2017. május 31., szerda

Mennek a levesbe? - a kereszténység és más vallások (1)

Aki keresztény, az üdvözül, a többi vallás hívei pedig mennek a levesbe - szól sokak szájából a kérlelhetetlen forgatókönyv. Ám az elmúlt évtizedekben keresztény körökben is egyre hangosabban vetődik fel a kérdés, hogy létezhet-e legitim vallásos élet a kereszténység határain túl? Mindenki egyenes úton elkárhozik, aki nem keresztény? Vagy ez a felvetés csak a szinkretizmusra hajló, vallásilag pluralista nyugati világ fertőzött gondolkodásának jele?

Tudom, hogy ezek a problémák korántsem újak, ámde olyan világban élünk, ahol mintha egyre harsányabban kerülnének elő, és egyre inkább megkövetelnék, hogy valamit válaszoljunk rájuk. A kereszténység túlságosan exkluzív hitrendszernek tűnik, maga Jézus különösen is kizárólagos, az Ő követése nem tesz lehetővé alternatívákat. Kívülről szemlélve mi hívők olyannak tűnhetünk, mint egy mammutfenyő, ami még a mohát is kiszorítja maga mellől. Mindent vagy semmit, áldást vagy átkot, mennyet vagy poklot kínálunk: ezek közül lehet a hozzánk képest kívülállóknak választani. De az sokak szerint nem választható, hogy valaki az áldást és a mennyet nem keresztényként kívánja magának.

Ám ha a kereszténység az egyetlen igaz vallás - márpedig a biblikus hitből mintha egyenesen ez következne -, és nincs semmilyen más üdvút senki számára, annak azért sokféle végiggondolásra méltó következménye létezik. Az egyik dilemma akkor kerülhet elénk, ha a múltba nézünk: ott embermilliókat látunk élni, mégpedig krisztushit nélkül, évezredeken keresztül. De ha a jelenbe vagy a jövőbe tekintünk, a helyzet akkor sem sokkal jobb. Mit gondoljunk a sok milliárd ember sorsa felől, akik a kereszténységen kívül éltek, élnek és valószínű fognak is élni? Miért hagyta meg őket Isten a sötétség állapotában? Miért nem biztosította számukra a kinyilatkoztatást? Miért kellett a világnak ennyit várnia Jézus eljöveteléig és miért kell várniuk Rá azoknak, akikhez mai napig nem jutott el?

A különféle felekezetek és irányzatok máshogy és máshogy feleltek az ilyen kérdésekre. A nagyobb tolerancia mintha a katolikus egyházban lenne, főleg a híressé vált II. vatikáni zsinatot (1962-1965) követően. A megengedőbb forgatókönyvek alapja, hogy elképzelhetetlennek tűnik Isten részéről, hogy kárhoztassa emberek felfoghatatlan tömegét azért, mert önhibájukon kívül nem volt lehetőségük (legalábbis explicit módon) Krisztusról tudomást szerezniük. Ezt E. Benz egy meglehetősen radikális, de igen kifejező módon a következőképpen írta le:

Az az Isten, aki az emberiséget barlangjaiban évmilliókon keresztül a démonok, a bálványimádás, a mágia és a varázslás prédájául hagyja, hogy aztán végül, miután már nemzedékek tízezrei a teljes sötétség és lelki vakság üdvnélküli állapotában halván meg elmasíroztak a pokolba, egy alaposan megkésett üdvtörténetet rögtönözzön, melyből csak néhány késői nemzedékből önkényesen kiválogatott, elenyésző kisebbség profitált - egy ilyen Isten inkább hasonlít Markion Istenéhez vagy még inkább magához a Sátánhoz, mintsem az Újszövetség Istenéhez.

A gondolatmenet és kiútkeresés tehát azzal kezdődik, hogy Isten nem tenne ilyesmit. De akkor logikusnak tűnik a gondolat, hogy a kereszténység empirikus határain túl is lennie kell valamiféle módjának, hogy az emberek üdvözüljenek. Ebből pedig az is következik, hogy egyfajta Isten-ismerettel a nem keresztény emberek is rendelkezhetnek. Erre szoktuk mondani a lelkiismeretbe írt törvényt (amivel vallástól függetlenül elvileg mindenki rendelkezik), illetve a természetből felismerhető isteni kéz nyomát. A katolikus teológiai gondolkodás azonban ezeknél tovább megy.

Ha a kereszténység falain túl is létezhet Isten-ismeret, akkor az nem pusztán a természetes tudást jelenti (“hát biztosan lennie kell valamilyen istennek”), mert az szó szerint “kevés az üdvösséghez”. Istennek tehát magasabbrendű formában kell jelen lennie a pogányok között, és magát bensőségesebb módon szükséges feltárnia. Ráadásul - borzolva a szinkretizmustól félők kedélyeit - a pogányok közti istenjelenlétre nyilván válaszolnia is kell a pogányoknak: hinni Istenben ugyanakkor az ember csak természetfeletti ösztökélés hatására fog - érvel ez a teológia. Tehát nemcsak arról van szó, hogy "valamit tudnak" a nem keresztény világban élő a keresztény Istenről, hanem az Ő jelenlétére felelő hit is jelen kell legyen az emberekben. Ilyesféle hit azonban nem létezhet kinyilatkoztatás nélkül.

Röviden összegezve mindezt a következő logika mentén tudnám kifejezni:
(1) Ki van zárva, hogy emberek felfoghatatlan tömege elkárhozik azért, mert nem hallottak és tudnak explicit módon Jézus Krisztusról. Isten nem tenne ilyet, mert ő a szerető Isten.
(2) Ha az (1) pont igaz, akkor logikus, hogy Isten ismerete valamiképp jelen kell legyen a nem keresztény helyeken, például a más vallások világában is.
(3) Ezeken a helyeken azonban csak akkor lehet jelen, ha Isten kinyilatkoztatta magát. (A természetből és a lelkiismeretből levonható következtetéseken túl is.)

Hogyan hihetnek mégis azok, akik nem hallottak a kereszténység Istenéről? Az egyik válaszlehetőség az anonim kereszténység teológiája. Létezik a “hivatalos keresztény”, aki ismeri és követi Jézus tanításait és az egyházhoz tartozik. Ám olyanok is léteznek, akik soha nem hallottak az evangéliumról, mégis Isten kegyelmében élnek: őket nevezi ez a felfogás anonim keresztényeknek. Az anonim keresztények tudtukon kívül is a keresztény erkölcsöt követik: szeretik felebarátjukat, igazságosan cselekszenek, a lelkiismeretük hangját követve élnek. Az ilyen ember bizonyos formában már találkozott Istennel, még ha nem is explicit módon történt ez a találkozás. Azaz nem kerüli ki Krisztust az üdvösség tekintetében, csak direkt módon nem volt lehetősége Őt megismerni. Nem mondhatjuk rá, hogy a "kereszténységen kívül" nyeri el az üdvösséget, hanem úgy van rajta belül, hogy erről nincs is közvetlen tudomása.

