Felszíni sérülés

Kép innen

Adásunkat megszakítjuk, hölgyek és urak, fiúk és lányok: fordulóponthoz érkezett a magyar filmgyártás. A hitgyüli maffiafilmet(!) forgatott Szeretetnepper címmel. Mivel a magyar keresztény filmezés nem létezik, a puszta ténynek is illene örülni, hogy valaki időt és energiát fordít egy ilyen alkotás létrehozására. Nem örülök. (Figyelem! Spoileres írás következik! Csak az olvassa, akit nem zavar ha a film cselekményét megismeri!)

Megírta a Hetek: igazi filmkülönlegességgel van dolgunk, mégpedig több szempontból. A Szeretetnepper ugyanis vulgaritás és pornográfia nélkül képes "erős hitelességgel bemutatni" a hazai alvilágot. Oldjuk meg saruinkat és hajtsunk fejet: ilyesmire eddig valóban senki nem volt képes. Csakugyan erősen hitelesnek tűnik egy olyan mozi, ami az alvilágot vulgaritás és szexualitás nélkül mutatja be. (A hülye amerikai filmesek mit sem tudnak erről, szóval ott még káromkodnak és prostikat is futtatnak néha a buta gengszterek). Filmtörténeti események peregnek a szemünk előtt, hiszen a dolog pont olyan, mint második világháborús eposzt forgatni fegyverropogás és vér nélkül. Mindenképpen unikális a maga nemében.

Node ne akadjunk fenn ezen az apróságon, amikor fennakadhatunk egy másikon is. A lap szerint a Szeretetnepper ugyanis rendelkezik egy ugyancsak egyedi, soha nem látott tulajdonsággal: a történetben a jó szereplő feláldozza magát a rosszért, az ártatlan vére folyik a bűnösért. Ez már a második alkalom, amikor kihúzzuk magunkat és elismerően csettintünk a végletekig csiszolt forgatókönyv miatt, hiszen a mozi világában még csak hasonló esetről sem tudunk. Keresztény filmben az "ártatlant adni a bűnösért" pedig feltétlenül meglepő fordulat!

A film története egy testvérpárról szól, egyikük maffiavezér, másikuk lelkész. Szerencsére a készítők gondoltak arra, hogy a film nézői képtelenek különbséget tenni jó és rossz között, ezért a karakterek egydimenziósak és laposak, mint a polip feneke. Rántsuk le a leplet, áruljuk el melyiküket honnan lehet felismerni: a maffiavezér bunkón beszél, bunkón viselkedik, és minden gesztusa bunkó. Még véletlenül sem tesz semmi pozitívat - azokkal sem, akik a saját köreihez tartoznak. A lelkész pedig csupa önzetlenség, lemondás és tisztelet. El sem hinnénk neki, ha kiderülne, képes hibát elkövetni: azon a ponton odaveszne az életszerűség és a Gesztesi Károly színművészünk szerinti "magyar valóság", amit ez a film állítólag bemutat. Az életszerűséget pedig az olyan mondatok, mint az "Ön munkájáról már nagyon sokat hallottam" vagy , "Miért kell nekem mindig utánatok takarítani?" tovább fokozzák.

Némileg ugyan érthetetlen, hogy a film végén - kiszámíthatatlan fordulat következik! - Jézushoz megtérő maffiavezér boldogan éli életét és friss lelkiismerete nem vezeti el addig, hogy előéletéért vállalva a felelősséget feladja magát (miközben ártatlan bátyját miatta kivégzik), de az életszerűségbe ez még nyilván belefért a készítőknek. Akik közül az operatőr, a zeneszerző és a vágó egyébként valóban jó munkát végzett.

Sokat sírdogáltunk már arról, hogy a keresztény filmek milyen didaktikusak, vérszegények és klisészerűek. Nekem már nincs kedvem felrakni ezt a régi lemezt. Mindenesetre ameddig hívő körökben képtelenek vagyunk megszabadulni attól a szubkultúránkat szorongató mítosztól, miszerint a "keresztény film" a szereplők megtérésétől, a Biblia és Jézus direkt emlegetésétől és az egyházi vonatkozásoktól lesz keresztény, addig nem látom esélyét a változásnak. Nem baj, jöhetnek a kövekből fiak: majd a világ csinál olyan filmeket, amik általunk is vallott értékeket népszerűsítenek.

(A filmet megtekintheted ezen az oldalon.)

Tovább

Nem hívők - hívő vonásokkal

Minden keresztény tudja, hogy mit jelent a "szent" kifejezés. Elsősorban az elválasztott, Isten céljaira fenntartott tárgyak, emberek, dolgok gyűjtőfogalmaként használjuk, másodsorban pedig a tisztaság képe juthat eszünkbe róla. A vallástudomány azonban teljesen másképp kezeli a szentet, ezzel kapcsolatban pedig egy érdekes jelenségre szeretném felhívni a figyelmet.

