Aki keresztény, az üdvözül, a többi vallás hívei pedig mennek a levesbe - szól sokak szájából a kérlelhetetlen forgatókönyv. Ám az elmúlt évtizedekben keresztény körökben is egyre hangosabban vetődik fel a kérdés, hogy létezhet-e legitim vallásos élet a kereszténység határain túl? Mindenki egyenes úton elkárhozik, aki nem keresztény? Vagy ez a felvetés csak a szinkretizmusra hajló, vallásilag pluralista nyugati világ fertőzött gondolkodásának jele?
Tudom, hogy ezek a problémák korántsem újak, ámde olyan világban élünk, ahol mintha egyre harsányabban kerülnének elő, és egyre inkább megkövetelnék, hogy valamit válaszoljunk rájuk. A kereszténység túlságosan exkluzív hitrendszernek tűnik, maga Jézus különösen is kizárólagos, az Ő követése nem tesz lehetővé alternatívákat. Kívülről szemlélve mi hívők olyannak tűnhetünk, mint egy mammutfenyő, ami még a mohát is kiszorítja maga mellől. Mindent vagy semmit, áldást vagy átkot, mennyet vagy poklot kínálunk: ezek közül lehet a hozzánk képest kívülállóknak választani. De az sokak szerint nem választható, hogy valaki az áldást és a mennyet nem keresztényként kívánja magának.
Ám ha a kereszténység az egyetlen igaz vallás - márpedig a biblikus hitből mintha egyenesen ez következne -, és nincs semmilyen más üdvút senki számára, annak azért sokféle végiggondolásra méltó következménye létezik. Az egyik dilemma akkor kerülhet elénk, ha a múltba nézünk: ott embermilliókat látunk élni, mégpedig krisztushit nélkül, évezredeken keresztül. De ha a jelenbe vagy a jövőbe tekintünk, a helyzet akkor sem sokkal jobb. Mit gondoljunk a sok milliárd ember sorsa felől, akik a kereszténységen kívül éltek, élnek és valószínű fognak is élni? Miért hagyta meg őket Isten a sötétség állapotában? Miért nem biztosította számukra a kinyilatkoztatást? Miért kellett a világnak ennyit várnia Jézus eljöveteléig és miért kell várniuk Rá azoknak, akikhez mai napig nem jutott el?
A különféle felekezetek és irányzatok máshogy és máshogy feleltek az ilyen kérdésekre. A nagyobb tolerancia mintha a katolikus egyházban lenne, főleg a híressé vált II. vatikáni zsinatot (1962-1965) követően. A megengedőbb forgatókönyvek alapja, hogy elképzelhetetlennek tűnik Isten részéről, hogy kárhoztassa emberek felfoghatatlan tömegét azért, mert önhibájukon kívül nem volt lehetőségük (legalábbis explicit módon) Krisztusról tudomást szerezniük. Ezt E. Benz egy meglehetősen radikális, de igen kifejező módon a következőképpen írta le:
A gondolatmenet és kiútkeresés tehát azzal kezdődik, hogy Isten nem tenne ilyesmit. De akkor logikusnak tűnik a gondolat, hogy a kereszténység empirikus határain túl is lennie kell valamiféle módjának, hogy az emberek üdvözüljenek. Ebből pedig az is következik, hogy egyfajta Isten-ismerettel a nem keresztény emberek is rendelkezhetnek. Erre szoktuk mondani a lelkiismeretbe írt törvényt (amivel vallástól függetlenül elvileg mindenki rendelkezik), illetve a természetből felismerhető isteni kéz nyomát. A katolikus teológiai gondolkodás azonban ezeknél tovább megy.
Ha a kereszténység falain túl is létezhet Isten-ismeret, akkor az nem pusztán a természetes tudást jelenti (“hát biztosan lennie kell valamilyen istennek”), mert az szó szerint “kevés az üdvösséghez”. Istennek tehát magasabbrendű formában kell jelen lennie a pogányok között, és magát bensőségesebb módon szükséges feltárnia. Ráadásul - borzolva a szinkretizmustól félők kedélyeit - a pogányok közti istenjelenlétre nyilván válaszolnia is kell a pogányoknak: hinni Istenben ugyanakkor az ember csak természetfeletti ösztökélés hatására fog - érvel ez a teológia. Tehát nemcsak arról van szó, hogy "valamit tudnak" a nem keresztény világban élő a keresztény Istenről, hanem az Ő jelenlétére felelő hit is jelen kell legyen az emberekben. Ilyesféle hit azonban nem létezhet kinyilatkoztatás nélkül.