Egy másik megközelítésre példa a természeti szentség elve (“Natursakrament”). Ebben a kontextusban a különféle vallások Isten üdvözítő munkájának eszközei lehetnek. A katolikus teológia szerint ugyanis a szentségeknek (például a keresztségnek vagy az úrvacsorának) üdvösséget érintő, nélkülözhetetlen haszna van. Sok katolikus teológus vélekedik úgy, hogy már a kereszténység előtti világban is lennie kellett olyan szertartásos műveleteknek, amelyek ebben az értelemben az üdvösséget szolgálták. Például ilyen a körülmetélkedés az Ószövetségben, mint ami szövetségkötést jelentett az Istennel. Feltételezik azt, hogy ilyesminek a pogányok között is lennie kellett, és az ilyen szertartást “természeti szentségként” fogták fel. Ennek a szentségnek a magját is - még ha csak implicit módon - az Üdvözítőben való hit alkotja.

Nos, hosszasan lehetne még sorolni a különféle teóriákat, amelyek szerintem mind azt a célt szolgálják, hogy valamiképpen megágyazzanak a nem keresztény világban élőknek, nehogy a kárhozatba kerüljenek saját hibájukon kívül. Érzékelek én ebben egy nagy adag megfelelési próbálkozást is a mai szekuláris és plurális kihívásokra. Noha egészében nekem nem áll össze ez a kép, nem tagadom, vannak benne szimpatikus elemek - de túlságosan a szinkretizmus szakadékának szélén táncol. Ha most egyelőre lenyeljük a békát és helyben hagyjuk azt az állítást, hogy a nem keresztények a saját vallásaik keretében maradva is üdvözülhetnek, a nagy “mentőakcióval” kapcsolatban azonnal felmerül egy kérdés: mi értelme van akkor a kereszténységnek és a kijelentett üdvtörténetnek, ha azon kívül is lehet üdvözülni? Mi értelme volt elküldeni a tanítványokat, hogy hirdessék az evangéliumot, ha ezt mellőzve is elérhető a lényeg? Erre ugyancsak van olyan válasz, ami a fenti koncepciók keretében fogalmazódott meg, de a bejegyzés túl hosszú lenne, ha ebbe most belebocsátkoznék. Innen folytatom legközelebb.

2017. május 28., vasárnap

Pál, a homofób? - problémák Pállal (6)

Nem mondhatjuk, hogy a melegházasság 2015-ös bevezetése az Egyesült Államokban polarizálta volna az amerikai társadalmat: az ugyanis már jóval korábban polarizálódott ebben a kérdésben. Egyesek szerint a döntés, hogy a melegek is házasodhassanak, a vég kezdete a nyugati civilizáció számára, míg mások a civil jogok győzelmét látják benne. A melegeket elítélő keresztény retorika mögött pedig mindig ott áll a háttérben a páli teológia is, mert a legtöbb hívő úgy vélekedik, hogy az apostol hevesen ellenezte a homoszexualitást. Mi és hogyan igaz ebből?

Friss és ropogós kötet látott napvilágot a protestáns etikáról, amelynek egyik fejezete a homoszexualitással is foglalkozik. Szerzője érzésem szerint helyesen írja, hogy a homoszexualitásról azért is nehéz bibliai álláspontot kialakítani, mert sem az Ószövetség, sem az Újszövetség számára nem volt ismeretes a homoszexualitás abban a formában, ahogyan ma társadalmilag tapasztalható. Soha nem szociális és strukturált együttélési formaként jelenik meg a Bibliában, hanem kizárólag perverzióként és szexuális deviancia alakjában. Ehhez még hozzátehetjük azt is, hogy a homoszexualitásra alkalmazott utálatosság kifejezés leginkább az idegen istenek tiszteletével állt összefüggésben, vagyis kultikus jellegű minősítés. A melegkérdés tehát a Bibliában egészen más szemüvegen keresztül, más szándékkal és más keretek között jelenik meg, mint ahogyan ma a különféle lobbicsoportok retorikájában hallhatjuk.

A legfontosabb tény azonban az, hogy az Újszövetség nem igazán foglalkozik a homoszexualitással, nem mutat túl nagy érdeklődést a kérdés iránt. Jézus egyáltalán nem beszél róla, noha egyébként sokféle szexuális eltévelyedést elítél. Sokak szerint ez beszédes hallgatás, amivel Krisztus jóváhagyja, vagy legalábbis nem kifejezetten helyteleníti a homoszexualitást. Mások szerint viszont ha valamiről nem beszél Jézus, az csak annyit jelent, hogy továbbra is helyesli az ószövetségi elveket, hiszen nem a törvény eltörléséért, hanem betöltéséért jött - azaz a meleg életformát is implicit elutasítja.

Nos, Pál sem viszi túlzásba a téma boncolgatását, hiszen mindössze három igeversben említi a homoszexualitást, amiből két esetben egy felsorolás részeként kerül terítékre. Ez nem túl sok, sőt meglehetősen kevés. Kiindulásként ezért érdemes lehet megint a kortörténettel foglalkozni.

Azt mindenki tudni véli a római kori szexualitásról, hogy kicsapongó volt és laza, talán még a mai sokszor bírált posztmodern erkölcsi mércéhez képest is. Az ókori rómaiak persze most tiltakoznának, hiszen nekik teljesen normálisnak számított, amit mi szexuális eltévelyedésnek nevezünk. Így például férfiasnak egy római férfi akkor számított igazán, ha szexuális kapcsolatot ápolt nőkkel, férfiakkal, sőt gyermekekkel is. A pederasztia ("fiúk szeretete") kifejezésnek nem volt amorális csengése, amennyiben a kérdéses fiú rabszolgának született. Egy rabszolga fiú célja pedig az is volt, hogy gazdája szexuális vágyait teljesítse. A rómaiaknak ráadásul külön szókészletük létezett az ilyen fiúkra, ilyen például a puer delicates ("játszó fiú") kifejezés, vagy éppen az "édesség" szó, ahogyan nevezték őket. A fiúszeretet római felfogása még az istenekről szóló szövegekben is tetten érhető. Az egyik textus szerint "Zeusz, mint egy normális férfiú, erős erotikus érdeklődést mutatott a szemrevaló serdülő fiúk iránt". Hogy azért egy erkölcsi korlátról is szó essen a nagy szabadosságban, az alapvetően már elfogadhatatlannak minősült, ha valaki olyan szabad emberrel szeretkezik, akinek már van férje vagy felesége, esetleg még kiskorú.

Mindezt azért írtam le, hogy világosan lássuk a kereteket, amelyek között Pál beszél a homoszexualitásról. Tévedés azt hinni, hogy a mai kor jobban ünnepli a homoszexualitást, mint a Pál apostolt körülvevő kultúra. Az a világ valójában jóval megengedőbb volt ebben a kérdésben, ami ugyanakkor azt is jelentette, hogy a kereszténységhez csatlakozó megtérők között is akadtak olyanok, akik nem változtatták meg máról holnapra a szexuális szokásaikat. Pál írásai közül kétségkívül a Római levél a legfontosabb, ahol egyfajta Isten elleni lázadásként és a teremtett törvényekkel szembeni viselkedésként tünteti fel a homoszexualitást - vagy legalábbis azt a formáját, amivel ő a saját korában találkozott.

