2022. október 2., vasárnap

Made in America - az evangelikál hívők legnagyobb eretnekségei

"Az amerikai evangelikálok teológiai felfogása egyre romlik" - ezzel a sommás megjegyzéssel kezdődik a rangos Christianity Today egyik friss írása, melyben a Ligonier Ministries és a Lifeway Research intézetek által végzett kutatási eredményeket minősítik. Mint a kutatásból kiderült, a hívők több mint fele alapvetően eretnek nézeteket vall magáénak - miközben az evangelikál mozgalomhoz tartozónak vallja magát.

Ne tegyünk azért úgy, mintha nagyon meglepődnénk! Az általános amerikai helyzetképről eddig is tudtuk, hogy hívő szemmel nézve nem túl rózsás. A keresztény nemzetnek tartott Amerika (ami természetesen mindig is egy komoly túlzás volt) szép lassan távolodik mindenféle ortodoxnak nevezhető hitfelfogástól. Egyszerűbben szólva tarol a szekularizáció és nincs okunk azt gondolni, hogy ez a trend a jövőben lassulni fog. Ám a szekularizáció térnyerése mellett azok hite is kopni látszik, akik még "egyházon belül" vannak. A bevezetőben említett felmérések eredményei is erről szólnak. Az Egyesült Államok lakosságának több, mint fele (53%) ma már úgy gondolja, a Szentírás "nem szó szerint igaz" - ez az arány 2014-ben még 41% volt.

Ugyancsak a válaszadók 56% látja úgy, hogy Isten minden vallásból érkező imádatot elfogad, és ebbe nemcsak a judaizmust és a kereszténységet, de a muszlimokat is beleértik. Az összkép a kutatás alapján egyébként egyfajta univerzalizmus felé mutat, azaz Jézus már nem feltétlenül az üdvösség kizárólagos útja sok evangelikál hívő szemében. Mondani sem kell, a Jézust megkerülő üdvösség hitvallásszerű elfogadása tőről metszett eretnekség a biblikus hit álláspontja szerint. Ehhez hasonló az arianizmusra hajazó gondolat, miszerint Jézus Isten első teremtménye - amely teológiai gondolatot az evangelikál hívők 73%-a magáénak érzi. Azért is furcsa ez, mert a kereszténység első zsinata, vagyis a niceai zsinat már Kr.u.325-ben kimondta ennek az ellenkezőjét, vagyis ebben a kérdésben egy igazán ősi konszenzuális hitvallásról beszélhetünk. Ide tartozó adat még, hogy 43% szerint Jézus bár nagyszerű tanító volt, ám nem nevezhető Istennek, ami újfent az ariánus herezisek egyik klasszikus formája. Még a felmérésből kiemelve két pontot mondjuk el, hogy az amerikai evangelikálok 60%-a kissé zavarodottan amellett döntött, hogy a Szentlélek nem személy, valamint az is kiderült, hogy bár "mindenki vétkezik egy kicsit, de a legtöbb ember természeténél fogva jó."

Mindezek alapján hogyan lehetne megrajzolni az amerikai evangelikál hívő fantomképét? Miben hisz egy tipikusnak nevezhető tengerentúli keresztény? Nyilván, a fenti számadatok nem minden evangéliumi hívőre igazak, mégis egy egyre növekvő tömbről kell beszélnünk. Mindezek alapján ha szóba állnánk egy amerikai evangelikál kereszténnyel, olyasvalakivel találkoznánk, aki...
... univerzalizmusban gondolkodik, azaz Jézus már nem az egyedüli üdvözítő számára.
... Jézust teremtménynek látja, de hát Ő amúgy is csak egy nagy kaliberű tanító volt.
... úgy véli, a Szentlélek nem is személy, az emberek pedig alapvetően jók.

Őszintén szólva elkötelezett keresztényként nehéz szavakat találni a fenti jelenségre, és ez részemről még akkor is igaz, ha soha nem tápláltam magamban illúziókat az amerikai kereszténység nagyszerűségéről és megbízhatóságáról. Az előző bekezdésben összefoglalt hitelvi szétcsúszások kapcsán az az igazán érdekes, hogy kivétel nélkül dogmatikai természetűek. Már elnézést, de egy kicsit az is beugrott, mintha az USA evangelikalizmusa átment volna "Jehova Tanúiba": ők vallanak ugyanis több hasonló ariánusi nézetet a felsoroltakból. Az ember kapásból úgy reagálna tehát, hogy legszívesebben elzavarná az amcsi hívőket egy normális teológiai kar dogmatika kurzusára - legalább egyszer gondolják már végig szisztematikusan milyen hitet is követnek -, de ezek a hitbeli zavarok olyan elemiek, hogy szerintem még erre se volna szükség. 

Tulajdonképpen az is elég volna, ha az amerikai hívők Bibliát olvasnának.

A legnagyobb kérdés azonban európai hívőként az, vajon mennyire szerencsés az ugyancsak sok küzdelmet vívó itteni kereszténység számára, ha nagy kanállal habzsolja a tengerentúli egyházból érkező tartalmakat? Legyünk őszinték, azért Amerika befolyása még mindig hatalmas a teljes evangéliumi egyházra. Az európai kereszténységet erősen meghatározzák az onnan érkező teológiai gondolatok: ahogy a 20. század közepéig a német teológia volt errefelé a domináns, úgy vette át a helyét az angolszász és különösen is az amerikai látásmód. Sok biblikusan gondolkodó hívő örült ennek a váltásnak, mondván az amúgy is kemény és liberális német teológia legalább háttérbe szorul és átadja a helyét egy gyakorlatiasabb, ortodoxabb és a Szentíráshoz hűségesebb látásmódnak - de néhány évtized után már az az ember benyomása, mintha csöbörből vödörbe érkeztünk volna...

2022. szeptember 28., szerda

Dzsihád krisztianizálva

Ha elmész harcolni és feláldozod magad, a paradicsomba kerülsz - mondja egy fanatikus muszlim terrorista. Ha elmész a keresztesháborúba, Isten megbocsátja a bűneid - mondta annak idején II. Orbán pápa. Ha elmész Ukrajnába és ott meghalsz, a bűneidtől megtisztultál - mondja a klub új tagja, Kirill pátriárka. Nahát, ez mind ugyanaz! - mondom erre én - és közben az arcom a kezembe temetem.

Kirill pátriárka, az orosz ortodox egyház feje nem érdemel meg egy hosszú blogbejegyzést, tehát igyekszem rövid lenni. Amióta ez a háború elkezdődött, jobban tudjuk ki ő valójában. Ez az ember beszélt arról, hogy az orosz-ukrán háború Isten akaratából történik, hogy ez valójában lelki-erkölcsi küzdelem, és most már azt is hozzátette - az éppen zajló tartalékos behívóprogram sűrűjében -, hogy meghalni orosz katonaként olyan önfeláldozás, ami bűntelenné teszi az embert. Csupán mellékesen jegyzem meg a tényt, hogy Magyarország "keresztény" kormánya Kirill pátriárka jó barátja, hiszen kiálltunk az eredetileg szegénységi fogadalmat tevő, ám időközben tetemes vagyont felhalmozó egyházfő mellett. A legújabb fejlemény egyébként az, hogy a "dohánymetropolita" gúnynévvel is illetett Kirill javaslatára a Magyar Ortodox Egyházmegye szeptember 13-án orosz kitüntetést adott Semjén Zsoltnak - egész pontosan a "Dicsőség és becsület" rend II. fokozatát. Ezért a miniszterelnök-helyettes nagyon hálás volt és ezt viszontválaszában ki is fejezte.

Ebben a tekintetben tehát kifújhatjuk a levegőt: jó a hangulat a terrorista-retorikát használó pátriárka és a magyar vezetés között. 

