2017. november 30., csütörtök

Jézusban nem volt semmi új? - a zsidók és Jézus (1)

Még mindig sokat gondolkodok az egyik korábbi bejegyzésemben már említett Joseph Klausner által írt könyvön. Klausner filológus, történész, valláskutató és legfőképpen zsidó hitű ember volt, aki Jézusról egy meglehetősen szókimondó kötetet alkotott. A könyvből többek között kiderül egy olyan érv is, amit keresztények minden bizonnyal nem sokat hallanak: hogy Jézus nem tanított semmi különöset.

"Ez valami buta vicc! Még hogy pont Jézus ne tanított volna különös dolgokat?" - horkanhatna fel bárki. Ha van valami, amit Jézusban a legtöbben nagyra becsülnek (s ez talán még a nem keresztények jó részére is igaz), hogy a korát messze megelőző dolgokról beszélt és olyan tanításokat mondott el, melyeket még ma is milliók tekintenek irányadónak. Ráadásul Jézus úgy tanított, hogy azzal önmagában túlszárnyalta a farizeusokat és írástudókat. Hogyan állíthatja akkor bárki, hogy Jézusban, mint tanítóban nem volt szinte semmi új?

Klausner pedig bizony valahol ezt mondja - mégpedig a zsidó ember szemszögéből. A következő kijelentést teszi:
"Megállapíthatjuk azonban Geigerrel és Graetzcel, elfogultság és zsidó hitvédő célzatosság nélkül, hogy az evangéliumokban nincsen egyetlen olyan erkölcsi tanítás, melynek ne találnók meg a párhuzamát a zsidó Szentírásban, az apokrif és pszeudoepigrafikus, talmudi és midrasi irodalomban. Még az olyan misnai, talmudi és midrasi kijelentések is, amelyeket Jézus után jegyeztek fel, de az ő szavaihoz hasonlóak, minden bizonnyal évtizedekkel régebben ismeretesek lehettek a nép ajkán. Mindenesetre teljességgel lehetetlen, hogy az evangéliumok bármilyen hatást gyakoroltak volna a Talmudra vagy Midrasra."
Kemény szavak ezek egy keresztény fül számára. Oly sokféle érvvel lehet találkozni, melyekkel Jézust "hatástalanítani" kívánják manapság - például hogy nem is tartotta Istennek magát, nem is támadt fel, nem is tett csodákat -, de azért a legvehemensebb ellenzők is annyit el szoktak ismerni, hogy Jézus páratlan dolgokat tanított és nagy bölcs, gigantikus hatású erkölcstanító volt. Ha valahol nehéz "fogást találni" rajta, akkor ezen a területen biztosan.

Klausner persze példákat is hoz, példáiból pedig én is említek egyet-egyet. Megemlíti, hogy a szálkáról és gerendáról szóló hasonlat előfordul R. Tarfonnak "minden eretnek-irat ellenségének" kijelentései között: "Ha valaki mást figyelmeztetve így szól: Vedd ki a szálkát szemedből, válaszoljon neki így: Inkább te vedd ki a gerendát a tiedből." Ehhez hasonlóan az "elég, hogy minden napnak meglegyen a maga baja" - jellegzetes talmudi kifejezés. Ahogy a Talmud persze azt is írja, ha valaki házasságtörő kívánsággal asszonyra néz, az olyan, mintha valóban házasságot tört volna. És ami talán a legfájóbb pont: a Miatyánk, minden ima prototípusa is elszórva megtalálható a Jézusnál jóval korábbi irodalomban.

Klausner nem tagadja, hogy persze Krisztus egyedi, csak rá jellemző mondásokat (logionokat) és tanításokat is elmondott, mégis úgy néz ki, jó részüknek megvan a zsidó párhuzama a talmudi vagy midrási irodalomban A szerző összegzése szerint a "hasonlóság... oly nagy, hogy néha úgy tűnik, mintha az evangéliumok a Talmud és a Midras könyveiben meglévő anyagból születtek volna."

Valljuk be, ez azért meglepően hangzik.

Persze a tájékozottabbak rögtön rávághatják, hogy némileg azért furcsa kijelenteni, hogy szinte minden jézusi tanítás a Talmud közeléből érkezett és maga Jézus is - mivel jó zsidó rabbi volt - pusztán átvette ezeket, hiszen a Talmudot azért Jézus kora után zárták le. Azt viszont kétségkívül látjuk ezekből a párhuzamokból, hogy Jézus minden porcikájában zsidó volt, zsidó rabbiként tanított, ismerte a zsidó tanításokat és ha igaza van Klausnernek, jelentős mennyiségben fel is használta ezeket. Az újdonság, amit Jézus jelentett és amiért kiemelkedett követői számára, az a Messiási mivoltjának és önértelmezésének köszönhető. Persze mondani sem kell, Klausner ezt is megkísérli megtorpedózni.

Legközelebb erről szeretnék írni, addig lebegtetem a most feldobott labdát, várva az olvasóim reakcióit.

2017. november 26., vasárnap

A magyarázkodás nem magyarázat

Vannak egyszerű és bonyolult dolgok - a teológusok pedig néha nagyon jók abban, hogy előbbiből utóbbit csináljanak. Akkor ezt elkerülendő, most én is egyszerűen fogalmazok: ennek oka szerintem az esetek jó részében az, hogy nem tudunk elengedni bizonyos előfeltevéseket, melyek mögött gyakran lélektanilag körülhatárolható teológiai álláspontok vannak.

