Bűnbánó Benny?

Kisebb bombaként robbant a hír, hogy a világszerte ismert karizmatikus "csodagyógyító" és prédikátor Benny Hinn szembefordult korábbi önmagával. Állítása szerint felismerte a prosperitás-teológia vállalhatatlanságát és nem akarja többé képviselni, hogy az Isten áldásait pénzért kínálja. A kritikusok azonban óvatosan fogadták ezt a hírt - valószínűleg nem ok nélkül...

Benny Hinn

"Mindenkinek tudnia kell, hogy korrigáltam a teológiámat. Isten áldásai nem eladóak. A csodák sem. És a jólét sem az." - nyilatkozta Benny Hinn a nyilvánosság előtt, amihez még azt is hozzátette: most már úgy hiszi, az ilyen bővölködési teológia sértő Isten számára. Hinn ezután kifejezetten elutasítóan beszélt a hozzá hasonló tévéprédikátoroknak arról a szokásáról, hogy Isten áldásaiért cserébe pénzt akarnak kicsikarni műsoraik nézőitől. Dióhéjban, ez maga a hír.

Mondhatnám azt is, hogy "így teljesüljön minden kívánságom" - hiszen épp a közelmúltban, budapesti látogatása apropóján foglalkoztam Benny Hinnel, írásomat pedig azzal a felütéssel fejeztem be, hogy milyen jó lenne ha változást láthatnánk Hinn gondolkodásmódjában és életében. Hát tényleg megtörtént a csoda? Benny Hinn jó útra tért? Lehetséges, hogy több évtizeden át kitartóan beszélt a prosperitásról, alaposan meg is gazdagodott belőle, és most hirtelen valós felismerésre jutott? Ha az evangelikál világ reakcióit nézzük, akkor a helyzet egyáltalán nem tűnik ilyen egyértelműnek. Korántsem látunk örömtüzeket és nem halljuk a pezsgőskupakok durrogását sem. A legtöbben ehelyett óvatos szkepticizmussal fogadták Hinn bejelentését, és ez még akkor is igaz, ha a kételkedés mellett többen igyekeznek nyitva hagyni annak lehetőségét, hogy akár valódi megbánás is állhat a háttérben. 

A szkeptikusok között van az a Costi Hinn is, aki a prédikátor unokaöccse, és aki számos közös konferencián vagy éppen pénzpazarló körúton vett részt Benny Hinn társaságában. Tudni kell, hogy Costi Hinn meglehetősen kritikusan beszél unokabátyja dolgairól, egy videóban például kerek perec kijelentette, hogy a több évtizednyi "csodagyógyítások" mögött gyakorlatilag semmi nincs: "Soha egyetlen igazi, bibliailag igazolható csodát nem láttam. Soha. Láttam egy csomó szemfényvesztést, rengeteg hátfájós gyógyulást, meg olyat, hogy "csengett a fülem és meggyógyultam"." Costi szerint egy ilyen bejelentés igazán szenzációsnak nevezhető, ám amikor az ember egy ehhez hasonló kaliberű felismerésre jut, akkor megtörtnek látjuk és bűnbánónak, míg a bejelentést övező kép egyelőre inkább figyelemfelkeltőnek és show-jellegűnek tűnik. 

Ami azonban leginkább kérdőjelessé teszi Benny Hinn őszinteségét, hogy már nem ez az első alkalom, amikor elveti a prosperitás-teológiát. Egész pontosan a nyolcvanas évek végén, valamint a kilencvenes évek elején is tett hasonlóan meglepő "bűnbánó bejelentést" - aztán hamarosan ott folytatta a bővőlködést, ahol abbahagyta.

Tovább

Gettó vagy szekularizáció?

Noha a politika, mint egy gonosz, füstölgő szurokréteg vastagon rárakódott az iszlám európai jelenlétének kérdésére, így erőteljesen zavarja a tisztánlátást, én azért szeretnék erről a dilemmáról mégis szabadon gondolkodni. Miközben féltjük az egyre multikulturálisabb Európát az ide érkező muzulmánoktól, nehezen vesszük észre, hogy az európai muszlimok jó része már nem is muszlim - miközben egy másik részük igyekszik az maradni. De vajon a bezárkózás vagy a világiasodás lesz az európai trend a muszlimok számára? Van esetleg más lehetőségük is?

Egyre jobban utálom a nagypolitikát - nem mintha eddig szerettem volna -, mert a vastagkeretes ideológiai szemüvegeket nemcsak a bal és jobboldal teoretikusai hordják, hanem az átlagember orrára is oda akarják tenni, hogy mindenki úgy lássa a nagyvilágot, ahogyan ők látják. Így aztán nagyon nehéz legalább objektivitásra törekvő állításokat megfogalmazni az iszlám európai térhódításának kérdésében, mert minden ilyen állítás azonnal politikai állásfoglalásnak minősül. Ha azt mondom, az Európába bevándorolt és ide megérkező muszlimok növekvő létszáma komoly problémákat okozhat a kontinensen, akkor én leszek az orbánista idegengyűlölő, akit dróton rángat a hatalom. Ha azt mondom, a migráció kérdése alaposan fel van fújva és agymosó propagandát csinálnak belőle, akkor máris migránssimogató liberálisfajzat lesz belőlem. Vagyis bármit mondok, aligha jövök ki jól a végén. Többek között ezért nem lehet értelmesen beszélgetni erről a témáról.