A világ a vallásos ember számára két alapvető részből áll: szentből és profánból. Számára a szent tökéletesen különbözőnek bizonyul a profántól, egészen más minőség, még akkor is, ha egyébként a profán világ része. Mondok egy példát: vannak kultuszok, melyekben egy adott kő vagy egy adott fa szentnek számít: ezeket nem mint követ vagy mint fát tisztelik, hanem azt a hierophániát (megnyilvánulást) vélik felfedezni bennük, ami "szentté teszi őket" számukra. Ettől a kő még kő marad, a fa pedig fa. Profán nézőpontból a "szent kő" semmiben nem különbözik a többi kőtől. Anyagában, formájában is lehet pont ugyanolyan.

Nem akarok itt részletesen belemenni a könyvtárnyi irodalmat megtöltő vallástudományi eszmefuttatásba a szent képzeteiről, megnyilatkozási módjairól és formáiról, de annyit tényként mindenesetre elkönyvelhetünk, hogy az emberiség eddigi történelme alapvetően arra a gondolkodásmódra épült, miszerint a világ szent és profán részekből tevődik össze. Aki hisz, annak számára a tér nem homogén: vannak olyan részei, melyek minőségileg különböznek a többitől. Jó példa erre, amikor Isten ezt mondta Mózesnek:

"Ne jöjj ide közel, vedd le a te sarudat lábaidról, mert a föld, melyen állsz, szent föld." (2Mózes 3:5)

Minden vallásban létezik szent tér, olyan hely, ahol a szent megnyilatkozik, kifejezi magát. Ez az adott vallás követője számára lehet egy kődarab vagy éppen a Sínai hegy, de akár a Kába-kő is. Ehhez hasonlóan van szent idő is, ami minőségileg más a többi időponthoz képest: gondolhatunk itt a vallási ünnepekre, mint a ramadán az iszlámban, vagy éppen pünkösd a kereszténységben. Egyszóval és nagyon röviden: a vallásos ember a szent légkörében él, számára a tér és az idő nem homogén.

Ha azt mondanánk egy nem hívőnek, hogy a fenti értelemben kétféle tér és kétféle idő létezik, valószínűleg  azt válaszolná, csak nekünk, mert ő nem foglalkozik ilyen marhaságokkal, különben is nem hisz, tehát nem tesz különbséget. Pedig valószínűleg tesz.

Az érdekesség az, hogy a nem hívő ember is - bármennyire ateistának tartja magát - részese ennek a "szent és profán" élménynek. Nem igazán vannak olyanok, akik tökéletesen profán világban élnek. Még aki teljesen tagadja mindenféle szent létezését, vagy a természetfeletti gondolata ellen fordul, az sem vetkőzheti le teljesen ezt a fajta gondolkodásmódot. Ahogy Mircea Eliade, a kiváló vallástudós írja: még a legnagyobb mértékben deszakralizált (szentség nélküli) létezésben is megmutatkoznak a világ vallási értékelésének nyomai.

Egy nem hívő számára is vannak "szent terek", melyeket megkülönböztet a többitől: minden bizonnyal ilyen saját otthona (noha pusztán anyagában az is csak egy épület a többi között), vagy például egy olyan hely, amihez egy bizonyos élmény köti. A teljesen vallástalan számára ezek a terek is megőrzik egyedülállóságukat. Kitalálható, hogy ehhez hasonlóan létezik a szent idő élménye: nyilván egy ateista is megkülönböztet olyan dátumokat, eseményeket, melyek kiemelkednek számára a többi közül.

Ez a fajta "kriptovallásos" viselkedés szerintem jól mutatja, hogy az ember alapvetően "behuzalozott" a vallásos gondolkodásmódra. Létezésünk, kultúránk, gondolkodásmódunk közös része, hogy keressük az ilyesféle válaszokat. Ezért nem hiszek abban a világban, ami annyira "felvilágosult", hogy a vallási értékeket ki akarja tolni a képből. Ahhoz saját gyökerünket kellene kitépni, amivel együtt mi magunk is elpusztulnánk.

Tovább

Strukturálódni démoni?

Van egy elképzelés, miszerint a keresztények akkor járnak jól, ha minél lazább és oldottabb csoportok létrehozására törekszenek. Igazán krisztusi légkör csak ilyen helyen lehetséges. Deklaráltan kimondva nem, de kellőképpen körülírva megjelenik ennek ellenkezője is: a hierarchia és a rangsor szerint felépülő intézményes egyház nem jó, kerülendő, tehát mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ne alakuljon ki. Ezt a kettősséget jól reprezentálja a blogomban korábban már említett Frank Viola irányvonal.

Kép innen

Vajon tényleg az a természetes, ha az emberek laza és kötetlen kapcsolatokban találkoznak egymással?

