Sokat írtam a közelmúltban az eltúlzott kultúrharc károsságáról, amikor keresztények naphosszat azzal töltik az életidejüket, hogy a világot bírálják maguk körül, nekifeszülnek társadalmi jelenségeknek, filozófiáknak és szinte kényszert éreznek arra, hogy minden kulturális produktumra azonnal elítélően reagáljanak. A kultúrharcnak önmagában lenne létjogosultsága, de igazi nyomatékot az adna neki, ha közben a kereszténység erőt tudna felmutatni a maga érvényessége mellett. Ez azonban alapvetően hiányzik.
Keresztényként is feltűnt számomra, hogy a kereszténység sok szempontból az elutasítás hitrendszere. Ez egy olyan dolog, amit egyáltalán nem divatos hangsúlyozni, hiszen az elfogadás kultúrájában élünk, amikor toleránsnak, nyitottnak, integráló szelleműnek kell lennünk. Ám ha egy vallásnak vannak igazi határai, akkor vannak olyan jelenségek is, melyek ezen a határon belül és kívül találhatók. Ha egy hitrendszer elvekre és tanításokra épül, és ezek leírhatók, megérthetők, körvonalazhatók, akkor ebből egyenesen következik, hogy a kereszténységbe nem fér bele minden: lesznek dolgok, mozgalmak, nézetek, filozófiák és mindenféle "kütyübütyük" a körvonalon kívül.
Tehát, természetes dolog, ha értékes számunkra a saját hitünk, hogy küzdünk bizonyos tendenciákkal szemben és hangot adunk az ellenvetésünknek. A baj az, hogy míg a mérleg negatív serpenyője roskadásig van tiltakozással a nyugati dekadenciával, a posztmodern relativizmusával vagy éppen a szekuláris világ erkölcsi deficitjével szemben, addig a pozitív serpenyőben gyakran csak tollpihéket találni.
Próbálok még szókimondóbb lenni. Lehet, hogy többen fel fognak háborodni, de bevállalom.
Egyrészt, nehéz úgy komolyan venni a kultúrharcos keresztény hangot, ha az általunk bírált problémák nemcsak odakint, hanem idebent is rendelkeznek parallel jelenségekkel. Asztalra csapunk az LMBTQ-lobbival szemben, közben egyre inkább trend lesz egyházon belül a válás vagy a meleg lelkészek felszentelése. Elutasítjuk a szekularizmus és a hitetlenség térnyerését - közben a jelek szerint sokan vallják magukat kereszténynek olyanok, akik nem megújult emberek és gyakorlatilag ateistaként élnek. Kiakadunk a celebkultúra és a sztárvilág népbutító befolyásán, közben megteremtjük ennek a szentesített tükörképét a dicsőítő zenészek révén nagyszínpadokkal, díjátadó fesztivállal, tömegrendezvényekkel. Mocskosnak nevezzük a politikai rendszert és a politikusok életvitelét, megoldásait, erkölcsi hozzáállását - közben keressük a kegyeiket, az ő pénzcsapjaik tartanak el minket, és szervilisen akár ki is szolgáljuk az elvárásaikat.
Az ilyesfajta felhalmozott önellentmondásosságok permanensen jellemzik a nyugati egyház létezését. Sokat rágott csont ez itt nálam a blogban, s bár nehéz komolyan venni egy kereszténységet, ami valamilyen formában maga is azt csinálja, ami ellen tiltakozik, most mégsem erre akarom helyezni a fókuszt. Mert minden hibánkat, képmutatásunkat, botlásunkat, céltévesztésünket megbocsátaná nekünk akárki, ha ezek mellett a mérleg pozitív serpenyőjében fajsúlyos dolgokat látnának. Ha például azt látnánk, hogy az egyház nem pusztán elmélkedik a betegek gyógyulásáról és a bibliai textusokat elemzi, melyek erről szólnak, hanem gyógyítja a betegeket, akkor senki nem az egyház hibáira és tökéletlenségére fog fókuszálni, hanem az emberek sorban állnak majd a templomajtóban. Ezt élte át Krisztus is: a kritikusai bár nem hallgattak el, de az átlagembereket állatira nem izgatta mit mondanak Jézus ellenlábasai - a lényeg az volt, hogy "vak voltam és most látok." Hogy Jézus közelében javul a helyzetem, bocsánatot lelek a bűneimre és meggyógyulok a betegségeimből - vagyis előrébb jutok a sorsomban. És ha ez megvan, akkor magasról teszek rá, mit mondanak Jézus rabbiról a kritikusai. A gyógyítás persze most kiragadott példa volt részemről, mást is írhattam volna.
Amire itt célozni kívántam, hogy az egyház hibái és ferdeségei akkor látszanak meg a legjobban, ha közben az egyház nem képes igazi erőt felmutatni ezek mellett. Az igazi erő feledteti az igazi hibákat - az igazi erő hiánya viszont felhangosítja az összes balfogásunkat. És az egyház "erőhiányára" bizony nem gyógyír a kultúrharc, és nem megoldás az sem, ha próbáljuk az egyház hitét megóvni és tisztán tartani! Kegyes szófordulattal élve ez még "kevés az üdvösséghez". Nem kétségbe vonva a helyes dogmatika és ortodox tanítás szükségességét, semmiféle mágneses ereje nincs ezeknek. Az emberek nem azért akarnak az egyházhoz tartozni, mert ott helyes a dogmatika, hanem mert ott gyógyulást találnak, istenélményük van, és úgy látják, a hétköznapi problémáikra megoldást leltek.
Én azt látom, hogy komoly energiákat tudunk mozgósítani a kultúrharcra, de azügyben nem koptatjuk magunkat eléggé, hogy vajon mitől leszünk a hétköznapi emberek életvalóságának sokkal jobban a részei. A keserűpusztai Mari néni és a hozzá hasonló milliók tán még meleget se láttak közelről - viszont rákbetegséggel küzdenek, nehezen tudják felnevelni a gyerekeiket, fizetni a számláikat, és kilátástalannak vélik az életüket tokkal-vonóval. Egyre többször az jut eszembe, az egyháznak ezekkel az emberekkel lenne igazán dolga, nekik adni valamit, számukra nyújtani válaszokat.
És van ebben valamiféle misztikus szál is, hiszen végső soron a baj az, hogy Istent magát nem nagyon tudjuk prezentálni a társadalomnak. Mondjuk ki kerek perec, ennek oka pedig az is, hogy Ő maga se prezentálja igazán magát nekünk. Most egy olyan vonalhoz értünk ezzel a gondolattal, ahol maximum levehetjük a saruinkat: nyilván Istent nem kényszeríthetjük arra, hogy jelenlen meg jobban az emberek előtt. Távolmaradása azonban elgondolkodtató, hiánya fájó, jelenlétére nagy szükség volna. Olyan jó lenne, ha Istent nem kellene belemagyarázni bizonyos eseményekbe, történésekbe, életepizódokba - mert annyira nyilvánvaló lenne, hogy ezekben ott van. A probléma egy keresztény ember számára így elsősorban nem az, hogy vannak melegek, szekuláris a világ, vagy éppen sok a gond az egyházban. A probléma - Martin Buber könyvcímét kölcsönvéve - az "Istenfogyatkozás", amit az egyház most átél. A megoldás erre Isten maga - a mi részünkről pedig az, hogy nem adjuk fel az Ő keresését. S erre talán több energiát lenne érdemes fordítanunk, mint az elkeseredett kultúrharcra.