Számomra valószínűnek látszik, hogy Pál jóváhagyta az Ószövetség tilalmát a homoszexualitás kapcsán, ugyanakkor fontos, hogy sehol sem foglalkozik az ószövetségi büntetésekkel, amikor erről a kérdésről van szó. A Lev 18,29 szerint a homoszexuális gyakorlatot folytatókat ki kellett irtani a nép soraiból - Pál viszont sehol sem sugall olyasmit, hogy a keresztény gyülekezeteknek agyon kellene kövezni a melegeket, különösen azokat nem, akik a múltban vettek részt ilyen gyakorlatban. Ismerve az apostol világát több, mint valószínű, hogy a korai megtért pogányok között többen is bírtak homoszexuális tapasztalatokkal. Szerintem érdemes most egy pillanatra belegondolni a megtért rabszolgafiúk helyzetébe: őket "rutinszerűen" használták ilyen célra, és erről döntési szabadságuk sem nagyon lehetett! Nagy kérdés számomra, hogy mennyiben tehető bármilyen módon is felelőssé egy olyan megtért rabszolgafiú, akit akarata ellenére az ura homoszexuális "szolgáltatásokra" kényszerít?

Amikor Pál egy felsorolásban a homoszexualitás kérdését is említi (1Kor 6,9-10), akkor tulajdonképpen két kifejezést használ: pulyák (malakosz) és férfiszeplősítők (arszenokoitész). Mindkettő homoszexuális kapcsolatra is utal, de a malakosz (a szó jelentése egyébként puha vagy lágy) a kapcsolatban a passzív felet takarja, míg az arszenokoitész az aktív oldalt jelenti. Mindez azért is fontos, mert a római polgárok minden bizonnyal egyetérthettek Pállal abban, hogy a meleg aktus passzív felén tartózkodó ember tényleg alávaló (hiszen eleve csak rabszolga). Ám az aktív oldal viselkedését teljesen természetesnek tartották. Pál azonban nem kíméli őket sem: a felsorolásban a malakosz után rögtön következik az aktív fél is, amely semmivel sem kevésbé problémás az apostol szerint. Úgy tűnik tehát, hogy Pál hozzáállása korlátozóbb volt a homoszexualitás kapcsán, mint saját kultúrájáé.

De akkor mit mondjunk Pál homoszexuálisokhoz való viszonyáról? Én a következő pontokban tudom ezt összefoglalni:

(1)  Pál véleménye alapvetően elutasító a homoszexuális gyakorlatokkal szemben.
(2)  Ez a vélemény azonban saját kora homoszexuális gyakorlatának ismeretén alapszik.
(3)  Pál a homoszexualitást nem fogadja el, de a homoszexuális embert igen. Noha helybenhagyja az ószövetségi szemléletet, de nem javasolja az ott felsorolt büntetéseket.

Mindez talán botrányosnak tűnhet mai szemmel, pedig Pál ebben a kérdésben pontosan úgy viselkedett, mint egy első századi zsidó ember. A korabeli zsidóság számára a férfi és nő kapcsolatának kizárólagossága egyértelmű és vitathatatlan volt.  Noha lehetne azzal érvelni az előbbi felsorolás második pontja alapján, hogy Pál nem a mai értelemben vett homoszexualitást ítélte el, de ez még kevéssé tenné bibliai értelemben legálissá a mai gyakorlatot.

Csak játék a gondolattal, egy kérdés, amire nem fogunk biztos választ kapni, de kíváncsi lennék ha Pál egy mai, modern európai ember lenne, aki a mai tudományos, társadalmi, etikai fényben látná a homoszexualitást, akkor ez mennyiben módosítaná vagy finomítani a véleményét?

2017. május 25., csütörtök

Eltenni Mózest láb alól?

Vannak a Bibliában nehezen érthető szakaszok, és vannak egyenesen furcsának nevezhetőek is. Az Exodus könyvében szereplő kicsi epizód, amelyben Jahve egyszercsak rátámad legjobb szolgájára, az éppen akkor frissen misszióba küldött Mózesre, hogy megölje őt, egyszerre kimeríti mindkét kategóriát: csaknem érthetetlen és furcsa. Ráadásul mintha lenne benne egy kis felszabadításteológiai üzenet is...

Az elmúlt egy évben hárman botlottak belém, és többnyire ehhez hasonlóan szegezték nekem a kérdést: "te teológus vagy, akkor mond meg nekem, minek akarta Isten legyilkolni Mózest?". Szégyen és gyalázat, de az első pillanatokban azt sem tudtam mire gondolnak ezek a nagyon kedves testvérek. Ez mindazonáltal annyit elárulhat, hogy egy egyébként nem eget-földet rengetően fontos szakaszról van szó. Ugyan minek akarná Jahve likvidálni az egész zsidó nép nagy, ószövetségi szabadítóját? Hol ír ilyesmiről a Szentírás? Aztán persze beugrott ez a furcsa perikópa, ami az Exodus könyve elején olvasható mindössze három versben (dőlt betű és kérdőjel tőlem):
Útközben történt, az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az Úr (Mózesre), és meg akarta ölni. De Cippóra fogott egy éles követ, levágta fiának(?) az előbőrét, Mózes combjához érintette, és így szólt: Véren szerzett vőlegényem vagy! Akkor eltávozott tőle az Úr. Cippóra akkor a körülmetélés miatt nevezte így Mózest: Véren szerzett vőlegény. (Ex 4,24-26)
A textust számos rejtély övezi. Sok kommentár magával a szöveggel sem tud mihez kezdeni, és egyes fordításokból - sőt, állítólag magából a héber szövegből sem - világos, hogy kit metéltek körül: Mózest vagy a fiát? Sőt, Coats arra is felhívja a figyelmet, hogy a maszoréta szövegben se konkrét név, se utalás nincs a hímnemű támadási célpont azonosítására. Mindenesetre a szír fordítás Mózes nevét is beillesztette a szöveg elejére, hogy legalább az legyen egyértelmű, Isten őt támadta meg és kívánta megölni, amiben egyébként a legtöbb teoretikus egyetért.

Ez persze még nem magyaráz meg semmit. A legnagyobb zavart ugyanis mind közül maga a támadás ténye okozza, különösen a kontextus értelmében. Csaknem megrendíthetetlen írásmagyarázati alapelv, hogy egy történet exegézisekor a tágabb szövegösszefüggést is meg kell nézni a jobb megértés érdekében, ám itt a közvetlen szövegkörnyezet átgondolása inkább csak növelheti az értetlenséget. Eszerint azt olvassuk, hogy Jahve kiválasztotta magának Mózest, ráadásul mindez nagy nehezen és hosszas rábeszélés során történt (amelyben Istent nem zavarta, hogy Mózes vitatkozik vele!) végül pedig sikeresen megegyeztek a nagy küldetésben. És akkor a tárgyalások után Jahve hirtelen rátámad frissen kijelölt szolgájára, hogy legyilkolja a neki adott küldetés megkezdése előtt.

