2016. augusztus 29., hétfő

Mózes 2.0 - Jézus születése (2)

Az előző részben annyit talán sikerült megállapítanom Jézus születéstörténetével kapcsolatban, hogy egyfajta szerkezetet követ, és ebben módszertanilag más ismert figurák születéstörténetéhez hasonlít. A sokszor bugyuta betlehemezés helyett azonban valószínűleg más dolgok jártak Máté és Lukács evangélisták fejében, amikor leírták ezeket a történeteket. De vajon történelmi beszámolót olvasunk vagy teológiai reflexiót - esetleg mind a kettőt? És mi köze Jézusnak Mózeshez?


Benyik György az Újszövetség keletkezés és kutatástörténetét taglaló vaskos művében kerek perec így kezdi: "Mt 1-2 és Lk 1-2 leírásairól mindenképpen tudnunk kell, hogy a későbbi teológiai reflexió alapján íródtak, és alapvetően teológiai, és nem történeti érdeklődésűek." Fontos a helyén kezelni ezt a mondatot, mert első olvasatra a kapkodó értelmezés levonhatja azt a tanulságot belőle, hogy akkor Jézus születéstörténeteinek semmi közük a történelemhez. Véleményem szerint nem erről van szó, ugyanakkor - mint az a Biblia más szakaszainál is előfordul - a történelmi krónikaírás helyett a szerzőknek fontosabb szempont lehetett a teológiai mondanivaló továbbadása.

Amit az Újszövetség-kutatók java része gondol a születéstörténetről, hogy az későbbi teológiai reflexió eredménye: ezt részben azzal is próbálják alátámasztani, hogy a legrégebbinek tartott Márk evangéliumában nem is fordul elő semmi konkrétum a csodás szűzi fogantatásról és magáról a világra jövetelről. Ám Máté és Lukács későbbi evangéliumaikban már írtak Jézus születéséről, a feltételezések szerint akkor, amikor már kialakult egyfajta értelmezés a születéssel kapcsolatban az első keresztények köreiben.

Mózes és Jézus, azaz "Mózes kettő"
Ami ennél a meglátásom szerint kissé ingatag elképzelésnél érdekesebb, hogy úgy tűnik, az evangéliumi szerzőknek tényleg konkrét teológiai koncepciók lehettek a fejükben. Ez pedig, mint arra már sokan rámutattak, hogy Jézust egyfajta "Mózes 2.0" színében tüntessék fel az olvasóik szemében. Azt valószínűleg nem kell magyarázni, hogy Mózes központi figurája a jahvizmusnak: ő az, akivel Isten szemtől-szemben beszél, akin keresztül érkezett a szövetség és a Törvény, aki szabadulást hozott népének az elnyomás alól.

Nos, Jézus születéstörténete és Mózes születéstörténete talán nem is véletlenül hasonlít egymásra. Tudni kell, hogy amennyire rövid a Mózes születéséről szóló textus az Exodus könyve elején (csupán néhány igevers), annyira gazdag a különféle más irodalom ebben a tekintetben. Mózes születéséről olvashatunk a Babiloni Talmudban, a késői midrások között (például az Exodus Rabbah, Midrash ha-Gadol vagy Yalkut Shimoni nevű iratokban), de még Josephusnál is előfordul a téma. Ezek az iratok és a bennük található adalékok természetesen azt a célt szolgálják, hogy tovább növeljék Mózes személyének nagyságát, és legendás elemekkel próbálják még jobban kidomborítani különlegességét. Ahogy arról az előző részben már írtam, Mózes születéstörténete egyébként is emlékeztet a nála kb. ezer esztendővel korábban élt akkád király, Sarrukín legendájára.

Eltekintve attól, hogy ezek az egyéb irodalmak mennyire megbízhatóak, azt kétségtelenül mondhatjuk, hogy a zsidóságot láthatóan erősen foglalkoztatta Mózes személyisége és a vele történt események, beleértve a születését is. Ezek után nincs semmi meglepő abban, hogy Máté evangélistát is bizonyos szerzői szándékok vezették, amikor leírta Jézus születését. Ha megpróbáljuk Mózest és Jézust csak a Biblia alapján összehasonlítani a születésük körüli dolgokat illetően, már akkor is több azonosságot láthatunk a két narratíva bizonyos elemeiben:

Ha az összehasonlítást kiterjesztenénk a Szentíráson túli irodalomra is, még több párhuzamra lelnénk. (Aki kíváncsi, a vonatkozó szakirodalomban talál is erről elég sok adalékot.)

Ezt a bejegyzést most csak a születéstörténetekről írtam, ezért nem akarok végigszaladni az egész evangéliumon, de ha megtenném, még kontúrosabban kirajzolódna a teológiai koncepció: Jézust egyfajta "új Mózesnek" akarják bemutatni a szerzők, aki új törvényt hozott, és a szabadulás új módját is az övéinek. Egy ponton mintha ez az elgondolás még "legalizálódna" is akkor, amikor Jézus a hegyen Illés és Mózes, azaz az Ószövetség két legnagyobb alakja társaságában mutatkozik.

A kérdés mindezek után persze megintcsak az, hogy amennyiben Jézus születése egyfajta "teológiai kópiája" Mózes születésének, mennyiben beszélhetünk a karácsonyi történet történelmi hitelességéről? Ha az evangélisták Jézusban felismerték a Messiást, és ennek a felismerésnek a tudatában, Mózes karakterét szem előtt tartva írták meg a születéstörténetet, akkor ezek megtörtént eseményeket rögzítenek, vagy inkább ezek teljesen a háttérben maradnak és az előtérben "csak" az evangélisták teológiai üzeneteit olvashatjuk? A következő részben erről szeretnék majd írni.

2016. augusztus 24., szerda

Katarziskeresők

Eredetileg egy sokkal cinikusabb hangvételű, kissé kifakadós és élesebb nyelvű bejegyzést akartam írni a "budapesti Kickstart" apropóján, azaz a dán karizmatikus evangélista, Torben Søndergaard magyarországi látogatása miatt. Torben arról híresült el mifelénk, hogy az utolsó reformáció nevű mozgalom vezetője, aki extremitásokra is hajlamos és azt állítja, az ő felfogása hozza majd el az igazi változást az egyházban.