Eszter könyvében - amely történeti és teológiai szempontok alapján őszintén szólva egy elég problémás szövegnek tűnik - találunk egy meglehetősen abszurdnak tűnő kijelentést. A narratíva egyik szereplője, Hámán készíttet egy 50 könyöknyi, azaz 25 méter magas akasztófát (Eszt 5,14). Minden szempontból nehéz ezt elképzelni, de megpróbáltam illusztrálni a baloldali képen látható régi fényképpel, amely a szegedi Bertalan-emlékművet ábrázolja. Az építmény magasságát jól szemlélteti a tövében látható pici emberi alak - így néz ki tehát egy 25 méteres konstrukció.

Eszter könyve szerint egy ekkora akasztófát készítettek. Ezt persze finoman szólva furcsának gondoljuk. Valóban ácsoltak egy ilyen méretű bitófát, vagy más oka van annak, hogy a szöveg erről tudósít? Természetesen a bitófa most csak példa, ugyanezek a dilemmák előkerülhetnek más bibliai passzusok esetében is, amelyek valamiféle ehhez hasonlóan szokatlan jelenséget mutatnak, azaz felébresztik a gyanút a történetek normális olvasóiban.

Egy keresztény viszont máshogy gyanakszik, mint egy nem keresztény. Keletkezik benne egyfajta kognitív disszonancia, azaz két ellentétes érzés küzd egymással a lelkében. Míg egy ateista egyszerűen azt mondja, butaságot ír Eszter könyve, a hívő nem rendezi le a dolgot ennyivel. Egyfelől nem akarja kizárni, hogy a szöveg elsődleges jelentése alapján ilyesmi megtörténhet - elvégre nem lehetetlen toronymagas akasztófát csinálni, legfeljebb csak értelmetlennek és használhatatlannak tűnik. Másfelől az az érzés is marja, hogy az emberek nem szoktak ilyen képtelenségeket művelni, vagyis amit olvasunk az egyszerre áll szemben a józan eszünkkel és a saját tapasztalatainkkal is. Mit lehet akkor ebben a helyzetben tenni?

Azt hiszem ez az a pont, ahol annak mentén vállnak szét a különféle megoldások, hogy ki milyen teológiát követ. Amikor fiatal hívőként én is eljutottam az ilyesféle disszonáns érzésekhez, amit az ellentmondásos textusok okoztak, mindenki minden irányú teológiáját meghallgattam. Könyveket bújtam, emberekkel beszéltem, prédikációkba temetkeztem. Ezek többségéről el kell mondjam, meg sem kíséreltek választ adni a felmerült problémára - ha mégis foglalkoztak vele, többnyire annyiban maradtak, hogy hitetlenség az adott dologra még csak rákérdezni is. 

Ám volt egy két "partizán", aki úgy döntött, megkísérel magyarázatot nyújtani. Ennyi idő után azt látom, hogy ezek közül azok bizonyultak hosszú távon életképtelennek, melyeket nem annyira magyarázatnak, inkább magyarázkodásnak kellene nevezni. Ha igazi magyarázatot hallottam, az be is épült a tudatomba.

A magyarázkodás nem magyarázat. 

A magyarázat érthetővé tesz valamit, s még akkor is megoldja a problémát, ha közben a megoldás talaján állva újabb kérdésekhez vezethet. Ráadásul egy jó magyarázat a feladvány olyan megoldását adja, ami koherenssé teszi az adott narratívát és összhangban van eddigi tudásunkkal is. A magyarázkodás ezzel szemben csak újabb kérdésekhez visz hihető megoldás nélkül, és növeli a bizonytalanságot, valamint olyan olvasatot kínál, ami megbontja egy-egy narratíva egységességét. Ugyanilyen fontos, hogy a magyarázat nem a lehetséges választ adja - hanem a valószínűt. A magyarázkodás ellenben többnyire csak a lehetségességig jut el. (Korábban már írtam arról, hogy a két fogalom között a keresztények gyakran nem képesek különbséget tenni.)

Egy kérdés persze máris előkerülhet: ha a 25 méteres akasztófára azt mondjuk, hogy az egy szándékolt túlzása a szövegnek, miért nem mondjuk ezt például Jézus feltámadására? Az nem tűnik túlzásnak? Melyik a valószínűbb vagy éppen valószínűtlenebb? Ki fogja ezt eldönteni?

Szerintem itt kap szót a fentebb említett narratív koherencia: Jézus feltámadása szervesen illeszkedik a róla szóló képbe és történetbe, mitöbb éppen akkor érezzük Jézust hiteltelen figurának, amikor csodáitól és feltámadásától valaki meg akarja fosztani (lásd például Bultmann sikertelen "mítosztalanítási" programját és a történeti Jézus-kutatást!). Másként fogalmazva, "egy Jézustól" éppen azt várjuk, hogy csodákat tegyen - míg egy olyan szituációban, amelyben Eszter könyve játszódik, a narratíva szempontjából idegennek tűnik egy 25 méteres akasztófa ácsolása. Sem a történet, sem amit a hátteréről tudunk nem kívánja meg az ilyesmit. Azt hiszem senki nem is nevezne egy ekkora bitófát csodának - inkább neveznénk szürreálisnak. A csoda kifejezést más jelenségek leírására tartjuk fenn.