Bármennyire is fájhat a válasz sokaknak, de valószínűleg nem. Ez az, ami már Pál idejében sem működött. Az ő leveleit és az Apostolok Cselekedeteit olvasva felfedezhető, hogy az intézményes egyház csírái igen rövid időn belül megjelentek. Valahogy úgy tűnik, mintha a laza és kötetlen, mondhatni kissé szervezetlen egyházi struktúra a növekedés folyamán egyre inkább háttérbe szorult volna és az irány önkéntelenül a szervezett felépítés felé mozdult el.

Vitatéma lehet, hogy ez jó vagy sem. Mindenesetre - más emberi jelenségek alapján is - úgy tűnik, teljesen spontán. Egy szociológiai kísérletben táborozó gyerekeket két csoportra osztottak és versenyfeladatokat adtak nekik. Nagyjából 1 órán belül, vagyis igen rövid idő alatt megjelent a rangsor és kialakult a csoportok identifikációja. A csoportok elnevezték magukat, csoportszimbólumokat kezdtek használni, ellentétek jelentek meg a két csoport között, amiket a kísérlet vezetői igyekeztek csökkenteni - sikertelenül. Az ellentétek csak akkor csökkentek, amikor a két csoport közös, sikeres feladatot oldott meg.

Mindebből kiderült, hogy a rangsor és csoport kialakításának készsége rendkívül erős emberi jellegzetesség. Minden különös ráhatás, ösztönzés nélkül, spontán módon is kialakul. Nem kell felszólítani, motiválni senkit: az ember csoportba szerveződbe formát akar adni a csoportjának, feltételeket határoz meg, imidzset épít, mégpedig kényszer nélkül, természetes módon.

Persze kár volna túlzásba esni és azt mondani, hogy a lehetetlenül bürokratikus, végletekig hierarchiába szervezett keresztény egyház lenne a legtermészetesebb. Nyilván nem az. Szenvedünk attól is éppen eleget. Ez viszont nem jelenti, hogy a tökéletesen laza, spontánnak nevezett forma lenne az ideális. Sejthető, hogy a nehezen megtalálható egyensúly valahol a szabályokkal szervezetten működő és őszinte szabadságon, érzelmeken is alapuló közösségi felépítésben rejlik. Mindezt csak azért írom le, mert ma egyre erősödő divatnak tűnik kisegyházi körökben, hogy elvessünk mindenféle rangsort és szervezettséget, arra hivatkozva, hogy az megöli a spontaneitást. Nos, úgy tűnik, az ember éppenhogy spontán módon arra törekszik, hogy jól szervezett és rangsor szerinti csoportokat hozzon létre. A spontaneitás nem a lazaság, hanem a struktúrák kialakítása felé mutat.

Tovább

Másodsorban... de nem az utolsóban!

Mindenki, aki szereti olvasni és tanulmányozni a Bibliát, hallott már arról, hogy a protestáns és a katolikus verziók között eltérések vannak. Közismert tény, hogy a katolikus Bibliában olyan könyvek is megtalálhatók, amik nem kerültek bele a zsidó Szentírásba. Ebben a most induló rovatban kifejezetten ezekkel az írásokkal szeretnék foglalkozni - szerintem nagyon érdekesek.

A katolikus Biblia "plusz könyveit" a deuterokanonikus jelzővel illetik, ami magyarul "másodsorban kanonikusat" jelent. Már maga a név is mutatja, hogy ezek az írások kimaradtak az eredeti ószövetségi kánonból, illetve annak 24 könyvben megállapított sorozatából. Többségük i.e. 300 és i.u. 70 között keletkezett, elbeszéléseket, történelmi adalékokat, bölcsességi könyveket tartalmaznak. A következő könyvekről van szó:

• Tóbiás könyve
• Judit könyve
• Eszter könyve kiegészítései
• Bölcsesség könyve
• Sírák fiának könyve
• Báruk könyve
• Dániel könyve kiegészítései
• Makkabeusok 1. és 2. könyve

Vannak keresztények, akik egyenesen irtóznak ezektől a könyvektől és szerintem szélsőséges magatartást tanúsítanak: mivel nem kanonikusak, ezért egy az egyben elvetik őket és úgy gondolják, elfogadásuk jól illusztrálja a katolikus egyház szellemi színvonalát. Nem kívánok késhegyre menő, katolikusgyűlölő vitát gerjeszteni: ennek a rovatnak nem a katolikus egyház bírálata lesz a célja. A magam részéről sok értéket és maradandó elemet találok ezekben a könyvekben. Azért, mert tartalmukban és keletkezéstörténetükben hibák vagy dogmatikailag elmarasztalható részek vannak, nem szükséges teljes egészében kidobni őket az ablakon. Már csak azért sem, mert szerzőik hozzánk képest időben közelebb éltek és ennél fogva talán jobban meg is értették azt a világot, amelyben a Biblia keletkezett (inkább, mint számos mai sikerkönyv szerzői, akiknek viszont kritikátlanul olvassák a műveit). Vagyis a deuterokanonikus könyvek ismerete hozzájárulhat a kanonikus Biblia és világa feltárásához. Nyilván nem véletlen, hogy az első keresztények - akik számára a legelérhetőbb Szentírás a görög Septuaginta volt - mélyen ismerték ezeket a könyveket.