Teljes őszinteséggel és alázattal írom: nem akarom bántani ezt az embert. Hiszek neki, hogy jót akar, még akkor is, ha meglátásom szerint nem jól akarja a jót. Fontos ezt tisztán látni. Kár lenne kiönteni a fürdővízzel a gyereket, és Torben kétséges szolgálata miatt leírni a karizmatikus mozgalmat vagy megint durvára hangolni a szesszacionista-kontinuacionista vitát. Amiből ez a dán gyerek kiindul, az egyfajta fájdalom, mégpedig olyasfajta, amit minden szívből hívő kereszténynek éreznie kell. Lehet, hogy Torben erről a fájdalomról rosszul beszél, szalonképtelenül, hibásan, bicskanyitogatóan, amikor azt mondja, elég volt a templomi padban ücsörögni, most már vegyük a cipőnket, és menjünk ki az utcára, gyógyítani és szabadítani az embereket. Talán nem jól mondja, talán hibásan műveli, talán teológiailag képzetlen, de a fájdalom, ami mozdulásra ösztönözte, hát az azt hiszem nagyon is valóságos, kedves testvérek az Úrban.

Mondjuk ki nyíltan: a kereszténységet a keresztények unalmassá tudják tenni és azzá is teszik. Bizonyára mindenki járt már úgy, hogy a templomi padsorban majdnem rádőlt az előtte ülő hátára végtelen izgalmában. A rengeteg beszéd, az üres bölcselkedések kongó hangja, a monoton ismétlődő szertartási elemek csömöre le tudja lombozni még az igazán neofita buzgalmárok acélos hitét is. Mindemellett ott van még az, hogy a keresztény ember ilyenkor úgy érzi, csak folyik ki az idő a kezei közül, hogy megossza a valódi Jó Hírt az emberekkel, hogy szolgálat címén valami értelmeset is csináljon, ahelyett, hogy pusztán eleget tesz az egyház által elvárt kötelességeinek. Míg a világ a gonoszságban vesztegel, az egyház mára saját ürességébe süllyedt. Alig érdekel valakit odakint, hogy mi van velünk idebent.

Eddig a tények.

Szerintem Torben megérezte ezt, és valamit tenni akart ellene. A gond az, hogy amit tett, azt nem nevezhetjük reformációnak, ahogy ő hívni szereti, mert nem az. Láttunk már reformációt, és egy reformáció az nem így néz ki. Egy reformációban általában van egy felismerés, valami teológiai-igei fordulat, ami katalizál dolgokat, ahhoz hasonlóan, ahogy Luther megértette a maga búcsúcédulás világában, hogy hit által van üdvössége az embernek. Vagy Jézus tanítványai, akik látták a feltámadt Krisztust és akkor értették meg, hogy az Írások miről is szólnak valójában. Az érzelmek, a felszínre törő emóciók, az igazi katarzisok az ilyen felismeréseket követik, annak hatására alakulnak ki. 

A dán fiatalembernél nem ezt látom, illetve: ezt nem látom. Én itt csak katarziskeresést látok, komoly igei felismerés nélkül. Amit Torben tett, hogy egy megszokott panelt - a templomi ücsörgést - felcserélte egy másik megszokott panelre - az ismerős extrém karizmatikus jelenségekre. Nincs ebben semmi reform. Aki hozzám hasonlóan az elmúlt évtizedeit a karizmatikus kereszténység világában töltötte, annak nem kellett elmennie a budapesti Kickstartra, mert ami ott történt, olyat vagy ahhoz hasonlót jó eséllyel már sokat láthatott egy-egy karizmatikus konferencián. Az egyedüli "újdonság" talán a keresztség utáni démonűzés - az pedig szimplán idegen a Bibliától. Minden más, a lábhosszabbítástól az ordítóan hangos nyelveken szólásig régóta velünk van már és jól tudjuk ezekről, hogy inkább deformálnak, mintsem reformálnak. Meglehet ugyan, hogy érzelmi szinten ezek a jelenségek sokaknak elegendőek lehetnek egyfajta katarzis átéléséhez - de nem elegendőek egy reformációhoz. 

Luther is érezte tehát a fájdalmat az egyház állapota miatt, de nála ez a fájdalom megtermékenyítő hatású volt, egyfajta "szülési fájás": felismerései valami új világrajöttét jelentették. Torben is érzi az egyház egyhelyben toporgásának fájdalmát, de nem érzékelem, hogy "szülési fájdalmai" lennének. Nem látom, hogy hosszú vajúdás és tipródás után itt megszületett volna egy reformáció kirobbantásához méltó felismerés, amiben potenciálisan benne lehet egy globális fordulópont lehetősége. Bevallom őszintén, én itt inkább annak az elkeseredésnek a lecsapódását érzékelem, ami egyszerűen valamit csinálni akar, ami más, és nem emlékeztet a megszokott, jól bejáratott, száraznak tűnő és katarzisok nélküli keresztény létre. A "száraz teológia katarzis nélkül" jelenség ellenszere azonban nem a katarzisdömping teológia nélkül. Az csak egy másik zsákutca, amibe ugyanolyan sokszor befordultunk már, mint más zsákutcákba. A kiutat pedig sosem a zsákutcákban fogjuk megtalálni.

2016. augusztus 21., vasárnap

Sámson, és az európai trendek

Az elmúlt időszakban sokat tanulmányoztam Sámson életét, az elbeszélés történelmi beágyazottságát és hagyománytörténetét. Sámson az én lelki szemeimben egy nem kifejezetten szimpatikus, bukott hérosz, akinek végül mégis sikerül győznie, de ezért a győzelemért gyakorlatilag mindent fel kell adnia. Néha azt érzem, mintha némileg analóg lenne Európa helyzete Sámsonéval.