A politikai színezet még az elvileg egzaktabb kutatási eredményeket is áthatja. Jó példa erre a Migrációkutató Intézet felmérése, mely a 2017-es brüsszeli állapotok kapcsán egyébként rendkívül érdekes eredményeket tartalmaz. Noha csak a vak nem veszi észre, hogy az Intézet munkásságát masszívan átszövi a kormányközeliség (tulajdonképpen ez a kormány bevándorlással kapcsolatos "think thank" megoldása), még így is érdemes átfutni a cikkben leírtakat. A számokból szépen kirajzolódik az egész problémakör kétarcúsága: a muzulmánok egy része gettósodni kíván Európában, míg talán a nagyobb részük nyitottabb a lehetőségre, és át is vesz európai értékeket - azaz szekularizálódik.

A felmérésben a nagyjából háromszázezer fős brüsszeli muszlim közösség tagjai vettek részt, őket kérdezték saját jelenlétükről. Kiemelve néhány fontos pontot, a válaszadók 82%-a úgy véli önmaga életformájáról, hogy az majdnem ugyanolyan, mint a nem muszlimok életstílusa. Más kérdés, hogy ez a válasz bár optimizmusra adhat okot egy európai embernek, némileg ellentmondásos. Hogy miért, az kiderül a cikkből: a brüsszeli muzulmánok szerint ők már nyugati életmódot folytatnak azzal is, ha a gyereket minden szombat és vasárnap muszlim iskolába viszik (ahogyan az európai gyerekek egy része templomba megy), vagy éppen elmennek egy közértbe bevásárolni. Valójában sokkal inkább úgy tűnik, hogy az itt élő muszlimok átvesznek bizonyos elemeket a nyugati életstílusból, és emiatt azt gondolják, máris nyugati módon élnek - noha a gondolkodásmódjuk ettől még nyilván nem változik meg. Márpedig a nyugatiság alaphangon nem életgyakorlat, hanem gondolkodásmód, amire épül a gyakorlatunk.

Ugyanakkor azért az is kijön az összképből, hogy a nyugati miliő által biztosított kényelem, a fogyasztói szokások, a szabadabb légkör nagyon is vonzó hatással van az európai muzulmánokra. Számosan közülük gyakorlatilag már leginkább csak "kulturmuzulmánoknak" nevezhetők - azaz nem veszik túlságosan komolyan a hitüket, ami inkább egyfajta családi örökségként adódik tovább az újabb generációk számára.  Nem akarom megsérteni katolikus olvasóimat, mégis ahhoz hasonlít ez, mint amikor valaki katolikusnak vallja magát, mert gyerekként katolikus templomban keresztelték és az esküvője is ott volt - holott szíve legmélyén nem vallja a katekizmus elveit. Az európai muszlimok jó része a szó vallási értelmében tehát nem is hithű muzulmán.

A kérdésnek ez a kétarcúsága persze elegendő muníciót biztosít a politikai oldalaknak, hogy ki-ki azt hangsúlyozza ebből, ami saját nézeteit támogatja. Én most nem politikai, hanem vallási értelemben szeretném előhozni a témát - a blog profiljához nyilván ez illik -, és így vetek fel egy szándékosan provokatív kérdést: vajon melyik "oldala" győzedelmeskedik majd az európai muszlimok közösségének? Inkább a gettósodás vagy a szekularizáció felé mozdulnak el? A no-go zónák fognak szaporodni, vagy a köztünk egyre inkább lazán élő muszlimok? Ha erre automatikusan azt válaszolja valaki, hogy csakis az utóbbi, hiszen gettósodva nem lehet sikeresen élni, gondoljon csak a kereszténység első háromszáz évére, vagy éppen a babiloni fogságra a zsidóság történelmében. Mindkét esetben azt látjuk, hogy volt egy adott társadalmi csoport - a judaizálók Babilonban, illetve a keresztények az első századokban -, akik bár bizonyos fokig nyitottak voltak az őket körülvevő világra, spirituálisan mégis "bezárkóztak" és óvták magukat az exogén hatásoktól. Ez a gettósodás volt az, ami a zsidóságot - ha nem is az egészet, de jó részét - megtartotta a fogság végéig, illetve a kereszténység is túlélt egészen a Constantinusszal bekövetkező fordulatig. Mivel fogalmunk sincs, mit hoznak a következő évszázadok, még ha kevesebb is azon európai muzulmánok száma, akik gettósodásra adják a fejüket, hosszabb távon ez a "gettósodó mag" a saját szempontjaik szerint akár jobban is járhat. Aztán ha kellően megnövekszik a muzulmánok létszáma, ez a hithű kisebbség akár komoly hatást is gyakorolhat az elszekularizálódott többségre. Fantáziának tűnik? Meglehet, talán csak az. Elképzelhető, hogy a liberális nyugati demokráciákban lassanként felemelkedik egy mérsékeltebb iszlám, ami profilját tekintve jól illeszkedik a posztmodern világhoz, s miközben tartja a hitelveit, nem él szellemi gettóban. (Őszintén szólva ezt azért nehezen tudom most elképzelni...)