A mai felekezetek megítélése abszolút nem egységes. Tudni kell, hogy a IV. században Jeromos fordította latinra a Bibliát (ami Vulgata néven máig a katolikus egyház alapműve), ő pedig meggyőződéssel hitt abban, hogy csak a héber szöveg lehet hiteles. Ezért kihagyta a deuterokanonikus könyveket a fordításából, döntését a katolikus egyház viszont nem fogadta el és beemelte a kimaradt írásokat a Vulgatába. A protestáns reformátorok az elvetés mellett döntöttek (meglepő módon azonban Luther fordításában az Ószövetség után csatolva az összes deuterokanonikus könyv szerepel), míg a keleti ortodoxok mindig is Szentírásnak tekintették őket.

Kíváncsi lennék, hogy nektek milyen a viszonyotok ezekhez a művekhez. Szeretitek őket vagy kerülitek? Néhanapján levesztek a polcról egy katolikus Bibliát, rendszeresen olvassátok (esetleg használjátok) vagy elutasítjátok? Van esetleg valaki, aki istentiszteleten, igehirdetésben vagy bármilyen szolgálatban használta őket?

Tovább

"Nincs kis bűn, nincs nagy bűn"

Azt hiszem ez a legenda eddig még nem szerepelt a blogban. Pedig nagyon is létező és időről-időre bele szoktam futni. Egyes keresztények valódi meggyőződéssel állítják, hogy Isten a bűnök között nem tesz különbséget. "Nincs kis vagy nagy bűn" - hangzik a szlogen, ami egyáltalán nem igaz és felületességről tanúskodik.

Amikor közszájon forgó tévedések jutnak el az ember füléig, bizonyos mértékben kíváncsi arra honnan eredhetnek és kiindulópontjuknál mennyire egyeztek meg jelen verziójukkal. A "kis bűn-nagy bűn" egybemosásával kapcsolatos kijelentés valószínűleg abból az elgondolásból indulhatott, hogy az ember súlyos vagy kevésbé súlyos bűn miatt is elkárhozhat - ebben a tekintetben, vagyis a végeredmény szempontjából nem érdemes különbséget tenni a bűnök között. Szerintem ez az elképzelés "fejlődött tovább" addig, hogy némelyek bagatellizálni kezdték a kérdést, mondván igazából nincs is különbség bűn és bűn között. Ha ilyen emberrel találkozom, mindig visszakérdezek: komolyan gondolja, hogy a falusi tyúktolvajt, aki mondjuk éhségét csillapítandóan lop, Isten abszolút egy kalapba teszi például egy diktátorral, aki emberiségellenes bűnöket követ el? Tényleg pontosan egyformának lát két embert, akik közül az egyik másolt DVD-ről telepít Windowst, míg a másik szórakozásból gyerekeket gyilkol? Remélem nem. A bűnök között ugyanis van különbség - furcsa volna, ha nem lenne.

Azt már az Ószövetségben látjuk, hogy a különféle bűnök nem estek azonos megítélés alá és jóvátételük sem volt ugyanaz. Ennek mikéntjéről, a büntetés mértékéről sokat lehet olvasni, aki kíváncsi rájuk, lapozgassa a Pentateuchost. Említsük meg a dolog másik oldalát is: az Újszövetség - például a mínák példázatában - a jutalmazás eltéréséről is beszél. Logikus, hogy ahogy a büntetés, úgy a jutalom sem egységes Istennél.

Miért mossák egybe némelyek mégis a dolgokat? Azt hiszem ebben sokszor az játszik főszerepet, hogy ők maguk sárosak valamiben: minél súlyosabb hibát vét az ember, annál nagyobb fájdalom elismernie. Ilyenkor jól jöhet azzal takarózni, hogy Isten tulajdonképpen nem tesz különbséget a bűnök között. "Nincs kis vagy nagy bűn" - hangzik el a mondat, ami egy ilyen szituációban valójában azt jelenti: "Nem vagyok én rosszabb, mint más, Isten szemszögéből nézve nem követtem el súlyosabb bűnt, mint a másik ember". Ugyancsak indok lehet az igazságosság elve: Isten nem személyválogató, mindenkit ugyanúgy kezel, vagyis a bűn az bűn, nem kell ezt tovább cifrázni. Végül pedig sokkal egyszerűbb kétpólusú világban élni és eligazodni, ahol van fekete (az összes bűn) és van fehér (jutalom), a dolgok így átláthatóbbak és kevésbé fárasztók lesznek.