Teológusok gyakran fogalmaznak úgy, hogy a Bírák könyve - melynek talán legismertebb szereplője Sámson - egy átmeneti időszakról szóló irat, amely egy képlékeny történelmi pillanatot mutat be Izrael pályafutásából. Mintha félúton járnánk a Mózes által Egyiptomból kivezetett, pusztában vándorló nomád nép, és a szilárdnak tűnő királysági államforma között. Már nincs egalitárius társadalom, de még nincs dinasztikus királyság sem. Most laza törzsszövetségeket látunk, ahol leginkább bandavezéreknek nevezhető bírák diktálnak. Ezekre a bírákra ugye azért volt szükség, mert Izrael népe rendszeresen és tudatosan elfordult Istentől, bálványimádásba sodródott, amiért büntetésből egy idegen kultúra lerohanta és elnyomta őket. Az elnyomás éveiben aztán Izrael felismerte, hogy vissza kell térnie Jahvéhoz, Isten pedig mindig küldött egy-egy bírát, hogy leverje az elnyomó ellenséget és felszabadítsa az övéit.

Ez a folyamat megy körbe-körbe, játszódik le újra és újra a Bírák könyvében. A nép hűtlen Istenhez, egy idegen nemzet ezért leigázza, mire a nép megbánja hűtlenségét, és akkor jön egy bíra, aki leveri az idegen nemzet igáját.

Sámson az, akinél ez a kör megtörik.

Az ő története eleve másképpen kezdődik, mint a többi esetben: itt a nép már fel sem ismerte, hogy szabadulásra van szüksége a rájuk telepedő filiszteusok elnyomása alól. A filiszteusok bizonyos értelemben különleges ellenségnek bizonyultak. Nem a nyílt háború útját választották. Ahogy Gary Inrig fogalmaz, a filiszteus stratégia kétféle fegyvert használt: a házasságét és a kereskedelemét. Valahányszor az izraelitáknak ekére vagy fejszére volt szükségük, kénytelenek voltak a filiszteusokhoz fordulni (1Sám 13,19-21). A házasság egy zsidó és egy filiszteus között a két nép összetartását erősítette, és egyben az értékek átvételét is. Mindezt tulajdonképpen úgy lehetne összegezni, hogy Izrael szépen lassan átvette a filiszteus értékrendet, egyre jobban függővé vált a filiszteus közegtől, megalkuvásában pedig addig is elment, hogy végül magát Sámsont is átadta volna a rajta uralkodó filiszteus hatalomnak, csakhogy ezt a békés együttélést fenntartsa. Sámson pedig - aki valamennyire maga is belekeveredett az egészbe, például a házassága révén - kénytelen volt végig egyedül harcolni, és végül nem is sikerült Izraelt teljesen felszabadítania a filiszteus befolyástól. Magára omlasztotta ugyan Dágon templomát, de még halála árán sem volt képes végleges megoldást hozni a problémára. Ehhez már túlságosan átszőtte a filiszteus értékrend a zsidó társadalmat, a gyökerek a felszín alatt összefonódtak, a két kultúra, vallás és értékrend összeölelkezett.

Lehet, hogy ez csak az én túlhevült fantáziám terméke, de bizonyos értelemben eszembe jutott a szekuláris és plurális Európa, amikor Sámson életét tanulmányoztam. Természetesen a helyzet nem mindenben analóg, ahogy a megoldás sem az lehet, hogy agyonverjük egymást vagy összedöntünk épületeket.

A trendek azonban több szempontból hasonlóak. Az európai kereszténység láthatóan háttérben áll, sőt mintha szűrés nélkül átvenne bizonyos szekuláris értékeket vagy legalábbis hagyná azokat érvényesülni, minimális kritika mellett. Míg maga a tolerancia respektálandó tett, a kritikátlan tolerancia nem érték, hanem bálvány. Toleránsnak lenni olyan, amit minden erővel támogatni kell. Kritikátlanul toleránsnak lenni pedig olyan, ami ellen tiltakozni szükséges. Csak egy példa: jómagam elkötelezetten a vallásközi párbeszéd híve vagyok. Bármikor nagyon szívesen leülök beszélgetni egy hozzám képest teljesen eltérő világnézetű emberrel, ez nem okoz problémát. Azonban úgy látom, hogy ezek a beszélgetések sokszor csupán addig a pontig jutnak el, hogy megértsük és megismerjük egymás álláspontjait. Szó se róla, nagyon is rendben van mindkettő. A megértés és megismerés alapvető, és önmagában értéket közvetít, mégpedig azt, hogy megférünk egymás mellett és nem utáljuk a másikat. Ezek hihetetlenül fontos üzenetek! Kérdés azonban, hogy nevezhetjük-e ezt végcélnak? Az európai pluralizmus válasza az egyértelmű igen, kiemelve, hogy nem is illik ennél tovább mennünk. A keresztény válasz azonban - legalábbis meglátásom szerint - az egyértelmű nem, rámutatva, hogy az igazi cél sokkal távolabb van ennél.

Mindez persze botrány és elfogadhatatlan az európai szekuláris humanista gondolkodás számár, ami mintha csak a kritikátlan toleranciát ismerné. Pedig bizony az is lehet, hogy ezzel a bármi áron békességre törekvő attitűddel a saját sírunkat ássuk.  Sőt, ez egészen biztos.

Bármiféle konfliktus egy párbeszédben - legyen az vallási, erkölcsi kérdésekről vagy társadalmi témákról szóló - abból a talajból nő ki, hogy a szereplők felvállalják saját világnézetük értékrendjét, egyben kifejezik egyet nem értésüket a másikkal szemben. Szerintem jól látja dr. Szalai András, amikor úgy fogalmaz, ha valaki nem lát más világnézetében kivetni valót, illetve a sajátjáéban továbbadni valót, az sem a saját, sem a másik ember hitéről nem hiszi, hogy annak van jelentősége.

Magyarul: ha tényleg számít a hitünk, ha valóban fontos az értékrend, amit képviselünk, akkor azt elkerülhetetlenül ütköztetni fogjuk olyanokéval, akik más értékrendet vagy hitet képviselnek. Persze hülyeség volna letagadni, hogy az értékrend képviseletében is alaposan el lehet csúszni: elég felütni egy történelemkönyvet és áttanulmányozni hogyan próbálta az egyház tűzzel-vassal, karddal és fegyverrel képviselni az érdekeit az elmúlt évezredekben.