Persze ismét megjegyzem, most csak provokáltam és nem egy konkrét jövőképet akartam felvázolni, mert azt szerintem senki nem tudhatja pontosan.

Tovább

Komor vacsorától komoly vacsoráig... - az istentiszteletről (5)

A lelkiismeret-furdalás szinte azonnal jelentkezik: méltatlanul nyúltam a kenyérhez és a borhoz. Márpedig Pál apostol azt írja, aki ilyesmit tesz, az ítéletet eszik és iszik magának. Az úrvacsora sokak számára ezért egyáltalán nem az örömről, hanem inkább a stresszről és a kérdőjelekről szól - amit ráadásul sokszor nagyon komor hangulatban vesz magához az ember. Hát, Jézus valószínűleg nem ezt akarta...

Őszintén meglepett, hogy az úrvacsora kérdése mennyire sokféle oldalról megragadható - olyan, mint egy teológiai Rubik-kocka. Erre eddig valahogy nem figyeltem fel, most viszont azt sem tudom, hogyan kezdjem el ezt a bejegyzést.

Már ott van maga az elnevezés is: egyesek szerint eucharisztia, mások szentáldozásnak hívják, a protestáns szlengben inkább úrvacsora, a Bibliában pedig a "kenyér megtörése" vagy az "Úr asztala" kifejezésekkel találkozunk. Mindegyik mögött lényegileg ugyanaz a szentség áll, mégis a különféle szóhasználatok más és más oldalról próbálják értelmezni a dolgot, és más aspektusát is hangsúlyozzák. Én most az egyszerűség kedvéért maradok az úrvacsora szó használatánál, ami ugye leginkább a közösséggyakorlást és az étkezést, azaz a befogadás aktusát emeli ki. Vacsora közben tehát egyszerre befogadóak vagyunk az elfogyasztott étel, és a velünk együtt vacsorázó közösség irányában. Lehetne egy meglehetősen időpocsékolónak tűnő vitába is belemenni arról, hogyan van jelen Krisztus az úrvacsorában: teológiai szlenget használva transzszubsztanciáció vagy konszubsztanciáció? Nos, ilyesmiről itt és most nem lesz szó, nemcsak azért, mert az istentiszteletre járók számára ez nagyjából a hatezredik fontosságú kérdés a listán, hanem mert tengernyi dogmatikai anyagot lehet találni róla. Végül belefeledkezhetnék az olyan gyakorlati kérdésekbe is, hogy ki vehet úrvacsorát, milyen gyakran érdemes egy gyülekezetben úrvacsorázni, valamint csakis a bor a biblikus vagy a szőlőlé is megfelelő? Ezek között van néhány valóban fontosnak nevezhető kérdés, most mégis mellőzném őket, mert a bejegyzést egy érzésem szerint ennél sokkal nagyobb problémának érdemes szánni.

Amivel én foglalkozni szeretnék, az leginkább az úrvacsora vételének körülményeit érinti. Az Újszövetség összesen négy helyen beszél részletesebben az úrvacsoráról, konkrétabban az evangéliumokban és az első korinthusi levél 11. részében. Utóbbi azért érdekes, mert betekintést nyújt arról, hogyan gyakorolták ezt a szentséget az egyik első gyülekezetben. Tőmondatban: rosszul. Mai szemmel nézve szinte egészen elképesztőnek tűnhet az akkori helyzet. A korinthusi gyülekezet szanaszét van esve, a gazdagok nem várják meg a szegényebbeket, mindenki a maga ételét fogyasztja, sőt akár részegek is jelen vannak ebben a káoszban. Ez a kontextus, ebben a keretben kellene tehát úrvacsorázni, ami magától értetődően abszurd. Pont az nem valósul meg Korinthusban, amire az úrvacsora való: a közösség teljesen hiányzik az egészből. Nyilvánvaló, hogy Pál kissé dörgedelmes módon próbál rendet tenni, és ennek kapcsán egyrészt leírja, miről kellene szólnia az úrvacsorának, másrészt a bevezetőben említett szavakat is a korinthusiak orra alá dörgöli arról, hogy a méltatlanság ítéletet von maga után. Vegyük észre azonban, hogy Pál itt nem a korinthusiak méltatlanságáról, hanem az úrvacsora vételének módját érintő méltatlanságról beszél! Ez szerintem rendkívül fontos, éppen a bevezetőben említett lelkiismeret-furdalás miatt, amit manapság mintha rosszul értelmezne a hívők jó része. 