Röviden összegezve mindezt a következő logika mentén tudnám kifejezni:
(1) Ki van zárva, hogy emberek felfoghatatlan tömege elkárhozik azért, mert nem hallottak és tudnak explicit módon Jézus Krisztusról. Isten nem tenne ilyet, mert ő a szerető Isten.
(2) Ha az (1) pont igaz, akkor logikus, hogy Isten ismerete valamiképp jelen kell legyen a nem keresztény helyeken, például a más vallások világában is.
(3) Ezeken a helyeken azonban csak akkor lehet jelen, ha Isten kinyilatkoztatta magát. (A természetből és a lelkiismeretből levonható következtetéseken túl is.)
Hogyan hihetnek mégis azok, akik nem hallottak a kereszténység Istenéről? Az egyik válaszlehetőség az anonim kereszténység teológiája. Létezik a “hivatalos keresztény”, aki ismeri és követi Jézus tanításait és az egyházhoz tartozik. Ám olyanok is léteznek, akik soha nem hallottak az evangéliumról, mégis Isten kegyelmében élnek: őket nevezi ez a felfogás anonim keresztényeknek. Az anonim keresztények tudtukon kívül is a keresztény erkölcsöt követik: szeretik felebarátjukat, igazságosan cselekszenek, a lelkiismeretük hangját követve élnek. Az ilyen ember bizonyos formában már találkozott Istennel, még ha nem is explicit módon történt ez a találkozás. Azaz nem kerüli ki Krisztust az üdvösség tekintetében, csak direkt módon nem volt lehetősége Őt megismerni. Nem mondhatjuk rá, hogy a "kereszténységen kívül" nyeri el az üdvösséget, hanem úgy van rajta belül, hogy erről nincs is közvetlen tudomása.
Egy másik megközelítésre példa a természeti szentség elve (“Natursakrament”). Ebben a kontextusban a különféle vallások Isten üdvözítő munkájának eszközei lehetnek. A katolikus teológia szerint ugyanis a szentségeknek (például a keresztségnek vagy az úrvacsorának) üdvösséget érintő, nélkülözhetetlen haszna van. Sok katolikus teológus vélekedik úgy, hogy már a kereszténység előtti világban is lennie kellett olyan szertartásos műveleteknek, amelyek ebben az értelemben az üdvösséget szolgálták. Például ilyen a körülmetélkedés az Ószövetségben, mint ami szövetségkötést jelentett az Istennel. Feltételezik azt, hogy ilyesminek a pogányok között is lennie kellett, és az ilyen szertartást “természeti szentségként” fogták fel. Ennek a szentségnek a magját is - még ha csak implicit módon - az Üdvözítőben való hit alkotja.
Nos, hosszasan lehetne még sorolni a különféle teóriákat, amelyek szerintem mind azt a célt szolgálják, hogy valamiképpen megágyazzanak a nem keresztény világban élőknek, nehogy a kárhozatba kerüljenek saját hibájukon kívül. Érzékelek én ebben egy nagy adag megfelelési próbálkozást is a mai szekuláris és plurális kihívásokra. Noha egészében nekem nem áll össze ez a kép, nem tagadom, vannak benne szimpatikus elemek - de túlságosan a szinkretizmus szakadékának szélén táncol. Ha most egyelőre lenyeljük a békát és helyben hagyjuk azt az állítást, hogy a nem keresztények a saját vallásaik keretében maradva is üdvözülhetnek, a nagy “mentőakcióval” kapcsolatban azonnal felmerül egy kérdés: mi értelme van akkor a kereszténységnek és a kijelentett üdvtörténetnek, ha azon kívül is lehet üdvözülni? Mi értelme volt elküldeni a tanítványokat, hogy hirdessék az evangéliumot, ha ezt mellőzve is elérhető a lényeg? Erre ugyancsak van olyan válasz, ami a fenti koncepciók keretében fogalmazódott meg, de a bejegyzés túl hosszú lenne, ha ebbe most belebocsátkoznék. Innen folytatom legközelebb.