Ha most felvázolunk három pontot egy képzeletbeli skálán, mégpedig a "tolerancia - kritikus tolerancia - erőszak" címkékkel ellátva a markánsabb pólusokat, akkor véleményem szerint nekünk a kritikus tolerancia köré szerencsés csoportosulnunk, míg az európai trendek a tolerancia irányába kívánnak toborozni. Ennyiben a dolog hasonlít Sámson kontextusára, arra a világra, mely éppen azáltal puhult fel, hogy a zsidóság nem vállalta fel a saját értékrendjét, hanem hagyta magát beolvasztani a filiszteusok kohójába, ami végül akár létükben is fenyegethette volna őket. Talán a mai keresztényeket is jó lenne megtanítani a kritikus toleranciára, az egészséges, nem sértő, nem a másikat porig alázni kívánó vitastílusra, ami ugyanakkor mégis határozottan hangzik, tartást ad a hitünknek és nem engedi, hogy odatelepedjünk a kritikátlan tolerancia bálványa elé.

2016. augusztus 16., kedd

Posztmodern polihisztorok?

Valahogy elém keveredett Székely László egyik tanulmánya, melyben a világklasszisnak tartott Stephen W. Hawking egyik könyvét elemezgeti. Ennek kapcsán Székely arról lamentál, hogyan is lett a szinte popsztárnak és ikonnak tartott fizikusból már-már megbízható "metafizikus", akit széles népszerűsége révén sokan filozófiai-teológiai kérdésekben is mértékadónak tarthatnak. Hát vannak még ezermesterek? Szerintem nincsenek.

Stephen W. Hawking
Teológusként szoktam szembesülni azzal a nehézséggel, amikor emberek odajönnek hozzám és feltesznek valamilyen, sokszor jogos és izgalmas kérdést, láthatóan abban a hitben, hogy kapásból fogok tudni válaszolni rá. ("Neked ezt tudnod kell, hiszen ezt tanultad, nem?") Nos, az esetek egy részében csalódást kell okoznom, amit még fokozni is szoktam azzal, ha beismerem, hogy az adott szakterülethez nem igazán rendelkezem mély ismeretekkel. Igen nehéz megértetni az emberekkel, hogy mára a teológia is "szétdarabolódott", akár bármely más terület, és nincs olyan hozzáértő, aki teljes széltében-hosszában bármelyik szegmensét kellő alapossággal ismerné. Ugyanez a helyzet szinte bármely más területtel is: nyilván mindenhol van egy alapvető műveltségnek nevezhető kör, amivel az adott szakma művelője rendelkezik, de azon a körön túl már specializációk zajlanak. Az altatóorvos valószínűleg nem igazán rátermett fogász, ahogy a pszichiáter sem feltétlenül tud boncolni. Szakosodunk, tehát vagyunk. Így aztán ez elvezet ahhoz a mókás megállapításhoz, amellyel sokszor lehet találkozni a szakirodalomban: az igazán specialista szakember fókusza végül annyira leszűkül, hogy "szinte mindent fog tudni a csaknem semmiről".

Nos, ezzel a terjengős felvezetéssel csupán arra akartam utalni, hogy posztmodern világunkban alapvetően az a tendencia érvényesül, hogy az embernek egy adott szakmán belül is csak egy részterület jut, és az ezermesterek ideje ezért lejárt. Nincs ebben semmi szörnyűség, a tudományos fejlődéssel együtt járó fragmentálódásról beszélünk, amihez szabad és talán jó is alkalmazkodni.

Mégis, úgy tűnk hogy a popularitás egy szintje felett mintha az emberek szemet hunynának, amikor ennek az ellenkezője történik. Hawking fizikusi érdemeit én nem szeretném kritizálni - nemcsak azért, mert nevetséges volna részemről, hanem éppen az előbb mondottak fényében: nem az én területem. Ugyanakkor azt látom, hogy míg én nem szeretnék "beledumálni" más szakterületébe, ő és más természettudósok egyre inkább egyfajta határsértést követnek el, ami azonban mintha nem szúrná a publikum szemét. A fentebb emlegetett Székely László (aki egyébként az MTA Filozófiai Tanszékéhez tartozik tudományos főmunkatársként) egyenesen azt írja, hogy Hawking tudománynépszerűsítő slágerkönyve, Az idő rövid története a "természettudományos ateizmus reprezentánsa". Magyarul: Hawking - de nyugodtan mellétehetjük Dawkins, Krauss vagy Sagan neveit is - a természettudományos tudását nem pusztán a tudományos ismeretterjesztésre használja, hanem az ateizmus propagálására is. Mindez ráadásul nem "fű alatt", valamiféle ideológiai elmaszkolással történik, hogy a jámbor olvasók és a naiv közönség nehezebben ismerje fel. Sagan a Hawking-könyv előszavában a következőt írja:
"Ez a könyv egyszersmind Istenről is szól - vagy Isten nem-létéről"
Ezek  után meglehetősen ellentmondásos, hogy maga Hawking a könyv megjelenése előtt viszont nem egészen ezt hangsúlyozta saját írásáról:
"Egy fölsőbb lény létezésének kérdését teljesen nyitva hagytam."
A két, egymással szembenálló kijelentés közül valószínűleg Sagan előszava tartalmazza az igazságot. Ami azonban érdekesebb, hogy úgy tűnik, a népszerű fizikus masszívan teológiai területre tévedhetett. Székely úgy fogalmaz, hogy Hawking egész könyvéből következetesen árad az a meggyőződés, sőt egységes alapelv, hogy a természettudomány illetékes - mitöbb, a természettudomány az, amely illetékes - megmondani hogyan állnak a dolgok a metafizikai, filozófiai, teológiai kérdésekben. Ugyanezt láthatjuk Dawkinsnál, aki még egyfajta "valószínűségi skálát" is kitalált, mellyel Isten létezésének esélyét mérni próbálja. Visszaköszön ez egyébként Sagan műveiből vagy Krauss alkotásaiból is.