Talán valahol ennek mentén kell keresnünk azt az érzést, amikor kétségek merülnek fel bennünk az egyik esetben, míg nem merülnek fel egy másikban. A csoda így nem szürreális tett, hanem természetfeletti jelenség. Visszafelé ugyanez lehet az igazság: a szürreális dolgok meg nem tűnnek csodáknak. Filmes példával élve, amikor John Rambo kitekeri több tucat vérszomjas ellenfele nyakát, az persze elég hihetetlennek tűnik - mégis a film "belső logikája és világa" szerint hitelesnek néz ki a vásznon. Sőt, Rambo esetében furcsa is lenne, ha valaki könnyen legyőzné - tőle nem ezt várjuk el. Ám ha a történetben azzal szembesülnénk, hogy Rambo egyszercsak szárnyakat növesztve felemelkedne az égbe és onnan lézerszemekkel felégetné az ellenségeit, azt hiszem mindenki kínosan nevetgélve azt mondaná, hogy micsoda ostoba hülyeséget akarnak megetetni vele a filmesek, aminek semmi értelme. A különbség a kettő között persze az, hogy az első szervesen illeszkedik a történet szövetébe, míg utóbbi megtöri azt és oda nem illő elemekkel dúsítja.

A történetek a maguk logikája szerint kell, hogy működjenek, és ez szerintem igaz a bibliai elbeszélésekre is. A magyarázkodás során úgy érezzük, hogy épp ebből a keretből lépünk ki - a Biblia esetében ráadásul ez a keret a történelemhez is kapcsolódik, ami még bonyolultabbá teszi a képet.

Belátom, nem mindig egyszerű jól magyarázni, illetve eljutni a megfelelő magyarázatokhoz (sokszor egyenesen lehetetlen), de a magyarázkodás csak tovább növeli a homályt, ami egyikünknek sem válik javára. A keresztények közös érdeke, hogy a magyarázkodásokat kiszűrjék - ami nem jelenti automatikusan, hogy mindig eljutnak a helyes olvasatig, de legalább eggyel kevesebb akadály gátolja majd őket ebben.

2017. november 22., szerda

Igen nagy közbevetés...

Teológusként sok teológia művet, tanulmányt, írást olvasok végig minden évben, meglehetősen változatos témakörökben, a biblia teológiától a poimenikán át a homiletikáig. Nem akarok hazudni: ezek egy részét feleslegesnek és unalmasnak, más részét érthetetlennek vagy nehezen követhetőnek tartom. Kevés az olyan közöttük, amely igazán maradandó élményt okoz, és amelyről úgy vélem, érdemes is volt megírni. De az akadémiai magasságoknak van még egy hátulütője, ami sokkal rosszabb az érthetetlenségnél.

Talán már többen hallottak arról az “intellektuális tréfáról”, melyet az ismert matematikus-fizikus, Alan Sokal követett el. Sokal (ld. a fotón) még 1996-ban leadott egy cikket az amerikai Social Text folyóiratnak “A határok transzregressziója: a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé” címmel. Ugye nem igazán érthető? Nem csoda, ugyanis nemcsak a cím, hanem az egész “publikáció” teljes széltében-hosszábban egy értelmetlen zagyvaság volt, viszont szörnyen tudományosnak tűnő nyelvezettel lett megalkotva, és nagyon posztmodernül hangzott. Ráadásul Sokal ehhez a bölcsészettudományi locsogáshoz a legnépszerűbb forrásokat használta fel, a legismertebb posztmodern filozófusokra hivatkozott, persze mindenféle érdemi koncepció nélkül. Nos, a szerkesztők nemcsak leközölték írását, de még örültek is annak, hogy egy fizikus ilyen posztmodern témában náluk publikál, és észre sem vették a szövegben hemzsegő ostobaságokat. Természetesen a szerző aztán leleplezte magát, és ezzel egy bizonyos körben óriási felhördülést okozott - no meg nagy népszerűségre tett szert egy másikban...

Sokal esete szerfelett tanulságos. Persze nem azt akarom mondani, hogy a teológiai területeken minden publikáció és okfejtés pontosan ilyen terméketlen fecsegés volna, de azt merem állítani, hogy relevanciájukat tekintve az alkotások többsége nem sokat tesz hozzá eddigi tudásunkhoz, illetve az igazság kereséséhez. A tanulmányok és előadások jó része semmi használhatóról sem szól, semmi olyasmiről, ami aprópénzre váltható, aminek van is valamilyen gyakorlati következménye. Ha megkérdezném kit izgat, hogy Aquinói Szent Tamás istenérvei hogyan köszönnek vissza a mai prédikációkban, vagy éppen mit gondoltak Ábrahám kebeléről a skolasztikában, valószínűleg nem emelkedne túl sok kéz a magasba. Megvan az a furcsa madarakból álló réteg, amelyet ezek a partikuláris problémák is lekötnek, de legyünk őszinték magunkhoz! Az akadémiai magaslatok a mindennapi valóság szférájában nagyon is alacsony mutatón állnak. Az átlagos hívő, aki nem foglalkozik teológiával, akit fárasztanak a szakszavak, untatnak az olyan kérdések, hogyan testesül meg Jézus a transzszubsztanciáció elve szerint, és hogy a pretribuláció, a midtribuláció vagy a poszttribuláció az igaz, teljesen kívül reked a sokszor egyébként izgalmas teológiai kérdések világából. Más foglalkoztatja a teológust, és más a laikus hívőt, kettőjük között pedig - biblikus szóhasználattal élve - "igen nagy közbevetés" van.  Egyszer egy kutató barátom, aki cikkek ezreit(!) gyűjtötte össze saját könyve megírásához, keserűen azt mondta nekem: "tudom, hogy valahol hiába dolgozok ezzel az egésszel, mert a kész könyvet alig valaki fogja végigolvasni!”.