A dolog pikantériája azonban számomra most nem is annyira csak politikai, mintsem vallásfenomenológiai. A keresztény apologetika sokszor a nyakát törve próbálja bizonygatni, hogy a világvallásokra jellemző vonások tekintetében a mi hitünk különleges, nyugatiasabb, civilizáltabb más hitekhez képest. Így tesszük oda az asztalra elrettentő példaként az iszlám agressziót és magyarázzuk folyton, hogy nem szabad olyan embereket beengedni a "mi világunkba", akik a hithez durva fanatizmust kapcsolnak, s akik a boldog túlvilági ígéreteket az önfeláldozás eszmeiségével összekötik. A muszlim vallás fundamentalista szárnya pedig világosan alkalmazza ezt a taktikát: add oda az életed miközben az ellenségeidet pusztítod - és akkor tiéd lesz a Paradicsom. Természetesen az ilyen fanatikusok általában nem maguk mennek odaveszni, erre mindig másokat küldenek. Ahogy az amerikai humorista Artemis Ward mondta egyszer: "Már két unokatestvéremet adtam a háborúnak, és kész vagyok feláldozni a sógoromat is".

A kultúrember beteg elvakultságként regisztrálja magában az ilyesmit, ahogyan az is. Ám ha a "mi törzsünkhöz", vagyis a kereszténységhez tartozó prominens személyiség mond hasonlót, akkor jobb esetben csendben átlépi, rosszabb esetben még egyet is ért vele. Ahogy azt Magyarország teszi éppen: egyik kezével visszatolja a határon illegálisan belépni akaró, terroristagyanús elemeket, a másik kezével vállon veregeti Kirill pátriárkát, aki a muszlim fanatikusokra jellemző ígérgetésekkel terjeszt egy hamis ideológiát. A más törzsbeli hívőket korlátozni és kiszorítani kell, a saját törzsünkhöz tartozó, abszolút hasonló retorikával bíró személyiségeknek viszont küzdeni kell a vallásszabadságáért és még kitüntetést is el kell fogadni tőle.

Ugyanaz a vallási jelenség egyszer átok, másszor áldás. Hát nem érdekes? Nem, inkább iszonyú.

2022. szeptember 24., szombat

Nem tudomány, IDeológia - válasz Szabados Ádámnak

Nem tegnap óta írok blogot, de még engem is meglepett az a szenvedély, amivel Szabados Ádám szinte pillanatok alatt megírt egy igen hosszú választ az előző bejegyzésemre. Köszönöm neki, nagyon inspiráló volt, ahogy az én válaszom hosszúságából azt sejtheti. És ezzel máris a témánál járunk, hiszen amiről Ádám beszél, az pont a szenvedélyesség, ami előre hajt mindenféle tudományos kutatást és amit nem lehet, de nem is kell a tudós személyétől elválasztani. Ebben nincs tévedés, pontosabban a tévedés nem ebben van...

Mondhatjuk, hogy a tudósok szenvedélyes emberek, de nem azért mert tudósok, hanem azért, mert emberek. Ezzel azonban nem jelentünk ki semmi különöset, hiszen szenvedélyesség híján nemcsak kutatni, de élni sem érdemes. Úgy látszik Ádám és én afféle kulturális kitekintésként most dalszövegekben és idézetekben kommunikálunk, úgyhogy máris bedobok egy sort Friderika "Sordino" című dalából, amikor a refrénben nekünk szegezi a jogos kérdést: "... tűz nélkül ugyan minek szeretni?"

Eszem ágában sincs tagadni olyasmit, ami ennyire egyértelmű, ahogy fel sem merült bennem, hogy egy tudóst a szenvedélyessége okán számon kellene kérni a kutatási területét tekintve. De azért ne keverjünk össze bizonyos fogalmakat, melyek mást és mást jelentenek. Ádám válaszcikkében beszél motivációról, megérzésről, intuícióról, mint amelyek a szenvedélyesség felhajtóerejét jelentik. Én viszont nem erről beszéltem, hanem az elfogultságról - ami alapvetően nem egy dinamikát kölcsönző belső érzelem, hanem egy alapállás, ami egy kutatás menetét nem feltétlenül a jó irányba görbíti. Úgy is mondhatom, az elfogultság mondja meg a tudósnak, hogy a kutatását illetően merrefelé gyakorolja a szenvedélyét. 

A vallásos hit természetéről a világ végéig filozofálgathatunk, mindazonáltal balgaság volna tagadni, hogy a hit elfogult alapállás és szenvedélyességgel jár együtt - ez teljesen normális, csak jó a tudatában lenni. Az ID-projekttel nem az a probléma, hogy szenvedély hajtja a mögötte állókat, hanem az, hogy vallási elfogultság motorizálja a szenvedélyüket - és ahelyett, hogy ezt felvállalnák, próbálnak úgy tenni, mintha itt tisztán tudományos alapon jutnának el a következtetéseikhez. Próbálom egyszerűbben megfogalmazni: ha eleve abból az alapfeltételezésből indulok ki - mert erős meggyőződésem -, hogy a világ mögött van egy Intelligens Ágens, és ezt a hitemet áthatja a szenvedély, akkor fogalmazhatok bármilyen tudományos szlenggel, a publikus megnyilvánulásaimban palástolhatom ezt a hitemet, tehetek úgy, mintha itt szigorú tudományos alapokon állnék, valójában a kérdésről már azelőtt döntöttem, hogy a kutatásom megkezdtem volna. Most csúnya hasonlatot fogok írni, de jelenség-szinten kicsit olyan ez, mint a holokauszttagadó revizionista történészek, akik bárhonnan is indulnak el, bárhogyan is alkalmazzák a történettudományokra jellemző kutatási módszereket - előre borítékolható milyen következtetésekhez fognak eljutni. (Mielőtt valaki félreérti: az ID és a holokauszttagadás semmilyen módon nincs közvetlen kapcsolatban, a hasonlat nem tartalmi, hanem módszertani összevetés volt részemről!) De hát nem mondhatjuk el ugyanezt az evolúció kutatóiról is? Gondoljuk ezt végig!

Előző írásomban arra tettem utalást, hogy az ID akkor rendelkezne igazán hiteles tudományos jelenléttel, ha olyanok is "megérkeznének hozzá" nagy számban, akik nem vallásosak. Ádám szerint azonban nyilvánvaló, hogy "ateistákat kevésbé érdekel egy olyan projekt, amely a hitüket kívánja cáfolni." Nehezen tudom ezt a megjegyzését nem úgy olvasni, mint egyfajta beismerő vallomást. Álljunk csak meg egy pillanatra! Akkor ezek szerint az ID olyan projekt, ami az ateizmust akarja cáfolni? Ha ez igaz, ha ez az ID valódi célja - és szerintem ez nagyon is benne van a pakliban - akkor ez az egész nem természettudomány, hanem  alapvetően és meghatározottan ideológia. Akkor itt egy hitvita díszleteibe csöppenünk, ahol azt látjuk a színpadon, hogyan akar birokra kelni az idealizmus a darwinistákkal. És bizony pontosan ez az, amit újra meg újra jogosan dörgölnek az ID képviselői orra alá: hogy miközben tudományos dolgokat is mond és ilyenekre hivatkozik, valójában ideológiai célzattal és szándékokkal operál - lásd ugye a hírhedt wedge-dokumentumot, amelynek jelentőségét persze azóta is nagy erőkkel próbálják az ID képviselői utólag csökkenteni...

Egyébként ez Ádám következő soraiból is egyre világosabban körvonalazódik. Olyan neveket említ, akik a darwinizmussal szállnak szembe, darwinizmus-kritikát fogalmaznak meg vagy a neodarwinizmusról tartanak előadást. Vagyis itt csupa "-izmusról", azaz az evolúcióelméletre ráépülő ideológiáról, filozófiáról beszélünk és nem magáról a tudományos elméletről. Tudom, erre az a válasz, hogy az evolúcióelmélet és az evolucionizmus (az egyszerűség kedvéért hívjuk most így) sokak szerint magától értetődően követik egymást, valamiféle természetes szimbiózisban vannak összekapcsolva és nem is lehet őket szétválasztani. Az evolúcióelméletből kiinduló tudósnak is van ideológiája, ő is elfogult és valójában az ateizmusért harcol. Ha az ID képviselőire azt mondjuk, hogy elfogultak, akkor mondjuk ki ugyanezt az evolúcióelméletet kutatókra is - csak az első csoport idealista, a második meg ateista.