Nehezen érthető fordulat ez, amely egyébként a fenti három vers utáni történésekbe is csak erősebb magyarázkodással illeszthető. (Természetesen erről is olvastam próbálkozásokat.) Egyesek szerint Mózes elmulasztotta körülmetélni a saját fiát, a történet pedig a körülmetélkedés halálos komolyságának aláhúzása miatt került a Bibliába, mutatva hogy még a legnagyobb ószövetségi figurával sem kivételezett ebben a dologban Isten. Mások szerint maga Mózes nem volt körülmetélve (lévén Egyiptomban nőtt fel), márpedig nagy küldetését nem kezdhette úgy el a zsidó nép körében, hogy éppen a szövetség jele hiányzott a testéről. Fia helyettes körülmetélése azonban lecsillapította Jahve haragját - mondja Wellhausen. 

Ezeket a többnyire keresztény exegétáktól származó teóriákat a zsidó írásmagyarázók nem igazán preferálják, mitöbb kicsit sértőnek is érzik azt feltételezni, hogy éppen Mózes, a valaha élt talán legnagyobb figura a judaizmusban ne járt volna el szabályosan önmaga körülmetélése ügyében. Hertz főrabbi szerint Mózes megtámadását úgy kell helyesen érteni, hogy valamiféle súlyos betegségbe esett, ami fia körülmetélésének elhalasztása miatt érte utol. S mivel az archaikus zsidó felfogás szerint mind a jó, mind a rossz dolgok Istentől származnak, így ezt a betegséget is "Isten nyakába varrta" a szerző.

Nos, az ószövetségesek többségi véleménye szerint itt valóban egy igen régi történetről lehet szó, amit egyébként talán az olyan apróságok is mutathatnak, hogy Cipóra egy kovakövet (cór) használ eszközként a körülmetélés elvégzéséhez, valamint a vérjegyes kifejezés is, ami egy ősi midiánita szófordulatnak tűnik. Mindenesetre a kontextustól elég idegen történet az ősi elemeken túl arra utalhat, hogy később ideszerkesztett perikópával van dolgunk, ami azonban határozottan része a kánonnak. Ez a tény legalábbis kérdésként állhat előttünk: miért beszéli el a Biblia ezt a kis epizódot? Ahogy egy ismerősöm fogalmazott: ez is egyike azon történeteknek, amelyek nélkül a Szentírás jól meglenne magában. Ám mégis benne maradt. Miért? Ha nem is értjük pontosan a narratívát, kiolvashatunk-e belőle azért valamiféle üzenetet?

Nos, erre van egy felelet, vagy inkább egy ötlet, ha úgy tetszik. Ezt persze óvatosan tárom fel, miközben ismét szeretném nyomatékosítani: nincs biztos és végleges válasz erre az egészre. Ám nagyon érdekesnek találom Dr. Thomas Römer meglátását (amihez hasonlót fogalmazott meg Exodus-kommentárjában Carol Meyers is), miszerint az igazán biztos és világosan érthető tény a narratívában az, hogy a krízishelyzetet egy nő oldotta meg. Természetesen Cipóráról van szó. Ezt a gondolatot csak aláhúzza és tovább fokozza az a tény, hogy az Exodus könyve elejétől számolva ez már a harmadik eset, amikor egy nő menti meg Mózes életét az őt fenyegető veszélytől. Először a Mózes születésénél bábáskodó bábák segítenek rajta, majd a Fáraó leánya veszi gondjaiba a vízen úszó csecsemőt, most pedig Cipóra a megmenekülés kulcsa. Úgy tűnik tehát, hogy Izrael nagy szabadítójának puszta életét három ízben is hölgyek oltalmazzák a természeti erők (a Nílus vize), a Fáraó gonoszsága és még Jahve támadása ellenében is. Hogy ez most tudatos, búvópatakként meghúzódó koncepció a szövegben, ami a hölgyek fontosságára kíván egyfajta látens teológiai rétegként rámutatni, vagy csak egy ötletes spekulációja néhány írásmagyarázónak, azt döntse el az olvasó. Mindenesetre én érdekesnek találom.

És persze újfent kapunk egy ősi megerősítést arról, hogy mindig a nők állnak a dolgok hátterében. :-)

2017. május 21., vasárnap

Az agyonterheltségtől a megbocsátásig

Az előző bejegyzésben felhozott burn-out (azaz kiégés) szindróma bárkire igaz lehet, mégis a felmérések szerint tipikusan bizonyos szakmákat és tevékenységeket érint a legjobban: az orvosokat, a nővéreket és a tanárokat. De nyugodtan hozzátehetjük ehhez még a lelkészeket és az egyházi területen dolgozókat is.

Kicsit utánaolvasgatva meglepődtem rajta, hogy míg a kiégésről rengeteg és alapos elemzés létezik a mindenféle pszichológiai irodalomban, az írások többsége a hangsúlyt főként a kiégés bemutatására, elemezgetésére és a kiváltó okok ismertetésére helyezi. Amikor a megoldásokról kellene írni, többnyire olyan dolgokra futja a szerzőktől, amiket egy józan ember magától is kitalálhat: aludjunk többet, dolgozzunk kevesebbet, találjunk egyensúlyt a munka és a család között. Menjünk el futni. Együnk valami finomat. Foglalkozzunk az önmegvalósítással.

Azaz nesze semmi, fogd meg jól!

A kiégés kapcsán persze nem mindegy miről beszélünk: annak megelőzéséről vagy utógondozásáról. Nem állítom, hogy a fenti "közhelymegoldásokban" nincs semmi igazság. Biztos, hogy agyszellőztetéssel, egyensúlyteremtéssel, sportolással és hasonló trükkökkel sokat lehet tenni a kiégés megelőzéséért. De egyrészt ez egy alattomos dolog, amitől nem könnyű szabadulni, sőt észrevenni sem - éppen azért égnek ki sokan az egyházban szolgálók közül, mert nem tudnak róla, hogy már nyakig benne vannak a burn-out valamely fázisában. Másrészt pedig a gyökerek mélyebben vannak annál, hogy egy kis sportolással kiszaggassuk őket.

A kiégés ellenszerének persze azért is nehéz konkrét dolgokat megnevezni, mert kis túlzással ahány ember, annyi "égésforma" létezik. Ezért pusztán irányelvek vannak, sarkalatos pontok, amelyek rámutathatnak bizonyos tünetek kezelésének módjára. Az egyik ilyen szerintem a tehermegosztás.