Nem maga az ember méltó - ugyan ki gondolná magáról, hogy megérdemli Krisztus testét és vérét? Hanem az a mód lehet méltó vagy méltatlan, ahogyan egy gyülekezet együtt úrvacsorázik. Amiről Pál kissé talán szigorú stílusban ír, hogy a méltatlan körülményeknek következményei lesznek a gyülekezetre nézve. A helyzet tehát nem volt rózsás korinthusban, ámbár meglátásom szerint a mai egyház pont egy másik szélsőséggel küzd az úrvacsora kérdésében. Ma nem az a probléma, hogy egy közösség gazdagokra és szegény rabszolgákra szegregálódik, és őszintén szólva én még soha nem láttam részegeket úrvacsorázni egyetlen gyülekezetben sem. (Ettől persze ez még előfordulhat.) Míg Pál apostol idejében egyfajta házibulit csináltak az úrvacsorából, ma mintha átcsúsztunk volna a skála másik oldalára. Sok helyen az úrvacsora olyan lett, mintha temetésen venne részt az ember. Búskomor, köldöknézős, szomorkás esemény. Pedig ha jól gondolom, az úrvacsora mögött az ószövetségi páska kulcseseménye, a szabadulás áll - amit Jézus szabadító halálára vonatkoztat az Újszövetség. Az úrvacsora tehát nem a bűneinkről, hanem a bűnöktől való megszabadulásról, nem Jézus gyötrelmes haláláról, hanem végső soron halálának értelméről szól, vagyis a mi megváltásunkról. Azért egy őszintén hívő embernek ez talán okot adhat az örömre.

A probléma leginkább az, hogy az ünnepélyességhez a mai társadalomban automatikusan hozzárendelünk egyfajta komorságot. Pedig az ünnep komolysága és komorsága az két teljesen különböző dolog. Lehet valami komoly úgy, hogy nem komor. Az élénk hangulat nem tesz tönkre semmiféle ünnepélyességet. Az én értelmezésemben az úrvacsora egy ünnep, az ünnepnek pedig nincs köze a gyászhoz. Ha gyászolunk, akkor nem ünnepelünk, ha ünnepelünk, akkor nem gyászolunk. Erre egyébként amerikai utam során láttam egy remek példát, amikor egy anglikán-karizmatikus istentiszteleten úrvacsorázhattam. Ritkán adták és vették ilyen vidám hangulatban az úrvacsorát, az embernek megjött tőle a kedve, hogy részesüljön az élményben, s talán ez az, ami igazán fontos az úrvacsora kapcsán: hogy ki ne maradj belőle. Nem hiszem, hogy ennek amerikai specialitásnak kellene lennie...

Tovább

Hidegzuhany melegeknek?

Kiderült: nincs meleggén. Egyik hírportálunk úgy fogalmazott, hogy az eredmények szerint a homoszexualitás kialakulásában csupán kis szerepet játszanak a gének - és talán komplementer módon nagyobbat a környezeti hatások. Ahogy arra számítani lehetett, a hír felkavaró volt - a felkavarodásban viszont olyan vélemény is született, ami őszintén szólva kissé meglepett...

Nem értek a genetikához, a biológiához, az örökléstanhoz, csupán a laikus józan esze mondatja velem, hogy rendkívül sok hatás összjátéka határozza meg, kiből milyen ember válik élete során. Ez az összjáték pedig tudomásom szerint a genetika területén önmagában is igazán bonyolult: a homoszexualitás komplex tulajdonság, ezért nem tűnik logikusnak, hogy egyetlen gén volna felelős érte. Másként megfogalmazva, számomra nincs abban semmi csodálatos vagy meglepő, hogy nem találtak "meleggént", ilyen ugyanis jó eséllyel nem létezik. Most nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy hozzá nem értőként belekotyogok a tudományos háttér részleteibe, és egy blog keretei egyébként is alkalmatlanok erre, de ha jól vettem ki ennek az egész bejelentésnek a lényegi mondanivalóját, akkor összességében a homoszexualitás orientációról az derült ki, hogy kevésbé meghatározott genetikailag, mint eddig talán sokan gondolták.

Érthető, hogy ez a tény egyeseknek hidegzuhanyt jelentett. Stílszerűen azt is mondhatnám, a kutatási eredmények kaptak hideget-meleget egyaránt. A publikálást követő reakciók alapvetően kiszámíthatóan hozták azt, ki milyen oldalon áll a kérdésben, ám közülük az egyik számomra meglehetősen "érdekesnek" tűnt. Sajnos azért, mert jól rávilágít arra, hogy a tudósokat sem mindig a tények iránti rendíthetetlen szeretet ösztöne vezérli, mint ahogy azt sokan gondolják.

Azon tehát nem lepődök meg, hogy a kutatási eredményeket a konzervatívabb keresztény körök mintha egyfajta győzelemként ünnepelték volna, míg a másik oldalon állók teljes erőbedobással igyekeztek tompítani a nyilvánosságra hozott gondolatok élét. Ami engem meglepett az egyik hírportál cikkében, ahogyan a genetikus Steven Reilly (ld. fotón) reagált az eredményekre (aki nem mellesleg egy LMBTQ csoport tagja). Véleménye szerint a tudományos kutatás eredményeit nem is kellett volna publikálni! Miért? Mert a világ nem tökéletes, pontosabban az ő szavait idézve:

"Egy diszkriminációmentes világban nemes cél megpróbálni megérteni az emberi viselkedést, de mi nem ilyen világban élünk."