Ez a vélemény azonban több sebből is vérzik. Egyrészt, mindannyian tudjuk, hogy az evolúcióból nem következik magától értetődően az ateizmus, és erre pont a korábban említett Francis Collins és a növekvő jelentőségű evolutionaty creation felfogás cáfol rá. A mozgalom integratívan áll az evolúcióelmélethez, amit Isten teremtési eszközének tart. Collins mellett olyanok adják hozzá a nevüket, mint például Deborah Haarshma, Dennis Lamoureux vagy éppen Timothy Keller. Másrészt azonban sokkal fontosabb, hogy míg az ID mozgalma alapvetően és meghatározottan hitbeli elkötelezettségre építi fel a tudományosnak tetsző érvelését, a másik oldalon tudományos érvek állnak, melyekre ugyan fel lehet húzni ideológiát - de nem kötelező, hogy így legyen. Ez szerintem roppant fontos különbség, úgyhogy megpróbálom rövidebben és érthetőbben újra megfogalmazni. Valahogy így:

Az ID egy idealista ideológiára akar tudományt ráépíteni - az evolúcióelmélet viszont egy tudományos elmélet, amire rá lehet építeni többféle ideológiát. Ezek azonban már nem részei az elméletnek és nem  is szükségesek a működéséhez.

Visszatérnék írásom egy olyan pontjához, amiben a jelek szerint Ádám és én egyetértünk. Teljesen hétköznapi dologról van szó, ezért valószínűleg könnyedén átlépünk felette, és ezzel szerintem hibát követünk el. Nagyon is fontos, de sosem hangsúlyozzuk eléggé: a tudós egyszerűen dolgozni akar! Gyanítható, amikor egy evolúcióbiológus labormunkát végez, kutatási jegyzőkönyvet vagy tanulmányt ír és teszem azt a HOX-gének mibenlétével foglalkozik, nem az jár a fejében, hogy vajon filozófiailag mi újság van a kutatásai kapcsán. Sokszor szoktuk - egyébként jogosan - mondogatni az elcsépelt szöveget, hogy a tudomány embere rossz filozófus. Hát igen, és többnyire azért az, mert sosem filozofál, neki az ideológia nem létező vagy semleges kérdés. Ki merem jelenteni, hogy az a sok tízezer kutató tudós, aki a szakterület művelője, nem azzal az előfeltevéssel tűri fel az ingujját és fog hozzá a tudományos munkájához, hogy "most akkor kizárjuk egy Intelligens Tervező lehetőségét". Ez a kérdés egyszerűen nem érdekli őket. A tudomány embere rossz filozófus, mert nem filozofál - de ha nem filozofál, akkor ideológiailag semlegesen végzi a munkáját. Nem tudom bizonyítani, de majdnem tökéletesen biztos vagyok abban, hogy ez az evolúcióelméletet kutató átlagos tudósokra javarészt igaz megállapítás. 

Ezzel szemben nagyon nehéz elképzelni, hogy az ID bármely elkötelezett követője képes lenne hasonló semlegességre. Nem tűnik reálisnak, hogy egy ID-kutató akárcsak önmagához beszélve azt mondaná: "most a ruhatárban hagyom a hitemet a kutatások erejéig, sőt abból fogok kiindulni, hogy nincs Intelligens Tervező - aztán meglátjuk, hova jutok a végén." A hit természete egyszerűen nem engedi meg az ilyesféle kikapcsolásokat - éppen a sokszor említett szenvedélyessége miatt. Mivel magam is hívő ember vagyok, jól tudom hogy működik ez. Nem tudok nem hívő lenni. A hitem nem csupán része az életemnek, hanem az életem alapja. Ha az eredetkérdésekről van szó, akkor egy nem hívő ember vonogathatja a vállát, hogy őt ez a kérdés egyáltalán nem érdekli (csak hagyják dolgozni), de egy elkötelezett hívő soha nem lenne erre képes. Így van ez jól. A nem hívő tudós nem feltétlenül ateista - csak egyszerűen vallásilag passzív, hidegen hagyja a kérdés, és a munkájához nincs rá szüksége. A hívő tudós azonban más tészta, mert ha igazi hit van a szívében, képtelen lesz azt a partvonalon túlra helyezni. És pontosan ezért fordulhat elő az a helyzet, hogy míg az ID oldalán álló, idealista és vallásilag elkötelezett kutatók minden tudományos  megfontolásukat szinte reflexszerűen a hitük függvényében fogalmaznak meg, addig a másik térfélen nagyon is elképzelhető egy vallásilag közömbös, vállvonogatós hozzáállás. Ezt a különbséget nem lehet azzal elkenni, hogy az ateista címkét ragasztjuk az evolúcióelmélet kutatóira - ami fentebb már láttuk, egyébként is hamis.

Így vagyunk tehát. Az ID-t a tudományos közösség gyomra soha nem fogja bevenni, mindig ösztönszerűen kiveti majd magából, mint pszeudotudományt. Az egyetlen igazi esélye a tudományos sikerességre akkor mutatkozna, ha a fent említett, vallásilag neutrális kutatók közül egyre többen és többen csatlakoznának hozzá és ezután sikerülne komolyan vehető természettudományos eredményeket is letenni az asztalra. Nem mondom, hogy napi szinten követem a mozgalom életgörbéjét (sőt, lenne mit bepótolnom), de azt hiszem a legalább három évtizedes mozgolódás után sem látni hatalmas áttöréseket - arról valószínűleg már mindannyian tudhatnánk.

2022. szeptember 21., szerda

A színfalak mögötti Intelligens Tervezés

Érdekes cikket írt Szabados Ádám az intelligens tervezés és kreacionizmus viszonyáról, habár nagyon ismerőset: mintha ezt a filmet már láttuk volna egyszer, sőt többször is. Hiszen "az ID nem kreacionizmus"-tétel erőteljes bizonygatása csaknem toposznak számít, és mint a teremtés-evolúció vita más témái, újra és újra terítékre kerül. Ennek kapcsán egy bejegyzés erejéig hadd osszak meg én is egy gondolatot, mely úgy gondolom az ID-vel kapcsolatos probléma magját érinti...

Az érvelést magát szerintem elég jól ismerjük. Az értelmes tervezettség (más néven intelligens tervezettség, ID) határozottan nem kreacionizmus. Míg utóbbi a Biblia tekintélyére hivatkozik és annak mentén próbál érvelni a világ teremtettsége mellett, az ID nem beszél Bibliáról, Istenről, bibliai teremtéstörténetről. Ideje lenne már, ha ez az egyszerű tény leülepedne a fejekben és nem hánytorgatnák fel újra meg újra az ID képviselőinek, hogy valójában "bújtatott kreacionizmust" művelnek. Röviden ezekkel a mondatokkal tudnám összefoglalni a dolog savát-borsát, az érvelést mely az ID és a kreacionizmus közti különbséget akarja megvilágítani.

Jelentem: a magam részéről értem ezt az érvet, és még igaznak is gondolom. Az ID tényleg nem szokott beszélni a Bibliáról, sem a Koránról, sem a Bhagavad-Gítáról, sem egy konkrét isteni teremtőről. Addig akar elmenni, hogy az evolúció magyarázatai kevésbé plauzibilisek, ezért tudományos alapon kijelenthető, hogy az ID valószínűbb feleletet ad az eredetkérdésekre. Vagyis az ID nem pusztán jobb magyarázat, de jobb tudományos magyarázat is akar lenni.

Csakhogy.