Ismertem egy fiatal lelkészt, aki mindent egyedül csinált a gyülekezetében. Vezette a zenei szolgálatot, prédikált, tanított, még a perselyt is ő vitte körbe az istentiszteleten. Tudom milyen ember, így azt is tudom, hogy nem valamiféle hatalommánia uralkodott el rajta, és azt sem gondolta, hogy ő az, aki mindent jobban tud csinálni másoknál. Egyszerűen úgy gondolta, hogy mivel ő a lelkész, az egész gyülekezet azt várja el tőle, hogy neki kell a dolgokat megcsinálnia. Ez egy biztos módja a ronggyá égésnek, mert minden feladatot egy vállon vinni természetesen képtelenség.

Ennél rosszabb verzió, amikor a vezető pozícióban állók azt képzelik, hogy rajtuk akkora kenet van, hogy nem is szabad másnak átadni a feladataikból. Ez nemcsak a valószínű kiégésük miatt problémás, hanem azért is, mert lehetetlenné teszi tehetséges emberek felnövését a környezetükben. Sajnos ilyen embert is ismertem. Külföldön jártam egyhetes missziós úton, a csoportunk vezetője pedig önmagára úgy gondolt, hogy az egész hét összes feladatát neki kell megoldania (de akkor minek a csoport?) - mégpedig azért, mert ezt várja el tőle Isten. Prédikált, énekelt, pakolt és autót vezetett. Még olyan is előfordult, hogy éneklés közben letette a mikrofont és hátrament a keverőpulthoz beállítani a hangzást. Többször is próbáltunk beszélni vele, hatni rá valamiféle józan módon, de nem igazán sikerült. Nem egyszerű nyughatatlanság volt ez, hanem az abban való hit, hogy ez így helyes, ennek így kell történnie, a körülötte lévő csoporttagok feladata pedig maximum az, hogy asszisztáljanak az "isteni tervhez". Természetesen a missziós út után sem változott ez a hozzáállás, amiben végül teljesen felőrlődött - tudomásom szerint ma már nem is keresztény az illető.

A terhek megosztása szerintem alapvető fontosságú a kiégés megelőzésében, ennek elmaradása mögött pedig a többiekbe vetett bizalom hiányától az exhibicionista magamutogatáson át a rosszul értelmezett szerepekig mindenféle verzió lehetséges.

Malcolm Smith előző bejegyzésben említett könyvében még arról is ír, hogy a megbocsátás hiánya is a kiégést előidéző és gyorsító folyamat, ellenkezője pedig gyógyírként működhet. A lelkileg kiégett ember keserű és csalódott, főleg az egyházban és az abban lévő emberekben. Érhetik sérelmek a nagyvilágból is, de semmi sem tud úgy fájni, mint amikor az embert a saját bajtársai gyomrozzák. Dávid az egyik zsoltárban mintha valami ilyesmiről írt volna:
Mert nem ellenség szidalmazott engem, hisz azt elszenvedném, nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, hiszen elrejtettem volna magam azelől, hanem te, hozzám hasonló halandó, az én barátom és ismerősöm, akik együtt édes bizalomban éltünk, az Isten házába jártunk a tömegben (Zsolt 55,13-15)
Megbocsátani a farizeusoknak (akiket legalábbis annak hiszünk), az idegesítő embereknek a gyülekezetben és a "jézusozva" bennünket gyötrőknek szerintem embert próbáló feladat. Könnyű írni róla, néha csaknem lehetetlen megtenni, mert az ember úgy érzi, hogy ha elengedi a sérelmeit, azzal helybenhagyja az őt megsértő ember igazát is. Pedig nem erről van szó. Jól írja Smith, hogy "a megbocsátás nem annak kimondása, hogy a másiknak igaza volt abban, amit mondott vagy tett velünk, hanem minden adósságát elengedjük, amiről úgy tartjuk, hogy járna nekünk, és Isten kezébe tesszük." Amikor Jézus a "hetvenszerhétszeri" megbocsátásról beszél Péternek, elképzelhetően Lámekhre is utalhatott, aki azzal dicsekedett(?), hogy hetvenhétszer állt bosszút az ellenségein (Gen 4,24). A korlátlan megbocsátás persze nem azért fontos a krisztusi etikában, hogy megelőzze a kiégést, mindazonáltal kétségkívül rendelkezik egy ilyesféle mellékhatással is. Ha valaki képes sokat elengedni az őt ért sérelmekből, az nyilvánvalóan kevésbé lesz megfáradt és keserű, azaz távolabb léphet a kiégéstől.

A kiégés kezelésében persze más szempontok is szerepet játszhatnak, de most hirtelen ezt a kettőt találtam a leginkább hangsúlyosnak. Ha a saját, meglehetősen elfoglalt életemre gondolok, nekem mindkettőre szükségem van, sőt az elsőből állhat elő olyan állapot, hogy szükségessé válik a második: a túlzott megterhelés fáradttá és cinikussá tesz, amiből csaknem magától értetődő neheztelés születik az egyház és a benne lévő fárasztó emberek irányába, amit azután csak megbocsátással lehet helyretenni. Ennél pedig mindenképpen jobb, ha megtaláljuk az egész kiégési folyamat prevencióját.

Aztán ha ezek megvannak, végül elmehetünk futni is. :-)

2017. május 15., hétfő

Az égést ne tápláljuk!

Blogom rendszeres olvasói biztosan észrevették, hogy viszonylag régóta nem frissültem: ennek oka természetesen a korosztályomat sújtó(?) általános elfoglaltság. Ahogy elnézem, rengetegen vannak körülöttem olyan tanárok, lelkészek, más emberek életére komolyabb hatást gyakorló személyek, akiknek se éjjelük, se nappaluk, és valahol csak futnak a feladataik után. Az ilyesmi hosszú távon tipikusan kiégéshez vezet, ami ellen érdemes tenni valamit. Ám felmerül a kérdés, hogy szabad-e "megállni" egy időre a szolgálatban?

A burn-out (azaz kiégés) szindróma fogalma csaknem közhely a lélektani területekkel foglalkozó tudományokban, mert annyira általános jelenségről van szó. Az intenzív életet élő és szakadatlanul tevékenykedő emberek szakmai és emberi kiégése persze nemcsak azért történik, mert túl sokat nyüzsögnek és túl keveset pihennek - de az biztos, hogy ez is megtalálható az okok között. A tipikus burn-out folyamat sémája egyébként a lélektani megfigyelések szerint a következőképpen fest:

1. Az idealizmus szakaszában az ember még lelkesedik azért, amivel foglalkozik és személyesen is mélyen érintett a szolgálatában, mindennapi teendőiben. Az ilyen lelkész vagy más szolgálatban álló egyfajta jó értelemben vett naivitással fog hozzá a feladataihoz, és szívesen öli bele az idejét, energiáját.
2. A következő, realista fázis során is erős még az elkötelezettség, ugyanakkor a távolságtartásra való hajlandóság jelei is mutatkozni kezdenek, azaz megjelenik az igény az egyensúlykeresésre a munka és a többi dolog között.
3. A stagnálás vagy kiábrándulás periódusa már magával hozza a csökkent teljesítőképességet, a visszafogottabb nyitottságot és érdeklődést. A másokkal való kapcsolattartás is terhesnek tűnik ilyenkor az ember számára.
4. A frusztráció szakaszában az egyén saját szakmáján belül visszahúzódik, kétségbe vonja önmaga tudását, hivatása értelmét és bármiféle értékét. Egyre jobban idegesítik azok, akikkel együtt kell dolgoznia.
5. Végül az apátia fázisában már a szükséges minimumra csökken az interakció. A munka sematikussá válik, az ember kikerüli a segítőtársakat és nem hiszi azt sem, hogy ez a helyzet valaha is változni fog.