Hawking és az új ateizmus képviselői tehát egyfajta forgalommal szembehaladást valósítanak meg, amikor úgy vélik, hogy a természettudósok polihisztorok, és jogosultak arra, hogy filozófiai vagy teológiai kérdésekben kimondják a végső szót. Természetesen felcsillan ebben az a szemléletmód, amely még a felvilágosodás idején kapott erőre, hogy immáron nem a papok, teológusok vagy filozófusok jogosítványa az Istennel kapcsolatos dolgok kinyilvánítása: ezügyben véleményük szerint például a fizikusokhoz érdemes fordulni...

Ezzel a látásmóddal szerintem nemcsak az a baj, hogy alapvetően hamis (ami egyébként tetten érhető Hawking filozófiai állításainak tévedésein is - ezekbe itt és most nincs lehetőségem belemenni), hanem az is, hogy az említett urak népszerűsége miatt könnyű észrevétlenül lenyeletni az emberekkel. Stephen Hawking egy sztár, és egy sztárnak még azt is elhiszik, aminek semmi köze ahhoz, ami őt sztárrá tette. Így lesz "szakértője" egy altatóorvos az autószerelésnek, egy zöldséges a zeneelméletnek vagy éppen egy fizikus a teológiának. Ez pedig baj.

El kell persze ismerni, hogy a másik oldalon, azaz az egyház térfelén is történnek hasonló partizánakciók. Nekem az is ilyen, amikor Nagy Béla lelkész az evolúcióelméletről nyilatkozik rendíthetetlen magabiztossággal a nyilvánosság előtt, vagy valamilyen egyházi méltóság mondja meg a biztosat olyan kérdésekről, melyekről láthatóan semmit sem tud. Természetesen szólásszabadságban élünk és mindez nem azt jelenti, hogy akkor a száját sem nyithatja ki senki olyan kérdésekről, melyek nem a szakterületét érintik. Erről szó sincs! De mégis más egy tábortűz vagy egy üveg sör mellett értekezni életről, halálról, kvantumfluktuációról meg metafizikai problémákról, és megint más milliós pódiumon, a teljes nyilvánosság előtt állni, hátunk mögött a tudomány, mint intézményrendszer tekintélyével.

Az az érzésem, hogy lassan a posztmodern végére érünk és ami ezután következik, az lehetséges, hogy a "modern 2.0" nevet fogja kapni. A tudomány hatalmas tekintélyforrás, súlyos hivatkozási pont, amit mindenki fel szeretne használni, a saját hitét alátámasztandó. Csupán azt kívántam mondani, hogy legyünk figyelmesek: Dawkins, Hawking, Krauss, vagy éppen a mostanság népszerű DeGrasson nem pusztán színes-szagos, és egyébként stílusában sokszor elismerésre méltóan magas színvonalú tudománynépszerűsítő munkát végeznek, hanem annak farvizén bizony materializmust és ateizmust kevernek a koktélunkba. (Ezt persze Dawkinsról a legtöbben valószínűleg eddig is tudták.)

2016. augusztus 11., csütörtök

Születéstörténetek anatómiája - Jézus születése (1)

Bár messze még a karácsony, a Jézusról és az evangéliumról szóló sorozatomat szeretném tovább folytatni egy olyan témával, melyet előszeretettel kezdenek ki a szkeptikusok. Szó se róla, Jézus születéstörténetei valóban sok kérdést vetnek fel: egyszerre tűnnek mitikusnak és reálisnak, teológiai üzenetek hordozójának és történeti beszámolónak. Mennyből jönnek az angyalok, fényes csillag mutatja az utat, egy fiatal hölgy szűz és teherbe esik... Van itt rejtély bőven!

Ha az ember átlapozza a Krisztus születésével kapcsolatos irodalmat, általában kétféle hozzáállással találkozik: az egyik minden erejével bizonygatni akarja, hogy a születéstörténetek minden pici mozzanatát valós történeti beszámolónak kell érteni, míg a másik oldal teljesen mitikusnak és kitaláltnak gondolja az egészet. A helyzet olyannak tűnik, mintha a felek egymás ideológiai alapállására reagálnának: az egyik a divatos szkepticizmus ellenében, a másik a szerinte elvakult hitvédelemmel szemben határozza meg saját álláspontját. 

Az én kérdésem azonban alapvetően nem az, hogy kinek van igaza, hanem hogy mit tudhatunk az inkranációval kapcsolatos szövegekről? Mielőtt belemélyednék a problémába, azért két előzetes kijelentést mégis teszek. Az egyik, hogy elismerem a saját hiányosságaimat: inkább kérdéseim vannak, mintsem válaszaim. Igazán mélyen, egy alapos kutatás szintjén még nem foglalkoztam Jézus születésével, ennek egyik oka pedig minden bizonnyal az is lehet, hogy taszítanak a téma köré felépült kortárs folklorisztikus elemek. Meglehetősen kiver a hideg verejték, amikor az emberek "a kis Jézusról" vagy "Jézuskáról" beszélnek, aki ott feküdt a "jászolkában", anyuci és apuci pedig átölelte egymást a vibráló gyertyafényben. Értem én ezeket az aranyos képzeteket, de sokszor elég bugyutának és giccsesnek tartom, ráadásul úgy vélem elhomályosítják az inkarnáció valódi értelmét, sőt megpróbálják kiváltani valamiféle szirupos cukisággal. A kis Jézus nem volt ennyire rózsaszín! A másik megjegyzésem, hogy bár a szövegek köré valóban épülhetett egyfajta folklór, illetve a születéstörténetek leírói (csak Máté és Lukács evangéliumában olvasunk erről) teológiai koncepciók mentén dolgoztak, ezek szerintem mégis történeti beszámolók. Ezért a továbbiakban a kiindulópontom az lesz, hogy elvetem a Bultmann-féle mitologiátlanítási koncepciókat vagy a modern szkeptikusok álláspontját, akik egy az egyben kitalációnak tartják a Jézus születéséről szóló szakaszokat, ugyanakkor megpróbálok őszintén észrevenni olyan utalásokat, melyek a perikópák teológiai és nem történeti jellegére utalnak.

Hadd kezdjem azonban ezt az egész születés-dolgot sokkal messzebbről, mert a kutya egy része szerintem itt van elásva!