A probléma nem az az ID-vel, hogy nem beszél Istenről vagy a Bibliáról. Rendben, nyugtázzuk a különbséget: ebben más, mint a kreacionizmus. Az ID-vel kapcsolatos legnagyobb nehézség az, hogy szinte kizárólag vallási meggyőződéstől hajtott emberek képviselik. Teljesen mindegy, hogy most Krisna-tudatú lelkészről, muszlim apologétáról vagy keresztény teológusokról van szó. És igen, az is mindegy, hogy nyilván akadhatnak kivételek - hiszen minden téma kapcsán vannak ilyenek. Lehet, hogy teljesen vallásmentes, szekuláris vagy vallásilag közömbös ID-képviselők is vannak, ezt nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy ők törpe kisebbséget jelentenek és csak erősítik a szabályt. Az ID képviselői mind idealisták és ez annyira jellemző mintázat a soraikban, hogy nyilvánvalóan nem lehet felette szemet hunyni. Miért számít ez? Egyszerűen azért, mert túlságosan logikus és nagyon is valószínűen adódó a következtetés, hogy még akkor is vallási okokból építgetik az ID épületét, ha tudományos érveik vannak. Másként fogalmazva a vallási meggyőződés irányítja a tudományos ténykedéseket, az motiválja és befolyásolja. (Mármint ha tudományként fogadjuk el az ID tevékenységét.)

Francis Collins remekül ragadja meg ezt a tényt könyvében, amikor az ID ténykedését kritika alá vonja. Elsőként Collins is elismeri, hogy az ID nem kreacionizmus, sőt méltatlannak nevezi a kettő szándékos összekeverését. Rögtön ezután azonban azt mondja, hogy az ID mögött ott van az a prekoncepció, hogy az evolúció az ateizmust támogatja, ezért az istenhívőknek feltétlenül el kell utasítaniuk. Ami ennél fontosabb, hogy a mozgalom egyik alapító atyja, Phillip Johnson kapcsán a következőket írja:

"Az alapító Philip Johnsont nem annyira az élet megértésének tudományos vágya hajtotta. Nem is állította, hogy tudós lenne. Fő motivációja a személyes küldetéstudat volt: meg akarta védeni Istent attól a jelenségtől, amelyet ő a materialista világnézet növekvő társadalmi elfogadottságának vélt. Aggodalmát sokan osztották a hívő közösségben, amelyben a kor legszókimondóbb evolúcióbiológusainak diadalmas kijelentései azt az érzést keltették, hogy az evolúcióval szemben bármi áron találni kell egy tudományosan komolyan vehető alternatívát."

Azt gondolom Collins igencsak fején találta a szöget. Az ID nem kreacionizmus és képviselői általában kínosan ügyelnek arra, nehogy Istenről, a Bibliáról vagy ehhez hasonlókról beszéljenek. Retorikájuk, felvetéseik, témáik tudományos jellegűek. De ettől még az egész indikátora vallásos típusú, hiszen nem is lehet más, amikor ebben a pontban a képviselőik elsöprő többsége megegyezik.

Szinte hallom olvasóim ellenvetéseit, amikor a fentiekre azt mondják: "oké, de az evolúcióelmélet mögött is vannak ateisták - akkor őket meg az ateizmusuk motiválja". Nos, ebben természetesen van igazság. Mert mindannyiunkat, a tudós embert is jellemez valamiféle világnézet, ami befolyásolhatja a világ tanulmányozására fordított erőfeszítéseit. De azért ehhez tegyük hozzá, hogy csomó olyan kutató is van, aki miközben vallásos, ezt elválasztja az evolúciót érintő munkájától. Illetve olyan is van, aki hívőként fogadja el és próbálja integratívan kezelni az evolúciót. Nomeg - és valószínűleg ők sincsenek kevesen - az evolúcióval foglalkozó kutatók jó részét egyszerűen nem érdeklik az ideológiai kérdések és nem esik nehezükre ideológiamentesen végezni a munkájukat a laborban. A különbség tehát az, hogy míg az egyik oldalt viszonylagos diverzitás jellemzi, az ID oldalán szinte csak vallásos meggyőződésű embereket találunk.

Ez a lényeg. Egészen más lenne a leányzó fekvése, ha mondjuk kifejezetten ateista emberek hozakodnának elő azzal, hogy tudományos alapon(!) jutottak arra a következtetésre a kutatásaik mentén, miszerint itt egy Intelligens Ágensnek kellett tevékenykednie és bábáskodnia a világ létrejöttekor, valamint a biodiverzitás kialakulásakor. Máshogy hangzana egy nem idealista nézőpontú tudós szájából az ilyesmi, mint olyanoktól, akik már eleve abból indulnak ki, hogy a világnak idealista alapjai vannak. És ami szintén fontos: az lenne az igazán meggyőző, ha nem egy-két "partizánkodó" emberről lenne szó (hiszen ahogy említettem, példát mindenre lehet hozni), hanem ez egy markáns társaság lenne. Olyanok, akiket a vallási kérdések nem érdekelnek, nem ellenségesek a vallásokkal, de az ateizmus sem mozgatja őket - és mégis az ID-t választanának tudományos magyarázatként.  Tudomásom szerint ilyen emberek nincsenek, vagy elenyésző a számuk, így nem tekinthetők mérvadónak. Összegezve tehát az a helyzet, hogy bár az ID nem akar kreacionizmus lenni - és szó szerint persze nem is az -, a mutatott kép mögötti legalsó rétegben azért mégis ott lapul a hitbeli elkötelezettség, ami meghatározza a tudományos munkát. Erről Zorán egyik dalszövege jutott eszembe:

A színfalak mögött még vannak színfalak
De azok már a színfalaktól sosem látszanak
És ott is van egy show, egy másik színdarab
Ott szeretnék, ha úgy játszanánk, ahogy játszanak.

2022. szeptember 18., vasárnap

Coming-out by Sytka

Tudom, merész és igencsak clickbait a cím, és nem, nem arról szól, amire gondolsz! Ezt a bejegyzést részben önfeltárásnak is szánom, ahol megmutatom a nagyérdeműnek, mit gondolok most éppen "melegügyben", és kivel miről vitatkozom. Az apropót az a számomra szomorú esemény adta, hogy kedvenc ószövetségi teológusom, Walter Brueggemann teljes mellszélességgel kiállt az LMBTQ életforma biblikus elfogadása mellett.

Nem kívánom most Walter Brueggemann teológiai tévedéseit kielemezni, mert ezt egyébként is megtettem ebben az írásomban. Ami őszintén meglepett vele kapcsolatban, hogy kvalifikált bibliatudósként hogyan nem veszi észre mekkora lyuk tátong a saját maga által felállított teológiai rendszerben? Nem akarom bántani őt, hiszen egyébként nagyon kedvelem az írásait, de egyszerűen nem tudok másra gondolni: Brueggemann megadta magát a sodrásnak és az el is vitte a hátán. Amit állít, azt nem a Bibliából olvasta ki, hanem a helyzet pont fordítva van. Mivel a trend sodrása magával ragadta, emiatt olvassa úgy most a Bibliát, ahogy, és emiatt "teologizál" aztán úgy, ahogy.

Az események tükrében kaptam egy igen tartalmas kritikai hozzászólást a fent belinkelt cikkemre, mégpedig egyik kedves olvasómtól. A kommentárt annyira értelmesnek és megfontolásra méltónak gondoltam, hogy úgy döntöttem, egész bejegyzésben reflektálok az engem szíven talált felvetésekre. Előbb azonban engedjétek meg, hogy néhány személyes megjegyzést tegyek.


Meg van írva

Ahogy a blog egy korábbi bejegyzésében már bedobtam a házilag barkácsolt atombombát, el kell ismernem, hogy nem egészen értem Isten ellenszenvét a melegek kapcsán. A megélt homoszexuális formák engem zsigerileg taszítanak. Undorodom a puszta gondolattól is, hogy egy férfi úgy nyúl hozzá egy másik férfihoz, ahogy egy nőhöz szokás. Feltételezem, ők is hasonlót éreznek a heteroszexualitás tekintetében. 