Remélem nem jól értem, amit olvasok. Reilly szavait megfordítva akkor mondhatjuk azt, amíg a világ nem teljesen diszkriminációmentes, addig ne is próbálkozzunk megérteni az emberi viselkedést? Biztosan benézek valamit, hiszen ha tényleg ezt és így mondta, az szöges ellentétben áll mindazzal, ami véleményem szerint a tudományos kutatás lényegéhez tartozik. Őszintén szólva nem is értem, egy kutató hogyan állíthat ilyesmit! Ráadásul most egy olyan programról beszélünk, melyet a jelek szerint kiváló szakemberek végeztek hosszú időn át, hovatovább az emberi viselkedés tanulmányozása egyébként sem tegnapelőtt kezdődött el a modern tudományban. Az az igyekezet, hogy szeretnénk jobban megérteni önmagunkat, az etológián át a pszichológiáig gyakorlatilag komoly múltra tekint vissza - nem is beszélve az emberiség évezredes filozófiai próbálkozásairól - s miért is lenne kivétel ezalól, hogy jobban lássuk a nemi viselkedéssel kapcsolatos kérdéseket?

Persze ne csináljunk úgy, mintha nem tudnánk, mi áll ennek a mondatnak a hátterében! Csak azért aggasztó ennek a publikációnak a léte és nyilvánosságra hozatala Reilly számára, mert az LMBTQ-közösség szemszögéből nem igazán kedvezőek az eredmények. Száz százalék biztos vagyok abban, ha ellenkező konklúzió született volna, és abszolút megerősítést nyer a homoszexuális viselkedés genetikai háttere, akkor Reilly ott lenne azok sorában, akik a homoszexualitás szigorúan tudományos alátámasztásáról beszélnének. És akkor egyáltalán nem aggasztaná az sem, hogy minek is fáradozik a tudomány az emberi viselkedés megértésével ebben a diszkriminatív világban.

Szerintem éppen az a nagyszerű a tudományos vállalkozásban, hogy nem egyes csoportok igazolására vagy diszkvalifikálására összpontosít, és bizony ilyen értelemben nincs tekintettel az érzésekre sem. Ez pedig igaz kell legyen mindenféle csoportra nézve, beleértve a keresztényeket, a buddhistákat, a muszlimokat, az ateistákat, de még az LMBTQ vagy más kisebbségek csoportjait is. Ha egyszer a Föld nem lapos, akkor nem az, mégha a laposföldesek meg is sértődnek emiatt. Ha a világ nem hatezer éves, akkor nem az, háborogjanak a hatnapos kreacionisták. A tudománytörténetből is azt látjuk, hogy egyes tudományos eredmények mindig felhördülést váltottak ki bizonyos emberekből és csoportokból - de végül csakis az számított, mit mutatnak a tények. Félreértés ne legyen: ha egy későbbi kutatás a mostani ellenkezőjére jut, azt is ugyanúgy le kell hozni a Science-ben, minden tiltakozó nyilatkozat ellenére. Mert ez így helyes, és az a tény, hogy ez az eredmény megjelenhetett, éppen az egészség egyik jele számomra.

Tovább

A képekhez való képesség

Valljuk be őszintén - én bevallom -, mi protestánsok nehezen tudunk mit kezdeni a képekkel. Mi inkább a bibliai szövegekkel dolgozunk, és ha a kép szót halljuk, akkor is a példázatok vagy narratívák, vagyis bizonyos szövegműfajok képekben gazdag elbeszéléseire asszociálunk. Én azonban most szó szerint képekről, szűkebb értelemben pedig festményekről beszélek, és azt is elmondom miért lenne jó, ha értenénk a nyelvükön.

A protestáns hívők jó része, ha a kép és a kereszténység szavak valahogy egymás mellé kerülnek, talán leginkább az ikonokra vagy a templomokban látható festményekre gondol - és ez a gondolat valószínűleg nem tölti el boldogsággal. Szinte látjuk magunk előtt a képeket csókolgató embereket, vagy éppen a meztelen testeket ábrázoló festményeket. Aztán látjuk magunk előtt a reformáció csupasz templomait, vagy a baptista, a pünkösdi imaházak üres falait, ahol nincs helye az ilyesminek. Leegyszerűsítve, nekünk itt és most a szöveg a fontosabb, amit a végtelenségig elemezhetünk, cincálhatunk, magyarázhatunk, de a képek teológiai okokból is távol kerültek tőlünk.

Ám kár volna elfeledkezni arról, hogy történelmi korokon át a helyzet éppen fordított volt. Az emberek nem olvastak, a szöveg mint olyan szinte semennyire nem izgatta őket, helyette viszont rajongtak a képekért. Tudjuk jól, hogy még a bibliai szöveget is képeken keresztül értették meg. És ha mi is szeretnénk megérteni azt, hogyan és mely dolgokon keresztül jutottunk onnantól ideáig, akkor muszáj lesz megérteni a képek nyelvét. A bejegyzés témája szerint még pontosabban: a festészet nyelvét.