Ha nem a teológus, hanem a nem létező vallásfenomenológus beszélhetne belőlem, akkor valami olyasmit mondana, hogy a vallások, az ideológiák és a fordulópontokat elhozó nagy személyiségek születése köré mindig valamiféle csodás kontextust teremtettek az emberek. Krisna nem "csak úgy" jött a világra, hanem Visnu isten saját, kitépett fekete szőrszálából származik. Később édesanyja hasában már megnyugtatta a szüleit, hogy ne féljenek, majd világra jövetele után is csodás események történtek. Buddha születése köré masszív mítoszokat szőttek az évszázadok során, melyek egy része ráadásul igencsak hasonlít Jézus születésére. (Ezzel kapcsoltban érdemes lehet megjegyezni: reális esélye van annak, hogy a buddhista születéstörténetekre hatottak a keresztény apokrif gyermekségevangéliumok!) A helyzet nemcsak vallási személyiségeknél, de politikusoknál, nagy formátumú ősi uralkodóknál és hadvezéreknél is ugyanez. Nyilván van ebben egy olyan szándék, hogy látva bizonyos személyiségek nagyságát, az emberek magától értetődőnek vélték, ha valaki ilyen különleges, akkor már élete kezdetétől annak kellett lennie. Az erre való hajlandóság ráadásul nem feltétlenül veszett ki az ókorban. Az ember azt gondolná, hogy azért a 20. század racionalista légkörében már nem lehet élni azzal a lehetőséggel, hogy valakinek a születését felruházzuk egyfajta misztériummal. Pedig lehet. Így például Adolf Hitler születése köré is egyfajta titokzatos ködöt vontak a nemzetiszocialisták (noha családi háttere elvileg pontosan tudható volt), természetesen azzal a szándékkal, hogy az emberek a Nagy Vezért valamiféle misztikus, szinte már emberfeletti lénynek láthassák.

Ezek után érdemes belegondolni abba, hogy a Bibliában sem csak Jézus születése hordoz természetfeletti elemeket vagy egyfajta igazi különlegességet. El lehetne merengeni például Sámson születésén, aki esetében ugyancsak egyfajta angyali jelenésről olvasunk, vagy Mózes gyermekségénél is, aki mintegy isteni gondviselésnek köszönhetően menekült meg a haláltól. Utóbbi kapcsán ráadásul fontos felhozni az akkád király, Sarrukín legendáját, aki nagyjából ezer évvel Mózes előtt élt. Sarrukín születéstörténetében a következőt olvassuk:
"Enītum, anyám fogant engem, megszült engem titokban, sásból való kosárba helyezett, szurokkal zárta le (kosaram) fedelét, a folyóba vetett engem, mely nem lepett el, elsodort engem a folyó, Akkihoz, a vízmerítőhöz vitt, Akki, a vízmerítő, kiemelt, mikor vedrét alámerítette, Akki, a vízmerítő, fiává fogadott, felnevelt engem, Akki, a vízmerítő, bizony kertészévé tett engem."
A motívumok ugye ismerősnek tűnnek és parallelnek is Mózes történetével. Úgy tűnik, mintha a születéstörténeteknek létezne egyfajta csontváza vagy anatómiai kialakítása, mely nagyjából hasonló mintát követ, még ha nem is mindig, minden elem jelenik meg benne konzekvensen. Eszerint az adott személyiség világra jövetelét előre megjövendölik természetfeletti jelek kíséretében, a születés sokszor nem zajlik problémamentesen és utána is nehézségek merülnek fel, de transzcendens beavatkozásoknak köszönhetően ezek az akadályok végül megoldódnak.

Ez a vonalvezetés általában megtalálható sokféle ókori leírásban és nekem úgy tűnik, egyfajta sablonként szolgálhatott Máténak és Lukácsnak, hogy Jézus születése kapcsán valamilyen teológiai üzenetet fogalmazzanak meg. Hogy mi volt ez az üzenet (azon kívül, hogy Krisztus inkarnációját jelentették ki), erről majd a következő részben lesz szó.

2016. augusztus 7., vasárnap

A keresztény film feltámadása? (Risen)

Az elmúlt évek mozitermése alapján talán nem túl nagy merészség kijelenteni, hogy a vallás visszatért az amerikai álomgyár világába. Ez a visszatérés azonban igencsak felemásra sikeredett: sorra jönnek ki a sajnos meglehetősen gyenge vagy még annál is rosszabb keresztény tematikájú filmek, s bár a Risen a címével ellentétben nem támasztja fel a halva született produkciókat, mégis kifejezetten üde színfolt a rosszul sikerült alkotások folyamában..

Baj van. Pilátus alig végeztette ki, annak a bizonyos Názáretinek a holtteste máris eltűnt a sírból. Ami még rosszabb, hogy lelkes emberek terjesztik a pletykát, élve látták a halottat, pontosan úgy, ahogy a jövendölés azt előre megmondta. Csak néhány nap van a Császár érkezéséig, Júdeának pedig nem tenne jót egy újabb zavargás holmi kivégzett bűnöző köré épült vallási fanatizmus miatt. Pilátus tehát megbíz egy római tribunust (Joseph Fiennes), hogy bárhonnan is, de kerítse elő a holttestet, és ezzel állítsák vissza a nyugalmat a tartományban. Ám ahogy azt mindenki sejti, a szívós nyomozás ellenére a názáreti földi maradványai sehogy sem akarnak előkerülni...

Hosszasan elmorfondírozhatnánk azon, hogy a remek filmeket az átlagosaktól pontosan mi választja el. Egyszerre szubjektív és némileg objektív is a határvonal. A felejthetetlen produkciókban a mély szakmaiság és profizmus mellett ott vibrál az a fajta bizsergés, amit leírni nem, csak megérezni lehet. Én sem akarok ennél pontosabban fogalmazni. Csak annyit tudok, amit a közhely mond, hogy a működő filmek nem hagynak nekem választást, és szinte könyörtelenül magukba rántanak. Ha kívül maradok a film világán, akkor az nem volt jó film és pont.