Tudom, hogy ezek a problémák korántsem újak, ámde olyan világban élünk, ahol mintha egyre harsányabban kerülnének elő, és egyre inkább megkövetelnék, hogy valamit válaszoljunk rájuk. A kereszténység túlságosan exkluzív hitrendszernek tűnik, maga Jézus különösen is kizárólagos, az Ő követése nem tesz lehetővé alternatívákat. Kívülről szemlélve mi hívők olyannak tűnhetünk, mint egy mammutfenyő, ami még a mohát is kiszorítja maga mellől. Mindent vagy semmit, áldást vagy átkot, mennyet vagy poklot kínálunk: ezek közül lehet a hozzánk képest kívülállóknak választani. De az sokak szerint nem választható, hogy valaki az áldást és a mennyet nem keresztényként kívánja magának.
Ám ha a kereszténység az egyetlen igaz vallás - márpedig a biblikus hitből mintha egyenesen ez következne -, és nincs semmilyen más üdvút senki számára, annak azért sokféle végiggondolásra méltó következménye létezik. Az egyik dilemma akkor kerülhet elénk, ha a múltba nézünk: ott embermilliókat látunk élni, mégpedig krisztushit nélkül, évezredeken keresztül. De ha a jelenbe vagy a jövőbe tekintünk, a helyzet akkor sem sokkal jobb. Mit gondoljunk a sok milliárd ember sorsa felől, akik a kereszténységen kívül éltek, élnek és valószínű fognak is élni? Miért hagyta meg őket Isten a sötétség állapotában? Miért nem biztosította számukra a kinyilatkoztatást? Miért kellett a világnak ennyit várnia Jézus eljöveteléig és miért kell várniuk Rá azoknak, akikhez mai napig nem jutott el?
A különféle felekezetek és irányzatok máshogy és máshogy feleltek az ilyen kérdésekre. A nagyobb tolerancia mintha a katolikus egyházban lenne, főleg a híressé vált II. vatikáni zsinatot (1962-1965) követően. A megengedőbb forgatókönyvek alapja, hogy elképzelhetetlennek tűnik Isten részéről, hogy kárhoztassa emberek felfoghatatlan tömegét azért, mert önhibájukon kívül nem volt lehetőségük (legalábbis explicit módon) Krisztusról tudomást szerezniük. Ezt E. Benz egy meglehetősen radikális, de igen kifejező módon a következőképpen írta le:
Az az Isten, aki az emberiséget barlangjaiban évmilliókon keresztül a démonok, a bálványimádás, a mágia és a varázslás prédájául hagyja, hogy aztán végül, miután már nemzedékek tízezrei a teljes sötétség és lelki vakság üdvnélküli állapotában halván meg elmasíroztak a pokolba, egy alaposan megkésett üdvtörténetet rögtönözzön, melyből csak néhány késői nemzedékből önkényesen kiválogatott, elenyésző kisebbség profitált - egy ilyen Isten inkább hasonlít Markion Istenéhez vagy még inkább magához a Sátánhoz, mintsem az Újszövetség Istenéhez.
A gondolatmenet és kiútkeresés tehát azzal kezdődik, hogy Isten nem tenne ilyesmit. De akkor logikusnak tűnik a gondolat, hogy a kereszténység empirikus határain túl is lennie kell valamiféle módjának, hogy az emberek üdvözüljenek. Ebből pedig az is következik, hogy egyfajta Isten-ismerettel a nem keresztény emberek is rendelkezhetnek. Erre szoktuk mondani a lelkiismeretbe írt törvényt (amivel vallástól függetlenül elvileg mindenki rendelkezik), illetve a természetből felismerhető isteni kéz nyomát. A katolikus teológiai gondolkodás azonban ezeknél tovább megy.
Ha a kereszténység falain túl is létezhet Isten-ismeret, akkor az nem pusztán a természetes tudást jelenti (“hát biztosan lennie kell valamilyen istennek”), mert az szó szerint “kevés az üdvösséghez”. Istennek tehát magasabbrendű formában kell jelen lennie a pogányok között, és magát bensőségesebb módon szükséges feltárnia. Ráadásul - borzolva a szinkretizmustól félők kedélyeit - a pogányok közti istenjelenlétre nyilván válaszolnia is kell a pogányoknak: hinni Istenben ugyanakkor az ember csak természetfeletti ösztökélés hatására fog - érvel ez a teológia. Tehát nemcsak arról van szó, hogy "valamit tudnak" a nem keresztény világban élő a keresztény Istenről, hanem az Ő jelenlétére felelő hit is jelen kell legyen az emberekben. Ilyesféle hit azonban nem létezhet kinyilatkoztatás nélkül.