Ez tehát a "kiégés öt pontja", adott esetben egy buzgó keresztény előtt álló leépülési folyamat lejtmenetének forgatókönyve. Nem hangzik túl jól eljutni az idealizmustól az apátiáig. Két nagy kérdés vetődik fel vele kapcsolatban: vajon elkerülhetetlen-e az aktívan szolgáló keresztények számára, és ha már egyszer belekerültek a folyamatba, esetleg eljutottak az apátiáig, mennyire lehetséges kikerülni belőle?

Nos, az utóbbi kérdésre számos megoldási lehetőség kínálkozik, melyek közül keresztény körökben többször is hallottam azt az opciót, hogy bizonyos szolgálati területeken állók tartanak egy aktív pihenéssel teli "hetedik évet" a maguk számára. (Kicsit ahhoz hasonlít ez, mint amikor Isten megpihent a hetedik a napon munkája "elvégezte" után.) Ebben a hetedik évben nem vállalnak semmiféle szolgálatot, hanem regenerálódni szeretnének, időt hagyni maguknak arra, hogy ismét megtalálják saját tevékenységük értelmét és ezáltal valahol a kiutat is az apátiából. A "hetedik év" alternatívája azonban sokak számára emészthetetlen gondolat. Egyrészt nem mindenki tudja megtenni azt, hogy feláll az asztaltól és minden tevékenységét felfüggeszti egy teljes év hosszára - vannak mókuskerekek, amelyekből egyszerűen nem lehet csak úgy kilépni. Egy lelkész például nem biztos, hogy egyszerűen magára hagyhatja felelős módon a saját gyülekezetét, főleg ha egyetlen ember sincs mellette, akire azt ugyancsak felelős módon képes rábízni. Másrészt a "hetedik év" koncepciója sokakat még teológiai okokból is zavar, hiszen nem látják azt, hogy Jézus vagy a tanítványai egy egész évig bizonyos passzivitásba vonultak volna  - noha annyi gondjuk biztosan volt, mint ma bárkinek...

A téma egyébként azért is érdekel, mert magamon is tapasztaltam már a fenti öt pont bizonyos tüneteit, a héten pedig ijedtségemre találkoztam egy igen fiatal hívővel, aki életkora ellenére már nyakig benne van a "túlzott szolgálatban", és panaszkodott is nekem a gyülekező felhőkről, a kiégés réméről, ami üldözi. Arról pedig mondani sem kell semmit, hogy a nagy sztárnak elkönyvelt prédikátorok magánélete és családi élete (amiből semmi sem látszik a színpadon), sokszor teljes katasztrófa, totálisan romokban hever, s mivel sosincs megállás, csak még rosszabbá válik. Valószínű, hogy az erkölcsi bukások mögött is az esetek jó részében csonkig kiégett lelkészek, prédikátorok, szolgálók állnak, akik a színpadon még a határozott énjüket mutatják.

A probléma gyökeréről sokat lehetne filozofálni. Mindazonáltal egyesek a kereszténységet úgy fogják fel, mint valami gyárat. Egy olyan vallásos nagyüzemet, ahol nem Isten, hanem egy Igazgató ül a csúcson, akit elsősorban a termelés hajszája izgat. Az ilyen istenségnek állandóan és szakadatlanul szolgálni kell. Nem a vele való kapcsolat a lényeg, hanem az érte végzett munka.

Malcolm Smith írt egy könyvet "A kiégett hívő élet" címmel erről a témáról, amelynek első fejezetében egy alaposan megfáradt, a hivatását is otthagyó lelkész barátja történetét ecseteli. Ez a kiégett lelkész a burn-out szindrómának megfelelően, de kegyetlen őszintén a következőt mondta a könyv szerzőjének:
Az egész csak hangzatos prédikálás és a vallás forgatókönyvének betartása, de valójában senki sem változik meg! ... Néha már úgy éreztem magam, mintha kábítószer-kereskedő lennék. A gyülekezet azért fizet, hogy rendszeresen beadjam az injekciót, meggyőzzem őket; egy újabb hétig igyekezzenek továbbra is jó keresztények lenni! Ők pedig abban a hitben mentek haza, hogy most minden jobbra fordul. De mi tudjuk, hogy semmi sem változik, mert így nem megy!
A kötet egyébként még más, ehhez hasonló kendőzetlenséggel leírt példákat hoz a kiégett emberekről.

A burn-out szindróma folyamatosan szedi az áldozatait mindenhol, így az egyházban is, ahol a határtalan teljesítménykényszert ráadásul a szolgálathoz való hűségként és kitartásként még jutalmazzák is. De mit jelenthet megelőzni a kiégést, vagy megtalálni belőle a kiutat? A következő bejegyzésben még maradok ennél a témánál, és ezeknél a kérdéseknél. Most egyelőre csak a problémát akartam felvetni, mindazonáltal addig is szívesen veszem bárki értékes tanácsait. 

2017. május 7., vasárnap

Ördög és pokol

A pokoltéma nekem eddig valahogy kimaradt. Bloggertársaim közül többen is foglalkoztak az örök(?) szenvedés nehezen elfogadható tanával, és felvázolták a lehetséges forgatókönyveket is. (Lásd például ezt itt.) Nem szeretném megismételni azt, amit kiváló kollégáim leírtak, sőt utolérni sem kívánom nívós bejegyzéseik színvonalát, inkább csak egy érzésemnek adnék hangot, amihez segítségül hívom Görföl Tibor remek meglátásait is.

Viszonylag sok szó esik a keresztény közbeszédben az ember végső állapotairól, azaz az üdvösségről és a kárhozatról egyaránt. Egyesek szerint mindaz a boldogság, ami az embert várja a halál után nagyon hasonlít majd evilági hívő életünkre, csak annak egy még boldogabb és kiteljesedettebb formája lesz, mások szerint viszont gyökeresen másra kell számítsunk ahhoz képest, ahogyan most élünk. A pokolról is vannak álláspontok, ehhez hasonló kettősséggel. Ezek szerint a pokol a már most is tapasztalható szenvedéseink szűnni nem akaró verziója lehet, míg mások úgy vélekednek, hogy a gyötrelem semmilyen formában nem mérhető az itteni küzdelmekhez és jellegében is teljesen más.