Nos, a kis hazánkban sajnos be sem mutatott Risen esetében kissé zavarbaejtő a helyzet. Magába is ránt, meg nem is. A film valamiképpen úgy sikerült, hogy sebészi pontossággal egyensúlyozzon a felejthetetlent az átlagostól elválasztó határvonalon. Nem tudok róla dönteni. Vannak szekvenciák, elkapott percek, amikor a történet és vele a néző megérzi a fentebb említett bizsergést, és átlépi az átlagosság vonalát. Ilyenkor az ember kifejezetten erősnek érzi a filmet, de ezeket a jól megkomponált jeleneteket hamarosan váltja egy kis modorosság vagy túlságosan didaktikusnak ható megoldás. Ugyanez a helyzet a kivitelezéssel is: egyszerre nyújtja egy monumentális és korhű darab hitelességét, valamikor pedig az az érzésünk, hogy tulajdonképpen csak egy kisebb költségvetésű, rafináltan felturbózott tévéfilmet látunk.

A kettősség ellenére el kell ismernem, hogy alapvetően mégis tetszik ez az egész cirkusz, ami Jézus eltűnt teste köré kerekedik. Ráadásul úgy tud hű maradni a Szentíráshoz, hogy közben a kételkedő ember szemszögéből néz az eseményekre. Megnyerő Fiennes játéka, aki hitelesen áll az őszintén válaszokat kereső római tribunus szerepében. Kicsit olyan a karaktere, mint egy mai szkeptikusé, aki eleve ostobaságnak véli egy halott feltámadását, és mindent meg is tesz, hogy igazolja ezt a meggyőződését - közben pedig fel sem merül benne a lehetőség, hogy akár tévedhet is. Végre Pilátus (Peter Firth) is megkapja az őt megillető helyet: nem a szerencsétlen kisember pozíciójában látjuk, aki rossz időben volt rossz helyen, hanem olyannak, ahogyan a történelmi forrásokból felsejlik. Tenyérbemászó, irritáló és rosszindulatú, aki félti a saját irháját, a körzet nyugalmát is valójában önmaga megóvásáért szorgalmazza. Jézus tanítványai pedig nem az ősegyház szupersztárjai, szentséggel teli ikonok, hanem egyszerű, kérdésekkel teli átlagemberek, akik ugyan képtelenek felfogni hogyan élhet Mesterük, de egyre jobban átadják magukat annak a ténynek, hogy a feltámadás valóban megtörtént. 

Reynolds filmje tényleg jobb lett, mint az elmúlt évek keresztény témájú mozijai. Tegyük persze hozzá újra, hogy egy gyenge mezőnyben magasodik valamennyivel a többiek fölé. Ha a régen volt klasszikusokhoz hasonlítjuk, természetesen már nem állja ki a próbát. Ettől függetlenül igenis nézhető darab, főként azoknak, akik jól ismerik Jézus feltámadásának bibliai leírását, és azt is tudják hogyan vezetett az a kereszténység megalakulásához. Ugyancsak erénye a filmnek, hogy az egyház kezdeteit övező, mélyülő hitet és lelkesedést is jól bemutatja. Nézőként is megérezzük, mitől volt a kereszténység megállíthatatlan, hogyan volt képes egyszerű halászemberekre épülve megkerülhetetlen tényezővé válni. "Ha elmondod hol a test, szabad vagy!" - ígéri a tribunus az egyik kihallgatásra előráncigált tanítványnak, aki mosolyogva csak ennyit válaszol: "Én már most is az vagyok". 

És valóban: ezzel csak egyetérteni tudok.

2016. augusztus 3., szerda

Jahve Tanúi... - Isten háborúi (6)

A kereszténységgel ismerkedő fiatalként számos olyan könyv került a kezembe, melyek újra és újra felhívták a figyelmemet arra, hogy a Biblia bámulatosan egységes könyv, noha évszázadok alatt számos szerző írta. Ez az egységesség - olvastam a könyvekben - egyértelmű bizonyíték a szöveg isteni mivolta mellett. Az évek során persze rájöttem, hogy ez az egyébként jóindulatú hitbuzgalomból elkövetett érvelés gyenge lábakon áll. A Biblia és különösen is az Ószövetség korántsem nyújt egységes képet - és ez talán hasznunkra is lehet, amikor az ószövetségi vérengzések kapcsán felmerülő kérdésekről vitatkozunk.

A Szentírás vaskos könyvként pihen az ember kezében, melyet apró betűkkel szedtek sűrű és tömött sorokban. Ránézünk és nem egy tekercshalmot látunk, hanem egyetlen könyvet. Bár beszélünk Ó- és Újszövetségről, a kereszténység első pillanataitól megjelent a törekvés, hogy a Biblia két nagy részét megpróbálják számos szálon összekötni egymással. A túlzottan allegorikus írásértelmezés mögött sokszor az a szándék húzódott meg, hogy az ószövetségi perikópákba valamiképpen "belelássák" az újszövetségi szakaszokat (így lett például Noé bárkájának ajtaja jelképesen a Jézus oldalába ütött dárda okozta seb). A törekvés célja világos: nem kell a Biblia két nagy felét nagyon külön kezelni, sőt inkább érdemes együtt látni őket, mert egyetlen Nagy Történetet mesélnek el. Nos, mindezzel alapvetően nem is lenne probléma, hiszen való igaz, hogy az Ó- és Újszövetség összetartoznak, s ahogy Augustinus unalomig ismert mondása jól kifejezi: "az Új az Óban el van rejtve, az Ó az Újban fel van tárva". A Biblia sok szempontból valóban egységes, kerek egész, egyetlen Írás, és aki nem teljesen ostoba, az minden bizonnyal ezt is gondolja.

Mégis, ez a kép képes feledhetővé tenni a nyilvánvaló tényt, hogy a globális üdvtörténeti mondanivaló ellenére mégsem egyetlen könyvről, és nem is annak két nagy részéről, hanem igazából egy számos szöveghagyományból kialakult iratgyűjteményről van szó. Teológiai közhely, hogy a Szentírás nem egyszerűen csak Ószövetségből vagy Újszövetségből áll, hanem könyvek sorozatából, ráadásul a kutatások alapján az is meglehetősen nyilvánvalónak látszik, hogy az egyes könyvek is tartalmazhatnak több forrást, áteshettek redakción, utólagos szerkesztői munkán.