Kivételesen hadd írjak le ide egy kis anekdotát az iszlám világából - merthogy az "isteni igazságosság" fogalmáról nem csak nekünk, keresztényeknek vannak gondolataink. Arra már más vallás követői is rájöttek, hogy az egyforma ítélet és jutalmazás nem lehet elfogadható. Az egyik iszlám legenda arról szól, hogy három igazhívő elmegy Harun Al Rasidhoz:
- Mi hárman kókuszdiót termesztünk. Idén nagyszerű volt a termés. Mégis félünk, hogy összeveszünk az osztozkodáskor. Ezért kérünk, hogy te oszd el közöttünk a termést, de olyan igazságosan, mintha Allah tenné!
Ekkor a kalifa egyiküknek ad két diót, a másiknak semmit, az összes többit a harmadiknak adja. Kétségbeesetten tiltakoznak:
- Mi nem így gondoltuk! Egyformán oszd el!
- Egyformán? Úgy is lehet. Csak ti Allah igazságosságáról beszéltetek. Az egyformaság nem az Isten igazságossága, hanem a szolgáké.

Tovább

Szent kockák

Úrím és tummím

A keresztény nem lottózik, nem rulettezik és nem foglalkozik semmiféle szerencsejátékkal. Élete nem a szerencse és a különféle kockák, kártyák, golyók kezében van, hanem Istenében. Általános álláspont tehát, hogy az ilyesféle időtöltésből jobb kimaradni, de mivel indokoljuk, hogy egy lottószelvény kitöltése is bűn?

Mindenki tudja, hogy a Biblia számos esetben ír a sorsvetés gyakorlatáról, ami teljesen megszokott eljárás volt az ókori népek között. A sorsvetést egészen az Újszövetségig használták a zsidók, utolsó alkalommal Mátyás apostol megválasztásakor olvashatunk róla (Csel 1:26). Az ószövetségi papság ruházatában kerül elő egy érdekes kis holmi: a hósan, ami zsebszerű kialakítású eleme volt a ruhának, a zsebben pedig a szent sorsvetés kockái lapultak, azaz az úrím és tummím nevű kövek. Az úrím jelentése leginkább fény, talán a bűnt leleplező világosság értelmében, míg a tummím a tökéletességet és ártatlanságot jelképezte.

Nos, pontosan nem tudni hogyan használták sorsvetés során ezeket a kövecskéket, mindenesetre leginkább igen/nem típusú kérdések eldöntésére alkalmazták. Az alapelv természetesen az volt, hogy nem létezik véletlen, hanem minden döntés hátterében és kimenetelében isteni kéz nyomát kell felfedezni. Ahogy maga a Biblia írja:

"Az ember végzi a sorsvetést, de mindig az ÚRtól való a döntés." (Példabeszédek 16:33)

Sorsvetéssel igen komoly dolgokról is döntést hoztak az ókorban: földterületeket osztottak így szét, életről és halálról foglaltak állást, sőt ahogy fentebb írtam, apostol is ezen a módon lett Mátyásból. Jónást azonban sorsvetés után dobták ki a hajóból a háborgó tengerbe, ahogy Jézus köntösére is sorsot vetettek.

Egyszóval úgy tűnik, kockázni nem is annyira istentelen tevékenység? Ha emberéletekről döntöttek abban a meggyőződésben, hogy a sorsvetés mögött Isten áll, miért lenne olyan nagy hiba kitölteni manapság egy lottószelvényt?

A magyarázat szerint a szerencsejátékok alapvető célja nem igazán szellemi, hanem anyagi jellegű: tulajdonképpen a gyors és egyszerű meggazdagodás ígéretét lobogtatják a játékos szeme előtt, ami viszont már elég messze áll a Biblia szellemiségétől. Senki nem azért lottózik, mert Isten akaratát kutatja, hanem mert pénzt akar nyerni, méghozzá a lehető legtöbbet, ez teljesen nyilvánvaló. Szerintem nem is maga a játék a probléma, hanem az a gondolat, ami mögötte áll és ami bizony súlyos függőséget is képes kialakítani.

A szerencsejáték krónikus változata ugyanis a viselkedési addikciók körébe tartozik, vagyis egyfajta belső kényszerből fakadó cselekmény, amikor a játékos rosszul ítéli meg a kockázatokat és képtelen abbahagyni a játékot. Persze itt is vannak fokozatok. A rekreációs játékos csak kevés pénzt fektet a játékba, kontrollálja magát és viszonylag ritkán fordul szerencsejátékhoz. A problémás játékos már olyan áldozatokat is képes hozni, ami károsítja személyes életkörülményeit, de adott esetben még képes leállni. A patológiás eset már súlyos: ezen a ponton már a szerencsejáték uralja a játékost és nem fordítva. Növekszenek az anyagi problémák, a kívánt izgalom eléréséhez pedig egyre nagyobb áldozatokat kell meghoznia, ami gyakran eladósodáshoz vezet.