Az elmúlt napokban kitűnő kollégáim társaságában abban a szerencsében volt részem, hogy egy tárlatvezetéssel egybekötött látogatást tehetettem a Szépművészeti Múzeumban. Láttam már ilyesmit, de a tárlatvezetést végző doktor úr lelkesedése és profizmusa most mégis áttörte az eddigi közömbösségem falait. Hatásosan tudta ugyanis megláttatni velem az egyébként elképesztő festmények részletgazdag elemei mögötti tudatos mondanivalót. A gyönyörű festményeket készítő művészeket persze a legtöbben zseniális tehetségnek tartjuk, mert szépen festenek - ami igaz is. A zsenialitásuk azonban nem is a festészeti profizmusukban áll (noha az is elképesztő), hanem inkább abban, hogyan tudnak egyetlen egy festménybe belesűríteni olyan mondanivalót, amit szavakkal csak hosszú prédikációban lehetne kifejezni.

Persze a műelemzők is túlmagyarázzák sokszor a dolgokat, de azért mégiscsak nézze meg az olvasó Ádám és Éva itt látható két festményét, melyet egyébként Dürer egyik kiváló tanítványa, Hans Baldung Grien készített. Grien a 16. században élt, amikor az emberek java része rajongott a férfiakat praktikákkal elcsábító hölgyekért. Első pillantásra az ember nagyjából annyit lát, hogy Ádám izmos, Éva meg szexis, a kígyónak pedig furcsa kinézete van. Ám a képet jobban vizslatva érdemes észrevenni néhány sajátosságot, így például azt is, ami a festészetben meglehetősen tipikus, mégpedig az anakronizmus erős jelenlétét. Ha Ádám és Éva valós történelmi emberek voltak (nagyon kérek mindenkit, hogy most ne vegye elő ezt a vitát!), akkor sem valószínű, hogy így néztek ki. Ádám pont olyan, mint a 16. századi férfiak, szakállviselete a korabeli szatíroké (akkoriban pontosan így ábrázolták őket), Éva leomló hajzuhataga meg inkább hasonlít Vénuszéra, mint arra a karakterére, akit egy bibliaolvasó ember maga elé képzel.

A bűneset már megtörtént, hiszen mindketten falevelekkel takarják a nemi szerveiket, ugyanakkor Éva tekintete nem azt sugallja, mintha nagyon szégyellné magát. No persze most felhorkanhatna egy szigorúan betűhű értelmező: "a Biblia azt írja, hogy szégyellték magukat és elbújtak". Akkor mi most visszakérdezünk: vajon a festő a bibliai történetet akarta egy az egyben ábrázolni, dokumentarista stílusban, vagy annak saját korabeli értelmezési módját festette meg? És pontosan ez az igazán izgalmas egy jó képben, egy végletekig kimunkált festményben, egy remek kompozícióban: hogy nem szimplán dokumentál, hanem elgondolkodtat, hogy akár alternatív ösvényeket vázol fel, hogy valamilyen üzenetet közvetít, amibe persze belekeveredik annak a kornak a történeti helyzete, a művész saját gondolatvilága, egyszóval az a miliő is, amiben a kép keletkezett. Egy elragadó festmény üzenet saját koráról, miközben üzen egy másik korról is, amiről tartalmilag szólni kíván.

Ez bizony izgalmas, de annál sokkal több is egy protestánsnak: kijózanító. Most tegyék a szívükre a kezüket a bibliai textusokat szétmagyarázók: merthogy ők pont ugyanazt csinálják a szövegekkel, mint egy festő a képeivel. Értelmezéseket bontanak ki egy-egy szakaszból, magyarázatokat találnak ki egy perikópához, az igehirdetésekben pedig szavakban festik le mindezt az embereknek. Valahol tehát képekkel dolgoznak, a különbség többnyire annyi, hogy ezeket a szövegek olvasói és hallgatói a fejükben vizualizálják, míg a festők elképesztő munkával felviszik a vászonra. Sokat lehet utóbbi módon is elmondani, és őszintén szólva kissé sajnálom, hogy az egyháznak szinte csakis a katolikus-ortodox fele tud ezzel igazán hatékonyan bánni, holott semmi nem gátolná a többieket sem, hogy ebben előrébb lépjenek. Hát akkor lépjünk!

Tovább

Más kabátjában

Pál apostol elszántsága a hit terjesztésében közismert minden bibliaolvasó előtt: görögnek görög, zsidónak zsidó lett csak azért, hogy mindenkit valahogyan megnyerjen Krisztusnak. A jezsuita Francis X. Clooney igencsak provokatív és határokat feszegető könyvét olvasva egyszerre támadt fel bennem kétféle érzés, melyet egyetlen kérdésbe sűrítve így tudnék megfogalmazni: vajon ha magamra veszem egy másik vallás kabátját, le tudom-e venni később?

Mitagadás, Clooney (ld. fotón) határfeszegető felvetései elképesztően érdekesek, izgalmasak, gondolatébresztőek, miközben egy elkötelezett keresztény bizonyos veszélyeket is érezni fog bennük, sőt valamitől viszolyog majd, amikor a fent említett könyvet olvassa. De ne siessünk ennyire előre, hanem kezdjük a vaskályhánál, amit a szerző komparatív teológiának nevez. Mit jelent ez?