Azonban rendkívül fontos, hogy az ilyen jellegű, véleményem szerint ösztönös berzenkedésünket félretegyük a témáról szóló minden disputában. Undorodásra nem alapozhatunk teológiát, az undorodás nem lehet egy vita indikátora - ahogy ezt egyébként a fentebb említett kedves olvasóm is megfogalmazta. Szeretném tehát leszögezni, hogy mákszemnyi mértékben sem valamiféle undor vezeti a kezemet, ahogy ezt a bejegyzést írom. Sőt, a hangulatot fokozandó még azt is elárulom - és kérem szépen, ne tessenek semmi blaszfémiára gondolni! -, ha én lennék Isten, engem ugyan nem zavarna a melegek üdvössége. Nem bosszantana, hogy melegek is vannak a Mennyben, mármint olyan elkötelezett, hűségen és szerelmen alapuló, ámde meleg kapcsolatban élő emberek, akik Krisztust követik. De most ez is teljesen mindegy. Ahogy az undort az előbb kizártam, most a személyes érzelmeimet is szeretném félretenni, amikor a téma bibliai hátterét vizsgálom. 

Mert nem az a kérdés, hogy én mit szeretnék, hanem az, mi van megírva - még akkor is, ha ami meg van írva, nincs feltétlenül meg is magyarázva. Ám ahogyan az undorodás nem lehet egy vitaképes teológia alapja, úgy a Biblia magyarázat-hiánya sem lehet annak az alapja, hogy akkor kényelmesen lépjük át, amit a Biblia erről a kérdésről mond. Igen, kifejezhetjük, hogy nem látjuk teljes fényben az okokat, melyek a homoszexualitást dehonesztáló textusokat megszülték, nem értjük miért ilyen elutasító a teljes szövegkorpusz a meleg életstílussal szemben - mindazonáltal ezek a textusok léteznek, ott vannak, meglehetősen világosak és megkerülhetetlenek, ha értjük őket, ha nem.

Ha a Biblia véleményére vagyunk kíváncsiak, akkor dolgozzunk a leírtakkal, ne az érzéseinkkel, a vágyainkkal, az ábrándozásainkkal, vagy éppen az undorunkkal, amikor erről a kérdésről bibliai értelemben akarunk mondani valamit.


Folt-nincs

Kedves olvasóm azt mondja, a "melegellenes" bibliai teológia azért leegyszerűsítő, mert nem beszél azokról a "gyanús foltokról", melyek a Szentírásban megtalálhatók, és bizonyos értelemben olyanok, mintha a "másság levegőjét" árasztanák. Vehetjük például Dávid és Jonatán barátságát (melynek kapcsán egyesek felvetik a gondolatot, hogy talán ez a kapcsolat homoszexuális jellegű lehetett), vagy éppen Jézus nőtlenségét, ami persze nem homoszexualitást jelent, de legalábbis érdekes kérdés, noha a teológia egyáltalán nem feszegeti.

Nem érzem magam eléggé feljogosítva, hogy "a teológia" nevében megszólaljak, úgyhogy csak a saját véleményemet tudom elmondani. Ez röviden annyi, hogy én ugyan nem látok gyanús foltokat ezügyben sehol. Dávidról nekem inkább az jut eszembe, hogy a nőkkel voltak problémái és nem a férfiakkal. Nem Uriást kívánta meg, hanem a feleségét, ráadásul ezen a területen annyira gyenge jellemű volt, hogy Uriást meg is ölette Bethsabé megszerzése kedvéért. Jézus nőtlenségét pedig azért nem tárgyalja kimerítően a bibliai teológia, mert ez láthatóan magának a Bibliának sem témája. Ez a kérdés nem érdekelte egyik evangélistát sem a négy közül, de még a hozzájuk eljutott orális hagyományanyagok továbbadóit sem. Márpedig a bibliai teológia végső soron a Bibliából főz magának, ám ilyen főzethez a jelek szerint nulla alapanyaga van.

Nincs tehát semmiféle releváns, komolyan vehető, analizálásra érdemes gyanús folt sehol a széles Bibliában. Őszintén szólva, ami leginkább meglep a progresszív teológia képviselőiben, hogy mennyire NEM hatja meg őket ez a nyilvánvaló tény. Szinte megdöbbentő, hogy a Biblia milyen sima, mennyire tiszta és világos melegügyben. A progresszív ideológusok pontosan emiatt képtelenek meggyőző hidat ácsolni a Szentírás és a trendi progresszív látásmódok között. Ennek köszönhetően érzi azt az ember, amikor a "meleg-exegézis" tornyamutatványait bámulja, hogy az egész csak egy raklap erőlködés, mint amikor egy negyvenkettes lábat egy harmincnyolcas cipőbe kíván belepréselni valaki. Egész egyszerűen nincs semmiféle szentírási alapja az ilyesféle próbálkozásoknak.

Ez egyébként bibliai léptékben is különleges dolog, mert a legtöbb teológiai téma nem ilyen. Az idők végezetéig vitatkozhatunk a teremtéstörténetek értelmezéséről, a Szentlélek ajándékainak szesszacionista vagy kontinuacionista állapotáról, vagy az eszkatológia főbb kérdéseiről - de a homoszexualitás az éppen egy olyan pontnak mutatkozik, ahol a flexibilitásnak még esélye sincs. És ha ez igaz, akkor a "gyanús foltok", amire olvasóm felhívta a figyelmet, valójában a mi projekcióink. Amiért ilyeneket látunk az arról szól, hogy szeretnénk foltokat magunknak - valamiféle minimális alapot, hogy legalább vita lehessen valamiből, bármiből, akármiből. Hogy legalább legyen egy "nullaegészegyszázalékos" kis eltérés az általános bibliai állásponthoz képest, amibe bele tudunk kapaszkodni és aztán egész teológiát ráépíthetünk, végül letörölve az izzadtságot azt mondhatjuk: "látjátok emberek, a Biblia nem is olyan egyértelmű ebben a kérdésben!" De nincs ilyen: a Szentírás egészének koncepciója harmonikusan egybehangzó a homoszexualitás kapcsán, és a gyanúm szerint érzik ezt a progresszív teológusok is, csak mivel nem akarnak ostobának és lemaradottnak tűnni a haladó nyugati világ szemeiben, körmönfontan tagadják. Ez vezette Brueggemann tollát is, hogy egy önellentmondó és halva született teológiai gondolatsort letegyen az asztalra.


A buta betű?

Az előző eszemefuttatással talán velem vitatkozó kedves olvasóm is némileg egyetérthet, mert végső soron ezt írja: "Betűt nem találnék én sem, ami vindikálná a meleg kapcsolatok toleranciáját (vagy akár megáldását) a gyülekezetekben, azonban olyan Lelket merek látni, amely képes erre felszabadítani." 

A betű és a Lélek koncepciója viszonylag sűrűn előkerülő toposz, ezért úgy érzem, itt most érdemes egy pillanatra megállnunk. Tipikus dolog, hogy a kettőt szembeállítjuk egymással, vagyis a betű (ami az ószövetségi Törvényt jelképezi) valamiféle ódivatú, meghaladott, rossz teológiai csökevény, amit a Szentlélek az Újszövetségben felülír az általa nyújtott korlátlan szabadsággal. Eszerint a betű, vagyis a Törvény ma már mellőzendő, de szerencsére a Szentlélek hoz helyette egy csomó szabadságot nekünk. Így divatos ezt érteni, így szokták ezt magyarázni.

Aligha hihető azonban, hogy Pál apostol jó zsidó emberként erre gondolt, amikor a betűről és a Lélekről írt. Nem plauzibilis számomra, hogy Pál haszontalannak tartotta volna az Istentől kapott törvényt, amit a Szentlélek aztán kukázni szeretne. Sokkal inkább két princípiumról van szó a betű és a Lélek alatt, melyek egymást kiegészítik. "A bűnt a törvény alapján ismertem meg" - írja Pál a Róma 7,7-ben, aztán hozzáteszi: "Valamikor törvény nélkül éltem, de azután jött a parancs, a bűn föléledt, én pedig meghaltam." Vagyis a betű (törvény) a halált hozza nekünk, amit át kell élnünk, ami miatt szembesülünk azzal, hogy javíthatatlanul bűnös emberek vagyunk, és a Lélek lesz aztán, aki megelevenít. A kettő azonban nem egymás ellen dolgozik, hanem egymást kiegészítve halad. A törvény betűje halál, de ahogy meghaltam a bűn miatt, a Lélek miatt szellemi értelemben feltámadok. Nem tud szellemi értelemben feltámadni az, aki ugyanilyen értelemben meg sem halt. A törvény "megöl minket", de az új élet a Szentélekben megelevenít. Ez egyébként a bemerítkezés rítusának szimbolizmusa is: a víz alá merülve meghalok és felbukkanva új életre támadok, megtisztulva, felfrissülve.