Nyilvánvaló, ha egy keresztény kitölt egy lottószelvényt, nem fog a pokolba kerülni és nem lesz belőle patológiás eset sem. A legtöbb lottózó valószínűleg rekreációs fázisban állhat. Hülyeség lenne túlzásba esni, kár lenne azonban elhallgatni a dolog másik felét. Ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy az addikcióknál nagyon könnyű egyik fázisból átkerülni a másikba. A kötődés igen gyorsan kialakulhat, sokan pedig akkor sem veszik észre a függést, amikor nyakig benne vannak. Érdekes, de a krónikus szerencsejáték pszichológiai mechanizmusai, megvonási tünetei, személyiségzavarai és egyéb jellegzetességei alapján sokban hasonlít az alkohol és drogfüggőséghez. Egyébként elsősorban férfibetegség (5:1 a férfi-nő arány), ami összetett kezelést igényel.

Tovább

A jobbik részt választotta?

Szegedi Csanád

Nem csodálkozom azon, hogy Pál apostol, aki öldökléstől lihegve üldözte az egyházat, majd egyik pillanatról a másikra megtért, nagyfokú gyanakvás kiváltója lett az első keresztények köreiben. Ez teljesen normális, elvégre vadbaromból szentnek lenni ennyire rövid idő alatt - nem kis tett. Ilyen szituációban jogosnak tűnik az első keresztények reakciója: aki ebben a helyzetben nem képes semmi gyanakvásra, az önmaga válik gyanússá.

Szegedi Csanád a Jobbik nevű, hivatalosan radikális, gyakorlatilag szélsőséges és antiszemita párt egyik (volt) oszlopos tagja úgy viselkedik, mint aki elveszett, de megtaláltatott. Szinte megtért. Az előzményekről mindenki tájékozódhatott a médiában (Csanád zsidó származásáról, a Jobbikból való kizárásáról most nem írnék, noha ezek az előzmények szerves részei történetének).

Csanád olyat tett, ami elképzelhetetlen egy magára valamit is adó fajgyűlölőnek: elment Köves Slomo rabbihoz bocsánatot kérni, egyben jelezte, hogy Auschwitzba is látogatást tesz, hogy lerója kegyeletét. Ezzel alighanem kiírta magát a szélsőjobb történelméből, viszont elképzelhető, hogy jegyezni fogják egy másikban. Nem hangzik mindennapinak, amit Csanád művelt, sőt még csodaszámba is mehet. Épp azért gyanús, mert nem szokványos. És ha a gyanakvás ellenére még igaz is, akkor nem kell feltétlenül arra várnunk, hogy a vakok szemei megnyíljanak:  épp most láthatjuk egy rendkívül izgalmas példáját.

Ha már zsidók, ha már zsidóság, ha már Jobbik, ha már változás, itt kell megemlítenem, hogy ebben az egész túldimenzionált "zsidókérdésben" két csoport van, akikkel soha nem tudnék azonosulni. Az egyik természetesen a barbár antiszemitizmus, ami minden sötét sarokban kapafogú zsidókat vél felfedezni, és úgy nagyjában-egészében az emberiség összes bűnét a zsidóság nyakába akarja akasztani. Felháborítóan buta, vállalhatatlan, embertelen álláspont az övék, több szóra nem is érdemes. De éppen ilyen távol áll tőlem az elvtelen filoszemita is, aki zsidóbb akar lenni a zsidónál, és kritikátlanul rajong mindenért, ami Izraelből származik - mintha az bármilyen értelemben is garanciája volna a tökéletességnek. Szeretem a zsidókat, éppen úgy szeretem őket, mint a kubaiakat, horvátokat vagy hollandokat. Keresztényként talán jobban is értékelem a kultúrájukat az átlagosnál, de ha úgy tartja kedvem, szombaton is melózok és kétpofára zabálom a puhára főtt disznóhúst. Miért ne lehetne a rajongó szeretet és a sötétlelkű gyűlölet szélsőértékei között, egészséges pozíciót elfoglalni? Az egyetlen igazán normálisat, tegyük hozzá.

A lényeg azonban, hogy Szegedi Csanád talán elindult egy helyesebb cél felé és nem csak egy szárnyaszegett politikus figyelemfelkeltő akcióját látjuk. Bízzunk benne, hogy felismert valamit. Kimozdult a holtpontról és nekivágott egy másik útnak. Egy jobbiknak.

Tovább

Miért éppen házasság?

Ahogy az előző bejegyzés végén említettem, a házasság intézménye egyre kevésbé divat a jóléti demokráciákban. Sokan azt gondolják, egymást szeretni papírok és egy szimbolikus szertartás megrendezése nélkül is lehet. Minek bonyolítani az életet a házassággal és miben több az, mint bármilyen más kapcsolat?