A komparatív teológia kiindulópontja az a tény, hogy jelenleg a vallási sokféleség világában élünk, amit csak fokoznak olyan tényezők, mint például a nyugati világ kulturális sokszínűsége vagy éppen a migráció realitása. Ahogy Clooney fogalmaz, manapság szinte csak megszokásból nevezünk egyes vallásokat "keletinek" vagy "nyugatinak" (illetve történeti kiindulópontjaikra utalunk ezzel), hiszen a helyzet az, hogy a legfőbb hitrendszerek már mindenütt jelen vannak a világban. A vallások és követőik egymás mellett élnek, és ami ennél fontosabb, kölcsönhatásba is kerülnek egymással.

Ez az állapot nyilvánvalóan arra ösztönözheti a keresztény embereket, hogy igyekezzenek megismerni és tanulmányozni a többi vallást. Az első kérdések körvonalai mintha már ezen a ponton felsejlenének: hol vannak ennek a megismerési tevékenységnek a határai? Elegendő beleolvasgatnunk a Bhagavad Gita vagy a Korán szövegeibe? Beszélgessünk hindu, buddhista vagy muszlim emberekkel? Néhány évig éljünk közöttük? Mi legyen a célja ennek az ismerkedésnek? Apologetikusan vonjuk kritika alá más vallások dogmatikáját, esetleg misszionáriusként közelítve próbáljuk "áttéríteni" őket? Vagy egyszerűen csak tudományos kíváncsiságtól hajtva tanulmányozzuk a hitüket?

Egyáltalán nem mindegy melyik utat választjuk a megismerési folyamatban, mert teljesen máshogyan kell közelítenünk egyik vagy másik esetben. De az biztosnak tűnik, minél jobban szeretnénk megismerni és megérteni egy miénktől eltérő vallási hagyományt, annál jobban "bele kell gázolunk" annak sűrűjébe. Szerintem egy elkötelezett keresztény számára, aki készséget érez magában az ilyesmire, itt kezdődhet egyfajta kötéltánc. Egyrészt szeretne hűséges lenni a saját hitéhez és biztos talajon állva végezni ezt a folyamatot, másrészt nyitott kíván lenni arra a lehetőségre, hogy más vallások is hordoznak igazságot magukban, sőt akár keresztényként is tanulni lehet tőlük. Ám ha utóbbi állítás igaz, és a többi vallás mélyén komoly értékek is találhatók, akkor az sem mindegy, hogyan akarunk ezekhez hozzáférni. Keresztény szemmel nézve nyilván nem mondhatjuk, hogy az apologetikus-kritikus megközelítés vagy a misszionálás-térítés indítéka rossz, de ezeken az utakon aligha fogunk igazán eljutni a másik vallás velejéhez. Egy apologéta vagy egy evangélista sokkal inkább kívülről akar hatást gyakorolni az adott vallás "belül lévő" híveire - sokszor anélkül, hogy igazán megérteni akarná az adott hagyományt. Ha azonban szeretnék kicsit megtudni, hogyan gondolkodik, hogyan érez, hogyan lát egy hindu vagy muszlim, vagy egyáltalán milyen lehet hindunak vagy muszlimnak lenni, akkor ehhez már egészen más utat kell bejárni: legalábbis ideiglenesen nekünk is el kell fogadnunk a másik vallás paradigmáját igaznak.

Nos, Clooney fent említett komparatív teológiája pontosan valami ilyesmiről szól. És ez botrányos lesz sok keresztény számára. Bevallom, még én sem tudom egyelőre eldönteni, hogy ez az ember vakmerő vagy bátor, hogy egyetértően bólogassak vagy óvva intsek tőle mindenkit. A fent említett könyvében nemcsak nagyon érdekes elméleti fejtegetésekbe bocsátkozik, hanem még olyan kérdésekre is kitér, vajon ha az ember "átsétál" egy másik vallás oldalára - vagy más képet használva felveszi a másik vallás kabátját -, hogyan fog ez visszahatni a keresztény gondolkodására, amikor visszatér a saját területére? Az ugyanis egészen biztos, ha a miénktől eltérő hagyományokban mélységében elmerülünk, a saját hitünk soha nem lesz már ugyanolyan, mint előtte volt. Clooney a hinduizmus szakértőjeként - aki ráadásul Indiában él - ezt közelről is megtapasztalta, hiszen nem egyszerűen az íróasztal mögött ülve tanulmányozta ezt a vallást, hanem keményen bele is ártja magát - miközben megmaradt jezsuitának. A könyv egyik fejezetében például leírja egy élményét, amit Laksmi istennő gyönyörű templomában élt át, amikor megállt annak szentélyében:

"Ahogy a templomban Laksmi istennőnél időztem, korábbi szemlélet- és gondolkodásformámhoz képest újfajta látásmód körvonalai kezdtek kirajzolódni előttem. A sajátomtól különböző, de teljesen élő vallási hagyományból előlépő valósággal kerültem közvetlen kapcsolatba. Tudtam, hogy a hindu hagyomány szerint az istennő is lát engem. (...) Azt hiszem, én kis híján imádkozni kezdtem, mert a szentélyben állva láttam valakit, aki látott engem. A keresztények azonban nem imádkoznak istennőkhöz, így hát én sem imádkoztam. Csak álltam, és néztem."