Ilyen végletes vélemények tükrében szerintem csak egyet lehet biztosan kijelenteni: hogy senki nem tud igazából semmi perdöntőt mondani. Talán egyetlen, de nagyon fontos momentum van, amiben a többség egyetért: akár a mennyről, akár a pokolról is van szó, mindkét állapot a klasszikus szemlélet szerint visszavonhatatlanul végérvényes. A földi élet ebből a szemszögből nézve gyakorlatilag lezsugorodik egy emberi döntésre, ami az adott személy saját, végső sorsát illeti, hogy akkor odafent vagy odalent kívánja eltölteni az örökkévalóságot. A keresztény hagyományban Görföl szerint gyakori vélekedés volt, hogy az üdvözültek esetében az isteni irgalom, a kárhozottak esetében az isteni igazságosság érvényesül, s így kerülnek helyre a végső egyensúlyok. Ám elődeink különbséget tettek a negatív poema damni és a pozitívnak számító poema sensus között is: előbbi az Istennel való boldogító egység hiányára, utóbbi pedig a konkrétan elszenvedett kínokra utalt. Sőt, sokáig még azt a meggyőződést is magukénak vallották, hogy az üdvözültek boldogságát fokozni fogja a kárhozottak kínjának szemlélése, mert abban Isten diadalát fogják meglátni. Ma mintha éppen az ellenkezőjét hallanám ennek a gondolatnak, amikor azt mondják, hogy nem lehet élvezni az örökkévaló boldogságot abban a tudatban, hogy van akárcsak egyetlen pont is a végső valóságban, ahol örök szenvedést élnek át egyesek

Mindebből az látszik, hogy a pokolról alkotott képzeteink szüntelenül változnak, ezért ez engem legalábbis óvatosságra int, hogy bármelyik álláspont mellett végleges döntést hozzak. Az azonban biztos, hogy manapság a pokol botrányos kérdésnek számít. A nem hívők szemében szimpla babona, amely itt maradt velünk a középkorból, a hívők egy része szerint pedig morálisan elfogadhatatlan, hogy akárkit is örökké tartó szenvedéssel sújtson Isten - bármit is követett el földi élete során. Ördög és pokol - nehezen tudunk mit kezdeni velük.

Minderre persze lehet azt mondani, hogy ne csak a poklon "akadjunk fent", hiszen ha az örök kárhozatot nehezen emészthetőnek tartjuk, akkor az örök üdvösséget is annak kellene gondolnunk! Elvégre ha igazságtalannak tartjuk azt a gondolatot, hogy az ember a rossz tetteiért vég nélküli büntetést kapjon, akkor azt is fair hozzátenni, hogy nem tudunk elegendő jót művelni sem a vég nélküli boldogság kiérdemléséért. Miért hallani mégis csak az örök pokollal szembeni érvekről? Miért nem tiltakozik valaki az örök jutalommal szemben? Miért csak az univerzalizmus létezik, amely mindenki végső üdvösségét vallja?

Karl Rahner azt írja, nem igaz az, hogy az időtlen boldogság (üdvösség) ugyanúgy jelenik meg a hit perspektívájában, mint az időtlen boldogtalanság (kárhozat). Mert Isten és az isteni boldogság az elsődleges perspektíva, azaz ez az alapvető, az eredendő állapot - míg az elveszettség, a boldogtalanság, és végső soron a pokol csak bizonyos körülmények között adódó és ebből levezethető másodlagos valóság. A jó és a rossz, az üdvözítő és kárhoztató tehát nem egyszerűen párhuzamos és végképp nem egyenrangú kategóriák a keresztény hitben. Azt, hogy az örök szenvedés és az örök jutalom nem egyenrangúak, jól kifejezi az a tény és egyházi gyakorlat is, hogy míg bizonyos emberekről az egyház teljes bizonyossággal kijelenti az üdvösségüket (eltekintve most attól, hogy ez jó vagy rossz, igazat mond vagy téved), a kudarcot, a sikertelenséget és a kárhozatot senkiről sem szokták mondogatni hasonló ünnepélyes formában. Hivatalos szentek léteznek, míg hivatalos kárhozottak nincsenek az egyházban.

Ha tudható, hogy egyesek haláluk után pozitív végállapotba jutottak, miért nem tudható, hogy mások a pokolba kerültek? Itt és most nem azt szerettem volna kiemelni, hogy az egyháznak igaza van, amikor ilyen dolgokat kijelent, és arra sem szeretnék bátorítani senkit, hogy akkor kezdjen hozzá az elkárhozottak megnevezéséhez. Csupán egy olyan gondolkodásmódra akartam célozni, amelyből világosan látszik, hogy természetünknél fogva az élet pártján állunk és azt kötjük össze az örökkévalósággal, míg a másik lehetőséggel szemben ösztönösen berzenkedünk és hallgatásunkkal foglalunk állást vele szemben. Az elkárhozottak emlegetésétől azonban valószínűleg teológiai okok miatt is visszariadunk. Ugyanis riasztónak tűnhet az a lehetőség, hogy egy embernek van elég ereje Isten tervének megakadályozásához. Márpedig ha Isten azt akarja, hogy minden ember az üdvösségre eljusson, a pokolba kerülőkben azonban nem érvényesül ez az isteni akarat, akkor úgy tűnhet, hogy az elkárhozottaknak volt elég erejük Isten elképzeléseinek meghiúsításához? Erre a kérdésre persze lehet a szabad akarat tanával felelni, az ilyen válasz ugyanakkor könnyen kikezdhető. Mindenesetre ideillőnek érzem még Szent Ágoston szavait, aki már az ókor végén hangsúlyozta, hogy "nem rosszal sújtja Isten a bűnösöket, hanem a saját rosszaságuknak engedi át őket", vagyis a pokol mint olyan, bármeddig tart is, emberi döntés következtében és emberi döntés megpecsételődéseként jön létre. Ez persze korántsem tesz pontot a mondat végére, és az emberben a kérdőjelek mellett ott marad egy kellemetlen érzés az egésszel kapcsolatban. Úgy látszik, a pokol már csak ilyen.

2017. május 1., hétfő

Elsők és másodikok, férfiak és nők

Mind az archaikus, mind a mai világ jó részében közkeletű vélekedés, hogy a nők a férfiak után következnek a fontossági sorrendben. Erősebb megfogalmazásban számos kultúra kontextusában úgy vélik, hogy a hölgyek alacsonyabb rendűek, míg a liberális nyugaton egyre-másra próbálják igazolni, hogy ez a hátrányos megkülönböztetés indokolatlan. A nők háttérbe szorításában egyesek Pál teológiáját is hibásnak tartják.


Az apostol szavai szigorúan hasítanak a levegőben: egy nő ne akarjon tanítani, pláne a férfin uralkodni - hanem inkább maradjon csendben. Pál érvkészletének alapja mindehhez az, hogy igazából nem a férfi, hanem a nő esett bűnbe elsőként, tehát a Kísértő nem Ádámot, hanem Évát csapta be (2Tim 13,12-15). Az asszony volt az, akin keresztül megnyílt az ajtó, hogy az egész emberiség belezuhanjon az Istentől való elszakadás sötét állapotába. Mindazonáltal a nő nem fog belehalni a szülésbe, ha képes hitben és szeretetben megmaradni - így szólnak az apostol szavai.