Röviden tehát: a betűt és a Lelket nem szabad végletesen szembeállítani egymással még akkor sem, ha ellenkező előjelűek. Ahogy a negatív és a pozitív számok is ellentétesek, mégis egyazon számegyeneshez tartoznak, úgy a törvény és a Lélek egymást kiegészítő, egymást feltételező adottságok.

Olvasóm érzésem szerint viszont pontosan ezt teszi amikor azt állítja, hogy a szövegben betű-szinten nincs olyan, ami jóváhagyná a megélt homoszexualitást, de a Szentlélek képes felszabadítani erre. Ez azonban pont azt jelentené, hogy Isten (aki a betűt is adta) szembemegy saját magával. Nem szabadíthat fel Isten olyasmire, amit Ő maga korábban már elítélt. A Szentlélek nem ösztönözhet arra,  hogy ugorjuk át vagy tekintsük semmisnek, amit Isten törvényként kijelentett. Jézus sem megszegte a törvényeket, hanem betöltötte és megvalósította őket - sőt, bizonyos értelemben még szigorította is.

Összegezve ott tartunk tehát, hogy a Bibliában semmilyen szinten nincs jóváhagyás a melegházasság tekintetében, és nincsenek gyanús foltok sem, melyek valamiféle jóváhagyó gesztus lehetőségét felvetnék. A betűt ihlető Lélek pedig nem akar olyasmire motiválni, ami saját korábbi kijelentésével szembefeszül. Úgy tűnik viszont, mintha mégis lenne egy kivétel a szabály alól, hiszen igenis van egyfajta tanfejlődés, progresszió, kibontakozás a Szentírásban...


Tendenciahiány

Olvasóm ezek után egy példát mond, amivel a fent belinkelt írásomban már foglalkoztam - ő azonban megpróbálja tovább vinni a vonalat. Szerinte a "jézusi-apostoli nyitást a nők és a pogányok felé igenis tovább lehet húzni a "mindent megvizsgáljatok, s ami jó, megtartsátok" (1Theszz 5, 21) vonalán, és megkérdőjelezni minden tiltást, ami mögött nincs világos megokolás, hogy valaki életének a védelmében szükséges korlátozni valaki más életét."

Ugye értjük miről van szó? Az Újszövetség hatalmas előrelépést tett a nők elfogadása felé - elég itt arra gondolnunk, hogy Jézus hogyan bánt a hölgyekkel -, és elég világosan látjuk, hogy ez a fokozatosan kinyíló hozzáállás mintegy megágyazott a nők egyre erőteljesebb szerepnövekedéséhez. Ehhez hasonlóan az Ószövetségben még a zsidóság kiválasztottságtudata a domináns, de az Újszövetség egyértelműen egy "open-minded" szemléletet mutat és már az összes nép számára lehetővé teszi az üdvösséghez való hozzáférést. Miért ne lehetne ezek után azt mondani, hogy mivel a melegség elutasítása mögött nincs megokolás, kérdőjelezzük meg amit erről a Szentírás mond? Miért ne állíthatnánk, hogy a nők és a pogányok mintájára itt is egy egyre nagyobb nyitottság felé haladunk?

Először is: a nők és a pogányok esetében világosan látni bizonyos trendek első lépéseit. Másként fogalmazva, vannak bibliai ujjlenyomatok, melyek mintegy előre felvázolják a fokozódó nyitottság lépéseit. A homoszexualitás esetében semmi ilyesmi nincs. Sejtetés szintjén sem olvasunk arról, hogy valamiképp elő kell készíteni a talajt a melegség elfogadására. Sőt, a homoszexualitás újszövetségi említései pontosan ugyanannyira elmarasztalók, mint az Ószövetségéi. Másodszor: az olvasóm által idézett 1Thessz 5,21 bajosan sem alkalmazható ebben az esetben. Amikor Pál azt kéri, hogy mindent megvizsgáljunk és a jót megtartsuk, akkor itt nem feltétlenül általános irányelvről beszél, hiszen a megelőző versben a gyülekezetben elhangzó próféciákat említi - amiket nyilván meg kell vizsgálni. De ha mégis általános alapelvként olvassuk Pál szavait, egész biztosan nem arról van szó, hogy az apostol szerint nekünk dolgunk lenne felülvizsgálni az Ószövetséget - aztán ha bosszantanak bennünket bizonyos passzusok, kidobálgathatjuk belőle, ami nekünk nem tűnik jónak...

Nincs tehát semmi arra utaló jel sem, hogy bár a Szentírásban a betű szintjén a homoszexualitás nem támogatott, azért letennének a textusok egy jövőben kibontakozó nyitottság alapkövét, amire mi itt és most építhetünk. Erre látunk jeleket a nők, a pogányok vagy akár a rabszolgaság tekintetében (és ma már a legtöbb egyházban a hölgyeknek komoly szerep is juthat, rabszolgaság nincs, a keresztények pedig többnyire nem zsidók), de aprócska jele sincs ennek a homoszexualitás kapcsán.


Ez van, ezt kell szeretni?

Hogyan lehet tehát összefoglalni az eddig megtett utat? Pontokba sűrítve talán valahogy így:

(1) A Szentírás textusai a homoszexualitás kapcsán egyértelműen elutasítóak.

(2) Nincsenek egyértelműen "gyanús foltok" sehol a Bibliában, melyek arra engednének következtetni, hogy bizonyos körülmények között a megélt homoszexualitást legalábbis közömbös Isten számára.

(3) Nem láthatók sehol olyan előjelek, melyek egy lehetséges jövőbeli változásra utalnak, amennyiben a homoszexualitás elfogadhatóvá válik - ellentétben más kérdésekkel, ahol világosan mutatkoznak a nyitottság mozzanatai.

Amennyiben a fenti három pontban megfogalmazott állításaim megállják a helyüket, a progresszív teológia minden próbálkozása halvaszületett, erőltetett és hamis ebben a kérdésben. És megint utalnék a bejegyzés elején rögzített személyes aspektusokra: nincs bennem mákszemnyi ellenszenv, undorodás, elutasítás sem - most hideg fejjel csak és kizárólag azzal kívántam foglalkozni, ha egyedül a Bibliát nézzük, milyen végkövetkeztetésekre juthatunk ebben a kérdésben.

Mit lehet tenni? Erről természetesen az olvasónak kell döntenie. Teheti azt, hogy magából kikelve elveti az egész Bibliát, mondván hogy az csak egy ókori világból származó, mára már meghaladott irat. Azt is választhatjuk, hogy a homoszexualitást elutasító textusok pusztán emberi okoskodások a szövegben, mely csak részlegesen ihletett - ez azonban magával hozza a kérdést, ki és milyen alapon fogja akkor meghatározni, mely szakaszok a "pusztán emberiek"? Azt is mondhatja valaki, ha ennyire egyértelmű a Szentírás, akkor egyszerűen fogadjuk el amit mond, és legyünk a homoszexualitással szemben mi is elutasítóak - tekintet nélkül arra, milyen trendek jellemzik a mai közbeszédet ezen a területen.