Miért fontos ez az egész, sokaknak talán pofonegyszerűnek tűnő gondolatmenet?

Én úgy látom azért, mert amikor arról beszélünk, hogy az ószövetségi történetek milyen kegyetlenül véresek tudnak lenni, és nem értjük Isten hogyan adhatott parancsot a különféle népirtásokra, akkor a vitában szinte magától értetődően abból az alaphelyzetből közelítünk a kérdéshez, hogy az Ószövetség egységes képet sugall Istenről. Ez okozza az értetlenséget. Egyszerűen ahhoz vagyunk szoktatva, amihez én is voltam fiatalabb koromban a fent említett könyvek révén: hogy rácsodálkozzunk a Biblia tökéletesen egységes mivoltára. 

A helyzet azonban az, hogy az Ószövetség nem tűnik egységesnek. És ahogy a szövegek valószínűleg több forrásból származnak, úgy az általuk közvetített istenkép magától értetődően ugyancsak nem lesz egységes. Itt most nem pusztán a szövegek keletkezési körülményeire, a különféle forráselméletekre és a redakciót érintő kérdésekre gondolok. Az Ószövetség mondanivalója és istenképe az, ami nem homogén. Míg az Újszövetségben Jézus karaktere azért többnyire konzekvensen ugyanolyan, és nem véletlenül társítunk személyéhez inkább pozitív fogalmakat, mint például az irgalom, a megbocsátás, a gyógyulás és a helyreállítás, addig az ószövetségi istenképnél korántsem ennyire magától értetődő a helyzet. Fel tudunk ott sorolni szívet melengető és az ereinkben a vért is megfagyasztó jellemvonásokat egyaránt. Igen, tudom az ellenérveket, hogy Jézus is képes volt a dühre, korbácsot ragadott vagy fügefát átkozott, mégis ezek az erőszakosabbnak nevezhető epizódok tűnnek kivételesnek, és még együttesen sem okoznak repedést az irgalmas és szerető Krisztus-képen, ami az  evangéliumi  textusokból megjelenhet előttünk. Ugyanez igaz az egyébként kemény és a történelmi emlékek szerint nehéz természetű Pál apostolra. Az ő hangja minden határozottság és érdesség ellenére is tele van irgalommal, az emberek megmentése iránti szenvedéllyel.

Az ószövetségi istenképnél szerintem nagyban más a helyzet. Persze itt is lehet "mindkét oldalról" bemutatni képeket: Jahve irgalmassága és haragja, szerető jelenléte és emberpusztító dühe egyaránt előrángatható. Csakhogy egyik javára sem billen a mérleg nyelve olyan egyértelműen, mint Krisztusnál. Inkább mintha különféle felvillanó fotókat látnánk, melyek valahogyan mind Jahvera vonatkoznak, ám ennek ellenére nehezen egyeztethetők össze egymással. Csak egy példa: Jahve valamikor a Föld igaz bírája, aki a végsőkig elmegy az ártatlanok megmentésében (lásd Ábrahám alkudozását Sodoma és Gomora felett), máskor pedig válogatás nélkül halomra ölet olyanokat, akik konkrétan semmit sem tettek ellene (lásd az amálekiták kiirtását Sámuel könyvében). Valamikor keményen lehet vitatkozni Vele, és még el is ismeri a metsző szavakat, máskor azonban ellentmondást nem tűrő engedelmességet követel. Egyszer még Izrael ellenségeinek is egységesen kegyelmez, másszor egész népek likvidálására ad parancsot. Szókimondó leszek: ezek a jellemvonások előfordulhatnak, de nehezen férnek meg egyetlen épp személyiségen belül. Az nem lehet, hogy valaki az ártatlanok védelmezője és ugyanakkor azok pusztítója is egy személyben. Nem ismerünk olyat, aki Nobel-béke díjjal a kezében öleti a népet. A kontraszt olyan nagyra képes nőni bizonyos jellemvonások tekintetében, hogy nehéz elképzelni, egyszerre egyazon személyiségre igazak lehetnek. Ez a feszültség vezet azután a jogos kérdésekhez, hogy mihez kezdjünk az ilyesféle diverzitással, mely a szövegből következik.

Nem is véletlen, hogy erre a diszharmóniára az ószövetségi teológiában is felfigyeltek. Az általam sokat idézett Brueggemann például úgy vélekedik, hogy az Ószövetségben többféle hang szólal meg, többféle tanúskodás és álláspont él egymás mellett ugyanarról a személyről, azaz Istenről. A bibliai szerzők Jahve Tanúi voltak, és mindegyikük másmilyen istenképet festett le, azaz másként tanúskodott, hogy kifejezze teológiai üzenetét. Az ószövetségi istenkép szövegpluralizmuson is nyugszik, azaz a különféle, némely pontokon önmagával is vitatkozó felfogások egymás mellett megélő halmazán. Aki ismeri a zsidók egyébként is tépelődő stílusát, nem fog csodálkozni ezen. Az Ószövetség nem egyetlen, egységes és homogén tanúskodás arról, hogy kicsoda Jahve, hanem nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy különféle szemszögből megfogalmazott "tanúskodás-csomagok", amelyek némely ponton nincsenek átfedésben egymással. Nem lehet, hogy ezért látjuk Istent egyszer olyannak, mint aki a kardját vérrel részegíti meg, másszor pedig még Izrael ellenségeinek állatait is félti? Nem történhet meg, hogy mivel az ószövetségi szövegek különféle módon mutatnak be különféle istenképeket, ezért érzünk feszültséget az Újszövetség ehhez képest sokkal letisztultabb istenképéhez?

Meglehetősen érdekes javaslatot fogalmaz meg Derek Flood igencsak olvasmányos, "Disarming Scripture" című könyvében. Amire felhívja a figyelmet, az tulajdonképpen köztudott és általános dolog: hogy az Ószövetség egészét az újszövetségi elvek szerint kell értelmezni. Vajon hogyan kezelte ezt a szövegdiverzitást Jézus és Pál, akik az Újszövetség legmeghatározóbb figurái? Hogyan olvasták ők az Ószövetséget? Erről a sorozatom utolsó részében lesz szó.