Őszintén szólva olyan jeges hideg csapja meg az embert Pált olvasva, hogy nem csodálkozok azon, ha a keresztény lányok és asszonyok közül sokan nem szimpatizálnak ezzel a stílussal. Még férfiként is indokolatlanul keménynek tűnnek ezek a gondolatok, melyek Éva hibája miatt mintha az egész női nem felé egy ridegséget közvetítenének. És mindebből sokaknak csaknem magától értetődő a következtetés, hogy a nő nem pusztán a gyengébbik, hanem az alárendelt nem is, mely fontossági sorrendben a férfiak után kell következzen. Ám talán mégsem eszik ilyen forrón a kását! Végezzünk el egy gondolatkísérletet, ami esetleg segíthet kicsit más színben feltüntetni ezt az egészet!

Ádám és Éva a bibliai logika szerint különböztek egymástól, és itt most nem feltétlenül a nemiségükre vagy jellembeli eltéréseikre célzok. Ádámot ugyanis Isten közvetlenül teremtette meg, míg Éva gyakorlatilag valamiképpen Ádámból származott, amit a héber is (férfi) és issá (nő) szójáték is kellően reprezentál. Ami azonban ennél fontosabb, hogy a tiltott gyümölcs fogyasztásáról csak Ádám kapott közvetlen felszólítást Istentől. Olvassuk el a következő három verset a Genezis 2,16-18-ból (kiemelések tőlem):
Az Úristen parancsot adott az embernek: "A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz." Azután így szólt az Úristen: "Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő."
A fenti versekben egyes értelmezők úgy látják, hogy Isten a figyelmeztető és tiltó parancsot az embernek (azaz Ádámnak) mondja, és csak a parancs kiadása után teremti meg Évát, ami fontos és alapvető különbség. Azaz Éva még nem is létezett akkor, amikor Isten megfogalmazta a tiltást a jó és rossz tudásának fájáról - tulajdonképpen nem rendelkezhetett közvetlen kijelentéssel. Természetesen erre lehet azt mondani, hogy Isten a későbbiekben "pótolta a mulasztását" és Évának is elmondta a fent említett tiltó parancsot, amit a történet szövege nem említ meg. Ez azonban csak következtetés, azaz épp olyan teória, mint a többi elképzelés.

Ha viszont nem ezen a vonalon indulunk tovább, egyfajta magyarázatot találhatunk arra, miért éppen Évát szemelte ki magának a Kísértő. Persze tudom, hogy magyarázatokkal tele a padlás: kismillió létezik Éva "kísérthetőségének" indoklására is, amelyek közül az egyik legklasszikusabb szerint a nők érzelmileg labilisabbak a férfiaknál, ezért Éva inkább célpontnak számíthatott. A sokféle meggondolás közül azonban én érdekesnek vélem azt a felvetést, hogy a kígyónak azért lehetett Éva jobb célpont, mert neki nem volt közvetlen kijelentése Istentől a fával kapcsolatban. Ha, megmaradva gondolatkísérletünk kereteiben feltesszük, hogy Ádámot szólítja meg a Kísértő, a "csakugyan azt mondta Isten..." kezdetű szólamra Ádám egyszerűen válaszolhatta volna: "Saját magam hallottam, mint mondott Isten, mert jelen voltam." Nos, ez a mondat az, amit Éva biztosan nem mondhatott el magáról. A narratíva logikájából gondolhatunk arra, hogy Éva Ádámtól hallhatta mit mondott Isten a tiltott fáról, hiszen a kijelentés elhangzásakor még nem létezett.

Tudom, hogy mindez csak egy elképzelés, amely azonban legalábbis logikusnak tűnik. Rávilágít ugyanis arra, hogy mindannyian könnyedén zavarba hozhatók és kísérthetők vagyunk, mivel nincsenek szigorúan közvetlen istentapasztalataink. Elsöprő többségünk mindig csak közvetve hall dolgokat Istenről olyan emberek száján keresztül, akik legalábbis azt állítják, Isten szólt hozzájuk. Amikor egy keresztény azt mondja, hogy Isten megszólította, az esetek jó részében arra gondol, hogy valamit olvasott a Bibliában vagy hallott egy prédikációban, ami abban a pillanatban kiemelten fontos lett számára. Ez azokra is igaz, akik prédikálnak: az igehirdetés anyaga a Bibliában fekszik előttük, de a Biblia is egykor élt emberek tolmácsolásában és a szöveget ma fordítók és revideálók révén érkezik hozzánk. Szerintem ezek bizonyos értelemben közvetett érzékelések. Valahogyan mindig keveredik "emberi elem" az isteni közlendőbe, humán jellegzetességek és vonások a mennyei tartalomba. A Biblia szövege és egy ember szava természetesen közvetítheti számunkra Isten szavát - de mindez mégsem olyan direkt, ahogyan Isten kommunikált Ádámmal, jelentsen ez most bármit a reális történelmi valóságban. Más az, amikor Isten közvetlenül megszólít és mintegy "megkerüli" az emberi tényezőt.

Van ebben valami, ami az apostoli korhoz hasonlít. Az vitán felüli, hogy az első keresztények az apostoloknak komoly tekintélyt tulajdonítottak. Nem azért, mert az "apostoliság" valamiféle felsőbbrendűséget jelentene, vagy ontológiai értelemben egy apostol "sokkal szellemibbnek" számítana sajátos pozíciójánál fogva. Az ok egyszerűen az, hogy az apostolok közvetlen tapasztalatokkal bírtak Jézussal kapcsolatban, hiszen szemtanúi voltak a tetteinek, beszéltek vele, megérinthették és látták a feltámadása után. Mindenki, aki hitt az evangéliumban, azért hitt, mert az apostolok közvetlen tapasztalatán nyugvó igehirdetésének hitt. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a többi hívő gyengébb lenne vagy kevésbé fontos egy apostolhoz képest. Csupán a közvetlen kijelentéssel nem rendelkezik - "csak" másodikok vagy sokadikok a sorban.

Talán ebben lehetett Éva "gyengébb" Ádámnál,  s ha ez igaz, akkor azt is jelenti, hogy a kísérthetőségének tulajdonképpen nincs köze a nemiségéhez. A sorrendiség Ádám és Éva, a férfi és a nő, az apostolok és az utánuk következők között nem fontossági, hanem a kijelentéshez kötődő. A szigorúan közvetlen istentapasztalat tekintetében én is az apostolok után következem - ez azonban szerintem nem jelenti azt, hogy alacsonyabb rendű lennék egy apostolnál Isten szemében. A kijelentés sorrendiségében vagyok hátrányban hozzájuk képest. Ha ez a gondolatkísérlet megfelelő, akkor a nőket sem kell semmiképpen fontosságban hátrébb sorolni, hiszen az alapvető kiindulópontja Istennek is az volt, hogy mindkét nemet a saját képére és hasonlatosságára alkotta meg.