Néha úgy érzem, miközben az egyik oldalon eszméletlen felesleges, ámde magasztos stílusban megalkotott dolgokra pazarolja az idejét az egyébként tehetséges és tanult teológustársadalom, a másik oldalon körmünkre égnek valós kérdések, igazi problémák, melyekkel foglalkozni kellene. Bocsánat az erős hasonlatért, ami az egyházat illeti, de kicsit olyan ez, mint a süllyedő Titanic: az egyik oldalon emberek ugrálnak a jeges vízbe, közben a másik oldalon meg a zenészek húzzák a talpalávalót. Ennek így semmi értelme.

Fent említett barátom kapcsán persze adódik a kérdés: ha már iszonyú energiát fektet egy könyv megírásába, miért nem valami olyasmiről ír, ami érdekli és hasznára van a népnek? Valószínűleg azért, mert a teológusok túlságosan is megszokták már, hogy nekik csak más teológusok felé kell nívót mutatniuk. A szakma a szakmához szól, a kutató csak a szűk elitnek publikál, a hittudós hittudományi konferencia emelvényeire való. Így tehát sokszor összejönnek a teológusok egy-egy disputára, hogy aztán egymást vállonveregetve hazamenjenek abban a tudatban, micsoda tudományos munkát végeznek. Nem állítom, hogy ennek soha nincs értelme, de ez a fajta belterjesség szerintem mérgező és öncélú.

Mindez olyan probléma, amire szerintem lenne megoldás, és vannak is olyanok (többnyire külföldön), akik törekszenek erre: egyszerűen populáris teológiát kell írni, a szó vállalható értelmében. Kellemes érzésekkel tettem le például E. Randolph Richards és Brandon J. O’Brien könyvét, mely teoretikus kérdésekről szól ugyan Pál apostol kapcsán, de közérthető, szórakoztató, és eközben láthatóan képzett teológusok munkája. Nem nélkülözi a teológiai tudnivalókat sem, de anélkül tálalja, hogy tele volna zsúfolva lábjegyzetekkel, héber és görög szavakkal vagy szakkifejezésekkel. Ugyanilyen jó példa az előző bejegyzésekben sokat emlegetett Philip Yancey, aki népszerű módon képes teológiai témákról írni anélkül, hogy az a tartalom felhígulásához vezetne. A lényeg azonban, hogy ezek a szerzők és előadók nem pusztán jó stílusban írnak, hanem olyan dolgokkal foglalkoznak, ami érdekli is az embereket. Nagy szükség lenne Magyarországon is arra, hogy az akadémiai teológia és az "egyszerű hívő" közötti közbevetés megszűnjön - ehhez pedig a teológusoknak kellene összeszedni magukat és leszállni az elefántcsont toronyból.

2017. november 19., vasárnap

A Mindenható megbánásai

"Megbánta Isten..." - így kezdődik a Biblia egyik legnehezebben érthető kijelentése, hiszen egy mindenható esetében kézenfekvőnek tűnik, hogy nem gondolhatja meg magát. A kérdés szerintem izgalmas, és persze ismét csak olyan, hogy teljes egészében nem válaszolható meg - de jó közelítéseink azért vannak hozzá...

Ha őszinték vagyunk, léteznek olyan jelzők a Szentírásban, amiket nem szívesen emlegetünk Istennel kapcsolatban. Furcsán hangzik, hogy Isten féltékeny vagy éppen bosszúálló, esetleg valakiket gyűlöl. Nem azt mondom, hogy az ilyen címkékre nincs magyarázat, csupán azt, hogy szokatlanok és rágósabb falatok a szerető, kegyelmes, igazságos vagy mondjuk a hatalmas jelzőkhöz képest. Az olyan Isten pedig, aki megbán valamit és változtat egy korábbi döntésén, meglehetősen furcsa elképzelés. Balogh Csaba írt erről egy kiváló tanulmányt, melyben ezen a ponton egy holland professzorra hivatkozik, aki az Istennel kapcsolatos különös képzeteket egy cím alatt így foglalta össze saját tanulmányában:
"Isten árnyoldalai az Ószövetségben."
Hát igen, frappáns megfogalmazás. Hogyan kell elképzelni egy megbánó Istent? Miként létezhet, hogy egy mindenható és tökéletes Lény bármilyen értelemben is megbánja egy korábbi döntését - ahogy azt például a következő két versben olvassuk, melyek látszólag homlokegyenest ellentmondanak egymásnak:

"Megbántam, hogy királlyá tettem Sault." (1Sám 15,11)

"Izráel örök Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy megbánjon valamit." (1Sám 15,29)

Kálvin azt írta, hogy itt akkomodációról van szó, azaz Isten alkalmazkodik az emberi gondolkodásmódhoz, vagyis az emberi olvasók kedvéért használ olyan fogalmakat, melyeken keresztül jobban képesek vagyunk megérteni, milyen érzelmeket élhetett át Isten. Ez a vélemény azonban problémás, ha megnézzük az előbb említett két verset. Eszerint ugyanis csak az 1Sám 15,11 lenne a "hozzánk alkalmazkodó" ige - de milyen alapon abszolutizáljuk az 1Sám 15,29-et? Milyen kritérium alapján lehet eldönteni, hogy az egyik az akkomodáció miatt ilyen, de a másik az szó szerint értendő igazságot jelent ki?