Mielőtt valaki félreérti, Clooney itt nem egy ezoterikus élményét akarta papírra vetni, melyben egy istennőszobor szemei felvillantak a sötétben. Pusztán arról van szó, hogy a hindu hagyomány alapos megismerése értelmezhetővé tette számára Laksmi szentélyének látványát, benne az istennő szerepét, ami így spirituális élményt idézett elő a tudatában. Ahogy ő fogalmaz, ha helyesen műveljük a teológiát, gyakran kerülünk ilyen helyzetbe, mert "többet látunk meg annál, amit kiszámíthatónak és megengedhetőnek tartunk" - ez pedig visszahat a saját, keresztény gondolkodásunkra is.

Én most ezen a ponton viszont befejezem, mert úgy érzem, máris túl sok a kérdésem. Vajon mi történik, ha Clooney egyszer túl messzire megy egy expedíció során, és már nem talál vissza keresztény bázisához? Nem lesz egy idő után ebből az egészből szinkretizmus - vagy esetleg ez már most is annak nevezhető? Meddig mehetünk el egy teljesen idegen hagyomány megismerésében anélkül, hogy feladnánk a sajátunkat? Hiszen ha nem megyünk elég közel, akkor legjobb esetben is csak adatokat gyűjtünk más hagyományokról, a felszínt kapargatva, ám képtelenek leszünk igazán az ő fejükkel gondolkodni, így megérteni sem fogjuk őket. Ám ha nagyon belebújunk más bőrébe vagy kabátjába, mi történik ha ez a kabát levehetetlennek bizonyul?

Tovább

Fúj-fúj Ferenc...

Rendkívül régen frissült már Bi-Fi rovatom, noha a kereszténységen belül nem csökkent a terjengő téveszmék és félreértések száma. Amiért most előszedem újra a rovatot, az egy olyan antikatolikus pletyka, ami a "Hit Hírek" nevű oldalhoz köthető: százak és százak fakadnak ki ingerülten Ferenc pápa nyíltan melegpárti megjelenése miatt, amit az alant látható fotó kommentár nélküli közlésével igyekeznek igazolni.

A fotón félreérthetetlenül az látszik, hogy Ferenc pápa (illetve bal oldalán egy másik egyházi méltóság) a megszokottnak nevezhető kereszt mellett egy szivárványos keresztet is hord a nyakában. A látvány magától értetődően azt üzeni a kép hátterét nem ismerőknek, hogy a pápa a legszélesebb nyilvánosság előtt teljes nyíltsággal kiáll a melegek mellett. Hát már itt tartunk?

A fotóra érkezett reakciók finoman szólva is hevesre sikerültek. Egyesek katolikusként is elkezdték szorgalmazni az aláírásgyűjtést, hogy Ferenc mondjon le tisztségéről, mások arról keseregnek, hogy ez a látvány önmagában a keresztények Istentől való "hatalmas elfordításának" eszköze, de olyan is akadt, aki a képet látva kijelentette: "semmilyen jót nem tudok erről a pápáról elmondani, pedig objektív vagyok, protestáns vagyok és történész..." (kiemelés tőlem).

Összefoglalva tehát a Nagy Paráznától a babiloni fertőn át az Antikrisztusig számosan felvonultatták az összes rémséget és szörnyűséget, ami a katolikus egyházról és a pápáról csak eszükbe jutott. Csak egyetlen dolog nem merült fel a Hit Hírek szerkesztőinek fejében: hogy esetleg utánanézzenek, hol és mikor készült a kép, és vajon milyen kereszt is lóg Ferenc pápa nyakában. Az utánajárás rendkívül megerőltető lett volna ebben az esetben, hiszen kb. 15 másodpercet vesz igénybe. Ha ugyanis az ember egy Google-keresőbe beírja a "rainbow" és a "pope Francis" szavakat, akkor mindjárt az első találat egy olyan cikk lesz, ami érthetően tisztázza a helyzetet. Csak röviden, két lényeges tényre érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt, a meleg közösség által használt színskála sorrendje is más, mint amit Ferenc a nyakában viselt (ahogy például a német és a magyar zászló sem ugyanaz attól, mert színes sávok vannak rajtuk), másrészt a pápa nyakláncának színei latin-amerikai régiókat jelölnek. Nem meglepően, hiszen ezt a nyakláncot a pápa ottani látogatásakor viselte, és valószínűleg nem azért, hogy a homoszexualitást reklámozza vele...

Ferenc pápát persze lehet bírálni akár amiatt is, ahogyan a homoszexuálisok felé fordul, mindazonáltal igencsak meglepő volna, ha egy ilyen kaliberű protokollszemély, akit éjjel-nappal fotóznak és kamerák kereszttüzében éli az életét, ekkora leplezetlen nyíltsággal állna ki a melegek oldalán. Ennél azt hiszem a Vatikánban sokkal óvatosabban nyúlnak a dolgokhoz. Persze én sem látok bele a római egyház kommunikációs stratégáinak módszereibe, de az ilyen hirtelen és radikális színre lépések nagyon nem jellemzik a katolikus egyházat.

A Hit Hírek szerkesztői a fotók mellett a második thesszalonikai levélből idéznek: "Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen." Ezzel viszont tényleg fején találták a szöget! Pál apostol kijelentésével a magam részéről teljesen egyetértek - hiszen ezúttal tökéletesen igazak azokra, akik most idézték őket...

Tovább