Egy ősi zsidó értelmezés szerint Isten az édenkertben Ádámot nem férfinak, hanem embernek, egyfajta férfi-nő keveréknek teremtette. A történetben úgy olvassuk, hogy Isten kivette Ádám oldalbordáját, melyből megalkotta Évát: a zsidó hagyomány értelmezésében az itt szereplő tzela szó valójában nem bordát, hanem oldalt jelent. Ádám eszerint androgén lény, akinek egyaránt volt férfi és női oldala, ám a tzela kiemelésével "kettévált", ami a nemek elkülönülését jelentette. Azóta pedig egyik oldal sem teljes önmagában, hanem keresi elveszett másik felét, akivel újra egyesülve egésszé válhat. Egyébként maga a "szex" kifejezés is a latin secare szóból ered, ami részekre osztást vagy vágást takar.

Nos, a zsidók értelmezésének igazságtartalmáról lehetne vitatkozni, mindenesetre nekem tetszik az elgondolás, miszerint az ember csak másik felével kiegészülve képes arra, hogy teljesebb legyen. Az ember nem kerek egész önmagában, mégha büszke is saját képességeire és függetlenségére, valójában társra szorul, mégpedig olyanra, aki hozzá illik. Ez a "kiegészülés" pedig nem csak szexuális, hanem testi-lelki síkon is végbe kell menjen. Erre azonban miért éppen a házasság volna a legjobb, amikor más együttélési forma is létezik?

Az egyik ismerősöm sokak véleményét fogalmazta meg, amikor azt mondta, a házasság csak papír, jelkép, szimbólum. Enélkül is lehet hűségesen együtt élni. Minek ragaszkodni egy szimbólumhoz, milyen többletet nyújthat az ilyesmi? Azt hiszem az ismert rabbi, Shumuley Boteach gondolatai nagyon találók:

"Még ha igaz lenne is, hogy a házasság csupán egy szimbólum, a szimbólumok akkor is nagyon fontosak. Minden vállalatnak szüksége van egy logóra... minden országnak van zászlaja, és minden vallásnak szüksége van olyan jelképekre, amely a hitét képviseli... Egy végzős egyetemista aligha örülne annak, ha négy év munka után nem kapná meg a diplomát, mondván "az nem lényeges"."

A házasság szimbóluma persze tényleg jelkép, egy jelkép esetében pedig nem önmaga, hanem az az érték a fontos, amire rámutat. A házasság elsősorban az elkötelezettség jelképe. Az elkötelezettségről szól és egyfajta módon hirdeti is azt a világ felé. Az elkötelezettség fogalmát a házasságon kívül mindenki tetszés szerint értelmezi - hol szorosabban, hol lazábban, hiszen nincs meg az a keret, ami medret adhat az értelmezéshez. Egy ilyen kapcsolat nem is feltétlenül vár el komoly függést a partnertől, sem anyagi, sem erkölcsi értelemben.

A házasságon belül azonban már jóval kevésbé jellemző ez az ingatagság. Ha egy házaspár valamennyire normális, akkor úgy gondolja, a házasságban mindenét megosztja a másikkal, amennyire csak lehet. Furcsán is néznénk arra a házaspárra, akik nem költöznek össze, nem vezetnek közös háztartást, nem tartják fent önmagukat kizárólag a másik számára, nem kötődnek egymáshoz testi-lelki síkon. Vannak hullámvölgyek, amikor persze ilyesmi előfordulhat, de ha tartósan ez a jellemző, a házasság felbomlik, mert ezek hiányában nem működőképes. Mondhatni, nem erre találták ki.

Befejezésül megint idézem Boteach gondolatait, aki az elkötelezettséggel kapcsolatban ezt írja:

"A nők ma egyszerűen elfelejtik, hogy mi az igazi szerelem és mi az igazi bók. Egy srác elmondhatja a lánynak, hogy szereti, hogy gyönyörű és nem tudja elképzelni az életét nélküle. A lányra ez nagy hatást gyakorol, úgyhogy fogja a holmiját és odaköltözik a fiúhoz. Az igazi bók azonban, amit egy férfi egy nőnek mondhat, ez: "Lennél-e a feleségem?". Ez a legnagyobb bók, mivel ebben benne van az az ár, amelyet a férfi hajlandó megfizetni. Minden más csupán üres beszéd."

 (Az idézetek forrása:  Shmuley Boteach: Kóser szex, Focus kiadó)

Tovább

Szex a házasság előtt?

Nagyon ritkán, csupán egyszer-kétszer futottam bele abba a kérdésbe, amikor nem keresztény emberekkel a hitemmel kapcsolatos kérdésekről beszélgettem, hogy miért propagálja az egyház a házasságon belüli szexualitást és utasítja el a házasság előtti nemi életet? Őszintén szólva nehezen tudtam érvelni, igaz a témával sem foglalkoztam túl sokat.