A héber náham (megbán) ige ráadásul az angol és német bibliafordításokban még problémásabbnak tűnik, mert a "repentance" és "Reue" szavakkal adják vissza - ezek pedig sokkal negatívabb töltetűek a magyar megbánáshoz képest. Az ilyesféle megbánás ugyanis egy elkövetett gonosz miatti sajnálkozásra utal, ami nehezen képzelhető el egy mindenható Isten esetében. Persze Isten megbánására sokszor pontosabb a bánkódás kifejezés, azaz egyféle szomorúság, amivel emberként is könnyen tudunk azonosulni. Ám ettől a kérdés még kérdés marad: valamit megbánni és ettől kezdve másként csinálni nem tűnik isteni dolognak - szokatlan tett, hogy Jahve felülvizsgálja a saját döntéseit. Azt várnánk el egy Mindenható esetében, hogy mindig következetesen cselekedjen és sose kelljen új utakat találnia a maga számára.

Anélkül, hogy megmagyaráznám mit is jelent Isten megbánása, két érdekes jelenségre hívom fel a figyelmet vele kapcsolatban, amelyek megragadták a fantáziámat. Az egyik, hogy Isten megbánásai gyengítik azt a képet, miszerint egy végletekig determinált valóságban élünk. Ahogy a fentebb említett Balogh Csaba fogalmaz, Isten és ember kapcsolatában a jövő bizonyos értelemben részleteiben nyitott marad - ebben a nyitott jövőben pedig mozgástér kínálkozik Isten szabadsága és az ember felelőssége számára:
"Ezek a szövegek is azt sugallják, hogy Isten nem egy előre elhatározott és megváltoztathatatlan terv szerint cselekszik, hanem a jövőt nyitva hagyja és az ember reakciójának (megtérés) vagy egy közbenjáró igaz ember imádságának a függvényében alakítja azt."
A másik érdekesség, hogy az isteni megbánás mindig szoros kapcsolatban van az emberek bűneivel. Másként fogalmazva - és ez a jó hír a keresztényeknek - az istenfélő embert Jahve megbánása soha nem érinti negatív értelemben! Ebben pedig szerintem lehet egy fontos üzenetet találni: ha azt akarod, hogy Isten "kiszámítható maradjon" számodra (tudom, ez ebben a formában igencsak pontosítandó kifejezés), illetve következetesen cselekedjen, akkor maradj mellette. Ugyanez ellenkező előjellel azt is jelenti, hogy Isten olyanokkal szemben lesz kiszámíthatatlan és idegen, akik eltérnek az általa adott mércétől. Ezzel persze korántsem magyaráztam meg az isteni megbánás mikéntjét - javaslom, olvassátok el inkább ide kattintva a többször emlegetett tanulmányt!

2017. november 12., vasárnap

A hitetlenség boldogsága?

Az elmúlt évben írtam egy tanulmányt az általam "kitérésélménynek" nevezett jelenségről, amit (pasztorál)pszichológiai alapon vizsgáltam. A kitérésélmény leegyszerűsítve a megtérésélmény negatívja, amit azok élnek át, akik elfordulnak a hitüktől. Vajon nevezhetjük-e a vallástalan embert boldognak?

A kitérésélmény persze nem pontos kifejezés: inkább kitérésfolyamatnak kellene nevezni, merthogy a megtéréshez hasonlóan az elpártolás is több lépcsőben zajlik, és korántsem pontszerű esemény. Nem akarom most az olvasót az egyes kitérésfázisok sajátosságaival fárasztani! Ami a felvetett téma szempontjából a lényeg, hogy a kitérők a vallásos megtéréssel sokszor együtt járó, és ahhoz hasonló euforikus érzéseken mennek keresztül. Kutatásaim során azt találtam, hogy az utolsó fázis (deklaráció), melyben az egyén egy új identitás megfogalmazásán és kifejezésén dolgozik, több esetben is magával hoz egy érzelmi fellendülést, amit nevezhetünk a "hitetlenség boldogságának" is. Röviden tehát: kitérni boldogító érzésnek tűnik - legalábbis első látásra.

Az én tanulmányom most nem ment tovább ennél a pontnál, pedig igazság szerint a folyamat nem feltétlenül zárul le itt. Az igazság az, hogy a vallástól, az egyháztól és dogmáitól, valamint magától a hittől való elpártolás felszabadító élménye rövid idő elteltével éppen úgy elillan és soha többé nem jön vissza, mint a megtérés utáni "mézeshetek". Ami utána marad, az sokszor inkább a düh, az üresség és a keserűség.

Mindez azért foglalkoztat, mert az előző bejegyzésben említett Yancey-könyv egy másik fejezetében nagyon megkapó gondolatokat ír le a témáról. Az ateista Jean Paul Sartre egyik mondatát is idézi, mely jól illusztrálja azt a kettős érzést, ami a hittagadás szívében áll:
"Azt, hogy Isten nem létezik, nem tagadhatom. Azt, hogy egész lényem Istenért kiált, nem feledhetem." 
Valami ilyesmiről van szó: a hit nélküliség egyszerre állítja Isten nemlétezését, miközben szenved Isten hiányától. A "nincs Isten" állítás felszabadítóan hat, de az Isten utáni belső kiáltás szomorúságot okoz. A két, egymásnak feszülő érzés sokféle következményhez vezethet - de egyet meglehetősen nehéz elképzelni: a boldogságot.

