriapócson könnyezik  a Mária-szobor, és úgy általában is felhasználják a szobrokat a kultusz céljaira? Ha az emberi lélek ilyen könnyen rávehető az ilyesféle vallási gyakorlatokra, vajon nincs abban a gondolatban jogosság, amit az ezzel kapcsolatos kritikák megfogalmaznak? (Itt egyébként hozzátenném, hogy véleményem szerint Nagy Gergely válaszvideójában téved és kissé elhamarkodottan jelenti ki, hogy az ókori istenségek szobrait nem azonosították magukkal az istenekkel - pedig bizony erre is képesek voltak valamilyen értelemben. Ez azonban egy másik bejegyzés témája lehetne...)

Én ezen a ponton most megállnék (a Szent Hagyományról korábban már írtam egyébként a blogban, ami András atya videójában ugyancsak felmerült), és a további gondolatfűzés helyett befejezésül még annyit tennék hozzá a témához, hogy nagyon fontosnak tartom az ilyen kérdések értelmes és higgadt megbeszélését. Megismétlem, amit fentebb leírtam: nem kenyerem a konfliktus, de kenyerem a beszélgetés. Ha sikerül úriemberek módjára azt tisztázni, miben nem értünk egyet, azt is jobban fogjuk látni, hol vannak az egyetértés pontjai. Sőt, merem állítani, nem lehet úgy igazán közös hangot megütni senkivel, ha a különbségek felett szemet hunyunk: az nem egység, hanem megalkuvás. Abban pedig talán protestánsok és katolikusok is egyetérthetnek, hogy az senkinek sem jó.

Tovább

A férfi a Bibliával

Trump és a kezében egy Biblia. Az ehhez hasonló képek azok, amelyek rengeteg amerikai szavazó szemébe könnyeket csaltak és meggyőzték őket arról, hogy itt az Isten emberét látják. Pedig ezúttal nem kell túlságosan mélyre ásni ahhoz, hogy világos legyen: ez az ember valójában sem a Bibliát, sem a saját népét nem szereti igazán.

Kemény szavak ezek, jól tudom, de a pőre tények ismeretében gigantikus hazugságra lenne szükség, hogy az ellenkezőjét állítsam. Most az olvasó talán a jelenleg zajló zavargásokra és tüntetésekre gondol, melyek egy bizonyos George Floyd halála miatt törtek ki az Egyesült Államokban. Mint ismeretes, Floyd hosszú perceken át küzdött az életéért, amikor egy rendőr a fekete férfi nyakára térdelt és így végül fulladásos halálát okozta - annak ellenére, hogy szerencsétlen ember többször is jelezte, hogy nem kap levegőt. Mondani sem kell, Amerikában az ilyesmi olajnak számít a soha ki nem alvó tűzre, ami a rasszizmust és a fajgyűlöletet, a feketék és fehérek közötti feszkót illeti. Ami mindig is volt, van és lesz.

Floyd halála minden mércével mérve tragédia, azonban én kissé megkésettnek érzem ezt az irdatlan erejű felháborodást, ami az eseményeket övezi. Meghalt egy ember egy hivatalos személy túlkapásának köszönhetően, amire természetesen nincs semmiféle mentség. Az elkövető rendőr bíróság elé kerül és valószínűleg megkapja, ami neki jár. Mégis, ha ennyire számít az emberi élet, kicsit korábban kellett volna utcára mennie a népnek. Például akkor, amikor tízezrek haltak meg ugyanebben az országban, egy világjárvány következtében. Nem kell nagyot utaznunk visszafelé az időben, hiszen mindez az elmúlt hónapok során történt.

Vajon milyen mentség lehet arra, amikor egy elnök a saját ügyefogyottságának és butaságának köszönhetően elengedi a füle mellett a koronavírus berobbanásával kapcsolatos konkrét figyelmeztetéseket, nem hallgat a saját kutatóira és megbízott felelőseire - és ezzel tömegek vesznek oda a járványban? Persze a koronavírus minden bizonnyal így is-úgy is betört volna Amerikába, de egy gyorsabb, komolyabb, felkészültebb reakció jó eséllyel sok életet menthetett volna meg, az intézkedés pedig tudvalevőleg azért is csúszott, mert az elnök egy ideig nem vette komolyan a dolgot, sőt azt ígérte, védekezés helyett pillanatokon belül "újraindítja" az országot.

Míg Floyd halála elfogadhatatlan, ami a járvány tombolási időszakában történt, az felfoghatatlan is. És semmiképpen nem fér össze a kereszténységgel, egy magát kereszténynek beállító, Bibliát lóbáló, a saját polgáraiért felelősséget viselő vezető személyével, vagyis olyan értékekkel, amilyenekről az a bizonyos Könyv ír, ami Trump kezében látható. "Harcolni fogok, hogy megvédjelek benneteket..." - ígérte most a tüntetések közepén az őt támogató, nagyjából 27%-nyi sokaságnak az elnök, aki éppen akkor nem harcolt, amikor a rá bízott emberek élete egy pandémia miatt valóban veszélybe került. Akik ellen pedig most harcol, azok az övéi. Valahogy a Biblia nekem sehogy sem illik ebbe a képbe.