A progresszív teológia azonban egy olyan választás mellett tör lándzsát, ami tulajdonképpen nem is létezik: bibliai alapon akar elfogadó lenni a mássággal. Ez épp úgy nem legitim opció, mint egyszerre megnősülni és agglegénynek maradni. Igen, annyit talán mondhatunk, hogy a homoszexualitásnak azok a formái, melyek a Szentírásban olvashatók, nem elfogadhatók egy keresztény ember számára - ám a Biblia hallgat az egymás felé elkötelezett, hűségen és szerelmen alapuló melegkapcsolatokról. De mi lett volna, ha a bibliai szerzők erről is leírják a véleményüket? Ezt nyilvánvalóan nem tudhatjuk. Viszont a "nem tudhatjuk"-ra ugyanúgy nem építhetünk teológiát, mint a korábban már említett undorodásra sem. A hiányállapot nem jelent stabil alapot egy korrekt teológiai felépítmény létrehozásához. Összefoglalva tehát, bibliai alapokon állva én nem látok semmiféle komoly mozgásteret ebben a kérdésben. Az természetesen már egy másik disputa lehetőségét veti fel, hogy az egyház mennyire teszi jól, ha a saját értékrendjét érvényesíteni kívánja a szélesebb, szekuláris társadalomban (erről korábban már leírtam a véleményem), de ez nem a mostani bejegyzés témája. Most csak ott tartunk, hogy ne akarjunk a Szentírás tekintélyével olyasmit alátámasztani, amire teljesen alkalmatlan. Lehet, hogy népszerűbbek leszünk tőle, ha mégis így teszünk, de ha fontosabb számunkra a Biblia a népszerűségnél, akkor nem dönthetünk emellett. 

2022. szeptember 13., kedd

Isteni minta - evolúciós tanulságok hívőknek (6)

Láttad már Jézus arcát a reggeli kávédban kavarogva megjelenni? Láttál már angyalokat repülni, amikor az égbolt egy felhőjére néztél? Hallani vélted már, ahogyan a Szentlélek szele susog, ahogy elsétálsz az útszéli búzatábla mellett? Ha az ilyen kérdésekre igennel felelsz, jó eséllyel sem Jézust, sem az angyalokat nem láttad, és a Szentlélek susogását sem hallottad - csak aktiválódott a mintázatfelismerő képességed. Amivel egyébként - nem utolsó sorban - Istenhez is könnyebb eltalálni...

Még a legbutább homo sapiens is kreatív lény. A kreativitás egyik jele egy olyan képesség, amellyel a valóság építőelemei közötti kapcsolatokat könnyedén megteremtjük - még akkor is, ha az ilyesféle összeköttetések gyakran tévutakra visznek bennünket. Zseniálisan tudunk meglátni két politikai esemény között összefüggéseket, adott esetben egy bűncselekmény helyszínén talált nyomokból következtetni az elkövetők kilétére - de ugyanígy tág fantáziával jósolunk a tenyér vonalaiból vagy éppen horoszkópot készítünk arra hivatkozva, hogy a bolygók együttállásának köze van a mindennapi életünkhöz. Keresztényként ez az összekapcsoló fantáziánk jó sok motivációt is szokott kapni - ahogy sokszor ezt magam is tapasztalom.

Vagyis az ember mintázatkereső és felismerő lény, amivel a fejlődésünk során jól is jártunk, meg rosszul is. Rosszul leginkább azért, mert nagyon hajlamosak vagyunk ott is összefüggéseket feltételezni, ahol nincsenek. Miért hajlunk a hibás felismerésekre? Nos, az evolúciós sztorizgatás valahogy úgy szokta ezt elmesélni, hogy képzeljünk el egy ősembert, ahogy egy magas fűvel tarkított mező szélén téblábol. Tegyük fel, hogy egyszer csak megzörren mellette a fű. Vajon csak a szél fújta meg? Vagy valami rosszabbról van szó, és egy kardfogú tigris fog hirtelen kiugrani a bokorból? A képzeletbeli ősember nem várja meg a választ, hanem ijedtében hanyat-homlok elrohan. Még az is lehet, hogy tíz esetből kilencszer hülyeséget csinál, mert tényleg csak a szél járatta vele a bolondját. Úgy is mondhatjuk: tíz esetből kilencszer hibásan működött a mintázatfelismerő képessége. Ám az egyetlen kivételes esetért mégis megérte mind a tízszer elfutnia: azoknak az őseinknek ugyanis, akik nem így tettek, lehet hogy az esetek többségében igazuk volt, de a ragadozók martalékává váltak.

A hipotetikus példa leginkább arra jó, hogy világossá tegye: hosszú távon azok az elődeink éltek túl, akik bár sok esetben ott is mintázatokat fedeztek fel a valóságban, ahol nincsenek, mégis ők voltak a sikeresebbek, ők szaporodtak és ők adták tovább a hibás mintázatfelismerő képességüket, amely minden deficit ellenére a hasznukra válhatott. 

Az ateista logika persze a vallások kapcsán is azt szokta mondani, hogy azok a hibás mintázatfelismerésünk következtében születtek, amikor isteni kéznek tulajdonítottunk jelenségeket a természetben, holott ez ugyanolyan melléfogás volt, mint a magas fű zizzenését mindig a kardfogú tigrisekre fogni. Ám ha keresztényként úgy gondolkodunk, hogy Isten teremtményei vagyunk, akkor ez a képességünk még akkor is hasznos lehet, ha hajlamosak vagyunk rosszul használni. Szerintem jó példát láthatunk erre az ószövetségi József-novellában (Genezis könyve). Józsefről mindenki annyit tud, hogy álmokat látott, pedig nem ez a lényeg az egésszel kapcsolatban. A sztori szerint József értette amit álmodott, sőt képes volt mások számára is érthetővé tenni: vagyis helyesen ismerte fel az álom képeit, belső összefüggéseit, a mintázatokat ezekben. Józsefnek ez a képessége tette lehetővé, hogy Egyiptom stratégikusan felkészüljön a hét bő és hét szűk esztendőre, és tizennégy évre előre meghatározza saját gazdasági koncepcióját. Vagyis a jó mintázatfelismerés nemcsak arról szól, hogy helyesen látjuk az élet jelenségei közötti összefüggéseket, hanem arról is, hogy képesek vagyunk meglátni, mihez kell kezdeni a jól felismert mintázatokkal.

Hívő keresztényként természetesen azt gondolom, a mintázatfelismerő képességünk végső soron azt szolgálja, hogy Isten "mintázatait" ismerjük fel a világban. Hogy bármennyire is tévelygésre és félrecsúszásra hajlamosak vagyunk, a begyűjtött jó felismerések révén eljussunk a Mintaadóhoz. Hasznos tulajdonságunk ez és nemcsak a túlélés, hanem az Istenhez találás szemszögéből is. Mondani sem kell, a megélt hétköznapi kereszténységben is óriási előny a jó mintázatfelismerés. Gondoljunk csak egy prédikátorra, aki helyesen lát meg egy mintázatot a különféle bibliaversek tengerében, és korrekt teológiát épít ebből - meg gondoljunk egy olyanra is (ez talán a könnyebb), aki eleve ostobaságokat olvas ki a textusokból és ott is összefüggést lát, ahol semmi ilyesmi nincs. A mintázatfelismerés a látásnak nevezett keresztény erény alapja.

Összefoglalva az ember mintázatkereső és felismerő lény, s bár ez a képességünk alaposan félrevihet bennünket, de a helyes mintázatfelismerésben is segít - keresztény szemmel például Isten "ujjlenyomatainak" megtalálásában.

Ebben a rövid sorozatban csupán gondolatébresztő és virulensnek szánt felismeréseimet próbáltam összeszedni, melyek valamiképpen kapcsolódnak az evolúcióelmélethez, az ember származásához és milyenségéhez - és mégsem kénkőszagot árasztó dolgok, hanem a hitünk szempontjából integratívan is megközelíthetjük őket. Tisztában vagyok azzal, hogy számos más példát is választhattam volna, de ez a hatrészes kis sorozat inkább csak kedvcsináló kívánt lenni a továbbgondoláshoz - amit innentől az olvasóra bízok. A sorozat előző részei:

Integratívan az evolúcióról (1) - mindenki egyenlő

Agy-baj? (2) - miért esik nehezünkre filozófiai problémákat megoldani?