Mégis, manapság egyre többször találkozom olyan nem hívőkkel, akik megpróbálják nekem bizonygatni, hogy pont a hitetlenségük miatt boldogok. Őszintén szólva ezt furcsának találom. Egy rövid élet az értelmetlen világegyetemben, majd a végső megsemmisülés... végül is ennyi az ateizmus programja. Ahogy Yancey kérdezi, vajon "létezik-e valaki, aki igazán tud örülni ennek a kilátásnak?" Nem áll szándékomban a boldogságukat bizonygató nem hívőket hazugsággal vádolni, inkább azt látom, mintha jó részük nem értené meg a saját ateizmusa mélyén rejlő nihilt, és emiatt szeretné elhitetni magával a boldogság lehetségességét. Pedig ha következetesek vagyunk, akkor a boldogság egy istenhit nélküli rendszerben pusztán illúzió lehet, mely erőfeszítéseket tesz az előbb említett Sartre gondolat paradox érzésének feloldása céljából.

Természetesen mindig lehet ideiglenesen egyfajta örömöt találni a hétköznapokban, melyek valamennyire persze boldogítanak is. De mi lehet annál jobb és izgalmasabb, mint egy végtelen Isten felé haladni egy életen át, Aki lehetőséget kínál önmaga egyre jobb megismerésére?

Vitatkozhatunk  arról, hogy egy ilyen Isten létezik-e vagy sem, de az biztos, hogy akik ragaszkodnak a létezéséhez, merőben más utat járnak be azokhoz képest, mint akik nem. És ehhez a "más útbejáráshoz" sokkal jobban passzol a boldogság érzete, amit a benne lévők nem illúziónak, hanem valóságnak élnek meg. (Más kérdés, hogy sokszor a keresztényeken sem látszik sajnos, hogy boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lennének...) És talán erről a boldogságról beszélt Jézus is a boldogmondásaiban, kifejezve azt a lehetőségét, hogy az még az egyébként boldogtalan dolgok közepén is képes fennmaradni.

2017. november 9., csütörtök

Amerika álom - csúnya felébredéssel

Kicsit mindig is irigykedtem az amerikai kereszténységre, főleg ami a náluk elérhető szakkönyv kínálatot, a keresztények széleskörű szolgálati lehetőségeit, és a teljes idejű egyházi munka tág határok közötti variálhatóságát illeti. Amíg egy európai teológus éppen hogy csak boldogul, amerikai kollégái hozzánk képest az erőforrások tengerében úsznak. Ám az amerikai sikerkereszténység egyre inkább csak egy olyan álarcnak tűnik, ami egy erjedési folyamat sebhelyeit akarja leplezni.
Philip Yancey

Miközben az egyébként amerikai Philip Yancey legújabb kötetét olvasom, a kezembe került egy színes amerikai keresztény magazin legfrissebb száma is. A lapban rengeteg könyvreklám található, csaknem minden harmadik oldal egy új kiadvány impozáns hirdetését tartalmazza. Milyen könyvekről van szó? A hirdetésekből azt tudhattam meg, ha az éppen reklámozott könyvet beszerzem, akkor világosan látni fogom...
  • ...mit kell tennem amerikai hívőként, hogy megszabaduljak a pornófüggőségemtől
  • ...hogyan tarthatok lépést a Szellemmel és tudhatom meg pontosan mi Isten aktuális kijelentése számomra
  • ...hogyan lehetek képes mély kapcsolatba kerülni a saját házastársammal, gyermekeimmel és barátaimmal
  • ...hogyan pusztíthatom el azt a csúnya valamit, ami hatékonyan működik az életemben és megfoszt a szellemi erőmtől
  • ...miként tudom gyógyítani megsebzett lelkemet
Most persze elnagyoltan fogalmazok, de ha valaki végiggondolja, hogy a fenti könyvek milyen igények kielégítése okán születtek, vajon hogyan nézhet ki ezek alapján az amerikai keresztény hívő fantomképe? Ha komolyan veszem a reklámokat, és összeseprem azok tartalmát, akkor az átlagos amerikai hívő egy lelkileg sérült, szellemileg erőtlen, az emberi kapcsolataiban felszínes, pornófüggő figura.

Persze nem biztos, hogy ez a borús kép az amerikai keresztény hívő figurájáról a nagy átlagot tekintve elmondható, de azt sem gondolom, hogy minden porcikájában túlzó és hamis lenne. A fentebb említett Yancey-könyv (amely a színes magazintól függetlenül került a kezembe) sajnos összecseng ezzel a szomorú ábrázolással, és olyan módon írja le Amerikát, mint amely egyre inkább a posztkereszténység irányába halad. Egyben az a nyugati világ is, ahol az evangéliumi kereszténység folyamatosan veszít az erejéből és a területeiből. Yancey az amerikai társadalom kapcsán a következőket is mondja:
"Születésem óta kétszeresére nőtt a válások aránya az Egyesült Államokban, a serdülőkori öngyilkosságoké és az erőszakos bűncselekményeké pedig megháromszorozódott. Mindeközben a házasságon kívül született gyermekek száma a hatszorosára emelkedett... ...A vezető halálokok életvitelünkből fakadnak: dohányzás, elhízás, alkoholfogyasztás, szexuális úton terjedő betegségek, kábítószer-használat, erőszak."
Persze aki nem teljesen vak, annak ezek a gondolatok nem okoznak újdonságot. Régóta köztudott - minden hangoztatott sikersztori ellenére -, hogy Amerika erősen szekularizálódik, tulajdonképpen az európai trendek erősödően érvényesülnek benne, és ez bizony azt is jelenti, hogy az evangéliumi keresztényekkel szemben növekszik az ellenérzés. Az emberek többsége abban a hitben él, hogy a keresztények mind konzervatívok, szűk látókörűek, homofóbok, dühösek, logikátlanok, erőszakosak, mindenkit meg akarnak téríteni és senkivel nem tudnak békében élni, akik mások, mint ők. Nyilvánvaló, hogy ebben a véleményben sok a túlzás és torzítás, Jézus pedig nem arra hívta el az egyházat, hogy jó statisztikája legyen a világban, de ahogy Yancey kérdezi: "hogyan lehetünk só és kovász a társadalomban, amely ilyen rossz véleménnyel van rólunk?"