Két gyűrű mind felett...

Adott két ember, akik szeretik egymást, ezt pedig nemi életükben is kifejezik. Nem csalják meg a másikat, nincsenek titkos kapcsolataik, és még az is lehet, hogy egyszer talán összeházasodnak. Mi a baj ezzel? A kérdésre a keresztény egyházaknak kell válaszolni, melyek nem fogadják el az ilyesféle idillikus állapotokat, mert meggyőződésük szerint a szex csakis a házasság keretein belül képzelhető el két ember között.

Mondhatnánk egyszerűen azt az érvet, hogy Isten ezt így akarja és kész. Minden bizonnyal jobban tudja mi a jó nekünk, mint mi. Számunka elegendő lehet ez a válasz, azonban nem fogja meggyőzni azt a szexuálisan túlfűtött társadalmat, melyben autótól a fogkeféig, lakáshiteltől a gyógyszerekig mindent bikinis lányokkal, fotómodellekkel és izmos férfiakkal lehet csak eladni. Miért is mondjanak le felnőtt férfiak és nők a puszta, zsigeri érzésekről azért, mert egy több ezer éves könyvből papok ezt prédikálják nekik? Miért kapcsolják a testi élvezetet egy olyan intézményhez, mint a házasság, ami csak papírhoz köthető és bármikor felbontható?

Meggyőződésem szerint a válaszok kutatását nem is a szex, hanem a házasság oldaláról kell elindítani. Úgy gondolom a házasság nem korlátot, hanem keretet ad az élvezeteknek. A két kifejezés között nagy a különbség: míg az elsőben az akadályt, a másodikban a rendet lehet megtalálni. A kérdés inkább az, szükség van-e ilyesféle keretre vagy az erotikát mindenféle szabályozás nélkül érdemes kiélni a maga teljességében?

Nos, a szex és a kultúra kapcsolatát többek között J.D.Unwin angol antropológus is kutatta, aki megvizsgált 88 olyan civilizációt, melyek felbukkantak és később eltűntek az emberi történelem színpadán. Mindegyik civilizáció esetében azt találta, hogy életciklusuk kezdetén igen szigorúan álltak az erkölcsök és a szexualitás kérdéseihez, később azonban az emberek egyre szabadabban kezelték ezeket a területeket. Először a nemi betegségek jelentkeztek, azután felbomlottak az otthonok. A gyermekek már ingatag környezetben nőttek fel, viselkedési mintáikat természetesen szüleiktől vették és egyre szabadabban gondoltak az erkölcsökre, valamint a szexualitásra is. Unwin kutatásai egyértelműen azt az eredményt hozták, hogy a magas szexuális korlátozás magasabb, a kisebb szexuális korlátozás alacsonyabb nívót jelent egy társadalomban. A civilizált kultúrák emellett azzal is kitűntek, hogy a házasság előtti szüzesség mellett az abszolút monogámia pártján is kitartottak.

Dr. James Dobson szerintem jól összefoglalja mindezt:

"Ki tagadhatná, hogy komolyan meggyengül az olyan társadalom, amelyben a férfiak és nők közötti heves szexuális késztetés családok millióin belül válik a gyanakvás és intrika eszközévé; melyben egy nő sohasem tudja, mit csinál a férje, ha nincs otthon; melyben a férj sem bízhat meg a feleségében, ha ő nincs otthon; melyben a mennyasszonyok fele már az oltár előtt terhes..."

Ha elfogadjuk a fenti kutatás eredményeit, akkor azt mondhatjuk, az emberi civilizációk történetének tanulsága szerint a házasság intézményének meggyengülése mindig káros, a házasságon kívüli szex pedig nem erősíti, hanem aláássa azt. Ezzel szemben a monogámián alapuló társadalmak, melyek a szexualitást a házasság égisze alatt gyakorolják, életképesebbek.

Befejezésül hadd tegyek említést Csányi Vilmos egyik etológiával foglalkozó könyvéről, ahol a szerző megállapítja, hogy az emberi fajra alapvetően a monogámia gondolatköre a jellemzőbb. Még a poligám társadalmakban is kialakul a főfeleség, a kedvenc feleség intézménye, noha persze a monogám csoportoknál is megjelennek poligám tendenciák. Mégis, egy százas skálán, ahol a tiszta monogámia az egyes, a tiszta poligámia a százas értéket kapná, az emberi faj kb. tizenötös értékkel végezne, vagyis erősen hajlik a tartós kötődésre.

Ha természetünk szerint ennyire hajlunk a monogám kapcsolatokra, miért ilyen népszerűtlen sok esetben a házasság? Erről szeretnék írni legközelebb!

Tovább