Másképp képmás (3) - Isten képmásának lenni fejlődési feladat is számunkra

Intelligensebb tervező (4) - A programozó istenség a legintelligensebb - és nem a de novo Teremtő

A hitünk mennyire adaptív? (5) - A kereszténységnek is alkalmazkodni kell a maga niche-éhez

2022. szeptember 11., vasárnap

Sántikáló sokszínűség

Bár vitám Monostori Tiborral lezárult, egy gondolatszilánkot még kivennék az egész beszélgetésfolyamból, mert úgy vélem nagyon fontos üzenet van benne a számunkra. A sokszínű, sokoldalú, komplex gondolkodásról van szó, ami mindig erényként jelenik meg - ellenben a beszűkítő, sarkos, vagy-vagy logikára építő gondolkodással, ami csakis súlyos bajok forrása. Aki tehát egészségesen akar gondolkodni, az minden körülmények között a sokszínűségre törekszik. Nos, ez is a mai kor egyik népszerű féligazsága - és pont ettől veszélyes.

Ha megkérdeznénk egy pszichológust, vajon mi különbözteti meg a gyermeki és a felnőtt gondolkodást egymástól, valószínűleg hosszas és kimerítő választ fogalmazna meg, ahol számos dolgot felsorolna. Kiragadva ezek közül egyet, a képzeletbeli pszichológus valószínűleg megemlítené, hogy egy gyermek tipikusan duális módon gondolkodik, míg egy értelmes felnőtt ember képes árnyalatokban látni a valóságot. A gyermek a világos képleteket szereti: vagy-vagy. A dolgok jók vagy rosszak, isteniek vagy ördögiek, szépek vagy csúnyák, a bűnre pedig büntetés jön, a jócselekedetre meg jutalom. Egy felnőtt kognitív képességei sokkal finomabbak ennél, nyilván ő már észreveszi, hogy vannak átmenetek az isteni-ördögi szférák között, a dolgok keveredhetnek egymással, például jó emberekkel is történhetnek rossz dolgok, vagy rossz emberekkel jó dolgok. Egyszóval: a gyermeki elme nem, a felnőtt viszont jól teszi, ha színesben lát.

Az a tény azonban, hogy a gyermeki elme dualizmusra hajlik, a felnőtté pedig a komplexitásra, ma már nem pusztán a létezés adottsága, hanem egy túlhangsúlyozott társadalmi elvárás is lett. Ezt mondatja velünk a Zeitgeist: "ha felnőtt vagy, akkor láss mindig színesben, sokoldalúan, komplexen - mert ha nem így teszel, akkor gyerekesen gondolkozol!" Természetesen ez a kijelentés az esetek jó részében tökéletesen igaz. A probléma ott van, hogy a sokszínűségre törekvő gondolkodásmód olyan dolgokat és kérdéseket is a sokszínűség zászlaja alá akar sorolni, melyek bizony természetüknél fogva vagy-vagy kérdések, ha úgy tetszik, hát duálisak. Nem az a gond, ha sokoldalúan gondolkodunk, hanem az, ha akkor is ezt akarjuk tenni, amikor egy adott kérdés ezt nem tűri meg.

Tetszik vagy sem, a valóságban hemzsegnek a bináris logikára épülő, eldöntendő kérdések, beleértve a teljesen hétköznapi eseteket és a teológiai-spirituális útelágazásokat is. Az emberek hajlamosak ilyenkor valamiféle intoleranciát vagy türelmetlenséget feltételezni, ha vagy-vagy dilemmákhoz jutnak és elkenni a döntést arra hivatkozva, hogy "ez nem ilyen egyszerű, ezt sokkal árnyaltabban kellene nézni", hiszen mi felnőtt emberek vagyunk, akik komolyan gondolkodnak. Pedig az érett gondolkodás nem a sokszínű, hanem az a bölcsesség, ami különbséget tud tenni az egyes kérdéstípusok között. Ha egy fiú megkéri egy lány kezét, akkor ugye csak két opció van: a lány igent mond vagy nemet. Ha igent mond, akkor a felesége lesz - és minden más válasz gyakorlatilag az elutasításhoz, a házasság lehetőségének szertefoszlásához visz. Olyan opciók nincsenek, miszerint a "gondolkozzunk sokoldalúan" jegyében össze is házasodnak, meg nem is. Az nem lehet hogy a fiú a lány férje lesz, de a lány nem lesz a fiú felesége. Amikor a bináris kérdésekre mégis ráerőltetik a nem-bináris, sokszínűséget jelentő logikát, abból mindig valami szörnyű zagyvaság és meghasonlás keletkezik.

Pontosan ez a helyzet a kereszténység alapkérdéseinek esetében. Bármennyire is taszító ez a mai embernek, a keresztény hit alapvető rétegei és meghatározó kérdései binárisak. Nem lehetek egyszerre hívő is meg nem is. Nem követhetem teljes bizalommal Jézust és közben az ateizmust vagy Krisnát, Buddhát, esetleg Allah-ot. Ebből valami kotyvasztott baromság következik csupán. Ilyesmivel próbálkoztak például a nácik az ún. német kereszténység idején, amikor Jézus karakterét germanizálták, és egy zsidógyűlölő vallást csináltak a biblikus keresztény hitből. Ez a helyzet: ha bináris kérdésekből sokszínű kérdéseket akarunk varázsolni, annak mindig valami életképtelen mutáció, valami halva született produktum lesz az eredménye. A bibliai hit egyszerűen nem tűri meg az ilyesmit. Ahogy Illés próféta fogalmazott a Kármel hegyen (lásd 1Kir 18), nem fair ha kétfelé sántikálunk. Azt mondta a népnek, döntsenek Baál istenség vagy Jahve mellett - de ne akarják egyszerre mindkettőt. A próféta idejében ugyanis Izrael pont ezt csinálta. A Kármel hegyen állt egy Baál oltár és mellette (egy lerombolt) oltára Istennek. Ez a látvány tökéletes kórképe volt annak, amilyen állapotok abban az országban uralkodtak. A keresztény hit viszont "egyoltáros" vallás, sántikálás és sumákolásmentes, vagyis az kellene legyen. 

A sokszínű gondolkodás felkiáltás alatt pedig pont a kétfelé sántikálás politikáját kívánják visszahozni, arra hivatkozva, hogy a komoly felnőtt ember nem fekete-fehéren lát - valójában azonban a tényleg fekete-fehér kérdéseket is elmaszatolják és kiszínezik. Az ilyesmi mindig visszaüt és megbosszulja magát. A bosszú jelen esetben szerintem abban látszik, hogy a hívők jó részének a fejében nincsenek semmiről letisztult gondolatok, hanem minden hitkérdés kapcsán egy örvénylő massza van. Ezt az örvénylő masszát igyekeznek sokoldalúságnak lefesteni: lám-lám mennyi szín kavarog benne, milyen komplex, micsoda érték, milyen trendi, milyen szép! Előre bocsánatot kérek a festészetért rajongóktól, de nekem sok mai festmény is ilyennek tűnik. A vászonra ráhánytak random színes foltokat, és az így kialakult látványba utólag kreatívan beleprojektálunk mindenféle izgalmas magyarázatot - aztán kinevezzük mindezt a magaskultúra gyöngyszemének, amit illik komoly műveltséget adó tényezőként jegyezni. A lényeg azonban, hogy nekünk hívőknek elsősorban nem a színes vagy a fekete-fehér gondolkodás között kell döntenünk - hanem azt kell tudni eldönteni, mikor melyiket kell használni. Mellőzve és félretéve, amit a korszellem ennek kapcsán elvár tőlünk és ami trendinek számít manapság. A sokszínűség önmagában ugyanúgy nem érték, ahogy a fekete-fehér dualista látásmód  sem értéktelen önmagában. Az érték az, ha tudjuk mikor melyikhez forduljunk - és nem hagyhatjuk, hogy ennek a döntési képességét elvegyék tőlünk.