Yancey egy nemzetközi felmérést is bemutat, melynek során  feltették a kérdést az embereknek: "Képes-e jobbá tenni a világot a vallás?" A válaszok persze országonként változékonyak, s bár Amerikában valamelyest még tisztelik a vallásos hitet, egy egyértelmű trend vonalai élesen kirajzolódnak: azokban az országokban a legrosszabb a vallásos hit megítélése, ahol a történelem során a kereszténység összefonódott a társadalommal. Az Egyesült Államok pontosan ilyen hely, ám éppen ezért is tartósan emelkedik a "vallástalanok" száma, akik semmilyen hit felé nem kívánják elkötelezni magukat, és ma már többen vannak, mint az episzkopális, presbiteriánus, metodista és evangélikus hívők együttvéve.

Az amerikai evangelikál keresztények visszaszorulásának kérdése csak azért érdekel, mert úgy látom, hogy nekik viszonylag komoly hatásuk van a magyarországi keresztény szféra több területére is - beleértve az ehhez hasonló jellegű gyülekezeteket, sok könyvet és kiadványt és teológiai gondolatot, amely forgalomban van. Ám a trendeket nézve, lehet hogy eljött az "európai ébredés" ideje: mégpedig hogy felébredjünk az amerikai álomból, ami mindig kívánatosnak, követendőnek, példaszerűnek festi le nekünk az Egyesült Államok kereszténységét. (No persze nem mintha az "európai kereszténység" olyan példaszerű volna... de talán meg kellene találni a saját hangunkat!) Kíváncsi vagyok hova fejlődnek vagy fajulnak a tengerentúli folyamatok - mert azok hatását azt hiszem mindannyian érezni fogjuk majd. És ezt most némi szomorúsággal a hangomban mondom...

2017. november 5., vasárnap

A feltámadás támadása

Az elmúlt hetekben átrágtam magam a zsidó történész, Joseph Klausner Jézusról szóló, tudományos igényű munkáján, amiben tulajdonképpen elég tiszta képet ad arról, mi is a bajuk a zsidóknak Jézussal. Klausner kritikái elgondolkodtatók, ám az is elgondolkodtató, hogy amikor a feltámadás kérdéséhez ér, nem nagyon tud mihez kezdeni vele...

A feltámadás a kereszténység legsarkalatosabb pontja. Történészeknek különösen az. Egy történész - ha a tudományos gondolkodás kereteit nem kívánja átlépni - mindenképpen igyekszik az események természetes magyarázatát adni: nem teheti meg, hogy tudományos alapon bevon bármilyen természetfeletti eshetőséget a magyarázatok sorába. A történész tehát fogja az evangéliumi és páli korpusz szövegeit, elolvassa ezeket, és megpróbálja megindokolni, mi okozhatta a tanítványok feltámadásban való hitét. De az indokok között egyetlen dolog biztosan nem szerepelhet: hogy Jézus valóban feltámadt a halálból. Ehhez már Isten létezésére, és aktív beavatkozására lenne szükség, vagyis a természetfeletti betenné a lábát az ajtón, az pedig nem fér bele a jelenlegi tudományos paradigmába.

Nem akarok most belemászni tudományfilozófiai vitába arról, mennyire helyes vagy nem helyes, hogy a tudomány kizárja a természetfeletti puszta lehetőségét is a magyarázatok sorából. Amire viszont itt szeretnék rámutatni, hogy legalábbis a feltámadás kérdésében igen nehézzé válik egy magyarázati keretet kiépíteni enélkül. Másként fogalmazva, ha természetes módon akarja valaki  Jézus halálát és feltámadását indokolni, nehezen tudja majd a kirakó minden darabkáját a helyére illeszteni. Isteni beavatkozás nélkül nem áll össze a történet minden eleme, így maga a történet sem.

Így járt Klausner, aki ráadásul duplán belekeveredett ebbe a helyzetbe, hiszen nemcsak történész, de egyben zsidó hívő is, úgyhogy legalább két oka van arra, miért ne fogadja el a feltámadásról szóló bibliai beszámolókat. Hasonló a helyzet a blogomban már emlegetett Bart Ehrman kapcsán, aki saját hitét feladva az agnosztikus történész pozíciójából próbál válaszolni a feltámadás körüli kérdésekre. Mindketten úgy érvelnek, hogy bármilyen alternatív lehetőség jobb annál, minthogy Jézus tényleg feltámadt a halálból. Még a legnyakatekertebb változatok is - csak a spirituális dimenzió kimaradjon!