Röviden összegezve mindezt a következő logika mentén tudnám kifejezni:
(1) Ki van zárva, hogy emberek felfoghatatlan tömege elkárhozik azért, mert nem hallottak és tudnak explicit módon Jézus Krisztusról. Isten nem tenne ilyet, mert ő a szerető Isten.
(2) Ha az (1) pont igaz, akkor logikus, hogy Isten ismerete valamiképp jelen kell legyen a nem keresztény helyeken, például a más vallások világában is.
(3) Ezeken a helyeken azonban csak akkor lehet jelen, ha Isten kinyilatkoztatta magát. (A természetből és a lelkiismeretből levonható következtetéseken túl is.)
Hogyan hihetnek mégis azok, akik nem hallottak a kereszténység Istenéről? Az egyik válaszlehetőség az anonim kereszténység teológiája. Létezik a “hivatalos keresztény”, aki ismeri és követi Jézus tanításait és az egyházhoz tartozik. Ám olyanok is léteznek, akik soha nem hallottak az evangéliumról, mégis Isten kegyelmében élnek: őket nevezi ez a felfogás anonim keresztényeknek. Az anonim keresztények tudtukon kívül is a keresztény erkölcsöt követik: szeretik felebarátjukat, igazságosan cselekszenek, a lelkiismeretük hangját követve élnek. Az ilyen ember bizonyos formában már találkozott Istennel, még ha nem is explicit módon történt ez a találkozás. Azaz nem kerüli ki Krisztust az üdvösség tekintetében, csak direkt módon nem volt lehetősége Őt megismerni. Nem mondhatjuk rá, hogy a "kereszténységen kívül" nyeri el az üdvösséget, hanem úgy van rajta belül, hogy erről nincs is közvetlen tudomása.
Egy másik megközelítésre példa a természeti szentség elve (“Natursakrament”). Ebben a kontextusban a különféle vallások Isten üdvözítő munkájának eszközei lehetnek. A katolikus teológia szerint ugyanis a szentségeknek (például a keresztségnek vagy az úrvacsorának) üdvösséget érintő, nélkülözhetetlen haszna van. Sok katolikus teológus vélekedik úgy, hogy már a kereszténység előtti világban is lennie kellett olyan szertartásos műveleteknek, amelyek ebben az értelemben az üdvösséget szolgálták. Például ilyen a körülmetélkedés az Ószövetségben, mint ami szövetségkötést jelentett az Istennel. Feltételezik azt, hogy ilyesminek a pogányok között is lennie kellett, és az ilyen szertartást “természeti szentségként” fogták fel. Ennek a szentségnek a magját is - még ha csak implicit módon - az Üdvözítőben való hit alkotja.
Nos, hosszasan lehetne még sorolni a különféle teóriákat, amelyek szerintem mind azt a célt szolgálják, hogy valamiképpen megágyazzanak a nem keresztény világban élőknek, nehogy a kárhozatba kerüljenek saját hibájukon kívül. Érzékelek én ebben egy nagy adag megfelelési próbálkozást is a mai szekuláris és plurális kihívásokra. Noha egészében nekem nem áll össze ez a kép, nem tagadom, vannak benne szimpatikus elemek - de túlságosan a szinkretizmus szakadékának szélén táncol. Ha most egyelőre lenyeljük a békát és helyben hagyjuk azt az állítást, hogy a nem keresztények a saját vallásaik keretében maradva is üdvözülhetnek, a nagy “mentőakcióval” kapcsolatban azonnal felmerül egy kérdés: mi értelme van akkor a kereszténységnek és a kijelentett üdvtörténetnek, ha azon kívül is lehet üdvözülni? Mi értelme volt elküldeni a tanítványokat, hogy hirdessék az evangéliumot, ha ezt mellőzve is elérhető a lényeg? Erre ugyancsak van olyan válasz, ami a fenti koncepciók keretében fogalmazódott meg, de a bejegyzés túl hosszú lenne, ha ebbe most belebocsátkoznék. Innen folytatom legközelebb.