Az egyetlen dolog, amiért ez az ember viszont minden bizonnyal igazi küzdelmet vív majd, a novemberben esedékes újraválasztása lesz. Valószínűsíthető, hogy milliók számára elég meggyőző lehet majd hozzá egy frissebb fotó, amin a Szentírással pózol, imádkozik és a kereszténységre is hivatkozik közben. Ez egyszer már bejött neki.

Tovább

Az elvesztett ünnep

A pünkösd az az ünnep az éves naptárban, amivel az emberek már réges-régen elvesztették a kapcsolatukat. A nem hívőknek fogalmuk sincs róla mit kellene ünnepelniük, az egyház pedig bár pontosan tudja miről szól a pünkösd, annak erejével nem rendelkezik. Ezért bizonyos értelemben a pünkösd mégis a legkülönlegesebb ünnep, mert mindkét oldalt másra figyelmezteti a maga módján.

Mitagadás, nem vagyok az az ünneplős fajta, mármint ha az ünnepet valamilyen kötelező kilépési pontnak tekintjük a megszokott életrend sodrából. Olyan ember vagyok, akiről Pál azt írja, neki minden nap egyforma. És ha mégis vannak olyan napok, amelyek kilógnak az egyformaságból, az sosem a naptári menetrendnek köszönhető. Ünnepeltem, amikor a gyermekeimet láttam világra jönni, amikor a családtagjaim vagy én lediplomáztunk, vagy amikor sikerült beköltöznünk jelenlegi otthonunkba. De még azt is megünnepeltem, amikor első publikációmat lehozta egy teológiai szaklap. Egyszóval és röviden azt szeretem, ha én mondhatom meg mikor akarok ünnepi hangulatba kerülni, és amikor nekem akarják megmondani, akkor azt szinte reflexszerűen elutasítom.

Jó ez vagy sem, pontosan így érzek az egyházi ünnepek kapcsán is. Nem tudok felszólításra ujjongani karácsonykor, hogy Jézus megszületett, sem húsvétkor, hogy feltámadt - noha mindkét esemény perdöntő a hitem szempontjából, aminek eszemben sincs vitatni a jelentőségét.

A pünkösd azonban még a szürke mezőnyben is a leghaloványabb, legfénytelenebb csillaggá vált. Míg karácsony és húsvét esetében egy nem hívő ember bőven talál alternatív megoldásokat a fenyőfa, a tojás és locsolkodás révén (noha karácsony eredetileg is pogány ünnep volt), a pünkösd még ebben a tekintetben is le van maradva. A pünkösd csak úgy ott van a naptárban, piros betűvel kiemelve, de teljesen funkcióját vesztetten. Úgy látszik a Szentlélek eljövetelét és az egyház megszületését nem lehetett semmivel sem helyettesíteni. Ha valaki nem ismeri pünkösd teológiai hátterét, annak az egész a szó legszorosabb értelmében nem jelent semmit sem egy hétfői munkaszüneti napon kívül.

Groteszk módon azonban pont ezért lesz a pünkösd különleges nappá egy szekuláris társadalom kellős közepén. Amiatt emelkedik ki az ünnepi kínáltból, hogy csak egy nagy kérdőjelet lehet rajzolni mellé. (Hozzáteszem, hogy most egyébként egy olyan társadalomról beszélünk, ami saját magát "keresztény Magyarországként" identifikálja...) Pünkösd sokkal inkább figyelmeztetés vagy inkább tünet, ami mind a keresztények, mind a nem hívők számára más betegség jelévé vált. A tömegek elmondhatják, hogy maguk sem tudják tulajdonképpen mit ünnepelnek, miközben magukat  nemzeti érzelműen vallásosnak tartják, míg az egyházat arra emlékeztetheti pünkösd, mennyire híján van annak az erőnek, ami a Szentlélek eljövetelével létrehozta az egyházat és már az első nap felrázott háromezer embert.

A pünkösd ugyanis az erő ünnepe, nem a manifesztációké, nem a nyelveken szólásé, nem is elsősorban az egyház megalakulásáé. Nem, a pünkösd arról szól, hogy van erő a változáshoz és ez a változás ennek az erőnek a segítségével tartós, hatásos, és maradandó lehet. Hogy és amennyiben itt van a Szentlélek, a tanítványokat nem kell tovább noszogatni, felszólítani, rimánkodni nekik, mert mennek előre megállíthatatlanul, ha kell hát bele a halálba, csak hogy az evangéliumot minél messzebbre elvihessék. És az az erő, ami a pünkösd magva, képes megváltoztatni még Krisztus ellenségeit is, ráhangolni őket a hitre, újjászülni őket egy új valóságra, felkészíteni egy másfajta életstílusra. Ami ennél kevesebb, az már nem pünkösd, írják bármennyire piros színnel a naptárban.

A pünkösd tehát szomorú ünnep, mert azt mutatja meg, hogy nemcsak térben és időben kerültünk messze ettől az erőtől, hanem főként a szellemi állapotunk tekintetében. A világnak fogalma sincs a pünkösdről, az egyház számára pedig csupán fogalom. Tűszúrásként kellene ezt megélnünk a nagy szózatok és fennkölt prédikációk helyett, ami ilyenkor jellemzi a templomokat és közösségeket. Pünkösdkor azt "ünnepelhetjük", hogy nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene.

Tovább