Az ilyen “alternatív megoldások” persze nem egyszerűek, hanem általában sok változóból állnak össze. Nem azt mondják, hogy Jézus testét a tanítványok elrabolták és pont. Nem csupán annyi a magyarázat, hogy az apostolok képzelődtek. Nem pusztán arról van szó, hogy az evangélium leírásai hibásak.

Ezekben a kijelentésekben csupán egy-egy faktor található, csak egy-egy dolgot képesek megmagyarázni, de azt még a nem hívő történészek is érzik, hogy a feltámadás lehetőségének kizárásához ennél többre van szükségük. Így aztán megpróbálnak egybegyúrni különféle elemeket egymással, amelyek viszont (szerintem legalábbis) sehogy sem adnak ki egészséges formákat, inkább furcsa torzszülöttekhez vezetnek.

Klausner például azt írja, Jézus holttestét tényleg Arimátiai József sírjába temették - de József aztán meggondolta magát, és szombaton kiszedte Jézus testét a sírból, hogy valami tömegsírban elhelyezze. Néhány nap után az oszlásnak induló holttesteket már senki nem képes felismerni - a tanítványok pedig azt hitték, Krisztus tényleg feltámadt a halálból. Ezt a “magyarázatot” persze nehéz elképzelni, hiszen a sírt a római hatóság lepecsételte és fegyveresekkel őriztette (amit Klausner sem tagad) - pontosan hogyan jutott be tehát Arimátiai József? Egyáltalán miért és mitől gondolta meg magát? Miért nem mondták el a hatóságok a tanítványoknak, amikor a kereszténység fejlődésnek indult,  hogy a sír azért üres, mert annak tulajdonosa kidobta a testet? Klausner semmit sem mond ezekről a jogos kérdésekről, csupán leírja amit leír és ezzel pontot is tesz a dolog végére - mintha érezné, hogy nem érdemes túlságosan belebonyolódni a saját teóriájába, mert az őt magát is megfojtja végül.

Ehrman is előállt egy “alternatív megoldással”. Eszerint Jézus két követője szomorú lett a ténytől, hogy egy ismeretlen zsidó ember (Arimátiai József) temette el Jézus holttestét. A kivégzés éjszakáján rajtaütöttek(!) a síron és ellopták a holttestet, hogy maguk temethessék el. Amikor a sírt őrző római katonák látták hogyan cipelik ezek ketten Jézus testét, dühükben megölték a sírrablókat - végül az összes testet (beleértve Jézusét) egy közös tömegsírba dobták, ahol néhány nap alatt azok a felismerhetetlenségig elrothadtak. A sír így üres volt, a tanítványok ezzel szembesültek, és elkezdték azt hinni, hogy látták is a feltámadt Krisztust.

Ehrmannak van egy kis mentsége erre a tökkelütött történetre, mert még maga is érzi az idiótaságát. Sietve hozzáteszi: “Ez egy nagyon valószínűtlen forgatókönyv, de mégsem mondhatjuk azt, hogy megtörténte lehetetlen - mert nem az.” Természetesen neki sincs halvány fogalma sem, hogy pontosan kik voltak ezek a bátor tanítványok, mi szállta meg őket, hogy megrohamozták a sírt és hogyan vitték ki az őrség ellenére onnan a holttestet. A lényeg ezekben a teóriákban, amit valahogy meg kell oldani, hogy a sír üres legyen úgy, hogy annak okáról csaknem senki se tudjon.

A kulcskifejezés a fenti eszmefuttatásban a megtörténhet szó. A Jézus feltámadására gyártott alternatív hipotézisek fő mozgatórugója nem az, hogy túlságosan hihetőek legyenek: inkább arra törekszenek, hogy ezekben a forgatókönyvekben minden elem emberi legyen. Tehát nem baj, ha logikátlan és hajmeresztő a magyarázat, csak ne keveredjen hozzá semmi természetfeletti! Végülis sírrablók a valóságban is léteznek, a római katonák tényleg megölhettek bárkit, a holttestek néhány nap alatt valóban oszlásnak indulnak. Ezek mind olyan dolgok, melyek emberi szinten ismerősek és kezelhetőek, ezért nem kiáltanak isteni magyarázatokért.

Az általam pillanatnyilag ismert legvadabb teória arról szól, hogy Jézusnak volt egy ikertestvére, aki kiköpött úgy nézett ki és úgy beszélt, mint maga Krisztus. Ezt az ember azonban rejtegették (hogyan és kik, azt természetesen nem tudni), azután Jézus halála után egyszercsak előkerült, és “eladta magát” a feltámadt Messiásként.

Talán vannak olyanok, akik szörnyülködve olvasták a fenti elképzeléseket, pedig őszintén szólva a keresztényeknek örülni kellene a történészek és más hipotézisgyártók ilyesféle vad elméletei láttán. Ahogy William Lane Craig fogalmazott, ezek a példák ugyanis világosan megmutatják…

“... milyen kétségbeejtő távolságokba kell mennie a szkepticizmusnak ahhoz, hogy kimagyarázza a bizonyítékokat Jézus feltámadására.”

Keresztény szempontból pontosan ez a lényeg. Jézus feltámadására - ha nem tessékeljük ki az isteni beavatkozás lehetőségét a magyarázatok sorából - és a kereszténység viharos terjedésére a legjobb magyarázat, melyben a puzzle-darabkák is a helyükre kerülnek, hogy valóban feltámadt a halálból. Ez persze hihetetlen, de nem lehetetlen, ha ott van a háttérben a spirituális dimenzió.